Az én váram_2
Mit várok el a lakásomtól?
Miután megállapítottam, hogy mit utálok, most arról lesz szó, hogy mit várok el a lakásomtól?
Más szóval a program:
Szó nincs itt az „álmaim otthonáról” – annál tapasztaltabb ember vagyok, mintsem a levegőben álmodozzam. Tudom, hogy nem a lakásomban rejlik a magam boldogsága.
A kényelmes lakás fontos kellék – nem több, de nem is kevesebb. A kényelmes lakás nem feltétlenül nagy – a lakást takaritani is kell, a fenntartással kapcsolatos számlákat fizetni kell, és semmi kedvem azért dolgozni keményen, hogy fölösleges négyzetméterekre keressek. A kényelmes lakás éppen akkora, amekkora az én speciális igényeimet kielégiti.
Nézzük hát, mik is azok a speciális igények:
1. Egyedül lakom, és ezen nem kivánok változtatni. Ez nem kényszerű egyedüllét, keserves magábazárkózottság, hanem tudatosan választott életforma. A szerelemnek ehhez semmi köze. Elég változatos életem volt ahhoz, hogy 58 évesen meglehetős magabiztossággal mondhassam : ebben a lakásban senkivel nem akarok együtt lakni.
2. Van egy másik lakásom is, Tel-Avivban, amihez ragaszkodom. Az sem nagy, bár ennek a lakásnak a duplája alapterületű, körben azzal a kerttel, amit tíz éven át a saját kezemmel épitettem – terveim szerint a teleket ott fogom tölteni egy pár év múlva, amikor a fő megélhetési forrásom már az írás lesz. Ráadásul, a gyermekeim és unokáim a világ különböző pontjain élnek (Kanada, Ausztrália), tehát figyelembe kell vennem azt is, hogy jövedelmem nagy részét az elkövetkezendő évtizedekben repülőjegyekre fogom költeni.
3. Amikor viszont itt vagyok, akkor a lakásomban dolgozom is, tehát a dolgozósarok minősége elsőrangú kell legyen. A legjobb megoldás ha a laptopból felpillantva kinézhetek az ablakon. Tel-Avivban az iróasztalomnál ülve az év nagy részében a nyitott ablakon át a kertet láttam – a legjobb gondolatokat ez a látvány adta. Igaz, ha nagyon megakadtam, akkor ki is mehettem a kertbe… ez itt is megteremthető, idővel. Másik fontos szempont, hogy a munka közben ne legyen szükség mesterséges fényre. Nemcsak az árammal való takarékosság okán, hanem mert egy idő után nagyon idegesitő lámpafénynél dolgozni, megfájdul a fejem.
4. Szeretek főzni, vendégeimnek enni adni. De ettől függetlenül is, a konyha az élet központja számomra, ezért „normális konyhára” van szükségem. A munkapult minimális mérete 2,46 cm hosszú – ezt neveztem el az idők során minimális „főzési egység”-nek. Mindegy, hogy a lakás mennyire kicsi, a paprikás krumplit minden lakásban ugyanúgy kell elkészíteni. A főzőegységet egy méretes étkezőasztal is ki kell egészítse, hiszen oda ülnek le a vendégek, és egyébként is, imádom a nagy asztalokat.
(megjegyzés: utólag beillesztettem néhány képet az átalakítás utáni állapotokról, hogy könnyebb legyen elképzelni…)
5. Ezzel szemben a fürdőszoba legyen kompakt. WC, kézmosó, zuhanyozó. Ez a tisztálkodás intimszférája. Egyszemélyes helyiség. Ha valaki bent van, senki oda be ne menjen.
6. Fürdőkád is kell, de nem tisztálkodni, hanem örömködni. Este, a jól végzett munka örömével lazítani, egy pohár borral, gyertyafényben… Kell a galéria, de jóval kisebb területtel, mint a mai – oda kerül a fürdőkád, pontosan a WC-mosdó-zuhanyozó-blokk fölé. Nem minden nap „áztatom a lelkemet” a kádba, amely 170 liter űrtartalmú, hivatalosan, levonva habtestemet, durván 100 liter vizet fürdőzöm egy alkalommal.
7. A galérián lesz az ágyam : szeretem a kényelmes, nagy ágyakat – nem, erről még nem szoktam le… Az ágyneműt gyakran váltom, szeretem a szép ágyneműt. Miután kiugrottam az ágyból szeretem kiszellőztetni az ágyneműt, majd lazán ráteriteni az ágyra a paplant. Fontos, hogy néha ebéd után is pihenjek egy fél órát.
8. A galéria harmadik eleme a ruhásszekrény – nagyon alapos belső, rendezési terv alapján készülő egyedi darab. Nincs sok ruhám, nem szeretem a sok rongyot, de az, ami van, egy mozdulattal megtalálható és kivehető legyen, akár az éjszakai sötétben is. A tárgyak logikusan eltervezett helye rendkívül fontos ahhoz, hogy az ember a leghatékonyabban tudja a háztartási munkákat elvégezni, és sose pazarolja idejét a keresgélésre.
9. Kanapé, vendégfogadó ülősarok az én lakásomban szükségtelen. A vendégek az étkezőasztal körül ülnek legszívesebben, hiszen amellett kényelmes enni, inni és beszélgetni. TV-t csak az interneten nézek, filmeket a laptomon. Mindig zavart, ha egy helyiségben a tv uralkodó pozicióban van. Viszont kell egy „keleti sarok” – ahol félig ülve, heverészve, lehet beszélgetni, könyvet, vagy laptopot-olvasni (egyre többet olvasok laptopról, amit én igenis „ágyba viszek” oldalt döntve is remekül tudok olvasni, akár regényeket is), és el kell helyeznem a növekvő méretű könyv és DVD-táramat.
11. Átalakitási mániámnak köszönhetően kell egy raktár is, ahol a szerszámokat, bizonyos profilokat, néhány gipszkarton-darabot, festéket és hasonlókat tárolhatok.
12. Kimaradt a mosás… kell egy olyan apró helyiség, ahol helye van a mosógépnek, a szennyes-ruhának és egyben szárítani is tudom a ruhát. Az szóba sem jöhet, hogy a mosógép és a száradó ruhák a fürdőszobában legyenek!
13. A lakásom közvetlen környéke, ahogy kilépek, vagy belépek – nem kevésbé fontos. Ha minimálisan is, de ezt a társasházi közös területet is, valamennyire a magam képére kell formáljam, hogy itthon érezzem magam.
A következő rész címe: Az első skicc
A sorozat kezdete: ITT
SZET – szabadon
A sok, valami ellen létrejött egyesület, civil csoportosulás között üdítő élmény egy olyan, amely célja hogy „sikeressé tegye közös hazánkat, Magyarországot” Ilyen a Szabad Európa Társaság, amely 2009 május 13-án tartotta az első nyilvános rendezvényét.
„Társaságnak tagja lehet mindenki, aki … elkötelezett az európai plurális demokrácia és a piacgazdaság értékei mellett.”
A SZET elnöke Bruck Gábor. A rendezvények koreográfiájához hozzá tartozik az ő nyitó-monológja. Az első alkalommal a következő szavakkal fordult a megjelentekhez:
„Gyakran és sokan vagyunk rosszkedvűek. Péládul azért, mert mindig azt halljuk, hogy ezt vagy azt Magyarországon nem lehet megcsinálni. Ezt mondja a politika, ezt mondja az önkormányzat és ezt mondja a hivatal. Legyen szó az adórendszerről, vagy a városokat elborító graffitiről – a válasz mindig ugyanaz: Magyarországon ez nem megy, ez nem működik. A Szabad Európa Társaság azért jött létre, hogy a magunk limitált eszközeivel próbáljunk ezen változtatni. A Szabad Európa Társaság abból indult ki, hogy a gondolatoknak is van egy piaca. Ezen a piacon ott vannak a nálunk is alkalmazható, sikeres ötletek, jó gondolatok, jó példák. Gondjaink többsége nem speciálisan magyar probléma. A legtöbb esetben erre már létezik valahol megoldás… ezeket szeretnénk eltanulni a világtól. Eközben olyan kultúrális miliőt igyekszünk létrehozni, amelyben egyrészt élvezhetjük a gondolatok sokszínűségét, másrészt kirajzolódik, hogy milyen Magyarországot szeretnénk.”
Majd két év telt el a kezdés óta, 19 izgalmas, fontos gondolatokkal teli összejövetel volt.
Az első kérdésem, hogy miért lett szabad EURÓPA társaság, amikor már az első videós megnyilatkozásában amerikai példát hozott. Esetleg azért, mert a Szabad Európa egyfajta fogalom, legalábbis a mi korosztályunk számára? Hiszen, ha komolyan veszem (és én, személy szerint, nagyon is komolyan vettem, ezért szinte minden rendezvényükön részt vettem) azt, hogy érdemes összegyűjteni mindazt a tapasztalatot, amelyek másutt jobbá tette a világot, és adaptálni, nem pedig újra meg újra belefutni azokba a zsákutcákba, amelyekből mások már kijöttek, akkor ezt a tapasztalatot bárhonnan gyűjthetjük.
Bruck Gábor: Mondhattuk volna, hogy Szabad Világ Társaság, de ez bután hangzik. Jobbnak tűnt a Szabad Európa Társaság, röviden: SZET. De a lényeget jól látja, nyitni akarunk a világra, hiszen annyira bezárkózunk, annyira nem foglalkozunk azzal, hogy másutt mi van. Gondolatban, világlátásban egyszerűen túl akarunk lépni a magyar kereteken, ezt jelenti a SZET. Egyébként a külföldi tapasztalatok nagyon lassan gyűlnek. Mi magunk sem tudunk mindig kilépni a magyar provincializmusból. Irtózatosan nagy késztetés él bennünk a panaszkodásra és arra, hogy mindig azt lássuk a világból és azt mondjuk, amit jól ismerünk, és ami olyan nagyon magyar.
ema: Ez elvezet a második kérdéshez, hogy mi a célja ennek az egyesületnek? Elolvastam a bevezetőt, értem én, és egyet is értek azzal, hogy gyűjtsük a jó példákat, módszereket, beszéljük meg, tanuljuk meg – ez mind nagyszerű, és a programjaik is nagyon élvezetesek, de tachlesz, mit kezdünk, kezdenek ezzel? OK, dokumentálják a honlapon, de hogy lesz ebből a magyar rögvalóságot megváltoztató cselekvés?
Bruck Gábor: A rögvalóság marad. Nekem úgy tűnik, hogy Magyarországot ma nem lehet megváltoztatni. Ez az ország ma nem akarna tanulni, nem akar egy nyugatosabb látásmódra átszokni. Nem tagadom, amikor 22 hónapja elkezdtük, inkább hittem abban, hogy egy ilyen civil szervezetnek is lehet kultúraformáló ereje. A lelkesedésem megmaradt, de most kevésbé hiszek ebben. Ambiciózus tervekkel indultunk, de ma lényegesen visszafogottabbak vagyunk. Mindenesetre a rendezvényeket szervezzük, és a meghívókat kiküldjük. Egyszerűen életben akarunk maradni, azért, hogy amikor újra nagyobb lesz a társadalmi aktivitás, ne kelljen az egészet előröl kezdeni. Ma egyfajta szellemiség életben tartása a feladat.
ema: A harmadik talán személyeskedő, izlése szerint válaszoljon. Ön egy sikeres ember, remek kapcsolatokkal – a SZET mégis, mintha egy különállás deklarációja lenne az Ön részéről. Mit akar elérni ezzel Bruck Gábor?
