Barcelona
Barcelona – együttérzek Veled, még akkor is, ha Te nem érzel együtt velem, amikor nálunk, Izraelben tombol a terror!
Ma délután a legforgalmasabb sétálóutcán (La Rambla) gázolásos terrortámadás történt… 13 halott, 100-nál is több sebesült… a gyilkos elmenekült…
Emlékeim egy békés Barcelonáról…
Tipikus tel-avivi lakás 2017
Vannak, akik olasz, skandináv, német, francia vagy angol példát hoznak a lakástervezési trendek érzékeltetésére – én az izraelieket hozom, amelyek nem maradnak el az éves milánói bútorszalon irányvonalától, de Magyarországon kevéssé ismertek, holott tanulságosak.
Tel-Aviv óriási változásokon megy keresztül napjainkban, azután, hogy sokéves munkával elkészült a város stratégiai terve és a lakásokra egyre nagyobb a kereslet: Tel-Avivban lakni jó!
Képzeljük el Budapest belvárosát úgy, hogy a Dunaparton 14 kilométeres szakaszon strand van, folyamatosan növekvő zöldterület, ahol bárki kedvére sportolhat a szabadtéri edzőtereken, ahol a kávéházak és az éttermek egymást érik az utcákon, ahol jól működő bicikliút-rendszer teszi környezetbarátabbá a közlekedést, ahol a szokásos közel-keleti rumlit napról-napra nagyobb rend váltja fel.
A stratégiai terv lehetővé teszi a 30-40 emeletes házak építését bizonyos körzetekben, mert ezekkel a korábbiaknál több lakást, kisebb területen tudnak elhelyezni, nő a közterületek, a zöldterületek aránya.
Egy tipikus tel-avivi lakás alaprajza, amelyet most, 2017-ben építenek kb. így néz ki: nagy konyha szigettel a központi térben, ehhez képest kompakt kanapés nappali, viszont méretes étkező, terasz, amit az év szinte minden napján használnak a kedvező éghajlat miatt. Három gyerekszoba, fürdőszoba wc-vel, külön wc, illetve a master bedroomhoz tartozó fürdőszobában is van egy wc (az átlag-család 3 gyerekes, tehát 5 fő használja intenzíven ezeket a helyiségeket). A minden lakáshoz tartozó bunkerszoba (az 1991-es iraki háború óta, amikor több héten át rakéták csapódtak be az ország egész területén, bár Izrael nem vett részt a háborúban, kötelező egy betonszobát építeni minden lakásba, hogy támadás esetén oda meneküljenek – föld alatti óvóhelyre nincs idő eljutni) garderobbá magasztosul a master bedroom részeként. A mosó-, és a szárítógép sosincs semelyik fürdőszobában, azoknak külön helye van a szobákba vezető folyosón szekrénynek álcázott ajtó mögött. Mellette a folyosón még egy keskenyebb, de hosszú szekrény, a háztratási cuccoknak (felmosó, porszívó, létra, vasalódeszka, stb.) Mostanában ide telepítik a robotporszívó feltöltőállomását is, mert a sivatagi homok ellen az egyre terjedő parkettás padlók esetében már nem lehet a hagyományos, bővizes felmosással küzdeni. A technika viszont megoldotta a gondot: a padlón robotoló besöpri az összes port.
A képek és a terv között van egy kis különbség, mert a konkrét család a bejárat melletti gyerekszobát dolgozóként használja. Szokás egy szobát kicsit elkülöníteni a többitől, így az lehet dolgozó, vendégszoba vagy a legnagyobb gyerek szobája.
A fürdőszobák a most divatos szürke-fekete-fehér-természetes fa összeállításban. Az izléssel én nem vitatkozom.
Funkcionálisan korrekt megoldás, bár egy ekkora lakásban csak zuhanyozókat tervezni kicsit furcsa számomra.
Az alaprajzi elrendezésben egyedül a szóló wc ajtónyitása kicsit necces, és nem azért, mert a magyar előírások ezt nem engednék meg, hanem mert túl direk a wc-csészére látni a konyhaszigetnél tevékenykedő számára.
Ugyanakkor megértem, hogy a jól áttekinthető, orientációjában egyértelmű alaprajz nem tett lehetővé bármilyen takarást. Az adott család valószínűleg nem érzi ezt problémának.
Az elmúlt húsz év tervezési gyakorlatához képest feltűnő a master bedroom nagyvonalú kialakítása, bár nem először látok ilyet az utóbbi időben.
A központi tér kialakítása, a terasszal kiegészülve különösen – klasszikusan szép megoldás, amikor a konyha amolyan vezérlőpultja a lakásnak, aki ott sertepertél átlátja, hogy mi történik az egész lakásban, sosem érzi magát kirekesztve azért, mert ételt készít. Még páraelszívó sincs, mert a lakásnak nagyon jó a keresztszellőzése azáltal, hogy a központi tér két irányból is ablakokkal teli.
Az, hogy az étkező az egyik gyerekszobával határos, lehetővé teszi azt is, hogy amikor a gyerekek elhagyják a szülői házat, mert megházasodnak, gyerekeik születnek, egy kis átalakítással újra felveszi a változó igényeket: az étkező melletti szoba falait lebontva kibővíthető az étkező, mert ha addig 5-6 ember ült le az asztalhoz egy-egy sabati vacsoránál, a „kis család” már 12-16 főből is állhat pár év alatt.
Az asztalosmunka roppant igényes – arról álmodom, hogy egyszer Magyarországon is sikerül ilyen szinten kihozni a beépített bútorokat…
Igazi nagyvárosi lakás érett, negyven-ötven körüli szülőknek, akiknek már a gyerekei sem túl kicsik.
Forrás: BDV
Kapualjak – Milánó
A tavalyi, milánói utam alkalmával rengeteg kapulajat fényképeztem, mert nagyon tetszett az igényességük.
Terveztem is egy összeállítást azokból a fotókból, de valahogy elmaradt, ezért most pótolom.
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
x
Bécs – első benyomások
Bécsbe nem vágyódtam.
1985-ben voltam ott először – azóta se.
A körülmény ahogy a városba érkeztem (a szocialista Magyarországról való kivándorlás), rányomta bélyegét a „viszonyunkra”.
A valamikori élményt megváltoztató alkalom kínálkozott azzal az építészeknek szervezett egynapos tanulmányúttal, amire azonnal jelentkeztem szeptember elején.
A nyári projektem amúgy is kiszívta minden energiámat, rámfért a feltöltődés.
WU
A Bécsi Közgazdaságtudományi Egyetem (WU) volt az első helyszín. A campus épületeit merőben különböző szemléletű építészek tervezték, és ami csodás mégis, hogy fantasztikus harmónia uralkodik ebben az „egyenruhától mentes” világban.
A Práter melletti, összesen 100 000 négyzetméteren készült el a Campus WU. Az eredetileg 250 millió eurósra tervezett projektet már 2008-as indulásakor az oktatás struktúraváltását segítő, illetve az egész osztrák építőipart és gazdaságot élénkítő beruházásnak szánták.
Laura Particia Spinadel, argentin származású, 1992-től Bécsben élő építésznő tervezte a nagy előadóteremmel és menzával is rendelkező 5000 diákot befogadni képes, „csuparozsda” corten-acél burkolatú házat… A rendkívül környezettudatos használaton és divatos anyagokon kívül az izgalmas térképzés hatott rám leginkább.
A „csajos napot” folytatva – mert senki ne várjon tőlem objektív tárlatvezetést – Zaha Hadid háza vett le igazán a lábamról: az egyetemi könyvtár központi terébe lépve kiszakadt belőlem: ” ez a nő nagyon tudott valamit”…
Itt sem a nagyvonalú homlokzati elemek vagy a kifinomult anyaghasználat az, ami lenyűgözött, persze jó, nagyon jó, de az, ahogy ez a fantasztikus építésznő a belső tereket alakította, az mágikus!
A terület központi eleme ez a minden nap, éjjel-nappal nyitva tartó könyvtár, amit 5 további, különböző építészek tervei alapján készült épület vesz körül.
A rendezési tervet az osztrák BUSarchitektur készítette, amely 2008-ban pályázaton nyerte el a megbízást.
A campusnak saját metrómegállója van – 25 000 diák és 1800 egyetemi dolgozó megérkezési célpontja, bár a tanároknak van bőven földalatti parkoló is.
Erste Campus
A következő épületcsoportot is campusnak becézik, bár ez egy bank új központja, de valóban „campus-hatású” a tagoltsága és a felemelt szintű kert okán.
Az év elején az Erste Csoport megkezdte az átköltözést az egykori pályaudvar helyén, a Belvedere-negyedben álló új központjába, az Erste Campus épületébe. A 25 ezer négyzetméter alapterületű és bruttó 165 ezer négyzetméter hasznos irodaterületű komplexum építését 2012-ben kezdték meg, 300 millió euróból, három év alatt készült el.
Az Erste Holding, az Erste Bank Oesterreich és az ausztriai leányvállalatok összesen 40 ezer négyzetméter alapterületű új központja ad otthont a közel 4500, első ízben egy térbe költöző munkatársának. Az Erste Csoport több mint 20 különböző bécsi telephely között szétszórtan működött.
A Campus Európa legnagyobb pénzügyi oktatási kezdeményezésének, a FLiP (Financial Life Park) elnevezésű programnak is otthont ad. (Izraelben már évek óta működik hasonló). A diákok az 1400 négyzetmétert meghaladó területen interaktív módon, játékos formában ismerkedhetnek a pénzügyi tudatosság személyes életében betöltött fontosságával, valamint képet kapnak a bankok gazdaság életében betöltött szerepéről is.
A komplexumot a Henke Schreieck Architects építésziroda tervezte. A Campus révén a bank rezsiköltsége mintegy 20 százalékkal fog csökkeni. Már az építési munkálatok során is teljes mértékben zöld energiát használtak fel. Az ÖGNI, a Fenntartható Ingatlangazdálkodás Osztrák Szövetsége 2012 decemberében platinafokozatú oklevéllel jutalmazta az Erste Campust.
- Az épület akadálymentesített, tehát a fogyatékkal élők számára is biztosítja a bejutást és a beltérben való közlekedést
- Az épület betonszerkezetébe épített csőhálózattal oldja meg az épület fűtését és hűtését, mely energiaellátását geotermikus hőszivattyúval oldják meg.
