Tipikus tel-avivi lakás 2017
kilátás a dolgozószobából
Vannak, akik olasz, skandináv, német, francia vagy angol példát hoznak a lakástervezési trendek érzékeltetésére – én az izraelieket hozom, amelyek nem maradnak el az éves milánói bútorszalon irányvonalától, de Magyarországon kevéssé ismertek, holott tanulságosak.
Tel-Aviv óriási változásokon megy keresztül napjainkban, azután, hogy sokéves munkával elkészült a város stratégiai terve és a lakásokra egyre nagyobb a kereslet: Tel-Avivban lakni jó!
Képzeljük el Budapest belvárosát úgy, hogy a Dunaparton 14 kilométeres szakaszon strand van, folyamatosan növekvő zöldterület, ahol bárki kedvére sportolhat a szabadtéri edzőtereken, ahol a kávéházak és az éttermek egymást érik az utcákon, ahol jól működő bicikliút-rendszer teszi környezetbarátabbá a közlekedést, ahol a szokásos közel-keleti rumlit napról-napra nagyobb rend váltja fel.
A stratégiai terv lehetővé teszi a 30-40 emeletes házak építését bizonyos körzetekben, mert ezekkel a korábbiaknál több lakást, kisebb területen tudnak elhelyezni, nő a közterületek, a zöldterületek aránya.
Egy tipikus tel-avivi lakás alaprajza, amelyet most, 2017-ben építenek kb. így néz ki: nagy konyha szigettel a központi térben, ehhez képest kompakt kanapés nappali, viszont méretes étkező, terasz, amit az év szinte minden napján használnak a kedvező éghajlat miatt. Három gyerekszoba, fürdőszoba wc-vel, külön wc, illetve a master bedroomhoz tartozó fürdőszobában is van egy wc (az átlag-család 3 gyerekes, tehát 5 fő használja intenzíven ezeket a helyiségeket). A minden lakáshoz tartozó bunkerszoba (az 1991-es iraki háború óta, amikor több héten át rakéták csapódtak be az ország egész területén, bár Izrael nem vett részt a háborúban, kötelező egy betonszobát építeni minden lakásba, hogy támadás esetén oda meneküljenek – föld alatti óvóhelyre nincs idő eljutni) garderobbá magasztosul a master bedroom részeként. A mosó-, és a szárítógép sosincs semelyik fürdőszobában, azoknak külön helye van a szobákba vezető folyosón szekrénynek álcázott ajtó mögött. Mellette a folyosón még egy keskenyebb, de hosszú szekrény, a háztratási cuccoknak (felmosó, porszívó, létra, vasalódeszka, stb.) Mostanában ide telepítik a robotporszívó feltöltőállomását is, mert a sivatagi homok ellen az egyre terjedő parkettás padlók esetében már nem lehet a hagyományos, bővizes felmosással küzdeni. A technika viszont megoldotta a gondot: a padlón robotoló besöpri az összes port.
A képek és a terv között van egy kis különbség, mert a konkrét család a bejárat melletti gyerekszobát dolgozóként használja. Szokás egy szobát kicsit elkülöníteni a többitől, így az lehet dolgozó, vendégszoba vagy a legnagyobb gyerek szobája.
A hármas tagolású központi tér: nappali, konyha, étkező, ami kiegészül a terasszal (a nappali szabadtéri kiegészítésével).
A lakás lelke a konyha. A hűtés-fűtés központ légkondicionáló-rendszerrel történik.
Hálószoba – szekrénybe applikált tv-vel
Gyerekszoba
A fürdőszobák a most divatos szürke-fekete-fehér-természetes fa összeállításban. Az izléssel én nem vitatkozom.
Funkcionálisan korrekt megoldás, bár egy ekkora lakásban csak zuhanyozókat tervezni kicsit furcsa számomra.
Az alaprajzi elrendezésben egyedül a szóló wc ajtónyitása kicsit necces, és nem azért, mert a magyar előírások ezt nem engednék meg, hanem mert túl direk a wc-csészére látni a konyhaszigetnél tevékenykedő számára.
Ugyanakkor megértem, hogy a jól áttekinthető, orientációjában egyértelmű alaprajz nem tett lehetővé bármilyen takarást. Az adott család valószínűleg nem érzi ezt problémának.
Az elmúlt húsz év tervezési gyakorlatához képest feltűnő a master bedroom nagyvonalú kialakítása, bár nem először látok ilyet az utóbbi időben.
A központi tér kialakítása, a terasszal kiegészülve különösen – klasszikusan szép megoldás, amikor a konyha amolyan vezérlőpultja a lakásnak, aki ott sertepertél átlátja, hogy mi történik az egész lakásban, sosem érzi magát kirekesztve azért, mert ételt készít. Még páraelszívó sincs, mert a lakásnak nagyon jó a keresztszellőzése azáltal, hogy a központi tér két irányból is ablakokkal teli.
Az, hogy az étkező az egyik gyerekszobával határos, lehetővé teszi azt is, hogy amikor a gyerekek elhagyják a szülői házat, mert megházasodnak, gyerekeik születnek, egy kis átalakítással újra felveszi a változó igényeket: az étkező melletti szoba falait lebontva kibővíthető az étkező, mert ha addig 5-6 ember ült le az asztalhoz egy-egy sabati vacsoránál, a „kis család” már 12-16 főből is állhat pár év alatt.
Az asztalosmunka roppant igényes – arról álmodom, hogy egyszer Magyarországon is sikerül ilyen szinten kihozni a beépített bútorokat…
Igazi nagyvárosi lakás érett, negyven-ötven körüli szülőknek, akiknek már a gyerekei sem túl kicsik.
Forrás: BDV
Vandálim
A földtörvény reformjának csak egy része az, amit chok havadalim -ként jelölnek (חוק הוד”לים), jelentése egyébként nemzeti lakásprogram-bizottság, ám ellenzői az egész reformot vandálnak tartják, ezért aztán pillanatok alatt megszületett a „vandálok törvénye” gúnynév.
Számítások szerint, évente 30 ezer lakást kell építeni ahhoz, hogy Izrael növekvő népességének kellő kínálattal szolgáljon. Ehhez képest az elmúlt 5-6 évben ennek csupán töredéke, évi kb. 6000 lakás épült. Sokan ennek tulajdonítják a lakásárak drasztikus emelkedését – a kereslet és a kínálat egyensúlyának megbomlását.
Az építési vállalkozók szerint az alulteljesítés oka a bürokrácia, hogy az engedélyezési eljárás hosszadalmas.
A Natanjahu-kormány ezt akarja lerövidíteni a földreformmal, de a társadalmi szervezetek tiltakoznak – szerintük ugyanis elérhető áru lakásokat, amelyekért immár egy hónapja tüntetnek a Rothschild fasorban, és lassan az egész országban, azzal nem lehet garantálni, hogy a közösségi jogokat megnyirbálják.
A nagyjából 22 ezer négyzetkilométernyi ország területének 93%-a állami tulajdonban van, ami Izrael létrejöttének különleges körülményeire vezethető vissza.
A gondolat, miszerint a zsidó népnek nemzeti földalapot kell létrehozni, Erec Izraelben, már az első Cionista Kongresszuson (1897) megszületett, és 1901-ben alakult meg a Keren Kájemet Lejiszrael (קרן קיימת לישראל). A kék doboz minden zsidó közösségben ismertté vált, a legkisebb adományoktól a tehetős európai és amerikai zsidók felajánlásig, a befolyt pénzből földeket vásároltak. Az állam megszületéséig (1948) egymillió dunám (1 dunám= 1000 négyzetméter) földet vásárolt meg ez a földalap. (A többit „vérrel szerezte” Izrael, miután a terület felosztását megszavazó ENSZ határozat után a környező arab országok megtámadták, és a Felszabadítási háborút, a népesség 1%-ának eleste árán, de megnyerte.)
Bár az 1960-as törvénnyel megalakult Minhal Mekarkain Izrael ( מינהל מקרקעי ישראל ), amely az összes állami tulajdonú földet kezeli, és a Keren Kajemet azóta csupán a természetvédelmi területekkel foglalkozik közvetlenül, miután az ország alapját jelentő föld a „zsidó nép” tulajdonát képezi, szokássá vált, hogy a földet nem adják át privát tulajdonba, hanem csakis 50-99 éves bérletre. Nem mellékesen ez összhangban van a Tóra törvényeivel is, amely a mai izraeli jogrendszernek is az alapja. Ez a sajátos helyzet lehetőséget adott átfogó településtervek készítésére, illetve korábbi, kevésbé sikerült programok javítására. Egészen mostanáig. A földreform ugyanis lehetővé tenne egy drasztikus privatizálást, amit ráadásul a tervezés-engedélyezés következetes rendszerének fellazítása is erősítene.