Bruck Gábor: 2009-ben már sejteni lehetett, hogy az SZDSZ és az MDF megszűnik. Az is látható volt, hogy a baloldal rettenetesen meggyengül és ezzel párhuzamosan az emberekben gyengülni fog Európához, az öreg demokráciákhoz tartozás vágya és igénye. A SZET-et mi, egy nagy fogadószobának terveztük, ahová azok a kevesek, akik a nagy bukás után, sem akarnak lemondani a liberális szellemiségről, bejöhetnek. Csakhogy nem jöttek be, legalább is nem elegen. Volt néhány barátunk, akikből nem száradt ki teljesen a közéleti aktivitás, de ők nem akartak együttműködni, inkább létrehozták a saját szervezeteiket. Én is hibáztam, valószínűleg nem kerestem elégé az együttműködés lehetőségét.
ema: A SZET-rendezvények profi „előadások” – minden tekintetben. Ehhez azért nem elegendők a jó kapcsolatok, úgy gondolom. Ehhez pénz is kell. Miből, kitől, ha nem vagyok indiszkrét?
Bruck Gábor: Közpénzekből egyetlen forintot sem vettünk fel, és nem is akarunk. Rossz véleményem van arról a kultúráról, amelyben tenni vágyó, aktív embereknek is csak mindig az jut az eszükbe, hogy az államtól kéne pénzt szerezni. Egyébként nagyon kevés pénzből működünk, ez is saját pénz. Ha majd elfogy, tagjainktól kérünk szerény hozzájárulást. Annyiból fogunk működni, amennyi összejön.
ema: A SZET facebook-csoportjának ma 532 tagja van. Az eseményeken is rendre megtelik a Merlin nagyterme, vagy a Szimpla emeleti tere, de „jó emberek” másutt is szerveződnek. Mióta a podo-pro-t szerkesztem, szerencsém volt sokféle, öntevékeny csoportot megismerni, és mindig az az érzésem, hogy ezeket a csoportokat össze kellene hozni, máris lenne egy pártnyi tevékeny ember, viszont külön-külön, úgy tűnik, hogy elforgácsolódik az energiánk. Éppen ezért, a saját egomat kissé lenyomva, az utóbbi időben ezeket a csoportokat szeretném összeterelni a podo-ban. Ön, hogy látja a magyar társadalom önszerveződését?
Bruck Gábor: Össze kéne hozni ezeket a csoportokat és szívesen segítenék is benne. De elég szkeptikus vagyok, ugyanis ehhez igazi vezetői kvalitások kellenek. Valaki, aki rettenetesen ambiciózus, nagyratörő, akiben több energia van, mint egy atomreaktorban, akinek agya is van, és ráadásul ebben a korlátok nélküli, primitív politikai kultúrában is képes demokrata maradni.
A fotók Bruck Gábor facebook-profiljáról valók.
önkori coach
Egy település vezetése három eszközzel érheti el, hogy a közösség érdekében pozitiv irányba változzanak a dolgok:
1. szabályokkal,
2. tervekkel,
3. pénzügyi ösztönzőkkel (adók és támogatások rendszere).
Jó esetben ez a három elem egymást erősíti, és mindhárom ugyanabba az irányba mutató vektor – az egyéni és a közösségi érdekeket harmonikusan, a település fejlődését célozva ötvözi.
Ahhoz, hogy ez a helyzet előálljon, mindenekelőtt ki kell tűzni a célt, hogy hová akar eljutni a település.
Ezt a célt, egy körültekintő helyzetfelmérés kell megalapozza, amelyben a település erősségeit, gyengeségeit, lehetőségeit és veszélyeit számba véve elemezzük a jelen helyzetet, vagyis azt a pontot, ahonnan el kell érjük a kitűzött célt. Majd pedig a két pont közötti folyamatot, mint szükséges cselekvéssort „lebontjuk” hatékony eszközökre.
A folyamatnak, amely a jelen helyzetből a remélhetően, jobb jövőbe vezet, térbeni és időbeni jellemzőin túl van egy szubjektiv eleme: a résztvevők viselkedése. Ez az, amit az elmúlt évtizedekben gyakorlatilag, figyelmen kívül hagytak Budapest és számos más, magyar település vezetői.
Tehát azon felül, hogy nem született teljeskörű, részletes helyzetfelmérés, nincs jól meghatározott jövőkép, a két bizonytalan pont közötti folyamatot időben és térben meglehetősen kusza módon fogalmazzák meg „stratégiai” elképzelésekkel, a résztvevők, vagyis a településen lakók hozzáállásával egyáltalán nem foglalkoznak.
Ez „érthető”, egy diktatúrában, ahol a kormányzatot cseppet sem érdekli, hogy mit akar a „nép”, annál kevésbé a magyar demokratikus kísérlet elmúlt két évzizedében, amikor folytatták elődeik gyakorlatát, és amit ők, ott fennt kitaláltak, lenyomták a városi polgárok torkán, mint az egyetlen üdvözítő megoldást a boldogulásra. Csakhogy ez a boldogulás nemhogy közeledne, hanem egyre nagyobb problémákat felvető válsággá terebélyesedett ez idő alatt.
A hármas eszköztárból, gyakorlatilag, csak az első két elemet használják, vagyis irdatlan mennyiségű szabályt alkotnak, módosítanak és sokszorosítanak, gyártják a bizonytalan alapokra készült terveket, és aztán tartják a markukat az állam, vagy az EU felé. Sőt, a folyamat annyira torzult, hogy sokszor az EU pénzosztási feltételeire szabják a projektet, amit aztán, függetlenül attól, hogy a városnak adott időben a projektre szüksége van, vagy sem, keresztülhajszolják a rendszeren, az elkölthető közpénz reményében. Így aztán nem csoda, hogy iszonyúan drága és értelmetlen projektek születnek, amihez a városlakóknak semmi köze, ennek megfelelően a beruházás rakéta gyorsasággal amortizálódik. A történet nyertesei a beruházás kezdeményezői, többnyire magáncégek, amely képesek „meggyőzni” az adott városvezetést a projekt nélkülözhetetlenségéről, ami persze homályban tartja a „hálacsatornákat”.
Amennyiben a jelenlegi önkormányzatok nem változtatnak ezen a gyakorlaton, rövid időn belül belebuknak, hiszen a város totálisan működésképtelenné válik. Húsz éven át csak azért nem jutottunk el a mélypontra Budapesten (vidéki települések közül sokan), mert az előregondoltság, amellyel ezt a várost az 1873-as alapítók rendezték, kitartott egy darabig. Ezt a tartalékot azonban, ma már feléltük, nincs hova menekülni, csak előre.
A probléma azért nagyon nehezen megoldható, mert a hatalom viselkedésének megváltoztatása az első lépés: el kell fogadja, hogy nem minden bölcsesség birtokosa, és a település lakosságának aktiv támogatása nem csupán a választási fülkében szükséges. Erre ráirányíthatják a figyelmét bizonyos szakemberek, de ennél sokkal hatásosabb, ha az érdekeltek, vagyis a városlakók mutatják meg magukat, hogy bizony ők is léteznek. Magyar viszonyok között azonban itt van a másik nagy gond: egy-egy ünnepi tüntetésre még csak-csak összejön tízezer ember valamelyik utcakereszteződésben, de a hirtelen lelkesültség csakhamar elszáll, és a közismert hungárikum, a búskomor beletörődés jellemzi a köz viselkedését. Ezzel pedig semmire nem megyünk.
A civil összefogás lényege nem a folyamatos ellenkezés, hanem a rávezetés. A hatalom diktatúrában szocializálódott részét rá kell vezetni a helyes viselkedésre, hogy megértse mi az ő szerepe. Az önkormányzat nem játszhatja a cáratyuska, az óvóbácsi, vagy a nadrágszíj praktikumát hívő múlt évezredi szülő szerepeit. Elavultak. Az önkormányzat, ebben a ciklusban, ki kell alakítsa az együttműködés formáit és fel kell mérje a jelen helyzetet, azt a káoszt, amit a folt hátán folt városrendezés okozott az elmúlt évtizedekben. Meg kell tanulnia figyelni arra, hogy mi történik a városban, miként „mozognak benne” az emberek: mit miért tesznek. Nem kell kitalálja helyettük, hogy mitől boldogok. Meg kell kérdezze őket. Mégpedig jól kell kérdezze! Ehhez bizony kell némi szaktudás és empátiás készség is, ami mindeddig nem nagyon volt jellemző az önkormányzati vezetésre, és nagyon félő, hogy utca átkeresztelésekkel most sem tudja bizonyítani alkalmasságát.
Az én váram_1
Az elmúlt harminc évben rengeteg lakást alakítottam át. Magaméit és másokét. Huszonvalahány éven át ebből is éltem, bár nem vagyok építész. Még csak három hónapja voltam Izraelben, amikor az első lakásátalakitásra kaptam megbízást. Ezt egy véletlennek és egy apró félreértésnek köszönhettem, de éltem a lehetőséggel: jól megoldottam a feladatot, ezért újabb és újabb munkákat kaptam.
Lakásokat nemcsak főiskolai tanulmányaim során terveztem, hanem az első épitész-férjemmel nagyon sok pályázaton vettünk részt a hetvenes évek elején, és két lakásunkat is közösen alakitottuk át. Később, még egy projektet vezényeltem le egyedül, amikor a második férjemtől elváltam, és a két kisgyerekemmel a VII. kerületben egy két szoba, félkomfortos lakást kellett otthonunká változtatnom.
Izraelben mind a bérelt, mind a később, magamnak vásárolt lakásokat átalakitottam – lassan életvitelemmé vált, hogy ha „beteszem a lábam” egy lakásba, akkor ott a falak leomolnak… Megélhetésemként nemcsak terveztem az átalakitásokat, hanem magam is vezényeltem le az épitkezéseket – húszonkét év alatt 345 ilyen projektem volt.
2004-ben, amikor a budapesti, régi zsidónegyed miatt elkezdtem egy intenziv, internetes kampányt, még nem terveztem visszajönni. Három éven át ingáztam, és csak 2007-ben határoztam el magam arra, hogy lakást béreljek. Nagyon egyszerű, alig 30 négyzetméteres lakást, a nyóckerben. Aztán megint eltelt majdnem két év, amig kerestem a megfelelő lakást, de hiába néztem meg többszázat – igazán megfelelőt nem találtam. Egyre értelmetlenebbé vált az, hogy egy csomó pénzt fizetek azért, hogy béreljek egy lakást, amit nem igazán szeretek, de közben benne lakom… úgy döntöttem, hogy megveszem és átalakítom.
Az első kérdés az volt, hogy mit utálok ebben a lakásban?
Egyszóval: mindent, de részletezem…
A lakás udvari és földszinti, ráadásul keleti fekvésű – mindezekből adódóan kevés a természetes fény. Azt a keveset is lefogja a „főzőfülke” fala, illetve az a galéria, amely a szoba területének 70%-át befedi.
A fürdőszoba aránytalnul nagy, a „főzőfülke” egy vicc… bár, én tudok tábori körülmények között is főzni, de ez annak is szűkös.
A lakásba egy viszonylag zöld udvarból lehet belépni, de a kert messze nem az, mint ami a tér adottságai alapján elvárható lenne.