- Az épület homlokzata kétrétegű, nyitható ablakokkal és intelligens, a napsugárzástól védő automata zsaluzia (külső árnyékoló) rendszerrel rendelkezik
- Az épületben található épületfelügyeleti rendszer automatikusan szabályozza az épületben lévő hőmérsékleteket, éjszaka pedig csökkentett hőmérséklettel biztosítja az energia megtakarítást.
- A mesterséges megvilágításokat modern LED-es fényforrásokkal oldották meg.
- A liftrendszerek energiavisszanyerő rendszerrel rendelkeznek.
Seestadt Aspern
Ezek az osztrákok nem félnek lakótelepet építeni a XXI. században! Utunk harmadik állomása az Aspern lakótelep – azért városnak, városrésznek még nem mondanám, bár erősen kapaszkodik afelé.
Az egykori repülőtéren, egy mesterséges tó köré szerveződik a majdan 20 ezer embernek otthont adó városrész, Bécs 22-ik kerületében.
A koncepció szerint a városrésznek lesz egy kék tengelye, a vízfelület, egy piros tengelye, az üzleteké, egy közlekedési körgyűrűje, ami feltárja a területet (magánautók csak föld alatti garázsokban ácsorognak), és mindezt, a lakótömböket is beleértve, áthatja a gondosan mérlegelt mennyiségű és minőségű zöldterület. Utóbbiban vannak fasorok, belső kertek és futónövények is (!).
Érdemes odafigyelni az építés sorrendjére:
- Koncepció elfogadása – 2007
- Az Aspern IQ településközpont megépítése – 2012
- U2-es metróvonal kivitele a területre és ott a megálló átadása – 2013
- Átadták az első lakásokat – magántulajdonúak és szociális bérlakások vegyesen – 2014
- Párhuzamosan építenek munkahelyeket, üzleteket és lakásokat – 2022-ig tervezve
Az épületek, egyes lakótömbök sokfélék, talán ezért is érzi az ember kevésbé lakótelepesnek, sokkal inkább egy kibontakozó város kezdetének.
A nap végére elfáradtam, de elmúlt a több mint harminc éves averzióm Béccsel szemben és már tervezem, hogy újra ellátogatok oda – úgy tűnik, van mit tanulni tőlük.
Kortárs építészet Milánóban
Egy újabb tökéletes naphoz nagyon illett a Piazza Gae Aulenti.
Gae Aulenti vezette a párizsi Orsay múzeum átalakítását, ő készítette, többek közt, a Pompidou központ negyedik és ötödik emeletén lévő Modern Művészetek Nemzeti Múzeumának belsőépítészeti terveit , és az idei kiállításon az 1964-es Locus Solus sorozatának bútorait láthattuk.
Az utcaszint felett 6 méterrel található tér 2009 és 2011 között épült.
Itt van a város legmagasabb épülete az Unicredit irodaháza, és a Bosco Verticale.
A két toronyházat Stefano Boeri, Bianandrea Barreca és Giovanni La Varra tervezte.
A két épület 110 illetve 76 méter magas, 400 lakás van benne és 730 fát (480 nagyméretű és 250 kisebb), 5000 tő cserjét, valamint 11 ezer tő évelő és talajtakaró növényt telepítettek. A flóra 50 különböző növényfajhoz tartozik – 8.900 négyzetméteren. 2009-től öt éven át készült, de az átadás évében megnyerte a Nemzetközi Felhőkarcoló díjat.
Előtte még villamosoztunk egy kicsit Mariannal (házigazdám barátnőjével), éppen közel-keleti hangulatú piacozás ment a Via Giambellinon. Aztán leereszkedtünk a zöld metróba, és a Garibaldi megállónál fel a mozgólépcsőn – megérkeztünk a térre.
A milánói közösségi közlekedés rendszere igazán felhasználóbarát. Egyszerű kis térképpel a kezemben bárhová, biztonságosan eljutottam. A feliratok, az elektronikus kijelzők, amelyek a következő metró, busz, villamos, troli érkezését jelzik percre pontosan, sosem tévedtek. A „vonaljegy” helyett egy 75 percig érvényes elektronikus jeggyel lehet utazni, amíg célba nem ér az ember, bármennyi átszállást kíván is a dolog. Lehet napi vagy kétnapos jegyet venni, heti jegyet csak azok a barátaim tudtak szerezni, akik megvették a hatnapos kiállítási belépőt. Valójában csak három napot töltöttek a kiállításon, mint ahogy én is – az is kemény munka volt… Érdemes megtervezni az utat, mert a sétáló turista sokszor nem használja ki a három utazás árában levő napijegyet sem.
A jegyautomaták, ritka kivételtől eltekintve nemzetközi hitelkártyával is működnek – egész ott-tartózkodásom alatt alig költöttem készpénzt, mert szinte mindenütt kártyával fizettem, a sarki kávézóban is, a legapróbb üzletben is. Az éttermekben, bisztrókban, kávézókban vagy előre, vagy utólag, de a pénztárnál fizet az ember, gépi számlát kap, nincs külön borravaló – a kiszolgálás ára benne van az összegben. Nagyon hatékony módszernek találtam ezt a megoldást.
Fél tizenkettőkor kezdődik a brunch a könyvesbolt-kávézóban Feltrinelli RED = Read, eat, dream – éppen helyet foglaltunk az előtető alatt a félárnyékban. A brunch itteni változata valójában egytál étel és kávé, nem pedig a hagyományos, olasz négyfogásos. Mivel egyszer már megjártam az olasz menü értelmezésével Rómában, most kifejezetten örültem a könnyű ebédnek.
Aztán elindultunk legyalogolni amit ettünk…
A nap ezzel még korántsem ért véget, de lassan visszakanyarodtunk a régi Milánóba, hogy egy nagyszerű tárlatlátogatás után az aperitivót már a Triennále kertjében igyuk meg…
Ildikónak hála, hogy ezzel a nagyszerű milánói szokással megismertetett minket. Ettől a naptól kezdve minden délutánt-estét Aperolsodával köszöntöttem ott, rászoktattam izraeli barátaimat is, és megvallom, szívesen folytattam volna Pesten is, de az nem ugyanaz… nem csupán arról van szó, hogy a pesti Aperolsodához nem hoznak ki rágcsát, és az italban nincsenek jégkockák, amitől az egész olyannyira üdítő, hanem hiányzik „belőle” a milánói hangulat is.
Azt nem lehet idecsempészni, de nem is kell. Időnként ki kell menni hozzá Milánóba… ami manapság egyáltalán nem probléma: reggel hatkor felülünk a repülőgépre – és a reggeli kávét fél kilenckor az egyetem melletti bisztóban ihatjuk. Egész nap élvezni a város minden gyönyörűségét, majd egy aperitivo után könnyű vacsora és irány Malpensa, hogy éjfélre visszaérjünk Budapestre.
Design-hét Milánó
Egy hétig voltam Milánóban, a Salone Internazionale del Mobile kiállításon, illetve a város közel négyszáz helyszínén megrendezett Fuorisalone eseményei egy részén.
Rendkívül fárasztó út volt, ám rengeteget tanultam. Nem mellesleg nagyon megszerettem a várost – legalábbis azokat a negyedeket, amelyeket sikerült megismernem.
Jó ösztönnel a kiállítás megnyitója előtt két nappal utaztam egy hajnali géppel Milánóba – az előkészületek persze már tetten érhetők voltak a város legkülönbözőbb részein, de még elcsíptem a turista-áradat előtti pillanatokat.
A repülőtérről (Malpensa) vonattal bejutottam a piros metróig, onnan néhány állomással később busszal folytattam, mígnem megérkeztem a város múlt század hatvanas éveiben épült negyedébe, ahol a barátaim laktak albérletben.
A környéken ( Naviglio, Tortona) szerettem volna lakást bérelni (airbnb), jó előre le is foglaltam, de sorra visszamondták a házigazdák, amikor rájöttek, hogy a Design-hétről van szó, mert ilyenkor az égbe szöknek a lakásárak. Az utolsó lemondás egy hónappal az utazásom előtt érkezett, amitől egyhe pánikrohamot kaptam, mert akkor már szinte semmilyen szállást nem lehetett szerezni. Igy aztán nem maradt más, mint pesti barátaim Milánóban tanuló fiának nappalija, jutányos áron, a Giambellino és a Lorenteggio határán a város VI. kerületében.
Ez viszont azzal az előnnyel járt, hogy minden reggel turistamentes övezetből indultam és oda tértem vissza este, így valamelyest megismerve Milánó hétköznapi világát.
Ez persze azt is jelentette, hogy mindannyiszor, ahogy a lépcsőházba léptem, eszembe jutott a budapesti, dzsentrifikálódó, belső-nyolckerületi házunk bejárata, az a hányadék, ami lassan kilenc éve idegesít, és képtelen vagyok elérni azt, hogy megváltozzon, miközben a milánói munkásnegyed átlagos bejárata ilyen (baloldali kép).
A postaládákról már nem is beszélve, amelyek mély irígységgel töltöttek el, egyszerűségükkel, praktikumukkal és az ettől elválaszthatatlan esztétikumukkal.
Ezeket az épületeket az 1960-as években tervezték a Dél-Olaszországból feljövő nincsteleneknek, akik a milánói ipari üzemekben találtak munkát. A rend és tisztaság oka részben annak is köszönhető, hogy a háznak állandó gondnoka van, aki a vasárnapot kivéve naponta 6 órát tölt azzal, hogy minden rendben legyen. A lépcsősortól jobbra van egy kis helyiség, ami iroda, raktár és amolyan „tudásközpontja” a háznak.
A „signora” mindenkit ismer a házban, én is bemutatkoztam neki hétfőn, és attól kezdve mosolyogva köszönt rám reggelente: Bongiorno Signora!, mint ahogy a sarki kávézóban is, amikor a tejeskávét és a brióst tették elém.
A hatvanas évek várostervezési modelljét nagyszerűen lehet tanulmányozni a Via Giambellinotól északra, ahol 7-8-9 szintes házak épültek, némiképp megtartva az utcarendszert, mégis amolyan kertes tömbökbe csoportosítva, amelyek alatt mélyparkolók az autómániás olaszoknak. Ezzel együtt az utcák is zsúfoltak a parkoló autóktól, dacára annak, hogy a tömegközlekedés igen jó – erről is van mit írni a budapesti, állítólag kiválló közösségi közlekedés fényében…
A házak közötti zöldterületeken kívül az olaszok lakta házak erkélyein, tetőteraszain is túlcsordul a növényzet. Igy a városban járva-kelve minduntalan ezeket a részleteket fényképeztem, hogy példaként mutogathassam a lakótársaimnak a nyóckerben – igen, lehetséges így is élni.
