Kanapé-kényelem-kontextus

Az én váramban nincs kanapé. Volt aki hiányolta. Én nem, de ha nem magamnak tervezek, akkor figyelembe kell vennem a megrendelő kívánságait.

Tehát a kétgenerációs lakásban van kanapénak való hely. Nem túl nagy „nappali”, de kanapé az van.

Az első skiccekben az étkező volt az ablakhoz közelebb, és a „szoba mélyén” a kanapés sarok, de miután a statikus nyilatkozott, hogy mely válaszfalakat érdemes megtartanom, változott a helyzet, és az étkező-nappali viszonyát is „felülbíráltam”.

Az étkezőasztal közelebb került a konyhához – nem mintha egy ilyen pöttöm lakásban nagyok lennének a távolságok, de a funkcionális kapcsolat mégis perdöntő. A kanapé pedig közelebb került a természetes fényforráshoz, vagyis az ablakhoz.

Az ablak külön történet, mert a házban lakók teljes megrökönyödésére az új ablakok merőben különböznek a korábbiak nyitási rendszerétől. Ennek több oka is van, de most a kanapé felől közelítek: ebben a kislakásban nem játszom el a „nagy nappalit”, mert az elég idióta dolog lett volna… a kanapéval szemben, mindjárt a bejárat mellett van egy pici dolgozósarok – laptopnak, tabletnek, kevés papirnak, tollnak, ilyesminek, és van még két „rejtett érték”, ami a nappali teret észrevétlen megnöveli:

Az ablakmélyedés értékes tér, ha a fal vastagsága 66 cm.

– az egyik az ablakmélyedés.

A háznak ezen a részén 66 cm vastag a fal (az épület 1908-ban épült). Az ablak hagyományosan is a külső falsíkon volt, dupla gerébtokos ablak, ami kb. 15 cm helyet vett el, de így is maradt kb. 50 cm, amit a szokásos függönyökkel kizártak a térből.

Függöny azért kellett, hogy a szomszédok, akik szemben laknak, illetve az ablak alatt elhaladók (gangos ház) ne bámuljanak az ember torkába… Igen ám, de ha megváltoztatjuk az ablaknyitást, vagyis, azt alsó harmad fix üveg, a második harmad bukó-nyíló, a harmadik harmad pedig csak bukó (szúnyoghálóval a külső síkon), akkor már csak a szimpla üveg helyett tejüveget (precízen, olyan biztonsági-hőszigetelt üveg, amelynek a belső síkján lévő üveg savmart, ezért nem átlátszó, csak a fényt engedi be és a szomszédok tekintetét kirekeszti) teszünk, és ezzel a függöny kilőve.

Mivel a hőszigetelt üvegű műanyag profil csupán 6-7 cm vastag, megmarad nekünk egy 60 cm mély, esetünkben 125 cm széles ablakmélyedés, amit szépen leburkoltunk 10 cm-es rétegelt lemezzel, egészen a lábazatig, hogy kényelmesen fel is lehessen kapaszkodni rá, de legfőképpen, hogy a fény felé nyissa a teret.

– a másik a lépcső.

A lépcső elhelyezésének problematikájáról már korábban is írtam, ebben az esetben az volt a legfontosabb, hogy semmiképp ne szűkítse az amúgy is keskeny szobának a terét.

Korlát, ami takarja a cipőt és kapaszkodó, ott, ahol erre szükségünk van a biztonságérzetünkhöz.

Kényelmes, bár csak 75 cm széles, de azzal, hogy két „pihenő” is be van iktatva az össze-vissza 12 lépcsőfokba, csökkenti azt az érzést, hogy nincs kedvem megmászni ezt a lépcsőt, vagy fentről nézve riaszt, hogy lepotyogok. Pedig látszólag korlát sincs…

Szegény lakatos kitikkadt tőlem, hogy micsoda agyament korlátokat szerkesztettem, ráadásul vissza is kellett jöjjön a korlátok miatt, mert azok helyét csak a sok le-fölmászkálás után, tapasztalati úton határoztam meg – oda tettem, ahol szükségét éreztem a kapaszkodás biztonságának. Ezért került a falra egy vízszintes fogantyú 20×20-as profilból, míg a fordulónál a plafonig megy a 20×20-as profil. Utóbbi egy 2×15 mm-es rétegelt lemezből készült „lábazati korláttal) egészül ki, ami kicsivel magasabban megismétlődik a lépcsőforduló és az ágy találkozásánál. Fontos szempont volt, hogy a földszinten állva ne lássam az ágyneműt, mégis, a lehető legkevésbé zárjam el a teret felfelé.

Ebben a történetben minden apróságnak jelentősége van és ezzel kergetem az őrületbe a szakembereket, akik csak a saját szakmájuk határáig látnak. Egy kislakásban nincs helye a slampos részleteknek. Legyen az a szekrény, az ágy, a falilámpa vagy az alatta lévő tükör.

