Bátor, kreativ és reális
Településtervezőként van módom belelátni azokba a folyamatokba, amelyek a legtöbb nagyobb város- és ingatlanfejlesztési ügyet botrányba sodorhatja. Előre leszögezem, hogy ezekből, a történetekből, nem az egyes szereplők személyes döntéseinek a helyessége vagy helytelensége érdekel, és nem is a korrupciógyanús ügyletek léte vagy nem léte, hanem az, hogy hogyan válnak ezek az ügyek általában a település- és térségfejlesztési politika alulműködésének tüneteivé, és mi a kiút.
Előre kijelentem, hogy a Grupo Milton Zrt., Páty és Sávoly Önkormányzata is tervezőként ügyfeleink (voltak), és velük korrekt üzleti kapcsolatban áll(t)unk, de hangsúlyozom, hogy nem ez a tény befolyásol ennek a cikknek a megírásában, hanem az, hogy megvizsgáljuk, miként szólnak ezek a magyar településfejlesztés gyakorlatáról.
Általános hozzáállás, hogy ilyen esetekben, a tünet-együttes mélyebb okainak vizsgálata helyett megelégszünk a szereplők hibáztatásával, pedig minden jelenség mögött összetett működési zavarok vannak. Azt állítom, hogy nem egy vagy két emberen kell elverni a port a változásért, hanem ezt az összes körülményt, rendszerében kell felülvizsgálni.
Minden térségnek van egy fejlesztési potenciálja, amely előbb-utóbb teret nyer magának, csak nem mindegy, hogyan: itt-ott foltokban, vagy koncepcióra építve engedik be a fejlesztőket.
Általában a helyi lakosság ellenállásába ütköznek ma azok a nagyobb városfejlesztési akciók, pl. pátyi golfprojekt, amelyek természetes velejárója a globális városi terek átalakulásának, fejlődésének. A 90-es évek elején, a privatizáció és a gazdaság átalakulása felgyorsította az addig lassú urbanizációs és szuburbanizációs folyamatokat, amely felkészületlenül érte az új önkormányzatokat.
A településfejlesztés és rendezés ügye az állami direkt irányításból, és a nagy központosított tervezőintézetekből a szétaprózódott és felkészületlen önkormányzati irányítás alá került, amelyeknek egyszerre kellett volna a demokratikus döntéshozatali rendszert kialakítania, hatékony és versenyképes település- és térségfejlesztési víziót megalkotni és működőképes településmenedzsmentet felállítani. Ez valódi minták és állami segítség nélkül esélytelen volt, de ami a szomorú, hogy a mai napig sem sikerült ezt kialakítani. Az átalakulás tehát, spontán módon zajlott le és zajlik még ma is.
Minden városi térnek, térségnek, sőt egy országnak is van egy fejlesztési potenciálja, amely adottságaiból fakad, és amelyet tudatosan, egy közös vízió mentén lehetne és kellene fejleszteni. A magánfejlesztők ezt a potenciált akarják kihasználni, az ő dolguk, hogy a piaci igényeket mérlegeljék, kielégítsék, és a kockázathoz mért profitot a végén elkönyveljék. Tehát ők olyan ingatlanpiaci „termék” létrehozásában motiváltak, ami eladható, amire igény van, és amire igény generálható, pl. kaszinó, lakópark, ipari park, MotoGP pálya, stb. Általuk az urbanizációs folyamatok kérlelhetetlenül teret nyernek maguknak, csak nem mindegy, hogy hogyan, tudatosan, egy közös vízió mentén, a nagy struktúrák átalakítását is befolyásolva, vagy koncepciótlanul, kisebb foltokban.
A közszféra által irányított, kezdeményező típusú, térségi és településfejlesztési stratégia, valamint ezek aktív menedzsmentjének hiányában a fejlesztések kezdeményezői szinte kizárólag a magánfejlesztők lettek, akik természetesen egy adott tér fejlesztési potenciálját kívánják kihasználni. Megjelenésüket legtöbbször ellenszenv kíséri, amely persze magyarázható az üzleti előnyök nem mindig etikus megszerzésével is, de valójában a fő probléma, hogy az ott élőket felkészületlenül, és váratlanul éri, életmódjukat, ingatlanuk értékét befolyásolja, pl. pátyi golf-projekt. Ezeket, a magas labdákat persze, a politikai közélet minden szereplője fel is használ, és le is üt. Így vagy úgy, tehát az egyre szaporodó botrányok, már az országos jelentőségű projekteket (lásd: Sávoly Balatonring és kapcsolódó beruházásai) is eléri, és sajnos be is dönti.
Hogy látják Magyarországot a külföldi fejlesztők?
A sávolyi MotoGP rendezési tervének majdnem egyéves készítése során, folyamatosan érzékeltem azt a rossz megítélést a külföldi partnerek részéről, amely az állandó döntési bizonytalanságból, a váratlanul felbukkanó rosszakarók tömegéből, az áthatolhatatlan jogszabályok és hivatali struktúrák ellenállásából adódó óriási kockázatból ered.
A nyugat-európai országokban, egy nemzetközi és egy országos jelentőségű projekt esetén, amikor annak közös létrehozásáról az érintett felek (állam, régió, település, fejlesztő) megegyeznek, már lényegesen csökken a megvalósulás, és így a befektetett tőke kockázata is, az egyes szereplők között konszenzus van. Természetesen ezek jól előkészített projektek, a térség és a település fejlesztési politikája kidolgozott, jól kommunikált, minden szempontból megalapozott. Nálunk ezek hiányában a kockázat, a használatbavételi engedély kiadásáig folyamatosan magas szinten van, és még az utolsó pillanatban is elbukhat egy projekt. Ez természetesen futótűzként terjed a nemzetközi pénzügyi világban, porig rombolva Magyarország megítélését és tekintélyét.
Ki a hibás?
Hibáztathatjuk, persze az egyes szereplőket, biztosan található rá elegendő indok, mégis azt állítom, hogy a probléma megoldása az állam, a régió és a települési önkormányzat, tehát a közszféra kezében van, amelynek egy tér valós potenciáljára épülő, komplex problémákat kezelő térségfejlesztési projektek megvalósítását kellene kezdeményezni, menedzselni, és hozzá az eszközrendszert, így a finanszírozást is és a fejlesztői oldalt is megszervezni. Egy, a többség, és a fejlesztők által is vonzó és reális jövőkép mentén létrejövő fejlesztési elképzelés növelné az együttműködési készséget, amely kivetülne az egész települési környezetre, és a fejlesztési projektek sikerére.
A fejlesztési szándékok menedzselése helyett tiltjuk, korlátozzuk vagy lefekszünk nekik.
Ma a települések, vagy térségek valós fejlesztési potenciálját és valódi lehetőségeit a helyi politika jellemzően nem kívánja tudomásul venni, ezért nem is kezeli (Ez a fejlődő térségekre, így pl. a Budapesti Agglomerációra, a Balaton és az ország nyugati térségére igaz, a hátrányos térségeknél más a probléma gyökere). Hamis állítások mentén (pl. illeszkedés, tájba illesztés) mentén rutinszerűen alkalmazott eszközrendszerrel, nem tudja ezeket hatékonyan indukálni, irányítani, motiválni, kommunikálni, támogatni, stb.
Mivel kimondva, vagy kimondatlanul, de ezen hiányosságai tudatában van, fél a fejlesztések, fejlesztők megjelenésétől, ösztönösen ellenáll nekik, és velük szemben irreális követelései vannak: tilt és szabályoz. A másik véglet, elnézést a kifejezésért: de „lefekszik” neki. Mindegyik a fent elemzett nem jó működés(tetés) eredménye.
Így vagy nem történik semmi hosszú évekig egy településen, és elindul a lassú leépülés, a problémák elmélyülése, vagy váratlanul zúdul rá az adott térre, térségre egy nagyobb, nem biztos, hogy pontosan oda illő projekt. Ezzel viszont azt érik el, hogy az ott élők a fejlesztési szándékot sokszor indokolatlannak és erőszakosnak élik meg.
A harmadik, nevezzük kompromisszumos megoldásnak, hogy óvatosan, csak kisebb ütemekben engedik a fejlesztéseket megvalósulni, amelynek a településfejlesztésre nézve más negatív következményei lehetnek. Minden döntésünk vagy nem döntésünk, jó- és rosszdöntésünk leképeződik a települési térben.
A patchwork technika átka
Érd kiváló példája a városi léptékben megvalósuló araszoló, tömbönkénti fejlődésnek, az óriás falu ellentmondásainak, amely már egyre inkább ismert, és általánossá váló urbanisztikai jelenség a növekvő városiasodó térben. Térbeli leképeződése annak a gondolkodásmódnak: „Mi egy kertváros vagyunk, ide ne jöjjön jellemzően más beépítés, csak családiházas, mert az, zavaró lesz, túl sokan, és túl sűrűen leszünk!”. Persze ez is csak egy fejlődési folyamat, amely nem következmény nélküli.