Egyik „pihenőnapon”, amikor nem mentem ki a kiállításra, csak a belvárosban császkáltam, a másik kedvenceimet, a kapualjakat fotóztam – ezekről szól majd egy külön összeállítás, mert engem lenyűgözött az a gondosság, igényesség ami Milánóban nem különleges, hanem a legáltalánosabb jelenség.
Igaz, a Via Giambellino, ahol nagyon sok a bevándorló, ez a környezet iránti figyelem már sokkal kevésbé érezhető, de még itt is a lépcsőházak többsége hozza a milánói átlagot: tiszta, rendezett, lábtörlő, szőnyeg, nemes burkolatok.
Így nem csoda, hogy Milánó híres épületei, a Dóm, a Galleria Vittorio Emanuele II, a Castello Sforzesco kevésbé dobbantották meg a szívemet, mint a Bosco Verticale, amihez többször is visszatértem a hét során.
Ildikó barátnőm ráérzett arra, hogy nekem Leonardo Utolsó Vacsorájánál izgalmasabb helyszín lehet a Piazza Gae Aulenti, az olasz építésznőről elnevezett tér és környéke, úgyhogy, miután lepakoltam ideiglenes, milánói otthonomban, ide beszéltünk meg találkozót – az első utam a kortárs építészet központjába vezetett.
A gyerekek városa – Holon
2010-ben a világ legjobb 10 polgármesterének egyike volt a brit Monocle magazin szerint : Moti Sasson egy város sorsát változtatta meg alig húsz év alatt. Ron Huldai (Tel-Aviv polgármestere) után, ma is őt tartják a legeredményesebb polgármesternek Izraelben.
A Design Múzeum kapcsán már említettem a nevét, ám a kívánatos városvezetés okán érdemes közelebbről megvizsgálni mi történt Holonban 1993 után, amikor Moti Sassont választották meg polgármesternek.
Moti 1947-ben született a városban, nem sokkal azután, hogy szülei a szíriai Aleppóból bevándoroltak. Érettségiig itt is tanult, majd az évek során három diplomát szerzett, különböző egyetemeken: alapdiplomája a Földközi tenger térségének története és arab irodalom, a második üzleti menedzsment, a harmadik pedig politikatudomány. Először a Bituch Leuminál (állami társadalombiztosítás) volt a költségvetésért felelős vezető, aztán a holoni városházán mint a pénzügyekért felelős polgármesterhelyettes.
1993-ig egy jelentéktelen, poros kisváros volt Holon, tele adósságokkal, lepusztult lakótelepi városképpel, alacsony presztizzsel, amolyan világ-vége hangulattal Tel-Aviv közvetlen közelében. „Holonba temetkezni mennek a tel-aviviak” – járta a mondás, mivel 1991-ig (amikor megnyitották a Jarkon-temetőt) Holon városhoz tartozott a nagy köztemető, ahová akkoriban temették a tel-aviviakat, de természetesen, ezt átvitt értelemben volt szokás emlegetni, jelezve a város kihalt voltát.
Moti, azon túl, hogy fokozatosan, de módszeresen rendbe tette a város gazdálkodását, alapvetően két fő célt tűzött ki:
– legyen miért a városba jönni más, izraeli településekről, később külföldről, hogy a holoniak büszkék lehessenek a városukra,
– a gyerekeknek adni a legtöbbet – kiemelkedő oktatást, művelődést, köztereket, mert akkor a jól szituált szülők is a városba költöznek (az izraeli városok anyagi önállóságát a helyi adó-bevételek adják)
Mivel kezdetben nagyon kevés pénzből kellett „beindítani a pörgést” – fesztiválokat rendeztek: A történet-mesélő fesztiválhoz nem kellett nagy pénz, csak következetes munka – 21 éve működik, minden ősszel. A keleti zene fesztiválja a tavaszi ünnepek idején ad szórakozást az egész családnak. Nő-fesztivál – a pozitív diszkrimináció jegyében, szintén tavasszal. Bábszínházi fesztivál – ma már központ, az időközben megépült színházban.
A köztereket, fokozatosan úgy építették át, hogy azok a gyerekeknek a legjobbak legyenek ” a gyerekek szemmagasságában”, közben tolták a pénzt az oktatás színvonalának emelésébe. Ez ugyan részben állami feladat, de ha egy város a gyerekeket tartja jövője kulcsának, akkor abba kell a pénzt befektetni.
Moti eközben nem gazdagodott meg és nem változtatott életformáján: a hajnali ima után „munka-gyaloglás” a városban, és a problémákat, amelyeket a saját szemével lát, azonnal, telefonon már intézi is.
Kiváló csapatot épített a városházán – a pénzügyekért egy nő felelős: Hana Herzman, aki blogol is… közvetlenül kommunikál a városlakókkal, az érdeklődőkkel. Az ő „mániája” volt a múzeumok létesítése is. Nem a tel-avivi múzeum volt a minta számára, hanem a világ legjobbjai jelentették a mércét, azokhoz képest akart nagyon jó, nagyon egyedi lenni, megtalálni azt, ami Tel-Avivban nincs. Sikerült neki!
Nem egész két évtized alatt 5 múzeumot építettek Holonban, olyanokat, amelyek nincsenek másutt Izraelben, de a világon is kevés:
– a Gyerekmúzeum tematikájában különleges,
– A Karikatúra múzeum nem csak a gyerekeket szolgálja, de kétségtelenül, gyerekcentrikus.
– Ugyanígy, a Régi kocsik múzeuma is nagyszerű nevelési fórum és nem arról szól, hogy régi idők luxusautóit bámulják tétlenül, itt a tömegközlekedés történetéről tudunk meg sokat.
– Az elhíresült Design Múzeum szerény, földszinti folyosóján nagy élvezettel figyeltük, mi felnőttek is, ahogy a porcelán tárgyak készülnek. A vitrinben ott van a kész alkotás, de annál sokkal izgalmasabb az a kisfilm, ami a munkafolyamatot kíséri végig.
– Ki gondolná, hogy a Digitális művészeteknek is lehet már múzeumot építeni? Bár ez inkább közösségi tér, sok-sok foglalkozással, a város legzűrösebb negyedében. A már működő közösségi múzeumot azért telepítették oda, hogy a leghátrányosabb helyzetű gyerekeknek jelentsen izgalmas foglalkozást, előrelépést a XXI. századi tudáshoz.
Építészeti értékei még nem nagyon vannak a városnak, de egy 1934-ben épült Bauhaus házat felújítottak, és a felszabadítási háborúban itt lévő, fontos szerepet játszó Hagana csoportnak állítanak emléket benne – Hosmosa.
Végül, meg kell említeni, hogy van egy kis helytörténeti múzeum is, amely a bibliai korig vezet vissza, és bemutatja azt a különleges kisebbséget, akik magukat Somroniaknak nevezik, és szokásaikban a Mózes 5 könyve szerint leírtakat követik, vagyis „zsidóbbak a zsidóknál”. Sosem hagyták el Erec Izraelt, az időszámítás utáni negyedik századik még több, mint egymillióan éltek itt, de aztán ez a „szent föld” felemésztette őket, ma már csupán 800 lelket számlálnak, nagy részük Holonban él egy zárt közösségben, kisebb részük a Grizim-hegyen.
A fejlesztések alapja azonban az önálló gazdálkodás. Motinak senki nem adott állami, vagy magánadományokat, hogy fejlessze a várost. A pénzt ki kellett gazdálkodniuk. Az igazi elismerés tehát az a polgármester csapata számára, hogy a 2002-ben alakult Fórum 15 tagjai között szerepel Holon.
A Fórum 15 tagjai olyan városok, amelyek nem kapnak állami támogatást a működésükhöz, józan és szakszerű gazdálkodásuk eredményeképpen fejlődnek, nem függenek az állami köldökzsinórón, ami természetesen nem csak anyagi függetlenséget jelent. A városi polgár öntudatos, célja és akarata van. Cselekvőképes, megzsarolhatatlan…
Tel-Avivon és Holonon kívül tagjai: Beer Sheva, Ashdod, Rehovot, Rishon Letzion, Ramat Gan, Givataim, Petach Tikva, Ránáná, Kfár Saba, Herzlia, Natania, Hedera, Haifa.
Ezekben a városokban lakik az izraeli népesség kb. 40%-a, de körzeti központként a lakosság közel 80%-nak nyújtanak különböző városi szolgáltatásokat. A Fórum 15 munkája azt bizonyítja, hogy gazdaságilag önálló, szervezetileg hatékony városok képesek a közös érdekek mentén együttműködni. A Fórum 15 jelenleg legfontosabb, közös célja a környezeti ártalmak elleni közös védelem, a levegőszennyezés, és egyéb ártalmak hatékony csökkentése.
Melyek tehát a jó polgármesterré válás „sassoni” ismérvei:
– a városban született, itt töltötte a gyermekkorát,
– célzott, egyetemi tanulmányokkal bővítette ismereteit,
– munka közben megismerte nagy szervezetek gazdálkodási módszereit,
– volt alkalma megtapasztalni a város gazdálkodásának hiányosságait, és ideje kialakítani egy sajátosan jellemző fejlődési irányt,
– ehhez mindenek előtt jó csapatot alakított ki, és hallgatott arra, amit azok tanácsoltak,
– nem szerzett állást a rokonságnak a városházán, még akkor sem, ha az illető rokon alkalmas lett volna a munka elvégzésére – a korrupció árnyékát is el kell kerülje a városvezető,
– közös erővel kitalálták, hogy miben lehet különleges a legszürkébb porfészek, és következetesen megvalósították,
– nem a szomszéd várost akarták lepipálni látványos akciókkal, hanem nemzetközi mércét állítottak fel maguknak, ezért tudtak akkorát előre lépni,
– mindazonáltal, nem szórták a közpénzt, hanem szisztematikus, sziszifuszi munkával haladtak előre,
– Moti az idők során nem veszítette el a kapcsolatát a környezettel (napi, gyalogos városjárás),
– ő maga és a helyettese is közvetlenül kommunikálnak a városlakókkal – a személyes, utcai találkozás és a bloggolás is nagyon jó módszer erre,
– Moti nem arra koncentrált, hogy ő maga, miként tud meggazdagodni amíg pozícióban van, hanem mindig a város érdeke motiválta döntéseit.