Funkcionalitás mindenekelőtt…

A kérdés, hogy milyen képek kerüljenek a falra, nem kevésbé fontos, mint az, hogy hol legyen a WC-papír-tartó…

Minek kell annyi ki-beszögelés a fürdőszobában? – dohog a burkoló, miután a gipszkartonos is elkívánt melegebb éghajlatra, amikor a vezetékek eltakarását nem holmi egyen-magasságban kértem. Csakhogy egy pöttöm fürdőszobában az is számít, hogy a WC mellett van még egy kis 15 cm-es rakodófelület, hogy a rejtett víztartály  fölött egy diszkrét dobozban ott van egy kis vatta, meg egészségügyi tapasz, illatos gyertya, és egy fotó… mert miért ne legyen ott is, ha egy férfi pisil, nem az üres falat bámulja…

Na és a színek: lejártam a lábam, amíg megtaláltam a csempéket. Itt kék és fehér kombináció.

A lakás kétfajta kék színt használ, egy markáns sötétet, ami bizonyos esetekben a feketével párhuzamosan jelenik meg (a falakon lévő fotóknak fekete a kerete, a dolgozósarok üvegasztalának szintén fekete a fém vázszerkezete, és a szekrény oldalfalai és a polcok homlokzati része fekete), illetve egy halványkéket, ami sokszor a rávetülő fénytől függően, majdnem fehér.

Ennek megfelelően vannak fehér dolgok is a lakásban, nem csak a csempe és a szaniter elemek, hanem a konyhai tárgyak jó része is az, sőt az egyik LED falilámpa, és a tükör kerete is.

Térkapcsolat – átépítés után

A színekre hisztérikusan érzékeny vagyok – nem tűrök meg olyan tárgyat magam körül, ami kibillent a színbeli egyensúlyból. A kanapé halványbarna színét egy ismerősöm nagyon leszólta, holott éppen a nagy kékség miatt, borzalmasan fontos volt, hogy ne csak a lépcsők, a konyhai munkapult és az asztal, a székek anyagában térjen vissza a természetes fa-anyag és meleg szín, hanem a kanapé, a szőnyeg és a takaró színében is.

Nagy kincs volt, hogy találtam az IKEA-ban két fonott kosarat a polcok alá, és már hetekkel ezelőtt lepácoltam két irattartót a régi cuccaim közül, hogy legyen egyfajta színek párbeszéde ebben a térben.

A padló – beton. A nappali-étkező-konyha szinten. Elektromos padlófűtés van,  a kanapé előtt szőnyeg, de a lakkozott beton a választott „burkolat”. A galérián majdnem fehér laminált parkett van. A látszó-beton felület nem olcsó, de miután az elektromos padlófűtéshez amúgy is kellett két réteg beton, úgy gondoltam, hogy adekvát ez a megoldás. Megszenvedtünk érte…

Mindig bosszant, amikor egy alapvetően jó anyagot a slampos munka miatt rosszabbul értékelnek, mint amilyen az valójában. Ezt történik sok esetben a gipszkaron-falakkal, és most ezzel a betonnal is, amit sokadszori nekifutásra sikerült elfogadhatóan abszolválni.

Egy tervező-lebonyolító számára mindig az a legnagyobb gond, hogy vannak-e olyan szakemberek, akik képesek együtt-gondolkodni vele és megérteni a tervezés hosszú-távú szempontjait. Nem az a fontos, hogy lehet a legegyszerűbben megoldani valamit, hanem az, hogy miként használja az ember 20 éven át azt a dolgot, amit megcsináltunk. Mindig vannak apró hibák, amiket én látok, és ha már nem is tudom kijavítani őket, sosem felejtem, hanem még jobban odafigyelek a következő projektnél, hogy azok ne forduljanak elő. Amit persze lehet, azt kijavítunk, még akkor is, ha morog a szaki, ha csúnyán néz rám – elviselem.

A sorozat következő része: Marcus Goldson lakásgaléria  itt olvasható.

A sorozat ITT KEZDŐDÖTT

Létraerdő a gletteléshez…

A tervezés folyamata, egy kicsit mindig más, hiszen mások az adottságok, a megrendelők, sőt, a tervező is állandóan változik, tanul minden tapasztalatból.

A „doboz”-lakások százai után találtam rá az én váramra, vagyis a pesti bérházak nagy belmagasságú lakásaira, amelyek újabb kihívásokat jelentettek.

A kétgenerációs lakás ötlete is egy aránytalan tér kijavításának igényéből fakadt valójában.

Egy lakás potenciálja nem csupán a falak által határolt területre szorítkozik. Hiszen minden lakás értékét a városon belül elfoglalt helye határozza meg alapvetően. Ma már, minden szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy városgazdász mivoltom teszi lehetővé, hogy egy lakás maximális potenciálját megfejtsem.

A nyóckernek még az elit-részén sem lehet luxus-nagylakást tervezni egy gangos ház földszintjére. 54 négyzetméter nem sok, de nem is kevés, ha pedig 4,5 méter a belmagasság, akkor a szobák amolyan élükre állított hasábok, amelyekben az ember kellemetlenül kicsinek érzi magát. Miután megvizsgáltattam az épületszerkezetet egy statikussal, az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem bonthatok le minden válaszfalat, nem hozhatok létre átjárható tereket. Marad a három-osztatú struktúra, két szélén két szobával, a bejárattal szembeni traktusban a vizes-helyiségek. Mindenképpen szükséges a nagy belmagasság megbontása egy galériával, amely azonban nem nagyobb területű, mint a szoba 50%-a, és az ablakokkal ellentétes falra simulnak, hogy minél nagyobb fény juthasson a lakásba.

