Építési napló_7.rész
Elkészült a lakatos-szerkezet terve. Eddigi tapasztalataim alapján csináltam egy vázlatot, de ellenőrzésre elküldtem a statikus mérnöknek, aki természetesen, átdolgozta, hiszen ez az ő szakmája. Lelkiismeretességére jellemző, hogy kijött a helyszínre, bizonyos részleteket tisztázni. Szabó Istvánt, a MATERV vezető tervezőjét, az első pesti munkám során ismertem meg és rögtön beleszerettem a munkamódszerébe – olyan alapos, nyugodt, kiegyensúlyozott ember, hogy öröm vele dolgozni. Nem mellesleg, jól viseli az én fura ötleteimet.
Az építési napló 2. részében írtam a térelosztásról. Az új aljzatbetonra elkészítettük a térelosztó szerkezetet – zártszelvényekből. Az első képen látszik a hálósarok, a másodikon a dolgozó-garderobe-rész.
Az építési napló 6. részében található a tömegvázlat, mely szerint a lakás ablakokhoz közeli részén megmarad a teljes belmagasság, a konyhától az étkezőn át a nappali kanapésarkáig egyterű az egész.
Lényegében persze, a fürdőszobát kivéve az egész lakás egyterű, mert ezt a 40 négyzetmétert összefarigcsálni vétek lett volna.
Viszont a fürdőszobát mégis ajtóval kell lezárni, ha abban WC is van, ám nem szükséges a falakat a 3.4 méter magas plafonig folytatni – ebből született a tér magassági tagolásának gondolata.
Ha egy ilyen 7.75 x 5.50 x 3.40-es dobozt úgy osztunk meg, hogy használat szerint szétválasztjuk a tereket magasságban is, akkor elérhetjük, hogy a teljes tér érzete nem csökken, mégis mindennek adekvát helyet találunk – egymás fölé is tervezünk bizonyos funkciókat.
A bejárattól legtávolabbi sarokban lesz a háló, amit a nappalitól egy asztalos-szerkezet, magyarul zárt és nyitott polcok rendszere választ csak el, de még ajtó sem lesz rajta (maximum függöny, de ezt a részletet majd a végén is eldönthetem), mivel nincs önálló ablaka.
A második képen lévő szerkezetnél a dolgozó-sarkot emeltem fel 7 db 18.5/30-as lépcsővel, hogy alatta legyen a teljes garderobe, illetve a fürdő felőli részen a háztartási helyiség is a lépcső-szerkezet alá kerül.
A strangok környékere koncentráltam a fürdőt, ami magasságában a hálóval egyező, és a légudvar körül visszazár a plafonig. Ebben a lakásban nem kell majd ventilátort beszerelni a fürdőszoba szellőzéséhez, és a szellőző udvar másik oldalán nyitott ablakkal pedig némi kereszthuzatot is tudok csinálni az egy irányban tájolt lakásban. Ennek az áldásos voltát már megtapasztaltam az „én váram” esetében is.
A másik nagy előnye a magasságban megosztott térnek az, hogy néhány lépcsővel feljebb izgalmas „kilátás” nyílik a nappali-étkező-konyha térre, szemben az ablakokkal, az üvegezett ajtóval.
A lépcsők kényelmesek, bár nem túl szélesek – 70 cm – ám mindkét felől elég szabad a tér.
A betonozás után visszahoztuk a lakásba az előző tulajdonostól örökölt üveges-ajtós szekrényt, de borzalmasan robusztus. Éppen ezért, szépen leszerelem az ajtaját, és csak azt használom fel a nappali és a háló közötti elválasztó térkompozícióban, a szekrényt magát valahol másutt hasznosítom. Bőven lesz tároló-terem a dolgozó alatt, amit mindhárom oldalról meg tudok közelíteni.
Miután elkészült a lakatos-szerkezet, jöttek a villanyszerelők, hogy felvigyék a vezetékeket a megfelelő helyekre a falakban. A villanyórákat is átszerelték a külső dobozokba. Aztán jött a kőműves, a vakolatjavítással, a konyha és a fürdőszoba oldalán az „elővédfallal” – korrigáljuk azt a helyzetet, hogy a régi, nagy polgári lakások szétdarabolásakor elég silány válaszfalakkal oldották meg a dolgot két lakás között. Mindkét szomszédom elégedett lesz, meg persze én is – nem fogjuk egymás hapcizását hallani, mint korábban.
Rövidesen lerögzítjük az OSB lapokat a „galériára”, kiépítjük a szellőzőudvarra nyíló ablakok helyét, aztán jöhet a padlófűtés lerakása, majd a védőbeton. Közben a nyílászárókat is legyártják, mert az építkezés „mocskos” része azok beépítésével zárul.
Nemrégiben vitát folytattam olyan amatőr lakberendezőkkel, akik saját, egy-két lakásátalakítási tapasztalataik alapján osztják az észt a blogjukban, hogy kell nekifogni a munkának… ezek a blogok egyébként nagyon népszerűek, sokkal többen olvassák, mint az én írásaimat, de nem az irigység szól belőlem, hanem az aggodalom… beleolvastam ezekbe a blogokba, és időnként nem tudtam megállni szó nélkül… az egyikről ki is tiltottak, pedig semmi csúnyát nem írtam. A vita tárgya főként az volt, hogy ha már valaki nekifog és kibelezi a fürdőszobát, és új konyhát csináltat, akkor talán meg kellene tervezni a korunkbeli, adekvát helyét a lakáson belül, mert egyáltalán nem biztos, hogy ami jól működött 100 évvel ezelőtt, az a mai életformát is jól szolgálja. Ez nem azt jelenti, hogy minden esetben, minden belső falat le kell bontani. Száz évvel ezelőtt – mert kb. 100 évesek ezek a házak Budapest belvárosában, ahol érdemes átalakítani – nagy gondot fordítottak a szobák arányaira, az utcai ablakok esztétikájára és minőségére, de nagyon kevéssé foglalkoztak a „mellékhelyiségekkel”. Különösen a konyha elhelyezését határozta meg, de erről már írtam ennek a sorozatnak az 5. részében. A két legdrágább része a lakásnak, a konyha és a fürdő, meghatározó jelentőségű, bármekkora is a lakás – érdemes újrafogalmazni a helyét. Negyven négyzetméteren nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy szinte minden válaszfalat bontunk, de egy ennél nagyobb lakásban már más lehet a helyzet. Remélem, hogy alkalmam lesz bemutatni egy nagyobb lakáson azt, hogy ami értékes a 100 éves polgári lakásokban, azt meg lehet őrizni úgy, hogy közben lelkiismeretfurdalás nélkül nyúlunk hozzá ahhoz, ami már nagyanyáinknak sem volt igazán kényelmes.
Az egyterű lakás nem divat kérdése, hanem egyfajta mentális funkció térbeli leképezése. Egy lakáson belül ma már nem különül el két társadalmi osztály – az urak és a cselédek. Azóta, hogy egy férfi is meg tudja nyomni a mosogatógép gombját, nincs szükség száműzni a főzést a lakás másik végébe, és „láthatatlanná tenni” az urak számára.
A „miként illik” szempontot felváltja a „miként kényelmes nekem”.
Amikor alapterületében kicsi egy lakás, mert az idők során feldarabolták a nagy polgári lakásokat és most annak csupán egy szeletével gazdálkodunk, akkor a tér minden paraméterét újra kell gondolnunk. Így volt ez az „én váram” esetében is, ahol egymás fölé kezdtem pakolni a funkciókat, hogy megőrizzem a térérzetet. Ott 4.5 méter magas volt a dongaboltozat legmagasabb pontja, most annál jóval alacsonyabb térben kell megoldanom a feladatot. A lakatosok azt kérdezték, hogy mire fogom használni a „galériákat”, hiszen a dolgozó fal melletti sávjában lévő padon keresztül könnyedén fel lehet jutni, de nincs elég magasság kiegyenesedni… Két francia-ágy méretű galéria lesz egy-egy oldalon, de legfeljebb az unokáim alszanak majd ott, ha Kanadából és Ausztráliából meglátogatják a dédnagyit, illetve arra az esetre is felkészültem, hogy ha az anyám ápolásra szorul, akkor az ügyeletes ápoló is le tudja hajtani a fejét, de mégsem ezek voltak a fő szempontok. Egyértelműen a térhatás miatt adtam ki pénzt arra, hogy egy lakatos-szerkezettel megosszam a teret. Örülök, hogy megtehettem, és vallom, hogy a szépség is van olyan fontos funkció, mint az, hogy hová tegyük a mosógépet.
A sorozat ITT kezdődött.
A következő rész pedig itt olvasható…
Divatos kellékek
A tegnapi bejegyzés kapcsán – a Philippe Starck facsaróról kezdtünk viccelődni a facebookon, ami újabb témát adott – a lakberendezés divatos kellékeiről…
Az órákhoz, az autókhoz hasonlóan bizonyos lakberendezési tárgyak státusz-szimbólumszerűen ott vannak a divatlapokban közölt fényképeken.
Sokáig szinte kötelező volt a menő konyhákba betenni a Starck facsarót, mint valami szobrot – annak egyébként tökéletes.
Mostanában a Nespresso vette át a vezetést, ezt már nem csak egyszer kell megvenni, hanem dögdrága „patronokkal” is táplálni… a kapszulák botrányosan drágák Magyarországon. Így aztán, ahol sok kávét isznak, ott ki van téve, mint szimbólum, és egy kotyogóban főzik a kávét, amit megisznak. Legutóbb a FUGA – Budapesti Építészeti Központban figyeltem meg ezt a jelenséget: pénzünk nincs, de úgy csinálunk, mintha lenne…
Megvallom, ebben a dologban is eléggé szabályszegő vagyok: alig hiszem, hogy a napi egy kávém miatt veszek magamnak egy Nespressot, szégyen ide vagy oda, én remekül megvagyok a tejben elkevert neszkávéval, amit beteszek egy percre a mikróba, és azzal a nagy csésze kávéval a kezemben kezdek ébredezni hajnalban. Ha igazán jó kávét akarok inni, akkor elmegyek a feketébe.
A konyha berendezése egyébként is ragyogó alkalom arra, hogy megmutassuk mennyire vagyunk „igényesek”, vagy inkább azt, hogy mennyire telik a pénztárcánkból.
A márkás konyhagépek, eszközök térhódítása párhuzamos azzal a jelenséggel, hogy a konyha egy térbe került a nappalival és az étkezővel. Ha ugyanabban a térben, a nappali részen egy Picasso lóg a falon, a gránit konyhapulton meg kell jelenjenek a KitchenAid, az Alessi és társai.
Miközben a konyha-technológia hatalmasat fejlődött az elmúlt húsz évben, ami igazán örvendetes jelenség, sokat lendített a nők emancipációján, hiszen egy gombot a férfi is meg tud nyomni…, azon közben a sznobizmus kiváló terepévé is vált – a márkafüggőséget még meg is lehet magyarázni, hiszen ezek a konyha eszközök többnyire nem csak szépek, hanem valóban hasznosak is. Más kérdés, hogy tizedáron is lehet legalább ilyen hasznos gépeket kapni.
Tel-Avivban számos olyan üzletet találtam, ahol egy pesti lakás árát elkölthetném konyhai eszközökre, a szemétládától a késekig, a konyhabútor nélkül, és gyanítom, hogy ezek az olasz, német, amerikai termékek Magyarországon sem olcsóbbak.
Vagy tíz éve terveztem egy lakást, amibe a konyhai eszközöket is én választottam ki, mert a tulajdonos megfogadta a tanácsomat, hogy a drága, új konyhaszekrényekbe ne rakja bele a szedett-vedett régi lábosokat, hanem kevesebb szekrénybe, a legjobb eszközöket vegye meg – olcsóbban megússza, hiszen a korszerű konyhabútor a lakás szinte legdrágább része.
Akkor volt alkalmam összehasonlítani az ár-érték arányokat. Nagyon racionális döntéseket hoztunk, de egyetlen dologban elismertünk a „magas design” jelentőségét, és ez a mosogató melletti edényszárító. Ebbe beleszerettünk és magam is vettem egyet, annak ellenére, hogy ötször annyiba került, mint a „formázatlan” társa.
Azóta is őrzöm, a kevés holmi közt, ami a tel-avivi lakásomból megmaradt, de a pesti lakásom konyhájába nem illik, így kénytelen leszek majd hozzá tervezni egy konyhát, ha élvezni akarom a szépségét…
(2015- utóirat: idén én is vettem egy Nespresso-t, igaz, a legolcsóbb, akciós masinát, ami egyébként szép is, okos is, meg jó kávét főz – állította a lányom… a férjével együtt annyi „minőségi kávét” isznak, hogy az első hét után, amíg kávéházból hoztam nekik a reggeli kávéjukat, kiszámítottam, hogy annyiből már megvehetem a Nespresszo-t… a kapszulák ugyan drágák (110 forint darabja), de a kávéházi kávé naponta háromszor azért sokkal drágább… most van egy Nespresso-m, ha villogni akarok a látogatóim előtt, de én magam továbbra is tejben oldott neszkávát iszom, mert nekem ilyen kifacsart izlésem van…)
Tanács tervezőknek
Ha már a megbízóval való kapcsolat került szóba egy tanácsadás kapcsán, érdemes ezt a témát alaposabban is kifejteni.
Miközben a lakatosok árajánlatára várok, anyám lakásával kapcsolatban, megjelent egy cikk, ami jelzi, hol is tartunk. Az említett blog sűrítménye annak, amit egy lakáskereső lát nap mint nap a hirdetésekben.
Az építészek szeretik leszólni az embereket, hogy nincs vizuális kultúrájuk… a többségnek tényleg nincs, de mit tesz az építésztársadalom azért, hogy legyen? Ha még az értelmiségiek körében is az a közfelfogás, hogy a lakásuk berendezését megterveztetni luxus, akkor kitől várják az építészek, hogy bármi is megváltozzon a környezettel kapcsolatos igényesség terén? Ofer Brayer azt mondaná nekik, hogy ha tudtok valamit, amire nincs általános igény, akkor keltsétek fel iránta az érdeklődést! Különösen, ha egyébként meggyőződésetek, hogy arra a tudásra nagyon is szükségük lenne az embereknek!