Megjegyzem, persze, hogy ez a lassú, lopakodó fejlődés sem jöhetett volna létre, a tér megfelelő fejlesztési potenciálja nélkül, de a tudatos irányítás hiányában mára már sokkal nagyobb és költségesebb beavatkozásokra lenne szükség, ha a strukturálatlanság következményeit fel szeretnénk számolni, például:
_ Monofunkciós, családiházas beépítésű területek, amelyben a városközponti funkciók, azok tudatosan komponált és koncentrált területi kialakítása nélkül, a főutcák menti családiházak átminősülésével, spontán módon alakulnak, azok kaotikus utcaképével és térhasználatával.
_ A szolgáltatásokat nagyobb tömegben igénybe vevő, városias léptékű, koncentráltan megjelenő népesség hiányában, az alacsony színvonalú, szűkös választékú üzletek tudnak megélni, (mini ABC, kínai üzletek, használtruha-kereskedés, stb.), amelyek csak szerény szolgáltatási hátteret tudnak nyújtani, nívótlan környezetben. Tehát a szétfolyó, alulurbanizált térben hiányzik az a kritikus tömeg, amiért egy igényesebb szolgáltatásnak vagy kereskedőnek érdemes letelepülnie.
_ A főutca mentén, a telekről telekre való spontán központosodási folyamat kedvezőtlen településképet teremt. A kisvállalkozók, az egyéni fejlesztők saját ízlése (vagy ízléstelensége) fogja meghatározni a városközpont építészeti arculatát, amely egyedileg nem befolyásolható, nem lehet megoldani a felszín alatti nagytömegű parkolást, és így a káosz egyre teljesebb lesz, bár mily erős tervtanácsot is működtet egy adott település, ezt nem fogja tudni hathatósan befolyásolni.
_ A kisléptékű, irányítatlan fejlesztés (fejlődés) nem teszi lehetővé a tér közlekedési hálózatának átstrukturálódását sem, pedig a mennyiségi fejlődésből kifolyólag csak szükség van a nagyobb gyűjtő és elkerülő utakra, egyéb műtárgyakra, nagyobb közműfejlesztésekre, végülis azokat egyre inkább közpénzből (adóbevételekből), utólag valósítják meg, tele megoldhatatlan problémával és kisstílű kompromisszummal.
_ A valós térségfejlesztési potenciálra épülő, egy város- vagy városrész megújulását szolgáló, irányított fejlesztés során, az építészeti arculat jobban befolyásolható, a felszín alatti parkolás nagyobb terület egységes kezelésével megoldhatóak, új és vonzó közterek hozhatóak létre.
Ki finanszírozza a városi terek átstrukturálódását?
A komplex problémákat kezelő strukturális átalakulást csak a közszféra kezdeményezheti, és hatékonyan csak ő is menedzselheti. Ehhez viszont kellenek olyan, nagyobb léptékű városfejlesztési projektek, amelyeknek a profitja akkora, hogy belefér a nagyobb, másképp nem finanszírozható átalakulás, és a szükséges infrák kiépítése. Ez leginkább akkor jöhet csak létre, ha egyszerre több projekt fejlesztése valósul meg (projekt-portfólió), vagy egy nagyobb, aminek fejlesztése során teremtődik akkora profit, hogy lehetővé válik a települési léptékű átalakulás. Lásd, pl. a biatorbágyi Tó-park, a budapesti Corvin-sétány, illetve a pátyi golfpálya, a sávolyi Balatonring és kapcsolt projektjeik.
Természetesen, ezen gondolatmenet mentén, eljutunk oda, hogy ez visszahat a beépítés intenzitására is, hiszen ha komplexen gondolkodunk, akkor a megvalósítandó cél, és az ehhez szükséges eszközök, így az anyagiak is a tervezés részét kell hogy képezze a közös gondolkodásnak, tehát nemcsak a dogmává vált építészeti illeszkedési szempontokat kell preferálni egy átalakuló térben, mert adott esetben az visszafelé is elsülhet.
Szükséges tehát a pénzügyi tervezés is a városfejlesztés programok megvalósítása során. Ebben is a köz- és magánszféra közötti jobb kooperációra lenne szükség, ami pl. a nyugat-európai városfejlesztési projektek megvalósításakor természetes. Tehát olyan szituációt kellene teremteni, amely mindkét fél számára elfogadható és természetes ebben a vonatkozásban is. Ez persze még szintén egy közös tanulni való ma Magyarországon. Meggyőződésem, hogy a zárt ajtók mögötti megegyezés nagyobb politikai kockázatokat rejt magában, mint egy nyíltan vállalt fejlesztési cél megoldásának nyílt kezelése, hatékony kommunikációval, átláthatóbb döntési mechanizmussal, annak bevitelével a közös gondolkodási térbe. Ezt hívják tőlünk nyugatabbra közösségi tervezésnek.
A városépítési szakma és a jogszabályalkotók felelőssége
A magyar településfejlesztési politika, beleértve a szakmai irányító testületeket, így a minisztériumot is, nem tudott megbirkózni azzal a feladattal, hogy az országot átvezesse a városfejlesztés demokratikus, az önkormányzati oldalról vezényelt, komplex szemléletű, valódi problémákat megoldó tervezési módszerek felé. E helyet abba a hibába esett, hogy komplikált, mindenki által értelmezhetetlen jogszabályi struktúrákkal akarták megvédeni az országot a „fejlesztői önös érdekektől”, és így lassan a fejlesztésektől is. A településfejlesztés és –rendezés, gyakorlatilag a túlszabályozottsága miatt ellehetlenült. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a szakma csak jogszabályértelmezési problémákkal vannak elfoglalva, valós problémamegoldás helyett.
A városfejlesztési szakma válasza, a negatív hatásokra, a fejlesztőellenes építésügyi jogszabályok további szigorítása, amelynek következménye az elbürokratizálódott építészszabályozás, és a jogértelmezési bizonytalanságok miatti jogbizonytalanság, amely tovább növeli a fejlesztések körüli káoszt, és azok anyagi kockázatát. Ez pedig oda vezet, hogy a korrekt partneri viszonyt és a kiszámítható ingatlanpiaci befektetéseket kereső fejlesztők egyre inkább nagyívben elkerülik Magyarországot.
Stratégiára épülő fejlesztésekre van szükség!
Fel kell azonban ismerni, hogy nem tiltással vagy korlátozással kell „kordában tartani” a fejlesztéseket, mert azok előbb-utóbb úgyis teret nyernek maguknak. A tudatos városfejlesztési politika a tér valós potenciáljára épít, a várható folyamatokat előre látja, és azokat jó irányba tereli. A fejlesztési projekteket és az átalakítást egyszerre menedzseli, mert csak így van esély a finaszírozási modell kialakítására is.
A regionális szint a leghatékonyabb.
A nyugati országokban a fejlesztéspolitika nem a helyi önkormányzatokhoz van rendelve. Érthető, hiszen térségi szintű komplex intézményi és infrastruktúra-fejlesztésre van szükség, amit a kis elszigetelt önkormányzatok nem tudnak egyedül finanszírozni, bár megpróbálják. Minden településen nincs szükség egyszerre ipari park, fürdő és tudásközpont fejlesztésére, ezek meghatározására is a regionális vagy térségi szint alkalmas.
A regionális szintről nagyobb a rálátás egy térség problémáira, itt koncentrálódhat elegendő forrás a reális fejlesztési stratégia kialakításának profi szakmai támogatására, a menedzsment szervezet létrehozására, és projektek megvalósítására.
Bátor és kreatív, mégis reális fejlesztési stratégiákra lenne tehát szükség, amely kialakításába be kellene vonni a tér szereplőit, így a fejlesztőket is. Velük, egy ilyen rendszerben partnerként kellene és lehetne együttműködni. A komplex megoldások kiérlelése persze összetett folyamat, más készségeket kell hozzá elsajátítani, és a szereplőknek maximálisan együtt kell működni, felelősséget vállalva egymás sikeréért (tudom, ne is mondja!). Egy ilyen fejlesztési környezet létrehozása persze, nem csak a szemléletünk, eszközrendszerünk, hanem az egész jogszabályi rendszerünk felülvizsgálatát igényli. Tudom, utópisztikus, de egyszer csak eljön az, az idő, hogy rádöbbenjünk, hogy ezt így nem lehet folytatni. Rá fogunk kényszerülni, hogy egyszer elhagyjuk a rutinszerű megoldásokat, és új utakat keressünk minden szinten: országos, régiós, települési, (érdek)közösségi és egyéni szinten.
A cikk eredetileg Marthi Zsuzsa Halhatatlan Polgármesterek Titkos Társasága blogjában jelent meg.
PODO
Az önkormányzatok gazdasági önállóságát célzó, dinamikus adó és finanszírozási rendszer
1. A rendszer alapja, hogy a városi szolgáltatásokért fizetni kell, a fizetés mértéke azonban dinamikusan változik a két fél (az önkormányzat és a szolgáltatást igénybe vevő) aktivitása függvényében.
Az aktivitás, ebben az esetben mindig jobb környezeti feltételek előmozdítását jelenti. (Az önkormányzat részéről kedvezőbb életkörülmények biztosítása a bázisadó és a srófadó növelésének lehetőségét jelenti, az ingatlantulajdonos részéről pedig az olyan befektetés, amely az ingatlan energetikai-, komfortfokozatát, környezetéhez való viszonyát javítja, adócsökkenéssel jár.)
