Kétgenerációs lakás
Kamaszkorban kezdődik az elszakadás a szülőktől és jó ideig tart a „se vele, se nélküle” helyzet. Országonként és korszakonként különbözőek a szokások, amelyeket a gazdasági helyzet tovább bonyolíthat – a hetvenes évek elején, nagy szerencsének számított külön lakásba költözni, még fiatal házasok is gyakran laktak együtt a szülőkkel. Az ezredfordulón már sokszor vettek a szülők külön lakást az egyetemista gyereknek.
A gazdasági válság derékba törte a korábbi trendeket. A magyar ingatlanpiacon túlkínálat van és marad is egy darabig, hiába próbálnak optimista képet festeni a közvetítő cégek.
A jelenlegi gazdaságirányítási rendszerben, amikor szinte senki nem tudja, hogy mi lesz egy fél év múlva, milyen újabb adóötletekkel rukkol elő a kormányzat, még azok is nehezen hajlandók ingatlanba fektetni, akiknek pedig van pénzük.
Az ingatlanbefektetéshez kiszámítható, tervezhető jövő kell. A politikai-gazdasági helyzet okán a hazai és a külföldi befektetők is inkább máshová viszik a pénzüket. Tőkeszűkében az új lakások építése is jelentősen megcsappant, arról nem is beszélve, hogy azok, akiknek szükségük lenne lakásra, nehezen kapnak hitelt, vagyis a fizetőképes kereslet is csökkent.
A kibontakozás lehetősége ma elsősorban a gazdaságpolitikusok kezében van – éppen ezért javulásra, rövid időn belül remény sincs. Ha valamikor stabilizálódik a helyzet, akkor is csak fokozatosan kezd majd emelkedni a fizetőképes kereslet, ezért a családok rákényszerülnek kreatív megoldásokat találni életminőségük javítására. Ilyen lehet a kétgenerációs lakás, amelyet a már meglévő, többnyire lepusztult lakásállományból lehet kihalászni, ha kellően ambiciózus a tervező…
Minden lakóépület egyfajta lenyomata építése korának. Az akkori társadalmi viszonyoknak, szokásoknak. De évszázadokon át képesek voltak az emberek apróbb-nagyobb átalakításokkal a régi épületeket is a maguk életformájához igazítani. Lényegében, a nemzetközi silányság építészetének (a Bauhaust követő korszak szerte a világon) kibontakozásával indult meg a mindenáron újat építeni-mánia, ami a régi épületek lebecsülésével, és tudatos tönkretételével járt, hogy aztán a kockafejű, egyen-embereknek, egyen-kocka házakat építsenek.
Ám az ember igen jó túlélőképességgel megáldott lény, ezt az őrületet is túlélte… igaz, átesett a ló másik oldalára, de éppen arra jók a gazdasági válságok, hogy ésszerűsödjenek a dolgok: eljött ennek az ideje. Magyarországon a meglévő lakásállomány korszerűsítése lehet a gazdasági pangásból való kilábalás motorja – ha néhány szempontot komolyan vesz a kormányzat – ha ez nem, akkor a következő. Kivételesen, nem osztom az észt, hogy mit kellene tenniük, hanem a magam, szerény eszközeivel teszem, amit tudok – tervezek. Mert meggyőződésem, és már megvalósult példákkal is tudom bizonyítani, hogy nincs az a rossz lakás, amiből ne lehetne jót csinálni. Az eredmény a befektetett szellemi energiával arányos. Persze, pénz is kell az átalakításhoz, de a jó és a rossz lakás között nem a befektetett pénz, hanem a tervezés-képesség a különbség.
Ha a magyar építészek – tisztelet a kivételnek – kevesebbet panaszkodnának és többet foglalkoznának a valóságos problémák megoldásával, akkor részesei lehetnének egy hasznos építési tevékenységnek, amelyben nem csak a tudásukat hasznosíthatnák, hanem maguk is sokat tanulhatnának. Fontos szakmai részleteket és nem kevésbé lényeges – alázatot a megoldandó feladattal szemben, ahelyett, hogy az aktuális politikai kurzussal aláztatnák meg magukat, újra és újra!
A következőkben egy olyan lakásról lesz szó, amelyet jó ideje próbáltak eladni, mert eredeti tulajdonosai kiköltöztek a városból, de mindaddig nem ment el, amíg nem sikerült meggyőznöm valakit, hogy érdemes megvenni – ebben a lakásban is ott van a lehetőség jóvá lenni.
Nem átlag-lakássá, mert olyan, az én fogalmaim szerint nincs is, hanem olyanná, amelyben bizonyos emberek jól érezhetik magukat, mert kényelmes, pont az ő igényeikre szabott.
Vagyis a lakás középpontjában is, mint a városéban, a használó ember áll! Nem a színek és formák, bár ezek is nagyon fontosak, de alapvetően a komplexen értelmezett funkció az, ami mindent meghatároz. Ebbe bele tartozik az is, hogy a lakás tere, amiben mozgunk arányos legyen.
Ennek a lakásnak a legnagyobb hátrányát, a négy és félméteres belmagasságot, alakítom a legfőbb erényévé.
Galériázni – csak mértékkel…
A lakás egyik szobája 2 méter 70 cm széles, a másik két centi híján 4 méter. Mindkettőnek a mélysége 5 méter 66 centi. Ehhez jön a 4.5 méteres belmagasság.
Kellemetlen érzést keltő aránytalan dobozok ezek. A galéria-építés javíthat ezen, mégis, a legtöbb esetben inkább ront.
Két oka szokott lenni – az egyik, hogy túl nagy területet fednek le, a másik, hogy kényelmetlen „tyúklétrán” lehet megközelíteni a felső szintet, és ezért a két szint „szétszakad” – vagy itt, vagy ott van az ember, de egyik helyen sincs meg a térkapcsolat-élménye. Ráadásként jön a robusztus faszerkezet.
Sokan megrökönyödnek azon, hogy én a könnyedebb zártszelvény-szerkezetet alkalmazom, és azt is teljesen eltakarom-beborítom.
Igy a szerkezetvastagság 12 cm a padlóburkolattal és az alsó gipszkarton-fedéssel együtt. (80×40-es zártszelvényből). Nem csinálok hagyományos, „emeleti”, áttört korlátot, hanem csak olyat, ami ehhez a térarányhoz még kellemes magasság, és persze megvéd a lepottyanástól- a sorozat végén bárki összehasonlíthatja a kezdeti és a végső állapotot. (a könnyebb összehasonlítás végett három hónappal később idebiggyesztettem egy képet az átépítés utáni állapotról – 2013.04.19)
A másik „trükk”, hogy megbontom a szokásos doboz-formát.
Nem nyitok össze mindent mindennel, de gondoskodom arról, hogy legyenek ki-, és beszögelések, amelyeket úgy bútorozok, hogy a szabadon maradó terület képezzen átlátható teret.
A térbe állított lépcső, amely nem hermetikusan, de funkcionálisan szétválasztja az étkezőt és a nappali ücsörgő-sarkot, és ha nem is látom át az egész teret egy szempillantásra, érzem, hogy nincs lezárva, hanem folytatódik.
Régóta rájöttem, hogy nem egyszerűen a „falra kent bútoroktól” lesz nagyobb térérzetem. Gond nélkül befordítom a térbe azokat a bútorokat, vagy építészeti elemeket, mint a lépcső, ha az funkcionálisan helyén való.
Korszerűsítés, a szó valódi értelmében
Egy ilyen, több, mint 100 éves házban rengeteg olyan részlet van, ami valamikor talán jól működött, de ma már elavult, és a sok értizedes elhanyagoltság következtében gennyes pontjává lett a lakásnak.
Ilyenek a légudvarok, többségükben.
Százhat éve málló vakolat, a vízelvezetés már rég nem működik, ezért az esővíz áztatja a lehulló vakolatrétegeket, a környező falakba pedig lassan felszívódik a víz.
Az ilyen problémákat egy társasházban századunk technikai színvonalán kellene megoldani úgy, hogy minden lakónak jó legyen.
De ez valamiért nem megy, így ezt is a lakásfelújítás keretében kell rendbe tennünk, ha nem akarjuk, hogy a frissen felújított lakás falai vizesedjenek.
A teljes fűtési és melegvíz-előállítási rendszert korszerűsíteni kell, mert amit a múlt század hetvenes éveiben az akkori IKV szakemberei kitaláltak, már akkor elavult volt.
A ház fürdőszobáinak gázbojlerei egy gyűjtőkéménybe vannak bekötve, és amikor néhány éve az akkori közös képviselő felújíttatta a kéményeket, ezeket sorra kihagyta – ma már szinte életveszélyesek.
Első dolgom volt száműzni a gázt a lakásból, az egész rendszert átállítani elektromos áramra.
A közhiedelemmel ellentétben az elektromos padlófűtés nem drágább, ámde sokkal hatékonyabb a gázközponti fűtésnél, a konvektorokról nem is beszélve.
Valójában tehát, egy ilyen lakás esetében a vásárló a puszta külső falakat veszi meg, hiszen az aljzattól a külső nyílászárókig mindent ki kell cserélni.
Viszont ez a nagy átalakítás lehetőséget teremt számunkra, hogy a lakás minden részletének szükségességét alaposan átgondoljuk, és megtaláljuk azokat a megoldásokat, amelyek az elkövetkezendő 20-30 évben hatékonyan szolgálják az új lakókat.
Talán furcsa, de szerintem, érdemesebb egy jól felszerelt kislakásban élni, mint egy hodályban, ami csak kis mértékben szolgálja a kényelmünket, amelynek a rezsije magas, ezért a havi számlák értelmetlenül apasztják a pénztárcánkat.
Igen, ez az „addig takarózz, ameddig a takaród ér”- szemlélet, amely a praktikumot többre becsüli, mint a „majd megmutatom, hogy micsoda házam van” kivagyiságot.
Mert az ember nem annyit ér, amennyi pénze van, hanem amennyi ész, emberség, és a társai iránti felelősség szorult belé.
A lakás beszédes műfaj – elárulja, hogy ki az ember, aki lakja.
Érdemes odafigyelni erre.
A sorozat következő része: A potenciál itt olvasható…
A sorozat ITT KEZDŐDÖTT
Isten veled, Bródy!
Vigyázat, hosszú és szentimentális jegyzet egy lakáseladás margójára, mert muszáj volt kiírni magamból…
Nagyjából nettó 4 év teljes piaci érdektelenség után, csekély alkuval, a szüleimnek sikerült eladni üresen maradt pesti lakásukat, és ennek ma örülni kell. Örülök is, naná, az egyik szemem nevet. Felsóhajtott mindenki, végre elment a “Bródy”! Számomra ő volt a Palotanegyed névadója.