A probléma, hogy Magyarországon mindent fesztiváli cirkusz, törvények-rendeletek, vagy valami nagy akció formájában akarnak egyik napról a másikra megoldani – az pedig nem megy. Az önmagunkkal és a környezetünkkel kapcsolatos igényesség tanult képesség, amibe az ember vagy belenő gyerekként, vagy maga magának alakítja ki, tudatosan, később. Ezt a folyamatot lehet ösztönözni az óvodáktól kezdve az iskolai rendszerben, a médián keresztül, de minden egyes tervező is megteheti, amikor kommunikálni kezd a környezetével. Több, mint két évtized során a körülöttem lévő embereknek, ha akarták, ha nem, megváltozott a környezethez való viszonyuk. Mert tőlem rengeteget hallottak erről. Akár úgy, hogy valamilyen munkával megbíztak, és annak kapcsán „hintettem az igét”, akár baráti körben való beszélgetésekkor hallották tőlem nem egyszer, illetve az utóbbi években, annak is több, mint egy évtizede már – írok erről.
Izraelben ez is könnyebben ment, mert az emberek fogékonyak minden újra, és nem hiszik magukról, hogy ha okosak, akkor mindenhez értenek. Szeretnek élni, ezt nem is titkolják, a jó élethez pedig a jó lakás elengedhetetlen. Ott, amikor megoldottam valamit, futótűzként terjedt a megbízóm ismeretségi körében, hogy milyen jól sikerült a dolog, és egy munkából öt másikat kaptam rögvest. Magyarországon hiába adtam bele a lelkem egy-egy átalakítási projektbe, azon a szálon nem jött további megrendelés. Olyan elismerést sem nagyon kaptam itt, mint Izraelben nap mint nap, hogy a munka során mennyi mindent tanultak tőlem, másként látják a világot maguk körül, mióta velük dolgoztam. De nem akarok igazságtalan lenni, hiszen éppen mostanában arattam jócskán dicséretet a kétgenerációs lakás kapcsán és megrendelést is kaptam olyanoktól, akik már évek óta hallják a mondókáimat. Mindenesetre, itt lassabban megy a dolog, nehezebb meggyőzni az embereket arról, hogy szükségük van a szakemberek segítségére a lakásátalakításban, de nem reménytelen.
Néha, csak egy morzsányi tudásra tartanak igényt, mondjuk, amikor a szomszéd megkérdi, hogy lehetne a már majdnem kész lakásába jó konyhát kialakítani, mert már egy ideje törik a fejüket, de még nem találták ki… akkor az ő problémájukra kell koncentrálni, és igyekezni a lehető legjobb választ adni. Ha ez egyszer sikerül, akkor van remény arra, hogy legközelebb már előbb kérdezik meg a tervezőt, és nem maguk próbálják megoldani a problémát. Ilyenkor különösen ügyelni kell arra, hogy a kliens ne érezze kirekesztve magát a megoldásból, hanem a tervezési folyamatnak részese legyen. Vannak építészek, akiket idegesítenek a megrendelők, akik állandóan kérdeznek, javasolnak, tudálékoskodnak…
Számomra a kliens minden megnyilvánulása fontos információkat rejt. Amit mond, és ahogy mondja. A javaslatokat mindig megfontolom, nem csak úgy teszek, hanem komolyan mérlegelem, nem söpröm le, mert nem hiszem, hogy mindig nekem van igazam. Ha viszont meggyőződésem az, amit gondolok, több oldalról is ellenőriztem azt, akkor kimondom, leírom, igyekszem meggyőzni a megrendelőt. Volt már olyan, hogy akkor is leírtam a véleményemet, amikor a munka nem volt az enyém, és azt is kockáztattam, hogy rossz néven veszik, hogy belekotyogok a dolgukba. Nemrégiben láttam egy tervet, amelyben a fürdőszoba botrányosan rosszul volt megtervezve, és bár senki nem kért rá, leírtam a tulajdonosnak, hogy gondolja meg, mert ez rossz, kár beleölni az anyagba a sok pénzt.
Az építészfórumon hírhedt voltam arról, hogy a lakóépületek alaprajzait kegyetlenül kiveséztem. Nem érzek semmi tiszteletet olyan építész iránt, aki nem képes jó lakást tervezni a megbízójának. Ha a meggyőződésemmel ellentétes dolgot kíván tőlem a kliens, akkor felmondok – semmi nem kényszeríthet arra, hogy olyat tegyek, aminek az ellenkezőjét vallom. Egy nagy romániai projektet adtam vissza akkor, amikor a kezdetben XXI. századi nívón induló komplex lecsúszott a XIX. századi gondolkodásba. Igaz, hogy ez nagyrészt az elmaradott, román építési törvényeknek volt köszönhető, de ha csak szart lehet csinálni, akkor csinálja, akinek ahhoz van kedve, én biztos nem teszem.
Igen, ez is könnyebb volt Izraelben. Ott az építési hatóságot is meg lehetett győzni, ha jobbat találtam ki, mint ahogy az szokásos volt addig. Így született a lejtőre tervezett társasház kertkapcsolatos, első emeleti lakása, a telken való parkolás új rendje, a komplex háztartási helyiség a korábbi mosóterasz helyett, a családi szoba a folyosólabirintus helyett, az egy az utcára, egy a hátsókertre néző lakás helyett az aszimmetrikus lakáselrendezés, minek következtében mindkét lakásnak volt az utcai homlokzatra néző nappalija, és négy oldalra való tájolás, ami lehetővé tette a tökéletes átszellőzést, légkondicionálók nélküli nyári napokat… – ezek mind engedélyköteles terveken szerepeltek, szokatlanok voltak a maguk korában, de elismerést és utánzásra alkalmas mintát szolgáltattak. Évekkel később egész lakónegyedet terveztek kertkapcsolatos lakásokkal. Az önkormányzati hivatalokban pedig ha eleinte rácsodálkoztak is a terveimre, az évek során megszokták, hogy nálam semmi nem szokványos. Jókat beszélgettünk, megértették, hogy mit miért csináltam, és az élet ment tovább.
Amikor a belső átalakítások felé fordultam, kialakítottam egy munkamódszert, amit most szívesen megosztok bárkivel:
1. A megrendelőt a saját lakásán kerestem fel, akkor is, ha egy másik helyen készült egy másik lakást terveztetni – kértem, hogy ne takarítsanak ki, vagy rakjanak rendet, mielőtt jövök, az életüket úgy szeretném látni, ahogy valójában élik, mert csak így tudok segíteni abban, hogy az általam tervezett lakás működőképesebb legyen az ő számukra.
2. Miután megtudtam, hogy hány személyre, milyen családösszetételre tervezzük a lakást, megkérdeztem, hogy milyen idő-intervallumra? Hány évre tervezik, hogy ez lesz az otthonuk? Ez különösen fontos volt olyan esetekben, amikor a háromgyerekes család szűkös lakásukból költözött egy nagyobb lakásba, vagy házba, már kamaszodó gyerekekkel. Hiszen a megnövekedett helyigény pár éven belül drasztikusan megváltozhat a gyerekek felnőttével. Sokan ilyenkor szembesültek azzal, hogy alig egy évtizeden belül a fölöslegessé vált szobákkal lesz gondjuk. Vagyis, nem csak térben, hanem időben is le kell futtatni a tervet.
3. Minden vonal pénzbe kerül – a tervezőnek óriási a felelőssége, amikor valamit javasol. Nekem sosem volt olyan kliensem, akinek korlátlanul állt rendelkezésére a pénz. Mindig volt egy keret, még ha nem is volt szigorúan kijelölve, amibe valahogy bele kellett férni. Ezzel együtt, kiálltam a minőségi dolgok választása mellett, ha azok beépítésre kerültek. Szinte szlogenné vált, hogy az általam tervezett lakások legdrágább részei „láthatatlanok”, mert a falakban, a födémben vannak, a működést szolgálják, nem pedig azt, hogy elbüszkélkedhessünk vele a szomszédnak.
4. Aztán, ha a működőképesség már biztosítva volt, akkor engem nem ütött szíven az sem, ha a kliens aranyozott csaptelepet akart magának, vagy márványlapokkal boríttatta a fürdőszoba falát – az ízlés az övé, ő lakik benne. Legfeljebb nem fogom lefényképezni. A következő munkát is a szolgáltatás minősége miatt kapom majd, nem a padlólap szépsége, vagy a bútor ízlésessége miatt. Természetesen, ha a kliens kikéri a véleményemet, akkor megmondom, ha azt kéri, hogy adjak tanácsot a színek kiválasztásában, megteszem, és nem mondom szépnek azt, amit nem tartok annak… Amikor egy kedves megrendelőm olyan hálószobabútort választott magának, amit én sosem tettem volna, és megkérdezte, hogy mi a véleményem, akkor csak annyit mondtam, hogy „nem az én világom”. Nem sértődött meg, de értette.
5. A párkapcsolatok számára veszélyes, amikor a két fél merőben különböző dolgokat akar az új lakásban. Minél inkább „beépülök a családba”, annál inkább előttem zajlanak a viták, ami nem baj, de tudni kell olyan kompromisszumos megoldásokkal szolgálni, ami kibékíti az ellentéteket. Alapvetően feminista szemléletű az, amit tervezek, és ezt hangsúlyozni is szoktam, ha egy hímsoviniszta férjjel állok szemben. Sokszor éreztem azt, hogy én kimondhatom azt, amit a feleség sosem tett volna, mert meg tudom indokolni, hogy ami jó a feleségnek, miért jó valójában a soviniszta férjének is, anélkül, hogy vérig sérteném.
6. Nagyon szeretek gyerekszobát tervezni – ilyenkor mindig megbeszélem a dolgokat a gyerekekkel. Akár hiszik, akár nem, egy kétévessel is lehet értelmes beszélgetést folytatni. A gyerekeknek nagyon jó szobákat kell tervezni, mert annak a képét viszik magukkal felnőttként is. Sokszor voltam konfliktusban a szülőkkel a gyerek akaratának érvényesítése miatt, de nincs annál nagyobb öröm, mint amikor a végén mindannyian elégedettek. Nem értek egyet azzal a szemlélettel, miszerint egy gyereknek apró bútorokat kell venni – kisszék, kis asztal, stb. Az én tapasztalatom szerint a gyerekek olyan bútorokat szeretnének, amilyen a felnőtteknek van és hajlandók megtanulni a nagyobb székre felülni, vagy magasabbra felkapaszkodni, csakhogy ők is ott lehessenek, ahol a szüleik. A korlát nélküli lépcsőimet sokszor leszólják az aggodalmaskodó szülők, de nekem az a tapasztalatom, hogy éppen ezek a kihívások inspirálják a gyerekeket arra, hogy tanuljanak, és kipróbáljanak dolgokat, miközben odafigyelnek a veszélyekre. Egy gyereket meg kell tanítani fára mászni, nem pedig rettegni a fára mászás veszélyeitől!
7. A munkám értékes, ma már nem szégyellek a pénzről beszélni. Időbe telt. Az „üzleti szellem” nem volt divatos az én fiatalkoromban Magyarországon, és nagyon nehéz volt árat mondanom kezdetben, Izraelben. Sokat „segített” ennek a gátlásnak a leküzdésében az, hogy el kellett tartsak két gyereket… Mivel nem voltam az a fehér kesztyűs tanácsadó, vezetőként boldogultam az építőipar férfias világában, idővel megtanultam megkérni az árát annak a munkának, amit elvégzek. Meggazdagodni persze nem lehet azzal, ahogy én dolgozom, de a sokszor kimerítő munka is nagy-nagy élvezet számomra.
8. Hiába tervezek akármit, ha nincs aki megcsinálja. Amikor 2007 körül Magyarországon kezdtem dolgozni, a legnehezebb dolog nem a helyi szokásokhoz való újra alkalmazkodás, hanem a megfelelő kivitelezők hiánya volt. Helyesebben az én információ-hiányom arról, hogy hol találom a megbízható szakembereket. Ennek az ismeretnek a megszerzéséhez is évek kellenek. „Kell egy csapat” – olyan szak-vállalkozókból, akik hasonlóan gondolkodnak, hasonló a munkamoráljuk és nem egy projektből akarnak megélni egy éven át, vagyis tisztességes áron dolgoznak, hatékonyan. A „saját stáb” azért fontos, mert ezek az emberek tudják, hogy a munka nem ér véget azzal, hogy befejezték… számíthatok rájuk akkor is, ha bármi probléma van. A korrekt üzleti-munkakapcsolatot nem lehet szerződésekkel lepapírozni, az vagy van, vagy nincs. Én hiszek a kézfogással megpecsételt megállapodásokban – ha az nem működik, akkor más sem.
Színek-formák-funkció
Tegnap elhívott egy kedves ismerősöm, hogy segítsek a lakásukban megoldani néhány problémát. A lakás Újlipótvárosban, egy kb. száz éves házban van. A nagymamáról maradt a fiatal párra, akik jó ízléssel, igényesen újították fel úgy, hogy ami csak érték volt a lakásban azt megőrizték.
Régen adtam helyszínen tanácsokat. Bár, azokat a lakásokat, amelyeket az utóbbi időben építek, teljesen berendezem, magamat nem tekintem lakberendezőnek, hanem olyas valakinek, aki újra-funkcionálja a tereket, a kor és a használó igényeire igyekszik adekvát válaszokat adni. A felkérés színekről és formákról szólt – első megközelítésben, azonban csakhamar kiderült, hogy jócskán van funkcionális probléma is, amit meg kellene oldani.
Az eset azért érdekes, mert tökéletesen igazolja az előző részben, a tervező szerepéről szóló bejegyzésben lévő állításokat: nagyon jó ízléssel, odafigyeléssel, nem kevés anyagi áldozattal felújított lakás, ami majdnem tökéletes, csak az a sokéves tapasztalat hiányzik belőle, amit egy kipróbált szakember tud adni. Nagyon remélem, hogy azok a tanácsok is segítenek, amelyeket most, a berendezés-szakaszban adtam, de maradtak olyan problémák, amelyeket nagy valószínűséggel meg lehetett volna oldani akkor, ha az elején, mielőtt bármit csináltak volna a lakással, hozzám fordulnak.
A tanulság miatt írom le az esetet.