Ezzel szemben, a módszer “bünteti” a passzivitást. (Ha egy ingatlantulajdonos elhanyagolja, üresen “rohasztja” az ingatlanát, adója progresszíven emelkedik, mert az a város számára költséges, zavaró momentumként jelentkezik. Ugyanakkor, az önkormányzatot is fenyegeti az adócsökkenés veszélye, ha elhanyagolja a városrészt.)
2. A rendszer sajátossága a “mit miért” vagyis az, hogy a bevétel és a kiadás transzparens módon jelenik meg az önkormányzati költségvetésben. Íly módon, mindenki számára érthető, hogy miért szükséges fizetni, és az is, hogy a befizetések milyen önkormányzati szolgáltatást fedeznek.
Ez a felépítmény “eladhatóvá” teszi az adórendszert az adófizetők számára, fegyelmezi az önkormányzati költségeket és lehetőséget nyújt arra, hogy újradeffiniáljuk az önkormányzati feladatokat – Budapest esetében a kerületi és fővárosi feladatok megoszlása tekintetében, de általánosan is, az állami és az önkormányzati feladatok felülvizsgálata tekintetében. Gyakorlatilag, az adórendszer, “sorvezető” szerepet játszhat az önkormányzati rendszer reformjához.
3. Bár az önkormányzati bevételek és kiadások transzparens rendszerének három alap-pillére van, a rendszer nyitott, vagyis az önkormányzati feladatok függvényében bővíthető.
Erre a bővítésre szükség is lesz ahhoz, hogy a városi élet minden, ma már nyilvánvaló, és a jövőben várható problémájára megfelelő választ adhassunk (ilyen lehet például, a parkolással és a dugódíjjal kapcsolatos rendszer, az állattartással kapcsolatos illetékek, büntetések rendszere, a közterülethasználat értékalapú díjtételezése, vagy a közterületek rendjének megsértőivel kapcsolatos intézkedések rendszere – lásd a részletező tanulmányt) Viszont azzal, hogy a helyi adók új rendszerének igazságosságáról meg tudjuk győzni az adófizetőket, minden további, hasonlóan “mit miért” elven alapuló rendszert könnyebb lesz elfogadtatni.
4. Első megközelítésben a három alap-pillér bevételei kiadás-főcsoportokkal állnak párban, de néhány év alatt el kell jutni arra a szintre, hogy miközben a kiadásokat racionalizálja az önkormányzat, egyre pontosabban meghatározható legyen az egyes adófajták és kiadási tételeket közötti korreláció.
bevétel | kiadás | bevétel | kiadás | bevétel | kiadás |
bázisadó | A város mindenkori, folyamatos, fenntartási költségei. | srófadó | Városfejlesztés,rekonstrukció,város – rehabilitáció. | bérleményadó | Kultúra,sport,közösségi terek, civil szervezetek. |
Minden ingatlanra kivetett adó, amely műszaki paramétereken alapul, és az aktivitás mértékében, dinamikusan változik. | A beruházásokat, a terület többletértékének függvényében adóztatja | Az ingatlanok bérbeadásából származó jövedelem az önkormányzatokat illeti meg, mert a bérbeadásból származó bevétel nagysága a település környezeti feltételeitől függő érték. | |||
nagyságrend: | |||||
A mai, társasházi, közös költség mértékéhez közelítő összeg – budapesti átlag:lakások esetében200 Ft/n.méter üzlet, iroda, szálloda, stb. 400 Ft/n.méter | Minden, a meglévő beépítést növelő beruházás plusz négyzetméterére -budapesti átlagban: 100 ezer Ft/n.méter | Minden bérbeadott ingatlan szerződéssel igazolt összegének 10%-a | |||
a bevezetéshez szükséges feltételek: | |||||
1. adatbázis: minden ingatlan műszaki jellemzői | 1. jogszabály | ||||
2. az alapértelmezett összeg dinamikus elmozdulásának feltételrendszere | 2. korszerű, koncepcionális városrendezési tervek (helyzetfelmérés, stratégia, cselekvési programok) | 2. a jelenlegi, szabályozási anomáliák felszámolása – a bérbeadási szerződések egységesítése és egyszerűsítése, bejelentési kötelezettség | |||
3. jogszabályok, törvények | 3. mellékvízmérők kötelező felszerelése | ||||
4. mivel a helyi adók az adófizetők terheit növelik, szükséges az amúgy is túlzottan magas ÁFA csökkentése, illetve a mobilitás növelése érdekében a lakásvásárlási illeték megszüntetése 70 négyzetméter alatti lakások vásárlása esetén. | |||||
5. az építmény-, és telekadó, a turisztikai illeték, és az iparűzési adó megszüntetése, mivel a jövedelemszerzésre alkalmas ingatlanok bázisadója magasabb | 5. az építési engedélyezési eljárás során nyilvánossá tett adókötelezettség, és ezzel párhuzamosan a forrás elköltésének tervezett programja – automatizmus kialakítása | 5. ellenörzés: amennyiben a bázisadót is a Díjbeszedőn keresztül gyűjti be az önkormányzat, a vízfogyasztásból nyilvánvalóvá válik, hogy az ingatlan használatban van vagy sem – adatbázis létrehozása és kilátásba helyezett szankciók | |||
6. A város és az adatbázis állapotát folyamatosan ellenörző, egyszerű és logikus rendszer kialakítása |
5. A rendszer bevezetésével járó előnyök (példákkal érzékeltetve) :
Mindhárom adófajta az önkormányzati önállóságot növeli. Összehasonlításképpen, Tel-Avivban, ahol már jó ideje működik egy hasonló rendszer, az éves költségvetés 88,5%-a önkormányzati forrásból származik, és csak annyi a kormányzati hozzájárulás, ami a hálózati infrastruktúrával kapcsolatos fejlesztés. A város-stratégia az, hogy a fizető, városi szolgáltatások körét és minőségét fejlesztve a város minél nagyobb önállóságot érjen el.
_ bázisadó – a legpontosabban tervezhető adónem, amely biztosítja a település fenntartásának megbízhatóan jó minőségét. Kétségtelen, szükséges hozzá egy pontos, műszaki adatbázis, amely megteremtése nem kevés munka, de a későbbiek során a lakhatási engedélyek részeként az adatbázis automatikusan karbantartható. Mivel műszaki paramétereken alapul, az ingatlanok értékének piaci változása nem befolyásolja. Mértéke megfizethető nagyságrendű, de mégsem olyan jelentéktelen, hogy csökkentése az ingatlantulajdonosok részéről ne legyen elérendő cél, és ugyanígy az önkormányzatok cselekvési programjait is pozitívan befolyásolhatja, hiszen bevételeik növelésének ez egy járható útja. A bázisadó később is alkalmas arra, hogy bizonyos, a közösség szempontjából fontos célt kitűzve az adócsökkentés lehetőségén keresztül aktivizálja az ingatlantulajdonosokat. Nem mellékesen, ez az ösztönzési rendszer sokkal igazságosabb és költség-hatékonyabb, mint a mai, protekcionalista pályázati rendszer.
- példa: 50 négyzetméteres budapesti (átlag)lakás havi bázisadója 10 ezer forint. Energetikai besorolása “I” (a legrosszabb). A tulajdonos szeretné az energetikai fokozatot emelni, a maga részéről, amit megtehet, azzal maximálisan 4 fokozatot tud javítani (“E”), de a társasház is, amelynek a lakás része, hajlandó megtenni olyan lépéseket, amelyekkel együtt elérhetik az “A” fokozatot. Mivel a város érdeke a mainál gazdaságosabb energia-hasznosítás, minden energetikai fokozat-növelést 5%-os adócsökkentéssel támogat. Vagyis, a lakástulajdonos érdekelt abban, hogy elérje a lehető legmagasabb energia-fokozatot, hiszen az, esetünkben 40%-os adócsökkenést eredményez nála. Ehhez azonban meg kell győzze a társasházat is, hogy együttesen érjék el a lehető legmagasabb energiafokozatot. A bázisadó-alap egyben támogatási rendszer is, vagyis energetikai beruházásra kedvező feltételekkel kölcsönt ad, amely törlesztése megegyezik az adócsökkentés mértékével. Vagyis, 480 ezer forintot kaphat energetikai beruházásra, ha eléri az “A” fokozatot, és 10 éven keresztül az adócsökkenés mértéke fedezi a törlesztést. (Közben az ingatlantulajdonos energia-számlái is jelentősen csökkennek).
- példa: ugyanennek a lakásnak a környezetében az önkormányzat azt tapasztalja, hogy számos ingatlantulajdonos “aktivitása” következtében az ingatlanok minősége javult, odafigyelnek a környezetükre, tehát érdemes némi önkormányzati beruházással ezt a pozitív folyamatot tovább segíteni. Ezért meghirdet egy átfogó utca-rehabilitációs programot. Igaz, ennek a beruházásnak a forrása a srófadó (a következő részben részletezett módon), de miután elkészült, az önkormányzat, az adott utcában a bázisadó emelésére jogosult. Ennek mértéke egy, a környéken elvárható és valóságos infrastuktúrális ellátottság szintjének különbözőségéből adódó mérőszám (lásd: a tanulmány 5. oldala), illetve az elvárható szint felé való előrelépés %-os aránya. Egyszerű példánknál maradva átfogó rehabilitáció esetén akár 30%-os is lehet a javulás, ami azt jelenti, hogy a bázisadó 30%-al is emelkedik. Vagyis az önkormányzat érdekelt abban, hogy javítsa a közterületek állapotát, hiszen az bevételtöbbletet jelent számára. Ugyanakkor, egy ilyen drasztikus változás az utca ingatlanjainak értéknövekedésében is megmutatkozik, vagyis az egyéni érdek és a közösségi érdek ugyanabban az irányba hat.