Tehát voltak azért pozitiv vonásai is ennek a lakásnak, csak azok nem jutottak érvényre az adott körülmények között. A belső (zöld) udvaron kívül a lakás belmagassága is kedvező – a dongaboltozat legmagasabb pontján 4,5 méter. A galéria ezt magasságban kettészelte, ezáltal rémesen ellenszenves, nyomott tereket hozott létre.
Az alapító okirat-beli alaprajz globális méretei ugyan pontosak, de az ajtók, ablakok helyei már kevésbé, igy az első dolgom az volt, hogy alaposan felmérjem a lakást, minden részletét tekintve.
A történetet, mint lakásátalakítás, a napokban ér véget – már ha ilyesmit egyáltalán ki lehet jelenteni – és a folyamatot, az elkövetkezendő hetekben, minden csütörtökön egy cikkben mesélem el. Számomra, nyilvánvalóan, a végeredmény sem mellékes, de az olvasónak, úgy gondolom, hogy maga a folyamat lehet tanulságos – az, ami a tervezés és a kivitelezés során felmerült, mint igény, aztán, mint megoldás.
A következő rész címe: Mit várok el a lakásomtól?
Született coach
Évekig azt hittem, hogy velem van a baj. Nem tudok megülni egy munkahelyen, nem elégszem meg a világ egy szeletével, újabb és újabb kihívások elé megyek. Időnként a véletlen is a kezemre játszott, bár, ahogy öregszem, egyre kevésbé hiszek a véletlenekben.
Magyarországon, a Ratkó korszakban születni nem mondhatni szerencsének – zsúfolt korosztály volt az 53-as. Az a tény, hogy születésemmel felszámoltam anyám verseny-tornász karrierjét alapvetően meghatározta életem első három évtizedét. Egy cégtulajdonos nőknek szervezett üzleti tréningen vált nyilvánvalóvá számomra, hogy miért „rombolom” a saját sikeremet. Két férj után, két diplomával, két gyerekkel, a második hazámban ért a felismerés, hogy anyám iránti szolidaritásom nem engedi túlszárnyalni az ő teljesítményét. Közben, a sokféle élethelyzet, amelybe magamat sodortam, kezdetben ösztönösen, majd egyre tudatosabban, mélyreható tapasztalatokkal gazdagított.
Városgazdász hallgatóként a városi területek értékéről és a belvárosok rehabilitációjáról írtam dolgozatot, amely, a professzorom szerint, a doktori disszertációm alapja lehetettek volna. Mégsem akadémiai pályára, hanem a Fővárosi Tanácsra vitt az utam. Ahol egy idő, meg két gyerek után, a tehetetlenség érzését újságcikkek írásába fojtottam. Lett is belőle botrány, különösen amikor a saját pénzemen szervezett, párizsi tanulmányutamról azt írtam a főnökömnek, hogy egy hónap alatt többet tanultam a város működéséről, mint öt év alatt a munkahelyemen. Eközben, egy tanulmány-pályázat zsűrije túl érthetőnek vélte a stílusomat, ezért nem díjazta az életformaváltozásról írt dolgozatomat, bár a tartalmát eredetinek tartották. Igy félpénzért elmentem újságírónak.
Izgalmas évek következtek. Napilapok, tv-műsorok, és a bázis: a rádió. Akkor még csak egy volt. A legélvezetesebb éppen az, amit a tudós urak a szememre vetettek, hogy tudniillik szakmailag hiteles információkat érthetően tudtam megírni, elmondani. De még mindig csak készültem a jövőmre, mindent kipróbáltam, amit csak lehetett.
Ezt a korszakot, úgy tűnt, hogy lezártam azzal, hogy kivándoroltam Izraelbe, hiszen egészen másfajta kihívásoknak kellett ott megfelelnem. Merőben új környezetben, új nyelven, mindent a nulláról indítani és közben két kisgyerekről, egyedül gondoskodni. Mindezt csak úgy tudtam megoldani, hogy nagyon sokat dolgoztam, és két évvel az országba érkezésem után már saját céget alapítottam, hogy az időmet magam osszam be. Látszólag semmi hasznát nem vettem a diplomáimnak, hiszen nem újságíróként és nem városgazdászként dolgoztam, hanem egyéni igényekre szabott lakásokat terveztem. Valójában éppen azzal tűntem ki az építészek sorából, hogy náluk nagyobb empátiás készséggel ki tudtam bontani a klienseim rejtett vágyait is, és olyan lakásokat terveztem nekik, ahol jól érezhetik magukat. Egy újságíró kiváncsiságával és egy városgazdász komplex gondolkodásával születtek azok a lakások, amelyekben mindennek van helye, és könnyű rendben tartani. Vagyis nem csak szép, hanem hatékonyan működő kellett legyen. Mert a feminizmusom abban nyilvánult meg, hogy a házimunka robotját lakásszervezési eszközökkel csökkentettem: háztartási helyiséget terveztem, olyan berendezést, amit még egy férfi is képes rendben tartani, így a nőkre háruló teher csökkent. Közben életvezetési, gyereknevelési tanácsokat adtam, ha éppen arra volt szükség.
Akkor még nem is sejtettem, hogy én valójában egy coach vagyok, bár mélyen elgondolkodtatott, amikor az egyik családanya házuk felújítása után saját magát is megújította. Az történt, hogy a nappalijukat, az addig megszokott fehér helyett kétszínűre festettem – a falakat sivatagi homokszinűre, a plafont és a lépcsőblokkot égszínkékre. Amikor belépett a negyvenes évei közepén járó háziasszony, a maga seszínű hajával, szürke, észrevehetetlen fazonú ruhájában, felkiáltott a megdöbbenéstől. Abban maradtunk, hogy gondolkodik a hétvégén, és ha nem szereti, akkor átfestjük fehérre. A falak színe azóta sem változott, de egy hét múlva, amikor újra találkoztunk, hogy a képeket rakjuk fel a falra, közösen, egy teljesen más nő nyújtott kezet. Divatos, rövidre vágott vörös hajjal és olivazöld, szexis nadrágkosztümében tíz évvel látszott fiatalabbnak régi önmagánál.
A coacholás családi vonás lett. A fiam hátrányos helyzetű újoncokat coacholt kitüntetett katonákká, a lányom a drámáin keresztül coacholta a környezetét, és egymást is, akarva akaratlanul egyre izgalmasabb kihívások felé. Igaz, akkoriban csak inspirációnak neveztük ezt a személyes, mentális edzést.
Amikor hét évvel ezelőtt az érdeklődésem megint Budapest felé fordult, még nem tudtam, hogy a magyar környezethez való visszaszokás sokkal nehezebb lesz, mint az izraelihez való alkalmazkodás volt annak idején. A negatív légkör olykor fojtogató – pozitiv energiákkal feltöltődni visszajárok Izraelbe. Tanácsadóként utópistának, elemzőként borulátónak ítéltek, és a kudarc-élményemet nem csökkentette az, hogy „jóslataim” rendre beigazolódtak néhány év alatt.
Akarata ellenére senkit nem lehet megváltani – mondtam, miután egy lakóközösség életét egy évre felpörgettem és hiába jött volna velem a többség, a változatlanságba kapaszkodók minden jószándékot méregbe tunkoltak. A saját fontosságuktól megszédült politikusok sem jutottak el arra a szintre, hogy az orruknál tovább lássanak, még ha nem is mindegyikük korrupt. Pedig a hatékony településgazdálkodás a mindennapi életünket leginkább befolyásoló tényező. Ami ma, a napi depressziónk oka, az lehetne a reggeli mosolyunkat adó momentum. Nem pénzen múlik, sőt, a szükséges tudás is itt van valahol, csak nem jut oda a munkapadhoz, mert alkalmatlanok sora veszi el a helyet, akik még alkalmatlanabbakkal veszik körül magukat, hogy ne derüljön ki a saját gyengeségük.
A legkülönfélébb rafinériákkal jutottam el olyan politikusokhoz, akikből kinéztem, hogy megvan bennük az előrelátó döntéshez szükséges bátorság. Hiszen minden az elhatározáson múlik! Aki mer, az nyer – mondja a közmondás is, de itt, a Kárpát-medencében, mintha minden megbicsaklana, ezért azt szoktam mondani, hogy aki nem mer, az 100%, hogy nem nyer, de aki veszi a bátorságot, az megadja a maga számára az esélyt.
Hét éve osztom az észt Budapesttel kapcsolatban, és nem vígasztal, hogy mindazok, akik nem fogadták meg a tanácsaim, azok vagy a börtönben, vagy nyugdíjban vagy a politikai sűllyesztőben vannak. Sikerorientált vagyok. Nem bukott politikusokból akarok albumot, hanem olyanokból, akik a maguk műfajában a legjobbak. Menj vidékre – javasolták, mert egy kisebb településen a szervezeti tehetetlenség kisebb, elég egy értelmes polgármester, aki valóban a közérdeket tekinti életcéljának, de nem mindig tudja, hol keresse, vagy éppen csak az kell, hogy valaki belökje a mélyvízbe.
A nemrég elhunyt történelem-professzorom mondta volt, hogy egy politikus akkor lehet jó vezető, ha meglátja a születendő jövőt. A választási küzdelemben ez a képesség sokszor hátrány, mert a tömeg utópistának véli még azt is, aki egy lépéssel előbbre tart, nemhogy azt, ha valaki kilométerekkel előrébb lát. Ellenben, aki pozicióba kerül, megteheti, hogy maga mellé vesz egy coach-ot, aki inspirálja a hosszabb távon célszerű lépésekre. Annál is inkább, mert a harmadik évezred városstratégiái egyre közelebb kerülnek a win-win tipusú üzleti személethez, és ami a nagy cégek vezetőinek sikerét segíti, az igaz a kormányzati vezetőkre is.
Távolodva a demokráciától
Öt évvel ezelőtt egy tv-műsorban azt mondtam, hogy Magyarországon még csak egy demokratikus kísérlet folyik. Dési János sértődötten leszólta megjegyzésem, a külföndön élő nagyképűségét látta benne, holott csak arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a demokráciához több kell, mint parlamentáris keretek.
Az öntudatos polgárság folyamatos hatalom-kontrollja, és az ezt messzemenően figyelembe vevő politikai elit viselkedési kultúrája hiányzik.
Róna Péter ezt úgy fogalmazta meg találóan, hogy miután ádáz küzdelem folyik a hatalom megszerzéséért, akinek sikerül, „beül”, vagyis minden energiáját arra fordítja, hogy megtartsa a hatalmat, ahelyett, hogy azzal foglalkozna amivel megbízták a választók: a közjó érdekében vezesse az országot.
Ez nem bal-, vagy jobboldali kérdés, hiszen az elhíresült öszödi beszéd éppen ezt az igyekezetet leplezte le a baloldali koalíció részéről, és napjainkban, úgy tűnik, hogy valami hasonló folyamatnak vagyunk részesei, a jobboldali kormányzás módszereit tekintve. Ezt, kivételesen, nem a sokszor ostorozott sajtótörvényben látom, hanem az adók egyre nagyobb fokú központosításában. Amíg az adószedés és a közszolgálati kiadások egymáshoz közelítése az önálló gazdálkodás felé nyit utat, a központosítási törekvések a hűbéresi rendszer felé való visszafordulást jelzik.