A fény szerepe döntő annak megítélésében, hogy a lakás milyen  érzetet kelt bennünk, amikor bent tartózkodunk. Ennek a sorozatnak az előző részében a nyitókép a mesterséges fény nélküli állapotot tükrözi. Valójában, ha nincsenek függönyök az ablakon (a függöny-ügyre még visszatérek később), akkor ebbe a földszinti lakásba is elég sok fény jut be, ám a nagy belmagasság miatt bizonyos ponton felül elenyészik, és az árnyékos rész nyomasztóan hat a térben tartózkodóra. Ezt igyekszünk ellensúlyozni a mesterséges fénnyel – ebben az esetben a plafonhoz közel egy rejtett világítás-sorral a szoba két szélső falán.

A galéria szerepéről már az első részben írtam,  csak ismételni tudom: nem szabad túlépíteni a galériát!  A  galéria területe hasznos funkcionális kiegészítés – többnyire hálóhelyek, azonban az aránytalan tér megosztásában is nagyon fontos a szerepe, ezért kell a méretekkel óvatosan bánni.  A konkrét esetben,  a kisebbik szobában az 566 cm mélységű helyiségből csupán 213 cm-t fed le a galéria, amit vizuálisan és funkcionálisan is egy kényelmesre méretezett lépsősor egészít ki.

A kék lakásba lépve…

Imádok kényelmes lépcsőket tervezni! A kényelmes lépcső ugyan elég sok helyet foglal el, de cseppet sem haszontalan, azon túl sem, hogy kényelmes fel-le járkálni rajta, mert az alatta lévő teret nagyszerűen ki lehet használni raktározásra.

Ez az a funkció, amit az építészek szeretnek kifelejteni egy lakásból. Egyszer a volt férjem, aki eredendően építészmérnök, bár ma már csak fotózik, arról panaszkodott, hogy az ő gyönyörűen megkomponált folyosójának  a végét a tulajdonos lezárta, hogy raktárként használja. Mert, hogy micsoda értetlenek ezek a megrendelők az építészi zsenialitással szemben!  Nos, ha egy építész nem tervez egy lakásba megfelelő raktározási lehetőségeket, akkor ne lepődjön meg, hogy a megrendelő talál majd magának egy szegletet, amit erre fog használni, mert egy lakásban kell raktár! Ahhoz, hogy mindennek adekvát helye legyen, a ritkán használt, de nem eldobandó tárgyakat is kell valahol raktározni. Méghozzá úgy, hogy az ember ne csak húsvéti nagytakarítás címén merészkedjen oda, rendet csinálni, hanem a rend legyen a szervező erő a raktárban is.

A lépcsőnek ezen felül is van néhány, nem elhanyagolható szerepe – esetünkben, ma, hogy az asztalos már szépen kivágta a lépcső járólapjait, nem csak felrohantam a vasszerkezeten, hanem meg is álltam egy-egy lépcsőn, felemelően jó érzés volt látni a különböző magasságokban feltáruló térkapcsolatot! Hirtelen a dupla belmagasság értelmet nyer – hasznos és szép egyszerre.

A zöld lakás lépcsője

Sokáig vacakolok a lépcsőtervezéssel, mert nagyon fontos, hogy a térnek milyen részét foglalja el – esetünkben két, különböző lépcsősort terveztem a két szobában. A kisebbikben az volt a szerepe, hogy ne torlaszolja el a belépő tekintetét, hanem tovább-vezesse felfelé, és a „kis-nappali” terét se csökkentse vizuálisan.

A nagyobbik szobában elválasztja a nappali ücsörgős sarkot az étkezőtől, úgy, hogy ha nem is látunk át rajta teljesen (a lépcső alatti részek zártak, de felettük át lehet látni), érezhető a folytatólagos tér.

A lépcső másik oldaláról…

A kétgenerációs lakás nem két különálló lakás – nem az volt a cél, hogy „üzleti alapon” megosszuk, hanem az, hogy optimálisan használjuk ki a területet.

Ezért a kertből egy előtérbe lépünk, ahol ott a mosógép-szárítógép helyének alkalmas beépített szekrény, mellette a biztosítéktábla, és a takarításhoz szükséges holmik helye. Innen jobbra és balra nyílik egy-egy szeparált lakórész, amely alapegysége a korábbi szoba, ahol a tér felső szintjén a hálók, és egy-egy kisebb zuhanyzó-egység, az alsó szinten a nappali-étkező-konyha, és a lépcsők alatti raktár.

Kapcsolat a két egység között

A két lakóegység nem azonos méretű, hanem igazodik a már meglévő épületszerkezethez. Szülők az egyik oldalon, egyetemista gyerekük a másik oldalon, vagy fiatal, kisgyerekes pár, az egyik nagymamával, ne adj Isten elvált pár, amikor mondjuk a papa költözik a kisebb egységbe, a mama a gyerekekkel a nagyobba, vagy fordítva, az apa neveli a gyerekeket a nagyobb lakásban, a kicsiben pedig a mama, hogy ha a szülők el is váltak, a gyerekek ne legyenek távol egyikőjüktől sem…

Az idő eldönti, hogy ki fogja használni, kinek lesz ez egy újszerű együttélési forma. Nekem csupán az a meggyőződésem, hogy ilyen lakásokra szükség van. Korszerű kínálat viszont, amely tiszteletben tartja mindkét fél magánéletéhez való jogát, ugyanakkor gazdaságosan hasznosítja a területet – nincs. Ezért terveztem éppen egy ilyet.