- példa: egy ház földszinti üzlete üresen áll, a bejárat hajléktalanok lakhelye, az épületrész fizikai állaga drasztikusan romlik. Harminc napon túl üres üzlet bázisadója havi 10%-al nő.Vagyis 10 hónap után már duplája lesz az üzlet után fizetendő bázisadó, és ez mindaddig növekszik, amíg az üzlet üresen áll. Ez arra ösztönzi a tulajdonost, hogy minél előbb kiadja az üzletet, még akkor is, ha a bérleti díj alacsonyabb, mint amit szeretne – városi szinten a bérleti díjak racionalizációját eredményezi.
- példa: egy ház közterületi felülete (homlokzata, bejárata, tetőszerkezete)elhanyagolt – ezt műszaki paraméterek jellemzik, például: hulló vakolat, lyukas eresz-csatorna, nem felújítás céljára szolgáló, beállványozott homlokzat, stb. Az állagromlás mértékében a bázisadó havonta növekszik, ha ezen felül még üresen is áll, akkor a növekedés mértéke elérheti a havi 10%-ot. A folyamat vége egyértelműen a tulajdon elvesztése, vagyis az ingatlan elárverezése, de a tulajdonos “aktivitása” ezt a folyamatot megállíthatja, illetve megelőzheti. Tekintettel arra, hogy Budapesten hatalmas mennyiségű, lepukkant állapotú ingatlan van, köztük számos lakóingatlan, társasház, amelyek felújítási kényszere szorít, de nem oldható meg egyik napról a másikra, bizonyos türelmi időt kell beiktatnunk, illetve önkormányzati segítséget a felújítás ésszerű, és szakszerű megoldására. A segítség alapvetően tervezés-szervezés-engedélyezés tárgykörben, amely célja egy felújítási program és ütemterv, amelyre az önkormányzat az ingatlantulajdonos(oka)t kötelezi, annak fejében, hogy a bázisadójuk nem növekszik a fent említett ütemben. Egyszerű példaként, ha egy társasház közterületi felülete felújításra szorul, és ezt az önkormányzat jelzi a tulajdonos-közösség felé, harminc napon belül kéréssel fordulhat a közösség az önkormányzathoz, hogy közös megegyezéssel készüljön egy felújítási programterv. Ezt az önkormányzat saját erőből kell megoldja (az önkormányzathoz rendelt megfelelő szakembergárdával). Ennek a programtervnek az elkészítésére és engedélyezésére, a társasházi közösséggel való elfogadtatására fél év áll rendelkezésre. Mivel ez már pénzügyi és megvalósítási ütemtervet is tartalmaz, az engedélyezés azt is jelenti, hogy belátható időn belül a közterületi felület meg kell javuljon. Kevésbé sűrgős esetekben ez lehet néhány év is, hiszen az anyagi forrást a társasháznak elő kell teremtenie, de mindenképpen, előre tervezhetően, belátható időn belül a javulás be kell következzen. Sűrgős esetekben az önkormányzat kedvező feltételekkel, hosszú lejáratú kölcsönt bocsáthat a társasház rendelkezésére, de nem adhat “ajándékot” az adófizetők pénzéből, hiszen bármilyen felújítás, az adott épület értékét növeli, ezért jogtalan lenne a vissza nem térítendő támogatás.
- példa: az önkormányzat hanyag módon kezel egy városrészt – közvilágítás, közterület tisztasága romlik, a közösségi közlekedés, a közbiztonság szinvonala zuhan, stb. Az elvárható városi indfrastruktúrális szint és a valós helyzet közötti arány, amely a bázisadó megállapítása idején fennállt, megváltozik. Az infrastruktúrális szinvonal arányának csökkenése ugyanilyen mértékű bázisadó-csökkenést kell eredményezzen. Hogy az önkormányzat ne csupán esetleges bejentések következtében “ébredjen fel”, minden évben, a költségvetésben szerepelnie kell minden városi terület bázisadóját alakító infrastruktúrális ellátottságot jellemző mérőszám. Ennek minden egyes számlán is szerepelnie kell. Az idő előrehaladtával, az elvárható szint emelkedik, tehát az arányszám akkor is romlik, ha az önkormányzat csupán tétlenkedik – ez a tétlenkedés megmutatkozik a beszedhető bárzisadó mértékében.
_ srófadó – az önkormányzati források közül a fejlesztéseket szolgáló adónem, amely a városi területek értékének növekedéséből származó ingatlantulajdonosi gazdagodást adóztatja.
A srófadó önkormányzati bevételként tulajdonosváltáskor, illetve az értéknövekedést effektiv vagyonosodásá alakító építési folyamat során jelentkezik. Kivetésének alapja az önkormányzat által készített részletes rendezési terv, amely egyértelműen meghatározza a korábbi és a lehetséges beépítés mértékét, illetve ennek alapján a megfizetendő értéknövekedési (sróf)adót.
Ez az adónem egyértelműen a városrendezés eszköze, a városfejlesztést a közösségi érdeknek alárendelt módon kezeli, éppen ezért, nem elsősorban bevételnövekedés a célja, hanem a kedvező városszövet kialakítását segítő forrás megteremtése. A részletes rendezési terv elkészítését meg kell előzze a város stratégiai tervezése, ami időigényes és költséges folyamat, de éppen a srófadó teszi lehetővé, hogy a tervezést újra a közösségi érdeknek megfelelően végezze a városvezetés.
- példa: Budapest belső területén, ahol a helyzetfelmérés szerint a beépítés 300%-os (a telek teljes alapterületének háromszorosa), ami azt jelenti, hogy egy 1000 négyzetméteres telken 400 négyzetméteres szabad terület (kert-udvar) mellett öt szintes a beépítés, és 50 lakás van, ha a közösségi területeket levonjuk, az átlagos lakásméret 50 négyzetméter, a városvezetés úgy dönt, hogy ezt a beépítési sűrűséget nem kívánja növelni, sőt, ösztönözni akarja a lakásnagyság-növekedést (kis lakások összevonását), és a beépítési százalék csökkenését (A ma használatos szintterületi mutató igen megtévesztő). Ebben a körzetben van egy földszintes épület, amely 50%-os beépítésű, és 4 db 100 négyzetméteres lakást tartalmaz. A rendezési terv szerint maximálisan 300% x 800 négyzetméter = 2400 négyzetmétert és 48 lakást lehet a telekre építeni. A két adat közti különbség a srófadó kiszámításának alapja. Vagyis, az adott városi terület értékének megfelelően, most az egyszerűség miatt számoljunk átlagosan 100 ezer Ft x (2400 – 400)2000 négyzetméter = 200 millió Ft Viszonyításképpen, ezen a területen egy új, vagy teljesen felújított lakás eladási értéke 500 ezer forint/négyzetméter, az új lakás árában pedig a régi épület vásárlási költsége 50 ezer forint/négyzetmétert képvisel. Ha építési költségként 120 ezer ft/négyzetmétert veszünk alapul, akkor a várható haszon 330 ezer forint/négyzetméter, vagyis a kivetett 83 ezer ft/négyzetméter srófadó csupán 25 %-os nyereségcsökkenéssel jár. (Tel-Avivban ez jóval magasabb, mégsem veszi el a beruházók kedvét az építkezésektől) A végösszeget csökkenti, ha a beruházó kevesebb, de nagyobb lakásokat akar építeni, vagy megelégszik egy kevésbé intenzív beépítéssel. Ha beépíti a teljes, megengedett területet, de 50 helyett 100 négyzetméteres lakásokat épít, akkor minden négyzetméterkülönbözet 0.5%-os srófadócsökkenést jelent számára – esetünkben ez 25%-os csökkenést – 50 millió forintot. Ha pedig 2400 négyzetméterhez képest csak 2000 négyzetméteren 20 db 100 négyzetméteres lakást épít, úgy a srófadója már csak 120 millió forint 200 millió helyett. Íly módon, a srófadó egy lazább, és minőségi beépítés felé tereli a beruházót. Ugyanakkor, a srófadó olyan forrást biztosít az önkormányzatnak, amelyből a megnövekedett terhelésnek megfelelően javítani tud a közterületek állapotán. A srófadó, a kiszámíthatóságán túl, további előnyökkel jár a beruházó számára is, hiszen az általa befizetett adó a beruházása környezetét javítja, ezért az ingatlanjai értékét tovább növeli. A rendszer tehát, egy emelkedő spirlába indítja el az adott városi területet (az előzőekben utaltam arra, hogy a megújított közterület lehetőséget ad az önkormányzat számára, hogy a bázisadót emelje a környéken).
