Ön(fenntartó)kormányzat_8
Kócoskát megfésüljük…
A példa egy, a sokféle, adottság és lehetőség között, de alkalmas arra, hogy bizonyos általános érvényű megállapításokat és javaslatokat tegyünk.
Összefoglalva az előző részben tárgyaltakat:
1. A Kéli-medencében elindult egy spontán betelepülési folyamat, amely az elnéptelenedés felé tartó falucsoportot némileg eltérítette ettől az iránytól, de 25 év alatt sem okozott áttörést…
2. Elkészült egy közös fejlesztési koncepció, ami számtalan adottságot és problémát feltárt, de hatékony megoldást nem nyújtott. Ennek legfőbb oka, hogy leragadt annál a világnál, amit már látni lehet (idegenforgalom, borászat, hagyományörzés), és nem mert igazán előre lépni.
3. A jövőképből hiányzik az üzleti szemlélet, a hiányzó képességek és annak a szükségszerűségnek a belátása, hogy a kvalifikált betelepülő népesség az egész közösség érdeke.
Az általános következtetések, amelyek a példából leszűrhetők:
_ Ha egy településen, bármilyen oknál fogva csökkent a hagyományosan foglalkoztatottak száma, a helyi lakosság egy része megélhetés híjján elvándorol – újra kell pozicionálni a települést. A kor kihívásainak megfelelően újraértelmezni az adottságokat és a legkorszerűbb technológiai lehetőségekkel kombinálni azt.
_ Ehhez olyan tudásra van szükség, ami nem létezik az adott területen (ez nem szégyen, csak tény), mert ha meglenne a folyamatos fejlődés feltételrendszere, akkor nem jutott volna a település zsákutcába. (Ez egy országra is igaz)
_ A tudás, széleskörű tapasztalat azért nélkülözhetetlen, mert az új irányt gazdagi érdekeltség alapon lehet csak hosszú távra kijelölni, és ebben a képletben minden szereplő érdekének harmonikus egyensúlya kell megjelenjen – ha mások kárára nyernek néhányan, az csak újabb csődhelyzetet idéz elő. Tudni kell, hogy van olyan rendszer, amelyben mindenki nyertes, ám ennek a kidolgozása alapos és megalkuvásmentes munkát igényel. Nem csak szabad kezet kell kapjon a stáb, a megrendelő önkormányzat(októl), hanem annak igéretét is, hogy a kutatás-egyeztetés-szervezés eredményét elfogadják, még akkor is, ha rövid távon a személyes érdekeiket sérti. Ez nyilvánvaló egy olyan önkormányzati rendszerben, ahol 100 fős falunak is polgármestere és képviselői vannak, ahol a demokratizmus azt jelenti, hogy egy csomó hozzá nem értő ember vezeti a települést.
_ Ha mindenki „érzékenységére” vagyunk tekintettel, és játsszuk a széplélek demokratát, akkor a magyar önkormányzati rendszert nem lehet önfenntartóvá tenni, a válságot (az átmeneti időszakot) szakszerűen menedzselni kell, és csak egy jól működő rendszert lehet a képviseleti demokrácia szabályai szerint tovább vezetni – addig, nem diktatúrára, hanem a közvetlen demokrácia eszközeire van szükség, ami félelmetesen nehéznek tűnik egy országban, ahol a diktatúrának sokkal nagyobb a hagyománya, mint annak, hogy az egyének a közösség aktív tagjai. Más lehetőség viszont nincs. (lásd: előre a tenger, hátuk mögött a fáraó seregei)
_ A célt, amelyet 20 év kemény munkája árán a település(együttes) el akar érni, nagyon világosan és egyértelműen meg kell határozni – semmi sumákolás és lila köd a részvételi demokráciáról meg az együttműködésről, hanem a lényeg: miként lesz jobb minden egyes ember számára! Józsi bácsi, aki ma 60 éves, nem a reményt akarja enni éveken át, hanem azt érezni, hogy nap-nap valamivel javul a helyzete a bekövetkező változás okán – ha ezt nem érzi, csak kerékkötője lesz mindennek, mert „neki már úgyis mindegy”.
_ A cél-tól készítünk „visszaszámlálási programot” – vagyis az utat úgy tervezzük meg, hogy már a kezdetén tudjuk, hogy mit kell csinálni holnap, és milyen eredményt kell elérni három hónap, egy év, két év, öt év, stb idő alatt. Tudom, Magyarországon nem ismerik a határidőket, de ha Nyugathoz akarunk tartozni, akkor meg kell ezt tanulni.
_ Ahhoz, hogy a „reaktor” beinduljon, szükséges a kritikus tömeg – népességben, befektetésben, szervezettségben. Ezért kell ösztönözni az értelmiségiek letelepedését, a közösség érdekét szem előtt tartó üzleteket kötni befektetőkkel, és hatékonnyá tenni a szervezeti kereteket.
_ Miután gondoskodtunk arról, hogy a település népességének legyen megélhetése, a szolgáltatásalapú helyi adórendszerrel biztosítjuk a működéshez szükséges folyamatos forrásokat. A következő részekben erről az adórendszerről lesz szó.
Előző rész: 7
Következő rész: 9 A kényszerítő erő
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_7
Miért költöznének értelmiségiek vidékre?
Minőségi életkörülményekért és értelmesen végezhető munkáért. A többi már ebből a kettőből következik. Amint az értelmiségi fiatalok (családok) számára vonzóvá válik a vidék, a ma hiányzó minőségi szolgáltatások is megjelennek.
Az egészségesebb életkörülményekért már sokan eltávolodtak a fővárostól, de nem eléggé, mert az értelmes munkavégzés feltételei a mai rendszer hibái miatt hiányoznak. Hangsúlyozom: nem egyszerűen munkahelyek hiányoznak, hanem a hasznos munkavégzés feltételei, annak ellenére, hogy rengeteg tennivaló lenne vidéken.
Ahhoz, hogy az értelmiségi lét megvalósítható legyen az ország legkisebb településein is, valójában nem kell sokat tenni:
1. A jelenlegi, budapesti agglomerációban elérhető lakásoknál nagyságrendileg jobb, környezettudatos, kényelmes lakások (házak) építésének támogatása.
2. Állampolgári jogon használható, vagyis ingyenes, szélessávú, mobil internet-hálózat, amely befedi az egész országot. (az információ fontosabb, mint a fizikai megközelítetőség)
3. A teljesítmény és felelősségtudatos, önkormányzati szolgáltatások rendszerének kialakítása amely minden, közösségileg hasznos munkavégzést, amely a vidéki települések fejlődését közvetlen, vagy közvetett formában elősegíti – támogat.
Természetesen, ezeknek a támogatásoknak a forrását is meg kell teremteni – erre szolgál a podo-féle helyi adó-rendszer, amelyet a következő fejezetekben részletezek. Egyelőre lássuk, hogy miért érdemes áldozatokat hozni, kiforgatni a megkövesedett önkormányzati világot a sarkából.
Három lényeges eleme van a következőkben először egy példán keresztül bemutatott, majd általánosan megfogalmazott javaslatnak:
– az időtényező, ami alapvetően megkülönbözteti az építészeti tervezést a településfejlesztéstől, mert utóbbinál a folyamatot kell megtervezni, nincs „elkészült” állapot,
– a „támogatás” mindig olyan folyamatot érint, ami egyszerre hasznos a közösségnek és az egyénnek,
– a külső, előbb állami, majd önkormányzati beavatkozás katalizátor-jellegű, pozitív folyamatot elősegítő, de nem a kapitalista, versenyalapú, piaci viszonyokat megváltoztató intézkedés.
a példa:
Már a múlt század nyolcvanas éveiben, bizonyos értelmiségi körökben divatos hely lett a Káli medence.
Az elnéptelenedett, lepukkant parasztportákat hétvégi házaknak vették eleinte olyanok, akiknek elegük lett a nagyvárosi nyüzsgésből, és munkájuk lehetővé tette, hogy hosszú hétvégeket hasítsanak ki idejükből, amit nyugalomban tölthetnek.
Egy idő után az ott lakó hírességek részvételével kultúrális fesztivált lehetett volna rendezni, ha ez lett volna a cél, de kétségtelen, jó reklámot csinált a helynek Cseh Tamás, Cserhalmi György, Kende János, és mások is.