Mindezidáig a településfejlesztési tervek készítése és elbírálása az adott érdekeltségi rendszerhez tartozó bizottsághoz került. Ha helyi érdekű tervről volt szó, például egy családiház, vagy társasház építéséről, akkor azt az önkormányzati rendszer szerinti helyi bizottsághoz ( עדה מקומית ) kellett benyújtani. Érdeksérelem esetén a felülbíráló, a körzeti bizottság ( ועדה מחוזית ). Ugyanez dönt akkor is, ha olyan projektről van szó, amely hatása nem csupán az adott önkormányzatra terjed. Ennek különös jelentősége van a Tel-Aviv környéki városok összehangolt feljesztése tekintetében, de sokszor szükség van erre az elbírálási szintre a vonalas infrastruktúrákról való döntések alkalmával. A harmadik szint az országos bizottság ( ועדה ארצית ), amely a településfejlesztés és a környezetvédelem összetettsége folytán egyre több koordinációs munkát is végez.
Kétségtelen, az Építési, tervezési törvény 1965-ből, megérett egy alapos átdolgozásra, annak ellenére, hogy az eltelt évek alatt számos módosításon esett át, koncepcionálisnak és áttekinthetőnek nem mondható. Szükség lenne például a közösségi részvételt új alapokra helyezni, hogy a tervekkel szemben ne csupán ellenkezni lehessen, hanem a közösséget érintő tervek készülte közben legyen kooperáció. Erre kitűnő példát mutat Tel-Aviv stratégiai tervének készítési folyamata, ám a földreform szándéka éppen ellentétes ezzel – lerövidíteni az eljárást, minél inkább kizárni a közvetetten érintettek beleszólását. Nem véletlen, hogy azok a szakemberek, akik tisztában vannak a „reform” lehetséges következményeivel, élesen bírálják.
Túl nagy pénzekről van szó, és ez nem csak abból következik, hogy a föld véges mennyiségű, ezért állandóan emelkedő érték Izraelben, hanem a nagy kincs a területek átminősítéséből fakad. Ha egy mezőgazdasági vagy iparterületet lakóövezetté minősítenek, vagy ha egy alacsony beépítést megnövelnek, az ingatlan tulajdonosa ezzel extra profithoz jut. Erre ugyan, Magyarországgal ellentétben, van egy adófajta, az értéknövekedési illeték (Tel-Avivban az értékkülönbözet 50%-a), ezzel együtt, a közösség akkor jár a legjobban, ha egy terület akkor kerül átsorolásra, amikor annak következményeit minden tekintetben alaposan megvizsgálták, és a közösségi egyeztetés fórumain felbukkanó ellenvéleményekre megnyugtató válaszok érkeztek, vagyis az átsorolás egy közmegegyezéses terv ereménye.
Hogy ez lehetséges, arra valóban Tel-Aviv a jó példa, ahol a stratégiai tervezés évei alatt ugyan stagnált az építkezés, de mióta elkészült, elképesztő intenzitással folyik, és az épületek mellett a közterületfejlesztés is olyan látványos méreteket öltött, hogy azt még a város mindig elégedetlen lakói is elismeréssel illették a legutóbbi felmérések szerint.
A társadalmi szervezetek ellenzik az eladást, a korábban bevált hosszútávú bérbeadás helyett, mert ezzel megszünne a közösségi kontroll az elkövetkezendő nemzedékek számára. A gyors és meggondolatlan privatizációt pedig végképp, mert tartanak attól, hogy ez az amúgyis veszélyes vagyonkoncentrációt erősítené.
Ha Rothschild volnék fasor
Tel-Avivban tovább folynak a tüntetések a társadalmi igazságosság érdekében – erről az amichay.hu-n lehet olvasni részletesebben.
Itt a podo-pro.hu-n az elégedetlenséget kiváltó lakáshelyzet elemzése, és a lehetséges megoldások felvázolása folytatódik, annál is inkább, mert minden különbözőség ellenére, bizonyos megoldások nagyonis hasonlóak a Magyarországon is alkalmazhatókkal.
Sőt, az a megoldás, ami nem akarja a piaci viszonyokat összekuszálni, attól független áru bérlakásokkal, hanem azzal javít a helyzeten, hogy visszaszerzi az elveszített arányosságot, az majdhogynem azonos, és eredete a múlt század huszas éveibe, Budapestre vezethető vissza.
Amíg Magyarországon valójában még mindig kínálati a lakáspiac, de fizető-, illetve hitelképes vásárlók hiányában nőtt az igény az elérhető áru bérlakások iránt, ugyanez az igény Izraelben a népességnövekedéssel lépést nem tartó, visszafogott lakásépítés miatt alakult ki. Utóbbi jelenséget a későbbiekben elemzem, mert közvetetten ez is tanulságos magyar szempontból.
Mindkét esetben csak az egyik megoldási lehetőség a bérlakások számának növelése – de cseppet sem mindegy, hogy miként. Hosszabb távra a két ország más-más módon tudja megoldani a lakásproblémáját, de a bérlakások tekintetében a szituáció hasonló.
Mindkét országban ismert a szociális bérlakás fogalma, és mindkét helyen visszaszorulóban. Ugyanakkor, amikor a lakáshelyzet ellehetetlenüléséről van szó, mind Magyarországon, mint pedig Izraelben, sokan a szociális bérlakások építését hangsúlyozzák, mintha nem ismernék a korábbi, rossz gyakorlatot.
Mindenekelőtt leszögezném, hogy a szociális bérlakások szűk, ellenörzött és átlátható rendszerét minden társadalomban szükségesnek tartom, a ténylegesen elesett népesség lakhatására. Ám ez, semmiképpen nem az aktív társadalmi rétegek lakásproblémájának megoldási módja. „Ami nem az enyém”- ingatlanpusztító szemlélete mindkét ország lakóira jellemző ezidáig. Mivel sem a magyar, sem az izraeli nem rendelkezik német, osztrák, francia vagy belga mentalitással, az utóbbiak szociális bérlakás-rendszere aligha adaptálható.
Másfelöl, jogos igény, hogy az egyetemisták, pályakezdők, vagy fiatal párok elérhető bérű lakáshoz jussanak. Ha ilyen nincs a szabad piacon, akkor gondoskodni kell arról, hogy legyen, de semmiképp nem úgy, hogy az állam építési vállalkozót játszik. Korábban már bebizonyosodott, mindkét országban, hogy az állam nem jó gazda. Az állami (szociális) bérlakások alacsony építési szinvonalon, gazdaságtalan működési feltételek mellett „funkcionáltak”. Szükségszerű volt leépülésük.
A bérlakáspiacon kialakult magas keresletet úgy lehet csökkenteni, ha bizonyos köröket érdekelté tesz az állam abban, hogy hosszú távú befektetésként bérlakásokból álló házakat építsenek.
Tekintettel arra, hogy Izraelben a nyugdíjas élet biztonságában az öngondoskodásnak nagy a szerepe, számtalan nyugdíjalap létezik, amelyek jórészt az értékpapír-piac fajsúlyos szereplői. Az állam feladata, hogy ezek a nyugdíjalapok fokozatosan, egyre inkább bérházépítésbe fektessék a pénzüket, ahelyett, hogy bizonytalan tőzsdei spekulációba bocsátkozzanak a közösségi vagyonnal. Ily módon az a feltétel is teljesülhetne, hogy a jelenlegi, „a zsidó nép tulajdonában” lévő földek ne kerüljenek privát befektetők kezébe, hanem a szokásos módon 50-99 éves bérleti szerződéssel a nyugdíjalapok rendelkezésére bocsátva, ott korszerű, a potenciális bérlők igényeinek megfelelő lakásokat tartalmazó „bérpaloták” épülhessenek, a legjobb budapesti gyakorlatot követve.
Az íly módon megépülő bérlakások valódi, versenyképes alternatívát jelentenének a jelenlegi bérlakáskínálattal szemben, és minél nagyobb számban kerülnének a piacra ezen bérházak lakásai, annál drasztikusabban törnék le az árakat, illetve rákényszerítenék a gyengébb lakások tulajdonosait is arra, hogy bérbe adandó lakásukat korszerűsítsék. Míg a szociális bérlakások megjelenése a protekcionizmust erősítené, a piaci helyzetbe illeszkedő, kínálatnövelő bérlakásépítés fokozatosan javítaná az egész lakáspiac helyzetét.