A feleség családja lakott itt, ő az, aki védelmezte a polgári miliőt, a finom részleteket, amelyek egyébként, szerencsésen jó állapotban vészelték át az időket. A százéves térelosztást csak annyiban változtatták meg, hogy a nappalit összenyitották a hallal, utóbbiból lecsippentettek egy kb. 80 cm-es sávot, ezzel megnagyobbítva a fürdőszobát és az előszobát – tökéletes arányokat értek el, le a kalappal előttük! Stílusban is remekül illeszkedik a méretes fürdőszoba és az előtér a polgári nagyvonalúsághoz, anélkül, hogy túlzásokba esne.
A megnövekedett nappaliból nyílik egy hálószoba, amelyből már korábban leválasztottak egy 110 cm széles, 510 hosszú garderobe-ot, ám a szoba, furcsamód így vált igazán jó arányúvá.
A gardrobe belső elrendezésében hiányzott a szakmai alapokon nyugvó „merészség”, de ezt, szerencsére, viszonylag egyszerű eszközökkel meg lehetett oldani.
Mivel a hálószoba alapvetően szimmetrikus elrendezésű, logikus volt, hogy az ággyal szemközti fal is az legyen – formailag.
A funkció pedig eleve azt kívánta, hogy ne hosszában, hanem keresztbe tegyük a szekrényeket, mert így a vézna emberek szűkös közlekedője helyett két kellemes teret kapunk arra, hogy öltözködjünk.
A megvalósítás ára még egy ajtó, hiszen a szekrények már megvannak, pont annyi, amennyi kell.
Az eredeti feladatom persze nem ez volt, hanem az IKEA polcok elrendezése az ággyal szemközti falon, és ennek a falnak a színét meghatározni.
A fiatal pár, utóbb értékelte a megváltoztatott garderobe hasznosságát, de maguktól erre nem jöttek rá. Nem azért mert nem elég okosak, vagy nincs eléggé jó ízlésük, hanem mert fel sem merült bennük, hogy egy garderobe lehet más is…
A már megvásárolt IKEA polcok is elférnek, bár ezek azok a polcok, amelyekkel nagyon rossz a tapasztalatom. Ezek a konzolos polcok szépek – üresen. Ha például könyveket akar rátenni az ember, akkor egy idő után „lekonyulnak” – a felerősítés bármilyen jónak tűnik, nem elég erős, így ha már megvették, akkor javasoltam egy kicsit macerásabb, de vélhetőleg jobb felerősítési módot. Mivel, szerencsére gipszkarton falról van szó, a karton lebontásával a szerkezetre szerelt erősítéssel, talán meg lehet oldani, hogy néhány könyvet elbírjon.
Utóbb kiderült, hogy a falat nem kell átfesteni, mert ennek a lakásnak éppen az az erénye, hogy nagyon kevés, de markáns színekkel operál bizonyos tárgyakat illetően, és ehhez a falak halvány, pasztel-krémszíne, a fehér sarokzáró elemmel ragyogó háttér. Ráadásul, a hálószobába vettek egy tüneményes kis fiókos szekrényt, aminek kékbe hajló türkize mögé bármilyen erős színt tenni, vétek lenne – úgy jó, ahogy van. Még a falra akasztott családi képek is jó arányérzékről tanúskodnak.
Az ilyen feladat, amikor a dolgok 95%-a már eldöntött, ott van a helyén, és csupán a hiányzó dolgok színét, formáját kell meghatározni – valójában elég nehéz feladat. Ismerőseim akkor hívtak engem, amikor már jócskán kiveszekedték magukat azon, hogy mi legyen, mégsem tudták eldönteni. Egy jó házasságot is próbára tesz a közös otthon kialakítása, sokszor néztem aggodalommal az ilyen veszekedéseket – a tervező időnként a békebíró szerepét is fel kell vállalja. Fontos, hogy mindkét házastárs úgy érezze – ami született, az legalább annyira az ő akaratát is tükrözi, mint amennyire a másikét.
Amit nem tudtunk megoldani ebben a stádiumban, az most nem igazán jelentős, de az évek előrehaladtával azzá válik: a feleség sehol másutt nem tudja elképzelni az életét, ettől a lakástól megválni nem akar – becsülendő ragaszkodás a nagymamától örökölt családi tulajdon iránt, amit tiszteletben kell tartani. Csakhogy ma egy gyerekszoba van, ami ugyan még egy másik babát is kiszolgál (századfordulás ház jól méretezett szobája), de amikor a még meg nem született gyermek is eléri az iskolás-kort, jó lenne egy külön szoba. Különösen, ha az egyik lány, a másik fiú. A meglévő szobát szétosztani nem lehet, tehát úgy tűnik, hogy az egyetlen megoldás a terjeszkedés lenne – szomszédos lakást megvásárolni, ha egyáltalán, eladják.
A lakáshoz tartozik egy méretes konyha, amit a valamikori konyha és a cselédszoba összenyitásával alakítottak ki. Nagyon szép, nagy tér egy olyan családnak, amely szeret a konyhában élni. Ám a beszélgetés során kiderült, hogy a fiatal pár nem ilyen. A kimondott szavakon túl, az a fontossági sorrend, amit maguk határoztak meg, elárulta, hogy nem ez a helyiség, ahol sok időt töltenek. Persze lehet, hogy az évek előrehaladtával, ahogy a gyerekek nőnek, megváltoznak a szokásaik, de az is lehet, hogy 8-10 év múlva célszerű lesz újragondolni a konyhát – nem kellene visszaépíteni a cselédszobát, de itt van az a tér, ami lehetőséget nyújt egy kamasz-gyerekszoba rafinált kialakítására úgy, hogy a család szokásaihoz jobban illeszkedő kompakt konyhának is helyet adjon. Tehát ez az a pont, amit egy szakember előrelátásával, ugyanazon a pénzen, hosszú távra meg lehetett volna oldani az átépítés első szakaszában, kijavítani viszont bizonyos pazarlással jár, hiszen egy konyhabútor nem két fillér, és 8-10 év alatt nem használódik el. Erre mondják, hogy „megfizetik a tanulópénzt”.
Mire való a tervező?
Jom Kipur-i kitérő…
Már bejött az engesztelés napja, a Jom Kipur. Ha vallásos lennék, akkor ma zsinagógába kellene mennem, imádkozni, hogy a jók könyvébe irattassék a nevem, hogy jó életem legyen a tíz napja kezdődött zsidó új évben. E helyett én írok, olyasmiről, ami, szerintem fontos.
Egy jó ügy érdekében teszem.
Ma bekukkantottam az index-cikk hozzászólásait megnézni, és az egyik adta a témát:
„nekem sincsenek millióim arra hogy akár téged, akár mást felkérjek, hogy csinálják meg a lakásomat és költsenek rá akármennyit. A magam erejéből igyekszem folyamatosan szebbé-jobbá tenni. Nincs mögötte sokéves tudás, és tengernyi tapasztalat? Nincs. Viszont magamnál senki nem ismer jobban engem, én tudom a legjobban mi kell nekem. Ennek ellenére, ha lenne miből, biztos megkérnélek, hogy segíts. De nincs, így magad uram, ha szolgád nincsen…”
Bár válaszoltam erre a megjegyzésre ott is, úgy gondolom, hogy a téma sokkal bővebb magyarázatot kíván. Ezért itt most kibővítem azt, és nagyon örülnék, ha az érdekeltek, építészek, tervezők és lakáshasználók alkalmat találnának arra, hogy kibeszéljék ezt a témát, mert úgy gondolom, hogy ez a hozzászólás nagyon nagy problémára hívja fel a figyelmet.
A szakmai tudás, ami a környezetünk jobbításához szükséges lenne, töredéke annak, amibe az „anyag” kerül. Az emberi test össztömegéhez viszonyítva az agyunk elég kicsi, mégsem célszerű kihagyni a buliból – a szellemiségünk emelt ki az állatvilágból, és a töretlen tudásvágy az ami előre viszi az emberiséget. Ezt Teller Ede nagyon szépen fogalmazta meg egy 1998-ban készült interjúban – nem csak a tudományra igaz.
Azok, akik a szakszerű tervezést kihagyják a munkából, azok létrehoznak egy testet, agy nélkül…
Rengeteg munkanélküli építész van, miközben az az általános nézet, hogy a tervezést meg lehet oldani amatőr módon: „magamnál senki nem ismer jobban engem, én tudom a legjobban mi kell nekem” – NEM IGAZ!
Egyfelől, az emberek csak nagyon kemény önismereti gyakorlatokkal képesek magukat megismerni, van aki ezért még pszichológushoz is jár, szóval ez egyáltalán nem magától értetődő, de arra sem igaz, hogy valaki fel tudja mérni a saját igényeit. Olyan igényeket esetleg, amelyeket ismer, meg tud fogalmazni (szavakban), de számtalan olyan igénye is lehet, amelynek ismerethiány, vagy tapasztalat hiányában nincs tudatában. Mondok egy egyszerű példát: viccelődtünk azzal, hogy nekünk nem kell mosogatógép, mert beosztjuk magunk között a családban a mosogatást. Nem mintha lett volna pénzünk mosogatógépre, de jó vicc volt, hogy nekünk nem is kell… ám akkor, amikor mégis tudtam venni egy mosogatógépet, akkor felfedeztem magam számára, hogy mennyivel könnyebb a konyhát rendbe tenni, mennyi időt takarítok meg, amit hasznosabb dologra fordíthatok. Ha korábban úgy tettem volna fel a kérdést, hogy miként csökkenthetném a háztartási munkát, amivel a maradék időmben is pénzt kereshetnék, akkor kiderült volna, hogy a mosogatógép nem luxus, hanem jó befektetés. Tehát ilyen egyszerű kérdés esetében sem mindegy, hogy tesszük fel magunknak – egy külső szemlélő rávezethet minket a jó kérdésekre, hogy jó válaszokat kapjunk.
A lakótér kialakítása ennél sokkal bonyolultabb kérdéseket is felvet, amelyekre végképp nem gondolhatunk, ha a tervezés közelében sem voltunk korábban. A tervezés nem ízlés kérdése! Volt olyan megrendelőm, akinek remek ízlése volt, öröm volt vele dolgozni, mert ösztönösen jó tárgyakat választott, amikor már oda kerültünk, de az nem segített volna újraszervezni a lakása tereit!
Az emberek többsége a tapasztalatai alapján tudja, hogy néz ki egy nappali, egy háló, egy fürdő, stb. ha sokhelyütt járt már életében, akkor sokféle ilyesmit látott, abból összeállhat neki egyfajta elképzelés, de akkor sem rendelkezik azzal a szakmai tapasztalattal, amivel egy tervező, vagyis mindig a múltból merít, nem pedig a jövőt alkotja. A tervezés lényege pedig nem a múltbeli dolgok leképezése, hanem az igényekből kiindulva létrehozni valami olyasmit, ami a jövőről szól, és lehet, hogy ilyen formában még nem is létezik.
Amikor lakásokat kezdtem tervezni a megélhetésemért, intenzíven tanulmányozni kezdtem a különböző életformákra tervezett lakások elrendezéseit. Először az emlékeimből kotortam elő apai nagyszüleim falusi portáját, amit két generáción keresztül, tapasztalati úton terveztek és építettek : paraszt – kézműves – kereskedő – nagycsalád. Két generáció egy fedél alatt, sok szoba, veranda, téli és nyári konyha, üzlet, műhely, raktár, kocsibehajtó, virágos udvar, baromfiudvar, istállók, szerszámos-műhely, kút, itató, kacsaúsztató, tyúkólak, magtár, fészer, góré, aztán a gyümölcsös és zöldséges-kert, méhes. Mire én megszülettem már minden kialakult, minden a „helyén volt”. Sosem kellett rendet csinálni, mert a rend a ház lényege volt.
Később, Pesten egy harmincas évekbeli, nagy polgári lakásban is laktam, annak a térszerkezetét is elemeztem, úgy, hogy szinte már láttam ahogy feltálalják az ebédet. Nagyanyámék hatalmas házat vittek, de nem voltak bentlakó cselédeik. A polgári lakás két bejárattal, egy hálószobával, fürdővel, nagy nappalival, ebédlővel és hallal, tulajdonképpen csak egy gyerektelen párnak volt elég, akik kényelméről viszont egy cseléd gondoskodott, a konyha és az ebédlő közötti tálalóból nyíló parányi szobában lakva, igaz, külön WC-vel.
A háború után sok nyomorult lakás épült, a régi lakások közül túl sokat szabdaltak darabokra ahhoz hogy az én nemzedékem értette volna, hogy a lakás, az életforma annál sokkal bonyolultabb összefüggésben van, mint, hogy minden funkciónak megvan a maga szűkre szabott tere: konyha, fürdő, háló, stb.
Izraelben kezdtem megérteni a lényegi összefüggéseket, éppen azért, mert teljes figyelmemmel afelé fordultam, hogy a lehető legjobbat adjam annak az embernek, aki megbízott a feladattal.
Miután rájöttem arra, hogy egy jó lakás tökéletesen tükrözi az adott lakó életformáját, amit persze a társadalmi, anyagi helyzete, kulturális igényei nagyban meghatároznak, a következő kérdés az volt, hogy milyennek kell lennie annak a térkapcsolatnak, amely az adott tulajdonos szükségleteit maximálisan kielégíti. Hogy ezt kiderítsem, nagy segítségemre volt az a pár év, amit újságíróként dolgoztam – tudtam kérdezni. Ma már világos számomra, hogy hiába tanultam meg a főiskolán a szükséges műszaki ismereteket, jó lakásokat, amelyekben kényelmesen mozognak a lakóik, csak úgy lehet tervezni, ha kellően ismerem az embert, akinek tervezek, vagy/és képes vagyok felismerni a születendő jövőt.
Ofer Brayer azt mondta, hogy akkor lehet sikeres az ember, ha valós igényeket elégít ki azzal a szolgáltatással, amit nyújtani tud, vagy képes felkelteni az emberek érdeklődését a szolgáltatás iránt. A lakástervezés a kettő kombinációja. Egyfelől nagyon jól kell ismerni a ma lehetséges igényeket, azokat a megoldásokat, amelyeket a világon kitaláltak már a különböző igényekre, de ennél nem szabad megállni – merni kell kitalálni új dolgokat, felkelteni új igényeket.
A romkocsma-eklektika másutt is feltűnt nyomokban, de amit a pesti srácok csináltak ebből, az merészen egyedivé, fogalommá tette a dolgot. Az ötlet nem bonyolult, de frappáns és párosult egy alaposan felépített logisztikával – nem félnótás borisszák találták ki, azért működik.