Montreal – Mile End
Hosszas készülődés, tavaly októberi repülőjegy-vásárlás után, végre Montrealba utaztam a lányomhoz, a két unokámhoz, és persze a vejemhez. A családi fényképekből már sejtettem, hogy maga a lakás, a környék is nagyon izgalmas hely – szakmai szempontból.
A következőkben tehát erről fogok írni.
Mindig szerencsés dolog úgy megismerni egy várost, hogy egy ott élő gardírozza az embert. Bár voltak napok, amikor egyedül mászkáltam, és nagyon izgalmas felfedezéseket tettem, az alaphangulatot mégis az adta, ahogy a családom tagjai viszonyulnak az otthonukhoz – szeretik.
A Mile End azonban nem csak ezért lopta be magát az én szívembe is… Itt is, mint ahogy számomra Tel-Avivban, és Budapest egyes részein, na, meg persze Rómában is, ott van az a városias otthonosság, amitől az ember lánya szívesen lép ki az utcára. Nem tudom konkrét fogalmakkal körülírni, mi az, de érzem a bőrömön.
Nem mondom, hogy Montreal egészére igaz ez, de a Mile End az a hely, ahol én is szívesen élnék – nyáron! A tél rémségeire, a fél évig tartó mínuszokra gondolni sem merek, nemhogy kipróbáljam… ám nyáron nagyon kellemes!
A Mile End-et távolról, hamarabb ismertem, mint ahogy a lányom megszületett.
Főiskolás koromban, amikor a belvárosok rehabilitációját kezdtem kutatni a hetvenes évek elején, találtam olyan cikket, amely megemlítette a Montreal belső területeire való visszatelepülés kezdeteit. Nem nevezték ezt még dzsentrifikációnak, mint ma, de az előző évtizedek szuburbanizációjával szemben megindult a belváros újrahangolása. Itt is, mint Tel-Avivban, vagy másutt, a szellemi szabadfoglalkozásúak, azok közül is az anyagiakban nem dúskáló művészek nyitottak.
A Mile End házai többnyire a XIX.-XX. század fordulóján épültek, sorházas rendszerben, úgy, hogy rendszerint két-két ház szimmetrikusan helyezkedik el a sorban. Hosszú, keskeny telkeken, három lakószint van, külön bejárattal. A földszintre nem probléma bemenni egyenesen, de ami ennek a beépítésnek a jellegzetessége, az emeletre vezető külső lépcső, és csak a második emeletre vezet egy belső lépcsőház. Néha pár lépcsővel az első emelet alatt indul, máskor az első emeleti lakás bejárata mellett.
Ez a beépítés hozza magával a teraszokat, amelyek az idő során a hátsó homlokzatokon egyre nagyobbakra nőttek. Hiába a hosszú tél, vagy éppen amiatt, a Mile End-iek imádnak a teraszokon élni.
Montreal büszke a multi-kultira.
A város helytörténeti múzeumában külön-külön is emléket állítanak a különböző bevándorlási trendeknek. Az alapot a franciák adják, de ma már csak a népesség mintegy 23%-a vallja, hogy anyanyelve a francia.
Vannak itt angolok, írek, skótok, olaszok (10%), spanyolok, jiddisül beszélő haszid zsidók, arabok, dél-kelet-ázsiakiak, kinaiak, afrikaiak, amerikai, fekete rabszolgák utódai, latin-amerikaiak, 56-os magyarok és 2000 utáni magyar cigányok, és persze az indiánok leszármazottai – szóval, igazi nagy „világ bohémjei egyesüljetek” város.
A Mile End szociológia térképe is hasonlóan színes, ámbár a haszid zsidók masszív jelenlétét nem lehet figyelmen kívül hagyni. A művészeken kívül, ők azok, akik a belvárost többre becsülik mint a kertes családi házakat.
A hajdani oroszországi határvidékekről jöttek, a pogromoktól menekülve. Közülük került ki az, aki az első nyilvános fürdőt építtette a Mile Enden : Le bain Schubert. Ma is működik.
A haszidoknak fontos, hogy gyalog megközelíthetők legyenek az életvitelükhöz nélkülözhetetlen szolgáltatások: a boltok, a mikve(a rituális fürdő), a zsinagóga.
Utóbbiból van bőven: nagy, a keresztény templomokkal „vetélkedő” külsejű, kisebbek, és egészen apró imaszobák is. Nem egyszer üzlethelyiségeket alakítanak át meglehetős esetlegességgel, és a helyi, nem zsidó lakosság elégedetlensége közepette…
De alapvetően békés egymás mellett élés jellemzi a Mile End dzsentrifikálódó népességét.
.
.
.
.
.
.
.
A kávézók, a design-boltok, a bagel-pékségek, a vegan-éttermek, a kelet-ázsiai fagyizó, a szeretett virágos – jó szomszédságban a különböző felekezetű templomokkal, hiszen Montreal jelszava a harmónián alapuló jólét!
Úgy tűnik, nekik sikerül ezt megvalósítani…
Vandálim
A földtörvény reformjának csak egy része az, amit chok havadalim -ként jelölnek (חוק הוד”לים), jelentése egyébként nemzeti lakásprogram-bizottság, ám ellenzői az egész reformot vandálnak tartják, ezért aztán pillanatok alatt megszületett a „vandálok törvénye” gúnynév.
Számítások szerint, évente 30 ezer lakást kell építeni ahhoz, hogy Izrael növekvő népességének kellő kínálattal szolgáljon. Ehhez képest az elmúlt 5-6 évben ennek csupán töredéke, évi kb. 6000 lakás épült. Sokan ennek tulajdonítják a lakásárak drasztikus emelkedését – a kereslet és a kínálat egyensúlyának megbomlását.
Az építési vállalkozók szerint az alulteljesítés oka a bürokrácia, hogy az engedélyezési eljárás hosszadalmas.
A Natanjahu-kormány ezt akarja lerövidíteni a földreformmal, de a társadalmi szervezetek tiltakoznak – szerintük ugyanis elérhető áru lakásokat, amelyekért immár egy hónapja tüntetnek a Rothschild fasorban, és lassan az egész országban, azzal nem lehet garantálni, hogy a közösségi jogokat megnyirbálják.
A nagyjából 22 ezer négyzetkilométernyi ország területének 93%-a állami tulajdonban van, ami Izrael létrejöttének különleges körülményeire vezethető vissza.
A gondolat, miszerint a zsidó népnek nemzeti földalapot kell létrehozni, Erec Izraelben, már az első Cionista Kongresszuson (1897) megszületett, és 1901-ben alakult meg a Keren Kájemet Lejiszrael (קרן קיימת לישראל). A kék doboz minden zsidó közösségben ismertté vált, a legkisebb adományoktól a tehetős európai és amerikai zsidók felajánlásig, a befolyt pénzből földeket vásároltak. Az állam megszületéséig (1948) egymillió dunám (1 dunám= 1000 négyzetméter) földet vásárolt meg ez a földalap. (A többit „vérrel szerezte” Izrael, miután a terület felosztását megszavazó ENSZ határozat után a környező arab országok megtámadták, és a Felszabadítási háborút, a népesség 1%-ának eleste árán, de megnyerte.)
Bár az 1960-as törvénnyel megalakult Minhal Mekarkain Izrael ( מינהל מקרקעי ישראל ), amely az összes állami tulajdonú földet kezeli, és a Keren Kajemet azóta csupán a természetvédelmi területekkel foglalkozik közvetlenül, miután az ország alapját jelentő föld a „zsidó nép” tulajdonát képezi, szokássá vált, hogy a földet nem adják át privát tulajdonba, hanem csakis 50-99 éves bérletre. Nem mellékesen ez összhangban van a Tóra törvényeivel is, amely a mai izraeli jogrendszernek is az alapja. Ez a sajátos helyzet lehetőséget adott átfogó településtervek készítésére, illetve korábbi, kevésbé sikerült programok javítására. Egészen mostanáig. A földreform ugyanis lehetővé tenne egy drasztikus privatizálást, amit ráadásul a tervezés-engedélyezés következetes rendszerének fellazítása is erősítene.
Mindezidáig a településfejlesztési tervek készítése és elbírálása az adott érdekeltségi rendszerhez tartozó bizottsághoz került. Ha helyi érdekű tervről volt szó, például egy családiház, vagy társasház építéséről, akkor azt az önkormányzati rendszer szerinti helyi bizottsághoz ( עדה מקומית ) kellett benyújtani. Érdeksérelem esetén a felülbíráló, a körzeti bizottság ( ועדה מחוזית ). Ugyanez dönt akkor is, ha olyan projektről van szó, amely hatása nem csupán az adott önkormányzatra terjed. Ennek különös jelentősége van a Tel-Aviv környéki városok összehangolt feljesztése tekintetében, de sokszor szükség van erre az elbírálási szintre a vonalas infrastruktúrákról való döntések alkalmával. A harmadik szint az országos bizottság ( ועדה ארצית ), amely a településfejlesztés és a környezetvédelem összetettsége folytán egyre több koordinációs munkát is végez.
Kétségtelen, az Építési, tervezési törvény 1965-ből, megérett egy alapos átdolgozásra, annak ellenére, hogy az eltelt évek alatt számos módosításon esett át, koncepcionálisnak és áttekinthetőnek nem mondható. Szükség lenne például a közösségi részvételt új alapokra helyezni, hogy a tervekkel szemben ne csupán ellenkezni lehessen, hanem a közösséget érintő tervek készülte közben legyen kooperáció. Erre kitűnő példát mutat Tel-Aviv stratégiai tervének készítési folyamata, ám a földreform szándéka éppen ellentétes ezzel – lerövidíteni az eljárást, minél inkább kizárni a közvetetten érintettek beleszólását. Nem véletlen, hogy azok a szakemberek, akik tisztában vannak a „reform” lehetséges következményeivel, élesen bírálják.
