Kalandozásaim_3
Magyarországon minden jó szándékot megöl az irigység – néhány évvel ezelőtt ezzel a mondattal indokolta a lányom, hogy miért nem tudna ott élni. Nyolc éves korában költöztünk Izraelbe, de a kilencvenes évektől rendszeresen hazajártak nyaralni a nagyszülőkhöz, aztán a katonaság után ott töltött majdnem egy évet, később pedig, amikor az első drámáját írta, fél év alkotói szabadságon volt Pesten. Ekkor született meg ez a frappáns mondat.
Engem most a magyarok siker-elképzelése foglalkoztat, ami szoros összefüggésben van azzal, amit az előző részben, a munkához való viszonyról írtam, és persze közvetetten azzal is, amit az első részben, a lakókörnyezetünkkel kapcsolatos igényességről.
Gazdagodjunk gyorsan!
A siker gyanús Magyarországon. Ennek nagyon mély társadalmi gyökerei vannak. Kezdve azzal, hogy a feudális hagyományok miatt az arisztokratikus vagyonba való beleszületés sokkal elfogadottabb, mint az, ha valaki „megcsinálta magát”, vagyis a semmiből teremtette meg a maga sikerét. Különösképpen azért is, mert akik az 1867-es kiegyezés után gazdasági felvirágzásban saját képességeik, munkájuk eredményeképpen meggazdagodtak, többnyire nem voltak „ősmagyarok”. Angster József, Richter Gedeon, Fischer Mór, Weiss Manfréd, Goldberger Leó, Ganz Ábrahám, Törley József, Chorin Ferenc, és még hosszan sorolhatnám, magukat ugyan abszolút magyarnak tartották, de a környezetük sokkal inkább németnek vagy zsidónak, vagyis, amolyan „gyüttmentnek”, aki ki tudja miért és hogyan szemtelenül gazdag lett.
Amikor az állam teljesen eladósodott, remekül lehetett az általános, köznépi irigységre alapozva a jog-, és vagyonfosztás lépcsőfokain egyre magasabbra lépni, amelynek elszenvedői előbb a zsidók, majd a németek és aztán az arisztokraták, vagy a szimplán gazdag magyarok voltak. A „vagyonátrendeződésnek” ez csak a nyitánya volt, hiszen az egyenlősdi eszméjének romjain csendben kialakult a kommunista „arisztokrácia”, a gazdag mozgalmár hivatalnok, és annak a még jobban elszemtelenedett fajtája a rendszerváltás után. Amikor 2005-ben valaki azt mondta, hogy egy kezén megtudja számolni, hogy kik azok, akik a tehetségük alapján gazdagodtak meg, nem hittem, hogy ez igaz, de ma már tudom, hogy a rendszerváltás során meg sem kísérelték a korábbi vagyonelkobzások valamiféle igazságos rendezését. A kárpótlási jegyek nevetségesen intézték el azokat, akik családjától valamikor elvettek mindent, és az egész privatizáció csak arra volt jó, hogy a „tűzközeliek ” megtömjék a maguk zsebeit.
A tehetség, a szorgalom, a merészség – nem előfeltételei a sikerességnek Magyarországon. Ebben az új feudalizmusban ha nem is a születés, de a kapcsolatok határoznak meg szinte mindent. Ilyen légkörben a siker gyanús dolog, és a tehetség menekül az országból. A kontraszelekció visszahat a munkamorálra, a reménytelenség az önbizalomhiányon alapuló agressziv magatartásra, a depresszív közhangulatra – nincs mit csinálni, ez van. Rengeteg tehetséges, de kétségbeesett emberrel találkozom Magyarországon, akik azt érzik, hogy ha tisztességes feltételek között akarják kibontani képességeiket, akkor el kell menni máshová – ez a föld megeszi a legjobb gyermekeit. A Gattyán Györggyel folytatott Friderikusz-interjú tökéletesen tükrözi a helyzetet.