Ahogy a kontaktusteremtés és az információáramlás könnyebbé vált, egyre több értelmiségi szakma művelői tehették meg azt, hogy már nem a hétvégét, hanem sokkal hosszabb időket töltöttek a vidéki házukban. Betelepülésük bizonyos fokú munkaalkalom-teremtő erővel is bírt, egyre több civil szerveződés és vállalkozás is megjelent a környéken.
Salföld, Kékkút, Mindszentkálla, Szentbékkálla, Balatonhenye, Monoszló, Köveskál, Kővágóörs – 2009-ben elkészült egy mikrotérségi koncepció, amely felveti a térség alapproblémáit, és összefogásra buzdít:
” A Káli-medence jellegéből adódóan földrajzilag jól körülhatárolható egységet képez… számos olyan tényező bontja meg, ami a mikrotérség kialakulásának szab gátat jelenleg… például a közigazgatás…, hogy a medence 8 települése 2 kistérséghez tartozzék… A Káli-medence települései aprók (az átlagos népességszám 270 fő körüli, köztük akad, amelyik a száz fős népességszámot sem éri el), egymagukban a fennmaradásuk is kérdéses, hiszen számos gazdasági-társadalmi-szociális kérdést ilyen léptékben lehetetlen megoldani. (A hagyományos módszerekkel- szerk.) A korlátozott gazdasági- és munkalehetőségek miatt sokan elköltöznek, elöregednek a települések…” Fontos részlet: „A Balatoni Nemzeti Park különleges előnye, hogy élő közösségeket, településhálózatokat is magában foglal. Sajátos paradoxon, hogy a települések állandó lakói ezt korlátozásnak, hátránynak élik meg. ”
A koncepció jövőképe egyébként összecseng azzal, amit az 5. részben megfogalmaztam, azzal az apró, ám nem elhanyagolható különbséggel, hogy erős korlátok és tiltások mellett, ki akarja találni, hogy az ott élők mivel foglalkozzanak. Szükségesnek tartja a gazdasági felemelkedést, és elismeri a bebírók (a betelepült idegenek) szerepét, de a meglévő népesség megtartását tarja elsődleges szempontnak. Az indok, hogy ők ismerik a területhasználat hagyományos módjait. A SWOT-analízisból (erősségek – gyengeségek, lehetőségek – veszélyek) nem csak a települések adottságait ismerjük meg, hanem a koncepció készítőinek eröltetett szándéka is érződik – hagyományörzés, tájvédelem, idegenforgalom uralja az egészet, a rezervátumban való élet pedig nem nagyon tetszik az ottlakóknak. Nincs benne semmi új, amitől a pozitiv folyamatok igazán beindulhatnának. Külső szemlélőnek nyilvánvaló az érdekazonosság, de hiányzik az a közösséget teremtő közös cél.
Bár közgazdász is részt vett a koncepció elkészítésében, üzleti terv jellegű gazdasági program nincs. Lehetséges forrásként pályázatokat említ, nem pedig olyan gazdasági tevékenységet, ami „pénzt termel”, vagyis olyan megélhetést és életszinvonalat, amiért érdemes itt maradni.
A legviccesebbnek azt a pontot tartom, ami az elektromos légvezetékek cseréjére vonatkozik, mert azok rontják a látványt – nincs megélhetése a településeknek, és akkor a légvezeték látványa koncepcionális kérdés? Ez a tisztaszoba-tervezési stílus – az a fontos, amit látnak, nem az, ami a lét alapja! A korlátozások és szabályozások fejezetet már nem is említem, mert abban valamely régvolt korszakot álmodnak vissza, ami, gyanítom, hogy az ottlakóknak nem volt annyira idilli.
A minden maradjon, de mégis legyen jobb szituáció abszurd. A Káli medence szerencséje, szemben egy sor baranyai vagy bihari falucsoporttal, a helye – a se túl közel, se túl távol Budapesthez képest, a Balaton – és az, hogy értelmiségiek egy csoportja felfedezte magának mint lakóhelyet. Csakhogy, minden pozitívuma ellenére, ez 25 év alatt sem hozott áttörést. Valószínűleg azért, mert a spontán folyamatot észlelve a helyi vezetés képtelen volt tudatos fejlődéssé alakítani azt.
Persze a hivatali szervezet is agyrém – Ramat Efal 2800 lakosú településként sem elég nagy a hatékony önálló igazgatásra, itt 8 falu népessége ezt a lélekszámot sem éri el – de a működésképtelenség oka másutt van. Nem találták meg azt az egyedi, és a hely adottságaiból fakadó aktivitást, ami megélhetést hozhatna a környéknek.
Pedig ott van az orruk előtt – a Káli medence olyan kellemes lakóhely, amit egyre többen választottak önként, minden ösztönzés nélkül. Persze, olyanok, akik a múltszázadi életkörülményeket is elviselik egy ideig, vagy saját erőből korszerűsítették a házaikat. Mi lenne, ha ezen a helyen olyan egyedi lakóhely megteremtését ösztönöznénk, amely a legkorszerűbb és legkényelmesebb életet ötvözi a táj fennséges adottságaival?
Miért csak megőrizni akarjuk a múltat és ellenszegülünk a jövőnek, ahelyett, hogy megterveznénk azt?
Magas az idősek aránya (27% a hatvan éven felüli) a jelenlegi lakosság körében. Van ugyan idősek otthona, de az sem a kor követelményeinek megfelelő… Ha viszont arra ösztönöznénk egy vállalkozást, hogy egy olyan idősek otthonát építsen ezen a helyen, amely a legkorszerűbb egészségügyi központot is tartalmazza, akkor nem csupán a helyi idősek ellátása nyerne megnyugtató módon megoldást, de a környék egészségügyi bázisa is kialakulna. Az önfenntartó kormányzat nem ad el telkeket, hanem hosszútávra kölcsönösen előnyös üzletet köt vállalkozókkal, a közösségi feladatok tekintetében. Például a férőhelyek 20%-át helyieknek tartják fenn, szociális ellátás keretében. Ráadásul, egy 600 fős szuper-korszerű idősek otthona kb. 150 fős szakszemélyzettel dolgozik, orvosok, nővérek, stb. akik a helyi, fizetőképes népességet növelik, ha nem csak védett parasztházakban lakhatnak, hanem olyan környezettudatos, új épületekben, amelyek fenntartási költsége alacsony. Az idősek otthonában, ha nemzetközi normák szerint épülnek és működnek, olyan külföldiek is szívesen töltik életük utolsó szakaszát, akik a magas szintű szolgáltatásokat meg tudják fizetni, hozzájuk rendszerint hasonló anyagi körülmények között élő rokonaik jönnek látogatóba…
Van ugyan 170 iskoláskorú gyerek, a 8 faluban, de legyünk őszinték, ez még mindig kevés ahhoz, hogy igazán szinvonalas oktatási központot hozzanak létre „helyi használatra”. Itt is adódhat egy olyan megoldás, hogy egy speciálisan ökoszemléletű, bentlakásos iskolával kombinálva hoznak létre oktatási és kulturális bázist, sportközpontot, ahová „külsős” gyerekek is járnak, illetve ide integrálják a felnőttoktatást is – a legkorszerűbb technikai megoldásokat többfunkciós használatra tervezve.
Két bázisprojekt, amely hasznát mind a 8 település élvezheti, lehetőséget ad a helyieknek, hogy aktivizálják a saját képességeiket és lehetőségeiket. A környezetbarát új lakóépületek mintát adhatnak egy elérendő életformára, példázhatják azt, hogy nem kell elmenni a nagyvárosba ahhoz, hogy valaki boldoguljon.
A környék kétezer körüli népességét könnyedén megduplázva, kvalifikált, anyagilag tehetősebb népességgel megerősítve a meglevőt, létrejöhet az a kritikus tömeg, amely a „behozott tudás” révén, a helyi specialitásokból képes egyedülálló késztermékskálát produkálni. Természetesen egy takarékos üzemű önkormányzattal (koma-körzetekkel).
Az általános következtetések, javaslatok a következő részben olvashatók majd.