A sorozat következő része: Munkakultúra  itt olvasható…

A sorozat ITT KEZDŐDÖTT

A természetes és a mesterséges fény viszonya…

Hogy születik a semmiből a terv? Milyen folyamat játszódik le az ember agyában, amikor egy falakkal, födémmel határolt térkapcsolatban egy teljesen másikat kezd meglátni?

Kezdettől, amikor gimnazistaként elhatároztam, hogy építész leszek, mert úgy véltem, hogy ez az a terület, amely minden, általam izgalmasnak tartott témát ötvöz, az foglalkoztatott, hogy miként történik a csoda: a semmiből, valami születik.

Gimnazistaként „mindenevő” voltam – érdekelt szinte minden, de a rajzolás mellett a történelem, a földrajz különösen vonzott. Jó voltam, pontosabban jelesre teljesítettem matematikában, fizikában és kémiában is, szerettem az irodalmat, a zenét, de elég hamar felmértem, hogy miben nem vagyok elég tehetséges. Nem volt kiemelkedő tehetségem egyik művészeti ágban sem.

Az építészetet nem tartom művészetnek, noha elismerem, hogy vannak olyan alkotások, amelyek magas művészeti értékkel bírnak. Mint ahogy egy pohár is lehet művészi szépségű, de alapvetően azért van, hogy igyunk belőle.

Szerencsémre, nem vettek fel az építészkarra, városgazdász lettem, ami még szélesebb érdeklődési kört kívánt. Hogy mégis, életem aktív munkával töltött éveinek legnagyobb részében lakások, lakóépületek tervezésével foglalkoztam, az talán a sors fintora. A nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek elejéig terveztem lakóépületeket, az utolsót az 1991-es Öbölháború idején építették, és az újságok címlapjára is került – nem építészeti szaklap, hanem napilapéra, mivel a mellette lévő tömböt rombolta porig egy iraki, scud rakéta, de a szerkezetkész ház megmaradt (monolit vasbeton váz-szerkezetűek voltak akkoriban az izraeli lakóépületek). Többet nem terveztem házat, mert sokkal inkább érdekeltek a belső terek, amelyekben a komplex funkcionalitás kell érvényesüljön: mindennek alkalmas helyet találni, miközben a belső tér arányai nyugalmat, kiegyensúlyozottságot sugároznak.

Az új házaknál sokkal izgalmasabbnak tartottam a régiek korszerűsítését, ahol érezhettem az előző generációk „lélegzetét”. A fő kérdés mindig az volt számomra, hogy az a térkapcsolat, amely így-úgy lefedett egy valamikori életformát, miképpen alakítható át a mai tulajdonos-használó jövőbeni életére. Mert nem csupán az a szempont lebegett előttem, hogy a jelenlegi szokásaikat mennyire tudom az új lakással kielégíteni, hanem az is, hogy a megszokott, nem ritkán rossz beidegződéseket, miként lehet átalakítani és ezzel jobb életminőséget biztosítani számukra.

Nappali-étkező-konyha szentháromság…

Az izraeliek nagyon „pörgős” életet élnek. Többnyire nagy a család, átlagban három gyerek, mindkét szülő dolgozik, sokan önálló vállalkozók, akik bizony „hazaviszik a munkát”, mindemellett intenzív családi életet élnek a kiterjedt rokonsággal. Az idő pénz, a hatékonyság kulcskérdés, ezért a jól megtervezett lakás az, ami könnyen-gyorsan rendben tartható. Az izraeli lakásokban nincs „tiszta szoba” – amit a vendégek illedelmes fogadására  tartanak fenn, helyette van egy hármas tagolású nappali tér, amelyben ott a hatalmas konyha, étkező is, mert itt tartózkodnak a legtöbbet.

Persze, itt is vannak nagy különbségek, attól függően, hogy az adott család mennyire tehetős, vagy szigorúan betartja a halacha (a zsidó, vallásos életforma) szabályait, de a meglehetősen széles középosztálynak az életformája és a problémái is hasonlók. A központi téren túl, a hálószobához saját fürdője, az átlagban három gyerekszobához egy közös fürdőszoba, és külön „vendég-WC”, ami valójában az egyidejű használat miatt fontos egy öt-hat fős családban és az állandó „vendégforgalom” mellett. Az izraeliek nem szoktak bejelentkezni, csak „beesnek az ajtón” – Hogy vagy? Nem zavarok? – megjegyzéssel. A rengeteg mosás miatt hagyományosan volt egy mosó-terasz, amit én az idők folyamán komplett háztartási helyiséggé alakítottam – a lakást ugyanis takarítani is kell, ahhoz pedig elég sokminden szükséges. A humán higiéniát teljesen külön kezeltem a lakás-fenntartás kellékeitől.