A vagyonbiztonság hiánya, amit a még élő nemzedék a saját bőrén tapasztalt, és ezt örökítette át, azt eredményezte, hogy mindenki gyorsan akar meggazdagodni, alig ismert a szisztematikusan felépített siker, ami pedig a normálisan működő kapitalizmus alapvető sajátossága. A média is azt sugallja, hogy lehet a semmiből „egyszeriben” gazdaggá válni, de nem mutatja be az oda vezető utat, azt a kemény munkát, amit normális helyeken befektetnek a sikerbe. Azért kezdem elemezni a Startra kész nemzet című könyvet részéletesebben az amichay.hu-n, mert pont azt szeretném bemutatni, hogy milyen kemény munka áll a nagy sikertörténetek mögött, nem pedig az, hogy kollégiumi társam volt a miniszterelnök. Ahhoz ugyanis, hogy Magyarországon is jól működő kapitalizmus, és nem ez az újfeudalista rend virágozzék, az kell, hogy az egyes emberekbe visszatérjen a remény, hogy lehet. Lehet politikai kapcsolatok nélkül is sikeresnek lenni, ha akarjuk, ha minden ember a saját területén megteszi az első lépéseket, és tudatosan tesz az ellen, hogy a kontraszelekció tovább terjedjen. Nem forradalom kell ide, hanem szisztematikus, rendes munka.
Kalandozásaim_2
Amikor 1987-ben saját irodát nyitottam Tel-Avivban, meglehetősen sok volt a kiadásom – a tervezői munka mellett, valami mást is kellett szereznem, hogy eltartsam a gyerekeimet. Hetente háromszor esténként, pincérkedtem egy kitűnő étteremben. Este hattól éjjel kettőig. Másnap reggel a szokásos munka az irodámban. Másfél évig csináltam ezt, amíg rendeződött az anyagi helyzetem.
Sokszor voltam fáradt már délutánra, de az átöltözés előtti zuhany mintha kimosta volna a negatív gondolataimat is. Mindig mosolyogva mentem az esti műszakomra, mert így sokkal könnyebb volt, mintha világfájdalommal az arcomon viszem ki az ételt. Nem mellesleg, a vendégek is sokkal többre értékelték a mosolyomat, a figyelmességemet, mintha csak kötelességszerűen az asztalra teszem amit rendeltek.
Nagyszerű oktatóm volt az étterem tulajdonosa – Sosána. Magyarul Zsuzsikának hívták. Kislányként Budapesten, anyjával bujkálva élte át a Holokausztot. Az Aliyat Hanoárral, bonyolult, európai utazás után, hajóval, illegálisan érkezett az akkori Palesztina brit gyarmatra. Kibucba került, férjhez ment, gyerekei születtek, elvált, Tel-Avivba költözött, ahol egyik barátjával apró éttermet nyitottak. Menet közben tanulta meg a vendéglátást, de miután tele volt tettvággyal, azzal a belső tűzzel, ami nagyon sok izraelit fűt – erről mostanában írok egy sorozatot az amichay.hu-n – egyre jobb lett az étterme. Amikor a nyolcvanas évek második felében nála dolgoztam, már egy kiforrott, minden részletében kidolgozott, szuperhatékony menetrend szerint működött. Sosanánál nem lehetett félvállról venni a munkát, ha valaki kedvetlenül csinálta, nagyon hamar kapun kívül találta magát. Viszont minden részletet elmagyarázott, mit miért kell úgy csinálni és nem másként. Éttermében tökéletes összhangban volt az étel és a szolgáltatás kiválósága. Ennek megfelelően esténként sorban álltak az utcán a vendégek, hogy bejuthassanak. (Ha valaki meg akarja érteni, hogy mit jelent a jó vendéglátás, érdemes figyelmesen megnéznie a Szomorú vasárnap című magyar filmet…)