A Rothschild fasori tüntetők, akik a jól ismert Tóbiás a tejesember – kiszólást, a „ha én Rothschild volnék”-ot adták sátortáborukat neveként, a társadalmi igazságosság alapján követelnek megoldást, de ebbe az igazságosságba nem illeszthető az, ha most, az izraeli kormány bizonyos embereknek kedvezményes lakásokat juttat, míg hasonló helyzetű társaik a magas hiteleket fizetik – a problémát a kapitalista rendszeren belül kell megtalálni, nem pedig a gondoskodó államban.
Vátozó főutcák városa 5.rész – Sheinkin és társai
A nyolcvanas évekre lepusztult a Dizengoff, és nem született utódja. A város még mindig egyre északabbra épült tovább, de az új negyedek utcái, terei közül egyiknek sem sikerült a közvetlen környezetén kívüli hatást elérnie.
Volt ilyen kísérlet, a Kikar Hamedina esetében. A teret a híres brazil-zsidó építész Oscar Niemeyer tervezte, a hetvenes években el is indult az építkezés a szabályos kör alakban kialakított tér szélén. A lakóházak elkészültek, amelyek földszintje, a legelegánsabb üzleteknek ad helyet, emeleti lakásaiban pedig a tel-avivi újgazdagok költöztek.
A tér közepén azonban mindmáig nem épült semmi, bár az eredeti tervek szerint ide amolyan „építészeti jel” került volna – jó magas, hangsúlyos, hivalkodó.
Csakhogy azzal nem számoltak, hogy a tehetős lakosság, amely a 29 dunámnyi (2,9 hektár) semmi köré épült házakban megszokta, hogy nappalija ablakából egy tér tárul elé, mindent megtesz azért, hogy ez így is maradjon. Idővel jobbnak látszott parkosítani a nagy kerek ürességet, de valódi életet legfeljebb a kutyák élnek, akiket elegáns gazdáik itt sétáltatnak.
A tér túl nagy, a szabályos körben nehéz tájékozódni, az üzletek túl drágák, az izraeliek pedig nem igazán szeretik csak a kirakatokat nézni.
A városi „élesztő” más irányba mozgott. A jelenség, hogy a társadalom kreativ, fiatal rétege jelöli ki a fejlődés, esetünkben a városrehabilitáció irányát – nem új. Már a hetvenes években ismert volt a szakirodalomban a montreali példa, New Yorkban, Párizsban, Rómában is divatossá tették a belváros egy-egy lepukkant negyedét a művészek, a kis pénzű, fiatal értelmiségiek. Tel-Avivban tehát nem találtak fel semmit, csak a városvezetés odafigyelt a tendenciákra.
A hatvanas évekhez képest 1983-ra 60 ezerrel csökkent a város lakossága (327 ezer). Főként a kisgyerekes fiatal párok hagyták el a várost, az agglomeráció csendesebb városaiba, vagy még messzebbre, valamelyik mosávba, újonnan parcellázott településre, családi házba költözve. Ugyanakkor, a „bűnös város” iránti vágyakozás, a vidéki fiatalok körében nem volt érdektelen, de a lakbérek túl magasak voltak ahhoz, hogy sokuk számára ez valósággá váljon. Az akkori polgármester, a legendás Csics (Slomo Lahat) elérte, hogy a közgyűlés megszavazza a fiatalok lakbértámogatását. Ez volt az első lépés. A városba való betelepülés megindult.
A „Sheinkin” környékén ötletes kis üzletek nyíltak a nyolcvanas években, egyre több kávéház-étterem, egyre nagyobb nyüzsgés.
Az elmúlt harminc évben ez a környék saját magát rehabilitálta. Még a házak nagy része is saját erőből újult meg, az önkormányzati segítség abban nyilvánult meg, hogy a rendezési tervekben a korábbi szintmagasságot megnövelte és az értéknövekedési adóból (srófadó) bizonyos engedményeket adott abban az esetben, ha az épület átfogó felújítást hajtott végre. A konstrukció tehát úgy működik, hogy az átlag háromszintes épületre még két szintet építenek, ennek során természetesen megerősítetik az alapokat, kicserélik a gépészeti rendszert, liftet építenek, és a homlokzat is teljes felújításon esik át.
A belvárosba visszaköltözött az élet, az épületek fizikai megújulása mindmáig tart, ebben az évben pedig szerepel a költségvetésben a közterületek teljes felújítása a Sheinkin környékén. De az utca mégsem vált főutcává. Fontos a környéke számára, érdekes volt az idelátogatók szemében – péntekenként akkora tömeg nyüzsgött teljes hosszában, hogy az „idevalósiak” már elkerülték, de semmiképpen nem lehet azt mondani, hogy a nyolcvanas években a Sheinkin lett volna a város főutcája. A kilencvenes évekre, minden önkormányzati támogatás ellenére, a Shenkin is túl drága lett, a fiatal betelepülők még délebbre kerestek maguknak helyet. A Florentin környékén találták meg. Bár ez utcanév is, a tel-aviviak számára ez egy környéket jelent, éppen úgy mint a Sheinkin volt a nyolcvanas években, és lett a szofdizengoff (a Dizengoff vége) az ezredfordulón, hogy az évezred első évtizedének végére átadja helyét a Shabazinak, a Neve Tzedek negyedben.
Tel-Avivnak ma nincs főutcája, de van jónéhány negyede, ahová érdemes ellátogatni akkor is, ha nem ott lakik az ember, ha valamilyen speciális hangulatra vágyik. Egy kicsit mindegyik más, és nem csupán az épületek az utcakép, hanem az ott lakó emberek miatt is. Hiszen, végső soron, a város tőlük izgalmas, vonzó hely.
Változó főutcák városa 3. rész – Ben Yehuda
A Ben Yehuda utca már a Geddes terv keretében jött létre, az Allenby elágazásaként északra, majdnem párhuzamosan a tengerparttal, de attól szolid távolságtartással.
A Hitler elől, jó megérzéssel menekülő német zsidók alakították ennek az utcának az arculatát a múlt század harmincas-negyvenes éveiben. Az akkori városi szóhasználat Straße-ként emlegette az utcát, az ott lakó németek miatt, akik nem csak a kávéházak sorát gyarapították, hanem a megszokott európai kultúrához tartozó galériákat, könyv- és dísztágyüzleteket is nyítottak. Ahogy az utca, fokozatosan, tört előre északra, az eklektikát felváltotta a szintén Németországból importált Bauhaus, az épületek a nemzetközi építészeti stílust követték.
1940-ben itt (Ben Yehuda 145) kezdte meg adását a „Kol Izrael” – az Izrael Hangja rádió.
A Ben Yehuda a „kis Tel-Aviv” levantin nyugalmával nyúlt el észak felé, amit a megalakuló állam tankjai nem csupán az éves katonai felvonuláson dúltak fel, hanem az általuk növekedő állam városiasodása, képletesen is tönkre tett. Az ötvenes-hatvanas években divatossá vált Dizegoff a főutca-szerepet átvette ugyan, de azt a kisvárosias nyugalmat, amit a Ben Yehuda virágkora jelenetett, már semmi nem tudta visszaadni. Tel-Aviv, menthetetlenül nagyvárossá vált, függetlenül attól, hogy éppen mennyi volt a határain belül élők száma.
Az Allenby-hez közeli része a turizmus szolgálatába került – az olcsó szállodáktól a drága zsidó kegytárgyakig. A közepén, a Bograshovtól a Ben Gurion fasorig máig elég sok a művészeti galéria, elegánsabb, és mostanában divatos Boutique szállodák települtek. Ezután jön a „fodrász-sor” – eszméletlen mennyiségű fodrász-szalon, mintha minden izraeli fodrász itt akarna üzletet nyitni. A volt kikötőhöz közeledő vége pedig a sportcikkek találkahelye. Itt láttam először azt az üzletet is, amely a „zöld energiával” működő ” felnőtt rollerek” eladására specializálódott.