A tervezési folyamat tehát egy meglehetősen bonyolult szervezési folyamat beleillesztése a térbe, lehetőleg esztétikus módon… miután a térszervezésre teszem a hangsúlyt,  és nem a belsőépítészet esztétikuma felől közelítek,  nem tartom magam belsőépítésznek, bár húsz év alatt rengeteg bútort is terveztem. Ez valahogy olyan dolog, mint a főzés – jót kell enni, ezért amit a tányérra rakunk, azt esztétikusan is tesszük oda, hiszen az is hozzátartozik az evés élvezetéhez.

Ahogy korábban már hosszasan írtam a lakás alapvető potenciáljáról, itt is meg kell jegyeznem – ahhoz, hogy az ember agya dolgozni kezdjen, rengeteg előzetes ismeretre, tapasztalatra van szükség. Sokan, akiknek „jó az ízlése”, azt hiszik, hogy igazán semmiség összedobni egy lakásátalakítást – gyűjthetünk ötleteket az IKEA-ból, folyóiratokból, és már meg is van. Nos, így hatvan felé az embernek már arról is elég pontos fogalma van, hogy még mindig, mennyi mindent nem tud…

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Olyan épületeknél, amelyekben nagyjából átlagos, 2,60-2,80 m belmagasságúak a lakások, szimplán alaprajzokból tud az ember dolgozni.

Felmérem a lakást, az alaprajzon feketével jelölöm a megtartandó szerkezeti elemeket, a külső falakat, az ablakokkal, a bejárattal, terasszal, vasbeton oszlopok, viz-, és csatorna-fővezetékek. Sosem foglalkozom a válaszfalakkal, amelyek a tervezés kezdeti fázisában csak zavarják az ember képzeletét. Erre az „üres” alaprajzra teszem fel a ma szükséges funkcionális kapcsolatokat.

Az új funkcionális rendszer az emberektől, családoktól függően különböző, és a legszebb dolog „kibányászni” belőlük a valós igényeiket, esetleg olyanokat is, amelyekről ők maguk még nem is tudnak. Kétségtelen, ebben a pszichológiai feltáró munkában nagy segítenek az újságíróként eltöltött évek.

Az itt közzétett lakás is valójában kétgenerációs lakás – egy energikus, nagyszerű üzletasszony mama és két későkamasz, egyetemista lánya, akik bármikor külön is költözhetnek, ha úgy adódik.

A lakást a XX. század harmincas éveiben építették, amikor cselédszoba és kamra volt a konyha közelében, a bejárat mellett WC, és egy fürdőszoba, három szoba hall. A lakás különlegessége, hogy északra és délre vannak ablakai, sőt teraszai, de ezt a falak rendre eltorlaszolják.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Miközben a három önálló személyiségnek kellően kényelmes magánszférát szerettem volna biztosítani, lényeges eleme volt a koncepciónak, az északi és a déli terasz összekapcsolása egy közösségi térrel. Sokan megelégedtek volna azzal, hogy a déli oldalon kialakítják a három „szobát”, amit összenyitnak a hallal és a konyhával… Az északi teraszos szobába teszik a mama hálószobáját és egy ablaktalan zuhanyozót, a totálfényű, konyha melletti sávba pedig a befőtteket, esetleg egy háztartási helyiséget… Csakhogy ez a megoldás nem hasznosítja a lakás eredendő potenciálját – szerintem, legalábbis. Pont azt gyilkolja meg, ami különlegessé, egyedivé tehetné ezt a lakást.

Mire ez a koncepció elkészült, már elég alaposan megismertem a megbízó üzletasszony életét. Olyan valaki, aki házassága kezdetén férje „remek háttere” volt, de valójában a döntéseket mások hozták helyette. Férje dédelgetett vállalkozása a felívelő ágban a nyakába szakadt, egy tragédia következtében, és ő helyt állt – nagyszerűen! Közben felfedezhette a saját képességeit, és évek múltán, hogy egyedül is sikeres üzletasszonnyá lett, a magánéletében is kezdett döntéseket hozni. Ennek a lakásnak a megvétele az ő döntése volt, remek döntés. Nem túl nagy lakás, amivel állandóan törődni kell, hanem olyan, ami kényelmes, kiszolgálja őt és a lányokat, amíg nem költöznek el, majd azután is használhatóvá válik, hiszen egyik lány szobáját elegáns dolgozószobává alakíthatja, a másik pedig maradhat vendégszoba, arra az esetre, ha látogatóba jönnek.

A központban van a konyha, mert ha tetszik, ha nem, a „tűz” az otthon lényege. A konyha falnak támaszkodó része tárolók (hűtő, kamraszekrény, tálaló), míg a pult befordul a térbe – igen, ez a feminista konyha, amikor a főzés arccal a tér felé fordulva történhet. A munkapultot kissé takarja a „bár”, ahová oda lehet ülni – mert mikor beszélget az ember a legjobbakat a gyerekével, vagy a párjával, ha nem főzés közben… A bárpult folytatásában még egy tálaló, a ritkábban használt étkészleteknek, poharaknak, alul fiókokkal az abroszoknak, evőeszközöknek. A nagyképernyős tv az étkező falán, amit főzés közben is láthat az ember lánya… híradók, beszélgetős műsorok, remek kiegészítő zörej, ha az ember egyedül van éppen. A folytatásban egy reggelizős terasz, de a délutáni nagy melegben is ki lehet ülni kávézni, mert északi. Innen egyébként, nagyon szép a kilátás.