- példa: az előző példában említett házban két 50 négyzetméteres lakást megvesz egy fiatal pár, és egy lakássá alakítja, felújítja. Ha energetikailag is jobb kategóriájú lesz a felújított lakás, akkor az bázisadó-csökkenéssel jár, de maga a lakásösszevonás a srófadó-alapból származó “negativ adóként” megilleti a tulajdonosokat. Ha az adott területen 100 ezer ft/négyzetméter a srófadó, az adott időben, úgy minden négyzetméternövekedés, ami két (három) lakás összevonásából származik, a srófadó felének értékével számolt támogatásként jelentkezik a tulajdonosnál. Esetünkben, az 50 négyzetméteres lakás 50 négyzetméterrel bővült, vagyis 50000 Ft x 50 négyzetméter = 2.5 millió forint.
- példa: az egyes példában említett régi házban a teljes beépítés és a hasznos alapterületek között lényeges különbség is elképzelhető. Többnyire a pincék és a padlások, de lehetnek felesleges cselédlépcsők, raktárak is. A város érdekelt abban, hogy minél jobban hasznosítsák a meglévő területeket úgy, hogy az ne növelje a lakásszámot, hanem a minőségi javulást szolgálja. Éppen ezért, a srófadó-alapból támogatást kaphatnak a társasházak arra, hogy például a pincéből borozót, kiállítótermet, vagy akár hidrofónikus gombatermesztő-telepet alakítsanak ki, és íly módon azt a területet hasznot hozó építményrészként üzemeltessék a továbbiakban. Igaz viszont, hogy a beruházás befejezésétől, az adott épületrészre bázisadót kell fizetniük, mint minden hasznos alapterületre. Az íly módon kialakított területek bázisadója a funkciótól függően változik (borozóként több, mint egy lakásnégyzetméter, gombatermesztőhelyként kevesebb, például), de a srófadó-alapból való hozzájárulás mértéke is a funkció függvénye. Ebben az esetben az önkormányzat hozzásegíti a társasházat bizonyos plusz-jövedelemhez (eladásból származó bevétel, megnövekedett közös költség, vagy bérleti díj), de egyben önmaga, jövőbeli bázisadóbevételét is növeli. Az elsődleges cél azonban a meglévő, városi területek ésszerű hasznosítása.
- példa: amennyiben a régi ház adottságai olyanok, hogy a tetőn például napelemeket lehet elhelyezni, és íly módon lehet hasznosítani – ezáltal az épület energetikai besorolása emelkedik, akkor a srófadó-alapból ennek megfelelően kap a ház támogatást a beruházáshoz, illetve a bázisadóból is megilleti az adókedvezmény. Ebben az esetben az önkormányzatnak nem származik a későbbiekben plusz-bevétele, de a település közösségi érdekét szolgálja az amúgy beruházás-igényes változtatás a gazdaságosabb energiafelhasználás irányába.
_ bérleményadó – a bérlemények megadóztatása ugyan eddig is létezett, de a 2011 elejéig érvényes 25%-os adókulcs miatt az egyik leginkább elkerült adófajta volt. A 16%-ra való csökkenés talán pozitiv változást hoz, de még jobb lenne, ha az önkormányzati források részét képezné, és a bázisadóval páthuzamos lenne a beszedési procedúra, illetve az ellenörzés. Utóbbi ugyanis lényeges eleme annak, hogy ezt az adót meg is fizesse mindenki. Ebből a forrásból lehetne, a bevételek mértékében fedezni a település kultúrális, sport, és szórakoztató rendezvényeit, közösségi terek kialakításását, illetve a civil szervezetek támogatása is innen történne. A két dolog között ugyanis van bizonyos összefüggés. A város infrastruktúrális ellátottsága befolyásolja a bér-ingatlan piacot. Itt nem csupán a lakásokról van szó, hanem minden bérleményről! Egy üzlet bérleti díját nagyban meghatározza a hely, a városi környezet, éppen ezért jogos az az elvárás, hogy az ebből származó adóbevétel az önkormányzatok anyagi biztonságát növelje. Másfelöl viszont azzal, hogy ezek a bevételek a kultúrális beruházásokat gyarapítják, megintcsak létrehozunk egy önmagát erősítő spirált, a városi tér minőségét illetően.
A bérleményadó jövőbeli jelentősége még nagyobb, mégpedig a bérlakás-piac minőségi bővítése szempontjából.
Első lépésben a lakásbérletet, a legális jövedelemszerzés eszközeként kell bevezetni, a mai, nagyrészt fekete-piaci viszonyokkal szemben, majd pedig visszaadni a bérlakás-építés (és nem az állami bérlakások építésének) hosszútávú befektetésként való elismerését – a nyugdíjrendszer fontos részeként lehetőséget adni a minőségi bérházépítésre, mint ahogy ez ismert volt az 1920-40-es években Magyarországon.
- példa: az ingatlanregiszter alapján minden személy tényleges lakhelye és ingatlanjainak adatai összevethetők. Bizonyos esetektől eltekintve (például, két város között ingázik valaki a munkája miatt – ezeket is bele kell tudni illeszteni a rendszerbe, de most nem foglalkozunk vele) egy ember egy lakásban él. Az összes többi lakás, üzlet, raktár, iroda, stb. valamilyen használatban kell legyen, mert ha nem, akkor a bázisadó 3. példájának esete állhat elő. (most szintén nem foglalkozom a mezőgazdasági ingatlanok esetével, mert budapesti alaphelyzetekre fókuszálok, de az egész országra kiterjedő rendszerben már szerepelnie kell ezeknek is, hasonló elvek alapján). Eképpen Gazdag Elvira három üzlet és két lakás tulajdonosa. Üzletei váltakozó szerencsével üresen állnak, vagy havi 100 ezer forintért vannak bérbe adva. A magas bérleti díj miatt az üzemeltetők nagyon hamar tönkre mennek, így Gazdag Elvira adóbevallása meglehetősen hiányos. A lakásában, ha kérdezik, rokonok laknak. Ő maga egyébként nyugdíjas, és az ingatlanokból származó, változó jövedelme adja tisztes megélhetését. Az új rendelkezések nem ismerik a “rokonok laknak a lakásomban” helyzetet, ez alól csak 18 éven felüli, egyenesági leszármazott a kivétel. Az ugyanis életszerű, hogy valaki felnőtt gyermekének adja át használatra a korábban vásárolt, vagy örökölt lakását. Gazdag Elvirának nem a gyermeke lakik a lakásában, tehát hivatalos bérleti szerződést kell kötnie – ezt egy áttekinthetően egyszerű és pontos nyomtatványként megkapja az önkormányzatnál, csak a lakás és a bérlő adatait kell kitöltenie. Amennyiben irreálisan alacsony bérleti díjat jelöl meg, az önkormányzatnak joga van a piaci árat feltételezni az adó mértékének megítélésekor. Erre vonatkozóan az adatbázis kellően pontos viszonyítási alapot jelent. Ezek után Gazdag Elvira számára a Díjbeszedő nem csupán a víz és csatornadíjat illetve a bázisadóját tartalmazó befizetési csekket, hanem a bérleményadóját tartalmazó borítékot is kikézbesít a bérbe adott lakása után. A bérleti szerződésben egy hónapos felmondási idő van, de ezzel együtt, bérlőváltozás esetén egy hónap “átlapolási idő” mindig beszámítható, illetve 5 évente fél év felújítási idő. Amennyiben megtörtént a bérlőváltás, le kell adni az új szerződést. Ha a lakás üresen marad, és ez nem okoz “közterületi felület-rombolást”, akkor ugyan 10%-al nő a bázisadója, de nem havonta növekvő mértékben. Az önkormányzatnak nem érdeke, hogy üresen álljanak a lakások, ezért a bázisadó 30 nap után a lakásoknál is magasabb, de ha ennek nincs más környezet-romboló hatása, az idő előrehaladtával ez nem növekszik. Ha viszont a vízfogyasztásból egyértelmű, hogy a lakásban valójában mégis lakik valaki, csak nincs lejelentve, akkor az önkormányzat a lakásbérlet piaci viszonyai szerinti árat feltételezve kivetheti az bérleményadót, és az ellenörzés díjának megfelelő büntetéssel is megfejelheti. Kivételes esetek lehetnek, mint például az, hogy valaki, munkájánál fogva az idejét megosztja két város között, és ezért mindkét helyen fenntart egy-egy lakást. A rendszernek nem célja a bürokrácia növelése, de beépíti azokat az ellenörzési lehetőségeket, amely az adóelkerülést leleplezhetik.