Nem kellemes dolog a Ben Yehudán lakni – túl nagy a gépjárműforgalom, túl nagy a zaj, piszok és por. A korábbi lakások legfeljebb szálláshelyekként alkalmasak, a tenger viszonylagos közelsége miatt. A benjamin-fikuszok megnőttek, az alsó szintek ablakaira már nem jótékony árnyékot, hanem sűrű lombjuk sötétségét hozzák. Ezzel együtt, a Ben Yehuda teljes hosszában építkeznek. A tengeri széltől, csapadéktól durván pusztuló házakat felújítják, de egyben egy-két szinttel magasabbra is építik. Sokkal többel nem ajánlatos, hiszen a város levegőjét tisztító tengeri szél útját nem ildomos „elfalazni”.
Az utóbbi években új arcot öltött tel-avivi (buli)turizmus lassan kialakítja az utca kiszolgáló jellegét, annál is inkább, mert a hosszú utca számos mellékutcájában a helyi lakosság egyre tudatosabban javítja a környezetét. Remélhetőleg, a kettő együtt jobbá formálja a Ben Yehudát, bár régi énje, a város életében betöltött központi szerepe már a múlté.
Változó főutcák városa 2.rész – Allenby
Az Allenby utca 1911-ben kezdett kiépülni, és akkor csak a tengerre vezető útként emlegették. 1918-ban kapta mai nevét a brit Allenby tábornokról, aki az Oszmán birodalomnak ezt a részért foglalta el, és így, Erec Izrael a brit korona mandátumává vált.
Akkor, a zsidó közösség azt hitte, hogy innen már egyenes út vezet az önálló államhoz. Nem így történt, de az Allenby tábornok iránti tisztelet és az utcanév is megmaradt mind a mai napig.
Ez az utca nekifut a tengernek – ezt az adottságát használta ki egy élelmes odeszai bevándorló, hogy 1922-ben megépítse a Kasino nevű multifunkcionális szórakozóhelyet: a kaszinó mellett elegáns étterem, kávéház, sőt tánc-terasz is volt.
A kezdeti Tel-Aviv az erec izraeli eklektikus stílusban épült, amelyet olyan Európából jött építészek műveltek, akik beleszerettek a keleti formavilágba.
Idővel a Bezalel Akadéma hatására a kézművesség és a művészet bibliai motívumokkal gazdagított sajátos eszköztárát felhasználva, jellegzetesen helyi ektektikát alakítottak ki.
A Kasino és még sok más, korabeli épület elpusztult, de azokat, amelyek megmaradtak, az elmúlt húsz évben, különböző formában igyekeznek felújítani.
A Kasino pusztulását az okozta, hogy túlságosan közel épült a tengerhez, és fennállása 14 évében a helyi építészeknek alkalmuk volt megismerni e természeti erő romboló hatását.
Az utca még akkor sem veszítette el vezető szerepét, amikor a Geddes terv alapján az Allenby-től északra ütemesen épülő városban megnyílt az egyik elágazó utca, a Ben Yehuda.
Utóbbiban a kávéházak lettek egyre népszerűbbek, az Alleny-n pedig az üzletek.
Itt állt az eredetileg moziként funkcionáló épület, amely a zsidó állam megalakulása után egy darabig az első parlament szerepét is betöltötte, majd ugyanaz a terem lett az első izraeli opera. Utóbbi emlékét őrzi a helyén épített teraszos toronyház – Migdál HaOpera.
Az ország függetlenségének első húsz évében katonai felvonulásokat rendeztek a két utcán.
Találkozási pontjukon ott volt a szintén „multifunkcionális” Mugrabi-mozi, amelyet a Damaszkuszból bevándorolt gazdag kereskedő épített 1930-ban Meir Dizengoff, tel-avivi polgármester kifejezett kérésére. Mozi, szinház és koncert-terem is volt – itt működött számos, nagyszerű szinházi társulat az állam első évtizedeiben. 1986-ban leégett, és állítólag annyira megsérült a szerkezete, hogy 1989-ban lebontották. Ma már biztos nem tennék…
A térnek „természetesen” magyar vonatkozása is van, mert Efrájim Kishon egyik remek filmvígjátéka a Blaumilch csatorna itt játszódik. Az 1969-ben készült film a korabeli bürokráciát, a politikusok ostobaságát karikírozza – ma is aktuális igazságokat kimondva.
A Mugrabival átellenben működött a „Tzalmania” – az első tel-avivi fotós, aki végigfényképezte a megalakuló állam történetét és neves személyeségeinek életét. Rudy Wessanstin csehországban született, Bécsben tanult fényképészetet, mielőtt 1936-ban megérkezett Tel-Avivba, ahol 1940-ben nyitotta meg híressé vált üzletét. Az 1992-ben bekövetkezett haláláig az üzlet szinte semmit nem változott, kirakatában híres emberek évtizedekkel korábban készült fotóiból állt a kortöténeti kiállítás – mindig élmény volt magállni nézelődni. 2007-ben könyv formában is megjelent egy gazdag válogatás a munkáiból.
Az Allenby-n épült a „Nagy Zsinagóga”, amelynek a helyét már 1913-ban kijelölték, de a közösség annyira szegény volt, hogy csak 1925-re fejeződött be az építése.
Az Allenby fénye az ötvenes években kopott meg, párhuzamosan azzal, hogy a divatos hely egyre inkább a Dizengoff lett.
Ezt a csapást mind a mai napig nem heverte ki.
Az Allenby-n vásárolni már régen nem sikk, a neves, izraeli üzletházak legfeljebb maradék-boltot nyitnak itt.
Az autóforgalom végképp meggyilkolta az utcát, amin azzal igyekezett a városvezetés javítani, hogy napközben csak közösségi közlekedés megengedett.
Az utóbbi időben az eklektikus épületek felújítása, helyes kis bárok, üzletek nyitása javított ugyan az utcaképen, de az Allenby megújulása még várat magára. Fizikai adottságai ezt már korábban is lehetővé tették volna, de az ingatlanok tulajdonosainak szocioökonómiai és kulturális összetétele visszatartó erővel bírnak.
A tel-avivi szisztémában pedig a helyi aktivitás hiányában nem lehet komoly önkormányzati befektetést elvárni.
Neve Tzedek – נווה צדק
Ahogy korábban ígértem, Tel-Aviv városnegyedeinek átalakulásáról további részletekkel traktálom a magyar olvasót… legfőképpen azért, hogy megérhessék, mennyivel gazdaságosabban és hatékonyabban lehet egy-egy városrészt rehabilitálni úgy, hogy a helyi lakosságra és bizonyos folyamatokra odafigyel a városvezetés.
1887-ben néhány zsidó család úgy döntött, hogy kiköltözik a zsúfolt Jaffóból. Persze, azt is lehet mondani, hogy jó érzékkel előre látták – a megépülő vasút, amely Jaffót Jeruzsálemmel köti össze (végül 1892 október 26-án indult a vasúti közlekedés) prosperitást hoz a Jaffótól északra lévő területeknek, ahová kiköltözködni terveztek. De ez a közösség nem volt valami gazdag, így az építkezések csak úgy kezdődhettek, hogy egy „gvir” – a maga szerencséjét már megcsinálta hitsorstárs, Aharon Slus benyúlt a zsebébe. Valójában Slus kitűnő üzletet csinált, mert a Jaffó határában lévő telkei értéke azzal, hogy hozzásegítette a közösséget az új településmag létrejöttéhez, kis idővel később, jócskán megemelkedett.
Ez a történet akár mintapéldája is lehetne annak, hogy egy kezdeti kis segítség olyan értéklánc kialakulásához vezethet, amely minden résztvevő számára előnyös. Mostanában Slus urat a tel-avivi városháza helyettesíti, ha egy jó ügyet előre lehet tuszkolni. Kis befektetéssel nagy, közös haszonhoz jutni.
Neve Tzedek 48 telekkel indult, majd a környékén újabb és újabb kis településcsoportok alakultak, mígnem 1909-ben a zsidó közösség egy új város alapítását tűzte ki célul, Jaffótól északra. Aztán, az egyre növekvő Tel-Aviv magába olvasztotta a kezdeti kis településeket, az 1948-as felszabadítási háborúban pedig magát Jaffót is.
Tel-Aviv Jaffótól északra, a tengerpart mentén északra fejlődő város volt sokáig. Bizonyos értelemben még mindig az északi negyedek a „gazdagabbak” – mind a lakosság anyagi helyzete, mind az építés minősége tekintetében.
Tel-Avivnak nem volt olyan szerencséje, mint Budapestnek a XIX. és XX. század fordulóján – itt bizony sokáig elég vacak anyagokból építkeztek és a munka minősége is kifogásolható volt mind a Neve Tzedek, mind az ettől északra lévő negyedekben.