Egy lakásnak is alapvetően működnie kell – a tervezés lényege tehát a működőképesség, csak már nem abban a primitív értelemben, hogy a konyha arra való, hogy valaki ott csak ételt készítsen, hanem a szempont az, hogy az ember jól érezze magát miközben ételt készít. Kellemes teret alkotni úgy, hogy az minden izében működőképes az adott funkcióra – ez a lakástervezés, az én szememben.
A tervezés nagyon bonyolult lelki folyamat – nem viccelek! A munkához bele kell látni a megbízó életének legintimebb mozzanataiba, a párkapcsolatba, a gyereknevelésbe. Mint egy színész, aki bele kell bújjon a karakter bőrébe, csak itt nem egy előadás a tét, hanem az, hogy milyen lesz az illető közvetlen környezete az elkövetkezendő években, évtizedekben. A jövendő lakás pedig befolyásolhatja a párkapcsolatát a gyerekeihez való viszonyát, a gyerekei szocializációját.
Mindenki magával hurcolja annak a világnak a képét, amiben felnőtt.
Ismertem olyan, nagyon szegény sorból jött, sikeres embert, aki ormótlan nagy házat építtetett csupa rossz emlékből. Nem érezte jól magát benne, ezért hívott engem, hogy segítsek átalakítani. Miután szisztematikusan feltártuk, hogy honnan ered az a vágy, hogy minden nagy legyen, már egész könnyen eljutottunk a normális arányokhoz és a megoldáshoz.
Ha egy embernek fáj a foga, akkor fogorvoshoz megy – nem kezdi magát kezelni. A környezet-tervezés sem kevésbé fontos szakma, még ha egy rossz lakás nem is okoz fizikai fájdalmat. Ez nem pénz kérdése, hiszen a kivitelezési költséghez képest elenyészően kevés a tervezési díj, arról nem is beszélve, hogy egy jó tervező megóv attól, hogy egy csomó fölösleges cuccot megvégy. Hányszor láttam az IKEA-ban megtömött kosarakkal álló embereket? Mert olcsó?
Anyám „régimódi” nevelése szerint, mi nem vagyunk olyan gazdagok, hogy olcsó dolgokat vásároljunk!
Minőséget – mértékkel.
Egy mai fiatal, nem szakember helyében mielőtt egy forintot is bármire költenék a lakásomban, felkérnék egy tervezőt. Alaposan kiválasztanám, mint az ember a fogorvosát, nő a maga nőgyógyászát, stb. hiszen ő fog végigkísérni engem azon az úton, ami során kialakul a közvetlen környezetem. Tanácsot ad, megvéd attól, hogy fölöslegesen költekezzem, és ezen közben, magam is megtudok néhány dolgot magamról és a környezethez való korszerű viszonyról… Ha valakinek nincs pénze, akkor még inkább fontos az előre tervezés, a fizikai állapoton túl a pénz elköltésének az ütemezése is. Nagyon sokszor javasoltam azt, hogy miután megtervezzük a végleges állapotot, a megvalósítást osszuk fel részletekre úgy, hogy közben ne legyenek kidobandó átmenetek.
Elsőként azt kell megcsinálni, amit később nem is nagyon látunk, mégis az minden alapja – a beépített, vezetékes rendszerek: villany, víz, csatorna. Lehet a nagymama rozzant bútorai között lakni amíg nem telik jobbra, de akkor is a falban lévő dolgok az elsődlegesek. Ha viszont erre a „láthatatlan” rendszerre költünk a működőképesség érdekében, akkor nem mindegy, hogy azok a vezetékek milyen falakban futnak – ezen a ponton, vagyis a jövőbeni tér kialakításában kell a szakszerű segítség. Nem kell életre szóló szerződést kötni egy építésszel, ha valaki nem látja ennek az értelmét, de kérje ki a tanácsát, mielőtt újraépíti a fürdőszobát – egy vagyont költ anyagokra, miközben lehet, hogy a múlt században tervezett lakás funkcionális rendszere régen elavult, nem szolgálja a mai életformát.
Tervezővel dolgozni nem kiadás, hanem befektetés, ami megtérül abban a környezetben, amiben élsz!
Végül, nem csak az engesztelés napja miatt, térjünk vissza a zsidósághoz, amely az évezredek alatt kialakított egy életformát, amely nagyban hozzájárult az életben-maradáshoz, talán még a sikerességhez is. Mára, úgy tűnik, még a zsidók közül is sokan elfelejtették, a nagy asszimilációs igyekezetben:
Amikor szegények voltak, a régi, pesti zsidónegyedben, csak a negyeden belül költötték el a pénzüket – a szomszéd üzletben vették amire szükségük volt, és a szomszéd meg náluk rendelte meg, amire neki szüksége volt. Nem „barkácsoltak” maguk, hanem közösségben és szakszerűségben gondolkodtak. Ez vitte előre őket. Mert igy mindenki azzal foglalkozott, amihez a legjobban értett, azt jól csinálta, hatékonyan, és egymásnak adtak megélhetést. A „magam megoldom, bár nem a szakmám” nem viszi előre a világot – mindegy, hogy miről van szó.
Légy kiváló a Magad szakmájában, akkor kereshetsz rendesen, és adj munkát azoknak, akik olyasmit tudnak, amit Te nem!
Építési napló_6.rész
Elkészült az alsó aljzatbeton, erre állítjuk fel a szintmegosztó lakatos-szerkezetet. Nem mondanám galériának, mert 3.40-es belmagasságnál nem lehet „galériázni”, mégis fontosnak tartom ebben a 7.75x550x3.40-es dobozban némiképp megosztani a teret – magasságban is.
Most feltettem azt a sarkot, amit egy későbbi időpontban majd lefényképezek a fémvázzal, illetve „beburkolva” a végleges formájában is.
A pillanatnyi állapotot tanúsító kép azt mutatja, hogy a nap milyen mélységig süt be, és ez bizonyos értelemben magyarázatot ad arra, hogy miért hosszában osztottam meg funkcionálisan a teret.
A „sötét” sáv lesz a hálóhely, garderobe és a fürdőszoba helye, míg az ablakokhoz közeli sávban a konyha-étkező-nappali. A dolgozó-sarok, mintegy parancsnoki hídként emelkedik fel, 126 cm-re a padlótól, a garderobe felett .
A téralkotás leglényegesebb része az arányok megválasztása. Ezzel „játszom” a legtöbbet, hiszen minden tér hasznos is kell legyen, miközben a sorolás egyfajta összhangot kell alkosson.
Esetükben a 7 méter 75 cm-es hosszból 2.40-et a fürdőszoba, 2.50-et a dolgozó (alatta garderobe), 2.75-öt a háló foglal el. Ajtó csak a fürdőszobán van, amely szellőzése a légudvarra történik.
Ugyanakkor, a tér mélységét sem egyetlen vonallal választom el, hanem ott, ahol a konyha van, a használaton kívüli kémény miatt csupán 2.40 a tér szélessége, a dolgozó magasságában, az étkező szakaszon már 3 méter, és ez a szélessége a nappali leülő-részének is.
A lakatos-szerkezet nem csak a dolgozó miatt szükséges, hanem azért, hogy a fürdő és a hálószoba felett se legyen egyenletesen 3.40 a belmagasság.
A fürdő wc-feletti részén igen, mivel itt lesz az a bukó-ablak, ami gondoskodik a szellőzésről a légudvar felé, de ahol a mosdó-kád, zuhanyzó van, elegendő a 2.05-ös belmagasság. Annál is inkább, mert az alapterület nem túl kicsi, majdnem 2.50×2.40-es. Ennél a fürdőszobánál azt vettem alapul, hogy akár mozgásában korlátozott ember, ápolóval együtt kényelmesen elférjen. Ezért nincs ugyan semmi túlméretezve, de miután egyetlen térben van kád és kényelmes zuhanyozó, valamint wc és széles rakodó-felületű mosdó – a közrezárt tér tágas.
Ahol a fürdőszoba a garderobe-al találkozik, ott a fürdő felől megközelítve van a háztartási helyiség, vagyis a mosógép, a szennyesruhatartó, a felmosó-mágáv, stb. Mivel ez a dolgozóra vezető lépcső oldala, a lépcső alatti teret igyekszem majd hasznosítani. A dolgozó padlószintje alatt van a garderobe. A tűzfal melletti sávon egy 45 cm-es magasítással, amire le is lehet ülni (mint a falusi házak előtti padra), de onnan egy újabb 45 cm-es fellépéssel a „kakasülőre” lehet felkapaszkodni. Hogy mégse legyen olyan unalmasan egysíkú, itt is ráteszek a kakasülőre egy dobozt – alatta a hálófülkében az ágy, amolyan fordított baldachin alatt.
A sorozat ITT kezdődött.
A következő pedig itt olvasható…
Gépészeti rendszerek a lakásban
Hová tűntek a csövek, a boyler, a fűtés?
– kérdezte az egyik hozzászóló az indexen. Ezért, most a lakások gépészeti részéről írok egy kicsit részletesebben.
Ahová beteszem a lábam, ott nem csak a falak omlanak le, hanem a gázcsövek is eltűnnek, mert kiirtom a lakásból a gázt. Ezt nyugodtan lehet az én mániámnak betudni, bár nem abból fakad, hogy bizonyos időkben a zsidókat elgázosították…
Nekem is volt gáztűzhelyem kezdetben, gázkonvektorral fűtöttük az első lakásunkat, Budapesten, gázboylerral melegítettünk vizet és padlóra állított WC-csésze volt a fürdőszobában. Csakhogy azóta eltelt csaknem 40 év, és a technika fejlődött, a lakás gépészeti berendezéseiben kiváltképp.
A gázkonvektoros fűtés az egyik legrosszabb hatásfokú, olyan mint egy vaskályha, ami 60%-ban a külső levegőt fűti. Olcsó? Talán igen, de saját tapasztalatomból tudom, hogy míg a konvektor közvetlen közelében meleg van, a szoba távolabbi részén már nem annyira, és a meleg levegő szépen felszáll – a plafon alatt gyűlik össze, már ami nem megy ki a falnyíláson az égéstermékekkel együtt. Egy 4,5 méter belmagasságú térben, a levegő fűtése azt eredményezi, hogy lent még mindig hideg van, amikor a galérián már bugyira kell vetkőzni a hőségtől.Vagyis a használati értéke is alacsony.
Ezért egy ilyen belmagasságú térben egyértelműen a padlófűtés jöhet szóba, mint hatékony fűtési módszer. Lehet ezt gázról üzemeltetett vízcirkulációval is megoldani, de a padlóburkolat alatti vízkeringetés azt a veszélyt hordozza magában, hogy a csövekben lerakódik a vízkő, és bármi más meghibásodás esetén durva bontás szükséges. Ha viszont elektromos fűtőszálakkal dolgozunk, akkor a szükséges padlóvastagság is csökken, és csak a betonozáskor kell vigyázni, hogy ne szakadjon meg az elektromos kapcsolat, utána évtizedekig nincs vele probléma. Akkor kapcsolom be egy mozdulattal, amikor szükségem van rá, az egyéni igényeimhez alkalmazkodóan szabályozható a hőfok, a napszak, amikor intenzívebben van szükségem a fűtésre, és amikor nem vagyok otthon, akkor kisebb hőfokon üzemel. Vagyis a használati értéke igen magas. Drága? Ahogy vesszük. Ha a szomszédaim gáz és villanyszámláját összeadom, akkor nem feltétlenül, ha pedig a kényelmi faktort is figyelembe veszem, akkor biztos, hogy nem.Az elektromos energia, a technológia jelenlegi állása szerint a legflexibilisebb forrás, és arra az időre is alkalmas rendszer, amikor a házakra komplett nap és szélerőműveket szerelnek az eszközeikkel jól gazdálkodó közösségek. A mi házunk tetején ragyogó napelemes rendszert lehetne üzemeltetni, helyben megtermelni az energiaforrás jelentős részét.
Az elektromos konyhai eszközök a legjobban szabályozhatók, leginkább szolgálják azt az elvet, hogy minél kisebb fáradtsággal minél tisztábban tartani az otthonunkat, minél könnyebben végezni a háztartási munkákat, és ezzel több időt nyerni értelmes dolgokra, mint a családtagokkal való együttlét, tanulás, esetleg otthoni, pénzkereső munka. Az elektromos készülékek jól szabályozhatók, az elektronikusan, akár távvezérelt, „okos ház” alkotó elemei.
Tehát elég sok racionális érvet tudok felsorakoztatni azelőtt, hogy azt mondanám: mellesleg, a lakásban rohangáló gázcsövek és kiküszöbölhetők.
A távfűtést sem azért nem szeretem, mert csöveket kell kerülgetni a lakásbelsőben, hanem azért, mert nem az egyéni igényeknek megfelelően működik, ezért az esetek többségében pazarló, miközben a személyes igényeket sem fedi le. Sosem felejtem azt, hogy egész gyerekkoromban nyitott ablaknál aludtam, a legvadabb teleken is, miközben a távfűtés ontotta a meleget, ugyanakkor, szegény, idős mamám, sokszor fázik, amikor még nincs fűtésszezon, ám az időjárás nem a távfűtés menetrendje szerint alakul.
Miután elvetettük az összes gázos-vizes fűtést, már radiátorokra sincs igazán szükségünk, bár abból azért van a lakásban, mégpedig a fürdőszobai törölköző-szárítók, amelyek szintén az elektromos rendszerre vannak kapcsolva, tehát bármikor bekapcsolhatók, ha valakinek a komfortérzete ezt megkívánja.
Nem állítom, hogy mindig és mindenütt ezek a lakóház gépészeti rendszerének a kritériumai, mert nagy kedvem lenne egy földhő-alapú rendszert is kipróbálni, de amennyire ismerem ezeket a rendszereket, azokat meglévő társasházak lakásaiban igen nehezen tudnám telepíteni.