Előző rész: 6
Következő rész: 8 Kócoskát megfésüljük…
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_6
Az értelmiség szerepe
Miközben ezeket a sorokat írom, a város, ahol lakom, az ország, ahol élek, nem csupán a terrorral, hanem a társadalmi egyenőtlenségekkel is küzd. Tiltakozó sátortáborok vannak szerte az országban. Kicsit olyan, mint egy végetérni nem akaró Sziget-fesztivál, körülrajongott és kevésbé ismert zenészekkel, előadásokkal, filmvetítésekkel.
A lényeg azonban a fiatal középosztály lázadása – a társadalmi újraelosztásban túl sok a rájuk rótt kötelesség, szemben a jogokkal, amelyek csekély élvezői.
A kormány két hét után kezdte komolyan venni őket, most már folyamatos tárgyalások folynak, és a változások kényszere alól a hatalom nem térhet ki. Akkor sem, ha közben az ország déli részén rakéták potyognak ártatlan emberekre.
Az érdemi változást kezdeményező társadalmi réteg az értelmiség. Mindenütt, nem csak Izraelben. Az úgynevezett népi forradalmak legfeljebb káoszt eredményeznek, nem pedig új, a réginél jobb rendet. A tudás hatalma kell vezesse a tömegeket.
2007-ben Publius Hungaricus néven írt valaki egy keserű elemzést „A féltudású magyar elit„-ről. Az egész szépséghibája, de talán jellemzője is a magyar elitre nézve, hogy mindez álnéven jelent meg. Fontos, sajnos, máig igaz mondat: „A magyar elit nem volt nyitott a körön kívülről érkező külföldi tapasztalatra, mert úgy érezte, hogy tudja, mit és hogyan kell csinálni. ” Ez nem csak a ma ötvenes éveikben járó rendszerváltó nemzedékre, hanem a húsz-harminc körüliekre is érvényes. A cikk második részében: „Amilyen rossz a féltudás, valamint a teljesítményelv és az egyéni felelősség hiánya az országnak, annyira kellemes az elit tagjainak. Az ezígy-ben ugyanis a pozíciók megtartásához se tudással bírni, se teljesíteni nem kell, elég ha az ember a körön belül van. Az ilyen elit nem alkotásra rendezkedik be, hanem szerzésre. ”
Az, hogy a tudás helyett az ismerettségi kör határozza meg egy értelmiségi boldogulását, illetve, ami ennél is fontosabb, hogy ami az értelmiség, mint társadalmi réteg, ismeretanyagának hasznosulásást akadályozza – az a centralizáltság, a központtól való függés.
A gazdasági önállóság megteremtése tehát, nem csupán a települések létkérdése, hanem a pozitiv társadalmi változások kulcsa. A gerinc akkor lesz egyenes, ha nem kell meghajolni az alamizsnát szóró disznófejű nagyúr előtt.
A ma aktív korosztálynak azért kell kiharcolnia az önfenntartó önkormányzati rendszert, hogy a gyerekeik már abban nőjjenek fel és felelősségteljes felnőtekké váljanak. Akkor számukra már megnyílik „Kánaán kapuja”, de ahhoz a szüleiknek ki kell menni a „rabszolgaság házából”.
Előző rész: 5
Következő rész: 7 Miért költöznének értelmiségiek vidékre?
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_5
A hely, ahol jó élni, megteremti a munkát.
A korábbiakhoz képest, a XXI. században nem a munkahely határozza meg egy településszerkezet változását. Mondhatni, hogy a munka és a hely különválasztható. Persze, ma még nem nem annyira látványos ez a tendencia, de a változás jelei már megmutatkoznak – a kapcsolatteremtés helytől és időtől függetlenül is lehetséges.
A koncepció, amelyet ebben a sorozatban felvázolni szeretnék, egyfelöl azon a mélyen gyökerező helyzeten alapul, amely a magyar településszerkezetre még ma is jellemző, vagyis a mezőgazdasági termelés által meghatározott szétszórtságra – ennek a mai élet szempontjából korszerű elemeit továbbfejlesztve, másrészt a XXI. század legkorszerűbb technikai megoldásaira. Ebből a két vonulatból szeretnék egy sajátos, magyar rendszert létrehozni.
Semmiképpen nem a nyugati fejlődés útját másolni, harminc-ötven-száz éves késéssel, hanem tudomásulvéve a lemaradás tényét, azt előnnyé kovácsolni azáltal, hogy a zsákutcákat szépen kikerüljük, az időközben elavult módszereket kihagyjuk.
Talán kitérőnek tűnik, de meggyőződésemet abból a többezer éves emberi bölcsességből merítem, amit a Tóra tartalmaz – Mózes öt könyve olyan, mint egy utikönyv, miként lehet a rabszolgalelkűségből a szabad emberek társadalmának világába eljutni. A magyar társadalom legnagyobb bajának ugyanis a szolgalelkűséget és az önbizalomhiányt tartom, ami megakadályozza abban, hogy merészen belevágjon a legújabb dolgokba is. Éppen ezért fel kell mutatni a múlt valódi értékeit, de a büszkeség tárgya az kell legyen, hogy ehhez miként rendeljük a holnapot. Vagyis a cselekvés, a kitűzött cél érdekében végzett kemény munka, nem pedig az, amit az elődök már megtettek. A siker záloga nem gazdasági mutatókban és jogszabályokban van, hanem az emberi akaratban – egy jól megfogalmazott célrendszer, amely reményt ad az itt élő embereknek, olyan energiákat szabadíthat fel, amelyeket rég nem ismert ez a nemzet.
Miért mezőgazdaság?
Hiszen évtizedeken át az volt a nézet, hogy egy ország fejlettségi szintjét a foglalkoztatottak aránya jellemzi, és az ország alacsonyan fejlett, ha magas a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya. Törekedtünk hát az iparosításra és a szolgáltatások bővítésére. Igenám, de közben kiderült, hogy a kép ennél jóval árnyaltabb.
Arról nincs szó, hogy azt a mezőgazdaságot szeretnénk visszahozni, amely magas élőmunka-ráfordítással olcsó termékeket hoz létre. De nem is a nagyfokú gépesítettségű monokultúrákról van szó, hanem a kettőnek egy-egy hely adottságaihoz illeszkedő, értelmes ötvözetéről, mert a mezőgazdasági termelés a XXI. században felértékelődött. Sokak szerint, rövidesen stratégiai ágazattá válik.
Időközben egy remek példát találtam, méghozzá az LMP-hez közel álló Róna Péter szakszerű magyarázatával, úgyhogy a miért mezőgazdaság – kérdést tovább nem is részletezem.
Valójában arról van szó, hogy koncepcionálisan újra kell értékelni az ország területének használatát. Erdőt, mezőt, természetvédelmi területeket, ipari övezeteket és mezőgazdasági felhasználású földeket, és persze, a települések helyzetét mindezek kontextusában.
Mint ahogy a mezőgazdaság újrapozicionálásában, a települések különleges potenciáljának felkutatásában is elengedhetetlen a szakértelem. A nagy sikerek, mindenütt a világon úgy indulnak, hogy értelmes és figyelmes emberek észrevesznek egy hiányt. Mint Róna Péter borász barátai a minőségi sajt hiányát. De kell az az ember, aki a hiátusban meglátja a lehetőséget, és nem sajnálja az energiát arra, hogy kitöltse egy alkotással. Persze, nem mindenki világjárt közgazdász, aki tudást és pénzt is képes összeszedni az alkotáshoz – ehhez kell az önkormányzat, és az annak megbízásából dolgozó kreativ csoport ( ez nem reklámszakembereket jelent). Ám ebben az esetben is akkor hatékony a tevékenység, ha hálózatban kering a tudás és az információ. Vagyis eljutottunk a koma-körzeten kívüli, nevezzük nevén, településgazdász-hálózathoz, amelynek feladata a komáknák megfogalmazódott problémák, ötletek szakszerű feldolgozása a megoldás érdekében. Ez a folyamatos munka része, amit azonban egy alapos helyzetfelmérés kell kísérjen.
Ennek a cikknek az elején azt írtam, hogy ma már nem a munkahely határozza meg a települések fejlődését, ugyanakkor a mezőgazdaság szerepét fontosnak tartom a településfejlesztés szempontjából – ez ellentmondásnak látszik, első pillanatban. De éppen a kínálkozó példa világít rá a bevezető állítás lehetséges igazára – ugyanis Róna Péter nem azért vett földet, ott, ahol, mert ott egy sajtgyár volt, hanem mert a hely valamiért megtetszett neki, majd felismerve a lehetőséget maga csinált ott sajtgyárat, ezzel munkát adva másoknak is.