Pontosan emlékszem hogy sütött a nap, amikor a Könyves Kálmán körúti szükséglakásból felkerekedve, mentünk az újonnan kiutalt és felújított, Bródy Sándor utcai tanácsiba, a társbérletünkbe. Alig több mint három évesen, nagyon izgatott voltam a kalandtól. Élénken él az emléke, ahogy odafele, anyám kezébe kapaszkodva, szökdécselve próbálok felérni a kőfal tetejéig és belátni a Múzeum kertbe, majd később megcsap a lépcsőház, a lakás, a konyhabútor illata. Azóta is imádok frissen festett lakást körüljárni, körülszaglászni. Két szoba plusz hall, tágas konyha, vagy csak én voltam hozzá kicsi, és a hosszú előszoba végén Juhász úr titokzatos birodalma, ahova tilos az átjárás. Egész biztosan voltam bent, de ha voltam is, Juhász úr kapcsán csak egy csíkos köntösre és a dohányfüst szagra emlékszem, meg hogy pancsolni nem ért, ha nem a mi időnk volt éppen.
A dupla udvaros hatalmas ház hátsó traktusában megbújó második emeleti saroklakásban három évet éltünk, aztán még nagyobb szerencse érte a családot. Összejött egy csere az első udvar földszintjére, igaz, az csak két szoba volt, de már majdnem csak a miénk! Ma úgy mondanánk finoman, hogy egy előnytelen adottságú, nem túl világos, nehezen kifűthető, 4 és fél méteres belmagasságú lakásban éltünk négyen, majd húsz évet. Ahol a családi asztalhoz leülni csak hárman fértünk el az előszobában, és anyám mindig legyintett, hogy sebaj, állva több fér belé! Ahol mázli volt hogy két lány volt, és csak kis korkülönbséggel, így békésen marhattuk egymást bármikor a kisszobában, és ahol a kádban és a klotyón ülve is kényelmesen lehetett kettőnknek diskurálni.
A házban, ahol hétköznapian különös kisemberek éltek. A második emeleti körfolyosós fogócska nyomai még ma is látszanak a hugom homlokán, és ehhez kötődik az első álmom is, amire emlékszem. Történt az úgy, hogy végigálmodtam a valóságot addig, amíg elvitték Krisztát az esztékába, ahol összekapcsolták a fejét, hogy aztán mindenki őt ünnepelje, mennyire ügyes és bátor, hogy nem sírt. Bosszúból éjszaka, a tudatalattimban aztán tovább folytatódott a történet, megfűztem ugyanis a hőst, engedje már meg, hogy belenézzek a fejébe! Tisztán látom ma is, ahogy a kegyesen odahajtott fején óvatosan szétnyitom az összekapcsolt sebet, és mit látok? Töltött káposzta van a húgom fejében, pont olyan mint a fazékban, ha leemeled a fedőt!
Még a másodikon mellettünk lakott Hanna néni, aki szenvedélyes pecás volt és akinél először láttam balatoni angolnát.
Alattunk Valiék, aki gyerekkorában állítólag kiszúrta a szemét egy kötőtűvel, és mindig az üvegszemével néztem farkasszemet.
A földszinten a mosolygós Anna néni, akihez még a híres cigány nótaénekes, Horváth Pista is járt énekórára, leírhatatlan rózsaszínű zsabós ingében.
Kicsit arrébb a nagyon udvarias, szintén zenetanár Tibor bácsi, akit későbbi kutyánk, akiből házőrzőként csak a halálra nyalás halálnemét néztük volna ki, érthetetlen okból mindig iszonyatosan megugatott.
Ott volt még a jóképű vizilabda edző is a ház legszebb nője címet minden évben megérdemelten elvitt feleségével, és két
tejszőke kislányukkal. A lányok egyike korán, tizenévesen halt meg, állítólag túladagolásban.
A folyton ipari mennyiségű rántott húst sütő Gabi és a csepeli papírgyár bikaerős hórukkos Tibije is fiatalon haltak meg, utóbbit az ital vittel el, előbbit talán a Tibi után maradt űr.
Földszinti éveinkben sem volt unalmas az élet. Jobbról Szakácsék, a házmesterlakásban. Gizi néni tudta kimondani a legtöbbször egy mondatban azt hogy izé, Bandi bácsi tudott a leghangosabban ásítani. Mindketten kint ültek naphosszat a lakás előtti fotelekben, ott tartották a fogadó óráikat. Nyári napokon Bandi bácsi kedvenc viselete a fehér necctrikó és a klottgatya volt, fejét négysarkán megkötött zsebkendővel védte, fáradt lábait sokszor áztatta lavorban. Mindehhez a keze túlzás nélkül olyan szép volt, a tetkóival együtt is, amilyet férfiban, addig csak apámnál láttam.
Meleg hétvégeken mindannyian láttuk-hallottuk, ahogy másik szomszédunk, Karcsi bácsi – szigorúan borotválkozás után, hajhálóval a fején – csoszog a fogadóra, vonszolva maga után egy hokedlit, meg egy sakk táblát. Szemből Dömötör bácsi is csatlakozott, hol kibicnek, hol a statiszta Nagykarcsival alkotva másik párost.
Gizi néni és barátnői akkora fejű krizantémokat neveltek az udvaron, hogy az egész utca csodájára járt. Szombat és vasárnap
délelőtt jöttek a gangos házak udvari fellépői, szilofonos, hegedűs, és a többiek, mi, gyerekek pedig előzékenyen futkároztunk az emeletről ledobott aprókat összeszedni.
És mint minden rendes mesében és házban, itt is voltak boszorkányok is. Kilcz néni úgy dörrent rá a húgomra hogy
csendesebben legyen, hogy annak nem hogy torkán akadt, de orrán jött ki a vajas kenyér, Kovács néninek pedig a tollaslabda-party felért egy ágyúdörgéses harctéri ütközettel.
A ház aljában lévő trafikig bőven 10 alatt lehetett lefutni a százat, Frici bácsi kacsintós pénztárcáinak látványa és a dianás cukorka volt a nyertes jutalma. Kezdetben egy két forintossal tűztünk ki fagyit venni hugommal a cukrászdába is, vagy kicsivel többel az élet értelméért, a piramisért…
23 évesen költöztem el a házból, amelynek még utána is voltak jó időszakai. A kétezres évek elején, az Izraelből hazatelepült Éva megvette, majd felújította a ház legreménytelenebbnek tartott lakását, hogy közben beindítsa a ház posztmodernkori mesés életét. Közös képviselőként szervezett vasárnapi kertészkedést, udvari kóruskoncertet körfolyosói hokedlis karzattal, lett a negyediken egy közösségi szoba internet lehetőséggel és folyamatosan dokumentálta a Bródy életét a házblogban.
Mondanám még tovább is szívesen hogy mi minden csoda történt még, de mifelénk minden jó, ha a vége rossz! Az udvari komposztálót feljelentették az ÁNTSZ-nél, mert túl sok volt valakinek a muslica, a biciklitárolót luxusnak tartották, az átvett hiányból ésszerű tervezési gyakorlatot csinálni több mint gyanúsnak, a felújítási terveket elvetendőknek, Évát túlnyüzsgőnek, az ellenzéki közös képviselő jelöltet szimpatikusabbnak…
Jó, abbahagyom! Ez is csak egy ház, tudom, és különben sem a falaknak van történetük. Elismerem, mázlink van, hogy elment végre a Bródy, tetejében jó áron kelt el, jó kezekbe került, van jövője, teljes lesz a rekonstrukció, készen vannak már a tervek. Nálunk is indulhat az új projekt. Próbálom könnyedén venni, ahogyan a ház nagymúltú asztalos és fejfagyártó maszekja, a mindig vidám és fürge járású özvegy Ficzus Ferdinándné trillázta folyton már messziről és integetve: “Puszi, puszi!!”
A lakás átalakulásáról szóló sorozat itt kezdődik…
Nyugdíjas szülővárosom…
2012 utolsó két hetét Pécsett töltöttem. Kemény munkával. Anyai gondoskodás közepette terveztem egy két-generációs lakást. Reggeltől estig a laptoppal az ölemben gunnyasztottam, de megérte – jó lett a lakás. Igaz, még csak én látom, de az agyamban már fel van építve, a funkcionális rend tiszta és egyértelmű, lassan kialakulnak a színek, a formák, az anyagok, amiket használni fogok.
Az első napok ködös-borongósak voltak odakint – remekül ment a munka odabent. Aztán kisütött a nap, az én szemem is nagyon elfáradt, hát sétálni mentem. Uránvárosból begyalogolni „a városba”, nem a legnagyobb élvezet – látványnak nulla, a levegő sem a legjobb az intenzív forgalom mellett, de napsütésben a gondolataimba merülve, ha jól kilépek, háromnegyed óra alatt lezavarom a Kórház térig. Onnan már elviselhetőbb. Választhatok, hogy megyek a Leőwey felé, visszaidézve gimnazista éveimet, megnézem, hogy megvannak még a fák, amelyeket rajzolgattunk anno, vagy a Sallai felé (tudom, már nem az, de nekem az marad, mert gyűlölöm a rezsimváltásos átkeresztelkedési mániát), és tippelek, hogy melyik üzlet zárt be a legutóbbi sétám óta, hány ablakra tették ki a táblát, hogy eladó…
Szeretem ezt a várost, mint az anyámat – sokat köszönhetek mindkettőnek, bár ma már, egyikkel sem tudok hosszabb időt együtt tölteni. Járkálok az utcákon, amelyeket ismerek is meg nem is, hiszen oly régen csak látogatóba jövök ide – magyarul beszélő turistaként.
Néha ösztönzést érzek aggódni értük – az anyámért és a szülővárosomért is -, de aztán látom az arcukon a megrökönyödést: miért akarom felforgatni az ő megszokott kis életüket? Jövök az én „őrült” ötleteimmel, hogy lehetne valamit jobban csinálni, jobban élni, több pénzt keresni és élvezni azt, amit a hely, az idő megadhat nekünk… Minek? Az új, a szokatlan, a máshonnan való gyanús. Hiába ül nyakig a kakiban a város – az anyám nem, de ő is állam bácsi jó szándékától függő nyugdíjas – a változás, a jobb lehetőségek reménye mellett is félelmetes ebben a provinciális gondolkodásban.
„Orbán kifizeti a város adósságának a felét” – hallom… és nem szakad le az ég ekkora ostobaságtól! Akik ezt a mondatot kiejtik, még mindig nem képesek felfogni, hogy nem Orbán fizeti a számlát, hanem a magyar adófizetők, esetleg az európai adófizetők is beszállnak, vagy ha újabb hiteleket vesz fel az ország, akkor az unokáink is fizetik a most elherdált milliókat, a felelőtlen semmittevés éveit!