Mint ahogy a különböző szürkevíz-visszaforgatókat is, pedig nagyon szeretném itt is megvalósítani azt, hogy a WC-t ne ivóvízzel öblítsük. A hatóság helyében, új lakóépületeket csakis a legkorszerűbb gépészeti rendszerek szerint engedélyeznék építeni, akkor ezek a megoldások sokkal olcsóbbakká is válnának a növekvő kereslet okán. Nekem, aki kisebb egységeket, lakásokat újítok fel, marad az, hogy a lakáson belül igyekszem korszerűbb megoldásokat alkalmazni – és itt jön be a rejtett víztartályos, függesztett WC, ami nem csupán esztétikusabb megoldás, hanem mellette könnyebb a padlót is takarítani.
Növények a lakásban – vagy nem
Növények nélkül kicsit hideg…
Folytatom az Index-cikk kapcsán érkezett hozzászólásokban felmerült témákat: most arról, hogy mi van a szobanövényekkel?
Nálam, többnyire nincsenek, mert a szobanövényekkel valahogy úgy vagyok, mint a lakásban tartott kutyákkal-macskákkal – minek kiragadni őket a természetből és egy lakásba nyomorítani szegényeket? Persze, lehet ezzel a nézettel vitatkozni, de én vállalom. Az előfordul, hogy veszek valamilyen cserepes virágot, de egy idő múlva „kiengedem” a szabadba…
Az állatkerteket ki nem állhatom, soha, semmilyen élvezetet nem találtam abban, hogy megbámuljak rabul tartott lényeket. Számomra a lakásban tartott kutyák és macskák is hasonlóan élnek – az emberi önzés szenvedő alanyai. Nekem senki ne mondja, hogy a kutya kanapéra született, és minden vágya, hogy körülugrálja a gazdáját. Sok kutyás ismerősöm, barátom van, most bizonyára sokat elveszítek közülük ha őszintén megmondom, hogy én fel nem fogom az otthoni állattartás örömét. Mondjuk, az én higiéniai követelményeim sem tennék lehetővé, hogy egy fedél alatt éljek egy akármilyen szobatiszta macskával, vagy hasonlóval.
Atyai nagyszüleim falun éltek, hatalmas házban, hatalmas kerttel. Imádtam a kertet – nyáron, rendszerint a teljes szünidőt ott töltöttem, a meggyfával kezdtem és az őszibarackkal fejeztem be – fára mászásban sem voltam lusta, de az egész kert maga volt a felfedezésre váró csoda, minden évben, újra és újra. Tehenek, tyúkok, kacsák, pulykák és libák laktak a második udvarból nyíló lakrészeikben: az istállóban, a tyúkólban és így tovább. (Az első udvar volt a virágos kert.) Volt kutyánk, macskánk – az udvaron. A kutya soha be nem tette a lábát még a verandára sem, a macska minden héten egyszer fél napra bebocsátást nyert, hogy megtalálja azt a pofátlan egeret, ami, ha véletlenül betévedt a kamrába. Mire a nagyszüleim nyugovóra tértek a macska elegánsan kisétált az ajtón…
Tel-Avivban 10 éven át építettem a társasház kertjét, ami a lakásomat körülvette, és nagyobb fájdalom volt ettől a kerttől megválni, mint a lakásomtól.
Kutatok az emlékezetemben, hogy hol láttam igazán szép szobanövény-kompozíciót, amit helyénvalónak éreztem és a növényeket sem sajnáltam azért, mert senyvednek – lakásban ilyenre nem emlékszem. Balkonon, függőfolyosón, az angol sorházak zsebkendőnyi kertjében, vagy akár tetőkertben már megcsodáltam az oda illő növényeket, de még a szállodák elegáns lobbijaiban sem sokra értékelem a zöld foltokat a sarokban. Az arborétum kicsit más, üvegházakban imádok botorkálni, mint ahogy az üzletek közül is a kedvencem a virágbolt – néha csak bekukkantok, hogy beszippantsam az ottani levegőt. Ugyanezt lakásban elképzelhetetlennek tartom.
Vágott virágot veszek. Nagymamám anno minden pénteken szép margaréta csokrot tett az asztal közepére, amit a saját kertjéből szedett le. Virág a vázában az élet mulandóságára figyelmeztet, arra, hogy milyen szépek lehetünk fiatalon, aztán milyen könyörtelenül megöregszünk és elmúlik felettünk az élet. Szeretem, ha ajándékba virágot hoz valaki. Jobban örülök neki, mint bármi másnak.
A szobanövények általában nem pipacsok és petúniák, amelyek a helyi időjárási viszonyok között boldogan élnek a szabadban. Olyan növények, amelyek másutt sokkal jobban érzik magukat. Nemrég kaptam valakitől egy leandert. Teljesen elérzékenyültem, mert a tel-avivi kertemre emlékeztetett – a szomszédtól elválasztó széle csupa leander, de a következő pillanatban már sajnáltam a cserépbe nyomorított növényt, ráadásul, fogalmam sincs, hogy hová teszem télre, mert, hogy a pincébe nem száműzöm, az biztos.
A növények esetében is van egy tisztasági problémám. Igaz, a növények legalább nem büdösek, mint az állatok, de a föld, az öntözés, a lehulló levelek, illetve a levelekre rakodó por olyan valami, ami nem teszi lehetővé a lakás tisztaságának azt a fokát, amit a magam számára szükségesnek érzek. Ez nyilván egyéni érzékenység, de amint azt korábban már sokszor leírtam – a lakás az egyéni követelményeknek kell eleget tegyen, sosem valami általános emberinek, ami valójában nincs is.
A kemény vonalak „lágyítására” egy lakáson belül inkább textíliát használok, bár azt is mértékkel: függönyt nem, legalábbis nem az ablak előtt, de párnákat, plédeket, szőnyegeket, kárpitozott bútorokat szívesen.
Végezetül: amikor valaki másnak tervezek lakást, akkor a megrendelő izlésvilágának, szokásainak megfelelően teszem azt – ha kell betervezem a kutyapléd helyét és a macskawc-t, a virágállványt és az akváriumot – a lakásban lakó minden igénye jogos. Nem érdekes, hogy nekem tetszik vagy sem. Legfeljebb nem fotózom le a végén. A tervezői szolgáltatás nem arról szól, hogy nekem tetszik a végeredmény vagy sem – a megrendelő legyen elégedett és boldog abban a lakásban, amit neki terveztem.
Lakást, pénz nélkül…
„Pénzből nagyon sok mindent meg lehet ám oldani…”
Tegnap megjelent az „Egy nap a városban” indexes blogon a kétgenerációs lakásról egy cikk. A hozzászólásokból rengeteg ötletet merítettem arra vonatkozólag, hogy miről kellene írni. Elsőként, a sajnálatosan legjellemzőbb magyar tulajdonságból, az irigységből fakadó mondatot választottam mottóul, és a téma, hogy a lakásátalakítás minősége a pénztől függ? – valóban? És, miként lehet előteremteni a magunk számára kényelmes lakás anyagi feltételeit…
Megsúgom: munkával! Sok, értelmesen végzett munkával.
Tegyük fel, hogy most 16 éves vagyok, a szüleimmel élek szoros összezártságban, és nagyon szeretnék mielőbb saját lakásba költözni. Nem tévedés: a tervszerű, tudatos életet korán kell kezdeni! Nem azért mondom, mert engem így neveltek, hanem mert pont az ellenkezőleg – a szüleim egyetlen gyerekeként igyekeztek a széltől is óvni, ezért rengeteget késtem az önállóságban, annak ellenére, hogy már 14 éves koromban balettos statisztaként pénzt kerestem. Ezzel szemben az izraeli nevelési technika, az agyonszeretgetés és a meglehetős szabadság mellett, hogy az élet valós problémáira is felkészítik a gyerekeket. Minden sikeres ember, akinek az életrajzát olvastam, kora ifjúságától tudatosan készült a felnőtt életére – ezt nem lehet elég korán kezdeni. Tehát 16 éves vagyok, semmi pénzem, és reményem sincs, hogy a szüleimtől támogatást kapok egy önálló lakásra. Budapesten rengeteg idős ember él, lepusztult lakásokban, gyatra anyagi körülmények között, elhagyatottan. Még az is lehet, hogy abban a házban, amiben lakom, van ilyen szomszéd.
Első feladat tehát, megismerni a szomszédokat, köszönni nekik, néha beszélgetni velük. Meglepő, de már ettől, nagyon sok ember jobban érzi magát a bőrében, kitágul a látóköre, észreveszi, hogy nem ő a világ közepe…
Második lépés meglátni, hogy ki az, akire egyetlen rokona se néz rá, akivel jót tehetnénk azzal, hogy odafigyelünk rá. Számunkra is kiderülhet az, hogy mennyi mindent tanulhatunk az idős emberektől, és milyen boldogságot jelent adni másnak…
Ha találtunk olyan idős embert, akivel ilyen módon közeli kapcsolatba kerülünk, akkor szépen el kell mondani azt, hogy a tanulás mellett milyen munkát végzünk (a napi egy óra munka a kibuci nevelés része – mindig lehet olyan, a gyerek korának megfelelő munkát szerezni, amivel azt a tudatot erősítjük, hogy képesek vagyunk a magunk lábán megállni, sosem vagyunk kiszolgáltatott helyzetben – ez az öntudatos honpolgár alaptulajdonsága), és miként szeretnénk megalapozni a jövőnket azzal, hogy saját erőből otthont teremtünk magunknak. Nyíltan, őszintén meg kell mondani, hogy olyan kölcsönösen előnyös üzletet ajánlunk, ami az idős embernek és nekünk is jó, mivel az elvárásaink különbözőek: az idős ember anyagi és személyes biztonságot keres, szeretné hátralévő életét nyugalomban, és viszonylagos jólétben leélni, sőt, minden bizonnyal, boldogan átadná azt a tapasztalatot is, amit élete során megszerzett. A kamasz gyereknek bőven van ideje arra, hogy az idős ember magányát oldja napi fél órás odafigyeléssel. Később, ha már pénzt keres, anyagilag is segítségére lehet az idős embernek. Nem kell nagy dolgokra gondolni, mert lehet, hogy a legnagyobb segítség az, hogy az ember megfőz pár napra való ételt, megveszi a szükséges gyógyszereket, esetleg kifesti a lekoszolódott helyiségeket, stb. Napi fél óra, nem több! A barátainkkal való locsogásból ennyit lecsípni nem nagy dolog, ám kialakíthatunk egy olyan őszinte megbecsülésen alapuló emberi kapcsolatot, aminek egy bizonyos pontján már felvethetjük az eltartási szerződést, amely révén az idős ember lakása idővel a sajátunk lehet. A dolog lényege az őszinteség, nem pedig a sunyi nyerészkedési vágy. Tisztességes munkával jutunk hozzá egy lakáshoz, ha más lehetőségünk nincs.
Persze, időközben a munkánkat is alakíthatjuk úgy, hogy azzal megkeressük a lakásra valót. Egy dolog azonban mindig meg kell maradjon a vezérlő elv: csak olyan munkát végezzünk, amiben felfedezzük az örömforrást. Mert csak azzal a munkával tudunk majd rendes pénzt keresni. Lehet pincérkedni, de csak akkor éri meg, ha mosollyal az arcunkon tesszük, lehet takarítani, vagy füvet nyírni is, ha az elvégzett munka utáni megelégedettség érzéssel tesszük. A fene nagy magyar pesszimizmust, a cselekvőképtelen nyafogást ki lehet nevelni magunkból akkor is, ha szüleink példája mást mutat. Aki a tanulást és a munkát jó arányban tudja vegyíteni, és közben magára is állandóan figyel, az mindig megtalálja a különböző lehetőségeket arra, hogy tovább lépjen, egyre jobban fizető munkákat szerezzen, egyre fejlessze a saját tudását és egyéniségét is.
Lehet, hogy mire idős szomszédunk elköltözik az örök vadászmezőkre, már régen családos emberek vagyunk, saját otthont is teremtettünk, de közben sosem feledkeztünk meg arról az emberről, akivel 16 évesen megállapodtunk. A napi fél óra törődés egy másik emberrel akkor is megtérül, ha húsz év telik el a szomszéd haláláig, mert közben jobb emberré váltunk, megtanultunk tervszerűen élni, és ezt a tudást átadhatjuk a gyerekeinknek. Lehet, hogy a mi lakásproblémánkat nem a szomszéd halála oldja meg – jobb, ha nem arra spekulálunk -, de akkor is elmondhatjuk a gyermekeinknek, hogy azért került a családhoz egy újabb lakás, amiben esetleg ők kezdik majd önálló életüket, mert mi szorgalmasan dolgoztunk és emberségesen éltünk…
Hogy a pénzt miként célszerű felhasználni egy jó lakás kialakítására – lényegében erről szól a sorozat. Amikor egy konyhát elemeztem, miként alakítanám át, akkor ugyanabból a pénzből, amit a konyhabútorba fektetnek, egy megfontolt döntéssel sokkal jobbat lehet kihozni – nem a ráfordított pénz, hanem a gondolat a többlet. Ugyanígy, amikor a szomszédom zajos hálószobája volt a téma, az eredményt nem az elköltött pénz csekélysége, hanem az át nem gondolt tervezés okozta! Erről a problematikáról a sorozatnak ez a része részletesen is szól…
Építési napló_5.rész
Betonozunk.
Végre betonozunk. Butaság volt részemről a nyár derekán kezdeni az építkezést, mert sokkal lassabb ütemben haladunk, mint januárban tettük. A kőműves, akivel korábban dolgoztam, a feje búbjáig tele van munkával. Az építkezés állt, mert más kőműveseket kezdtem keresni. Ráadásul olyan valaki kellett, aki nem a ház személyliftjét használja az anyagok felcuccolására. Több embert is meginterjúvoltam, és többektől kértem árajánlatot.
A döntésnél a német pályázati elbírási rendszert alkalmaztam – a legolcsóbbat félretettem, a többit pedig minden részletében megvizsgáltam, mielőtt eldöntöttem, ki lesz az, akinek a munkát odaadom. A döntésben az ár csak egy tényező volt, és nem a perdöntő. Figyeltem, hogy az, aki megnézte a terepet milyen pontosan érkezett a megbeszélt találkozóra, mennyire volt felkészült a kérdéseket illetően, mennyire volt kreatív a problémák megoldását tekintve. Az árajánlatokban különbséget tettem azok között, akik a munkafázisokat ugyan részletezték, de az árat összesítették – világos, áttekinthető képet adtak arról, hogy mi mennyibe kerül, és azok között, akik megadtak ugyan egy végösszeget, de hozzátettek olyan szolgáltatást, például szállítást, amit nem áraztak, ezzel bizonytalanságban hagytak afelől, hogy mibe is kerül nekem a teljes munka.