Persze, joggal mondhatják, hogy az önkormányzatok kiskirályságokká lényegültek az elmúlt húsz évben, és ez sem szolgálta a közérdeket. A poltikai kultúra hiánya valóban a ló egyik vagy másik oldalát kínálja, az egyensúlyi helyzet, valahogy nem tud összejönni. Az együttműködésre képtelen csoportok egymással való küzdelme jellemzi a harmadik, magyar köztársaságot – a lényeg, hogy miként lehet vízbe nyomni a másik fejét, miközben egyre mélyebbre süllyed mindkét fél, ahelyett, hogy együtt felemelkednének. Konstruktív javaslatok helyett olyan intézkedések születnek, amelyek célja „elszívni a másiktól a levegőt” – ennek végzetes következményei lesznek az országra nézve.
Egyre sűrgetőbbé válik a kormányzati feladatok teljeskörű újraértékelése, egy, a korábbi szisztémák toldozgatása helyett, alapjaiban új szervezeti rendszer. Lehetséges, hogy egy merőben funkcionálisan átgondolt rendszerben az oktatás és az egészségügy központi irányítással lenne hatékony, míg a szociális ellátás, a közbiztonság, az önkormányzati szolgáltatások keretében lehetne jobb – nem tudom, mert ennek eldöntése közmegegyezésen kellene alapuljon, aminek eredményét nem szabadna megelőlegezni, hanem le kellene folytatni azt a nagy, össznépi diskurzust, ami végre a dolgainkat rendbe szedhetné.
Az adók központosítása nem ebbe az irányba hat – az anyagi függőség az egyéni és az önkormányzati szinten is az elvtelenül bólogatók táborát erősíti. Bár ez, látszólag kedvez a központi hatalomnak, hiszen egyre nagyobb, konroll nélküli cselekvési szabadságot ad neki, de egyben a bajokat is elfedi. A problémák megvitatása és megoldása helyett alattomban, a felszín alatt nőnek. Egészen addig, amíg a túlnyomás szétfeszíti az egészet.
A forradalmi láz nem egészséges társadalmi szituáció, bármilyen magasztosnak tűnik a radikális változtatás szándéka – a pusztítás mértéke túl nagy. Ha egy elmaradt ország forradalmakra pazarolja energiáit, akkor egyre messzebb kerül attól az életformától, amelynek eléréséért harcba szállt. Hogy ez ne következzen be, mert ez, valójában senkinek nem érdeke, mindig az éppen hatalmon lévők tehetnek a legtöbbet, de nem menti fel azokat sem a cselekvés alól, aki a hatalomtól a legtávolabb állnak. A vélemény-nyilvánítás mindannyiunk „inge”, és kötelességünk magunkra venni, ha nem akarunk csendestársai lenni a rombolásnak.
Duna-dimenzió
Nemrég fedeztem fel, hogy a Tilos Rádióban minden pénteken, reggel hét és nyolc között építészetről beszélnek, és a műsort dokumentálják is a hetibeton blogban. A 83-ik adás a Finta-féle gyaloghídról szólt, és ennek kapcsán arról, hogy egy új építészeti alkotás mennyire járulhat hozzá, hogy a városnak az a része „élhetőbb”, élvezetesebb legyen. Hiszen, sem a MüPa, sem a Nemzeti Szinház nem tette izgalmassá a városnak azt a részét, amelyet Milleneumi Városközpontnak neveztek ki.
Felvetődött, hogy egy adott lakosú városnak optimálisan hány ilyen kiülős, jópofa, kultúrális akármi hely kell – lehet ezt tervezni? Csupán építészeti eszközökkel, bizonyára nem, ahogy a példák mutatják. Azzal a hozzáállással sem nagyon, hogy okos emberek majd megmondják, hogy mi kell a népnek – az elmúlt hetven év ékesen bizonyítja, hogy ez nem működik.
Jó helyek akkor jönnek létre, ha az egyéni kezdeményezés és a „tömegvonzás” találkozik, és ezt a hatalom nem gáncsolja el, véletlenül. Így született a Liszt Ferenc tér, a romkocsmák, a Gödör, a Tűzraktér és társai, talán, még a Ráday utca is, valamennyire. Sokkal jobb lenne a helyzet, ha a hatalom, esetünkben az önkormányzatok, kicsit odafigyelnének a spontán városrehabilitációs folyamatokra, és azok pozitiv vonulatait támogatnák, egyfajta, közmegegyezéses alapon kidolgozott hosszútávú stratégia mentén.
Csakhogy se stratégia, se közmegegyezés, viszont az építőipari lobbi a megélhetéséért küzdve nyomja az ötleteket, hogy mi mindennel lehetne boldoggá tenni a városlakókat, néhány milliárt ide vagy oda az üres kasszából már úgysem számit, alapon. A felelőtlen beruházások az egyszeri viccet juttatják eszembe: megfürdessük, vagy csináljunk új gyereket?
Budapest egy koszlott, elhanyagolt város, utastaszító tömegközlekedéssel, idegörlő bürokratizmussal, átgondolatlan beruházásokkal, természeti és épített környezetéhez méltatlan állapotokkal! Nem kell új gyereket csinálni – takarítani kell itt, minden szinten, szinte mindent!
Nemrégiben végigsétáltam a Vigadótól a MüPáig tartó dunaparti szakaszon, ide kellene megérkezzen a Finta-féle híd egyik szára – ma nincs miért idejönni! Plázában kóvályogni pedig nem kell a Duna fölé építeni egy újat, amikor már most is több van belőlük, mint elég! Nem újabb és újabb városközpontokat kell kitalálni, hanem kitakarítani a Dunapartot, mindkét oldalon, és szisztematikusan, egyre nagyobb teret adni a gyalogosoknak, annak, hogy a folyó és az ember kapcsolata megerősödjön. Ehhez nem kellenek milliárdos beruházások, viszont nagy szükség van a szakemberek és a városlakók folyamatos párbeszédére – itt lehetne elkezdeni egy új városfejlesztési módszert, ami persze nem új a világban, csak nálunk tartják még mindig utópisztikusnak.
Ami az eddigi stratégiai tanulmányokból használható rész, az kétségtelen a Duna fontosságának helyreállítása – erre, szerintem, a városlakók is rábólintanak, elvi szinten. A HOGYAN kérdése viszont csak úgy oldható meg közmegegyezéssel, hogy minimális beruházásokkal, tökéletesen átlátható rendszerben, kiegyensúlyozott üzleti terv szerint elindul a dunapart-rehabilitáció, amely éppen a pénzhiány okán hosszabb idő alatt megvalósítható, de a „hátrányból” előny kovácsolható azzal, hogy a tervezés hosszadalmas és fárasztó egyeztetésekkel teli folyamatát kivisszük a „helyszínre”.
Hogy mennyi kell a jó közterekből? Ez egy kicsit bonyolultabb kérdés, mivel az elmúlt fél évszázadban a budapestieket módszeresen leszoktatták a köztérhasználatról – időbe tellik újra kicsábítani őket, és ahhoz, hogy megszeressék, olyan terekre is van szükség, amelyek sokféle igényeket elégítenek ki.
A Dunapart ezért is célszerű fejlesztési irány, hiszen kiszolgálhatja a belvárosias, ücsörgős, a kutyasétáltató, a gördeszkás, a futók, a biciklisek, a kigyerekesek, az idősek, egymástól eltérő igényeit, hosszan elnyúlva, keresztül a városon. Az építész ne találja ki, miként érezzük jól magunkat, csak korrekt és funkcionalitásában is szép műszaki megoldásokkal kövesse az emberi igényeket. Rengeteg, nagyszerű példa van szerte a világban, de nekünk, budapestieknek, meg kell találnunk a speciálisan ide valókat, a mi kedvünkre valókat.
Szakítani kell a szalagátvágós ünnepségekkel közrebocsátott projektekkel, a „beavatás” keserve tartósabb eredményhez vezet. Viszont, egy percig sem szabad ezzel várni – hozzá kell fogni azonnal! Hiszen már tegnapelőtt is késő volt.
Nem mellékesen, ezzel a szolid, városunk lehetőségeit kiaknázó, jobb emberi környezetet létrehozó programmal még az Európa Zöld Fővárosa címre is eséllyel pályázhatnánk, nem úgy mint a magatehetetlen de magát fővárosnak képzelő, megalomán fantáziával.
Aztán, ha már van két, hosszan elnyúló, mozgalmas és nyugalmas, szép és kényelmes Dunapartunk, akkor jöhetnek a gyaloghidak – plázák nélkül.
Európa Zöld Fővárosa
Az EKF (Európa Kultúrális Fővárosa) cím után ideje lenne megtanulni az EZF (European Green Capital avagy Európa Zöld Fővárosa) címet.
Tíz európai közül nyolc városban él – ezért az Európai Bizottság, illetve a versengés célja az, hogy a kontinens városai mind nagyobb mértékben feleljenek meg az árnyalt zöld szempontok szerint meghatározott, élhető város fogalmának. Törekedjenek arra, hogy javítsanak a polgáraik életkörnyezetén – s tapasztalataik, gondolataik, ötleteik terjesztésével – mutassanak fel példákat más európai városoknak is.
Elsőként, 2010-ben Stockholm nyerte el ezt az újonnan alapított címet ( 2011 – Hamburg, 2012 – Victoria-Gasteiz, 2013 – Nantes)
Az alapítók elképzelése szerint, a címet olyan városok kaphatják meg, melyek úttörő és konzekvens tevékenységet folytatnak egy minden szempontból környezetbarát városi élet kialakítása érdekében, s rendszeresen fel is tudják mutatni e törekvéseik eredményét. A pályázókat kompex környezetvédelm kritériumok alapján vizsgálják – ezek a klímaváltozás kihívásaira reagálás, közlekedés, zöldterületek, levegőminőség, zaj, szemét- és hulladékkezelés, vízfelületek, szennyvíztisztítás, területkihasználás, biodiverzitás és a zöld-elvek általános szerepe a város irányításában.
Zöldügyekben illetékes városházi emberünk, Ulla Hamilton (M) a díjátadó ünnepségen hangsúlyozta, külön öröm, hogy Stockholm igen erős nyolcas mezőnyben nyert – melyben valószínü szerepe volt annak, hogy a Stadshuset, s a stockholmiak legalább 20 éve, átfogó környezetbarát módon viselik gondját a városnak, ill. saját környezetüknek. Az EU azt honorálta, hogy Stockholm
- rendelkezik integrált környezettudatos gazdálkodási rendszerrel, a miliő-aspektus figyelembe vételével alakítja költségvetését, üzemgazdálkodását, rendszeresen dokumentálva és kiértékelve mindezt.
- 1990. óta polgáronként 25%-kal csökkentette a széndioxidkibocsátást
- elhatározta, hogy 2050-ig teljesen leépíti a fosszilis energiaforrások felhasználását
A Zöld Főváros címért való verseny ötlete egy tallini konferencián merült fel, 2006-ban, rá két évre meg is hirdették, s ma ca. 40 európai város, köztük 21 főváros, csatlakozott a gondolathoz, s vesz részt a zöld kooperációban és versenyben, pl. Sevilla, Glasgow, Bologna, Ljubljana, Nürnberg, Lodz és Budapest.