Gyaloglás közben az utam a Magasház mellett visz el… jut eszembe: mi van a Szanatóriummal? Jó pár éve, hogy részt vettem egy tárgyaláson, amikor egy luxus minőségű idős-otthonokra specializált befektető próbálta megszerezni, de a helyi döntéshozók kapzsisága és rövidlátása megakadályozta. Amikor látták, hogy az üzlet kezd összejönni, akkor „emelték a tétet” – az etikátlan tárgyalási technikák sorában tartják számon ezt az üzleti stratégiák kézikönyveiben. Adott volt egy szituáció, amelyben mindkét fél, de legfőképp a város nyert volna, hiszen gazdagodott volna a megyei kórházi infrastruktúra, a szanatórium helyén egy nagy befogadóképességű, elegáns idősek otthona jöhetett volna létre, munkát adott volna egy sor helyi lakosnak, akik mostanában nagy számban ingáznak Budapestre, vagy külföldre.
Nem kellett.
Kitűnő üzleti érzékkel megáldott városi, megyei vezetők döntenek évek óta a város vagyonának sorsáról, úgy, hogy a hozzáértés halvány szele sem érinti meg őket!
Olvasom a Dunántúli Napló Top 2012 című propagandafüzetében, hogy a Pécs Holding vezérigazgatója azt nyilatkozta, hogy ebben az évben „csak 8%-al csökkent a bérbe adott ingatlanok száma a tavalyihoz képest” – hurrá! Micsoda siker! Az, hogy a belváros üzleteinek a fele üres, az mellékes… De rendeztek kirakatversenyt! Ez aztán az ötlet! Ennél már csak az nagyobb, hogy az üres üzleteket ingyen adják ki néhány művészi hajlamú ismerősnek… akik pedig eddig is fizették a magas bérleti dijakat, azoknak meg fityisz! Ebben az országban nem érdemes tisztességes, törekvő embernek lenni, mert azt itt büntetik! Itt kérem ügyeskedni kell, közel lenni a tűzköz, olyanokkal barátkozni, akiknek keze-lába belelóg az állami húsosfazékba…
A „top12”-ben egy olyan várost igyekeznek bemutatni, ami a valóságban nem létezik – ezt még egy látogató is könnyen leleplezi. Legfeljebb azok szemét homályosítja ez a délibáb, akik a Kádár-korszak korlátolt információs rendszeréhez szoktak, és ma is a legfőbb hírforrásuk az olvashatatlan Dunántúli Napló, és a kormányszolgálati televíziós csatornák.
Anyám azt hiszi, hogy 2013-ban is meg fog élni a nyugdíjából, ha szűkösen is, spórolva minden apróságon, ami lassan az agyára megy már, de ő sem hajlandó lépni, tenni valamit saját sorsa jobbra fordulásáért. Pedig nem kellene neki sokat tennie, csak dönteni. A megoldás, ami megváltaná kiszolgáltatott helyzetétől – karnyújtásnyira. De ő megszokta, hogy errefelé kivárnak, reménykednek, hogy valaki más, majd valahol, megoldja az ő problémájukat is. Persze: Orbán majd megvédi az ő kis nyugdíját, akkor meg minek ugrálni. Igaz, könnyedén megszerezhetné az éves nyugdíját, önállóan, senki jóakaratától nem függve, megvehetné a dögdrága hallókészüléket, elcserélhetné a lakását egy liftes házban lévőre, hivatásos masszőr járhatna hozzá, ami csökkenthetné izületi fájdalmait. Nem beszélek utazásról, szinházról vagy moziról – ha 80 évesen ezek már nem érdeklik, rendben, de legalább az motiválhatná, hogy kevesebbet fáj a lába, hallja, aki hozzá beszél… De szegényből már rég kiölte az idő az aktivitást, 25 éve nyugdíjas – pokoli perspektíva.
Pécsett tavaly bevezették az építményadónak becézett ingatlanadót. Van aki befizette, van aki nem. Anyám törvénytisztelő ember – fizetett. Azt persze nem tudja, hogy mire megy el az ő kis pénzecskéje – a legközelebbi választásokig nem valószínű, hogy ilyen kérdésekre választ kap majd a kedves vezetőtől.
A két ünnep között lejött a legjobb barátnőm is Pécsre. Tükék egymás közt kirándulást csaptunk a Mecseken, aztán bevonszolt a székesegyházba – meg akart mutatni valamit, amit nemrég restauráltak. Hogy megnézzük, fizetnünk kellett volna, ami azért elég furcsa egy működő templom esetében… A belépő-árus zavartan azt mondta, hogy imádkozni lehet az első padsorban… Na azt azért nem, mondtam határozottan mielőtt Eszter magához tért a csodálkozástól. Később meglátogattuk az egyik neves helyi képzőművészt. Ők a Művészetibe jártak eggyel fölöttem. Aznap a Széchenyi téri galérában lévő kiállításra mentük el közösen, másnap a Zsolnay negyed-beli nagy kiállító-terembe. A Nagy Lajos gimnázium dohos pincéjét évi 9 millióért bérli a város – ennél többet nem is ér, mint elhanyagolt ingatlan, de az egyházi iskola, úgy tűnik jó tárgyaló partner. Vagy a városi vezetők pocsékok ebben is.
A Zsolnay negyedbeli kiállítótér új, friss és ropogós, szépnek ugyan én nem mondanám, de ez az én izlésem, úgy kell nekem. Az egy szem teremőr-lányka, aki a kiállítóteret sem látja be a bejáratnál ülve, jegyet adni csak a múzeumi üzletben lévő pénztárgépen tud, amihez ott kell hagyja a kiállítótermet, ki kell nyissa az üzletet, amíg a pénzzel van elfoglalva, a legbénább tolvaj is több tizezer forint értékű tárgyakat tüntethetne el a boltból- még szerencse, hogy a tolvajok nem képzőművészet-rajongók, és még nem fedezték fel ezt a remek alkalmat.
A Zsolnay-komplex nagyhatalmú igazgatója, aki most szinte minden kultúra ura a városban, meghivta a helyi művészeket egy beszélgetésre, hogy ezek a remek, kreativ emberek adjanak már ötleteket, hogy lehetne pénzt csinálni a pécsi „kultúrális ipar” fenntartásához. „És Ti nem röhögtetek a képébe, hogy eltévesztette a házszámot, mert a művészek, többnyire nem üzletpolitikai tanácsadók, sem pedig gazdasági szakértők” – kérdeztem, de rögtön meg is értettem, hogy ez egy költői kérdés, mert ilyen illetlenséget egy pécsi művész biztosan nem tesz meg.
Néhány, ezt követő napon elborult az ég, nyugodtan dolgoztam a gépemen, ettem anyám egészségtelenül nehéz, jó magyaros ételeit, éreztem, ahogy rakódik a fenekemre a zsír, de haladt a munkám, és tudtam, hogy még néhány napot kézen állva is kibirok. Elutazásom előtt aztán megint ragyogott a nap, a laptopot a hónom alá csaptam és begyalogoltam a városba. Egyedüli vendégként élveztem a Kossuth Lajos (nekem ez is az marad) utcai pub kényelmét és a WIFI-t, ami nélkül nem élhetek, dolgozni meg pláne nem tudok. Miután elküldtem a terveket a különböző cégeknek árajánlatra, letárgyaltam a hétvégi találkozóimat már Pesten, megettem a mediterrán salátámat és kifizettem, a lemenő nap fényében haza indultam.
Már nyálkás-szutykos volt a járda, téli est-szürke lepte el a város, csak a távolban lebukó nap festette valószínűtlenül rózsaszínűre az égbolt egy részét – de ahhoz, hogy ebben gyönyörködhessünk, fel kell emelni a tekintetet, meg kell látni a kórószerűen csupasz ágak között, a piszkos-szürke felhőkön áttörő fényt – a reményt.
Szeretek Pécsre menni, de ugyanennyire eljönni is. Amikor oda készülök mindig az jár a fejemben, hogy talán öregségemre vissza kéne menni oda, ahol születtem. Aztán örülök, amikor eljövök, és úgy érzem, hogy nincs értelme vissza menni. Pár nap alatt szabadság-elvonási tüneteim lesznek, egy hét már sok, két hét kibirhatatlan. Pest is csak egy állomás – ahhoz, hogy elérjem azt a reményteli fényt, megint repülőre kell szálljak. Oda, ahol sokkal több a gond, de megvan az emberekben az elemi akarat, hogy a problémákat megoldják – ezért képesek is rá – sikeresek és boldogok még a repkedő rakéták árnyékában is.
Folt hátán folt
Az egyszeri embernek kiszakadt a nadrágja, elvitte a szabóhoz megfoltoztatni. Éveken át gyűltek a foltok a nadrágon, a szabónak kifizetett pénzből már két újat vehetett volna, de mire végképp használhatatlanná vált a nadrág, a pénze is elfogyott…
Valahogy így járt a magyar lakásgazdálkodás is. Rövid távú, populista intézkedések egymás hegyén-hátán, a nemzedékeken átívelő koncepció, a megalapozott tervezés teljes hiánya.
Idestova két éve, írtam a építőipari lobbi és a közérdek összefüggéseiről. A kritikán túl, hét pontos javaslatot fogalmaztam meg arra, miként lehetne beindítani egy önmagát gerjesztő pozitív spirált. Egy akkori felmérés szerint 300 ezer lakás állt üresen az országban, a mostani szerint 300 ezer családnak lenne szüksége olcsón fenntartható lakásra – lehetséges, de semmiképp nem újonnan épített szociális bérlakásra.
Magyarországon egy darabig nem kellene új lakások építését támogatni – a meglévő állományt kellene rehabilitálni. Tudomásul kellene venni, hogy nincsenek azonnali, varázslatos megoldások, hogy a lakásgazdálkodás ugyan szoros összefüggésben van a nemzetgazdaság minden más rész-elemével, ám dőreség lenne azt gondolni, hogy államilag (az adófizetők pénzén) finanszírozott lakásépítési dömping fogja a gazdasági életet fellendíteni, vagy a munkahelyhiányt csökkenteni. Mint ahogy az is ostoba ötlet, hogy állami támogatással az ország keleti csücskéből a nyugati felére telepítsenek embereket, csak azért, mert az utóbbi helyen néhány ipari vállalatnak olcsó munkaerőre van szüksége – ez csak egy újabb folt a használhatatlan gatyán.
Olcsón fenntartható jó lakás önmagában nem teremt semmiféle „biztos alapot az embereknek ahhoz, hogy visszataláljanak a foglalkoztatásba” – az adófizetők pénzén osztogatott ajándékok még soha, sehol nem változtatták meg az elszegényedett, képzetlen, passzív társadalmi rétegek szokásait. Az emberi lélek egy kicsit bonyolultabb dolog, mint a haszonállaté, amit szükség szerint ide-oda lehet szállítani. A magyar döntéshozók egyik nagy bűne, hogy a honpolgárokat csupán potenciális voksokként, adóforrásként vagy haszonállatként kezelik, ebből kifolyólag érzéketlenek a mélyben zajló folyamatokra.
Nézetem szerint a “lakhatási szegénység” éppen annyira értelmezhetetlen fogalom, mint a “megélhetési bűnözés” – mindkettő egyfajta felmentést sugall. Nyilvánvalóan van némi kapcsolat a szegénység és a lakáskörülmények, vagy a bűnözési statisztikák között, de a probléma gyökere nem itt van, éppen ezért a megoldás-keresés sem szabad, hogy azzal induljon, hogy nosza, építsünk a szegényeknek új lakásokat. Ez a közpénzek értelmetlen pazarlása, a sok évtizedes szellemi restség egyenes folytatása.