Túl nagy pénzekről van szó, és ez nem csak abból következik, hogy a föld véges mennyiségű, ezért állandóan emelkedő érték Izraelben, hanem a nagy kincs a területek átminősítéséből fakad. Ha egy mezőgazdasági vagy iparterületet lakóövezetté minősítenek, vagy ha egy alacsony beépítést megnövelnek, az ingatlan tulajdonosa ezzel extra profithoz jut. Erre ugyan, Magyarországgal ellentétben, van egy adófajta, az értéknövekedési illeték (Tel-Avivban az értékkülönbözet 50%-a), ezzel együtt, a közösség akkor jár a legjobban, ha egy terület akkor kerül átsorolásra, amikor annak következményeit minden tekintetben alaposan megvizsgálták, és a közösségi egyeztetés fórumain felbukkanó ellenvéleményekre megnyugtató válaszok érkeztek, vagyis az átsorolás egy közmegegyezéses terv ereménye.
Hogy ez lehetséges, arra valóban Tel-Aviv a jó példa, ahol a stratégiai tervezés évei alatt ugyan stagnált az építkezés, de mióta elkészült, elképesztő intenzitással folyik, és az épületek mellett a közterületfejlesztés is olyan látványos méreteket öltött, hogy azt még a város mindig elégedetlen lakói is elismeréssel illették a legutóbbi felmérések szerint.
A társadalmi szervezetek ellenzik az eladást, a korábban bevált hosszútávú bérbeadás helyett, mert ezzel megszünne a közösségi kontroll az elkövetkezendő nemzedékek számára. A gyors és meggondolatlan privatizációt pedig végképp, mert tartanak attól, hogy ez az amúgyis veszélyes vagyonkoncentrációt erősítené.
Ha Rothschild volnék fasor
Tel-Avivban tovább folynak a tüntetések a társadalmi igazságosság érdekében – erről az amichay.hu-n lehet olvasni részletesebben.
Itt a podo-pro.hu-n az elégedetlenséget kiváltó lakáshelyzet elemzése, és a lehetséges megoldások felvázolása folytatódik, annál is inkább, mert minden különbözőség ellenére, bizonyos megoldások nagyonis hasonlóak a Magyarországon is alkalmazhatókkal.
Sőt, az a megoldás, ami nem akarja a piaci viszonyokat összekuszálni, attól független áru bérlakásokkal, hanem azzal javít a helyzeten, hogy visszaszerzi az elveszített arányosságot, az majdhogynem azonos, és eredete a múlt század huszas éveibe, Budapestre vezethető vissza.
Amíg Magyarországon valójában még mindig kínálati a lakáspiac, de fizető-, illetve hitelképes vásárlók hiányában nőtt az igény az elérhető áru bérlakások iránt, ugyanez az igény Izraelben a népességnövekedéssel lépést nem tartó, visszafogott lakásépítés miatt alakult ki. Utóbbi jelenséget a későbbiekben elemzem, mert közvetetten ez is tanulságos magyar szempontból.
Mindkét esetben csak az egyik megoldási lehetőség a bérlakások számának növelése – de cseppet sem mindegy, hogy miként. Hosszabb távra a két ország más-más módon tudja megoldani a lakásproblémáját, de a bérlakások tekintetében a szituáció hasonló.
Mindkét országban ismert a szociális bérlakás fogalma, és mindkét helyen visszaszorulóban. Ugyanakkor, amikor a lakáshelyzet ellehetetlenüléséről van szó, mind Magyarországon, mint pedig Izraelben, sokan a szociális bérlakások építését hangsúlyozzák, mintha nem ismernék a korábbi, rossz gyakorlatot.
Mindenekelőtt leszögezném, hogy a szociális bérlakások szűk, ellenörzött és átlátható rendszerét minden társadalomban szükségesnek tartom, a ténylegesen elesett népesség lakhatására. Ám ez, semmiképpen nem az aktív társadalmi rétegek lakásproblémájának megoldási módja. „Ami nem az enyém”- ingatlanpusztító szemlélete mindkét ország lakóira jellemző ezidáig. Mivel sem a magyar, sem az izraeli nem rendelkezik német, osztrák, francia vagy belga mentalitással, az utóbbiak szociális bérlakás-rendszere aligha adaptálható.
Másfelöl, jogos igény, hogy az egyetemisták, pályakezdők, vagy fiatal párok elérhető bérű lakáshoz jussanak. Ha ilyen nincs a szabad piacon, akkor gondoskodni kell arról, hogy legyen, de semmiképp nem úgy, hogy az állam építési vállalkozót játszik. Korábban már bebizonyosodott, mindkét országban, hogy az állam nem jó gazda. Az állami (szociális) bérlakások alacsony építési szinvonalon, gazdaságtalan működési feltételek mellett „funkcionáltak”. Szükségszerű volt leépülésük.
A bérlakáspiacon kialakult magas keresletet úgy lehet csökkenteni, ha bizonyos köröket érdekelté tesz az állam abban, hogy hosszú távú befektetésként bérlakásokból álló házakat építsenek.
Tekintettel arra, hogy Izraelben a nyugdíjas élet biztonságában az öngondoskodásnak nagy a szerepe, számtalan nyugdíjalap létezik, amelyek jórészt az értékpapír-piac fajsúlyos szereplői. Az állam feladata, hogy ezek a nyugdíjalapok fokozatosan, egyre inkább bérházépítésbe fektessék a pénzüket, ahelyett, hogy bizonytalan tőzsdei spekulációba bocsátkozzanak a közösségi vagyonnal. Ily módon az a feltétel is teljesülhetne, hogy a jelenlegi, „a zsidó nép tulajdonában” lévő földek ne kerüljenek privát befektetők kezébe, hanem a szokásos módon 50-99 éves bérleti szerződéssel a nyugdíjalapok rendelkezésére bocsátva, ott korszerű, a potenciális bérlők igényeinek megfelelő lakásokat tartalmazó „bérpaloták” épülhessenek, a legjobb budapesti gyakorlatot követve.
Az íly módon megépülő bérlakások valódi, versenyképes alternatívát jelentenének a jelenlegi bérlakáskínálattal szemben, és minél nagyobb számban kerülnének a piacra ezen bérházak lakásai, annál drasztikusabban törnék le az árakat, illetve rákényszerítenék a gyengébb lakások tulajdonosait is arra, hogy bérbe adandó lakásukat korszerűsítsék. Míg a szociális bérlakások megjelenése a protekcionizmust erősítené, a piaci helyzetbe illeszkedő, kínálatnövelő bérlakásépítés fokozatosan javítaná az egész lakáspiac helyzetét.
A Rothschild fasori tüntetők, akik a jól ismert Tóbiás a tejesember – kiszólást, a „ha én Rothschild volnék”-ot adták sátortáborukat neveként, a társadalmi igazságosság alapján követelnek megoldást, de ebbe az igazságosságba nem illeszthető az, ha most, az izraeli kormány bizonyos embereknek kedvezményes lakásokat juttat, míg hasonló helyzetű társaik a magas hiteleket fizetik – a problémát a kapitalista rendszeren belül kell megtalálni, nem pedig a gondoskodó államban.
Jeruzsálem-nap
Jeruzsálem Izrael fővárosa az állam függetlenségének kikiáltása (1948) óta. De még 19 évig ez a város éppen úgy megosztott volt, mint Berlin. Az izraeli véderő a Hatnapos Háborúban (1967) foglalta el a város keleti részét, benne a zsidók legszentebb helyét a Szentély nyugati alapfalát (siratófal).
A ma 746,300 lakosú város 66%-a zsidó, 34%-a arab. 1948-ban csupán 84,000 ember lakta. Politikai felhangok nélkül is nyilvánvaló az elképesztő fejlődés. Van véleményem Jeruzsálem szerepéről az egész közel-keleti konfliktusban, de annak kifejtése az amichay.hu témája. Itt a „földi” értelemben vett városról és nem az „égi” Jeruzsálemről fogok írni.
Annak ellenére, hogy 22 évet éltem Izraelben, Jeruzsálembe viszonylag ritkán „mentem fel”. Az út gyönyörű, ahogy emelkedünk felfelé. Az épületek is sokkal igényesebbek mint a tengerparti sávban. Ebben szerepet játszik az is, hogy az építési előírások meglehetősen szigorúak – minden házat „jeruzsálemi kővel” kell burkolni. Változatos topográfiai adottságai és a tudatos városfejlesztés okán tele van megejtően szép részletekkel. De engem, mégsem igazán vonzott.
Mint ahogy van budai és pesti „lélek”, úgy más a városiasság fogalma egy tel-avivinak, mint egy jeruzsálminak. Ennek a titkát keresem.
Egyelőre, semmi biztosat nem tudok. Ezen a napon, amikor Jeruzsálem 44 évvel ezelőtti egyesítését ünneplik Izraelben, elindulok egy kutató körútra. Kezdetnek itt vannak azok a felvételek, amelyeket egy lelkes amatőr filmes, Perec Chen készített 1967 körül.
Vátozó főutcák városa 5.rész – Sheinkin és társai
A nyolcvanas évekre lepusztult a Dizengoff, és nem született utódja. A város még mindig egyre északabbra épült tovább, de az új negyedek utcái, terei közül egyiknek sem sikerült a közvetlen környezetén kívüli hatást elérnie.
Volt ilyen kísérlet, a Kikar Hamedina esetében. A teret a híres brazil-zsidó építész Oscar Niemeyer tervezte, a hetvenes években el is indult az építkezés a szabályos kör alakban kialakított tér szélén. A lakóházak elkészültek, amelyek földszintje, a legelegánsabb üzleteknek ad helyet, emeleti lakásaiban pedig a tel-avivi újgazdagok költöztek.
A tér közepén azonban mindmáig nem épült semmi, bár az eredeti tervek szerint ide amolyan „építészeti jel” került volna – jó magas, hangsúlyos, hivalkodó.
Csakhogy azzal nem számoltak, hogy a tehetős lakosság, amely a 29 dunámnyi (2,9 hektár) semmi köré épült házakban megszokta, hogy nappalija ablakából egy tér tárul elé, mindent megtesz azért, hogy ez így is maradjon. Idővel jobbnak látszott parkosítani a nagy kerek ürességet, de valódi életet legfeljebb a kutyák élnek, akiket elegáns gazdáik itt sétáltatnak.
A tér túl nagy, a szabályos körben nehéz tájékozódni, az üzletek túl drágák, az izraeliek pedig nem igazán szeretik csak a kirakatokat nézni.