Emlékezetes másfél évet töltöttem nála, és a saját, tervezői munkámra is hatással volt az a szellem, ami a jó szolgáltatást áthatja. Rengeteget tanultam a főnök-beosztott kapcsolatról, mindmáig igyekszem alkalmazni az ő módszereit. Az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mi a különbség a jó szolgáltatás és a szolgaság között, és pont ez az, ami a magyarországi kalandozásaim során feltűnt – itt ezt nagyon kevesen tudják…
Kedvetlenül dolgozni dupla fáradtság…
A házunkban van egy kora reggeltől késő estig nyitva tartó élelmiszerüzlet. Egy házaspár vezeti. A tejet, rendszerint náluk veszem, és mert sok tejet iszom, a nap különböző szakaszaiban fordulok meg az üzletben. Amikor a fiatal nő van a pultban, ha nem muszáj, be sem megyek, mert rosszul vagyok az ő rossz kedvétől. Egyszer megkérdeztem, hogy miért olyan szomorú, sosem mosolyog. – Mert ilyen kedvem van – vágta rá, és még morcosabban nézett maga elé. Ez sajnos, nem kirívó eset ebben a városban… Az a kivétel, ha egy üzletben, kávézóban, étteremben az ott dolgozók a viselkedésükkel is a jó üzletmenetet szolgálják.
Ám azon túl, hogy a mosoly esetleg pénzt ér, saját magával szúr ki az, aki kedvetlenül dolgozik. Életünk jelentős részét munkával töltjük, ami lehet könnyű, vagy nehéz, teljesen mindegy, de ezerszer könnyebb, ha „lendületből” csináljuk. Takarítani és mosni is lehet szeretettel! Minden munkában fellelhető az a momentum, hogy „elértem valamit”. Mocskos lakásból tiszta lett, a szennyes ruhából glédában tornyosuló tiszta-vasalt a szekrényben. A munka befejeztével érzett megelégedettség nélkül pokol lehet a morcos emberek élete!
Lehet, hogy valaki többre tartja magát annál, hogy mások lakását takarítsa, de ha durcásan csinálja, attól nem lesz felemelőbb a munka, viszont azzal, hogy az agyát elfoglalja a méreg, nem figyel oda arra, amit meg kell csinálnia, ebből kifolyólag még a takarítást sem fogja jól csinálni!
Jó néhány évvel ezelőtt, egy villa befejező, kertészeti munkáinál tartottam – ki kellett teríteni néhány köbméter tufát. (Ezzel védik a talajt a túlszáradástól, és ennek a felső rétegébe helyezik a csepegtető öntözést.) A fiam éppen szabadságon volt – akkoriban egy Carnival Cruise hajón dolgozott, mint biztonsági főnök , havi 5000 dolláros fizetésért – panaszkodtam neki, hogy az emberem lebetegedett, nem találok munkást, aki szétteríti a kertben a tufát, kifutok a határidőből. Megcsináljuk mi ketten – mondta nevetve, de egészen komolyan felkaptuk magunkat másnak hajnali 3-kor, hogy pirkadatkor már kint legyünk a terepen és nekifogtunk a munkának: én töltöttem a vödröket, a fiam vitte és terítette. Menet közben kidolgoztunk egy pontos koreográfiát, hogy lehet a legkevesebb energiával, a leggyorsabban, a legnagyobb mennyiséget széthordani. Időnként váltottuk egymást, az egyre jobban tűző napon pedig ügyeltünk arra, hogy igyunk elég vizet. Délben kétórás pihenőt tartottunk, ettünk, beszélgettünk, kicsit még szundítottunk is az árnyékban, majd este hét-nyolc körül be is fejeztük az egészet. Fáradtak voltunk, de közben jól szórakoztunk, mert így fogtuk fel ezt a munkát. Ketten, szoros együttműködéssel több tufát hordunk szét, mint előttünk egy 20 éves srác egész hét alatt. Mert a legegyszerűbb fizikai munkát is úgy lehet jól csinálni, ha az ember az eszét is használja, nem csak a kezeit.