Vagyis nem a munkahelyért, hanem a helyért ment oda, és ott munkaalkalmat teremtett. Ez az aktivitás, amit az új önkormányzati rendszernek szolgálnia kell, és ehhez a településeket a XXI. századi, elvárható szintre kell emelni – a hogyanról a továbbiakban lesz szó. A lényeg, hogy a magyar települések a maguk sokszínűségében vonzóak legyenek akár a világot megjárt, sikeres embereknek is, de még fontosabb, hogy a tettrekész, ám rosszul foglalkoztatott magyar értelmiségnek az legyen.
Előző rész: 4
Következő rész: 6 Az értelmiség szerepe
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_4
Milyen legyen a magyar településszerkezet ?
Ha meg akarjuk válaszolni a kérdést, akkor bizony nem csak a település-szerkezet, hanem az ország gazdasági és társadalmi szerkezetének jövőjét kell meggondolni.
A mai településszerkezet magánviseli az ország mezőgazdasági jellegét, Trianont, a Budapest (központi agglomeráció) vízfejet, az eröltetett iparosítást, a szuburbanizációt és a gyenge infrastrukturális ellátás okán a kistelepülések elszegényedését is.
Gyönyörű elemzéseket lehet olvasni arról, hogy miként alakult ki ez a helyzet, de a jövő szempontjából sokkal fontosabb azt elemezni, hogy mit lehet kezdeni vele, a XXI. századi elvárható életminőség szempontjából mit tud nyújtani, vagy ahogy az előző részben említettem, esetleg azon kell fáradoznunk, hogy megváltozzon ez a településszerkezet?
Induljunk el abba az irányba, hogy senkit nem kényszerítünk (ösztönzünk) lakhelye megváltoztatására, tulajdona feladására. Elfogadjuk azt, hogy Magyarországon nem csak apró falvak, de még tanyák is vannak, és ha valamit ösztönözni akarunk, az nem a Budapest körüli központ növelése, de még a vidéki városok vagy településkoncentrátumok fejlesztése sem, hanem éppen ellenkezőleg – témogassuk a minőségi vidéki életet!
Ha ez a XX. században őrültségnek hangzott, a XXI-dikben ez a normalitás jele, mert időközben rájöttünk, hogy a gyorsuló élet sok tekintetben zsákutcába vezetett. Lassú város – a trend, és ehhez az egész gondolatmenethez remekül illik a mezőgazdaságra szerveződött régi, magyar településszerkezet. Vagyis, nem csupán humánus, meg demokratikus okokból, hanem tisztán gazdasági megfontolásokból is, a településszerkezetet nem kéne átalakítani.
Természetesen, ez nem jelenti azt, hogy a majdnem 3200 önkormányzatnak is meg kell maradnia – nem a szervezeti rendszerhez igazítjuk az életet, hanem a minőségi szolgáltatások rendszeréhez rendeljük majd a szervezetet.
Ehhez viszont meg kell határozni, hogy melyek azok a szolgáltatások, amelyeket a legkisebb falvakban, sőt a tanyákon is biztosítani kell a XXI. század szinvonalán.
Ez nem a polgármester és a jegyző, hanem egészséges ivóvíz, a szennyvíz környezetkímélő kezelése, elektromos készülékek használatának lehetősége, internet, a hely megközelíthetősége, olyan orvosi ellátás, amely a távolság miatt nem veszélyezteti a beteg életét, iskolaköteles gyerekek számára lehetőség a tanulásra. Ez a minimum, a XXI. század elején az emberi élethez szükséges feltétel!
És ezt biztosítani lehet akkor, ha nem a megszokott fogalmakban gondolkozunk, vagyis nem beszéltem vízvezetékről, szennyvízcsatornáról, villanyhálózatról, orvosi rendelőről, vagy iskoláról – mert nem ez a lényeg. Ha az utóbbiakról beszélünk, akkor a jelenlegi településszerkezet fenntarthatatlan, de ha azt mondjuk, hogy a lehetőség biztosításának módja a helyi adottságoktól függően sokféle lehet, akkor kinyitjuk a megoldások kapuját.
Van még egy nélkülözhetetlen feladatkör, amit az önkormányzat fel kell vállaljon – valami olyasmi, amit szociális ellátásnak szokás hívni, de mégsem az. A funkció, amire a megfelelő emberekből álló szervezet valójában hiányzik – az odafigyelés. Olyan ember akihez minden problémával, gondolattal, sőt, jobbító szándékkal is oda lehet menni. Nem egy személytelen, megalázó szervezet, ahol segélyt osztanak, hanem egy emberarcú tudásbázis, a problémamegoldás első lépcsője. A nehézsorsú, vagy bajbajutott embereknek nem feltétlenül a pénz segít, sokszor többet ér egy jótanács, egy olyan megoldás felkutatása, amire maga nem gondolt. Coachnak is mondhatnánk, de találtam egy szerintem megfelelő magyar szót is erre – koma.
Koma – olyan férfi vagy nő barát, aki egy másik férfival vagy nővel általában valamilyen rítus folytán meghatározott, közeli viszonyba kerül. A koma sohasem rokon, de a → komaság gyakran a rokonoknál személyesebb, közelebbi kapcsolatot jelent. A koma anyagi és erkölcsi segítséget nyújtó bázis, amely a rokoni és lokális kapcsolatokon túl összeköti az egyént a társadalommal. (Magyar Néprajzi Lexikon)
A koma-körzet olyan ellátási terület, amelyen élő lakosságot, egy ember, főállásban gondoz. Nem kell hat diploma hozzá, elegendő egy célirányos képzés, és feltétel a helyismeret, pontosabban az emberismeret. Az odafigyelni-képességet olyan tudással kell egy tanfolyamon bővíteni, hogy az illető tudja, mivel hová kell fordulni. A további segítséget a hálózat adja. Igen, az internetes koma-hálózat. A fizetését pedig az önkormányzat. A későbbieken, a szervezeti felépítés és a működési mechanizmusok elemzésénél erre még kitérek.
Fontos tisztázni, hogy ez az ország miből akar megélni a jövőben?
Koreai autógumik gyártásából, amely gyárat az ország legértékesebb termőföldjére telepítettek, és abban a pillanatban bezárják, ha az autógyártás bármilyen oknál fogva hanyatló ágba kerül…
Vagy az ország kitűnő természeti adottságait kihasználva, magas szinvonalú mezőgazdaságból, hungárikumként jegyzett élelmiszerek előállításából és a termálvízre alapozott speciális turizmusból, esetleg Európa Floridájaként, jólszituált, európai idősek életük aranyló alkonyát jelentő szolgáltatásokból?
Azt hiszem nem kétséges, hogy a lassú város-gondolathoz melyek illeszkednek.
Előző rész: 3
Következő rész: 5 A hely, ahol jó élni, megteremti a munkát.
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_3
Látszólag apróság, de valójában szemléletbeli különbség, hogy miként kezdünk hozzá egy előttünk álló probléma megoldásához.
Az egyik módszer – Magyarországon ez az általános gyakorlat -, hogy alapos elemzésbe fognak, a probléma mélységeinek történeti és társadalmi hátterét boncolgatják, majd erről az alapról próbálnak lehetséges megoldásokat felvázolni.
A másik módszer – ez jellemző a gyors és tartós megoldásokat követelő izraeli gyakorlatra, de nem csak ott alkalmazzák -, hogy mindenekelőtt egy ideális működési rendszert tisztáznak, aminek látszólag semmi köze a valóság problémáihoz, majd miután ellenőrizték, hogy a felvázolt rendszer hatékonyan működik, megkeresik a jelen helyzetből az ideálisba vezető út lépéseit.
Az eredményesség próbáján, a tapasztalat szerint, a második módszernek nagyobb az esélye. Ennek az az oka, hogy a problémák megoldási szintje a legritkább esetben van a meglévő helyzet síkján. Többnyire a megoldás éppen akkor jelentkezik, ha el tudunk lendülni a rögvalóságról.
Ahelyett, hogy fejjel lefelé a mocsár sűrűjében keressünk a kivezető utat (az első módszer), fel kellene emelnünk a fejünket, hogy a láthatáron meglássuk azt (második módszer).