A városi „élesztő” más irányba mozgott. A jelenség, hogy a társadalom kreativ, fiatal rétege jelöli ki a fejlődés, esetünkben a városrehabilitáció irányát – nem új. Már a hetvenes években ismert volt a szakirodalomban a montreali példa, New Yorkban, Párizsban, Rómában is divatossá tették a belváros egy-egy lepukkant negyedét a művészek, a kis pénzű, fiatal értelmiségiek. Tel-Avivban tehát nem találtak fel semmit, csak a városvezetés odafigyelt a tendenciákra.
A hatvanas évekhez képest 1983-ra 60 ezerrel csökkent a város lakossága (327 ezer). Főként a kisgyerekes fiatal párok hagyták el a várost, az agglomeráció csendesebb városaiba, vagy még messzebbre, valamelyik mosávba, újonnan parcellázott településre, családi házba költözve. Ugyanakkor, a „bűnös város” iránti vágyakozás, a vidéki fiatalok körében nem volt érdektelen, de a lakbérek túl magasak voltak ahhoz, hogy sokuk számára ez valósággá váljon. Az akkori polgármester, a legendás Csics (Slomo Lahat) elérte, hogy a közgyűlés megszavazza a fiatalok lakbértámogatását. Ez volt az első lépés. A városba való betelepülés megindult.
A „Sheinkin” környékén ötletes kis üzletek nyíltak a nyolcvanas években, egyre több kávéház-étterem, egyre nagyobb nyüzsgés.
Az elmúlt harminc évben ez a környék saját magát rehabilitálta. Még a házak nagy része is saját erőből újult meg, az önkormányzati segítség abban nyilvánult meg, hogy a rendezési tervekben a korábbi szintmagasságot megnövelte és az értéknövekedési adóból (srófadó) bizonyos engedményeket adott abban az esetben, ha az épület átfogó felújítást hajtott végre. A konstrukció tehát úgy működik, hogy az átlag háromszintes épületre még két szintet építenek, ennek során természetesen megerősítetik az alapokat, kicserélik a gépészeti rendszert, liftet építenek, és a homlokzat is teljes felújításon esik át.
A belvárosba visszaköltözött az élet, az épületek fizikai megújulása mindmáig tart, ebben az évben pedig szerepel a költségvetésben a közterületek teljes felújítása a Sheinkin környékén. De az utca mégsem vált főutcává. Fontos a környéke számára, érdekes volt az idelátogatók szemében – péntekenként akkora tömeg nyüzsgött teljes hosszában, hogy az „idevalósiak” már elkerülték, de semmiképpen nem lehet azt mondani, hogy a nyolcvanas években a Sheinkin lett volna a város főutcája. A kilencvenes évekre, minden önkormányzati támogatás ellenére, a Shenkin is túl drága lett, a fiatal betelepülők még délebbre kerestek maguknak helyet. A Florentin környékén találták meg. Bár ez utcanév is, a tel-aviviak számára ez egy környéket jelent, éppen úgy mint a Sheinkin volt a nyolcvanas években, és lett a szofdizengoff (a Dizengoff vége) az ezredfordulón, hogy az évezred első évtizedének végére átadja helyét a Shabazinak, a Neve Tzedek negyedben.
Tel-Avivnak ma nincs főutcája, de van jónéhány negyede, ahová érdemes ellátogatni akkor is, ha nem ott lakik az ember, ha valamilyen speciális hangulatra vágyik. Egy kicsit mindegyik más, és nem csupán az épületek az utcakép, hanem az ott lakó emberek miatt is. Hiszen, végső soron, a város tőlük izgalmas, vonzó hely.
Változó főutcák városa 4.rész – Dizengoff
A Dizengoff volt az utolsó „klasszikus” főutcája Tel-Avivnak az 1980-as évekig.
Az északra dübörgő város egyre jobb minőségű lakónegyedei a nagyvárosi elidegenedés jegyében épültek. Környezetükben mindig van szupermarket, bank, ingatlanközvetítő, ruhatisztitó és néhány, a helyi lakosság igényeihez igazodó üzlet, de a környékbelieken kívül senkinek nem jut eszébe oda menni. Ezek, amolyan, hideg, építészi racionalitással képzett, zöldbe ágyazott „központok”. A hagyományos utca eltűnt – autóutak vannak, szélükön kicsit szélesebb járdaszegély, amin ritka tünemény a gyalogos ember. Legfeljebb kutyasétáltatás céljából bóklászik ember, a motorizált környezet zöld sávjában. Az itt lakók, ha városi környezetre vágytak, akkor elmentek „lehizdangef” – „להזדנגף” – vagyis a Dizengoffra sétálni.
A Dizengoffot a Geddes-terv jelölte ki, a huszas években, de élet akkor költözött az utcába, amikor az utca tenger felöli végén megnyílt a Keleti Vásár 1929-ben – יריד המזרח – az erec israeli termékek népszerűsítésére, később pedig itt épült a tel-avivi kikötői is, 1938-ban. A kikötő egészen 1965-ig üzemelt, amíg Asdodban meg nem nyitották a korszerűbbet.
Építészetileg a legszebb része a Genia Averbuch, izraeli építésznő által tervezett, Tzina Dizengoffról elnevezett tér. Averbuch 1909-ben született Oroszországban, két éves volt, amikor szülei alijáztak. Gyerekkorát Tel-Avivban töltötte, építészetet előbb Rómában, majd Belgiumban tanult. Diplomázása után visszatért Tel-Avivba. 1934-ben nyerte meg a térre kiírt pályázatot.
A Dizengoffon már nincsenek eklektikus épületek – a Bauhaus térhódítása jellemzi nem csak az utcát magát, hanem az egész környéket. A különbség csupán annyi, hogy a mellékutcákban minden ház körül kisebb-nagyobb kert volt – amit később, sok helyütt felzabáltak a parkolók – és a bejárat, rendszerint középen. A főutcán viszont a lakásokhoz vezető bejárat az oldalkertből közelíthető meg, hogy minél nagyobb utcafrontot lehessen üzletek céljára hasznosítani.
Az Allenbyről átköltöztek az elegáns üzletek, újak nyíltak, a héber nyelvű értelmiség már nem a Ben Yehudán ücsörgött a kávéházakban, hanem a Kassitban (Dizengoff 117), a Roválban (Dizengoff 111), a Kaliforniában (Dizengoff-Frishman sarok).
A Dizengoffot a növekvő gépjárműforgalom fokozatosan tette egyre elviselhetetlenebbé. 1977-ban egy katasztrófális, városházi döntés adta a kegyelemdöfést – a forgalom „zavartalansága” érdekében a gyönyörű Dizengoff-teret „felemelték”, hogy alatta átroboghassanak az autók, fent pedig idővel, kialakulhasson a Pesten jól ismert „Blaha-effektus” – a város leglepusztultabbjai gyülekeznek a padokon. Még 1979-ban elkészült az utca hőskorára emlékeztető film, a Dizengoff 99 – de akármennyire is kultikus alkotássá vált, természetesen, nem tudta megmenteni az utcát. Mint ahogy az sem, hogy a nyolcvanas években szombaton lezárták az autóforgalom előtt, hogy újra sétálhassanak az emberek.
Van aki azt állítja, hogy az 1977-ben átadott Dizengoff Center – az első tel-avivi bevásárlóközpont szippantotta el az üzletektől a levegőt. Az utca ezredforduló utáni újjászületése cáfolja ezt. A Centerben még a kilencvenes évek végén is rengeteg üres üzlet volt, ma pedig, amikor az átpozicionált Dizengoff telítődik élettel, a Center is megtalálta a neki megfelelő funkciókat, jobban működik, mint bármikor, korábban. De közben van egy majd húsz éves válság, aminek kialakulását több tényező együttese okozta. Időközben a populáris környék a Sheinkin körül alakult ki – erről a következő cikkben lesz szó. Ám a Sheinkin, később a Shabazi és a többi felkapott hely a városban, nem tudták betölteni a „főutca” szerepet – talán, mert ez a fogalom, mint olyan, idejét múlta a XXI. századi nagyvárosban.
De térjünk vissza a Dizengoff pusztulása történetéhez: Előbb a Keleti Vásár szünt meg, majd a Kikötő is bezárt, a tengerpartnak ez a része elhanyagoltá vált. A raktárak nagy része is kiürült, a vásárváros néhány, lepusztult csarnokában kőlapokat, kerámiákat, szanitáris elemeket lehetett venni, de különben kietlen hellyé vált a Dizengoffnak a tenger felöli vége. A másik fele viszont mint forgalom sújtotta övezet lett mocskos, büdös és zajos.
Tetézte a bajt, hogy a Bauhaus épületeket a koromszemcséken kívül a széllel turmixolt eső és az erős napsütés közösen rohasztotta. Ezek az épületek a természeti elemekkel nem képesek megküzdeni – itt nem a silány kivitelezés a probléma, hanem az, hogy a „tiszta vonalak” bűvöletében a tervezők lecsupaszították a házakat mindazoktól a szerkezeti elemektől, amelyek egy épület tartósságát voltak hivatott biztosítani sokszáz éven keresztül. Ezek az épületek az elkészültük utáni néhány órában még nagyon szépek, jól lehet őket fotózni, de aztán rohamosan következik be a „leépülésük”. Először elkoszolódnak az földhöz közeli szakaszon, aztán a viz széteszi a mellvédeket, amelyeken a vízszintes és a függőleges oly szépen, élben találkozik, ahelyett, hogy vízorr védené a lecsurgó esőtől… és így tovább. Az ezredfordulón 4000 Bauhaus-épületet nyilvánítottak műemlékké Tel-Avivban, és párszázat különös gonddal, nagyon sok pénzzel felújítottak. Annál siralmasabb volt látni, ahogy napról-napra újra mennek tönkre, mert hiába a legdrágább vakolat és festék – a vízet nem lehet megfegyelmezni ezekkel.
Az utca újrapozicionálása nem holmi nagyröptű, városrehabilitációs program és sekel-milliárdok árán történt, hanem a városi ember szabad és józan aktivizmusa által. Az történt ugyanis, hogy a Dizengoff kevésbé forgalmas, tengerhez közeli részein elérhető áron lehetett üzleteket, lakásokat bérelni, ezért élelmes fiatalok költöztek ide, és a maguk képére kezdték formálni a környezetet.