A Bauhaus építészeti formavilága bármennyire is volt forradalmi, ezek a házak rettenetesen gyorsan elhasználódnak, mivel az épületekről hiányoznak azok a részletek, amelyek az időjárással szembeni ellenállóságot szolgálják.
A tehetősebb tel-aviviak, éppen ezért egyre északabbra, új városrészekben vásároltak lakásokat, délebbre maradtak azok, akiknek nem volt anyagi lehetőségük jobbra.
A múlt század nyolcvanas éveiben viszont már kezdett megfordulni az irány – két okból is.
Az egyik, hogy fiatalok, különösen művészi ambíciókkal, az egész országból jöttek Tel-Avivba és kerestek olcsó lakásokat, a másik csoport viszont olyan, harminc-negyven közti értelmiségiek voltak, akik nem akartak kiköltözni a városból, valamelyik, környékbeli villaövezetbe, de a társasházas együttlétből is elegük lett.
Az első csoport a déli-városközpont rehabilitációjában játszott fontos szerepet, amelyre egy másik cikkben térek ki (Sheinkin és társai), a második csoport viszont a Neve Tzedek megújulásának lett a motorja.
Neve Tzedek telkei többségükben nagyon aprócskák, eredetileg egy, maximum két szintes házakat építettek itt.
Az utca felé zártsorú beépítés, a telek mélységében általában kisebb kert vagy udvar.
A beépítés jellegét mindenképpen szerették volna megőrizni, tehát nem vontak össze telkeket, csupán annyi engedményt tettek, hogy a földszinten túl, az utca sajátosságainak megfelelően egy-két plusz szintet lehetett építeni – ugyanazon lakás különböző funkciójú szintjeiként.
Így került a földszintre a bejárat mellé garázs, és más kiszolgáló helyiségek, ha többre nem volt hely, néha sikerült egy nagyobb méretű lakókonyhát (az izraeli család kedvenc gyülekezési helye a nagy konyha-asztal körül) is ide építeni, de a szobák a felső szintekre kerültek.
Pici kert, és a ház legfelső szintjén tetőterasz – ez az új házak alapszisztémája.
Mellesleg ezt sem a városháza hivatalaiban találták ki, hanem az első ilyen épületet egy fiatal építész-házaspár tervezte saját lakásproblémája megoldására.
Összespórolt pénzükből vettek egy lepusztult házat, annak formai elemeit átvéve tervezték a helyére az újat, funkcionálisan a kor követelményeinek megfelelően.
Ez a terv annyira jól ötvözte a hely adottságait a nyolcvanas években elvárt igényekkel, hogy mintaként szolgált az egész Neve Tzedek új beépítési tervének követelményrendszeréhez.
Az új tulajdonosok, nem az újgazdagokból, hanem a felső középosztálybeli értelmiségiekből kerültek ki, akik megvették a lerobbant régi házat, olyan áron, hogy abból az eladó tisztességes lakást tudott venni másutt, majd többnyire lebontották a silány épületet.
Viszont az új épületben felhasználták a régi ház formai sajátosságait, így a korszerű anyaghasználat ellenére megőrizve az eredeti szellemiséget.
A folyamat lassan haladt előre, mivel a fizetőképes kereslet nem volt annyira széles, hogy pár év alatt teljesen átformálja a negyedet.
Megfelelő gyermekintézmények híján sokan lemondtak arról a lehetőségről, hogy itt alakítsanak maguknak ki otthont, vagy amikor iskolás korúak lettek a gyerekeik elhagyták a schunát.
A negyed rehabilitációjának a Suzanne Dellalról elnevezett kultúrális intézményi központ kialakítása adott nagyobb lökést, 1989-ben.
Ezt az akciót nyugodtan lehet a kultúrális alapú városrehabilitáció kategóriába sorolni, mivel az igencsak lepusztult középületekbe először egy alternatív színház költözött a nyolcvanas évek elején, amely különösen fiatalok körében volt népszerű.
Amikor már elég nagy nyüzsgés volt a környéken, akkor egy adományozó család és az önkormányzat anyagi közreműködésével felújították a két, régi középületeket, és a köztük lévő teret.
Ez lett az izraeli táncművészet tel-avivi központja.
Iskola és bemutatóterem, színház, kávéházak, éttermek, sajátságos burkolt tér a találkozásokra, amely csendes , félig zárt, félig nyitott kertbe torkollik.
Az elmúlt húsz évben tökéletesen igazolta, hogy a megfontolt döntés alapján végzett kulturális beruházás városrész-rehabilitáló hatása miatt is jó befektetés.
Igaz viszont, hogy a tel-avivi városvezetés nem akarta kitalálni, hogy kell kulturális alapon rehabilitálni, hanem odafigyelt arra a népességmozgásra, amely addigra már tendenciaként észlelhető volt.
A projekt annak árán jött létre, hogy az egyik épülethez tartozó kert egy részén alacsony társasházakat épített egy befektető.
Annak idején meglehetős ellenszenv fogadta a döntést, de miután az eredeti fák a helyükön maradtak, és az épületek elég szolidan a háttérben maradnak a térhez képest, a projekt megvalósulhatott.
Utóbb az is kiderült, hogy az anyagilag stabil lakosság betelepülése meggyorsította a helyi szolgáltatások körének bővülését, színvonaluk emelkedését, végső soron az egész projekt együtt szolgálta a negyed rehabilitációjának felgyorsulását.
Az ezredforduló után, annak ellenére, hogy a közel-keleti béke még mindig nincs elérhető közelségben, a „tel-avivi buborék” egyre vonzóbb lett a fiatal, kalandvágyó turisták számára.
A „szünet nélküli város” vonzása megnövelte a szállodai beruházásokat, a Neve Tzedekben pedig egyre több Boutique Hotel nyilt a régi házak felújításával.
Ezek nem akarnak a „magasságokba törni” – pont azt a félig falusias, félig városias légkört kínálják, amire az ide látogatók vágynak.
Ráadásul, innen 5-10 perc alatt, gyalog el lehet érni a tengerpartot.
…
Találtam egy igazán érdekes kortörténeti sorozatot – eredeti filmfelvételek 1913-ból, amelynek egy része a korabeli Tel-Avivot örökíti meg.
The Life Of The Jews In Palestine 1913
Változó főutcák városa 1.rész – Herzl
Az 1909-ben alapított Tel-Aviv főutcája a Herzl-ről elnevezett. Ez az első utca, amit megépítettek, és e köré szerveződött a városkezdemény.
Az utca egy emelkedőn indult, ahová a legfontosabb közintézményt, a szintén Herzl nevét viselő gimnáziumot építették.
Mivel a különböző országokból bevándorló zsidók héber-tudása meglehetősen hiányos volt, az iskola egyfajta kultúrális központ szerepet is betöltött.
Az utca, távolodva a tengertől, egészen a Jaffói útig, illetve a Jaffó-Jeruzsálem vasútvonalig tartott.
Központi szerepét a huszas évekig megőrizte, de ahogy az város építése folytatódott északra, az elegáns üzletek is áttelepültek az Allenby-re. Rehov (utca-héberül) Herzl kereskedelmi jellege megmaradt, de lassan szakosodott a bútorkereskedelemre – évtizedeken keresztül itt lehetett megtalálni a legmodernebb, legizlésesebb és a leggiccsesebb bútorokat is.
A gimnázium 1965-ös lebontása és helyére az első tel-avivi magasház, a Shalom-torony megépítése az egyik legnagyobb hibaként került be a tel-avivi városvezetés történetébe.
A nyolcvanas években, ettől északabbra megindult spontán városrehabilitáció, a kilencvenes évek vége felé érte el az utcát, annak déli része fiatalok kedvelt lakóhelye lett, legalábbis az emeleti részeken.
A Shalom-torony környékére pedig egyre több iroda települt, és egyre nagyobb nyomás nehezedett a városvezetésre a beépítési magasság növelése tekintetében.
Végülis, a stratégiai terv tette helyére a dolgokat: az utcaszerkezet lényegében megmaradt, az értékes építészeti emlékek rekonstrukciója és új funkcióval, közösségi használatbavétele azon az áron valósul meg, hogy az értéktelen házak bontásával nyert területen magasházak épülnek. Tekintettel arra, hogy a lebontásra kerülő épületek valóban elég silányak, és Tel-Aviv városképének nincs olyan esztétikai értéke, mint például Budapestnek – ez az ár, úgy tűnik, hogy megfizethető. Végső soron, az, hogy az így kialakuló városszövet mennyire lesz tartósan működőképes – itt elsősorban a magas házak forgalomnövelő hatása lesz kritikus, ha más intézkedésekkel nem sikerül a gépjárműforgalmat csillapítani – csak idővel tudjuk meg, egyelőre hatalmas építkezések folynak, és az új épületek tövében egy-egy régi ház megújult szépségében tünik fel.