Stockholmot, mely alig 750 éve Svédoszág fővárosa, az útikönyvek Észak Velencéjeként is szokták emlegetni, mivel meghatározó eleme a víz. Lakónegyedeinek egyetlen utcája, tere nincs 300 méternél távolabb a víztől. Ez úgy lehetséges, hogy a város egykori alapítói a Balti-tenger partvidékének azt a pontját szemelték ki maguknak, mely érintkezik a Mälaren-tóval, melyből adódóan 14 kisebb-nagyobb szigeten terül el, s területének ca. harmada víz. A város keleti Sziget-kertje (Skärgården) mely mintegy 24.000 elszórt szigetet jelent, a Világörökség része. Az Óváros és a Déli-sziget közötti zsilippel szabályozzák a két különböző magasságú víz szintjét, ill. segítik elő a hajóközlekedést. A víz kristálytiszta – a város politikusai kezükben horgászbottal, s rajta méretes lazaccal szoktak a Stadshuset előtt kampányfényképezkedni. Igazi nyári látvány az élénk hajó-csónak-kenu-vitorlás-forgalom. Strandolni bárhol szabad. Bizonyos hajóvonalak részei a városi közösségi közlekedésnek, bérlettel is igénybe vehetők.
A történelmi városhatárok és kapuk ma is betöltik egykori funkciójukat, abban az értelemben, hogy azokon belülre autózni csak akkor lehet, ha megfizetjük a megegyező távolságra szóló buszjegy árával azonos autóvámot, mely fizetése alól hétvégeken és ünnepnapokon fel vagyunk mentve (a taxik és más közszolgálati járművek mindig). Ezt a rendet féléves próbaidő után, népszavazással megerősítve alakították ki néhány évvel ezelőtt. Láss csodát: a City nem hogy kiürült volna, de az ottani üzletek, éttermek mozik, mintegy 20-25%.kal megnőtt forgalomról számoltak be az első év elteltével! Az emberek egyszerűen tovább maradtak, mert nem volt ok (parkolóóra, stb.) a sietségre. A kerékpárhasználat kiterjedt, s a nyári félévben sokan váltanak négy kerékről kettőre. Gyakori látvány az öltönyös-kosztümös sisakos bicajos, elöl kosárral, hátul gyereküléssel.
Stockholm díjnyertes érvei és ötletei arra vonatkozóan, miként őrízhető meg a zöld és a kék:
A cikk eredetileg delisa svédségek blogján jelent meg.
Talpra magyar
Március 15-e igazán szép ünnep – lehetne. Ha volna némi egyettértés ebben a nemzetben. Ha nem a hatalom demonstrációja, vagy az ellenérzés tüntetése, a nagy magyar széthúzás jelképe lenne immáron másfél évszázada.
Lehet tapsolni vagy ennek, vagy annak a felszólalónak, a szabadság felelősségétől, az egyenlő esélytől és a testvéri összefogástól messze – a haza a haladástól egyre csak távolodik.
Időnként tudunk lobogni, lelkesedni, talán még harcolni is, csak összefogni és vállvetve, kitartóan dolgozni a közös ügyért nem – az nem megy a magyarnak. Nemzeti karakter a rövid lelkesedést hosszú apátiával követő lét, amelyet egy furcsa, világfájdalmas tudat határoz meg időtlen idők óta, mióta a sikertelenséget ritkán váltja a siker. Ezért aztán, kollektívan kapaszkodunk egyes emberek, egyedi teljesítményébe (sportolók, Nobel-díjasok), mintha bármi részünk is lenne benne – de nincs.
Ráfogtuk tatárra, törökre, habsburgra, oroszra, zsidóra, most még a vén Európára is, a magunk tehetetlenségének elviselhetetlenségét. Pedig inkább, szembe kéne nézni vele, és megkérdezni saját magunktól: mi, tehetséges magyarok, miért vagyunk ennyire élhetetlenek a Kárpát medencében? Miért csak az országhatáron túl tudjuk levetkőzni a „dögöljön meg a szomszéd tehene” attitűdöt?
Az ünnepek értelme a bibliai kortól, a közös identitás kiteljesítése – komolyan kell venni, ám külsőségeinél fontosabb a tartalommal való azonosulás. Magyarországon üzengetésre használják az ünnepet, hogy jól megmondják a másik tábornak, hogy mit gondolnak róla! A hatalom megüzeni engedetlen hűbéreseinek, mire számíthatnak, az alattvalóságot nehezen viselők visszaüzennek: nem oda Buda! Innen már csak egy lépés az, hogy fegyverrel is egymás torkának essenek, hogy a fülke-forradalmat facebook-forradalommá avanzsálja a káosz.
Talpra magyar! A levegő-taposásból és a lustaságból, az önmagunk valós helyzetének értékelése felé, a megfontolt és racionális cselekvés felé! Forradalmi hevület nélkül, józan ésszel megszervezett együttműködéssel, lépésről-lépesre építve a közös jövőt. Költő ne menjen a csatatérre, értelmetlenül meghalni, tehetséges ember ne meneküljön a Kárpát-medencéből reményteli partok felé, mert mindenkinek azt kellene tennie, itt és most, amihez a legjobban ért. Mindannyiunk hasznára.
Haszontalan szépség
Kegyes volt az időjárás ezen a hosszú hétvégén, Pécsett. A megelőlegzett tavasz sétára csábított.
Európa Kultúrális Fővárosa 2010 plakátjai még feltűntek, imitt-amott, de a program-hisztéria elmúlt, a város megszokott ritmusa visszatért. Lassan letisztul, hogy a kövekbe fektetett milliárdok milyen, valódi változást hoztak Pécs életében.
A pécsi „civilek”, akik az EKF lehetőségét elsőként vetették fel 2002-ben, és akiket a politika háttérbe szorított, amikor a pénzfolyam megindult, folytatják a diskurzust, mert nekik, valóban a városuk fejlődése a fontos.
Először a Kodály Központ felé vettem az utam, mivel az elmúlt évben ezt csak építés közben láthattam. A belvárosból haladtam kifelé: a Széchenyi tértől a Király utcán át a Buza térre, majd onnan lecsorogtam a hatos út bevezető szakaszára, hogy a benzinkút háta mögött, az épület hátsójánál kezdjem az ismerkedést. Mert a ház bejárata, ki tudja miért, a városból kivezető út felé van tájolva.
Fülembe csengenek Horváth András építész, a Dél-Dunántúli Építészkamara elnöke és Paks város főépítésze szavai, nyáron, miszerint ez az épület európai léptékkel mérve is jelentős építészeti alkotás.
Nem vitatom, csupán a magam földhözragadt funkcionalista szemléletével keresem a ház és a város kapcsolatát.
Ahogy haladok kifelé a városból, a robosztus főhomlokzat bal oldalán kétféle „bejáratot” látok – az egyik felfelé, a másik lefelé vezet. Avitt ösztöneim felfelé vinnének, de csakhamar felfedezem a vészkijárat feliratot – feltehetően rossz helyen keresgélek. Előttem jár két fotózó fiú – talán ők jobban ismerik ezt a házat, követem őket.
Óvatosan lépdelünk a kővel borított szabálytalan rétegvonalakon – a fény felöl remélve a titok nyitját: hová vezet az út, és mi célt szolgál?
Azonban a forduló után egy zárt üvegajtó állja utunkat, hogy az egyre szűkűlő tetőfelépítmény végső céljához eljussunk. A fények és árnyékok játéka valóban szép, de lefelé baktatva sem értem, mi célt szolgál ez a tér.
Megkerülve az üvegkorlátot, lefelé veszem az utat, és itt végre megtalálom a bejáratot.
Bizonyára bennem van a hiba, hogy ezeket a gödörszerű, középületi bejáratokat rühellem, talán egy szakavatott építész megmagyarázza nekem, hogy mi ebben a poén?
Miután vettem az akadályokat és bejutottam a lobbyba, az infromációs pultnál megtudom, hogy 2011-re 180 rendezvényt terveztek és a jegyeladás minden várakozáson felüli.
Igaz, látogatásom időpontjában (szombat délután) a ház üres, a kávéház és a bár sem működik, a hangversenyterembe pedig be sem kukkanthatunk – három zeneszerető hölgy érkezett Budapestről, városnézőbe, csak úgy, hétvégi kirándulás gyanánt, kiváncsiak az új zenei központra, de „biztonsági okokból” a terem zárva van előttük is.
A belső tér a külsőhöz hasonló orientációs problémákkal teli, dimbes-dombos padlózata értelmét sem igazán fogtam fel, idősödő nő létemre, aki hangversenyre nem terepjáró cipőben szokott járni, és nem kívánatos eseménynek tekinti a körömcipőben várható bokaficamot egy zenei élmény helyett.
A vörös lócák nagyon művésziesek az előtér emelkedő részén, bár ülőalkalmatosságként leginkább óvodai csoportok fegyelmezéseként hasznosak. Rózsaszín kőpadokként visszatér a motívum a bejárathoz vezető lejtőn – a gördeszkások még nem fedezték fel a lehetőséget.
A környék kihalt, nincs miért ide jönni, hacsak nincs éppen koncert. Akkor, bizonyára nagyon izgalmas a ritka fákkal és sűrű fénykarókkal teletűzdelt „park”, amely a városon kívülről érkezőknek jelzi, hogy itt zenei élményben lehet részük, úgy, hogy a belvárost meg sem kell közelítsék. Autóiknak van bőven parkolóhely, ha pedig programjuk végeztével megéheznek, beugorhatnak egy hamburgerre a közeli benzínkút tövébe – a kor elvárásainak megfelelően… Valóban ez az, amit akarunk?
Az épületet Keller Ferenc, Hőnich Richárd, Fialovszky Tamás és Sólyom Benedek tervezte. Az eredeti pályázat bíráló bizottságának értékelése és a tervek: ITT
Tachlesz
Miközben a Studió Metropolitana Dunával és Budapesttel kapcsolatos stratégiai elképzeléseit olvastam, egyre türelmetlenebbül ismételtem magamban, hogy tachlesz – ami jiddisül körülbelül azt jelenti, hogy „hagyd a fölösleges szócséplést, mond már ki, hogy mit kell csinálni?”
Csakhogy ezekben a tanulmányokban ilyen nincs.
Mindkettő hosszan sorolja, hogy mi lenne jó a városnak, de arról egy hang sem, hogy a mai állapotunkból milyen úton jutunk el a vágyott jövőbe. Igaz, a kitűzött jövőkép sem biztos, hogy annyira vonzó, mint ahogy a jelszavak azt hangoztatják.
Miután az ezredfordulón azt tapasztaltam, hogy a korábbiakhoz képest egyre kevésbé elviselhető ez a város, magam is azt gondoltam, hogy mindenek előtt „élhetővé kell tenni”. Erre számos nemzetközi példa van, tudjuk, hogy drasztikusan csökkenteni kell a magángépjármű-forgalmat, az átmenő szállítási útvonalakat, ezzel, többnyire csökken a légszennyezés és növelni lehet a közösségi, valamint a kisebb sebességű közlekedés (gyalogos, kerékpáros) részarányát, növelni kell a zöldfelületeket. Tiszta sor, bár a megvalósítás meglehetősen rögös út, komoly politikai elhatározás és következetes, sokszor nem éppen népszerű döntések sorozata szükséges a kívánt cél eléréséhez. Az évtized elmúltával azt is tudjuk, hogy ebből szinte semmi nem valósult meg Budapesten a gyakorlatban, bár a jelszavak szintjén, a politikusok rendre felmondták a leckét.