A mamáé az egész lakás, ő az, aki belakja, amikor éppen nem dolgozik. Az ő hálószobája is fontos, de szemben a kamaszlányokkal, akik egész élete a szobában zajlik, sokkal kevésbé lényeges a mérete. Itt nincs dolgozóasztal, és a garderob is „félrehúzódik”, mert ennek a szobának is remek a kilátása, ezért is forgattam be a térbe az ágyat – az első pillantás, amikor felébred az ember: felemelő. A korábbi vendég-WC strangjára kötöttem a mama hálószobájából nyíló zuhanyzó-mosdó-WC-egységet, aminek saját ablaka van – mert a fény ezt a helyiséget is elönti, kihasználatlanul hagyni vétek lett volna.

A lakásban három gyönyörű dupla-ajtó volt eredetileg, ezeket használtam minden szobára, így valójában az egész lakást össze-vissza lehet nyitni. Az ágyakra nem látunk rá közvetlenül, mert a mama ágyát egy 90 cm magas fejszekrény takarja, a lányoké pedig a nagy szobák belső részébe húzódik.

A nappali leülő-sarka nem egy hodály,  intim beszélgetésekre ösztönöz, mintsem nagy fogadásokra. A tv nem jellemző erre…

A funkcionális rend lényeges eleme a konyha végében lévő zárt, háztartási helyiség, és bejárat mellett lévő kabát-szekrény, cipős fiókok, egy fotellal, hogy kényelmesen fel is lehessen venni azokat a cipőket. A privát ruházat és a nem szezonális cipők minden szobában bőven tervezett szekrényekben vannak. A konyha háta mögötti szoba ajtóval szemközti falán vannak a könyvek, amit egyelőre az egyetemista lány használ leginkább, de egy későbbi fázisban ez lehet az elegáns dolgozó-könyvtár-szoba.

A lakás különlegessége a „csavarodó tér”, ahogy a nappali-étkező-konyha kapcsolódik, mindkét oldalon egy-egy teraszban érnek véget, bekapcsolva a külvilágot. A belépő tekintetét nem falak zárják el, hanem ez a fonódó térkapcsolat, amit nem lát át teljesen, de ettől még izgalmasabb, mint egy csinos nőn a dekoltázsra boruló stóla…

A sorozat következő része: Mérlegelés  itt olvasható…

A sorozat ITT KEZDŐDÖTT

A rumli a fejekben kezdődik…

Ez a mélypont. Az építkezés mélypontja, amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogy elterveztük, amikor a háromnapos munka már hatodik napja tart, és a káosz egy kicsit elborította az agyakat is.

A terep nem egyszerű – nagyon pontosan és megfontoltan kell dolgozni, mert csak akkor működik a terv. Ehhez nem mindenki van hozzászokva az építőiparban. Szenvednek a munkások, és én is, mert legszívesebben üvöltenék, de tudom, hogy azzal semmire nem megyek. Azt a kevés önbizalmukat, ami a hatodik napra maradt, nem rombolni kell, hanem építeni.

Csak ha bemegyek a lakásba, ahol a tárgyi valóságban is elég nagy a rumli, úgy érzem, hogy elborul az agyam. Nyelek egyet, kettőt, nem szólalok meg, hanem mérek, figyelek, ahol valami rossz, ott halkan megjegyzem, hogy az nem jó, és elmondom, hogy miért nem.

Aztán kijövök, belépek a saját lakásomba és leülök a géphez, hogy kiírjam magamból a gyomorgörcsöt. Ilyenkor nem szabad elveszteni az eszét az embernek.

Megvolt a maga logikus oka annak, hogy ezeket az embereket bíztam meg, bár korábban még nem dolgoztam velük. Aki hozta őket, az egy nagyszerű szakember, csak nem a gipszkartonozásban. Mégis ő dolgozik most a legkeményebben, megmenteni a becsületet, és szétrobban a feje, hogy miközben a saját szakmájában dolgozhatna, a protezsáltjait menti ki a teljes felsülés állapotából.

Ezek az emberek nem először csináltak gipszkarton falakat, de a hatékony munkavégzésről, a precízségről fogalmuk sincs. A fizikai munkához is ész  kell, ahhoz, hogy jól menjen. Éppen ebből a tapasztalatból kiindulva javasoltam a pécsi Szabadegyetemen a személyes mentorálást, mint lehetséges kivezető utat. A mély-szegénységet nem lehet megszüntetni csak azzal, hogy valamilyen szakmát megtanítanak az iskolázatlan és követendő életmintát közelről nem ismerő embereknek – az nem elég a boldoguláshoz.

A tér, ami túl lassan alakul…

Jó pénzt kereshettek volna, ha tudnának hatékonyan dolgozni, de így anyagot, fáradságot és időt pazarolnak, és egy lehetőséget is elszalasztottak, mert nálam, többet ők sosem fognak dolgozni. Most viszont túl kell élni azokat az órákat, amelyek még előttünk vannak a befejezésig. Mert be fogják fejezni, nincs más választásuk.