Nem kell bizonygatni, hogy a jelenlegi, magyar önkormányzati rendszer rossz. Hogy miért nem működik, a jövő szempontjából érdektelen. A kérdés, ami minket foglalkoztat, hogy miként működne jól?
Milyen rendszer működne jól? Ha így tesszük fel a kérdést, akkor a saját, és a koncepció készítésébe bevont emberek agyában hirtelen kreatív gondolatok tömege jelenik meg – ki lehet próbálni – míg, ha a problémákat boncolgatjuk, akkor a depresszió uralkodik el: megoldhatatlan ennyi gond.
Mindenekelőtt persze, ki kell tűzni a célt.
Aki közeli és kis célokat tűz ki, az jó esetben azokat éri el. Aki mer nagyban gondolkodni, merészet álmodni, új rendszereket kitalálni annak megvan az esélye, hogy ezek valósuljanak meg, de aki rágondolni sem mer, annak 100%, hogy nem következik be alapvető változás a helyzetében.
Mentalitás kérdése megint, hogy melyik utat választja az ember. Kis célok – kis sikerek, kis bukások, vagy nagy célok, amelyek lehetnek bizony nagy bukások is, de ugyanilyen esély van a nagy sikerre is. A kettő között azért van egy lényeges különbség – amig a kis célokat kitűzők sosem érhetik el a ki nem tűzött nagy célokat, a merészek elérhetnek kisebb eredményeket akkor is, ha a kitűzött céljukat nem is. Igaz viszont, hogy a nagy cél eléréséhez nem csak bátorság, hanem rendszerint sokkal több munka, nagyobb következetesség és kitartás is szükséges, amely tulajdonság nem éppen politikusi erény napjainkban.
Az ideális rendszer, ahogy korábban megjegyeztem, csak látszólag független a jelen helyzettől, hiszen természetesen tudjuk az alapproblémát – a magyar településszerkezet elaprózott, a települések 73%-án él a népesség 17%-a, így a XXI. században elvárható szolgáltatások hatékony biztosítása valamilyen, a jelenleginél merőben különböző módszerekkel lehetséges, ha egyáltalán, és a feladatunk éppen az, hogy ezeket a módszereket megtaláljuk.
A megoldáskeresésnek ebben a fázisában még az is felmerülhet, hogy elfogadjuk – ilyen marad a magyar településszerkezet, vagy az erőfeszítések éppen arra vonatkoznak, hogy meg akarjuk változtatni. Vagyis az életképtelen kisfalvakat, tanyákat magukra hagyjuk, és masszív városfejlesztéssel arra ösztönözzük (kényszerítjük) a lakosait, hogy elhagyják a szülőhelyüket a boldogulásuk érdekében. Anélkül, hogy megelőlegezném a magam válaszát erre a kérdésre, csupán felvetem, hogy ez is olyan kérdés, amit nem szabad megkerülni, hanem nyiltan és őszintén fel kell tenni, majd meg is kell válaszolni!
A sorozat második része nagy vihart kavart azáltal, hogy egy „belső anyagnak” titulált, bár véglegesnek mondott koncepciót mert nyilvánosan kritizálni, amely egyébként hosszan emlegeti a demokráciát és az átláthatóságot. Nekem hideglelésem van minden olyan közügyet tárgyaló irattól, amit elzárt irodákban ülő hivatalnokok raknak össze, ahelyett, hogy a téma felmerülésétől kezdve nyiltan felvállalnák a legkényesebb kérdéseket, és azt, hogy nagyon nehéz megtalálni ezekre a közmegegyezést, de éppen azzal teremtjük meg a reményt, hogy mégis sikerül az érdekeket egy irányba terelni, hogy nyilvánossá tesszük a gondolkodást.
Módszertanilag tehát, a kiindulásunk, hogy miközben tudjuk – a jelenlegi rendszer nem jól működik, azt is tudjuk, hogy van egy alapellentmondás a településszerkezetben, feltesszük a legkényesebb kérdéseket, és nyilt közbeszédben keressük rá a lehetséges válaszokat. A megfelelő kérdések felvetéséhez ismerni kell a problémákat, de nem azokban kell elmélyedni, hanem a kérdésekre adott lehetséges válaszokból felépíteni egy ideális rendszert. Majd pedig megtervezni az utat a jelenből a jövőbe. Erre vállalkozunk a sorozat következő részeiben, és a lap helyet ad a pro és kontra hozzászólásoknak.
Előző rész: 2
Következő rész: 4 Milyen legyen a magyar településszerkezet ?
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_2
Az LMP önkormányzati koncepciója 27 oldalon tele van csuda szép elvekkel, eszmékkel, és problémákkal, amelyeket így-úgy, a lehetőségek határain belül meg szeretnének oldani.
Hiányzik viszont egy jövőkép, ami megrajzolná az ideálisan jól működő önkormányzatot. Nem elvekben, hanem láttatva, hogy az mitől működhetne jól.
Az önkormányzat működése nem ideológiai kérdés. A demokráciának is csak annyi a szerepe benne, hogy a XXI. században, úgy tűnik, közösségi egyetértés nélkül rosszabbul működnek a települések. Nem ideológiai, hanem praktikus követelmény.
Mint írásmű, ami meg kéne győzze az olvasót, hogy az LMP programja valami egészen más, sokkal jobb, mint bármely más párté – csapnivaló. Kényszerítenem kellett magam, hogy ne fussak át a sorokon, hiszen ha bírálni akarom, minden betűjét el kell olvassam – különösen, amikor ilyen mondatok álltak előttem: „Az LMP alkotmánykoncepciója az önkormányzati rendszer változtatásának irányait, a megőrzendő értékeket és az LMP számára fontos új értékeket elvi alapvetésként már tartalmazza, fontosnak tartjuk ezekre itt is felhívni a figyelmet…”
Miután kifárasztottak az elvekkel, a problémák boncolgatásába fognak – 6 oldalon. De amikor a részletes javaslatok részhez ér az ember, és szeretné már tudni, hogy mit kíván tenni az LMP ezzel a szétesett önkormányzati szisztémával, akkor is még mindig az ideológia és az elvek sorjáznak. Ráadásul minden második bekezdés azzal kezdődik, hogy „Az LMP…” – most az LMP-ről van szó, vagy az önkormányzatokról?
Majd a feladatok címszó alatt ilyenek szerepelnek: „Az Alaptörvényben, de legalább az Önkormányzati törvényben kell pontosan definiálni a helyi közügy fogalmát.”
Hogy mi van? Attól fog jól működni egy önkormányzat, hogy deffiniáljuk, mi a közügy? Hello, jogászok! Vannak ennél egy kicsit égetőbb feladatok is a magyar településeken! Persze értem én, hogy a feladatok és hatáskörök deffiniciója miért fontos, de előbb talán fel kéne vázolni a hatékony szolgáltatásokat nyújtó településszerkezetet – nem pedig az Alkotmányra hárítani ezt a feladatot. Agyon van jogászkodva ez a program, és bármekkora tisztelettel tekintek is a jogalkotásra, vannak az életnek olyan oldalai, ahol a jogász csak másod-, vagy harmadhegedűs kell legyen, ahhoz, hogy ne akadályozza az életszerű rendet.
” A cél az, hogy a lehető legtöbb közszolgáltatás az állampolgárok számára kényelmesen elérhető legyen, és gazdaságilag fenntartható módon valósuljon meg. ” A hogyanra itt sincs válasz.
Az első, valamelyes konkrétum a 12 oldalon – „Az önkormányzatok kötelező feladatai közül az egészségügyi szakellátás szervezését kivennénk. Összességében azonban a helyi közszolgáltatások körének szélesítését, és minőségének emelését látjuk kívánatosnak.” Persze, arról egy hang se, hogy ez miképpen lehetséges.
Ezek után visszazuhanunk a vágyálmokba: „A települési képviselő jogállását meg kell erősíteni, jogait ki kell bővíteni és lehetővé kell tenni, hogy valóban képes legyen a település egészéért vállalt felelősséggel képviselni a választóik érdekeit.” Mire tetszenek gondolni? Aztán néhány sorral lejjebb már nem a képviselő, hanem a polgármester jogosítványait kell megerősíteni – a közgyűléssel szemben? Konkrétan? Nem derül ki.