Néhány éve, mióta itt lakom, rájöttem, hogy a város életképtelenségénél is sokkal nagyobb probéma a működésképtelensége! Bármilyen kérdést is kezdtem boncolgatni, előbb-utóbb kiderült, hogy fordítva ülnek a lovon: rengeteg pénzt pazarolnak, rettenetesen kicsi hatékonysággal, kétes eredményeket elérve. A források alapvetően állami, vagy EU-s pénzek, illetve a helyi adók passzivitásra ösztönző szövevénye. A város nem gazdálkodik az adottságaival, csupán az így-úgy megszerzett pénzt valahogy elkölti. Ha valami nem megy, akkor arra a legegyszerűbb válasz az, hogy nincs elég pénz. Valójában, egy rosszul működő szisztémában nincs az a pénz, ami elég lenne, és az is nyilvánvaló volt, hogy az ország gazdasági-pénzügyi nehézségei csökkentik majd az elverhető milliárdokat, vagyis a város egyre nehezebb helyzetbe kerül, ha működését alapvetően meg nem változtatja. Erre a BKV esete jellemző példa, de nem az egyetlen.
Csakhogy ez a zavaros rendszer igen alkalmas volt arra, hogy egyesek, akik hatalmuknál fogva közpénzek vagy közjavak (ingatlanok) felett diszponáltak, a maguk meggazdagodására használják. A korrupció lehetősége tehát benne van a még mai napig létező rendszerben, ezért is kéne gyökeresen megváltoztatni – persze ehhez, még nagyobb politikai elszántság szükséges. A jelenlegi városvezetés vízválasztó lehet, ha meri felvállalni és a központi kormányzattól is megkapja ehhez a kellő támogatást. Ha valamikor, éppen a hétharmados parlamenti többség idején lehetne végre tisztességes rendet alkotni, amelyben a települések gazdasági önállósága az elérendő cél.
Mielőtt még bárki is felhorkanna, hogy a 3200 magyarországi település nagy része képtelen az önellátásra, ezért ilyen célt legfeljebb Budapest tűzhetne ki, el kell mondjam, hogy annak a tisztázása, hogy melyik település miért nem képes magát eltartani – szintén a rendcsinálás része kell legyen. Egy átlátható rendszerben könnyebb megtalálni azokat a lyukakat, ahol elfolyik a pénz, és remélhetőleg azokat a pontokat is, amelyek a fejlődés lehetőségét rejtik.
A harmadik évezred kezdetén már tudjuk, hogy a speciális adottságok rejtik a mélyreható megoldásokat minden város életében. Tanulhatunk egymástól, de nem spórolhatjuk meg az alapos önvizsgálatot.
Anélkül, hogy túl-, vagy alulértékelnénk azokat, tisztában kell lennünk a városunk előnyeivel, hátrányaival, lehetőségeivel és a veszélyes folyamatok kialakulásának esélyével.
Nincs az az ember, aki ne bódulna el Budapest természeti adottságai láttán. Ezért semmit nem kellett tennünk, csupán meg kéne óvnunk attól, hogy tönkre menjen.
Az épített környezetünk jelentős része is az előnyök kategóriába sorolható, még akkor is, ha az elhanyagoltság évtizedeiben túlságosan sokat tettek azért, hogy ez megszünjön előnyként szerepelni.
A kettő egymást erősíti, illetve még inkább erősíthetné a Dunaparton. Abban tehát alighanem konszenzus van, hogy Budapest esetében a Dunapart olyan érték, amely egyfelöl lehetőség, másfelöl rosszul, legfeljebb gyengén kihasznált adottság. Magyarul: a Dunapart mai formájában méltatlan ahhoz amit ez a város kaphatna azáltal, hogy a folyó két partján terül el.
Ha a régi fényképeket nézzük, akkor nyilvánvaló a különbség – a folyón hajók, a rakpartokon emberek és fák voltak, ma pedig két autófolyam. Nincs szó arról, hogy vissza akarunk térni a XIX. századba, de az előrelépéshez el kell dönteni, hogy mi a fontosabb a város szempontjából – autó vagy az ember. Mivel a válasszal mindenki tisztában van, már csak azok a döntések szükségesek, amelyek a változást garantálják.
Az öt évvel ezelőtti javaslatom alapja az volt, hogy ha a Csepel sziget északi részén jelöljük ki a város XXI. századi fejlődésének irányát, akkor az ott létrejövő kritikus tömeg elegendő lesz ahhoz, hogy a dunai, személyszállító hajózás meginduljon, amely átrendezi a városon belül mozgás súlypontjait. Ez a „hajó” elment, mivel az akkori városvezetés oda telepítette a központi szennyvíztisztítót, és ezzel legalább 50 évre bebetonozta a szigetcsúcs sorsát. Holott ez volt az egyetlen olyan összefüggő, szabad terület, ahol az építéstechnológiailag legkorszerűbb városrész megépülhetett volna anélkül, hogy a már meglévő építészeti értékeket károsítaná. Sőt, városszervezési szempontból is ez a hely az, amely lehetővé tette volna, hogy az új városrész ne terhelje a ma már elviselhetetlenül zsúfolt belső területek közlekedését.
Az idő,
amivel a különböző stratégiák oly könnyedén bánnak, talán a legkegyetlenebb tényező, még a pénznél is sokkal fontosabb, hiszen az elvesztegetett idő iszonyúan sokba kerül később.
A Demszky-vezetés két katasztrófális döntése, a szennyvíztisztító telepítése és a 4-es metró, egy nemzedékre nézve végzetes következményekkel jár, ezért a jelenlegi városvezetés csak úgy érhet el egyensúlyi helyzetet, ha átgondolt, de radikális lépéseket tesz. Ez pedig az alsó rakpartok forgalmának drasztikus csökkentése. Bárminemű „humanizilás” azzal kell kezdődjön, hogy a város természetes tengelyétől eltávolítjuk a gépjárműdömpinget. Ehhez nem kell eurómilliárdokkal számolni, legalábbis nem az első fázisban, hanem kell egy „tökös” főpolgármester, és egy nem kevésbé bátor közgyűlés!
vízvonal (waterline) – program:
1. Vasár-, és ünnepnapokon nincs forgalom a rakpartokon! (mellesleg árvizek alkalmával sincs) – kiadás: 0 forint . Megvalósítható: azonnal!
Ezzel együtt, ezekre a napokra gyalogos, kerékpáros, kultúrális programokat lehet szervezni, és azok a szolgáltatások, amelyek bevételt jelentenek a szolgáltatónak, méltányos helypénzt fizetnek. Íly módon nem csak a tiltás okán nem lehet a rakpartokon száguldozni, hanem annak fizikai akadálya is lenne. A bevétel egy része a rendfenntartásra, más része a rakpartok takarítására lenne fordítható – teljesen átlátható rendszerben, ahol egyetlen forint sem kerülhetne más célra.
Első időben a lehajtás magakadályozására rendőröket lehet alkalmazni, később (2. fázis) az elektronikus rendszer és az ezzel járó 15000 forintos büntetés fékezheti a betolakodókat.
2. Szombatonkén a rakpartra lehajtást elektronikus rendszerrel megfizettetni, amelynek ára 24 órás parkolás díjával egyenlő (jelenlegi áron: 7200 Ft) Ezt azok is megfizetnék, akik szombaton parkolnak a rakparton. Kiadás (a városnak) 0 forint, bevétel a rendszer működésének első napjától a befolyt összeg 50%-a, a koncessziós idő megállapítása pályázat kérdése. Megvalósítható: fél éven belül.
Ez a bevétel, alapjául szolgálna a rakpart-átalakításnak. Mindkét intézkedés elhatározás kérdése, hiszen az elektronikus rendszer kiépítését koncessziós eljárással meg lehet oldani anélkül, hogy a városnak egyetlen forintjába is kerülne. A rendszert, a későbbiekből kiderül, az év minden napján haszonnal lehet működtetni. Még mindig, szinte semmit nem változtattunk a rakpart jelenlegi, fizikai állapotán, habár a tisztaság egy lényeges elem, de a hét két napján megváltozik a használat – és ez a legfontosabb cél. Nem titkolom, ez csak a kezdet – a rakparton fokozatosan, de módszeresen csökkenteni kell a forgalmat, és ehhez társadalmi támogatást úgy tudunk szerezni, ha az emberek megismerik a Dunapart előnyeit.
3. A Dunapart-kasszában felgyülemlő pénzből – ami online nyilvános összeg – elindulhatna a tervezés és a fásítás. Mivel a tervekben nem cél a rakpart-szelvény durva módosítása, hanem „csupán” a gyalogos térnyerés, nem probléma már a tervezés kezdetén kijelölni a duparti fasor helyét, annál is inkább, mert volt már ilyen, nem kell feltalálni a melegvizet. A tervezés a közösség előtt, nyilvánosan folyna – hiszen minden vasárnap meg lehetne nézni az előrehaladást és hozzá lehetne szólni – a fák addig is nőnének… az ültetéshez külön programot kellene szervezni, amely szerint minden fának lenne „neve”, vagyis egy személy, aki felelősséget vállalna érte – identitásnövelő projekt – ebbe gyerekeket is be lehetne vonni.
4. Amikor már kialakult a közmegegyezéses terv – ehhez kell egy-másfél éves folyamatos egyeztetés, de megtérül az idő, hiszen az a cél, hogy minél nagyobb legyen a támogatottsága – akkor a Dunapart-kasszából és nemzetközileg meghirdetett adományokból szépen, fokozatosan neki lehet látni a megvalósításhoz. Mindig csak annyit, ami a befolyt pénzből kifizethető, és minden munkafázishoz minél több önkéntes munkát szervezve. A siker nem pénz, hanem odafigyelés kérdése. Az első megvalósítható cél kell legyen az, hogy csökkentett forgalom mellett is, vagyis hétköznapokon is teljes hosszában bejárhatók legyenek a rakpartok.
5. A két rakpart forgalmát néhány év alatt olyan minimálisra kell csökkenteni, hogy az tulajdonképpen csak az odajutást szolgálja. Nem kell felszántani, de technikai (sávcsökkentés, elektronikus beléptető-rendszer), és pénzügyi eszközökkel (parkolási díj, beléptetési díj, büntetés) elérni azt, hogy a városon való áthajtásra senki ne használja. Ezt a célt becsületesen ki kell mondani, ám a megvalósítás fokozatossága nem csak a cél elérésének pénzügyi realitását szolgálja csupán, hanem erősíti a társadalmi támogatottságot is. A járművektől felszabadult területekkel növelhető a zöldfelület a város teljes hosszában.
6. Néhány év alatt, egyre növekvő lakossági egyetértésben kialakulhat a gyalogos-centrikus Dunapart, és ezzel párhuzamosan, szerintem ugyancsak koncessziós formában, magántőkéből finanszírozva, de erős városi kontroll alatt, a vizi, közösségi közlekedés , a dunetto. Eleinte a mostani kikötőket használva, majd a rakpartok kiépülésével egyre jobb feltételeket biztosítva az utazóknak. Meggyőződésem, hogy ezt Budapesten kell elkezdeni, és ha üzleti alapon, jól gazdálkodva sikeres lesz a városon és az agglomeráción belül, akkor egyre nagyobb Duna-szakaszokat tárhat fel.
7. A két rakparton, a villamos és a HÉV helyett, gyors járású, panoráma-villamosokat kell minél nagyobb, összefüggő vonalban üzemeltetni, esetleg össze is kötni őket bizonyos hidakon (erre is volt már példa a múltban). Vagyis a tanulmányokban emlegetett „főutca” oly módon valósulhatna meg, hogy szisztematikus funkcióváltáson hajtjuk keresztül a város és környéke közlekedési rendszerét, és lehetőséget adunk arra, hogy a dunapartok emberi tartózkodásra alkalmasak legyenek. Szükségtelen túlfunkcionálni (előre kitalálni, hogy mit csináljanak ott az emberek), hagyni kell természetes módon belakni, és csupán arra figyelni, hogy kedvezőtlen hatások ne rongálják. A rendfenntartás, a közvilágítás, a takarítás pénzbe kerül, és ha kezdettől nem teremtjük meg a fenntartáshoz szükséges forrásokat, akkor bármennyit is fektetünk a felújításba, annak nagy része kidobott pénz.