Költségvetés TLV
Tel-Aviv 400 ezer lakosú város, amely ugyan egy 3,5 milliós agglomeráció, a Gush Dan magja, ám gazdálkodása önálló, éppen úgy, mint a többi városé – Ramat Gan, Givataim, Bat Yam, Holon, Azur, Or Yehuda, Kiriat Ono, Efal, Bne Brak, Ramat Hasaron, Herzelia – a belső körben, amelyek gyakorlatilag egybenőttek Tel-Avivval, és egy külső körrel, amely még egy tucat települést jelent. Ezen felül van egy tágabb vonzáskörzet, amely szintén napi, intenzív kapcsolatban van a városfolyam magjával, Tel-Avivval.
Mindezt annak példázataként említem, hogy amikor Budapest működési zavarairól van szó, akkor sokan a kerületi önállóságot említik, mint minden bajok okát – Gush Dan ennek a tézisnek a cáfolata: minden város önálló gazdasági egység, viszont a tervezés hálózati rendszereit koordinálják, és az agglomerációs csúcsszerv amolyan másodfokú építési hatóságként is működik.
Az elmúlt év utolsó hetében elfogadott 2011-es költségvetés 3,86 milliárd sekel ( 230 milliárd forint). Ebből 790 millió sekel ( 47 milliárd 400 millió forint) közterületi fejlesztésre, 645 millió sekel ( 37 milliárd 400 millió forint) az oktatás-nevelésre, 383 millió sekel ( 22 milliárd 980 millió forint) a takarításra, szemét-kezelésre, és ugyanennyi a népjóléti kiadásokra.
A költségvetés 88,5%-át a helyi adókból, városi szolgáltatási díjakból finanszírozza a város. A fennmaradó 11,5%-ot a központi kormányzattól kapja azon szolgáltatások fejében, amelyeket az önkormányzat átvállalt az államtól. Az utóbbi 10 évben radikálisan nőtt a helyi forrás aránya, mivel Tel-Aviv vezetésének kimondott célja a gazdasági függetlenség elnyerése. Az állammal és a környező településekkel partneri együttműködésben szeretne dolgozni a későbbiekben is, de semmiképp nem gazdasági függőségben. ( Lásd: a tel-avivi stratégiáról szóló cikksorozatot.) A város saját bevételének 69%-t adja a helyi adó, amit itt arnonának neveznek a város héber elnevezéséből alkotva. A saját forrás 31%-a városi szolgáltatások díja. Bár ezt pontosan nem lehet megmondani, de nagyságrendileg az az utóbbi rész az, amit a városban nem lakó, de itt különböző szolgáltatásokat igénybevevők fizetnek. A gazdasági önállóság felé vezető úton ezt a részt igyekszik a város vezetése növelni. Magyarul: minél jobb városi szolgáltatásokért minél több pénzt beszedni azoktól, akik nem a közvetlen helyi adójukkal járulnak hozzá a város működéséhez.
Téli TLV
Múlt pénteken elhatároztam, hogy a következőt egy piaci körképnek szentelem. Ezt még tegnap reggel is így gondoltam, annál is inkább, mert a csütörtöki nagy eső után reggelre kisütött a nap. Ez nem meglepő – ilyen az izraeli tél: esik, esik, esik, aztán a felhőket elfújja a szél, és megint süt a nap. Elindultam a régi, tel-avivi kikötő felé, ahol péntekenként termelői bio-piac van – az ország különböző részeiről hozzák a gazdák a saját termékeiket, amelyek az átlag-piacinál jóval drágábbak, mert, hogy ez öko-bio, meg sikkes is nagyon…
A Rabin-téren még nem is volt semmi baj, hétágra sütött a nap, a péntek délelőtti, csendes-családi örömök helye a felújított medence széle. De mire a kikötőbe értem elég sötét felhők gyülekeztek.
A piacosok nem bízták magukat a véletlenre – sátorok alatt zsúfolódtak az érdeklődő tömegekkel. Eredeti terveimből csak annyit tudtam megvalósítani, hogy vettem jófajta, magos zsemléket és lepényeket, majd átverekedtem magam az egyik sajtoshoz, hogy igen tetszetős külsejű zöld sajtdarabot vegyek, de a hangzavarban a nevét sem értettem. Mivel a tömegiszonyomnál még nagyobb volt a szomjam, útban kifelé a központi sátorból, egy pohár cékla+alma+narancslé keveréket döntöttem magamba – meg kell hagyni, a mi Bródy Sándor utcai diplomás zöldségesünknél legalább ilyen jót lehet venni. Hiányzott még az olajbogyó, de azt nem találtam elég eredetit – azok, akik az olajbogyót különféle ízesítéssel, és technikákkal maguk készítik evésre élvezetessé, nagy tálakban kínálják kóstolásra, és csak azután, a vásárló szeme láttára lapátolják egy átlátszó műanyag dobozba – ezért apró, friss uborkákat vettem. Fotózni képtelenség volt a nagy zsufiban, de mire kiértem a tengerpartra, az eltervezett piknikemnek is befellegzett – szó szerint.
A volt tel-avivi kikötőben ugyan rengeteg étterem van, de azok dugig voltak vendégekkel, és egyik sem alkalmas arra, hogy benne piknikeljen az ember lánya, így egy gyors elhatározással taxiba vágtam magam és elindultunk a régi vasútállomáson működő másik piac felé. A felhő jött velünk… Mire kiszálltam, csak annyi időm volt, hogy a perontető alá húzódjak és már zuhogott is.
Amikor pár perc múlva csendesebbre váltott, megvettem az áhított olajbogyókat és beültem az egyik nosztalgia-vagonba – kint zuhogott az eső, én pedig remekül megebédeltem, miközben az első tel-avivi moziról az Éden-ről néztem meg egy dokumentumfilmet.
Az 1914-ben megnyílt mozi valójában a Jaffón kívüli zsidó település-kezdemény (a későbbi Tel-Aviv) kultúrális központja volt, mivel egyszerűen nem volt más, összejövetelekre alkalmas terem. Az enyhén Cinema Paradiso-s áthallású filmből tudom, hogy az udvarában kertmozi is működött a kiskamaszok örömére, akik a szomszédos házak tetejéről nézték az amerikai, az arab , később az indiai filmeket. Az indiai filmek nagy szezonja az ötvenes években volt, amikor Aradról (ez a Negevben lévő Arad nevű település), Dimonáról buszokkal érkeztek a mozirajongók – fél napot teherautón zötykölődve.
Az ötvenes években indult meg az izraeli filmgyártás, eleinte dokumentumfilmek és a filmdrámák készültek, kevés, de magas szinvonalon, és csak a hatvanas években kezdtek gyártani népszerű mozifilmeket. Az első ilyen film a magyar Kishont Ferenc אפרים קישון által írt és rendezett 1964-es Salach Sabati סאלח שבתי volt, amely az állam megalakulása utáni évek barak-táborában, majd egy kibucban játszódik. Kitűnő szatíra – az amerikai Oscar-jelölésen kívül Arany Globus díjat szerzett. A siker sokakat arra ösztönzött, hogy hasonló filmeket készítsenek, ezért a film kvázi-műfajt – „burekász”-film – סרטי בורקס – teremtett, amelyben a történetszövés rendszerint a keleti és az askenázi zsidók tradiciói közötti ellentétre alapult.
Miután elköltöttem szerény ebédemet és kiokosodtam izraeli mozitörténetileg, az eső is alábbhagyott, így átballagtam a régi vasútállomás főépületének felső szintjén lévő, gruzin szépasszonyról elnevezett sörbárba. A távolban meredező kukoricacsutka ekkor keltette fel az érdeklődésemet, és a délután folyamán eljutottam oda is, de előbb leöblítettem az ebédemet egy eredeti, izraeli boutique-sörrel – gondolta volna valaki, hogy lehet persiflora-ízesítésű sört készíteni házilag? Üdítő élmény volt… alacsony alkoholfokának köszönhetően is.