Pedzegeti, de nem foglal egyértelműen állást a településtársulásokkal kapcsolatban, pedig a hatékony működtetésnek magyar viszonylatban éppen a rengeteg kis önkormányzat a nagy baja. És akkor, a 16. lapon végre valami – a regionális önkormányzat a megyei helyett. Óriási! Csakhogy még mindig nincs egy stabil vázszerkezet, amihez azokat a bizonyos feladatokat és hatásköröket kellene hozzárendelni. Megyeháza helyett most regionális önkormányzati apparátus, vagy csupán arról van szó, hogy nem komplett önkormányzatot, hanem csak döntési fórumokat kell létrehozni? A továbbiakban, már nem kritikaként, hanem javaslatként kitérek ennek az óriási különbségére.
Az én kedvencem az önkormányzatok gazdasági alapja című fejezet, mivel az utóbbi 5 évben arról igyekeztem minden politikust meggyőzni, hogy az önfenntartó önkormányzat elérhető cél lehetne 10 éven belül, ha most azonnal ennek jegyében születnének döntések. Csakhogy az LMP koncepció itt sem egy ideálisan működő rendszerből indul ki, hanem belesüllyed az önkormányzatok eladósodásának történetébe, és azt boncolgatja, hogy jogi és banki manőverekkel hogyan lehetne ettől a nyűgtől megszabadulni. Ez nem stratégiai kérdés, hanem legfeljebb taktikai, ám addig, amig az adott önkormányzat életképességét nem tisztáztuk, az adósságteher csökkentése a feneketlen kút esete.
Az önkormányzatok bevétele és kiadása összhangjáról és az egész adórendszer ésszerűsítéséről és a településfejlődés céljait szolgáló szisztéma kialakitásáról sem esik szó. A meglévő, rosszul működő, és főként rossz üzenetekkel bíró adórendszert nem veti el, csak itt-ott módosítani igyekszik. A hatékonyság ezek után, az utolsó előtti oldalon, a ruházat hiányosságaira figyelmet felhívó fügefalevél – nem több.
Van még egy pár sor az átláthatóság fontosságáról, de amikor azt kerestem, hogy kik írták ezt a művet, azt nem láthattam. Talán, a felelősségvállalással kellett volna kezdeni. Az egyéni felelősségvállalás pedig ott kezdődik, hogy az írásomat a nevemmel vállalom.
Ide tartozik az is, hogy miután tegnap megjelent a sorozat első része, és Somfai Ágnesnek, ahogy szoktam megküldtem a linket, arra kért, hogy ne hozzak nyilvánosságra olyan anyagot, amelyet belső információként kaptam. Nos, az LMP anyagból, eleve csak részleteket idéztem (dőlt betűvel), mert nem szeretném a podo-pro.hu olvasóit a terjedelmes szöveggel fárasztani, de továbbra sem értem, hogy mi titkos egy olyan anyagban, amit véglegesként aposztrofáltak. Az pedig, szerintem közügy, hogy az adott párt mit javasol az önkormányzatokkal kapcsolatban.
Előző rész: 1
Következő rész: 3
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_1
Jó ideje tudjuk, hogy a rendszerváltás utáni önkormányzati rendszer rosszul működik. Az egymással vetélkedő pártoknak kényelmes volt a kétharmados törvényre hivatkozva nem csinálni semmit.
2010 tavasza óta ez az ürügy kiesett, de a rendszer működőképessé tételére még sincs kellő akarat. A választások óta eltelt időben az már kiderült, hogy rendszerelvű szemléletet és tetteket nem várhatunk az elvileg mindent keresztülvinni képes kormánytól, mert ha lettek volna ilyen tervei, azok már nyilvánosságra kellett kerüljenek. Ha eddig nem történtek meg a szükséges lépések, akkor pedig már elkéstek.
Azt gondoltam, hogy egy új pártnak, amelynek ebben a pillanatban nincs kormányzati kötelessége, de nagyon szeretne meghatározó tényezővé válni, a legjobb alkalom egy teljesen újszerű szemlélettel előállni – a magyar rögvalóságtól elszakadni tudó, életet adó reménnyel teli jövőképet rajzolni. Mert lehetne másként csinálni, mint ahogy a régi pártok eddig tették…
2005-ben a választásokra készülő Demszky-csapat közrebocsátott egy Budapest-programot, amely felháborított és arra késztetett, hogy a bírálat nyomán megírjam a magam podo-programját. Akkor, még csak egy éve ismerkedtem újra a várossal, a magyar viszonyokkal, de amit leírtam, ma is vállalom, és szerénytelenség nélkül állítom, hogy Budapest jobban járt volna, ha 2006-ban a podo-program kap többséget. Elszalasztott lehetőség volt Demszky újraválasztása, és úgy tűnik, hogy most is több energia megy el utcaátkeresztelésekre, mint stratégiai lépésekre.
Van egy párt, amely nevével is hangsúlyozni akarta, hogy másképp csinálja – az általuk készített önkormányzati koncepciót pár hete megkaptam és az azóta eltelt időben sikerült jónéhányukat magamra haragítanom azzal, hogy megalkuvónak és középszerűnek jellemeztem.
A most kezdődő sorozatomban tételesen kifejtem a szakmai ellenvetéseimet, de az igazsághoz tartozik, hogy az LMP-nek, még a kezdet kezdetén, mikor még nem volt parlamenti párt, ingyen és feltétel nélkül átadtam egy anyagot, amely Budapest 2010-es aktualizált podo-programjaként Híd a jövőbe címet viselte. Valójában ez egy hálózati rendszer, amelyet a részletes program szakmai kezdetének képzeltem, amit kellő komolysággal előbb szakmai körben, majd szélesebb társadalmi bázison kellett volna megvitatni. Erre sosem került sor. Az LMP Budapest programja egy összelapátolt politikai irat, amihez nekem már nem volt közöm.
Idén tavasszal kaptam egy meghívót az önkormányzati rendszer koncepciójával kapcsolatban. Egy napom elment az értelmetlen összejövetelre – semmi rendszer, semmi előzetes szakmai konstrukció. Hónapok teltek el, sokféle fórumokon vitatkoztak, majd elkészült a „végleges koncepció” – nyomda előtti állapotát veszem górcső alá.
Az LMP-vel nem vagyok semmilyen szerződő viszonyban, a pártnak nem vagyok tagja, de kétségtelen, bennük még reménykedtem. Most leginkább bosszankodom, de ha bármi is jobbá lesz azáltal, hogy őszinte és elfogulatlan kritikámat az érdekeltek elolvassák és nem a szadeszre emlékeztető pökhendiséggel reagálnak rá, akkor legyen.
Az LMP-sekkel folytatott levelezésben már kifogásoltam, hogy ugyanazt teszik, mint a Fidesz és az MSZP tette korábban – párthű szakmabeliekkel bélelik ki magukat, ahelyett, hogy olyan szakemberekkel dolgoznának, akik nem a pártot, hanem a közügyet szolgálják. Az átlag politikus hajlamos elszállni saját okosságától, szemben az intelligens politikustól, aki tudja, hogy kritikus szakemberekkel kell önnön okosságát gyarapítani.
Természetesen, nem csupán az LMP koncepciót akarom bírálni, hanem felmutatni helyette valamit, ami nem több, mint egy szakmai keret, egy olyan konstrukció, ami az önkormányzatok hatékony, és önfenntartó működésénél kevesebbel nem éri be, de ennek a célnak az érdekében széleskörű vitára bocsátja a szakmai elgondolást.
Következő rész: 2
Vandálim
A földtörvény reformjának csak egy része az, amit chok havadalim -ként jelölnek (חוק הוד”לים), jelentése egyébként nemzeti lakásprogram-bizottság, ám ellenzői az egész reformot vandálnak tartják, ezért aztán pillanatok alatt megszületett a „vandálok törvénye” gúnynév.
Számítások szerint, évente 30 ezer lakást kell építeni ahhoz, hogy Izrael növekvő népességének kellő kínálattal szolgáljon. Ehhez képest az elmúlt 5-6 évben ennek csupán töredéke, évi kb. 6000 lakás épült. Sokan ennek tulajdonítják a lakásárak drasztikus emelkedését – a kereslet és a kínálat egyensúlyának megbomlását.
Az építési vállalkozók szerint az alulteljesítés oka a bürokrácia, hogy az engedélyezési eljárás hosszadalmas.