Az építőiparban megbízni valakit egy munkával, akinek a teljesítményét, a munkamorálját még nem ismerjük – elég nagy lutri. Bármilyen furcsa, de ilyenkor a legbiztosabb iránytű az ember megérzése, nem pedig a fényképeken mutogatott referenciák. Az építőiparban eltöltött három évtized rengeteg tapasztalattal gazdagított, és tudom, hogy nincs biztos tipp. Az is előfordulhat, hogy az, akiben a legjobban megbízom, egy idő után átver, vagy legalábbis megpróbál átverni az árakban, mert kihasználja a belé fektetett bizalmat, és azt, hogy a rendesen fizetek. Ha ezt észreveszem – és előbb-utóbb észreveszem, akkor a legritkábban borítom ki a bilit egy hatalmas veszekedéssel. A rosszul elvégzett munkát nem tűröm, ha javítható, akkor az illetőnek ki kell javítania, ha nem képes rá, akkor levonom az utolsó kifizetésből. Viszont, ha a munkát jól megcsinálta, de régi munkakapcsolatunkat arra használja ki, hogy érdemtelenül emeli az árat, akkor legközelebb nem ő lesz az, akinél megrendelem a munkát.
A sorozat ITT kezdődött.
A következő pedig itt olvasható…
Építési napló_4. rész
Miután visszabontottuk a lakást a feltöltésig, az új aljzatbeton előtt el kellett helyezni a csöveket. Egyfelől a villanyvezetékek üres csöveit, másrészt a víz-, és csatornacsöveket. A strangok elképesztően rossz állapotban voltak, az eternit lefolyó repedésein csorgott a szennyvíz, ami persze akkor vált láthatóvá, amikor kibontottuk: megszabadítottuk a rabicfaltól és a csempétől.
A házi legenda szerint az ezredfordulón volt valami probléma a lefolyóval, és azért, hogy az idős tulajdonos (akinek az örökösétől vettem meg most a lakást) fürdőszobáját ne verjék szét, a lefolyóproblémát az alatta lévő lakás konyháján keresztül oldották meg. A szennyvízlevezető csövet pedig egy gipszkarton-bővítménnyel takarták el, úgy ahogy. A szerencsétlen, második emeleti lakó a konyhájában hallotta, ha felette lehúzták a wc-t… Amikor megvettem a lakást, megígértem az alattam lévő lakónak, hogy ezt az ügyet rendbe tesszük – nem csak a lakásomon keresztülmenő strangot cseréljük ki, hanem azt a „kinövést” is.
Csakhogy a feltárás után derült ki, hogy a probléma sokkal bonyolultabb ennél: ahogy a korábbiakban már leírtam, ezt a házat több ütemben építették, bővítették. Az 1880-as években épült bérpalota a második emeletig tartott, a harmadik és a negyedik emeletet csak 1914-ben húzták rá, amikor az eredeti lefolyó vonalát némiképp módosították. Ez még nem lett volna baj, ha az 1970-es években nem pont erre a részre építették volna azt a gyűjtőkéményt, amibe a fürdőszobák gáz-boylereit kötötték. Amikor az ezredfordulón az eternit cső ezen a kritikus szakaszon „eleresztett”, a csőcserét már nem lehetett a kéményen keresztül megoldani, ráadásul egy födémgerendát is meg kellett kerülni – ebből adódott az a fura megoldás, hogy a harmadik szint alatt, a födémgerendát és a kéményt megkerülve kötötték be a csatornát, már a második emeleti lakás légterében . Mellesleg, a totál rozsdás vízfőnyomócső is itt kanyargott össze-vissza.
Az előző lakás felújításakor a strang-problémát bejelentettem a közös képviselőnek és a biztosítónak is, mert ennek megoldása nem a lakástulajdonos feladata, hanem a közös képviseleté. A közös képviselő ragaszkodott az ő szerelőjéhez, ami nem is lett volna baj, ha olyan munkát végez, ami számomra is elfogadható minőségű, de nem volt az. Az én szerelőm rakta rendbe a másik munkáját, hogy aztán nyugodt lelkiismerettel körbe lehessen építeni.
Most eleve bekalkuláltam, hogy a strangcserét én finanszírozom, az alsó szomszéd felső szakaszának rendbetételével együtt. A házi legenda alapján azt gondoltam, hogy ez nem lesz gond, hiszen csak folytatjuk az egyenes csövet, ami a negyedik emeletről jön. Amikor kiderült, hogy mi a valódi helyzet, akkor nem tehettünk mást, mint kicseréltük az egyébként borzalmasan amatőr módon odakanyarított csövet, ezzel megszüntettük ezen a szakaszon a szennyvízszivárgást is, ami a korábbi, slendrián munkából fakadt, kicseréltük a rozsdás vízvezetéket, majd hangszigetelővel alaposan kitömködve a réseket, visszazártuk a gipszkartont. A födémben lévő hatalmas lyukat felülről a dupla rétegű betonozással megszüntetjük, de az is nyilvánvaló, hogy a negyedik emeleten lévő eternitcső és a másodikon keresztülhaladó rozsdás vízvezeték időzített bomba, csak azt nem tudjuk, hogy mikor fog robbanni, vagyis mikor mennek szét ezek az elhasználódott csövek.
Ha jól működik egy közös képviselet, akkor minden egyes lakásfelújítást, mint alkalmat megragad arra, hogy ezeket a közös vezetékszakaszokat felújítsa, az egy strangon lévő lakások tulajdonosait is arra ösztökéli, hogy a lakásfelújítás ne álljon meg a privát terület határán. Ugyanis a mi esetünkben, mind a felettem, mind az alattam lévő lakást felújították pár évvel ezelőtt, ám a régi strangokat otthagyták. Ha az alattam lévő lakásban szétmegy a vezeték, akkor legfeljebb nem lesz egy darabig víz nálam, ám ha a felettem lévő lakás eternitcsöve fárad el véglegesen, akkor elöntheti a szennyvíz az én lakásomat.
Utóirat: 2014. áprilisában kezdtük el a kartonozást… és amikor a kartonosok a strang felső szakaszához közel építették a szerkezetet, kiderült, hogy bizony „izzad” a lefolyó… a felső szomszéd fürdőszobáját szét nem vertük, de kétségtelen tény, hogy meg kellett bontani, amivel nem csupán kellemetlenséget okoztunk, hanem azt is, hogy az eredeti csempét nem tudtuk pótolni, csak valami hasonlóval… viszont kiderült, hogy csak egy 50 cm-es szakaszt hagytak benne a födémtestben, amikor ők újították fel a fürdőszobájukat – vagyis, meg lehetett volna oldani a problémát korábban, ha van olyan felelős közös képviselet, amely ilyen „apróságokkal” is törődik.
A sorozat ITT kezdődött.
A következő pedig itt olvasható…
Tervezzük meg az életünket!
Az egyik szomszédom azzal lepett meg, hogy el akarja adni nemrég felújított, nagy lakását, mert nem tudnak aludni éjszaka az utca zajától… Döbbenten néztem rá, hiszen ugyanabban az épületben én édesdeden alszom a ház halotti csendjében… Ja, hogy a hálószoba az utcára néz…
Hiba, amit ismerve a lakás eredeti alaprajzát, simán meg lehetett volna oldani, ha a felújítás előtt végiggondolják, hogy a mai adottságokhoz és igényekhez miként kellene újrafunkcionálni a tereket.
Az udvari szárnyra két hatalmas ablakuk van a harmadik emeleten, a cselédszoba és konyha volt ott, amiből csinos lakókonyhát alakítottak ki, követve a XIX. századi funkcionális elosztást, ahelyett, hogy a konyhát átvitték volna az utcai fronton lévő nappali terébe, és egy fantasztikus, keleti fekvésű hálószobát alakítottak volna ki maguknak a csendes belső udvarra.
Csak egy nagyon gyors vázlaton, amit kb. egy óra alatt csináltam, mutatom be, hogy mit lehetett volna kihozni belőle, ha az építés előtt végiggondolják, hogy milyen térkapcsolat célszerű a mai helyzetben… Ezen, nyilván lehet még rengeteget finomítani, egy igazán jól elkészített tervvel sok a vesződség, de már ennyire rövid idő alatt is kiderül, hogy mi az alapvető különbség a XIX. századi elvárások és a maiak között. A ház viszont, bármilyen régen is építették, képes alkalmazkodni a megváltozott életformához, ha megfontoltan látunk hozzá az átalakításnak.
A felújítás, nyilván, nem kevés pénzbe került, csak a gondolat maradt ki belőle, ami a legszélsőségesebb esetben is, maximum az építési költség 12 %-a, de akkor az egész folyamattal járó lebonyolítási munkát is leveszik a megrendelő válláról.
Most viszont, a felújított lakás, hiába költöttek a beépített anyagokra egy csomó pénzt, mégsem jó, az eladással, egy másik lakásba való költözéssel járó procedúra pedig még több energiát és pénzt fog felemészteni. Nem arról van szó, hogy csak ennek a családnak nem jó ez a lakás, és lehet találni olyat, akinek viszont megfelel, mert a XIX. század óta a városi környezet is megváltozott, nem csak az emberek életformája. Vagyis az utcai zaj ma már elérheti azt a kellemetlenségi szintet, ami lehetetlenné teszi, hogy hálószobákat tervezzünk arra a frontra. A rögtönzött vázlattal talán nem oldjuk meg egy kisgyerekes család problémáját, de a lakás ebben az elrendezésben alkalmas lehet egy gyerektelen, ámde otthon dolgozó személy, vagy pár számára, így legalább a váltás lehet sikeres.
Ha egy országban az értelmiségiek sem gondolnak arra, hogy a lakásuk felújításuk előtt tervezővel konzultáljanak, akkor ott baj van. Mondhatni, hogy a lakások funkcionális beosztása egy társadalmi helyzet tükre. Magyarországon vannak nagyon igényesen megtervezett, nagyon jó lakások is, természetesen, de most arról a hatalmas masszáról van szó, ami a lakásállomány zömét adja, amely oda-vissza befolyásolja az emberek közérzetét.
Egy kialvatlan éjszaka után az ember morcos az élettársával, a gyerekével, a szomszédjával, a munkatársaival, a buszon közlekedőkkel vagy a járdán haladókkal szemben is. A saját életét és a környezetét is mérgezi az ember kényelmetlen lakása, csökkenti a hatékonyságát a munkában, kisebb az esély a sikerre.
A megfelelő lakáskörülmények megteremtése elemi, gazdasági-társadalmi érdek. Tehát nem arról van szó, amit az építészek oly gyakran emlegetnek, hogy nincs vizuális kultúra, hanem a társadalmi elvárások ezen szintje hátráltat mindent, nem csak az életminőséget.
Az építészeti, szociológiai ismeretekkel nem rendelkező emberek elképzelései a lakásról azokból a tapasztalatokból táplálkoznak, amelyeket addigi életük során láttak. Ha csak a szülei lakását látta valaki, ha csak olyan lakást ismer, ahol a konyha a lakás egyik végén, a szobák a másikon vannak, akkor önmagától aligha fog rájönni, hogy neki mi lenne jó, amikor felújításba fog.
Az építészek, miután maguk is alaposan megfontolják, hogy mi mindent kellene másként tervezni, mint a múlt században, intenzív kampányba kellene fogniuk, hogy már az általános iskolákban tanulja meg minden gyerek, hogy a ház nem csupán egy sátortetős, kéményes, két-ablakos doboz lehet.
(2015 – nem vártam arra, hogy az építész-társadalom tegyen már valamit, az egy nap a városban bloggal közös szervezésben elindítottuk a workshopokat, amelyeknek pontosan az a célja, amit fentebb kifejtettem: tudatosan formáljuk a környezetünket)
Az én váram_11
Részletek – konyha
– A beszerelésnél nem voltam elég résen, így a bal oldali fióksor túl közel került a falhoz, néha idegesítően közel, majdhogynem súrlódik – azóta nagyon figyelek arra, hogy a szélső szekrények és a fal között legyen egy „záróelem”, ami kellő távolságot tart.
A probléma az ilyen szűkre szabott helyekkel, hogy már a kivitelezés kezdetén, amikor még aljzatbeton sincs, nagyon pontosan kell dolgozni, amit a kőművesek nehezen viselnek – ők centiméterben mérik a hibahatárukat, az asztalosok pedig milliméterben. Ez majdhogynem kibékíthetetlen ellentét…
Az építkezés irányítójának nagyon észnél kell lenni, és kőkemény szívvel visszabontatni azt, ami nem pontos. A kezdeti pontatlanság végzetes eredményekhez juttathatja az embert, ha ezzel nincs tisztában.
– A magam használatára nagyon jó a tölgyfa-pult, mert én, úgymond vigyázok rá, vagyis rendszeres időközökben kezelem a fát.
De macerás, és ahol vízzel dolgozunk, bizony jobb a kő munkapult – az izraeli háztartásokban erről senki nem mond le, mert szuper-praktikus. A következő konyhám munkapultja tehát kő lesz, kerül amibe kerül… vagy mégsem? 🙂
– Az IKEA mágneses fűszeres dobozai jópofák, de nem praktikusak. Már megvettem a rozsdamentes acél polcokat a páraelszívó két oldalára, a következő építkezéssel egy időben felszereltetem őket.
A fűszereket olyan üveg-edénykékben célszerű tárolni, amelyekbe a megvásárolt mennyiséget bele tudom önteni. Ezekbe a mágneses pogácsákba csak egy zacskó töredékét, ezért nem célszerű a használatuk.
– Ennél a konyhánál jöttem rá, hogy a mosogatógépek miatt a lábazat ideális magassága 16 cm, és a mélységük 12 cm. Így nagyszerűen lehajtható a mosogatógép ajtaja, és a robusztus bútor szinte lebeg ilyen lábazaton.
A kétgenerációs lakás konyháiban a lábazatot burkoltuk – az az igazán praktikus megoldás. Az én váramban csupán lefestettem a lábazatot – nem az igazi.