Piaci péntek helyett a város déli negyedeinek bejárása lett a programom, amelynek eredményéről a következő cikkekben fogok beszámolni. Elsőként a Neve Tzedek negyedről, amely a régi vasútvonal, Jaffóval ellentétes oldalán kezdődik. Innen, a „Tahana”-tól, amely a Jaffó-Jeruzsálem vasútvonal kiinduló állomása volt, elindulok a negyed létrejöttében szerepet játszó egyik legfontosabb személyiség háza felé. Héberül ezeket a kisebb városnegyedeket schunának שכונה nevezik, ezért a jövőben, ha egyes tel-avivi lakónegyedekről esik szó, ezt a kifejezést fogom használni.
Café Bialik
A klasszikus tel-avivi belváros az Allenby az Ibn Gvirol, a Yarkon folyó és a tenger közötti trapéz.
A 1920-ban Sir Patrick Geddes készítette az első városrendezési tervet, amely egy nagyságrendileg 100 ezer lakosú kertváros építését tekintette célnak. Ezt a lakosságszámot azonban már 1936-ban túllépte. Ma négyszázezernél is többen élnek az alig 5200 hektárnyi területen. (A tel-avivi agglomeráció 3,5 millióra tehető, de ennél is nagyobb a vonzáskörzet – a problémát egy következő sorozatban elemzem, amely a város stratégiai terve elkészítésének különböző állomásait mutatja be.)
A tengerpartra merőleges széles főutcák, fasorok teszik lehetővé a város átszellőzését, a nagyjából párhuzamos, hosszú főutcákat pedig amolyan bevásárló-utcáknak szánták. A főútvonalakon belül azonban 3-4 szintes, 6-8 lakásos társasházakból állnak a tömbök. Minden épület a telek több-kevésbé a közepén, körülötte kert. A 30-as évektől egyre több épületet „lábakra állítottak”, vagyis a földszintjén jószerivel csak a bejárati előtér és a lépcsőház, valamint a különféle kiszolgáló helyiségek voltak, a lakások az első emelettől kezdődtek. Ez a gyakorlat tovább terjedt, sőt átlalános előírássá is vált sokhelyütt, ma viszont igen komoly problémát okoz, miután ezek az épületek földrengésre érzékenyek, Tel-Aviv pedig ebből a szempontból veszélyeztetett helyen van.
A város ütemes fejlődése, ezzel együtt a gépjármű-forgalom növekedése, a földrengés valószínűsíthetősége, és még egy sor szociális és gazdasági probléma arra késztette a város vezetését, hogy a korábbi szabályozási tervek módosítgatása helyett (bizonyos helyeken már emelték a korábbi beépítési szintet) egy átfogó városfejlesztési stratégiát készítsenek. Az 1998-ban megválasztott polgármester Ron Huldai, mint aféle vadászrepülő (katonai pályáját a légierőnél, mint dandártábornok fejezte be) „felülről akarta látni”, hogy merre az arra…
A több éves tervezési folyamat három nagy egységből állt: az első a Városprofil, amely egy nagyon részletes helyzetfelmérés – 2002-ben adták közzé. Ezt követte A város jövőképe kötet, amely 2005-re lett kész. Ezt követték a jövőkép megvalósítása érdekében készült hosszú és rövidtávú programtervek. Ez egy sor szervezeti változást is jelentett, ami gyakorlatilag még ma is tart, miközben a városban az építés elképesztő ütemre váltott, amit szintén ennek a folyamatos átalakulásban lévő szervezetnek kell kézben tartania.
Annak ellenére, hogy az egész hosszú, előkészítési folyamatot az Agenda 21 szellemében, teljes transzparencia mellett vitték véghez, amikor a tervek gyakorlatban is megvalósulni látszanak, még mindig okozhatnak heves lakossági ellenállást. Ez történt a Bialik utca 2 esetében, ahol a város egyik, alternatív kultúrális központját is jelentő kávéház a Café Bialik működik.
Az épület csupán egyszintes, korai Bauhaus, elég rémes állapotban. A pénteki tüntetésen mégis több tucatnyian tiltakoztak az épület lebontása ellen. A helyi művészek, hírességek kemény szavakkal illették a városvezetést, hogy ezt a várostörténet szempontjából jelentős épületet képes lebontani. A tervek szerint megüresedő telken 237%-os a beépíthetőség, vagyis a jövendő épület hasznos alapterülete a telek 237%-a lehet (Izraelben a külső falakat is beszámítják a hasznos alapterületbe). Tekintettel arra, hogy ez egy saroktelek, ívesen három utcára nyilik (előkert nélkül), ez a beépíthetőségi mutató azt jelenti, hogy a ház legfeljebb 4 szint + tetőteraszos lakás lehet, annál semmiképp nem magasabb. A telektulajdonos az érvényes rendezési tervek szerint építene, a terveket az önkormányzat szakmai zsűrije már elfogadta, ezzel együtt a városháza biztosítja a lakosság ellenkezésének jogát, mielőtt az építési engedélyt kiadja.
A tulajdonos két alternatívát nyújtott be a hatósághoz – az egyik meghagyná az eredeti épületet (természetesen felújítva) és arra épülnének a lakásokat tartalmazó szintek, a másik szerint az épületet ugyan teljesen lebontanák, de a földszintet eredeti formájában építenék újjá. A kultikus kávéház mindkét esetben maradna. Mivel az épület maga tényleg elég borzalmas állapotban van, a „falak megszentelése” helyett valószínűleg jobb lenne, ha jobb minőségű anyagokból a korai Bauhaus szellemét őriznék meg, és a fölé épülő lakószintek kellő alázattal tekintetének erre.
Egy budapesti számára, ahol a belvárosban ennél sokkal nagyobb és durvább bontást is teljes mellszélességgel támogat a hatóság, örömteli dolog volt látni azt a figyelmet, amit a tel-avivi városvezetés fordít a lakossági véleménynek. A lakossági kontroll mellett épülő ház, remélhetőleg közmegelégedésre valósul meg, de mindenképp visszatérek erre a történetre…
Szemben a nappal
Tel-Aviv 2010.12.31. péntek délelőtt…
A napsütés megint elvarázsolt – elindultam dél felé, szemben a nappal, míg el nem takarták a felhők. Közben fotóztam, ami körülvett. A kézművészektől kapott kis könyvemben újabb dátum került – boldog nap volt a most végetért év utolsó napja.
A piac Tel-Avivban is az egyik legfontosabb hely.
Különösen pénteken délelőtt. A közismert Karmel-piacon felül, találtam egy még izgalmasabbat, és hallottam egy harmadikról is, így a jövő pénteken kora reggel nekivágok egy tel-avivi piac-túrának… A Karmel-piacról a tengerpartra mentem – gyönyörű volt és találkoztam egy kedves, régi ismerőssel – szenvedélyes és ragyogó természetfotós : Tommy Junger Ezeket nem ő készítette, éppen ezért érdemes megnézni az ő fotóit is, ha valaki a tenger szépségei iránt fogékony…
Tel-Aviv nem egy szép város. Bár a Bauhaus épületei miatt bizonyos részei a Világörökséghez tartoznak, az épületállomány zöme nem hordoz semmilyen építészeti értéket. Urbanisztikai szempontból azonban rendkívül tanulságos a spontán fejlődés és a központi tervezés egymást támogató gyakorlata. Mégis, ami miatt annyira „lakható”, az a tenger közelsége. Tel-Aviv hosszan elnyúlik a tengerparton. Azzal együtt, hogy voltak bántó építészeti hibák az elmúlt évtizedekben, még időben felismerték, hogy mindennél fontosabb a tenger, mint természeti kincs védelme. Fokozatosan kiépítették a tengerparti sétányt, megtiltották, hogy a partvonaltól 100 méteren belül építsenek. Tavasztól őszig működik a szabadstrand – az önkormányzat tartja fenn a figyelő-mentőszolgálatot, látja el a takarítást. Az ezredforduló terrorhulláma „jót tett” a tisztaságnak – minden hajnalban speciális gépekkel forgatják át és tisztitják a homokot. Télen a hullámlovasok jelentik a sportoló látogatókat, egyébként a sétány kávéházi teraszai népszerűek ilyenkor. Újabban a gyerekjátszóterek mellett építettek szabadtéri kondi-tereket.
Az elmúlt években megsokszorozódtak a kerékpártárolók a városban. Végtelenül egyszerűek, semmi nagyzoló design – viszont van belőlük bőven.