Az ilyenformán alakuló dunapartok nem egy projektlistán szereplő kipipálandó tételek, hanem a városrehabilitáció motorjává váló közösségi terek.
A remény rabja
Az egyik „kultikus filmem” a The Shawshank Redemption (A remény rabjai), és mindig szívesen megnézem feltöltődésképpen, amikor egyébként, elég reménytelennek tartom a körülöttem lévő valóságot.
Legutóbb, az éjszakai vetítést egy hosszú dunaparti séta követett, és ezért a film hatása rávetült aktuális „mániámra” – Budapest áldatlan állapotára.
A Studió Metropilitana korábbi cikkemben tárgyalt stratégiája mellett készített egy Duna Főutca Projektet is (FŐ – nélkül, úgy látszik, hogy semmi nem megy nálunk), amelyen dátum ugyan nincs, de a körülötte csoportosuló eseményekből következtetni lehet keletkezésének idejére.
Mindenesetre, később született, mint az én podo-program-beli Duna-dimenzióm (ami 2005-2006 között készült).
Ezt csupán azért tartom fontosnak megjegyezni, mert a felvezetőben, maguknak tulajdonítják az elsőséget. Egyébként, nincs jelentősége, sokkal inkább annak, amit javasolnak.
Az előző tanulmánytól nem tér el az a cél, hogy Budapest a Duna Fővárosa legyen 2020-ig , mert ennek alapja, szerintük, a versenyképesség javulása, és innen már egyenes út vezet oda, hogy a Kárpát-medence a Balkán központja legyen!
Lehet, hogy azért maradnak olyanok is, mint én, akik nem a Balkán, hanem Európa közepére vágynak, ha már földrajzilag ott vagyunk, talán, érjük el, hogy geopolitikailag és gazdaságilag is oda kerüljünk, ne pedig a zűrzavaros Balkánra…
A következő cél a Duna menti ÉLETTÉR humanizált kialakítása… Mint gondolat talán nem rossz, de az „élettér” kifejezés Hitler óta elvesztette szalonképességét. Abból, amit a 2. oldalon leírnak, semmi nem új, hiszen a folyó megközelíthetősége, és emberi tartózkodásra alkalmassá tétele, amely valamikor létezett (lásd a nyitóképet) ésszerű elvárás, minden hangzatos szakmai lózunk nélkül is. A következő két oldalon ezt az ötletet tupírozzák azzal, hogy a Dunapart rekreációs, szabadidő eltöltésére alkalmas terület kell legyen – micsoda óriási felismerés! Az ötödik oldalon a korábbiakat kiegészíti a gazdasági tér fogalom, amelyben üdvözli azt az európai kapcsolatot, hogy Budapest környéke egy európai átjáró szerepét töltheti be, és ennek a Duna „sűrűsödési helye” lehet. Ezzel kapcsolatban minden érdeklődőnek ajánlom Bardóczi Sándor sorozatát a Dunával kapcsolatos európai tervekről, ha azt akarja, hogy minden korridortól elmenjen a kedve, mellesleg, hogy tudja, mit is jelentene ez nekünk.
A tanulmány hatodik oldala már a gigantomániás hatásra a Duna Esztergomtól Dunaújvárosig tartó 70 kilométeres szakaszával foglalkozik, amitől ugyan nem tudom, miért lesz humánusabb a budapesti Dunapart, de ne legyünk kishitűek, hátha kiderül… ezek szerint ugyanis a Duna a vonzásterületek karakterétől és látványelemektől lesz jó.
A karakterterv aztán már egy valóságos katyvasz. Négy „térre” oszlik az „identitás”- szabadidő és rekreáció, kultúra és turizmus, logisztika és reindusztrializáció. Vagyis, minden, ami csak elképzelhető – együtt. Ez aztán a karakter!
Az ezt követő néhány lap már a vicc szintjére süllyed, és ha nem lenne ez a jelenlegi budapesti Duna-stratégia alapja, akkor még nevetni is lehetne rajta.
A budapesti Dunapart rögvalósága hasonlóan elkeserítő – az alsórakpart gyalogosan csak öngyilkosjelölteknek ajánlott. A víz közelébe nem lehet jutni, ordenáré mocsok és szeméttömeg szegélyezi a folyót és még vasárnap is autópálya-szerű forgalom.
Tucatnyi konferencia, amiket az elmúlt két évben DunaLog címszó alatt rendeztek, szemernyit nem javította a város természeti tengelyének helyzetét. Pedig a Duna valóban kritikus vonala ennek a városnak, de elkeserítő helyzetének javulását nem lehet ráolvasással elérni, és „látványelemekkel” sem. Meg kell találni azokat a pontokat, amelyek mozgásba hozzák a pozitiv változást – gazdaságilag és a városi élet rehabilitációja szempontjából egyaránt.
2006-ban volt egy ilyen lépés-sor, de az, a Demszky-vezetés áldatlan működése következtében egyik legfőbb elemében, a Csepel-csúcs korszerű felhasználásában, sérült : „A rakpartok átalakítása, a folyami hajózás bevonása a tömegközlekedésbe, és ennek kapcsán a hidak forgalmi átszervezése mielőbb szükséges.
Ám ahhoz, hogy ez gazdaságosan megvalósitható legyen, elengedhetetlen a topCsepel projekt, amely megteremti azt a kritikus-minimális tömegközlekedési igényt, ami a vállalkozást reálissá teheti…”
Gazdasági alapok nélkül nincs megvalósítható terv! Tehát ahhoz, hogy a város oly fontos része, mint a Dunapart megváltozhasson, újra kell szervezni a cselekvési sort. Erre teszek kísérletet a következő cikkben, mert még mindig reménykedem, hogy lesz olyan felelős városi vezetés, amely felvállalja a változtatás kötelességét.
Élet-stratégia nőknek 2011
A női összefogás jegyében csatlakoztam egy feminista blog szerzői gárdájához.
A tükör, Delisa kezdeményezése – a világ különböző pontjain élő nők közös net-felületen írják meg gondolataikat, hogy egymástól tanulva, egymást erősítve haladjuk előre.
A feminista mozgalom 100 éve alatt sokminden megváltozott a környezetünkben, de drámaian sok dolog maradt a maga megkövesedett állapotában – csatákat nyertünk, de a háború még javában tart.
A feminista mozgalom is évről-évre változik, attól függően, hogy éppen mi a feladat. Hat évvel ezelőtt készítettem egy „előrejelzést„, amely azt szerette volna bemutatni, hogy egy nők által vezetett világ jobb lehetne, mint az, amiben most élünk.
Ezúttal a hétköznapi életünkre vonatkozó stratégiát igyekszem felvázolni, amely segíthet a még mindig, meglehetősen feudális jellegű, társadalmi elvárásokkal szemben felvenni a harcot.
A legfőbb feladat, a mi vállunkat nyomja: feminista anyák és nagymamakét, akik mindenekelőtt feminista gyerekeket, unokákat kell neveljenek! Fiúkat és lányokat, egyaránt. Ha nem tesszük ezt, akkor nem várhatjuk el azt, hogy a gyerekeink, unokáink nemzedékében a nemek szerinti hátrányos megkülönböztetés megváltozzon! A hátrányunkat, a mi elnyomatásunkat, fordítsuk előnnyé – ha a társadalmi elvárás még mindig az, hogy a nők neveljék a gyerekeket, míg az apák dolga a pénzkereset, akkor neveljük a gyerekeinket mássá, mint amit ez a társadalom elvár !
A gyerekeknek adjuk meg a választás szabadságát már a játékokban is – nincsenek fiús és lányos játékok! Ünnepekre vegyünk sokféle, lehetőleg társas-jétékot, cimkézés nélkül. Gyerekeink magunk döntsék el, hogy melyikkel szeretnének játszani. Ha közben vita alakul ki köztük, azt is megtanulják, hogy kompromisszumokat kössenek.
Nyissuk ki a világot előttük, ahelyett, hogy bedobozolnánk a jövőjüket. Az önállóságra nemektől függetlenül fel kell készüljenek. A házimunkában nem „segíteni kell”, hanem meg kell oldani bizonyos feladatokat. Erőnktől, képességünktől függően részt kell vennünk benne, ezért még akkor is, ha szerencsétlenségünkre egy középkori várúrnak képzeli magát a férjünk, a gyerekeinket tanítsuk meg takarítani, mosni, vasalni és főzni.
Kezdetben, a játékok elrakása a feladat, később az ágy rendbe tétele, aztán jöhet a saját szekrény, szoba. A fehérnemű kézzel kimosása mellett már egész korán meg lehet tanítani a gyerekeket arra, hogy a hűtőszekrényből kivegyenek maguknak alap-élelmiszereket és elkészítsenek valamilyen ételt maguknak. Aztán persze azt is, hogy el is mosogassák a tányért, az evőeszközt.
A hét egy napjára meg lehet szervezni a nagy közös, családi takarítást, hogy aztán a pihenés, a szórakozás is zavartalanul legyen mindenkié.
Közben, mindezek az elvek, és a gyakorlat, az évek során, természetes viselkedésük részévé válik, függetlenül attól, hogy a családon kívül milyen hatások érik őket. Persze, ez nem mindig zökkenőmentes fejlődés. Ha máskor nem, a kamaszkorban a „feminista gyerekek” is lázadnak, főleg, ha a környezetükben túl sok az ellentétes példa, de aggodalomra semmi ok – ha következetesen vállaljuk az évek során kialakitott rendszert, gyerekeink fiatal felnőttként azt tartják normálisnak és nem azt, amit a soviniszta környezet sugall.
Az önállósulás mérföldköve a szülői házból való elköltözés és a pénzkereset. A munkára nevelés, annak az érzésnek a kifejlesztése, hogy önálló keresetre tehetek szert a munkámon keresztül – nem az egyetem után kell kezdődjön, hanem már 14-15 éves korban. A nyári munka tapasztalatokkal gazdagítja a kamaszt, főként, ha ő maga keresi meg a munkát, és saját képességeit teszi próbára eközben.
A gazdasági önállóság minden egyéb alapja – a lányokat nem arra kell ösztönözni, hogy mihamarabb menjenek férjhez, hanem arra, hogy minél inkább kivívják anyagi függetlenségüket!
Aztán ismerjék meg a világot és önmagukat, hogy életük párját már a szükséges felelősség tudatában választhassák ki. Bárki mondja is nekik, mi, feminista anyák, beszéljük le lányainkat arról, hogy húszévesen családot alapítsanak. Jobb anyák lesznek, ha élet-tapasztalattal felvértezve kezdik családi életület!
Dolgozzanak, építsenek karriert, járják be a világot, ismerjék meg más népek életét, legyenek szerelmesek, boldogok és csalódottak, hogy amikor „megállapodnak” ne érezzék, hogy bármiből is kimaradtak.