Hétfőn kezd a festő glettelni. Amikor tegnap megnézte a lakást, és átjött hozzám, hogy megbeszéljük a részleteket, azt mondta, hogy ha pénteken befejezik a kartonozást, akkor ő megeszi a kalapját…

Ne szidja mások munkáját – mondtam, azt senkinek nem engedem meg. A saját munkájára koncentráljon! A lakatos szidja a statikus terveit, a vízvezetékszerelő a kőműves munkáját, a villanyszerelő a kartonosét, de közben mindegyik követ el kisebb-nagyobb hibákat a saját szakmájában is. Ez bizonyos mértékig óhatatlan. Az elfogadhatóság mértékét a kijavíthatóság költsége és időigényessége határolja.

Ezért kell nagyon sokat „terepen lenni”. Elcsípni a lehetséges tévedéseket, felhívni a kartonos figyelmét arra, hogy arra a falra konyhaszekrényt kell majd felerősíteni, és milyen magasságba kell az erősítő profilokat betenni.

Közben ketyeg az óra, mert a határidő nem slampos munkára lett kitűzve. Mindent újraszervezni, átrendezni, a teret és az időt ésszerűen felosztani, hogy ha fene fenét eszik, akkor is készen legyünk a legjobb minőségben a kitűzött napra…

Hogy ez mégis, itt is lehetséges, azt egyelőre nem tudhatom  teljes bizonyossággal, de az optimizmusomat olyanok erősítik mint Zsolt, aki vitán felül a legjobb emberem, és akinek ma van a 39-ik születésnapja, éljen sokáig!

A lépcső, ami elválaszt és összeköt…

Ő az, aki nem csak a születésnapján dolgozik ha kell, mert a kuncsaft érdekében mindent megtesz, hanem róla mesélte az egyik ismerősöm, akinek ajánlottam, a következő történetet: a családiház nagy részét felújították, de a munka vége felé, ahogy lenni szokott, a rohamosan fogyó pénz miatt a még működő dolgokat bent hagyták. Zsolt ugyan figyelmeztette a tulajt, hogy a ki nem bontott szakasz sem fogja tovább bírni két hónapnál, de ha valaki nem rendeli meg a munkát, ő nem erőszakoskodik. (A jelenség oka nem holmi szaki-boszorkányság, hanem az, hogy az új vezetékeken jobban áramló víz rohamosan teszi tönkre a már előrehaladott állapotban lévő szakaszokat, ezért sosem szabad félig-meddig kicserélni egy vezetékrendszert.)  A ház október végére lett kész. Karácsony szent estéjén aztán az étkező felett szétesett az emeleti födémben a vezeték… a tulaj jól emlékezett a figyelmeztetésre, szánta-bánta a dolgot, de még a főelzáró csapot sem tudta, hol van. Nyilvánvaló volt, hogy segítség nélkül nem ússza meg az ünnepet, de mégsem lehet valakit karácsony este riasztani… közben a zuhatag mit sem csökkent, ezért legyűrve szégyenét, felhívta Zsoltot… Igen, kijött.

A sorozat következő része: Kanapé kényelem  itt olvasható…

A sorozat ITT KEZDŐDÖTT

A gondolkodó és kételkedő ember nehezen megtéveszthető.

Fél életemben azt hallottam, hogy mindenki egyenlő, ezért 53 négyzetméteres átlaglakásokat építettek a polgári városoktól jó távolra eső lakótelepeken, amelyeket „kiutalás” révén szerezhettek meg azok, akik mégsem voltak annyira „egyenlők”. Igaz, a „még egyenlőbbek” igyekeztek aztán gyorsan elmenekülni a lakótelepi egyen-lakásból, lehetőleg a budai hegyekbe, vagy ha az nem jött össze, akkor legalább a belváros jobb környékeire. A városszéli lakótelepek piaci értéke már akkor nyilvánvaló volt, amikor még dúlt a szocializmus, mert az emberek csereberélték a lakásaikat.

Aztán megjelent a szociológusok rémeként emlegetett szegregáció, vagyis azok, akik saját erejükből nem tudtak a lakáskörülményeiken javítani, egy-egy lakókörzetben sűrűsödtek, ahonnan a jobb lehetőségekkel bírók már elmenekültek. A „szocialista” városok aránytalanul nagy területeket foglaltak el azzal, hogy a korábbi városokat lakótelepi gyűrűkkel övezték, miközben a belső városrészek jelentős része pusztult. Kivéve persze az elit környékeket.

Ez a folyamat cseppet sem hasonlított a szabadpiaci feltételek mellett végbement szuburbanizációhoz, mert ott a tehetős lakosság vonult ki a kertvárosokba, ami ugyan ott is elszlömösítette a belső városrészekek zömét, de a folyamat egy bizonyos ponton, legalábbis részben megfordítható, hiszen a mozgatórugója a saját igényei szerint cselekvő ember volt.