A hatékony probléma-megoldás alapja minden esetben a körültekintő helyzetfelmérés, az adott ország, régió, település társadalmi-gazdasági összefüggéseinek elemzése, a spontán folyamatok beható megfigyelése. Erre az alapra kell épüljön egy koncepcionális jövőkép-szerkezet, amely később, a változó körülmények között is képes szilárd keretet adni a döntéseknek. A múltból lehet tanulni, de óriási tévedés lenne másolni a korábbi mintákat. Ugyanez vonatkozik a külföldi példákra. Enrigue Penalosa, az ezredforduló, azóta világhíres bogotai polgármestere megtanult mindent, amit csak akkor lehetett mások sikereiből és hibáiból, de azért vihetett végbe gyökeres változást a legelesettebbek életében is, mert nem félt merőben új, szokatlan dolgokba belevágni. A tapasztalatot és a tudást kreativ energiával egyesítette, kiváló szakembergárdával dolgozott, ő maga pedig politikusként mindvégig a közérdeket tekintette irányadónak, bátran szembeszállt a lobbi-csoportokkal. Ugyanakkor, eszébe nem jutott, hogy a szocialista szólamok belerongáljanak az egészséges piaci folyamatokba. Nem épített szociális bérlakásokat, a közpénzből finanszírozott beruházások mintegy katalizátorként lendítették előre az egész várost.
Pár évvel ezelőtt magam is tettem kísérletet arra, hogy Budapesten megtaláljam azokat a kritikus pontokat, amelyekkel működőképessé tehető a város. Mert a lehetőség adott éppen úgy, mint a szétszórt, magyar településszerkezetben, amelyet alapvetően nem megváltoztatni kell, hanem kitalálni az adekvát fejlesztési formákat . Az elmaradottságból lehet előnyt kovácsolni – ha a közpénzeket végre minden eddiginél nagyobb szellemi energia-befektetésre fordítják.
A cikk eredetileg a Népszabadság Lakástrend mellékletének 2012 szeptember 5-i számában jelent meg.
Egy a 757 ezerből
A gyerekek nagy családi találkozót szerveztek Magyarországra, anyám 80. születésnapjára. A lányom Kanadából jön a férjével, két gyerekkel, a fiam Ausztráliából a kislányával, én Izraelből. Az esetleges MALÉV-csődről szóló hírek a jegyvásárlás előtti nap jelentek meg a magyar sajtóban. A magam részéről, valószínűnek tartottam, hogy én egy leszek a 757 ezerből, aki elbukta a (fél)repülőjegyét, de azonnal küldtem egy e-mailt a gyerekeknek, hogy még véletlenül se vegyenek a MALÉV-ra jegyet. Utolsó pillanatban, mert már lefoglalták, de még nem fizették ki a jegyet.
Ahogy látom, az én jegyemet még a Wizz Air-re sem tudom átváltani, hacsak nem lesz egy március 24-e utáni akció. Gondolom, hogy azok, akik előrelátón, jóval az utazási szándékuk előtt váltottak jegyet, legfeljebb perelhetnek, de ahhoz, hogy pénzükhöz jussanak, igencsak kicsi az esély.
Megmosolyogtam, hogy a megfeneklést közvetlenül éppen egy tel-avivi járat idézte elő – lesz majd ebből még zsidózás rendesen.
Bóvlivá butított Budapest
Sosem vágytam prófétai babérokra. Nem kívántam a városnak, hogy ide jusson. Kilenc éve hányom a falra a borsót, keresem azt a bátor politikust, aki a pillanatnyi népszerűségért nem herdálja el a jövőt.
A város jövőjét.
De csak kisstílű túlélő-gyakornokokat találtam, akik persze, előbb-utóbb bele is buknak a saját gyávaságuk csapdájába, de közben eltelik megint jó néhány év – rükvercben.
Önfenntartásra törekvő gazdasági alapok nélkül Budapest nem működtethető. Vagyis, a kérdés nem az, hogy miként lehet több pénzt bezsebelni, hanem az, hogy miként lehet abból a lehetetlen állapotból, amiben ma a város (az ország) van, kikecmeregni? De ilyen szándék valójában nincs. Az ostoba döntések sorozatát tetézi, amikor egy alapvetően jó dolgot totálisan félreértelmeznek. Nem véletlen, hogy Vitézy Dávid ellentmond a főnökének – ő ugyanis tudja, hogy mekkora különbség van a mindenkire kötelező útadó és a dugódíj között.
2004-ben jelent meg az a tanulmány a Múlt és Jövő folyóiratban, amiben először javasoltam, hogy a Zsidónegyedben, kisérleti jelleggel vezessék be az elektronikus beléptetési rendszert. Nem csak azért, mert ez a városrész rehabilitációjának egyik fontos eleme lehetett volna, hanem azért is, mert íly módon megismertethetővé, gyakorolhatóvá lehetett volna tenni egy olyan rendszert, amelyet fokozatosan kiterjesztve Budapest egyre nagyobb területeire, ésszerűbbé és jobbá tehetné a városi közlekedést. Nem én találtam ki, akkor már London belvárosában sikeresen bevezették. Amikor szeptemberben az akkori főépítészt győzködtem, hogy csinálják meg, mert ehhez egy fillér közpénz sem kell, ellenkezőleg, attól a pillanattól kezdve, hogy a koncessziós cég működtetni kezdi, a befolyt összeg 50%-a, egy átlátható, tiszta rendszerű közlekedésfejlesztési alapba megy, vagyis forrást termel – azzal a kifogással élt, hogy mégsem lehet lesorompózni az utcákat… ebből nyilvánvaló volt számomra, hogy a londoni példáról fogalma sincs, pedig a városi közlekedéssel foglalkozó szakemberek az egész világon erről beszéltek, írtak, vitatkoztak már egy éve.
Az elmúlt, több, mint nyolc évben a fővárosi vezetés teljesen fölösleges tanulmányokat rendelt milliókért, vacilált, korainak tartotta, és minden értelmetlen kifogást felhozott arra, hogy miért nem. Leginkább az bosszantott, hogy még az LMP-s politikusok sem vállalták fel, program szinten. Hosszasan vitatkoztam a párt hivatalos közlekedési szakértőjével, aki ugyanúgy, mint a többi párt okoskái, később és nagyobb területre akarta bevezetni a dugódíjat. A parkolással való kapcsolatot pedig teljesen elvetette… mert egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy kis területen, kisérleti jelleggel bevezetni azt jelenti, hogy beavatjuk az embereket, ahelyett, hogy rájuk kényszerítenénk az akaratunkat! Óriási különbség! Mint ami a demokrácia és a diktatúra között van.
2004-ben nem gondoltam még, hogy Magyarország csak látszólag demokrácia, a döntéseket úgy hozzák, mint bármely diktatúrában – az emberek feje fölött. 2010-ben viszont már azt is láttam, hogy a fiatal politikusi nemzedék sem különb az előző korosztálytól. A komplex megoldásoktól reszketnek. Azok túlmennek az ő képzelőerejükön.
A most bedobott havi 10 ezres útdíj a korlátoltság netovábbja! A pénzt, amit kikényszerítenek az emberekből, elnyeli a városi költségvetés feneketlen kútja, a BKV alapvető reformját ez nem oldja meg, de arra jó, hogy még nyilvánvalóbbá tegye, ha valaki eddig nem értette meg, hogy dilettánsok vezetik a várost. Ilyen körülmények között, Atkári és Kerekes után Vitézy is jobban teszi, ha felmond.
Ahányszor elolvasom a 2005-ös podo-programot, amit azért azóta sokat fejlesztettem, sírhatnékom van, mert még a hét évvel ezelőtti program is ezerszer jobb, mint amikkel manapság kísérleteznek a Városházán. Budapest ennél jobbat érdemelne.
Játszani is engedd…
A Fővárosi Szabó Ervin könyvtárban, amely még mindig, az átkeresztelők engedményeként, Hál’Istennek, Szabó Ervin nevét viseli, október 4-én pódiumbeszélgetés lesz a budapesti városfejlesztésről.
A dolgok jelen állása mellett arról, hogy az egyébként mély gazdasági válságban lévő ország, valamint a szintén komoly problémákkal küzdő Európai Unió nemlétező közpénzeiből mire pazaroljanak.
Hogy a politikusok nyomot hagyjanak maguk mögött, bármi áron is.
Turista-csalogató bazár-várost, gigantomániás projektektől terhes belvárost, de még véletlenül sem azt, ami valóban, napi gondja Budapestnek.
Lehetnek bármilyen okos emberek, akik mégoly szeretik is Budapestet, de közmegegyezéses stratégiai terv nélkül elpötyögtetett projektek nem teszik jobbá a fővárost.
Ide nem múzeumi negyed, sem gyaloghíd nem kell addig, amíg képtelenek kitakarítani, amíg a meglévő, értékes épületek rohadnak.
Budapestnek működési problémái vannak, ráadásul, egy országosan képtelen önkormányzati rendszer ága húzza. Sajnos, a politikusok rövidlátása csak a közpénzek elherdálásáig ér, gyorsan-gyorsan, mielőtt egy új garnitúra, pénzéhes lekötelezettjei nem állnak sorba.
Egy várost nem a turisták örömére kell tervezni, hanem a helyi lakosság kényelmére, jólétére.
Ilyen tervek vannak?
Nincsenek.
A hajléktalanok kiebrudalása nem nevezhető megoldásnak a város komplex problémáira.
Szeretni, még egy gyereket sem elég – nevelni is kell. Egy város rehabilitációjához pedig releváns tudás kell elsősorban.
Amíg gyenge képességű emberek foglalják el a döntési pozíciókat, mindegy, hogy milyen párt-állásuak is legyenek, addig rettegnek a tudástól, rettegnek attól, hogy átlátható rend legyen a városban, hiszen akkor kiderül, hogy rájuk semmi szükség.
Ha a városi polgár a panaszkodáson túl is hajlandó tenni, a demokrácia nyújtotta lehetőségekkel élni, akkor talán, lesz olyan testülete ennek a városnak, amelyet megérdemelne, és akkor majd lehet beszélni városfejlesztésről.
Pillanatnyilag az is nagy eredmény lenne, ha tovább nem pusztulna a ránkhagyott örökség és nem lenne rosszabb budapestinek lenni.