A kilencvenes évek végefelé a „külső-Dizengoffon” szolid kis kávézók és bárok nyiltak, egyedi, semmi máshoz nem fogható arculattal, amit leginkább a tulaj egyénisége szabott meg. Miközben az új városrészekben tobzódtak a szupermarketek és a nemzetközi multikulti jegyében kialakított üzletek, vendéglátóhelyek, szaporodtak a mindenütt egyforma bevásárlóközpontok, itt azért ment az ember a sarki kávézóba, mert tudta, hogy 10 órakor Yael már kiveszi a sütőből a saját készítésű mákos-almás tortát, ami utánozhatatlan a tejeskávéval, és közben olyan környékbeliekkel találkozhat, akikkel néhány szót váltani megszépíti a tízórai szünetet. Ugyanitt estefelé felolvasóesttől gitárszóló-koncertig mindig történt valami. Ha sokan jöttek, akkor a tulaj felment a közeli lakásából székeket hozni. Náhány házzal arrébb Leonard Cohen-rajongó nő nyitott sörözőt, ahol hasonszőrűek gyűltek össze esténként. Mellette felvirágzott a válságot átvészelt régi kalapüzlet, ahol még a huszas évekből való mintadarabokat is lehetett találni.
A közhangulatot az egyedi és megismételhetetlen élet szeretete lengte be. Kihámozni a porosodó múltból azt, ami értékes és helyére tenni. Nem vagyunk egyformák, mindenki olyan lehet, amilyen szíve mélyén lenni akar, és ehhez megtalálja a maga helyét, a maga társaságát, környezetét.
Divatos lett újra a hazai termék, frissen végzett divattervezők aprócska üzletei nyjltak – egyedi darabok, megfizethető áron az áruházi tucattermékek helyett.
A tudatos vásárlás jegyében, elkerülték a szupermárketeket és a sarki fűszeresnél vették az élelmiszert, a zöldségesnél a friss gyümölcsöt – ezzel megélhetést biztosítva a környékbelieknek és újraépítve a mikroközösséget, a szomszédságot.
A folyamat mára kiteljesedett, a lerobbant házakat felújítják, a kevésbé értékeseket átépítik, már sokkal jobb minőségű anyagokból.
Érdekes, helyi jelenség az utcában megszaporodó idősek otthona céljára épített vagy átalakított ház. Anélkül, hogy részletesen taglalnám az izraeli idősek otthonának jellegzetességeit, amely merőben más, mint amit Magyarországon e fogalom takar, ennek a jelenségnek oka, hogy megnőtt az az időskorú népesség, amely számára a város kultúrális kínálata van annyira vonzó, hogy az agglomerációbeli kertes házukat feladva újra a városba költözzenek. Ezek a komplexek maximális biztonságot (állandó, helyi orvosi ügyelet) és kényelmet biztosítanak idősödő lakóiknak.
A felújítási láz lassan áthatja az egész utcát. Egyre több és jobb üzletek nyílnak, és már nem csak a Dizengoff „csendesebb” szakaszán – a változás eléri a teret és halad a Center felé. Már a vállalkozók is felfigyeltek a tendenciára – belépett a magántőke a rehabilitációs piacra.
Ezzel a folyamattal párhuzamosan újra felfedezték a régi kikötőt – a romos raktárakat felújítva egészen különleges helyek jöttek létre, gyönyörű kilátással a tengerre.
Beérett a helyzet, hogy a városvezetés is reagáljon a történtekre – 2001-ben építészeti tervpályázatot írtak ki a volt kikötő közösségi célú felhasználására. 20 ezer négyzetméternyi területet alakítottak át – erről a projektről egy külön cikkben lesz részletesen szó.
Változó főutcák városa 3. rész – Ben Yehuda
A Ben Yehuda utca már a Geddes terv keretében jött létre, az Allenby elágazásaként északra, majdnem párhuzamosan a tengerparttal, de attól szolid távolságtartással.
A Hitler elől, jó megérzéssel menekülő német zsidók alakították ennek az utcának az arculatát a múlt század harmincas-negyvenes éveiben. Az akkori városi szóhasználat Straße-ként emlegette az utcát, az ott lakó németek miatt, akik nem csak a kávéházak sorát gyarapították, hanem a megszokott európai kultúrához tartozó galériákat, könyv- és dísztágyüzleteket is nyítottak. Ahogy az utca, fokozatosan, tört előre északra, az eklektikát felváltotta a szintén Németországból importált Bauhaus, az épületek a nemzetközi építészeti stílust követték.
1940-ben itt (Ben Yehuda 145) kezdte meg adását a „Kol Izrael” – az Izrael Hangja rádió.
A Ben Yehuda a „kis Tel-Aviv” levantin nyugalmával nyúlt el észak felé, amit a megalakuló állam tankjai nem csupán az éves katonai felvonuláson dúltak fel, hanem az általuk növekedő állam városiasodása, képletesen is tönkre tett. Az ötvenes-hatvanas években divatossá vált Dizegoff a főutca-szerepet átvette ugyan, de azt a kisvárosias nyugalmat, amit a Ben Yehuda virágkora jelenetett, már semmi nem tudta visszaadni. Tel-Aviv, menthetetlenül nagyvárossá vált, függetlenül attól, hogy éppen mennyi volt a határain belül élők száma.
Az Allenby-hez közeli része a turizmus szolgálatába került – az olcsó szállodáktól a drága zsidó kegytárgyakig. A közepén, a Bograshovtól a Ben Gurion fasorig máig elég sok a művészeti galéria, elegánsabb, és mostanában divatos Boutique szállodák települtek. Ezután jön a „fodrász-sor” – eszméletlen mennyiségű fodrász-szalon, mintha minden izraeli fodrász itt akarna üzletet nyitni. A volt kikötőhöz közeledő vége pedig a sportcikkek találkahelye. Itt láttam először azt az üzletet is, amely a „zöld energiával” működő ” felnőtt rollerek” eladására specializálódott.
Nem kellemes dolog a Ben Yehudán lakni – túl nagy a gépjárműforgalom, túl nagy a zaj, piszok és por. A korábbi lakások legfeljebb szálláshelyekként alkalmasak, a tenger viszonylagos közelsége miatt. A benjamin-fikuszok megnőttek, az alsó szintek ablakaira már nem jótékony árnyékot, hanem sűrű lombjuk sötétségét hozzák. Ezzel együtt, a Ben Yehuda teljes hosszában építkeznek. A tengeri széltől, csapadéktól durván pusztuló házakat felújítják, de egyben egy-két szinttel magasabbra is építik. Sokkal többel nem ajánlatos, hiszen a város levegőjét tisztító tengeri szél útját nem ildomos „elfalazni”.
Az utóbbi években új arcot öltött tel-avivi (buli)turizmus lassan kialakítja az utca kiszolgáló jellegét, annál is inkább, mert a hosszú utca számos mellékutcájában a helyi lakosság egyre tudatosabban javítja a környezetét. Remélhetőleg, a kettő együtt jobbá formálja a Ben Yehudát, bár régi énje, a város életében betöltött központi szerepe már a múlté.
Változó főutcák városa 2.rész – Allenby
Az Allenby utca 1911-ben kezdett kiépülni, és akkor csak a tengerre vezető útként emlegették. 1918-ban kapta mai nevét a brit Allenby tábornokról, aki az Oszmán birodalomnak ezt a részért foglalta el, és így, Erec Izrael a brit korona mandátumává vált.
Akkor, a zsidó közösség azt hitte, hogy innen már egyenes út vezet az önálló államhoz. Nem így történt, de az Allenby tábornok iránti tisztelet és az utcanév is megmaradt mind a mai napig.
Ez az utca nekifut a tengernek – ezt az adottságát használta ki egy élelmes odeszai bevándorló, hogy 1922-ben megépítse a Kasino nevű multifunkcionális szórakozóhelyet: a kaszinó mellett elegáns étterem, kávéház, sőt tánc-terasz is volt.
A kezdeti Tel-Aviv az erec izraeli eklektikus stílusban épült, amelyet olyan Európából jött építészek műveltek, akik beleszerettek a keleti formavilágba.
Idővel a Bezalel Akadéma hatására a kézművesség és a művészet bibliai motívumokkal gazdagított sajátos eszköztárát felhasználva, jellegzetesen helyi ektektikát alakítottak ki.
A Kasino és még sok más, korabeli épület elpusztult, de azokat, amelyek megmaradtak, az elmúlt húsz évben, különböző formában igyekeznek felújítani.
A Kasino pusztulását az okozta, hogy túlságosan közel épült a tengerhez, és fennállása 14 évében a helyi építészeknek alkalmuk volt megismerni e természeti erő romboló hatását.
Az utca még akkor sem veszítette el vezető szerepét, amikor a Geddes terv alapján az Allenby-től északra ütemesen épülő városban megnyílt az egyik elágazó utca, a Ben Yehuda.
Utóbbiban a kávéházak lettek egyre népszerűbbek, az Alleny-n pedig az üzletek.
Itt állt az eredetileg moziként funkcionáló épület, amely a zsidó állam megalakulása után egy darabig az első parlament szerepét is betöltötte, majd ugyanaz a terem lett az első izraeli opera. Utóbbi emlékét őrzi a helyén épített teraszos toronyház – Migdál HaOpera.
Az ország függetlenségének első húsz évében katonai felvonulásokat rendeztek a két utcán.
Találkozási pontjukon ott volt a szintén „multifunkcionális” Mugrabi-mozi, amelyet a Damaszkuszból bevándorolt gazdag kereskedő épített 1930-ban Meir Dizengoff, tel-avivi polgármester kifejezett kérésére. Mozi, szinház és koncert-terem is volt – itt működött számos, nagyszerű szinházi társulat az állam első évtizedeiben. 1986-ban leégett, és állítólag annyira megsérült a szerkezete, hogy 1989-ban lebontották. Ma már biztos nem tennék…
A térnek „természetesen” magyar vonatkozása is van, mert Efrájim Kishon egyik remek filmvígjátéka a Blaumilch csatorna itt játszódik. Az 1969-ben készült film a korabeli bürokráciát, a politikusok ostobaságát karikírozza – ma is aktuális igazságokat kimondva.