A Natanjahu-kormány ezt akarja lerövidíteni a földreformmal, de a társadalmi szervezetek tiltakoznak – szerintük ugyanis elérhető áru lakásokat, amelyekért immár egy hónapja tüntetnek a Rothschild fasorban, és lassan az egész országban, azzal nem lehet garantálni, hogy a közösségi jogokat megnyirbálják.
A nagyjából 22 ezer négyzetkilométernyi ország területének 93%-a állami tulajdonban van, ami Izrael létrejöttének különleges körülményeire vezethető vissza.
A gondolat, miszerint a zsidó népnek nemzeti földalapot kell létrehozni, Erec Izraelben, már az első Cionista Kongresszuson (1897) megszületett, és 1901-ben alakult meg a Keren Kájemet Lejiszrael (קרן קיימת לישראל). A kék doboz minden zsidó közösségben ismertté vált, a legkisebb adományoktól a tehetős európai és amerikai zsidók felajánlásig, a befolyt pénzből földeket vásároltak. Az állam megszületéséig (1948) egymillió dunám (1 dunám= 1000 négyzetméter) földet vásárolt meg ez a földalap. (A többit „vérrel szerezte” Izrael, miután a terület felosztását megszavazó ENSZ határozat után a környező arab országok megtámadták, és a Felszabadítási háborút, a népesség 1%-ának eleste árán, de megnyerte.)
Bár az 1960-as törvénnyel megalakult Minhal Mekarkain Izrael ( מינהל מקרקעי ישראל ), amely az összes állami tulajdonú földet kezeli, és a Keren Kajemet azóta csupán a természetvédelmi területekkel foglalkozik közvetlenül, miután az ország alapját jelentő föld a „zsidó nép” tulajdonát képezi, szokássá vált, hogy a földet nem adják át privát tulajdonba, hanem csakis 50-99 éves bérletre. Nem mellékesen ez összhangban van a Tóra törvényeivel is, amely a mai izraeli jogrendszernek is az alapja. Ez a sajátos helyzet lehetőséget adott átfogó településtervek készítésére, illetve korábbi, kevésbé sikerült programok javítására. Egészen mostanáig. A földreform ugyanis lehetővé tenne egy drasztikus privatizálást, amit ráadásul a tervezés-engedélyezés következetes rendszerének fellazítása is erősítene.
Mindezidáig a településfejlesztési tervek készítése és elbírálása az adott érdekeltségi rendszerhez tartozó bizottsághoz került. Ha helyi érdekű tervről volt szó, például egy családiház, vagy társasház építéséről, akkor azt az önkormányzati rendszer szerinti helyi bizottsághoz ( עדה מקומית ) kellett benyújtani. Érdeksérelem esetén a felülbíráló, a körzeti bizottság ( ועדה מחוזית ). Ugyanez dönt akkor is, ha olyan projektről van szó, amely hatása nem csupán az adott önkormányzatra terjed. Ennek különös jelentősége van a Tel-Aviv környéki városok összehangolt feljesztése tekintetében, de sokszor szükség van erre az elbírálási szintre a vonalas infrastruktúrákról való döntések alkalmával. A harmadik szint az országos bizottság ( ועדה ארצית ), amely a településfejlesztés és a környezetvédelem összetettsége folytán egyre több koordinációs munkát is végez.
Kétségtelen, az Építési, tervezési törvény 1965-ből, megérett egy alapos átdolgozásra, annak ellenére, hogy az eltelt évek alatt számos módosításon esett át, koncepcionálisnak és áttekinthetőnek nem mondható. Szükség lenne például a közösségi részvételt új alapokra helyezni, hogy a tervekkel szemben ne csupán ellenkezni lehessen, hanem a közösséget érintő tervek készülte közben legyen kooperáció. Erre kitűnő példát mutat Tel-Aviv stratégiai tervének készítési folyamata, ám a földreform szándéka éppen ellentétes ezzel – lerövidíteni az eljárást, minél inkább kizárni a közvetetten érintettek beleszólását. Nem véletlen, hogy azok a szakemberek, akik tisztában vannak a „reform” lehetséges következményeivel, élesen bírálják.
Túl nagy pénzekről van szó, és ez nem csak abból következik, hogy a föld véges mennyiségű, ezért állandóan emelkedő érték Izraelben, hanem a nagy kincs a területek átminősítéséből fakad. Ha egy mezőgazdasági vagy iparterületet lakóövezetté minősítenek, vagy ha egy alacsony beépítést megnövelnek, az ingatlan tulajdonosa ezzel extra profithoz jut. Erre ugyan, Magyarországgal ellentétben, van egy adófajta, az értéknövekedési illeték (Tel-Avivban az értékkülönbözet 50%-a), ezzel együtt, a közösség akkor jár a legjobban, ha egy terület akkor kerül átsorolásra, amikor annak következményeit minden tekintetben alaposan megvizsgálták, és a közösségi egyeztetés fórumain felbukkanó ellenvéleményekre megnyugtató válaszok érkeztek, vagyis az átsorolás egy közmegegyezéses terv ereménye.
Hogy ez lehetséges, arra valóban Tel-Aviv a jó példa, ahol a stratégiai tervezés évei alatt ugyan stagnált az építkezés, de mióta elkészült, elképesztő intenzitással folyik, és az épületek mellett a közterületfejlesztés is olyan látványos méreteket öltött, hogy azt még a város mindig elégedetlen lakói is elismeréssel illették a legutóbbi felmérések szerint.
A társadalmi szervezetek ellenzik az eladást, a korábban bevált hosszútávú bérbeadás helyett, mert ezzel megszünne a közösségi kontroll az elkövetkezendő nemzedékek számára. A gyors és meggondolatlan privatizációt pedig végképp, mert tartanak attól, hogy ez az amúgyis veszélyes vagyonkoncentrációt erősítené.
Nők vezette forradalom?
Okosak, fiatalok, széplelkűek. Értelmes életet akarnak. Olyat, ahol helyén van a munka, a család, a közösség, a haza. Minden pátosz nélküli egyszerű dolgokat szeretnének. Azt hallják, hogy az izraeli gazdaság ragyogóan teljesít, ők keményen dolgoznak, mégsem érzik, hogy szárnyalnak a gazdasággal – egyre nehezebb kifizetniük a lakbért, a mindennapi kiadásokat, és nem kérnek elnézést azért, hogy a XXI. században a laptop és az okos telefon is az életük szükséges kelléke.
Nők, a huszas-harmincas éveikben, iskolázottak, tudják, hogy semmit nem kapnak ingyen, mindenért meg kell küzdeniük. Nem kérnek szívességet, és nem keresnek egy férfit, aki majd megoldja a problémájukat. Maguk kezdenek a leghatározottabban harcolni a jogaikért.
A Rothschild fasori sátortábor-tüntetést egy fiatal nő, Dafni Leif (balról a harmadik) találta ki, de a frontvonalban a második helyen is nő áll: Sztáv Sapir, a „vörös” (középen). Dr Jáel Gazit ( jobbról a negyedik) a szakvizsga előtti orvosokat képviseli, akik sokszor már kisgyerekes szülők és óriási tehertétel számukra a szabadidőt szinte nem ismerő kórházi rendszer. Rona Arobno (bal szélen) negyedéves építészhallgató, aki már önkéntesként dolgozik az élhetőbb Jeruzsálemért, az építőiparban uralkodó himsoviniszta szellemmel találkozik naponta. Méráv Cohen (jobbról a második) szintén a jeruzsálemi önkormányzatnál igyekszik a női vonalat képviselni. Racheli Ázriá (jobbról a harmadik), maga háromgyerekes családanya a kisgyerekes nők érdekeiért munkálkodik – nem lehet többé kifogás az, hogy ha drága a bölcsöde-óvoda, akkor a többgyerekes nő maradjon otthon és ne dolgozzon! Arin Madar (balról a második) egyetemista, közösségépítésről beszél, a legjobb zsidó hagyományról, amelynek korszerű formája lehetővé teszi az egyéni képességek minden korábbinál jobb kibontakoztatását.
A cikk előzménye az Xnet-en megjelent írás, onnan való a csoportos kép is.
Ha Rothschild volnék fasor
Tel-Avivban tovább folynak a tüntetések a társadalmi igazságosság érdekében – erről az amichay.hu-n lehet olvasni részletesebben.