Ami nem zavar, pedig szokatlan:
– A hűtőszekrény és a mikro kissé „kilóg a térből” – vagyis, a lépcső alatt, egy szekrényajtó mögött húzódik. Ezért mindannyiszor, amikor ki-vagy beteszek valamit a hűtőbe vagy a mikróba, két lépéssel többet kell megtennem. Nem zavar. Viszont jó, hogy a hűtő tere közelebb van a szemmagassághoz. A lakás a belvárosban van, nem vásárolom halálra magamat – fizessen villanyszámlát a szupermarket -, ez a hűtő nekem bőven elég.
– Nincs sütőm, csak mikro. Süteményeket utoljára a gyerekeimnek sütöttem, de sosem jeleskedtem ebben, különösebben. Ezt a problémát meg lehet oldani valamilyen mobil infrasütővel, de egyelőre nem hiányzik.
Amit imádok:
– Egyáltalán, szeretek ebben a konyhában főzni!
Szeretem a mosogatógépet, hogy pillanatok alatt rendet tudok tenni.
Szeretem a fiókokat, hogy mindennek megvan a maga helye, de nincs túl sok szekrény, ami újabb és újabb vásárlásra sarkallna. Ellenkezőleg, időről időre „megszabadulok a feleslegektől”. Legutóbb a kétgenerációs lakásba vittem át minden olyan konyhai használati tárgyat amit feleslegesnek találtam, ott pedig hasznosítani tudják.
– Szeretem a jól megvilágított munkapultot, azt, hogy a felső szekrény alja dupla üveg közé tett világítótest – fényt ad a szekrényen belül is. Sajnos, az IKEA megszüntette a forgalmazását, pedig tényleg praktikus.
– Szeretek használati tárgyakat látni a konyhában. A teaszűrők, bornyitó, a saláta-dresszing, de még a mosogató-szivacs és a törlőrongy (persze csak ha lila) is ott van kézközelben. A vágódeszkának és a hosszú tálcának ott a helye a pulton – amikor nem vagyok Pesten, a takarítónő időnként elsuvasztja a szekrénybe – nem kis bosszúságomra. Nem szeretem a „túl steril” kinézetű konyhákat – egy jó konyhába belefér a „használati rumli”.
– A konyhapult felett 6 konnektor van. A páraelszívó két oldalán 2-2. A jobb oldaliakban a kenyérpirító és a rádió, ami legalább olyan fontos kellék, mint konyhai gépek. Ha egyedül vagyok, a reggeli kávéval együtt „fogyasztom” a híreket. A páraelszívó bal oldalán lévő konnektorok jók az alkalmi használatú gépeknek, mint a turmixgép, zöldségdaraboló, de sokszor a telefon-feltöltőt is oda teszem, mert a páraelszívó kényelmes polcként is funkcionál. A mosogató csepegtetőtálcája alkalmas arra is, hogy az átlagnál maszatosabb zöldség, vagy gyümölcsdarabolást is végezhessek – ott is van két konnektor. Ha nagyobb lehet a konyha ennél a minimalisztikus méretnél, akkor nagyon praktikus egy külön szekrényt kialakítani a különböző konyhagépeknek, amelyeket akkor nem kell a fiókból előszedni, hanem használatra készen állnak.
– Bevált a fiókos rendszer az alsó szekrényeknél. Még a mosogató alatt is kihúzható egy mélyebb fiók (26+13 cm), ahol a szemetesedények és a mosogatószerek vannak. Mivel komposztálok és a papírszemetet is szelektíven gyűjtöm, három szemetesem is van, de nem túl nagyok, mert nem szeretek rotható, bűzlő dolgokkal egy légtérben élni. Sokféle szemetesedény-használatot kipróbáltam életem során, de ez a legpraktikusabb számomra.
A sorozat kezdete: ITT
Ez egy lakás a sok közül, nem tipizálható és éppen ez a jó benne. Akit érdekel a lakástervezés mint téma, ajánlom figyelmébe a Kétgenerációs lakás sorozatot és az Építési napló sorozatot.
A lakás lelke
A konyha-kitérő talán rávilágít arra, hogy miért rossz a magyarországi lakások többsége. Hiszen az előző részben elemzett konyha egy pár éve épült házban van, már a XXI. században tervezték, csak éppen a XIX-XX. századi életformára. Itt van a kutya elhantolva!
Az új házakban szeretnek „amerikai konyhát” tervezni, anélkül, hogy annak az értelmét felfognák – nem azért érdemes a nappalival egybenyitott konyhát tervezni, mert akkor néhány négyzetmétert meg lehet spórolni, hanem azért, mert a XXI. századi nők nem hajlandók a házicseléd szerepét betölteni még akkor sem, ha egyébként szeretnek főzni és családjukat a legjobb falatokkal kényeztetni. Ezért, az, aki a konyhában serénykedik, mellesleg, ma már egyre több férfi is felfedezte ennek az örömét, szóval, aki a konyhában van, azt nem kell a lakás eldugott szélébe deportálni, hanem részese kell legyen a nappali történéseknek!
A konyha mellett az étkező nem kevésbé fontos része a lakásnak – a tv-re meredő kanapé-tespedtséget sokszorosan megelőző helyen! A jó családi életnek a konyha és az étkező a központja, a lelke – a ház „tűzhely-melege”. Nem véletlenül, az őskortól kezdve, az őszinte térformálásnak a központja volt. A társadalmi tagozódás lökte ki a konyhát a cselédsorba – ideje elszakadni ettől a gondolattól!
A gazdag római-kori villákban a füstös tűzhelyt a szolgák hálóhelyeihez közel alakították ki, európai körülmények között, ha lehetett egy alsóbb szinten. Főúri kastélyokban külön épületben volt a konyha, de még a nagymamámék falusi házában is, a „nyári konyha” a lakóépület-rész záró elemeként kapott helyet – onnan fűtötték a kemencét. A XIX. században épült bérházakban rendre megtaláljuk a cselédlépcsőt is, amelyek az utcai frontra települt nagyméretű lakások hátsó, „kiszolgáló” részéhez vezettek, többek közt a konyhához is. Tehát a munkafolyamat piszka (füstös konyha) és a személyzet munkája leválasztásának igénye hozta létre a lakás távoli pontján lévő konyhát.
A XX. század technikai fejlődése, mint adottság és a feminizmus, mint felhasználói igény együtt teremtette meg a mai, korszerű konyhát.
1926-ban tervezték a németországi Frankfurtban az első modern konyhát, egy tízezer lakásos új negyedbe. A nők munkába állása okán a konyha hagyományos szerepe módosult, a tömeggyártás pedig lehetővé tette, hogy nagy mennyiségben, elérhető áron készüljenek a tipizált konyhabútorok. A variálható elemek, és a konyhagépek méreteinek sztenderdizációja újabb lehetőségeket nyitott.
A konyha azóta is szakadatlan fejlődésen megy keresztül – ma a lakás leggépesítettebb, ennek megfelelően a legdrágább része. Az ergonómiai szempontok messzemenő figyelembevételével kell készüljek a tervek, mert a kulcsszó itt is a hatékonyság. Minden évben van valamilyen újítás, ami még jobbá teheti a konyhát, még élvezetesebbé a főzést, az ott-tartózkodást.
De ez csak az érem egyik oldala.
A Magyarországon használt kifejezéssel, az „amerikai konyha”, amely nyitott a nappalira és az étkezőre a nők emancipációjának következménye, és nem csodálom, hogy itt annyi az ellenvetés vele szemben – egy ilyen, erős feudális hagyományokat vonszoló országban, ahol a miniszterelnökök észre sem veszik az ocsmány hímsoviniszta megjegyzéseiket, annyira a „világ rendjéhez” tartozik, hogy a családban a nő a házicseléd – „magad asszonyom, ha szolgád nincsen” alapon pedig tovább játszhatja a férfi, a felsőbbrendű úr hitvány szerepét.
Sokszor elhangzik az a kifogás – most is, egy hozzászólásként -, hogy mi van az „ételszaggal”?
Nos, erről az a véleményem, hogy annak az ételnek, amit az én lakásom konyhájában főzök, és amit a szeretteimnek adok, annak illata van. Jó illata. Más kérdés, hogy az én fürdőszobámban a szomszéd pörköltjének a szaga nem kívánatos, ezért kellenek a szagelszívók. (A ma is még sok helyütt használatos légudvarok áldásos hatásaként kapok ételszagot a szomszédoktól.)
Amikor megelégeltem a magyar valóságot és visszamentem Izraelbe, egy évig laktam fiatal izraeliekkel közös lakásban. A nappalink-étkezőnk-konyhánk egy nagy térben volt, oda lépett be az ember a zárt lépcsőházból, egyenesen.
Időnként elragadtattam magam és főztem valamit szombatra. Volt páraelszívó, de ilyenkor kinyitottam minden ablakot a főzés befejeztével, hogy a különböző fűszerek illata, a hagyma és a foghagyma ne ülje meg az egész teret.
Lakótársaim azonban a friss étel illatát imádták, lelkendezve keresték a tűzhelyen vagy a sütőben, hogy mit készítettem. Sosem panaszkodtak az „ételszagra”.
Vagyis ez a „szagérzékenység” leginkább kultúra-függő.
Olyan kultúrákban, ahol felhagytak azzal az álságos kettős életformával, amely szerint van egy, amit a vendég láthat és egy másik, ahogy magunk közt vagyunk, ott fel sem merül az a kérdés, hogy az ételünknek „szaga” van.
A klasszikus „amerikai konyha” nem egyszerűen nyitott a nappalira, hanem van egy olyan pult-eleme, amely lehetővé teszi, hogy a főzés munkaigényes részeit úgy végezhessük, hogy arcunk a társaság felé. A hely adottságai és az egyéni ízlés szerint ez lehet egy beforduló pult, vagy a mostanában divatos „sziget”, és még sokféle kombináció.
A konyha nem csak főzésre való…
Talán, mert eredendően várostervező vagyok, különösen utálom azt az építészeti felfogást, amely mono-funkcionális terekben gondolkodik. Már huszonévesen kikeltem magamból az általános rendezési tervek ellen, amelyekben különböző színes plecsnikkel jelölték a lakó-, az ipari, a középületeket csoportosító övezeteket, mereven elválasztva őket egymástól. Gyűlöltem a lakótelepeket, mert kisgyerekkorom óta ilyeneken laktam a szüleimmel, miközben a nagymamám Pécs főterén – zongorázni lehet a különbséget!
A hagyományos felfogás a lakás tereit is funkcionális dobozokra osztja, és minél drágább a lakásnégyzetméter, a terv annál apróbb kockológia. Ha sokszobás a lakás, akkor pedig ezeket a kis dobozokat egy terjengős folyosórendszer köti össze, amely alapterülete sokszor felülmúlja egy szobáét.
Amikor valaki megbíz azzal, hogy tervezzem meg a lakása felújítását, akkor ennek a munkának a legfontosabb része az, ahogy igyekszem feltárni a használók tényleges életének legapróbb mozzanatait. Arra az életre igyekszem tereket kialakítani, amely az övék, ami a lehető legkényelmesebb nekik. Ezért szeretek a megbízóim lakásán találkozni velük, mert a hétköznapi rumli pont arra világít rá, hogy mely részleteket kell jobban megoldani.
Sok évvel ezelőtt volt egy értelmiségi házaspár, három kamaszodó gyerekkel (Izraelben), akik a koraesti órákban tudtak velem találkozni mert rengeteget dolgoztak. Illedelmesen leültünk a szalonban, aztán eszükbe jutott, hogy együnk valamit, és átmentünk a ház másik felén lévő konyhába. Ahogy egyre barátibb lett a viszony közöttünk, úgy rövidült a szalonban töltött idő… és ez adta az átalakítás alapját szolgáló térkapcsolatot. A legnagyobb elismerés részükről, hogy az a lakás, amiben korábban sosem találták a helyüket, a felújítás után olyanná vált, ahová szívesen mennek haza.
Golda Meir konyhája nem volt igazán kényelmes hely, szegény Golda forgolódhatott hátrafelé, ha valamit készített a vendégeinek, mégis ebben a helyiségben születtek meg az állam sorsát leginkább befolyásoló döntések.
A jó konyha áldás annak aki főz, és mindenkinek, aki abban a lakásban él, vagy csak vendégként megfordul ott, de a konyha sokkal több is annál, mintsem elkészítsünk ott valamilyen ételt – ha ezt fel merjük ismerni, akkor nem csak a konyhánk lesz igazán jó, hanem az egész lakásunk élhetőbb, kedvesebb, kényelmesebb lehet. A tervezés tehát egyfelől tapasztalt tervező feladata, másrészt viszont a lakás jövendő használójának önismereti folyamata. Nem szabad lebecsülni !
Konyha-kitérő
A mai egy kis kitérő lesz : konyháról, egy ismerősöméről, akinek az épülő lakásába „betévedtem” és könnyelműen megígértem, hogy megtervezem a konyhát.
Négyszázon felüli konyhát terveztem eddigi életem során – ez egy ujjgyakorlat, semmiség. Mintha Poirot trenírozná a szürke állományát… ez nem munka, hanem kihívás.
Megkaptam a felmérési rajzot, és visszaigazolódott, amit már a helyszínen is láttam, hogy amit a lakást tervező építész gondolt, az aligha fér be a falak közé. Sokkal többet elpepecseltem a tervvel, mint azt előre gondoltam, és ezt nem holmi önsajnálat miatt mondom – szívesen dolgozom az ilyen nehezen jóvá tehető dolgokon, de amikor már az alaprajzzal végeztem, és csak a rend kedvéért meg akartam erősíteni a határoló falakat, akkor jöttem rá, hogy milyen nagy marhaságon küzdöttem olyan sokat – hiszen van egy teljesen értelmetlen fal, ami a konyha egy részét az óriásira méretezett előszobától elválasztja, és az minden baj forrása!
A túlméretezett előszoba, aminek a területe kb. egy teljes szobáéval egyenlő, értelmetlenül lekicsinyíti a konyhát, ami egyébként a szintén nem túl nagy nappaliból nyílik, ahová az ülőgarnitúrán kívül egy étkező már nem fér el. Amíg a kényszerűen magamra erőszakolt határok közt mozogtam, mindvégig az volt az érzésem, hogy bármit teszek, nem lesz elég jó ez a konyha, hiszen be van nyomorítva két fal közé! És akkor, megláttam azt a falat, amit még most is szépen le lehet bontani, legalább a padlótól 1 méter magasságig és akkor kitárul a tér! Az, amit fölösleges falakkal sötét folyosóvá silányítottak!