- példa: Gazdag Elvira három üzlete problematikusabb, hiszen azokra érvényes a “közterületi felületrombolás” eshetősége miatti, időben növekvő bázisadó, vagyis, ha nincs kiadva, a bérleti szerződés nincs leadva az önkormányzatnál, akkor egy olyan adóörvénybe kerülhet, amely vége az ingatlanok elárverezése is lehet. Éppen ezért gazdag Elvirának a korábbinál alacsonyabb összegért, de biztos bérlőknek kell kiadnia az üzleteit ahhoz, hogy optimalizálja az adókötelezettségeit. A szerződés persze őt is védi az olyan, felelőtlen bérlőkkel szemben, akik egy idő után elfelejtenek fizetni. A szorosra zárt adórendelkezések tehát, végső soron, a kölcsönösen tisztességes üzleti kapcsolatoknak kedveznek. Lehet, hogy Elvira ezentúl csak havi 50 ezer forint bérleti díjat tud kaszírozni, és annak 10%-át be kell fizesse mint bérleményadót, de ebben az esetben havi 135 ezer forintra előre tervezhet, nincs abban a bizonytalanságban, hogy egyik hónapban hopp, máskor meg kopp. A bérlőknek sem kell aranyárban eladni a zöldséget, hogy kitermeljék a bérleti díjat a saját megélhetésükön kívül. A vásárlóknak is jó, hogy reális áron jutnak hozzá a szükséges termékekhez, a városnak pedig az a jó, hogy az utcái nincsenek tele bemaszatolt kirakatú, üres üzletekkel.
- példa: Gazdag Elvira egyre idősebb, és megunja, hogy az ingatlanjaival foglalkozzon. Ha semmit nem csinál, és az ingatlanjai üressége miatt a bázisadó-tartozása növekszik az önkormányzat felé, egy idő után az ingatlanok elárverezésével kell számoljon. De előfordulhat az is, hogy betegsége okán nem képes az ingatlanjaival foglalkozni. Ilyenkor az önkormányzat illetékes osztálya felkínál két lehetőséget – az egyik, hogy az ingatlankezelésre profi céget ajánj Elvirának, így némi költség mellett, továbbra is az ingatlanok adhatják megélhetését. A másik lehetőség, hogy az önkormányzat egy ingatlanközvetítő segítségével az időbeni értékesítést ajánlja, amikor még a büntetések nem viszik el az ingatlan árát, hanem az ingatlanok értékesítésével olyan pénzösszeghez juthat Elvira, amit egy bankbetétben kamatoztathat. Az ingatlan ugyan jó befektetés, de a vele való foglalkozás terhes lehet egyes embereknek. Tulajdonosnak lenni nem kötelező és a felelősség alól nincs felmentés.
- példa: egy budapesti foghíjtelekre Gipsz Jakab magánvállalkozó bérházat szeretne építeni. Létrehoz egy céget, amelynek tulajdonában van a telek, megfelelő, már építési engedéllyel rendelkező tervek birtokában, bejelentkezik az APEH-nál, bérház-építési szándéknyilatkozattal. Miután az APEH megvizsgálta, hogy a jövendő bérház építési engedélye olyan, hogy 70 négyzetméternél nem kisebb lakások, energetikailag a legkorszerűbb építési móddal (minimum az energiaellátás 80%-a megújuló energiából fedezve) épülnek majd, az APEH listába veszi, és a projekt kap egy nyugdíjalap-elismerési számot. Ezek után, a befektető meghirdeti a beruházást, mint hosszútávú befektetést, amelyet a részvényesek a nyugdíjalapjuk 20%-ig, vagyis a jövedelmük 2%-ig nyugdíjalapként elismerhetik. További feltétel, hogy a beruházás és az épületfenntartás ugyanannak a részvénytársaságnak a feladata, és minimum 80 évig az is kell maradjon ahhoz, nyugdíjalapként elismerjék. Nagy József szorgalmas médiamunkás, akinek a havi nyugdíjalapja 100000 Ft Ebből 80000-et befizet az APEH-nak, és bejelenti, hogy havi 20000 forintot Gipsz Jakab 2573867 nyugdíjalap-elismerési számú részvénytársaságába fektet. Ez a befektetés minimálisan 20 éves lejáratú, de Nagy József nem adhatja el 70 éves kora előtt, viszont örökölhető. A Gipsz Jakab szervezte vállalkozás tehát részvényeseket gyűjt ahhoz, hogy a bérházat megépítse, és aztán a bérházat működtesse. A részvényesek nem készpénzzel, hanem a nyugdíjalapjukkal vesznek részt a vállalkozásban, ami mint egy ingatlanszerzési törlesztés nyújt fedezetet a bankhitelhez.
Az önkormányzatok forrásalapjának harmadik pillérét jelentő bérlenyadó tehát, abban a komplex városgazdálkodási szemléletben, amelyet a PODO – rendszer igyekszik felvázolni, városalakító tényezővé válhat.
Ehhez tudatosulnia kell annak, hogy az ingatlan hosszútávú befektetés. Egy olyan országban, ahol a társadalmi bizonytalanság régóta gyors meggazdagodásra ösztönzi az embereket, hiszen nem tudni, mit hoz a jövő, állami garancia szükséges ahhoz, hogy többen lássák idős napjaik anyagi biztonságát jelentő befektetésnek az ingatlanokat.
Bár az állami nyugdíjalap elesik bevétele 20%-tól, de az így létrejött befektetés munkahelyeket teremt és ezen keresztül további adóbevételeket. Arról nem is beszélve, hogy a magyar lakásállomány gyenge minőségét fokozatosan emeli, bővíti a bérlakáspiacot. Az ár-érték arányban ma teljesen irreális bérlakáspiacot lassan a helyére teszi, hiszen megjelenik egy olyan bérlakás-kínálat, amely ma nagyon hiányzik – reális bérleti díjjal (mivel eleve hosszútávú befektetés) és alacsony fenntartási költségekkel (megújuló energia). Méretüknél fogva alkalmasak arra, hogy egy-két gyerekes fiatalok is kibéreljék. Vagyis társadalmi hatása sokkal mélyebb, mint azt első pillanatban feltételeznénk. A szigorúan megszabott műszaki feltételeken túl, az a momentum, hogy a befektető egyben a fenntartó, eleve magasabb építészeti és kivitelezési minőséget eredményez – lásd: a harmincas években épült Bauhaus-házak, amelyek építtetői jórészt nyugdíjalapok voltak – ami nem elhanyagolható városképi, városgazdálkodási szempont.
A fentiek alapján, különösen a példákon keresztül, remélhetőleg nyilvánvaló, hogy az önkormányzatok gazdasági önállóságát célzó, dinamikus adó és finanszírozási rendszer három alap-pillére közül egyik sem hagyható el ahhoz, hogy egy jól működő rendszert hozzunk létre. A rendszer bővíthető, de nem csökkenthető a hatékonyság elvesztésének veszélye nélkül. Nem lehet megspórolni az alapos előkészítést és a konkrét területen való modellezért. A rendszer sikerének feltétele a folyamatos kommunikáció az érintettekkel, a jövendő adófizetőkkel. Ebből a szempontból is úttörő vállalkozás lehet, de meggyőződésem, hogy a siker éppen a korábbiaktól merőben eltérő szemléletben van.
A PODO-rendszer nagy “hibája”, hogy nem lehet belőle azonnal pénzt kifacsarni, bár Budapestnek (és szinte minden önkormányzatnak Magyarországon) nyilvánvalóan, szüksége lenne erre. Ugyanakkor, egy alapos és körültekintő előkészítéssel, kommunikációval bevezetésre kerülő rendszer a résztvevők számára már most tervezhetővé teszi a jövőt, ami nem kevésbé fontos elem egy város életében.
A rendszer másik “hibája”, hogy áttekinthetővé teszi a pénzmozgásokat, nem lehet belőle könnyedén “eltüntetni” néhány milliárdot, ezért csak olyan politikusok fogják támogatni, akiknek valóban a közérdek lebeg a szemük előtt.
Eladható ingatlanadó 6.
Egy 2009.01.03-i tanulmány, amely ma is tanulságos… Az előző rész itt olvasható.
9. A rendszerbe a fenntartható fejlődés környezetvédelmi követelményeinek megfelelő mutatókat is beleépítünk, illetve az erre kidolgozandó számítógépes program mindig alkalmas kell legyen olyan új tényezők befogadására, amelyet ma nem tudunk számításba venni.
Az új ingatlanadó azért képes számtalan mutatót magába ötvözni, és ezek szerint dinamikusan változni, mert az egész számítási rendszer egy felhasználóbarát számítógépes program szerint működik. Ennek a „kaptár-rendszernek” már az állapotfelmérés szakaszában olyan nyitottnak kell lennie, hogy később is, a technológiai fejlődéssel párhuzamosan, beilleszthetők legyenek újabb szempontok. Bár ingatlanadóról beszélünk, amelyet a különböző ingatlantulajdonosok kell, hogy fizessenek, már a srófadó említése is jelzi, hogy ebbe a rendszerbe további alrendszerek kapcsolódhatnak bele. Célszerű, hogy belekapcsolódjanak, hiszen az ingatlanadó alapja egy olyan információs bázis a település-viszonyokról, amelyet bármely döntéselőkészítés során remekül lehet használni.
Alrendszer lehet a különböző, „egyéb” tulajdonnal kapcsolatos elbírálás.
A nagyvárosi életkörülményeket manapság nagyonis negatív módon befolyásoló gépjármű-tulajdonnal kapcsolatos intézkedéseket is ide sorolhatjuk. Tudomásul kell venni, hogy egy autó nagyobb költségeket ró egy városra, mint a „gazdája”. Ezt nem lehet benzinárba, regisztációs illetékekbe rejtegetni tovább, hanem a „mit miért fizetünk” elv szerint pontosítani szükséges. Az autótulajdonosnak pontosan tudnia kell, hogy mennyibe kerül neki az, ha saját kocsiját használja Budapest belvárosában. Ha tudni fogja, akkor majd ő eldönti, hogy hajlandó megfizetni ezt az árat, vagy inkább villamosozik, ne adj Isten, gyalogol.