Ha megtalálták az „igazit”, akivel legalább két évizedet kibírnak majd egy fedél alatt, akkor is ki kell alakítani a közös élet rendjét, a közös teherviselés alapján, nem holmi hagyományosan kiosztott szerepek szerint. Legyen a háztartás minél inkább gépesített, mert statisztikai adatok szerint, az ilyenekben a munkamegosztás arányosabban oszlik el a nők és férfiak között.
„De szülni, mégsem tudnak a férfiak!”- mondják a megrögzött soviniszták, végső érvként. Nem is kell! Nyugi, még a szoptatást is megtartjuk magunknak, és mert mi, feminista nők is egészséges gyermekeket szeretnénk felnevelni, támogatjuk a több hónapon át tartó szoptatást. Csakhogy, amikor az ember lánya szoptat, akkor a férje abban az időben játsza el a házitündér minden más feladatát – mosson, főzzön, takarítson, hiszen azt egy férfi is képes elvégezni, ha akarja.
Az a nő, aki okosan építette fel karrierjét, és jól választott magának társat a közös családi vállakozáshoz, zökkenőmentesebben éli meg a szülés-szoptatás korszakot, legyen akár három vagy több gyereke. Ha társadalmi szinten az a cél, hogy több gyerek szülessen, és több gyerek nevelkedjen boldog családi körben, ebben az országban, akkor nem a nők röghözkötésén kellene fáradozni, hanem azon, hogy minél zavartalanabb legyen a munkába való átmenet.
A lányaink és unokáink érdekében ki kell vívnunk a megszületett ember tisztes életéhez való jogot – hamarabb, mint a magzati élet védelmét! A politikusok azzal foglalkozzanak, hogy legyenek megfelelő gyermekintézmények, ahová a társadalmi együttélés érdekében íratja be az ember a gyerekét, és nem csupán azért, hogy amíg dolgozik, valaki vigyázzon rá. Teremtsék meg a XXI. század műszaki szinvonalán elvárható közösségi közlekedést, hogy elősegítsék az emberi életre alkalmas településeken a mobilitást, hogy mindenki képességeinek maximumát hozza ki magából, amikor dolgozik. Alakítsanak ki olyan társadalmi környezetet, hogy az üzleti életben és a politikában egyenlő eséllyel léphessen fel nő és férfi, egyenlő munkáért egyenlő bért kapva. Az elkövetkezendő évekre ennyi elég is lenne – akkor a méhünkre már mi magunk is jobban tudunk vigyázni!
A jelszó: stratégia!
Erről beszélt Kerekes György Budapest új városfejlesztési főosztályvezetője, ezt hangsúlyozta szinte minden előadó a nemrégiben megtartott Duna Stratégia konferencián.
A főváros városfejlesztési és környezetvédelmi bizottsága elé beterjesztett tanulmányban is ezt olvashatjuk – hangzatos címe:
Budapest Térgazdasági Stratégiája – Budapest Metropolisz Régió.
48 oldal, amelyet figyelmesen, bár egyre nagyobb bosszúság közepette olvastam.
A Főváros Közgyűlése 2009-ben adott megbízást a Studió Metropolitana-nak, hogy dolgozzon ki egy gazdaságfejlesztési stratégiát.
A tanulmány tudálékos, elméleti lózungokkal teli nyelvezetét érzékelteti a következő néhány sor:
Azért választottam éppen ezeket a sorokat, mert a nyelvezeten túl az is kiderül, hogy a vizsgálat nézőpontja valahol, a városon kivül és felül helyezkedik el, ahelyett, hogy a belső folyamatokat akarná megérteni, az ittlakók életkörülményeinek javítását tekintené fő feladatának. Természetesen, minden helyzetfelmérést úgy lehet jól elvégezni, ha a kontextust, esetünkben az országos és a nemzetközi összefüggéseket is figyelembe vesszük, ám ezek jelentősége semmiképp nem előzheti meg azt, hogy az adottságainkat a helyi körülményeket és problémákat alaposan ne vegyük figyelembe.
Mivel ez a szemlélet nem egyedi Magyarországon, sokszor jelenik meg érvként valamilyen extrém beruházás (Zeppelin , Olimpiát Budapesten) indoklásaként, minden eddiginél komolyabban kellene vennünk a jelenség okait, még akkor is, ha azok jórészt nem gazdasági és kultúrális, hanem szociálpszichológiai problémák – a magunk szerepének alul, vagy túlértékeléséből fakadnak. Ebben a tanulmányban két jellemző következménye van ennek a jelenségnek – az egyik, hogy a versenyképességet tekinti mindenekfelett álló, elérendő célként (miközben Budapest versenyképtelenségének okait boncolgatja), a másik, hogy Budapestet egyenesen a Duna Fővárosának titulálja! A farkasvakság tipikus esete!
Mivel néhány héttel ezelőtt alkalmam volt a tel-avivi stratégiai terveket alaposan áttanulmányozni, tudom, hogy egy ilyen programot lehet közérthető nyelven is előadni, és olyan célokat kitűzni, amivel az emberek azonosulni tudnak. Hiszen éppen az a cél, hogy minden érdekelt megértse, elfogadja és támogassa.
Bár a Studió Metropolitana pénzt és energiát nem kímélve két év alatt összesen 9 konferenciát és workshopot rendezett, ezek bizonyos szakmai köröket és legfeljebb, néhány civil szervezetet érintettek (a közterek kiválasztásában), mintha nem is lett volna cél annak megismerése, hogy a város lakosságának mi a véleménye.
Rosszul feltett kérdések, rosszul kiválasztott konzultációs csoportok, és egy erős prekoncepció – versenyképesség, piaci pozicionálás, Magyrország átmenőforgalom-szerepének hangsúlyozása – egyenes következménye a helyi sajátosságoktól elrugaszkodott minták követésének javaslata – kreativ ágazatok szerepe egy olyan társadalmi miliőben, ahol minden kreativitást igyekeznek megfojtani. Nem arról van szó, hogy a külföldi példák felemlegetése helytelen, hanem az, hogy a társadalmi háttér különbözőségéből fakadó, változtatási stratégiák teljességgel hiányoznak – elsősorban a helyi adózás rendszerének reformjára utalok, ami nélkül az egész kreativ fejlesztés a kielégítetlen vágy szintjén marad. Ugyanígy a városrégiók szerinti tervezés gondolata, amely alapjaiban helyes, csak a magyar feltételrendszert kellene hozzáigazítani – magyarul a megyéket megszüntetni, amihez komoly politikai elhatározás és bátorság kell. Mint „ajánlás”, hogy kit kell „megszólítani” – enyhén szólva is nevetséges.
Végképp érthetetlen, ahogy az ország és Budapest átmenőforgalmi szerepének eröltetése után, a javaslat a Duna Főutca és köztér-programra vált. Mintha az egész tanulmány igyekezne „befeküdni” a nyugat-európai országok érdekeit képviselő Európai Duna Stratégia alá, és közben egy kis köztérátalakítással (Moszkva tér, Bosnyák tér, Örs vezér tér, stb.) cukorkákat dobni a magyar főváros szerencsétlen lakosságának.
Üvegtiszta jövő
Húsz nappal ezelőtt feltettek egy reklámfilmet a You Tube-ra, amit azóta 3.835.419-an néztek meg. A film egy rövid napot mutat be abból a világból, amelynek elemeit már most is érzékelhetjük, itt-ott, de így együtt igazán reményteli jövőt vizionálnak. Mellesleg az „intelliges üveg” sokoldalúságát érzékelteti. A reklámfilm megrendelője a Corning Incorporated, amely 160 éves történetének soha nem látott csúcsára törekszik.
Klasszikusan szép történet a vállalkozókedvről, az okos döntések és szerencsés megérzések együttes hatását előrelátással és a környezet, a társadalom iránti érzélkenységgel gazdagított sikerről. Amerikai történet, a fogalom legjobb értelmében.
Amory Houghton Sr. 1812-ben született, kitanulta az ácsmesterséget, és már 20 évesen saját vállalkozásába fogott. A véletlen hozta, hogy 1851-ben meglátta a születendő jövőt az üvegben. Persze az első üvegpohár-cég, a maihoz képest igen szerény ambiciókkal építette önmagát. 1868-ban az olcsóbb telekárak miatt költöztette a gyárat a New-York állambeli Corningba, amely még a városi rangot is csak 1890-ben nyerte el – ebben nem kis része volt az ott terebélyesedő üveggyárnak. Hounhtonék otthonra találtak itt, és ezt elsőként azzal akarták kifejezni, hogy a gyárukat a településről nevezték el. Később, megalapították az Üvegmúzeumot, amit a cég fenállásának 100-dik évfordulóján nyitottak meg, és egészen fantasztikus gyűjteményt tudhat magának. De előbb még meg kellett keresni azt a pénzt, amiből, többek között, ezt a múzeumot is létrehozhatták.
A Corning azzal tűnt ki az üveggyártás piacán, hogy viszonylag korán, már a huszadik század elején, komoly energiát fektettek a kutatásba. Dr. Eugene Sullivan volt ennek a munkának a lelke. Az 1960-ban megalakított kutatóintézetet az ő tiszteletére nevezték Sullivan Parknak. Vagyis a Corning időközben sem kényelmesedett el, hanem a szakmai innováció húzó tényezőjévé vált, és erre a poziciójára mind a mai napig féltékenyen vigyáz.
Sikerük titkát a jól megalapozott jövőképben, az őszinte és tartós emberi kapcsolatokban, amelyeket nem csak a munkatársakkal, és a környezetükkel, hanem az üzletfelekkel is tudatosan alakítanak. Na és természetesen, a minőség, a verhetetlen minőség, ami a piac vezetőjévé emeli őket.
A reklámfilmjükben egyébként, nagyon gondosan válogattak össze minden részletet, szereplőt, szituációt. A filmben ugyan minden az üveg tisztaságáról és az informatikában betöltő elképesztő lehetőségeiről szól, de a hálószobában ott van Ayala Serfaty gyönyörű lámpája.
Míg a nő már fogmosás közben is „dolgozik”, és csupán egy almát kap fel, mielőtt elhajt a hivatalba, a férj komplett reggelit csinál a lányoknak. A férj egyébként enyhe ázsiai beütésű szépség (persze egy reklámfilmben mindenki szép, még a nagymama is…), a buszmegállóban fekete férfi veszi fel a kapcsolatot a design-stúdióval, és a feliratok között kínai írásjelek is feltünnek.
Azon felül, hogy élvezetes látvány, amit ez a reklámfilm bemutat, bennem a magyar honpolgár keserűségét is felhozta. Hiszen, amikor a Houghtonék éppen Corninba költöztették a gyárukat, Pécsett, Zsolnay Vilmos is átvette bátyja agyagedény-gyárát, és 1878-ban már a párizsi világkiállításon elnyerte a nagydíjat! Itt is volt vállalkozókedv, tehetség, szervezettség, még családias emberi kapcsolat is a munkatársak között, egészen addig, amíg a társadalmi környezet az egészet el nem lehetetlenítette. Elveszetgettünk 70 évet, háborúra, kommunizmusra, vadkapitalista köpönyegbe bújtatott újfeudalizmusra – éppen ideje lenne észhez térni! Megszüntetni a kontraszelekciót, a pártszimpátiák mentén osztott poziciókat a tettrekészség helyett! Az irányt, hogy merre fejlődjünk, az üvegtiszta jövő, vagy a korrupciótól rothadó, vérgőzős közel-kelet felé – mi szabjuk meg. Senkire nem foghatjuk, ha választás hijján sodródunk az utóbbi felé.