A Mugrabival átellenben működött a „Tzalmania” – az első tel-avivi fotós, aki végigfényképezte a megalakuló állam történetét és neves személyeségeinek életét. Rudy Wessanstin csehországban született, Bécsben tanult fényképészetet, mielőtt 1936-ban megérkezett Tel-Avivba, ahol 1940-ben nyitotta meg híressé vált üzletét. Az 1992-ben bekövetkezett haláláig az üzlet szinte semmit nem változott, kirakatában híres emberek évtizedekkel korábban készült fotóiból állt a kortöténeti kiállítás – mindig élmény volt magállni nézelődni. 2007-ben könyv formában is megjelent egy gazdag válogatás a munkáiból.
Az Allenby-n épült a „Nagy Zsinagóga”, amelynek a helyét már 1913-ban kijelölték, de a közösség annyira szegény volt, hogy csak 1925-re fejeződött be az építése.
Az Allenby fénye az ötvenes években kopott meg, párhuzamosan azzal, hogy a divatos hely egyre inkább a Dizengoff lett.
Ezt a csapást mind a mai napig nem heverte ki.
Az Allenby-n vásárolni már régen nem sikk, a neves, izraeli üzletházak legfeljebb maradék-boltot nyitnak itt.
Az autóforgalom végképp meggyilkolta az utcát, amin azzal igyekezett a városvezetés javítani, hogy napközben csak közösségi közlekedés megengedett.
Az utóbbi időben az eklektikus épületek felújítása, helyes kis bárok, üzletek nyitása javított ugyan az utcaképen, de az Allenby megújulása még várat magára. Fizikai adottságai ezt már korábban is lehetővé tették volna, de az ingatlanok tulajdonosainak szocioökonómiai és kulturális összetétele visszatartó erővel bírnak.
A tel-avivi szisztémában pedig a helyi aktivitás hiányában nem lehet komoly önkormányzati befektetést elvárni.
Neve Tzedek – נווה צדק
Ahogy korábban ígértem, Tel-Aviv városnegyedeinek átalakulásáról további részletekkel traktálom a magyar olvasót… legfőképpen azért, hogy megérhessék, mennyivel gazdaságosabban és hatékonyabban lehet egy-egy városrészt rehabilitálni úgy, hogy a helyi lakosságra és bizonyos folyamatokra odafigyel a városvezetés.
1887-ben néhány zsidó család úgy döntött, hogy kiköltözik a zsúfolt Jaffóból. Persze, azt is lehet mondani, hogy jó érzékkel előre látták – a megépülő vasút, amely Jaffót Jeruzsálemmel köti össze (végül 1892 október 26-án indult a vasúti közlekedés) prosperitást hoz a Jaffótól északra lévő területeknek, ahová kiköltözködni terveztek. De ez a közösség nem volt valami gazdag, így az építkezések csak úgy kezdődhettek, hogy egy „gvir” – a maga szerencséjét már megcsinálta hitsorstárs, Aharon Slus benyúlt a zsebébe. Valójában Slus kitűnő üzletet csinált, mert a Jaffó határában lévő telkei értéke azzal, hogy hozzásegítette a közösséget az új településmag létrejöttéhez, kis idővel később, jócskán megemelkedett.
Ez a történet akár mintapéldája is lehetne annak, hogy egy kezdeti kis segítség olyan értéklánc kialakulásához vezethet, amely minden résztvevő számára előnyös. Mostanában Slus urat a tel-avivi városháza helyettesíti, ha egy jó ügyet előre lehet tuszkolni. Kis befektetéssel nagy, közös haszonhoz jutni.
Neve Tzedek 48 telekkel indult, majd a környékén újabb és újabb kis településcsoportok alakultak, mígnem 1909-ben a zsidó közösség egy új város alapítását tűzte ki célul, Jaffótól északra. Aztán, az egyre növekvő Tel-Aviv magába olvasztotta a kezdeti kis településeket, az 1948-as felszabadítási háborúban pedig magát Jaffót is.
Tel-Aviv Jaffótól északra, a tengerpart mentén északra fejlődő város volt sokáig. Bizonyos értelemben még mindig az északi negyedek a „gazdagabbak” – mind a lakosság anyagi helyzete, mind az építés minősége tekintetében.
Tel-Avivnak nem volt olyan szerencséje, mint Budapestnek a XIX. és XX. század fordulóján – itt bizony sokáig elég vacak anyagokból építkeztek és a munka minősége is kifogásolható volt mind a Neve Tzedek, mind az ettől északra lévő negyedekben.
A Bauhaus építészeti formavilága bármennyire is volt forradalmi, ezek a házak rettenetesen gyorsan elhasználódnak, mivel az épületekről hiányoznak azok a részletek, amelyek az időjárással szembeni ellenállóságot szolgálják.
A tehetősebb tel-aviviak, éppen ezért egyre északabbra, új városrészekben vásároltak lakásokat, délebbre maradtak azok, akiknek nem volt anyagi lehetőségük jobbra.
A múlt század nyolcvanas éveiben viszont már kezdett megfordulni az irány – két okból is.
Az egyik, hogy fiatalok, különösen művészi ambíciókkal, az egész országból jöttek Tel-Avivba és kerestek olcsó lakásokat, a másik csoport viszont olyan, harminc-negyven közti értelmiségiek voltak, akik nem akartak kiköltözni a városból, valamelyik, környékbeli villaövezetbe, de a társasházas együttlétből is elegük lett.
Az első csoport a déli-városközpont rehabilitációjában játszott fontos szerepet, amelyre egy másik cikkben térek ki (Sheinkin és társai), a második csoport viszont a Neve Tzedek megújulásának lett a motorja.
Neve Tzedek telkei többségükben nagyon aprócskák, eredetileg egy, maximum két szintes házakat építettek itt.
Az utca felé zártsorú beépítés, a telek mélységében általában kisebb kert vagy udvar.
A beépítés jellegét mindenképpen szerették volna megőrizni, tehát nem vontak össze telkeket, csupán annyi engedményt tettek, hogy a földszinten túl, az utca sajátosságainak megfelelően egy-két plusz szintet lehetett építeni – ugyanazon lakás különböző funkciójú szintjeiként.
Így került a földszintre a bejárat mellé garázs, és más kiszolgáló helyiségek, ha többre nem volt hely, néha sikerült egy nagyobb méretű lakókonyhát (az izraeli család kedvenc gyülekezési helye a nagy konyha-asztal körül) is ide építeni, de a szobák a felső szintekre kerültek.
Pici kert, és a ház legfelső szintjén tetőterasz – ez az új házak alapszisztémája.
Mellesleg ezt sem a városháza hivatalaiban találták ki, hanem az első ilyen épületet egy fiatal építész-házaspár tervezte saját lakásproblémája megoldására.
Összespórolt pénzükből vettek egy lepusztult házat, annak formai elemeit átvéve tervezték a helyére az újat, funkcionálisan a kor követelményeinek megfelelően.
Ez a terv annyira jól ötvözte a hely adottságait a nyolcvanas években elvárt igényekkel, hogy mintaként szolgált az egész Neve Tzedek új beépítési tervének követelményrendszeréhez.
Az új tulajdonosok, nem az újgazdagokból, hanem a felső középosztálybeli értelmiségiekből kerültek ki, akik megvették a lerobbant régi házat, olyan áron, hogy abból az eladó tisztességes lakást tudott venni másutt, majd többnyire lebontották a silány épületet.
Viszont az új épületben felhasználták a régi ház formai sajátosságait, így a korszerű anyaghasználat ellenére megőrizve az eredeti szellemiséget.
A folyamat lassan haladt előre, mivel a fizetőképes kereslet nem volt annyira széles, hogy pár év alatt teljesen átformálja a negyedet.
Megfelelő gyermekintézmények híján sokan lemondtak arról a lehetőségről, hogy itt alakítsanak maguknak ki otthont, vagy amikor iskolás korúak lettek a gyerekeik elhagyták a schunát.
A negyed rehabilitációjának a Suzanne Dellalról elnevezett kultúrális intézményi központ kialakítása adott nagyobb lökést, 1989-ben.
Ezt az akciót nyugodtan lehet a kultúrális alapú városrehabilitáció kategóriába sorolni, mivel az igencsak lepusztult középületekbe először egy alternatív színház költözött a nyolcvanas évek elején, amely különösen fiatalok körében volt népszerű.
Amikor már elég nagy nyüzsgés volt a környéken, akkor egy adományozó család és az önkormányzat anyagi közreműködésével felújították a két, régi középületeket, és a köztük lévő teret.
Ez lett az izraeli táncművészet tel-avivi központja.
Iskola és bemutatóterem, színház, kávéházak, éttermek, sajátságos burkolt tér a találkozásokra, amely csendes , félig zárt, félig nyitott kertbe torkollik.
Az elmúlt húsz évben tökéletesen igazolta, hogy a megfontolt döntés alapján végzett kulturális beruházás városrész-rehabilitáló hatása miatt is jó befektetés.
Igaz viszont, hogy a tel-avivi városvezetés nem akarta kitalálni, hogy kell kulturális alapon rehabilitálni, hanem odafigyelt arra a népességmozgásra, amely addigra már tendenciaként észlelhető volt.
A projekt annak árán jött létre, hogy az egyik épülethez tartozó kert egy részén alacsony társasházakat épített egy befektető.
Annak idején meglehetős ellenszenv fogadta a döntést, de miután az eredeti fák a helyükön maradtak, és az épületek elég szolidan a háttérben maradnak a térhez képest, a projekt megvalósulhatott.
Utóbb az is kiderült, hogy az anyagilag stabil lakosság betelepülése meggyorsította a helyi szolgáltatások körének bővülését, színvonaluk emelkedését, végső soron az egész projekt együtt szolgálta a negyed rehabilitációjának felgyorsulását.
Az ezredforduló után, annak ellenére, hogy a közel-keleti béke még mindig nincs elérhető közelségben, a „tel-avivi buborék” egyre vonzóbb lett a fiatal, kalandvágyó turisták számára.
A „szünet nélküli város” vonzása megnövelte a szállodai beruházásokat, a Neve Tzedekben pedig egyre több Boutique Hotel nyilt a régi házak felújításával.
Ezek nem akarnak a „magasságokba törni” – pont azt a félig falusias, félig városias légkört kínálják, amire az ide látogatók vágynak.
Ráadásul, innen 5-10 perc alatt, gyalog el lehet érni a tengerpartot.
…
Találtam egy igazán érdekes kortörténeti sorozatot – eredeti filmfelvételek 1913-ból, amelynek egy része a korabeli Tel-Avivot örökíti meg.
The Life Of The Jews In Palestine 1913