Persze, azért ez egy város, nem csak tenger – a tengerrel szemben szállodák, egy mecset minarettel és sok autó…
Nemrég, az egykori vasútállomást és környékét tették rendbe – a városgazdálkodási konstrukcióról egy későbbi cikkben írok. Nagyon tanulságos, különösen most, hogy Pécsett az EKF kapcsán a Zsolnay negyedben hasonló kultúrális alapú városrehabilitációt finanszítoztak, közpénzekből (EU-s forrásokból). Izraelben ez egészen másként működik – az alap a partnerkapcsolat, hiszen az épületek felújítása csak a feladat egyik része – a folyamatos, jó szinvonalú működtetés a kritikusabb fele.
Azért még nem minden tökéletes…
A hely nagyszerű családi programként – rengeteg apró részlet szolgálja a kisebb-nagyobb gyerekekkel érkezőket. Ami az értékítéletemben mindig fontos szempont – milyen a WC : elég nagy, kényelmes, tiszta – ebben itt nincs hiba.
Az égre lassan felhők gyűltek, imitt-amott szemerkélt is néhány csepp, ezért visszafordultam újra északra, a város központja felé.
A volt vasutállomás környéke is aktivizálódott – a Neve Tzedek negyed fejlődéstörténete is igen tanulságos, de most csak néhány kép egy lassan, szinte önmagától rehabilitálódó városrészről.
A Bauhaus stílusnak vannak sikerültebb és kevésbé vonzó példái:
A valamikor híres Dizengoff utca sarokpontjában épült az első tel-avivi bevásárlóközpont. A Dizengoff-centert 1972-ben kezdték építeni, de csak 1977-ben adták át. A kezdeteket a híres, brazil-zsidó építész Oscar Niemeyer jegyezte, de ez az épület az egyik legtöbb tervezőváltást megélt projekt volt Izraelben. Nagyon nehezen népesült be, mert az erénye a hibája is – a spirális rámpák, amelyeken sétálva el lehet jutni az épület minden részébe, nagyon rossz tájékozódás szempontjából. Több, mint húsz éven át rendszeresen, szinte naponta voltam itt, mivel a környéken van a lakásom, de mind a mai napig képes vagyok tévedni abban, hogy a keresett üzlet a kettős spirál melyik részében van.
Viszont van egy remek mozi-komplex, amit nem tévesztek el, mert a center legfelső szintjén helyezkedik el (van egy másik is a pinceszinten, de az ott vetített filmek engem sosem vonzottak), kíváló filmekkel. Ezúttal is találtam egy izraeli, doku-játékfilmet, amely igazán méltó zárása volt ennek az évnek. A film a magyar médiáért aggódók szempontjából is érdekes lehet, ezért külön, részletesen írok róla: a történet egy filmrendező 10 éves harca a „királyi” televizióval szemben, amely nagyon sok buktató után, de sikert hozott – a köztelevizió megszabadult a működését irányító politikától !
Hogy miként történt ez a csoda, szól a film, amely címe Útmutató a forradalomhoz
A Szilveszter nem akkora szám Tel-Avivban, mint másutt a világon, hiszen a zsidó naptárnak ősszel van a fordulója. Viszont, állítólag, éppen ezért, nagyon sok európai fiatal tel-avivi szórakozóhelyekre jön mulatni – 11 ezer túrista érkezik csak erre az éjszakára. Az utazó szilveszterezők körében Tel-Aviv a negyedik legnépszerűbb hely, Berlin, Párizs és Amszterdam után.
Bauhaus Tel-Avivban
Tel-Avivban közel 4000 olyan épület áll még ma is, amelyet a Bauhaus szellemében alkottak a múlt század harmincas, negyvenes éveiben. 2003-ban az Unesco a Világörökség részeként ismerte el a „Fehér várost„- ‘העיר הלבנה‘
Tavaly ünnepelte Tel-Aviv a 100.születésnapját, ugyanakkor a fiatal várossal ma már egybenőtt, és önkormányzati szinten is egybetartozó rész Jaffa – egyike a föld legrégebbi településeinek.
1907-ben már mintegy 8000 zsidó élt, a 40 ezer lakosú Jaffán. Nem különálló negyedben, hanem a város többi lakójával keverten, szétszórtan az egész városban. Az Oszmán Birodalom részeként, vegyes, muszlim és keresztény arab lakossággú település volt, és amikor 1908-ban a birodalomban megnőtt a muszlim nacionalisták, az Ifjú Törökök szerepe, egyre több attrocitás érte a zsidókat. Éppen ezért a cionizmus eszméi hatására egyre növekvő zsidó lakosságnak Jaffától északra, amelyeket a közösség már korábban megvásárolt, új városrészt kezdtek építeni. Innen indult Tel-Aviv. Az első városrészek jellegükben meglehetősen eklektikusan épültek, kis telkeken, kis házakkal, többnyire olcsó építőanyagokkal, silány minőségben. A lakosság növekedésével újabb és újabb területeket nyitottak, de ezzel együtt a zsúfoltság is nőtt.
Az első világháború az Oszmán Birodalom végét jelentette, egyben azt is, hogy ez a terület, Palesztina néven a Brit Birodalom részévé vált.
A britek ebben az időben még támogatták a zsidó közösség országépítő szándékát, és ez megmutatkozott a zsidó bevándorlás mértékében is.
A múlt század huszas éveiben, különösen a német aliya hatására, egyre sürgetőbbé vált új alapokra helyezni a városfejlesztést.
Patrick Geddes készítette el az általános rendezési tervet, a „kertváros”, az akkor legkorszerűbb várostervezési elvek szerint.
A tervet 1927-ben fogadták el, és az ezt követő tíz évben mintegy 2700 új házat építettek, már Bauhaus stílusban.
Szerencsés csillagegyüttállása volt ez Tel-Avivban a politikai-társadalmi célok (a zsidóknak új hazát építeni), a modern várostervezési elgondolások (kertváros, ami a hagyományos városhoz képest levegősebb, zöldebb, emberibb) és a modern építészeti irányzatnak, amelyet a Németországból érkezett bauhauslerek honosítottak meg a tengerparti homokdűnéken.
A képen látható Angel-házat Zeev Rechter tervezte, aki viszont Párizsban tanult és Le Corbusier hatása érezhető munkáin.
Tel-Aviv éghajlatára remekül illettek a modern építészeti elvek: a lapostető, a földszint lábakra állítása, a teraszok, a falfelületek és az ablakok geometrikus játéka, az árnyékolás és fény összhangja.
A kertváros gondolata is kiválóan beleillett abba a cionista elképzelésbe, hogy az ős-új hazában minden talpalatnyi helyet zölddé kell tenni – mind a mai napig a faültetés, a kertépítés igen hangsúlyos eleme a településtervezésnek.
A Geddes-terv szerint a városban széles fasorok és sugárutak épültek, találkozásaiknál, néhol impozáns terek.
Összefüggő házsorokból álló utcakép helyett, a telekhatártól visszaléptetett, kert közepébe ültetett házak sora jelentette a sajátságos városképet.
A főutak által határolt tömbökben keskenyebb utcák és sokféle gyalogos átjáró, imitt-amott egy-egy telek kihagyásával belső parkok, amelyek különleges intimitást nyújtanak a városnak.
A várostervezés geddesi hagyománya mind a mai napig hatással van az izraeli várostervezésre.
Bizonyos tekintetben egyre inkább, hiszen a huszadik század gépjármű-mániás második feléhez viszonyítva, újra felfedezzük a gyalogos város szépségét.
Nem csak a Bauhaus épületek megőrzése válik a lokálpatrióta büszkeség lényeges elemévé, hanem a városszerkezet rehabilitációja is.
Egyre gyakrabban látni, hogy a húsz-harminc évvvel ezelőtt parkolóvá alakított kerteket rekonstruálják, a társasház kertészt fogad, hogy a környezete újra olyanná váljon, mint ahogy azt a városalapítók elképzelték.
A fasorok új funkcióval telítődnek azáltal, hogy a várost átszövik a kerékpárutak.
A fák megnőttek, a növényzet sokszor takarja a régi épületek szoborszerű szépségét – kevésbé fotózhatóak, de annál inkább lakhatóak ezek a házak.
A tel-avivi Bauhaus-örökség a ma már elitté vált belváros része.
Ahogy csökken a gépjárműforgalom (dugódíj, sebességcsökkentés 30km/órára, stb.) egyre inkább visszatérhet az ember a szabad teraszokon való üldögéléshez, ahogy az ötvenes években tették.
A mediterrán ember az utcákon, a közterületeken él szívesen, a ház körüli kert, a lakásokhoz tartozó teraszok adekvát átmenetet jelentenek a köztér és a privát tér között.
Kapcsolódó témájú hg cikk