Fedél nélkül_2
Beszélgetés Virág Tamással a hajléktalan-probléma megoldásának lehetőségeiről_2.rész
Az előző rész azzal a kérdéssel zárult, hogy mit tennél, ha lenne hozzá hatalmad és korlátlan pénzed?
vita
– Korlátlan pénz, hatalom: egyrészt ijesztő:-) A legnagyobb hangsúlyt arra fektetném, hogy aki képes és akar, lakásban maradhasson. Segítenék – nem pénzzel – kisebb lakáscserénél, szívességbankot nyomnék, lakbérhátraléknál beszámítanék saját munkát, állami-önkormányzati cégeknél célzottan alkalmaznék embereket (ez már elkezdődött), akiknek x ideig munkát és lakhatást biztosítanék, aztán maradhatna bérlakásban. Szankcionálnám a hosszú távon üres lakásokat (tulajdonostól függetlenül), a büntetésből pedig lakbér-kiegészítést adnék. Külön foglalkoznék a szenvedélybetegséggel, pszichés problémákkal – na ez a legdrágább, és itt sem feltétlenül kórházi ágy kell -, mert oda kell visszajutni, hogy a megélhetés költségeiben a prioritás nem a piáé/bagóé/játékgépé, ehhez meg gyógyulni szükséges.
ema
Ma ez, hogy történik?
Nem akartál példát mondani, akkor megint provokállak, én mondok példát:
Tegyük fel, ha maradok Magyarországon, és nincs munkám, mert a hatalomnak nem kell olyan városgazdász, aki a problémákat meg akarja oldani, szóval nincs munkám, lassan minden tartalékom elfogy, a nyugdíjas anyám sem tud eltartani, barátoktól kölcsönt nincs pofám kérni, ha nem tudom miből megadni, szóval előbb a számláimat nem tudom fizetni, aztán el kell adogassam az ingóságaimat, stb. végül az utcára kerülök, hiszen nincs munkám… ez egy lehetséges folyamat, nem? Talán, egyre inkább életszerű, nem?
vita
ema
Egyébként a remekül működő rendszer Izraelben a nyolcvanas évek vége felé először az etiópiai, később, a kilencvenes évek közepén az orosz bevándorlók miatt roppant meg. Egyszerre túl nagy tömegű, hasonló kultúrájú népességet kellett letelepíteni, és ezzel még a nagy integrációs tapasztalatokkal rendelkező izraeli társadalom sem tudott megbírkózni. Az orosz alija után kezdődött a hajléktalan-gond, és mind a mai napig nem képesek felszámolni, bár kétségtelen, számos, egyedi kezdeményezés indult. Izraelben a kibucok sokféle speciális igényű népességet tudnak integrálni. Náluk a patent szinte kivétel nélkül a munka és a tanulás kettősségén alapul, akár hajléktalanok, alkoholisták, akár szellemi fogyatékosok a páciensek. De térjünk vissza a torontói tapasztalataidra – kifejezetten, a pestihez hasonló hajléktalanokkal mi a helyzet ott?
vita
– Nincsenek, ahogy a nyugati világ nagy részében csak nagyon kevesen. A magyar helyzet ebben is „félnyugati”, nem csak azért, mert időben nem figyelünk, személyre szóló segítséget nem tudunk nyújtani (és már írtam, ez nem csupán pénz kérdése), tömegellátást csinálunk, hanem mert a hajléktalanélet zsákutca, csak nagy szerencse esetén van visszaút. Azt gondolom, hosszabb idő az utcán, kirekesztve, más készségeket erősít, mint ami nekünk kell, más erőforrásokat, értékeket hív elő. Nagyon nehéz a visszaút, csaknem lehetetlen. Nem véletlen, hogy tömegek vonultak ki a társadalomból már évekkel ezelőtt, mert csak ott tudták újjászervezni a rendszert életükben, persze úgy, ahogy.
Sejthető volt, hogy ez együtt jár egy sajátos rend kialakulásával, ugyanúgy, ahogy mondjuk az uzsorás által működtetett kisfalu sem az állami szabályok szerint működik, és őket sem lehet hirtelen a keretek rendezésével (iskola, orvos, patika, rendőr, stb. biztosításával) olyan helyzetbe hozni, hogy átlépjenek az évtizedes – nem csak anyagi – nyomoron.
Én is azon az állásponton vagyok, hogy a feltétel nélküli, vagy az intézményes működtetéshez kötött feltételek mellett nagyon más irányba is el kellene indulni. Prágában például nincs ingyenes ellátás, ettől belép egy új szempont (ellátott helyett vevő), aztán nagyon figyelnek a piára, 1-2 sör megengedett, több sehol, mert ott szerintük betegség van, amit nem a szálló kell kezelni. Aztán például szlovák hajléktalanokat sem nagyon látnak el, inkább kifizetik a jegyüket haza, mert azt mondják, kapcsolat nélkül nem lehet integrálni. Ahogy egy ottani szociális munkás mondta: „Önmagában nem etetünk-altatunk, mert emberekkel foglalkozunk, és nem ez a fontos”. Mi etetünk-altatunk, és ettől nem várhatjuk, hogy bármi is rendbe jön.
Időközben érvénytelennek nyilvánították a józsefvárosi népszavazást. Ettől persze a gond megmaradt, de legalább egy látszatmegoldással kevesebb. Várjuk az észrevételeket, javaslatokat.
Fedél nélkül_1
A józsefvárosi szavazás megint felszínre hozta a hajléktalan-helyzet megoldatlanságát.
Azért kértem Virág Tamást, ennek a témának a szakértőjét, hogy beszéljünk erről, mert miközben magam is úgy érzem, hogy ezt a problémát rendeletekkel és büntetéssel nem lehet megoldani, mint városlakó cseppet sem örülök annak, amit nap-nap tapasztalok Budapesten.
Tehát, nem hiszem, hogy azt, ami ma van, el kell viselnünk, viszont szakértelem híján nem ismerem a lehetséges megoldásokat.
Azt hiszem, hogy legtöbben így vagyunk ezzel, és ennek az a veszélye, hogy ha a városvezetés a „rendcsinálás” jelszavával dönt valamiről, azt a többség támogatja, még akkor is, ha az a problémát csak továbbgörgeti, nem pedig megoldja.
A „beszélgetés” (e-mailes levelezés valójában) pár napja folyik közöttünk, és nem fejeztük be. Ezért több részletben közöljük, mert úgy gondoljuk, hogy hasznos „kibeszélni” a dolgokat. Egyben kérjük, hogy akiben felmerülnek újabb kérdések, tegye fel, hiszen ez nem a hajléktalanok, hanem mindannyiunk, közös ügye.
ema
– A 2011. április 27.-i cikkedben átfogó elemzést adtál a Józsefvárosban kialakult helyzetről, aminek a végén azt javasoltad, hogy kicsi, meghökkentő, kreatív projekteket kellene különösen támogatni és a köztisztasági munkákba való bevonást is említed, amit magam is logikusnak tartottam, mint városgazdász. Most próbáljuk ezt „aprópénzre váltani”, vagyis az általánostól az emberi felé közelítsük, hogy is néz ki egy jó megoldás.
Ahhoz, hogy mi, laikusok megértsük a hajléktalanná válás és az abból való kilábalás útját, arra kérlek, hogy a praxisodból mondj egy-két példát. Természetesen, név nélkül, de olyan konkrét példát, amiben nem „a hajléktalant”, hanem az embert láthatjuk.
Tudod, elég sokat foglalkoztam a Holokauszttal, és azt tapasztaltam, hogy amíg számokról beszélünk, addig a legtöbb ember úgy érzi, hogy nem sok köze van hozzá, de ha egy-egy ember személyes történetén keresztül látjuk a folyamatot, akkor sokkal jobban megértjük az eszünkkel és a szívünkkel is.
vita
– Nehéz egy-egy sorsot kiemelni, ezzel egyúttal negatív mintává tenni, inkább azokat a csomópontokat, döntési helyzeteket sorolnám, melyek közül gyakran elegendő egyszer hibázni, majd végtelenül nehéz korrigálni. Ilyenek a teljesség igénye nélkül a széteső családok vagyonmegosztása, ahol a jövőbeni teher (gyerektartás) elkerülése érdekében az egyik szülő lemond az ingatlanrészéről. Ez gyakori még akkor is, ha jogilag így nehezen kivitelezhető, mert a felek megállapodása gyakran felülírja a jogszabályokat.
Egy másik – erősebben társadalmi – nagy csomag az a lakóhely, ahol nincs legális, reális bért kínáló munkalehetőség, és nincs olyan piacképes vagyon, melynek értékesítésével el lehetne költözni. Akár nagy egybefüggő területek is kialakulhatnak így, ahonnan tömegközlekedéssel igen drága, ráadásul gyakran lehetetlen az esetlegesen távolabb lévő munkahely. A család gyakran szakad, egy része próbál máshol megélni, abból esetleg még haza is küldeni, vagy rosszabb esetben együtt ugranak az ismeretlenbe.
ema
Őszintén megvallva, a kukázást rémes dolognak tartom, úgy gondolom, hogy aki a szemétben kotorászik, az önbecsülése javát már elhagyta valahol. És nem akarok úgy viselkedni, ahogy a legtöbben – elfordítják a fejüket, amikor a ház előtti kukák közt kotorászó embert meglátják. Nem hiszem, hogy ha megbüntetik, akkor nem fog kukázni, mert nyilván olyasmi vitte rá, ami a büntetéssel nem szűnik meg, de mond, mit tehetek én azért, hogy ne kukázzon egy sor szerencsétlen ember?
vita
ema
Mit szólnál a következő dologhoz:
1. az önkormányzat felhívással él, hogy minden olyan ember, aki eddig kukázni kényszerült, mert más megélhetése nincs, jelentkezzen lomtalanítónak, takarítónak.
2. tegyük fel, hogy a hajléktalanok, ha kicsit több jövedelmük lenne a szervezett lomtalanításból, takarításból akkor felvállalnák.
3. az önkormányzat gondoskodna, hogy minden ilyen ember kapjon minimális lakhatást és tisztálkodást, ezen felül pedig meghatározott helyeken reggelit és estebédet, hogy ételért ne legyen szüksége kukáznia.
4. az önkormányzat egyenruhát adna, amit a központi mosodában lehetne leadni – amit szintén, a jelenlegi hajléktalanok üzemeltetnének.
5. minden nap, a reggeli után, a társaság egy része a közterületek takarításával foglalkozna, másik részük járná a kijelölt körzetét, és minden lakásból közvetlenül hozná el a még használható tárgyakat – műszaki cikkeket, bútorokat, ruhákat. Mivel mindenkinek saját körzete lenne, a lakókkal, a közös képviselőkkel kapcsolatba kerülhetnének, ami talán, emberileg is fontos része lenne a társadalom kivetettjeiként élőknek.
6. a használható tárgyakat, az önkormányzat által létesített, szakosodott raktárakba kellene bevinniük, vagy egyedül, vagy nagyobb tárgyak esetén együttműködve. Itt számítógépen rögzítenék, hogy ki milyen szorgalommal dolgozik, és a minimális bérén felül, ennek alapján kapna prémiumot. Ezeket a tárgyakat ugyanis nyilvános árverésen az önkormányzat eladná – ebből lehetne bevételre is szert tenni, hiszen a cél nem az, hogy ezeket az embereket állandóan segélyen tartsuk.