A szocialista városok tragédiája, hogy a massziv „kitelepítés” óriási közlekedési és egyéb infrastrukturális költségekkel terhelte, és terheli ma is a városvezetést, amelyet jó szinvonalon alig képes megoldani. Persze, itt is kialakultak a városkörnyéki kertvárosok, amelyek az amúgy is túlterpeszkedő városokat még egy agglomerációs gyűrűvel is körülvették…

1975-ben diplomáztam, mint városgazdász. Főiskolás éveimben már férjnél voltam, mert az akkori barátom nagynénje Nyugat-Németországba disszidált, „ránk maradt” a Makarenkó (ma Horánszki) utcai hatalmas, polgári lakás – három szoba hall, két bejárattal, mert a ház a harmincas években épült igazi Bauhaus-szépség (annak minden problematikájával együtt), amikor még a cselédnek külön bejárása, szobája és wc-je volt, a három úri szobán, bidés fürdőszobán és persze a hatalmas konyhán, kamrán kívül. Egy évig laktunk benne, egy baráti házaspárt is befogadtunk, amíg a burokrácia kerekei lassan megfordultak, és a lakást kiutalták egy jó elvtársnak, mi pedig kaptunk egy Peterdy utcai szoba konyhát – wc a folyósó végén. Mindketten vidékiek voltunk, amolyan lakótelepi egyen-lakásokban laktunk gyerekkorunkban, viszont a férjem építész, én is „valami olyasmit” tanultam éppen, így azonnal korszerűsítettük és kezdünk keresni egy másik lakást.

Szisztematikus munkánk eredményeképpen találtunk egy lepusztult rózsadombi villa-csücsköt, a Muraköz utcában, amit aztán megint hatalmas munkával, több ütemben újítottunk fel. Közben éjt nappallá téve dolgoztunk, hogy az építkezésekhez megkeressük a pénzt. Házasságom két évében két lakást alakítottunk át, ez már annyira a „véremmé vált”, hogy bárhol is laktam, a lakásfelújítás életem része maradt. Válásom után, a következő házasságom előtti időszak volt a csendes pihenő, mert akkor albérletben laktam a Karinthy Frigyes utcában. Onnan a Ménesi útra költöztem a második anyósom „hónaljába” egy nyolc és fél négyzetméteres szobába. Ott laktunk  az időközben megszületett két kisgyerekünkkel, mígnem én is a kivételezettek közé léphettem – fővárosi tanácsi dolgozóként kaptam egy két szoba komfort-nélküli lakást a Szövetség utcában. Időközben ez a házasságom is tönkrement, most már egyedül folytattam a lakásfelújítást, annak minden örömével és gyötrelmével. Ezt a lakást hagytam hátra, amikor Izraelbe települtem.

Kelenföldi lakótelep – az egyarcúság mintája

Tehát, amikor a főiskolán a belvárosok rehabilitációját választottam kutatási témámnak, a „szakirodalom”, amely akkoriban a lakótelep-építéseket igyekezett magyarázni, irreleváns voltát nagyon hamar felismertem. Ellentmondott a saját, gyakorlati tapasztalataimnak.

A professzorom eleinte nem is értette, hogy egy 19 éves nő hogy merészeli azt leírni, hogy a gazdaságossági képletek, amelyek a lakótelep-építést támogatják, alapjaiban hibásak: kihagyják a városi területek értékének különbözőségét. Akkor még egy napot nem voltam Nyugaton, ahol persze ez nem lett volna újdonság, nem ismertem a nyílt ingatlanpiaci törvényeket, de azt már felismertem, hogy itt valamit nagyon félremagyaráznak.

Megtanultam, hogy azt amit nagy hatalmú politikusok vagy az őket kiszolgáló „szaktekintélyek” mondanak – egyáltalában nem biztos, hogy igaz.

A kételkedés képességét aztán már nem lehetett kiirtani a lelkemből, és ez  jószolgálatot tett egész életemben a tájékozódásban. Nekem egyetlen politikus, legyen az a legszimpatikusabb is, nem tud eladni hülyeségeket.

Az ember egyedi és megismételhetetlen – ehhez tartom magam. Nem én találtam ki, a zsidó filozófia szerint minden ember magában hordozza az egész mindenséget – annak egyszeri megnyilatkozása. Számomra nincs átlagember. Amikor tehát annak az egyszeri embernek, sok esetben még bonyolultabban egy egész családnak, vagyis több, különböző személyiségű lénynek otthont kell teremteni, akkor az egész folyamatot azzal kezdjük, hogy feltárjuk a használók  legbensőbb igényeit.

Rémálom alaprajz! Miért terveznek ilyeneket még ma is?

Az a lecsupaszított, az embert sablonizáló funkcionalista szemlélet, amely külön választja az alvást, a főzést, a tisztálkodást, és ezekre talál ki „megfelelő” dobozokat, majd ezeket valahogy egymáshoz kapcsolja – éppen olyan fatális tévedés, mint az a várostervezési szemlélet volt, miszerint a városnak vannak ipari zónái, kereskedelmi és lakókörzetei, amelyeket közlekedési folyosók kötnek össze.

Tel-Aviv kapcsán alaposan utána néztem, hogy mit is akartak a brit várostervezők, amikor az ipari forradalom után az elszennyeződött városok helyett akartak valami jobbat kitalálni.

Ők még nem hagyták ki a komplexitást az elképzeléseikből, ez a szocialista egalizáció eszméjéhez kötődő túlegyszerűsítés volt, amelynek hatása mind a mai napig rombol.

Nem tudom, hogy mit tanítanak ma az építészhallgatóknak, de abban biztos vagyok, hogy valami kimarad az oktatásból, ha többségükben mind a mai napig kockológiaként értelmezik a lakástervezést.

A sorozat következő cikke: A tervezési folyamat  itt olvasható…

A sorozat ITT KEZDŐDÖTT

A sorozatgyártás önmagában nem szitokszó – a Hogyan? – a kérdés.