2003-ban Londonban bevezették a dugóadót, amely racionalizálta (30%-al csökkent a városi gépjárműforgalom) a közlekedést. Ennek alapja egy pontos gépjárműnyilvántartás. Budapesten nemcsak a forgalom, hanem a felszini parkolás is ma már megoldhatatlan problémákat jelent, viszont az utóbbi 10 évben épült mélyparkolók kihasználatlanok.
Hasonló alrendszerként kell szerepeljen az állattartás. Ez egyfelöl szabályozza, hogy egy településen belül milyen tipusú és milyen mennyiségű állattartásra van lehetőség, illetve mi nem kívánatos, nyilvántartja az állategészségügyi szempontból szükséges adatokat (elektronikus állatazonosító), és ez alapján lehet kivetni az állattartási adót annak függvényében, hogy az illető állat milyen környezeti következménnyel jár a településre nézve. Nem kutyagumiellenes reklámra kell pénzt költeni, hanem meg kell szervezni a felelősségteljes állattartás feltételeit.
Ahogy korábban említettem, a lemaradás egyetlen előnye, hogy ki lehet kerülni a fejlődés zsákutcáit, tanulhatunk a nálunk fejlettebb települések hibáiból. Annak idején ezt tette a Kiegyezés utáni Magyarország. Tanult és a legkorszerűbb megoldásokat alkalmazta. Azóta feléltük az elődök által hagyott tartalékokat, a magyar településhálózat működtetésére alkalmatlan a meglévő szervezeti keret. A fejlődést követő magatartás már eddig is óriási (anyagi) károkat okozott, de most, a „fejletlenségünk” mai szintjén még éppen helyrebillenthető az egyensúly. Az „Isten háta mögötti” települések felvirágoztatása nem pénzpumpa kérdése, hanem a nemzetközi tapasztalat és a helyi kreativitás ötvözetének eredménye lehet.
A mobilitásnak már most, a XXI. század első évtizedében új értelmezése születik. A helyváltoztatás könnyedsége helyett az elérhetőség könnyedségét kezdi jelenteni. Ebben az értelemben a fővárostól való távolság egyre kevésbé lesz kritikus tényező. Amikor szellemi szabadfoglalkozásúak elkezdtek az 1990-es években vidékre költözni, még csak kevesen engedhették meg maguknak azt, hogy az ország, vagy a Föld több pontján legyen „bázisuk”. Azóta egyre többen vannak, akik a hét nagy részében valahol „a világ végén” dolgoznak és a szabadidejüket töltik a széles kultúrális kínálattal rendelkező nagyvárosban. Az életformaváltozás átrendezi a megszokott fogalmainkat a lakásról, a hétvégi házról, a szabadidőről, munkaidőről. Egy jól gazdálkodó önkormányzatnak nemcsak fel kell ismernie az új jelenségeket, hanem a pozitiv változásokat fel is kell karolnia, ha már évtizedeken keresztül képtelen volt felismerni a településromboló folyamatokat.
_az adó kidolgozásának feltételei
„Kell egy csapat!” Kompakt, ütőképes csapat, amely a különböző minisztériumokon áthidaló törvényt tető alá tudja hozni. Természetesen, kíváló pénzügyi szakértő és jogász szükséges a csapatban, olyan, aki kellően nyitott és kreativ ahhoz, a maga területének ismereteit ötvözni tudja a településgazdálkodás fent részletezett szempontjaival. Az ő munkájuk annál is nehezebb lesz, mert az új ingatlanadó bevezetésével együttjáró változások törvényességi feltételeit is ki kell dolgozzák. Lényegében, az önkormányzati törvényt újra kell fogalmazni, ami talán, most az egyszer nem is lehetetlen feladat. A jelenlegi közigazgatási rendszert abszolút jól ismerő szakértőkre azért lesz szükségünk, mert ott is számos változtatással jár az új adó bevezetése.
Nem különben kreativ számítógépes szakemberre van szükség, aki az első pillanattól azon dolgozik, hogy a program kellően rugalmas, ugyanakkor tökéletesen áttekinthető legyen.
A folyamatos, interaktiv kommunikációra internetes és telekommunikációban járatos emberre szintén az első perctől kezdve szükség van, aki egyben a törvénytervezet tesztelését is végzi.
Mivel az adó alapja minden településen, egy rendkívül körültekintő állapotfelmérés kell legyen, elengedhetetlen, hogy a törvény kidolgozását három mintapélda kísérje: az egyik egy budapest-belvárosi, városszerkezeti egység, a másik egy olyan külvárosi városszerkezeti egység, amelyet a városhatár átszel, igy ugyanolyan jellegű településrész budapestinek, mig a másik agglomerációs résznek számít, a harmadik minta egy kifejezetten kis falu, lehetőleg a keleti hatávidéken. Ez a három minta alkalmas arra, hogy a különböző variánsokat modellezni tudjuk, és a kommunikációban is felhasználjuk.
_ a működés sikerének egyéb feltételei
A bevezetőben említettem, hogy az új ingatlanadó nem lehet a jelenlegi káoszt megfejelő, plusz-adó. Figyelembe kell venni azt, hogy jelenleg a települések mindegyike jelentős állami hányadból gazdálkodik. Ha tehát a települések közvetlenül az adóalanyoktól kapják ezt az összeget, akkor ennyivel csökkenteni kell valamilyen, mindenkit érintő adófajtát, célszerűen az általános forgalmi adót, ami úgyis meglehetősen magas Magyarországon. Annál is inkább, mert az ingatlanadóra való átállás nem történhet meg egyik pillanatról a másikra úgy, hogy minden település képes az önfenntartásra, az átmeneti időre, amíg a rendszer „beáll” bizonyos tartalékkat kell képezni.
A fokozatosságnak megvan az az előnye, hogy az emberek előre tudják tervezni a maguk kiadásait is, hiszen az átmeneti időszakban az ország lakossága fizeti az ingatlanadót és a csökkenő mértékű ÁFÁ-t is.
Az önkormányzatok jelenlegi, közvetlen bevételei közt is rendet teremt az új ingatlanadó, ami szükségtelenné teszi a különböző cimen beszedett adók és járulékok tömegét. Az egyik ilyen abszurdum a furcsa konnotációjú „iparűzési adó”, ami ellentmond a szolgáltatás-alapú elvnek, a cselekvést „bünteti”.
Az ingatlanadó bevezetése akkor lehet sikeres, ha közben feloldjuk a tulajdonszerzéssel kapcsolatos földhözragadtságot. Azzal semmi probléma nincs, hogy az 5 éven belüli eladás esetén az értékkülönbözetet után adót kell fizetni, hiszen ez a profit megadóztatása, de teljesen érthetetlen számomra az ingatlanvásárlással kapcsolatos illetékfizetés. Különösen az új adó bevezetésével óhatatlanul meginduló átrendeződést kell segítse az, hogy ezt az illetéket eltörlik.
A törvényalkotást előkészítő csapat állapotfelmérő, adatfeldolgozó részlegének a feladata a törvény elfogadását követően a program használatának betanítása lenne, minden egyes településen, és a helyileg feldolgozott adatok ellenőrzése, összesítse. Később pedig az alrendszerek kidolgozására, az időközben felmerülő szempontok beillesztése a rendszerbe.
Eladható ingatlanadó 5.
Egy 2009.01.03-i tanulmány, amely ma is tanulságos… Az előző rész itt olvasható.
7. Éppen az átláthatóság szolgálja majd az önkormányzati korrupció ellehetetlenülését, a hatékonyabb gazdálkodást és a technikai fejlesztés folyamatos igényét.
A közpénzekkel kapcsolatos korrupciónak két nagy tipusa különböztetehető meg az önkormányzatoknál: az egyik, amikor a vásárolt szolgáltatások ára aránytalanul magas, és a megbízásért a döntést elősegítő önkormányzati képviselő vagy szakember „hálapénzt” kap vissza a szolgáltatótól, a másik, amikor az önkormányzat tulajdonában lévő, rendszerint ingatlan értékét aránytalanul alacsonyra becsülik, és az ily módon keletkezett vásárlói megtakarításból kap valaki részesedést. Közös bennük, hogy a közpénzek érdemtelen magánzsebekbe vándorolnak. A korrupció, természeténél fogva nehezen tettenérhető egy olyan szisztémában, ahol eleve sokmindent összemosnak, ahol a kollektív felelősség gyakorlatilag felment mindenkit. Manapság sziszifuszi elszántság kell ahhoz a szakterületet ismerőnek is, hogy bizonyos költségvetési adatokat kibányásszon a táblázatok szövevényéből, nemhogy egy nyolc általánossal rendelkező embernek, akit még a kiváncsiságról is leszoktattak az elmúlt száz évben. De ha a számítógép működését lehetett felhasználóbaráttá tenni, akkor egy település költségvetését is lehet úgy tálalni, hogy minden tételt össze lehessen hasonlítani és könnyedén követni minden pénzmozgást. A szolgáltatásokkal kapcsolatos korrupció lehetősége mindaddig fennáll, amig az előző fejezetben felvázolt fordított érdekeltségi rendszert be nem vezetik.