Mit gondolsz, egy ilyen elképzelés használna a hajléktalanoknak?
vita
ema
Másként kérdezem: Te mit tennél, ha lenne hozzá hatalmad és korlátlan pénzed?
Népszavazás a hajléktalanokról
Új rend Józsefvárosban
Kerületi képviselők által kezdeményezett népszavazás, pontosabban az utcai plakátok egy része szerint rendszavazás lesz a hétvégén a Nyolcban. Az elmúlt húsz év első kérdéssora arra kíváncsi, hogy a lakosok hatályban tartanák-e az elhíresült kuka-rendeletet (mely szerint szabálysértésnek minősül kukázás), támogatják-e, hogy a kerület újabb rendeletet alkosson az életvitelszerű közterületen tartózkodás tiltásáról, valamint felhatalmazzák-e a polgármestert, hogy a főpolgármesterrel tárgyalásokat kezdeményezzen Budapest hajléktalanokat ellátó intézményrendszerének átalakításáról, a kerület tehermentesítéséről.
A jogász végzettségű Kocsis Máté fideszes polgármester (aki nem mellékesen a Parlament honvédelmi és rendészeti bizottságának vezetője) a három igen mellett kampányol, a szocialisták a szavazástól való távolmaradásra buzdítanak, szerintük a probléma valós, de a kérdések rosszak, az LMP pedig a „nem” válaszokat támogatja.
Nem új a polgármester rend iránti vágya, előterjesztőként már a tavalyi kuka-rendelet indoklásában arról írt, hogy szerinte a kukázással a polgárok magán és levéltitokhoz köthető jogai is sérülhetnek. A rendeletet rengeteg kritika érte, többek között nyáron az országgyűlési jogok biztosa is alkotmányellenesnek tartotta, és igazából nem is alkalmazták, az érvelés szerint a lakosság döntésére várnak, hogy mit is tegyenek. Az önkormányzat azért készül, több helyen megjelent, hogy a többségi „igen” válaszok felhatalmazásával akcióba lépnek, ehhez a közrendvédelmi intézményt is átszervezték, egy régi motoros helyi expolitikus vezetésével.
Az életvitelszerű tartózkodás tiltása sem újkeletű, fővárosi szinten is szabályozták, és az országgyűlés is tárgyal a témában előterjesztést, melynek egyik szerzője szintén Kocsis Máté. Legkevésbé problémásnak a harmadik kérdés tűnhet, ott viszont tulajdonképpen értelmetlen a felhatalmazás, ilyen „megerősítésre” a tárgyalásokhoz semmi szükség.
Két lakossági fórumot is tartottak a kampány részeként, melyeken a polgármester rendszeresen „bevándorló hajléktalanokról”, „utcai devianciáról” beszélt, miközben sajnos az ellátás alapvető rendszeréről nem volt ismerete. Az általa ajánlott megoldás igen egyszerű: ellehetetleníteni és a kerületből kinyomni a fedél nélkül élőket, mert a józsefvárosiak miattuk nem tudják használni a közterületeiket. A szocialisták álláspontja az volt, hogy az egész ellátást újra kell gondolni, ennek részeként a helyi terhelést is csökkenteni kell, amire a polgármesteri válasz mindig leszögezte, hogy ő a kerületi vezetője, nem akar és tud várni arra, hogy országos szinten történjen bármi is. A kerületi kimutatása szerint alig 40 „saját hajléktalanjuk” van, róluk gondoskodni kívánnak a továbbiakban is, az ellehetetlenítés csak a bevándorlókra vonatkozik.
Nem bonyolult a recept, csupán egy hosszú évekig nyomasztó helyzetből fakadó indulatot kell felkorbácsolni, a megoldási javaslatnál vigyázni, hogy véletlenül se rendszerszerű és bonyolult legyen, hanem gyorsan megléphető, kis területen ideig-óráig eredményeket mutató, majd gyorsan belekezdeni a megvalósításba. A mást gondolókat vegytiszta önérdekérvényesítőnek kell beállítani, magunkat meg a békesség és jólét felkent védőjének. Szlogenként mehet – ahogy megy is – a „Nyócker vagy Józsefváros”, hiszen az „és” fel sem merülhet.
Az önkormányzati lap is helyet ad a kampánynak, legfrissebb számában több oldalon foglalkozik a kérdéssel, nem egy helyen hangulatkeltően. Ilyen például egy, a – valószínűleg a kerületi rendelőben dolgozó – pszichiáter írása, melyben már az ellátó szervezetek szociális munkások is „gyakran kioktató hangnemet megütve kétségbe vonják az orvosi kompetenciát, miközben a beteg szempontjából releváns információkat nem osztanak meg a gondozó orvosaival”. Ezen finomítva a következő mondat a szolgáltatók többségének jó együttműködéséről szól.
Az ebben a néhány mondatban tapasztalható ellentmondás végighúzódik az egész kampányon, ahol javarészt valós problémákra (utcai élet, a kerületi kis részén sok ellátó koncentrálása, nagy forgalmú intézmények, stb.) azonnali, gyors és gondolkodást sem igénylő válaszokat kínálnak. Ahogy Kocsis mondja: a szociális megközelítés mellett helye van a rendészetinek is. Amit meg elhallgat, hogy csak az utóbbit erőlteti, némiképp elfelejtve, hogy azok is emberek, akikről szó van. A kerületi kommunikáció arra épül fel, hogy a húsz éves problémára van egy kézenfekvő megoldás, hogy az ellátók a hajléktalanokból élnek, ezért hoztak ide ennyi ingyenélőt, hogy a kerületi ingatlanfejlesztéseit blokkolják az idegen szegények. Közben meg úgy tűnik, az utóbbi hónapokban hagyták még inkább legatyásodni a környéket, elkészült közvécé van zárva, pedig nagy szükség lenne rá, szombat estére tele vannak a kukák, mert hétvégén nem ürítik, és nincs elegendő.
A népszavazást követően a kerületi vezetés szándéka szerint megmutatja, milyen is rend, és ebben – ahogy más emberek elüldözésében – is a lakók tevőleges közreműködését kérik. Szeptember elején tették közzé Civilváros című koncepciójukat, melyben az olvasható, hogy tömegesen irányították a kerületbe a menekülteket és a hajléktalanokat. A tervezet – nevét meghazudtolva – egy olyan városrendészeti elképzelés, mely a helyi civil szereplőket elsősorban arra a feladatra használja, amit az önkormányzati rendészet eddig nem tudott elvégezni. Az anyag civil önszerveződést és alpolgármesteri posztot is ígér, persze csak azok játszanak, akiket a kerületi önkormányzat józsefvárosi civilnek tart. Utóbbiak lehetnek magánszemélyek és szervezetek is.
Valószínűleg nem lesznek köztük fedél nélküliek, abban is csupán bízni lehet, hogy a feléjük irányuló felelősséghárítás nem okoz semmilyen komolyabb atrocitást.
Az én váram_10
Részletek – fürdőszoba
Ahol nincs „térérzet”, az a fürdőszoba. A programban már leírtam, hogy számomra az ideális fürdőszoba kicsi, egyszemélyes helyiség.
Ugyanakkor, érvényesülnie kell annak az elvnek is, hogy kicsi térben ne legyen túl sok részlet, ami a zsúfoltság érzetét kelti.
Ki nem állhatom azokat a fürdőszobákat, amelyek tele vannak porfogó apróságokkal a sminktől a tisztítószerekig.
Másfelöl viszont, a dolgoknak „kézközelben” kell lenniük, hogy ne pazaroljunk drága időt minden nap a pakolászással.
A fürdőszoba – terv szerint – egy 80×80-as zuhanyozót, egy rejtett víztartályos, függesztett WC-t és egy mosdót tartalmaz. A mosdóval szemben van az ajtó, amely kifelé nyílik, belépve jobbra a zuhanyzó, balra a WC. Szemben egy méretes tükör, amelynek helyét kihagytuk a csempézéskor.
A csempe 10×10-es raszterű, egyszerű, selyem fényű, fehér csempe, amelyet egy halványlila árnyalatú másik, 20×20-as illetve 10×40-es méretben vált bizonyos helyeken, amolyan díszítésként. A mosdó alatti szekrény is fehér, rozsdamentes acél lábakon. Ezt a fajta „sterilitást” oldja az a néhány nyírfa kellék, ami a képen is látható,és a zuhanyozó előtti kilépő-rács is ilyen.
A mosdó alatti szekrénykében elfér a tartalék WC-papír, a fürdőszoba és WC-takarító-szer, padló-felmosó és szőnyegtisztító. A mosószerek a háztartási helyiségben vannak, ahol a mosás is zajlik. A fürdőszoba ugyanis csak a személyes higiéne helye. A szépítőszereket, a hajszárítót, stb. a WC feletti helyre szabott, faltól-falig szekrény fogadja be. A közepére elhelyezett gomb direkt igyekszik megtévesztő lenni – idegennek ott nincs mit keresnie. A tükör alatti sávon, a WC-papír-tartó két oldalán van még két kis doboz, a tartalék szappannak, és egyéb apró kellékeknek, ezek tetején pedig a gyakran használt krémek.
A képen, a tükörben lehet látni a tükörrel szemben lévő falra elhelyezett törölközőszárítót – a fürdőlepedőknek. A kéztörlőknek a mosdó két oldalán van helyük. Természetesen, ebben a fürdőszobában csak fehér vagy a képen látható halványlila törölközők lehetnek, és ugyanez a zuhanyfüggöny árnyalata. Sajnos, még nem találtam meg azt az impregnálószert, amivel a lila organzát vízzáróvá teszi, pedig van ilyen, mert hasonlóan egyedi zuhanyozó-függönyöket csináltam „előző életemben”, Izraelben. Addig a függönyt egy átlátszó műanyag-réteg egészíti ki, csak ez nem olyan könnyed, amilyennek szeretném.
A következő rész címe: Részletek – konyha
A sorozat kezdete: ITT
Publikus program
Nem tudom, hogy a magyar divatot mennyire kell újragombolni, de a köztér-tervezést biztos.
Reméltem, hogy a Design Terminál ugyanúgy hamvába hal, mint a Gödör helyére tervezett Nemzeti Szinház, és a Városházapark helyére inspiráló Egeraat produkció.
Tőlem az egész magyar építész-társadalom megsértődhet, de mindháromnak, és még néhány szuperprojektnek ezen a környéken, évek óta ellendrukkere vagyok.
Minden politikai csatározástól függetlenül, tiszta szerencse (vagy Isten ujja, ha így tetszik), hogy a Gödör helyén nem épült színház, hogy az Egeraat-tervet elvitte a gazdasági válság.
A Belvárosban nem többletépítéssel lehet rehabilitálni az épületeket és a köztereket.
Persze, a befektetők szeretnék kihasználni a központ extraprofit-termelő képességét, de azért van az önkormányzat, hogy a közérdek határain belül tartsa a befektetői étvágyat.