Mi a fészkes nyavalyának van szükség előszobára egy olyan házban, ahol egy zárt elosztó térből lépünk be a lakásba?! Kiszállunk a liftből, és egy zárt labirintuson keresztül jutunk el a bejárati ajtóig. Belépünk és szemben is egy ormótlan nagy fal, ahelyett, hogy látnánk azt az embert, aki miatt összebútoroztunk, amint éppen valami finomat készít! Meg kell kerülni a falat, hogy a hátát láthassuk, vagy egy incur-pincur bárpultnál kukucskáljunk a konyha felé… amikor ezt az egészet meg lehet nyitni, és egy két méter hosszú bárpultnál cseverészhetünk, átlátjuk a teret, mert a konyha és az étkező a lakás központja!
Ez a kis közjáték azonban mégsem független az építési naplótól, hiszen éppen azt igazolja, hogy az egész rendelkezésünkre álló területet kell megvizsgálni, mielőtt eldöntenénk, hogy milyen térkapcsolatokat akarunk, miképpen bútorozunk be egy helyiséget.
A lakás egyébként fantasztikusan jó adottságú, két ellentétes oldalon tetőterasszal, kelet-nyugati átszellőzéssel, két hálószobával. Igazán alkalmas egy fiatal párnak az első gyerek iskolás koráig, feltéve, ha lesz második gyerek is…:) A fürdőszoba elég nagy, még vendég-wc is van, igaz, háztartási helyiségre nem gondolt a tervező ezért a mosógép a hozzá tartozó rumlival a fürdőszobába kényszerül. Ha kicsit előbb tévedek be ebbe a lakásba, megoldottam volna ezt a lakás működése szempontjából oly lényeges funkció adekvát helyét. Ma már lelketlenség lenne szétveretni a kicsempézett helyiségeket. Nagyon remélem, hogy a tulajdonos nem retten meg egy kis falbontástól, és legalább a konyha-étkező-nappali részt feljavítja az utolsó utáni pillanatban.
Tanulságként másoknak: még akkor is, ha új lakást vesznek, érdemes a saját méreteikre alakítani a típuslakást – pár hetes kellemetlenség szemben sok éves, napi használattal: megéri!
Visszatérve a konyha belső elrendezésére:
1. A lakást tervező építész készített egy falmélyedést, amit 120 cm-re kottázott az ő tervein, ami elvileg elegendő arra, hogy két magas elem, a beépített hűtőszekrény és a beépített sütő-mikro elférjen. Erre a szándékra utal a konnektorok elhelyezése. Csakhogy, az építészeti terveken 120-ra kottázott távolságban a vakolat vastagsága nem szerepel, valójában pedig ott van, tehát a falmélyedés alkalmatlan arra, hogy befogadja a két álló elemet. A konyha és a nappali között teljesen felesleges az a határoló faldarabka, amit a rajzon sárga szaggatott vonallal jelöltem, mint bontandót. Ha eltüntetjük ezt a falat, akkor a két kb. 2 méter magas szekrény nappali felé való lezárását egy, a nappali felé forduló szekrénnyel meg tudjuk oldani és hasznos tároló helyet is kapunk.
2. Az L-alakú rész a konyhapult. Az eredeti terven a falra rányomva a tűzhely, ami abszurdum – elemi ergonómiai szabály, hogy minimálisan a váll és könyök között távolságot meg kell hagyni a fal és a tűzhely között, hogy kényelmesen lehessen odaállni a tűzhely elé. Vannak építészek, akik úgy terveznek konyhát, hogy maguk, talán egy rántottát sem tudnak elkészíteni, vagy sosem elemezték maguknak azt, hogy mi miért kényelmes egy konyhában és mi nem az.
Az a szemlélet, hogy az épített környezet tervezése szétválasztható várostervezésre, épülettervezésre, tájépítészetre és belsőépítészetre – nézetem szerint, alapjaiban hibás. A szakosodás csak akkor elképzelhető, ha van bizonyos átjárás a szakmák között, vagy pedig tökéletesen működik a koordináció. Ha egy épületet tervező építész úgy tervez helyet egy konyhának, hogy sosem látott összeszerelni egy konyhabútor-rendszert, nem ismeri az alapvető fogásokat, akkor legfeljebb „mintHa” konyhákat tud tervezni, az általa biztosított hely valójában alkalmatlan egy jól működő konyha kiépítésére.
Szólni kell a sarokelemekről is: ha egy mód van rá, nem tervezek olyan konyhát, amiben sarokelem van. Egyáltalán nem praktikus, bármennyire igyekeznek „karuszellákkal”, és egyéb „varázslatos sarokelemekkel” megoldani a szekrénytér kihasználtságát. A sarokelem drága, és nem jó a kihasználtsága. Célszerűbb olyan konyhát tervezni, ahol minden szekrény kihúzható részekből áll, mert ezekben lehet úgy tárolni, hogy amikor keresünk valamit, akkor kihúzzuk az egész tartalmat.
Itt nem volt más lehetőségem, mint benyomorítani a 154 cm-es falra egy 90×90-es sarokelemet, mellette egy háromfiókos elemet, amelyben a legalsó fiók 31 cm magas, a középső 26 és a legfelső 13 cm. Mindezt a szekrényt egy 16 cm-es lábazatra helyezzük rá, felül pedig a munkapult és a szekrény közé még beiktatunk egy távolságtartó lácpárt, ami 3 cm magas. Ezáltal elérjük, hogy a munkapult szépen ellebeg a szekrény felett, de ami ennél fontosabb, a tűzhely és a szekrény között van egy kis légrés, a szekrények kiosztása és a munkapult feletti használat egymástól eltérő lehet. Ha három centis pultmagasságot veszünk alapul, akkor 16 + 70 + 3 + 3 = 92 cm egy kellemes munkapult-magasság. Évekig a 90 cm volt az általánosan elfogadott, de tapasztalataim szerint még az alacsony embereknek is kényelmesebb a 92, nemhogy a ma egyre magasabbaknak.
Ahogy befordulunk, ott a mosogató, a sarok felé forduló csepptálcával. Alatta szintén fiókos szekrény, ami azt jelenti, hogy az első fiók teljes, de a felette lévő 26 + 13 cm magasságot egyesítve kihúzunk egy olyan fiókot, amiből ki van vágva a mosogató alatti rész, és kicsit előrébb véget ér a „fiók”, hogy a vizes szerelvények elférjenek. IKEA és a többi konyhabútorgyártó nagyon jó megoldásokat kínál, hogy ebben a kihúzható elemben legyenek a szelektív és vegyes hulladékgyűjtők szögletes dobozai. Így nem ténfereg a konyhában egy szemetesedény, hanem mindig zárt helyen van, a mosogató alatti szekrényben. Igaz, viszonylag sűrűn kell üríteni, de az ember ne éljen rodhadó szeméttel egy térben…
A mosogató mellett már csak egy 60-as mosogatógépnek marad hely ebben a konyhában. A mosogatógép nagyon fontos kelléke a konyhának, senkinek nem ajánlom, hogy 2013-ban anélkül tervezzen konyhát! Egy működőképes lakásnak elengedhetetlen tartozéka – mondom azután, hogy életem nagy részében nem volt mosogatógépem, de mióta szerencsém van hozzá, rengeteg időt nyerek vele, és a ma embere tisztában van azzal, hogy az élet rövid – azt nem mosogatásra kell pazarolni.
Miután rájöttem, hogy a narancssárga falszakasz visszabontásával ki tudom nyitni a teret, a munkapult elé egy 105 cm magas bárpultot terveztem, ami még a nappali felé is befordul, ezáltal a konyha a lakás méltó középpontjává válik!
Nem a házicseléd elfalazott sarka, hanem a családi élet központja!
(Ahogy ez már lenni szokott – ajándékba adott tervet nem vesznek komolyan, főként, ha az olyan bontással jár, amit fentebb javasoltam. Azt hiszem ez a csalódás volt az, ami arra vezetett, hogy tervezés helyett a „tudatmódosításba”, workshopokba fektessem az energiámat.)
Mivel ez a terv nem valósult meg, egy képpel próbálom érzékeltetni azt a térhatást, amit itt is el lehetett volna érni, ha le merik bontani a fölösleges falat…
Építési napló_3.rész
Miközben az íróasztalomat elborítják a különböző skiccek és keményen dolgozom a részleteken, egyik internetes bóklászásom eredményeként találtam egy „tervet” arról a lakásról, amit az anyukámnak megvettünk.
Az ingatlanközvetítő lelkesen kitalálta, hogy miként kellene átalakítani a lakást. Hogy a lakás hirdetése még mindig fent van a neten, lehetőséget adott nekem arra, hogy bemutassam az eredeti állapotot…
Ez a „terv” azért érdekes most, mert az előző részben leírt állításomat jól érzékelteti: a falak bontása nélkül újabb kényszerhelyzetek születnek, nem pedig valódi megoldások.
Ez a lakás eredendően szoba-konyhás volt, amelybe a hetvenes években belenyomták a fürdőszobát. Az IKV-s, rövidlátó tervezés eredményeképpen a konyha sötét lyukká vált, és kaptak a lakók egy félszobányi méretű közlekedőt.
Az eredeti lakás terei sem voltak túl szépek, de híven tükrözték építésük korának proletár életformáját. A hetvenes évek komfortosítása látszólag előrelépés, hiszen már nem kell kimenni a közös WC-be, nem kell lavórban mosakodni a konyhában, de miközben gázfűtést és meleg-vizes fürdőszobát kreál, egy csomó hasznavehetetlen teret képez és kísérletet sem tesz arra, hogy a kor színvonalán, a lakóknak valóban előrelépést jelentő megoldásokat adjon. Ez nem pénz kérdése elsősorban, hanem a szokásosnál sokkal nagyobb szellemi energia-befektetés.
A második világháború után, hosszú évtizedeken keresztül az embereket hozzászoktatták a rissz-rossz lakásokhoz. Nem csupán azzal, hogy a korábbi, nagypolgári lakásokat is összefarigcsálták, hogy a proletár-lakásokat tényleges tervezés nélkül „korszerűsítették”, hanem még az új építésű lakások zömét is mérhetetlen igénytelenséggel gyártották, futószalagon.
Az építészek majdhogynem megalázónak tekintették ha lakásokat kellett tervezniük, és külön kaszt volt a „családiház-tervezőké”. Diplomás építész ilyesmit el sem vállalt, ha tehette.
Mivel a nagy állami tervezőirodákban el lehetett lébecolni éveket úgy, hogy egy háza sem épült meg a tervezőnek, nem létezett az a kényszerítő körülmény, hogy az építészek beleássák magukat a korszerű lakástervezés mélységeibe, vagy akár szembesüljenek a használók igényeivel. Sokszor idióta szabályok szerint terveztek lakásokat, és talán el is hitték, hogy az a lakás, amit a normatívák szerint összeraknak, az jó.
Amikor a „Ratkó-gyerekek” egyetemre kerültek, hatalmas volt a túljelentkezés, így lettem városgazdász, nem kerültem a Műegyetem megszentelt falai közé, amit ma már a Mindenható gondviselésének tekintek – nem szívhattam magamba az „építőművészet” felsőbbrendűségébe vetett hitet – a tervezést szakmának tekintem. Sőt, szolgáltatásnak – amely során a használó érdekében kell tennünk meg mindent!
Mivel az első férjem a lakótanszéken tanított, elég jól ismertem a műegyetemi felfogást.
A főiskolán a várostervezés felől közelítettünk, ezért a működőképesség volt a vezérlő elv minden tervezési feladatnál, legyen az közlekedési-, vagy csatorna-rendszer. Ennek megfelelően a lakás is, amely a városi épületek legnagyobb tömegét adja, maximálisan funkcionális kell legyen. Más kérdés, hogy az emberi igények funkcionális rendszerében milyen mátrix szerint soroljuk a fogmosást és kellemes térérzetet…
A rossz lakás-tervezés félévszázados hagyományának nagy szerepe lehet abban, hogy a magyar lakosság nagyon kicsiny része tartja szükségesnek a szakszerű, tervezői közreműködést ha például lakást vesz, vagy átalakít. Az új építés során is, főként az engedélyezési eljárásnál veszi igénybe az építészt : az aláírását veszi meg, nem a tudását.
Az építész-társadalom duzzog az elismerés-hiány miatt, holott éppen a sok évtizedes silányság szoktatta hozzá az embereket ahhoz, hogy a lakástervezés nem igényel mély szakmai ismereteket…
Természetesen, vannak kivételek… egy, a fiatalkori, baráti társaságba tartozó építész a rendszerváltás után otthagyta a biztos Iparterv-es munkahelyét és villákat kezdett tervezni… ma már ebben a műfajban is kivívta a szakmai elismerést.
El nem hanyagolható szerepe van annak, hogy a házak kivitelezője a saját fia, vagyis újra megteremtődött a tervezés és a kivitelezés összhangja.
Nincs kire fogni, hogy a végeredmény miért nem az, aminek lennie kellene…
Mert azért ne feledjük, a magyar társadalom is csúcsra járatta a kifogásokat, annak a számtalan indoknak a felsorolását, amiért NEM MEGY az, aminek mennie kellene.
Ha az ember belelapoz egy ingatlanközvetítői portál választékába, iszonyatosan ronda képeket lát vég nélkül, ostoba leírásokat a lakásokról – miközben az ár-érték arányban még mindig magasak az árak, hiszen ezeket a förtelmeket valóban korszerűsíteni nem kevés pénz.
A magyar ingatlanpiac kínálatának többsége borzalmasan alacsony nívójú lakásokból áll, és ebbe beleértem azokat is, amelyeket így-úgy felújítottak. Nem azért mert nem költöttek pénzt a csempére vagy a nyílászárókra, hanem mert hiányzik belőlük a gondolat, a szervező, szellemi erő, az a szándék, hogy elemezzük a mai igényeket és arra próbáljuk adekvát választ adni.
A magyar építészeknek rengeteg munkájuk lehetne itt és most, ha őszinte párbeszédbe kezdenének a potenciális megrendelőikkel. A vizuális kultúra hiánya, amiről úton-útfélen fecsegnek, elsősorban az ő társadalmi bűnük – ideje szembenézni ezzel.
A sorozat ITT kezdődött.
A következő pedig itt olvasható…