Itt a podo-pro.hu-n az elégedetlenséget kiváltó lakáshelyzet elemzése, és a lehetséges megoldások felvázolása folytatódik, annál is inkább, mert minden különbözőség ellenére, bizonyos megoldások nagyonis hasonlóak a Magyarországon is alkalmazhatókkal.
Sőt, az a megoldás, ami nem akarja a piaci viszonyokat összekuszálni, attól független áru bérlakásokkal, hanem azzal javít a helyzeten, hogy visszaszerzi az elveszített arányosságot, az majdhogynem azonos, és eredete a múlt század huszas éveibe, Budapestre vezethető vissza.
Amíg Magyarországon valójában még mindig kínálati a lakáspiac, de fizető-, illetve hitelképes vásárlók hiányában nőtt az igény az elérhető áru bérlakások iránt, ugyanez az igény Izraelben a népességnövekedéssel lépést nem tartó, visszafogott lakásépítés miatt alakult ki. Utóbbi jelenséget a későbbiekben elemzem, mert közvetetten ez is tanulságos magyar szempontból.
Mindkét esetben csak az egyik megoldási lehetőség a bérlakások számának növelése – de cseppet sem mindegy, hogy miként. Hosszabb távra a két ország más-más módon tudja megoldani a lakásproblémáját, de a bérlakások tekintetében a szituáció hasonló.
Mindkét országban ismert a szociális bérlakás fogalma, és mindkét helyen visszaszorulóban. Ugyanakkor, amikor a lakáshelyzet ellehetetlenüléséről van szó, mind Magyarországon, mint pedig Izraelben, sokan a szociális bérlakások építését hangsúlyozzák, mintha nem ismernék a korábbi, rossz gyakorlatot.
Mindenekelőtt leszögezném, hogy a szociális bérlakások szűk, ellenörzött és átlátható rendszerét minden társadalomban szükségesnek tartom, a ténylegesen elesett népesség lakhatására. Ám ez, semmiképpen nem az aktív társadalmi rétegek lakásproblémájának megoldási módja. „Ami nem az enyém”- ingatlanpusztító szemlélete mindkét ország lakóira jellemző ezidáig. Mivel sem a magyar, sem az izraeli nem rendelkezik német, osztrák, francia vagy belga mentalitással, az utóbbiak szociális bérlakás-rendszere aligha adaptálható.
Másfelöl, jogos igény, hogy az egyetemisták, pályakezdők, vagy fiatal párok elérhető bérű lakáshoz jussanak. Ha ilyen nincs a szabad piacon, akkor gondoskodni kell arról, hogy legyen, de semmiképp nem úgy, hogy az állam építési vállalkozót játszik. Korábban már bebizonyosodott, mindkét országban, hogy az állam nem jó gazda. Az állami (szociális) bérlakások alacsony építési szinvonalon, gazdaságtalan működési feltételek mellett „funkcionáltak”. Szükségszerű volt leépülésük.
A bérlakáspiacon kialakult magas keresletet úgy lehet csökkenteni, ha bizonyos köröket érdekelté tesz az állam abban, hogy hosszú távú befektetésként bérlakásokból álló házakat építsenek.
Tekintettel arra, hogy Izraelben a nyugdíjas élet biztonságában az öngondoskodásnak nagy a szerepe, számtalan nyugdíjalap létezik, amelyek jórészt az értékpapír-piac fajsúlyos szereplői. Az állam feladata, hogy ezek a nyugdíjalapok fokozatosan, egyre inkább bérházépítésbe fektessék a pénzüket, ahelyett, hogy bizonytalan tőzsdei spekulációba bocsátkozzanak a közösségi vagyonnal. Ily módon az a feltétel is teljesülhetne, hogy a jelenlegi, „a zsidó nép tulajdonában” lévő földek ne kerüljenek privát befektetők kezébe, hanem a szokásos módon 50-99 éves bérleti szerződéssel a nyugdíjalapok rendelkezésére bocsátva, ott korszerű, a potenciális bérlők igényeinek megfelelő lakásokat tartalmazó „bérpaloták” épülhessenek, a legjobb budapesti gyakorlatot követve.
Az íly módon megépülő bérlakások valódi, versenyképes alternatívát jelentenének a jelenlegi bérlakáskínálattal szemben, és minél nagyobb számban kerülnének a piacra ezen bérházak lakásai, annál drasztikusabban törnék le az árakat, illetve rákényszerítenék a gyengébb lakások tulajdonosait is arra, hogy bérbe adandó lakásukat korszerűsítsék. Míg a szociális bérlakások megjelenése a protekcionizmust erősítené, a piaci helyzetbe illeszkedő, kínálatnövelő bérlakásépítés fokozatosan javítaná az egész lakáspiac helyzetét.
A Rothschild fasori tüntetők, akik a jól ismert Tóbiás a tejesember – kiszólást, a „ha én Rothschild volnék”-ot adták sátortáborukat neveként, a társadalmi igazságosság alapján követelnek megoldást, de ebbe az igazságosságba nem illeszthető az, ha most, az izraeli kormány bizonyos embereknek kedvezményes lakásokat juttat, míg hasonló helyzetű társaik a magas hiteleket fizetik – a problémát a kapitalista rendszeren belül kell megtalálni, nem pedig a gondoskodó államban.
Az én váram_10
Részletek – fürdőszoba
Ahol nincs „térérzet”, az a fürdőszoba. A programban már leírtam, hogy számomra az ideális fürdőszoba kicsi, egyszemélyes helyiség.
Ugyanakkor, érvényesülnie kell annak az elvnek is, hogy kicsi térben ne legyen túl sok részlet, ami a zsúfoltság érzetét kelti.
Ki nem állhatom azokat a fürdőszobákat, amelyek tele vannak porfogó apróságokkal a sminktől a tisztítószerekig.
Másfelöl viszont, a dolgoknak „kézközelben” kell lenniük, hogy ne pazaroljunk drága időt minden nap a pakolászással.
A fürdőszoba – terv szerint – egy 80×80-as zuhanyozót, egy rejtett víztartályos, függesztett WC-t és egy mosdót tartalmaz. A mosdóval szemben van az ajtó, amely kifelé nyílik, belépve jobbra a zuhanyzó, balra a WC. Szemben egy méretes tükör, amelynek helyét kihagytuk a csempézéskor.
A csempe 10×10-es raszterű, egyszerű, selyem fényű, fehér csempe, amelyet egy halványlila árnyalatú másik, 20×20-as illetve 10×40-es méretben vált bizonyos helyeken, amolyan díszítésként. A mosdó alatti szekrény is fehér, rozsdamentes acél lábakon. Ezt a fajta „sterilitást” oldja az a néhány nyírfa kellék, ami a képen is látható,és a zuhanyozó előtti kilépő-rács is ilyen.
A mosdó alatti szekrénykében elfér a tartalék WC-papír, a fürdőszoba és WC-takarító-szer, padló-felmosó és szőnyegtisztító. A mosószerek a háztartási helyiségben vannak, ahol a mosás is zajlik. A fürdőszoba ugyanis csak a személyes higiéne helye. A szépítőszereket, a hajszárítót, stb. a WC feletti helyre szabott, faltól-falig szekrény fogadja be. A közepére elhelyezett gomb direkt igyekszik megtévesztő lenni – idegennek ott nincs mit keresnie. A tükör alatti sávon, a WC-papír-tartó két oldalán van még két kis doboz, a tartalék szappannak, és egyéb apró kellékeknek, ezek tetején pedig a gyakran használt krémek.
A képen, a tükörben lehet látni a tükörrel szemben lévő falra elhelyezett törölközőszárítót – a fürdőlepedőknek. A kéztörlőknek a mosdó két oldalán van helyük. Természetesen, ebben a fürdőszobában csak fehér vagy a képen látható halványlila törölközők lehetnek, és ugyanez a zuhanyfüggöny árnyalata. Sajnos, még nem találtam meg azt az impregnálószert, amivel a lila organzát vízzáróvá teszi, pedig van ilyen, mert hasonlóan egyedi zuhanyozó-függönyöket csináltam „előző életemben”, Izraelben. Addig a függönyt egy átlátszó műanyag-réteg egészíti ki, csak ez nem olyan könnyed, amilyennek szeretném.
A következő rész címe: Részletek – konyha
A sorozat kezdete: ITT