Valami agyament tévképzet alapján azonban a legproblematikusabb területek önkormányzatai (V. VI. VII.) városrehabilitációnak, városfejlesztésnek, esetleg ingatlanfejlesztésnek titulálják azt, hogy minden talpalatnyi területet be akarnak építeni, méghozzá abnormálisan sűrűn, ahol már most is alig éri el az 1 négyzetmétert az egy főre eső zöldterület.
Az V. kerületben egészen sajátos módját találták ki az egy lakosra jutó zöldterület-növelésnek, azt tudniillik, hogy csökkentik a lakosságot – a tervezett projektekben már nincs lakás, legfeljebb szálloda, viszont növekszik a kereskedelmi és irodafunkció, miközben a meglévő, utcákra nyíló üzletek elnéptelenednek és a kiadó irodákból is látványos a túlkinálat.
Ez cseppet sem izgatja a kerületi vezetőket, és úgy tűnik, hogy a fővárost sem, mert egy tényleges városrehabilitációban nem érdekeltek – abban „nincs üzlet”.
Ők úgy döntöttek, hogy már az a közterület is bőven elég, ami most van, „túl értékesek a belvárosi területek ahhoz, hogy ne építsék be őket” – állítják a Budapest Szive programban. Bardóczi Sándor tájépítész, azon kevés szakemberek egyike, aki kezdettől szembeszállt az építészek (MÉK hivatalos) álláspontjával, amely a Városházapark helyén holmi „szükséges térfalakkal” igyekezett igazolni a beépítést.
Bár a városlakóknak, az építészek többségével merőben ellentétes a véleményük, de Budapesten nem szokás az iránt érdeklődni, hogy ki mit gondol a döntéshozók körein kívül.
A köztér, a városi park pedig őket nem érdekli, hiszen ők nem használják, többségük nagyon jól elvan a maga zöldövezeti lakásában, vagy a privátjaként kezelt parkerdő közelében.
A budai villájában élő politikusnak a belvárosi zöldterület csak gond, amit takarítani, gondozni kell, és ha rosszul tervezték, akkor a felújítására is pénzt kell kiadni.
Mivel a programalkotás fázisát megspórolják, önteltségükben vagy a politikusok, vagy az építészek találják ki, hogy mi a jó a népnek, a lepusztulás eleve bele van kódolva a rendszerbe.
Peñalosa zsenialisan felismerte, hogy a közterületek szerepe azért kritikus, mert a városi „átlagpolgár”, azok, akik nem a saját kertjükben sütkéreznek, saját úszómedencéjükben lubickolnak, éppen ezeket a közterületeket használják.
Minél rosszabbak a lakáskörülmények, annál nagyobb az igény a közterülethasználatra, éppen ezért, a jól megtervezett, gondosan kivitelezett és következetesen rendben tartott közterületek, zöldfelületek egy-egy városrész rehabilitációjának alapjait jelenthetik. Nem csupán a találkozás tere, ahogy a Fórum-pártiak gondolják, hanem annál sokkal több! Mértékadó a szépre, a jóra, a minőségre és helyes viselkedésre nevel. Egy város a közterületei igényeségével tiszteli a saját lakóit és az odalátogatókat.
Ha egy városvezetés valóban a közszolgálatot tartja fontosnak, akkor kimerítő egyeztetések alapján fogalmazza meg az adott közterületek koncenzusos programját, amelyben a kivitelezés és a folyamatos karbantartás is szerepel mint átlátható üzleti terv, és csak azután kezdődik az építkezés. Szerencsés esetben a minőségi szakmunkát önkéntes kisegítő munkával elegyítve, hogy az elkészült park, játszótér, vagy akár gördeszka-pálya minél több embernek legyen „saját gyereke”, aminek védelmében kész kiállni. A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a közterületek amelyeknek van „gazdája”, kevésbé rongálhatók. Nem fegyveres őrségre van ilyen helyen szükség, hanem olyan felelős gondozóra, aki jelenlétével, és folyamatos munkájával fegyelmez.
Budapest belső területein hatalmas hiánya van a zöldnek, annak a „semminek”, amivel talán az építészek nem tudnak mit kezdeni, de a várost használók nagyonis. Nem zöld gyűrűre van szüksége a városnak elsősorban, hanem olyan térkapcsolatokra, amelyek különbözésükkel arra inspirálnak, hogy közösségi emberként töltsed napjaid egy részét, nem pedig a lakásodba zárkózva, a tévé előtt bambulva.
Ha tudom, hogy az első tavaszi napot élvezhetem a Gödör melletti téren egy padon, könyvet olvasva, ha megéhezem, akkor a Kamermayer téren ebédelhetek, a Vörösmarty téren ihatok egy kávét, a Vigadó téren hallgathatok egy kis térzenét, de ha csendre vágyom akkor a Városházaparkba megyek, ha kutyát akarok „legeltetni”, akkor az Erzsébet téren teszem, miközben kamasz gyermekem gördeszkázik. De egy ugrással ott lehetek a Dunaparton is, ahová nem kamikáze bátorságot kívánó átkeléssel vezet az út. Ezért már érdemes tömegközlekedéssel bemenni a városközpontba, hiszen éppen oda „vezet minden út”, a közösségi közlekedéssel legjobban ellátott terület.
A zöldterületekkel tarkított köztér-kapcsolat nem koncentrálja, mint egy pláza, hanem szépen, arányosan képes eloszlatni területén a tömeget, ezért kedvező az utcai portállal rendelkező üzletek számára, és a még meglévő lakásokból sem kell elmenekülni a kibírhatatlan bűz-zaj és mocsok miatt. Sőt, egy idő után lesznek olyan „örültek”, akik pont ebben a belvárosban szeretnének élni, mert az életformájuknak megfelel. Akkor lesz kinek kenyeret-tejet eladni, visszatérhet a sarki fűszeres, a túristagiccset teregető üzletek helyére, és a túrista is jobban érzi magát egy élő városban, mint az utánzat kirakatában.
Visszatérve a sok éves huzavona után mégis megnyílt Design Terminálra, aminek itt semmi értelme, mert bárhol lehet, akit érdekel a téma odamegy, ezt a volt buszpályaudvart pedig az Isten is (meg az eredeti tervező is valamennyire) városi információs bázisnak teremtette, ahol a most Deák Ferenc téri forgalmat zavaró túristabuszok is adekvát helyet nyernének.
Ez annyira kézenfekvő, hogy a politikusok nem gondolhattak rá. Még azzal az előnnyel is járna, hogy eltartaná magát, nem kéne állami milliókkal tömni. Tudom – rémes gondolat.
Az én váram_9
Színvilág
Jó ideig „színvak” voltam.
Az ötvenes-hatvanas évek a szürkeség emlékét hagyták bennem.
A nemzetközi silányság építészete a fehérre esküdött.
Meg az egyformaságra.
Mintha az lenne a szép, amiben nincs semmi egyéni.
Amíg építészek voltak a férjeim, nálunk is minden fehér volt – még a kerítés is.
Sokáig nem lázadtam.
Jókislány voltam, meg jófeleség.
Aztán felnőttem.
Önálló vagyok. Önálló gondolatokkal és akarattal.
Akkor fedeztem fel a színeket körülöttem.
Izraelben, a nyolcvanas évek derekán még dúlt a seszínűség. A Bauhaus fehér városa megkopott, és még nem volt divat Marokkóba vagy a Távol-Keletre utazgatni. Háborúról-háborúra éltek az állam első évizedeiben, gazdasági pangással, aztán inflációval küzdöttek. A tel-avivi kávéházak még a hajdani, európaiak kopott utánzatai voltak, keleties slampossággal nem pedig derüvel.
Lakásokat terveztem, mert ebben a témában hamar megtalált a munka. A nyolcvanas évek végére már volt annyi sikeresen befejezett projekt a hátam mögött, hogy elkezdtem játszani. A falakkal, mert azt könnyen meg lehetett változtatni, ha a kliens vak maradt a színekre. De egyszer sem fordult elő, hogy az első megdöbbenés után valaki a fehéret követelte volna vissza.
A színekkel megőrjítettem a fakóarcuakat a házban – mint közös képviselő felújíttattam a szeméttárolót és az ajtót olivazöldre festtettem, nem a megszokott libafossárgára. Kitört a palotaforradalom, de mind a mai napig, amikor új lakó keresi a szeméttárolót, csak annyit kell mondani, hogy a zöld ajtó – mert a szín az első információ, amit az ember észlel.
Az „én váram” színeit a levendula ihlette – a növény, amit annyira szeretek, ami hatalmas bokrokban maradt a tel-avivi kertemben, de itt Pesten nem virágzott, hiába ápoltam ugyanazzal a szeretettel.
Tudomásul vettem, hogy ez más világ, a csenevész levendulákat Pécsre telepítettem (ott már virágba borult idén), a lakásban pedig a levendula színeit kombináltam a fával, a lecsupaszított téglával.
Csakhogy a levendula levele és virága számtalan árnyalatot hordoz.
A lakás színeiben két szélsőséget használtam következetesen.
Az egészen halványlilát, amely attól függően, hogy milyen fény éri, néha majdnem fehér, máskor jobban kijön a lilasága.
A másik véglet, egy sötét kékes-lila, ami megintcsak kiverte a szomszédok egy részénél a biztosítékot, hiszen a nyílászárók körüli 40×80-as zártszelvény-keretet is ezzel a színnel festettem le.
Igaz, lelki szemeimmel én már láttam, hogy a kékeslila keret csak addig virít ki a körülötte durván kijavított vakolatú fehérségből, amíg az elültetett borostyán és vadszöllő fel nem fut, és az élőzöld el nem uralkodik a környéken.
…
…
…
…
A központi térben a legmarkánsabb szín-anyag-forma a nyers téglaboltozat, az a fal, amely az átjáró nyílását és a bontás közben talált mélyedést is tartalmazza.
A két levendula-árnyalat használatának van egy bizonyos belső logikája, de az nem követi az európai szimmetria-vonzalmat, így történhetett, hogy az átjáró két szélén sem azonos.
A lakásátalakításnak ebben a fázisában már egyedül dolgoztam, csak Csongort tűrtem meg magam mellett, aki valójában faszobrász és restaurátor, de az ő precizitása kellett a fa-munkák befejezéséhez. Ő szabta az IKEA munkapultból a lépcső járófelületeit, a dolgozósarok asztallapjanit, és ő segített nekem abban a millió apróságban, amit majd a részletek fejezetben mutatok be.
A falak és a faszerkezetek egy része (belső ajtók, konyhaszekrény lábazata, stb.) festett, ám így is jelentős mennyiségű nyers (lakkozott vagy pácolt) fa jelenik meg a térben. A konyha munkapultjáról a lépcsők járófelületein át az étkezőasztal, a székek, az alsó konyhaszekrények homlokzati lapjaiig.
A hideg és meleg színek játéka adja azt az egyensúlyt, amit nem tudományos elemzések, hanem egy belső megérzés szerint alakítottam.
Volt amit menet közben átfestettem, mert úgy éreztem, hogy akár funkcionálisan, akár esztétikailag nincs a helyén. Ezért aztán, tényleg sokáig „játszadoztam” ezen a 29 négyzetméteres kis lakáson (valójában, a galériával és dobogókkal további 20 négyzetméter padlófelülete van, de a dobogók alatt a „belmagasság” csupán 80 cm).
Amikor már szinte minden készen volt, legalábbis a fejemben már minden részletet kidolgoztam, akkor jött a kuckó, ami valamikor fürdőszoba volt, most pedig a könyvtáram és az én „hentergőm” – fekve lehet olvasni, akár a laptopról is. Majd később, a használat közben szerzett tapasztalatoknál elmesélem hogy mire jó e a lakás, és azt is, amire kevésbé.
Egyetlen lakás sem tud mindenki minden igényét kielégíteni, de erre nincs is szükség.
Az utóbbi időben elég sokan jártak nálam, és aki nem tudta, hogy mekkora a lakás, sacperkábé a duplájának hitte.
Ez annak köszönhető, hogy bárhol is van az ember a lakásban, mindig belátható a tér, illetve érzékeljük, hogy miként folytatódik.
A volt fürdőszoba terének legfontosabb szerepe számomra az, hogy megnöveli a központi tér érzetét.
Ha nem lenne az átjáró, borzasztóan kicsinek érezténk a központi teret, annak ellenére, hogy a lakáshasználat 90%-a erre korlátozódik.
Ezért a kuckónak arra a falára, amit a központi térből közvetlenül látunk semmit nem akartam tenni.
Pontosabban, valamilyen képet, de könyvespolcokat semmiképp.
És akkor találkoztam Zsilivel, aki megváltoztatta az egész addigi színvilágot, és nem korlátozta kreativitását a kuckó egyetlen falára.
Végül át kellett tervezzem a könyvespolcok helyét, mert arra nem vitt a lélek, hogy erre a freskóra polcokat szereljek.
A következő rész címe: Részletek – fürdőszoba
A sorozat kezdete: ITT
Az én váram_8
A bútor – tág fogalom
Kevés mozgatható bútor van az én „váramban”.
Jószerivel egy étkezőasztal, négy székkel, a munkaasztalom melletti szék ( az asztal már nem), egy elemekből álló, kis, fiókos iratszekrény és egy komód, amit rendhagyó módon a könyvtár-kuckóba vettem a Jákob-lajtorjája alá… a többi bútor a helyére lett építve.
Ugyanakkor, vannak olyan „helyiségek”, mint például a háztartási helyiség, amely majdhogynem egy beépített bútor.
Ehhez hasonló a lépcső alatti „kamra” is – oldalfalai gipszkartonból, ajtaja, mint egy szekrényé, teteje pedig a lépcső.
És minek nevezzem azt a dobogót, ami bekárpitozva amolyan keleti sarok, ahol kényelmesen, fekve is lehet olvasni, akár a laptopról.
Nemrég, amikor távoli kontinensekről itt voltak a gyerekeim, vendégágyként használtuk. Máskor, a Jákob-lajtorja kezdeti szintjét adja – rajta keresztül érem el a padlószinttől 5 méter magasságban lévő ablakot, hogy évente egyszer kinyissam tavasszal, télen pedig becsukjam, ha nagyon hideg van.
Számomra a lakás „üresen”, vagyis a benne lévő funkcionális tárgyak nélkül nem létezik – nem tudok ilyet tervezni.
De éppen ez a gondolkodás teszi lehetővé, hogy olyan megoldásokat találjak, mint az első 4 lépcső „fiókosítása” – szerszámos és cipős-fiókokat rejtenek a lépcsőfokok – íly módon a bejárathoz közel, alkalmas helye lett a cipőimnek, és még kényelmesen le is lehet ülni a cipő felhúzásához.
Vagyis az a komplex gondolkodás, amit városgazdászként szívtam magamba, hogy tudniillik lássam összefüggéseiben és részleteiben egyszerre a teret, a problémák egyedi megoldásához vezet.
Egy kislakásban különösen fontos, hogy mindennek „kézreeső” helye legyen.
Azáltal, hogy minden „helyiségnek” és „bútornak” nem csak az alaprajzi méretét, hanem a magasságát is figyelembe vettem, lehetővé vált bizonyos funkciókat egymásra pakolni.
A raktár-funkció, ami cseppet sem lebecsülendő, egyetlen lakásban sem, a bejárati szinten található. A gyakrabban szükséges dolgok, mint cipők, kabátok, blézerek, táskák a lepcső alatti terekben, könnyen elérhető közelségben.
A ritkábban használatos tárgyak (pótszékek, gyerekágy, asztal, maradék csempe, parkett, faanyag, stb.) a megemelt (+0.90) dobogó alatt.
A mosás, vasalás, és a már felvett, de még nem piszkos ruhák átmeneti szellőztetésére készült a háztartási helyiség.
Itt van a padlóösszefolyó, ahová a gyakori felmosások vizét „besöpröm”, egy arra alkalmatos gumiszalagos „mágávval” ( מגב ) – ez egy Izraelben használatos, praktikus takarító eszköz, hidegpadlós helyiségekben. Mivel nálam a bejárati szint hidegpadlós (alatta az elektromos padlófűtés) ezzel az eszközzel, percek alatt, naponta felmoshatom a padlót.
A vendégeknek nem kell levetniük a cipőjüket, ha hozzám jönnek, ugyanakkor én magam, ha egyedül vagyok, nagyon szeretek mezitláb járkálni a lakásban, télen-nyáron – a tiszta padlón.
Mivel Izraelben hozzászoktam, hogy a víz nagy érték, nem pazaroljuk, sokszor használok felmosásra olyan vizet, amiben kimostam egy harisnyát, vagy más apróságot, kézzel. Nem eresztem le a csatornába, hanem hipp-hopp felmosom vele a padlót.
A következő rész címe: Színvilág
A sorozat kezdete: ITT
Lovas nemzet nem hajózik
Külföldi, baráti házaspár, kisgyerekkel, hosszú hétvégét töltött Budapesten. A nő nagyszülei, mindkét részről, Magyarországról valók. Tizenhárom évvel ezelőtt már járt itt anyai nagymamájával, meglátogatni a család számára fontos helyet. Most a férjével akarta megismertetni Budapestet.
Pokoli meleg hétvégét fogtak ki, amikor az ember ösztönösen vízre vágyik. Szállodájuk szobájából ugyan látták a Dunát, de nem értették, hogy egy város, amelyet kettészel a folyó, miért „falazza el” el magát az életet adó víztől.
Előadtam a szokásos magyarázatot a vízszintváltozásról, hogy a hét méternyi különbséget csak kétszintű rakparttal lehet megoldani. Megértették, de azt már nem, hogy ez miért akadályozza meg a város illetékeseit, abban, hogy a változó vízálláshoz illeszkedően, a víz közelébe lehessen jutni.
A nő triatlon-versenyző, csak úgy mellékesen, de egyetlen napot sem hagy ki valamilyen edzés nélkül. A Margitsziget körbefutása célszerű edzésnek tűnt, de eljutni oda egy rémálom. Az alsó rakpart autóáradata mellett nekik is feltűnt, hogy mennyire gyalogos-ellenes a közlekedési rend.
Bár az általuk, négy nap alatt megismert Budapest épületeit gyönyörűnek találták (Belváros, Vár, Zsidónegyed, Palotanegyed, Margitsziget, Vásárcsarnok környéke, Andrássy út és Városliget), a nagy melegre való tekintettel, szerették volna egy dunai hajózással kiegészíteni az élményt. A MAHART főszezonban napi 12 alkalommal indít budapesti sétahajót – egy óra a vizen 2990 Ft egy felnőttnek. Ha valaki ennél többet akar hajókázni, akkor eljuthat Szentendrére, Esztergomba, vagy Visegrádra, de arra rámegy az egész napja, hiszen délelőtt indul egy hajó, és délután egy vissza. Szentendre szép város, de öt teljes órát eltölteni, talán mégsem annyira érdekes egy túristának. Amikor telefonon megkérdeztem a MAHART ügyintézőjét (mert a kereskedelmi és marketing igazgató nem elérhető), hogy miért ilyen szerény a választék, akkor az volt a válasz, hogy nincs többre igény.
Ez nem éppen helytálló, hiszen a magánszektor a kikötői cudar körülmények ellenére látott fantáziát a dunai hajózásban. Bár nem olcsó mulattság, de ha ár-érték arányban vizsgáljuk a MAHART szolgáltatáshoz képest, akkor reális. Más kérdés, hogy ezzel együtt is, hiányzik a Dunáról az a személyforgalom, amit ez a kátyúmentes főútvonal lehetővé tenne.
BÖSZmeség
A böszmeség 2006-ban nyert teret a köznyelvben, hogy aztán szépen elterjedjen a magyar politikai kultúrában. Most viszont hivatalos rangra jutott a Budapesti Önkormányzatok Szövetsége – BÖSZ megalakulásával. Akár nemzetközi rangra is pályázhatnánk ezzel a szervezettel, minden bizonnyal elérnénk a böszmeség világcsúcsa címet.
De nézzük sorban, hogy miért illik erre a szervezetre a böszme melléknév oly tökéletesen:
1. oktalan – Budapest főváros kerületi önkormányzatainak szövetségét, mióta ez a város létezik (1873), a fővárosi önkormányzat kellene jelentse. Az, hogy az együttműködésre képtelenek a résztvevők, az nem szervezeti kérdés, hanem azoknak a politikusoknak a személyes, emberi problémája, akik történelmi tradicióként a széthúzást, a rivalizálást, az egyéni érdek mindenekfeletti érvényesítését, az ügyeskedést és a másik fél átejtését szívták magukba.
2. ormótlan – A szervezet megalakítását a főváros kormányhivatala segítette. Egy másik értelmetlen szervet. Pontosabban, ha a kormány szándéka a főváros felszámolása, akkor lehet, hogy van „értelme”, csak nem emlékszem, hogy a főváros lakosságát erről megkérdezték volna.
3. pimasz – Miközben valóban szükség lenne egy, a közösség érdekében történő összefogásra, amely korszerű jövőképpel állna elő, mind a főváros, mind pedig a vonzáskörzetében élők igényeire és jogos elvárásaira épülve, újabb politikusi perpatvarral tereli el a figyelmet a lényegről. Ráadásul, feltételezi, hogy a fővárosiak szemét ki lehet szúrni ilyen pótcselekvéssel, vagyis még hülyére is vesz minket.
Persze, egy dologban igazuk van, akik ezt a manővert megszervezték: megtehetik, mert az érdekeltek, vagyis a város és a környező települések lakó nem tesznek semmit ellene. Mint a birkák, akiket nem csak a gyapjújuktól fosztottak meg, hanem szabad akarattal és cselekvési képességgel sem rendelkeznek. Megszokták, hogy a fejük fölött döntenek.