Bár a rendszerváltás óta nagyon sok állami ingatlant adtak el az önkormányzatok, még mindig maradtak, amelyeknél érdemes a korrupció-ellenes lépéseket alkalmazni. Abban a pillanatban, ha az információ bárki számára hozzáférhető, elveszti a hatalmát az, aki birtokolja – az önkormányzati „jólértesült”, mint olyan, megszűnik. Az ingatlanokat azért lehetett éveken keresztül áron alul eladni ugyanazon, „tűzközeli” emberek cégeinek, mert az eladás ténye és feltételei csak korlátozott számú ember előtt voltak ismertek. Amint az információ kezdett „körön kívülre” kerülni, az ingatlanpanama ellehetetlenült.
Az egyik korrupció – ellenes szer a s r ó f a d ó.
Kiindulópont a meglévő városszerkezet védelme, de egyik pozitiv következménye az, hogy nem termelődik olyan extraprofit, amiért érdemes lefizetni az engedélyező hatóságot. Városaink belső része emberléptékű, változatos infrastruktúrában gazdag terület, amelyek történeti okokból tele vannak lerobbant állagú épületekkel. Központi fekvésük miatt az épületek felújítása is hasznot hozó befektetés, de mint tudjuk, a beruházói étvágynak nincs határa, ha gátat nem szabunk neki. Magyarországon ilyen gát, egyelőre nem létezik. A srófadó ezt a szerepet töltené be. Míg a felújítás igényes építőipari munkát követel, új házakat viszonylag alacsony költséggel lehet építeni, ezért megéri a beruházónak lebontani a régit. A „fejlesztés” bűvös jelszavával olyan rendezési terv készül, amely szerint az új épület mind a beépitett négyzetméterekben, mind a lakásszámban magasabb, mint a régi volt. A termelődő extra-profitból bőven jut a hatóság lekenyerezésére.Az átépitéssel szerzett haszon egy jelentős része abból adódik, hogy a telek ott van, ahol. A város „érdeme”, hogy a hasznon létrejöhet. Ezért a „felsrófolt” értékű ingatlanból származó haszon egy része a várost illeti. A progresszív srófadó jelentősen befolyásolhatja a beruházó szándékát, hiszen, magas adó mellett nem biztos, hogy megéri bontani, talán kevesebb, de jobb minőségű lakás kifizetődőbb. Így azonban nem ugrik meg a terület népességszáma, és az ezzel járó gépjárműforgalom nem fesziti szét a meglévő utcarendszert. Csökkennek a környezeti ártalmak, és mivel nem termelődik kimagaslóan magas profit, nincs mivel lefizetni a város érdeke elleni döntést gyakorló hatalmat.
Vannak a hatalommal való visszaélésen alapuló korrupciós folyamatok, ezek az engedélyezési eljáráshoz tartoznak, leginkább.
Ha már meglévő városszerkezetbe egy ingatlantulajdonos sűrűbb beépítéssel szeretné a hasznát növelni, akkor készíttet egy új rendezési tervet. Ilyenkor is, elvileg az önkormányzat a megrendelő, de a tulajdonos a szerződésben magára vállalja a tervezési költségeket. Hogy a hivatalosan elismert tervezési díjon kívül a telektulajdonos még milyen eszközökkel éri el, hogy a számára extraprofitot termelő mechanizmus beinduljon, azt csak sejteni lehet, de az önkormányzati engedékenységnek jól látható nyomai maradtak városainkban.
Mint a betegségeknél általában, a megelőzés a leghatásosabb ebben is: a nyilvánosság és a személyes felelősség nevesítése.
A jól működő rendszerek sajátossága, hogy az előre tervezett célokon kívül, további pozitiv hozadékuk van. A költségek racionalizálása, az áttételek kiiktatása, az átláthatóság csökkenti a korrupciós lehetőségeket, ugyanakkor előmozdítja, hogy mind az önkormányzat működésében, mind pedig a településfejlesztésben a számlázott-adózott, igényes munkára nyiljon tér.
8. A rendszer folyamatosan alakítja át a településgazdálkodást, amelyben a cél, hogy az adott önkormányzati egység minél önállóbban gazdálkodhasson, vagyis csökkenjen a kormányzati támogatástól való függőség, ugyanakkor eszköze legyen a hosszútávú, komplex és felelősségteljes tervezésnek.
A magyar településszerkezetben nem az a probléma, hogy sok a kistelepülés, és még az sem végzetes, hogy ezek többsége gazdaságilag leszakadt, hanem az, hogy nincs átfogó, rendszerelvű állapotfelmérés és fejlesztési program. Holott, a lemaradásnak az egyetlen előnyét, hogy tudniillik bizonyos fejlődési lépcsőket átugorva lehet hátulról az élre törni, csak akkor lehet sikeresen megugorni, ha rendszerben gondolkodunk. A „globálisan gondolkodunk, lokálisan cselekszünk” elve itt is érvényesül.
Az ingatlanadó – önkormányzati finanszírozás átlátható rendszere „kidobja” a működési anomáliákat és közvetve azokat a hiányokat is, amelyek meghatározói lehetnek a folyamatos rászorultság állapotának. Míg a központi elosztás egalisztikus módszerei elfedték az okokat, az önfenntartásra törekvő, nyitott rendszer felszínre hozza azokat. A „betegek” elkülönítése az „egészségesektől”, és a pontos diagnózis közelebb visz a gyógyuláshoz.
Az állapotfelmérés, amely az új ingatlanadó-rendszer bevezetését meg kell előzze, vissza kell nyúljon a távolabbi és a közelebbi múltba. Minden település esetén tisztázni kell, hogy mi volt korábban, és mivé akar válni a település? Kitűzött cél hiányában nem lehet megválasztani a „célravezető” utat.
A városgazdálkodási szemlélet, amely központjában az ember áll, merőben másként értelmezi a „fejlesztést”, mint egy ingatlanberuházó. A pénzügyi gazdálkodás kiegyensúlyozott kell legyen, ám a „haszon” a településen élők helyzetének alakulásában kell jelentkezzen. A szaktudás, mint hozzáadott érték, a gazdálkodást új dimenziókba viszi. Ezért az önkormányzatok szakemberei a legjobbak közül kell kikerüljenek.
A jó városgazdász olyan, mint egy túlélő-művész. Azért dolgozik, hogy a településen lakók a helyi körülményekhez képest a lehető legjobban éljenek. Ha ezért utat kell építeni, közművesíteni, vagy parkosítani – akkor azt szervezi meg, ha a legjobb tanárokat kell szerződtetni az iskolába, akkor azt. Nincsenek előregyártott panelek, amelyekkel megoldja a felmerülő problémákat: szerteágazó tudás, tapasztalat, empátiás készség és rengeteg kreativ energia – ez a siker receptje.
Ahelyett, hogy az értelmes gondolatoknak keresztbefekvő hatóságot játszák, az önkormányzati szakemberek kell legyenek a kezdeményezők, azok, akik valóban „jobban tudják” a szakma minden újdonságát. Ezzel milliókat-milliárdokat takarítanak meg az önkormányzatoknak.
Nagyon sok önkormányzati projekt szenved az elavultságtól. Budapest kiemelkedően sokat költ 30-50 éves tervek megvalósítására. Időközben a körülmények gyökeresen megváltoztak. Ebben a tempóban a mai problémat emberöltőnyi késéssel (se) tudják megoldani, amikor viszont már megint egészen más gondok lesznek. Nemzetközi példák sora bizonyítja, hogy az eredményesen működő városokban a politikai vezetés vagy maga is jelentős szaktudással rendelkezett a város éppen aktuális krízisének megoldásában (Penalosa városgazdászként vitt végbe fergeteges változást Bogotában, Giugliani jogászként takarította ki New Yorkból a bűnözést), vagy/és volt elég intelligens és bátor, hogy a legjobb szakemberekkel vegye körül magát (Livingstone elsőként vezette be a dugóadót Londonban, Ron Huldai közösségi tudásközpontokká fejlesztette Tel-Aviv iskoláit, kiépítette a város kerékpárút-hálózatát, stb). A települések betegségei még ha hasonlítanak is időnként egymásra, annyira különbözők, hogy csak eseti, kreativ kezeléssel gyógyíthatók.
Mivel települések hálózatában élünk, egy sor probléma határokon belül meg sem oldható (pl. a közlekedés, energiaellátás, stb.). Gazdaságosságot eldöntő tényező az együttműködés. Vannak kistelepülések, amelyek közös intézményellátásra szövetkeznek, de létrehozható ennél sokkal tágabban értelmezhető együttműködés is, például egy budapesti lakótelep és egy szabolcsi falu között arra, hogy falusiak megtermelik a lakótelep zöldségszükségletét, és ezzel mindkét fél optimális áron ad-vesz, közbenső haszonlesők nélkül. Vagy Budapest és az agglomerációban lévő települések között arra, hogy a főváros finanszírozza azoknak a parkolóknak a kialakítását, amelyek az elővárosi vasút agglomerációban lévő állomásai mellett létesülnek azért, hogy onnan ne a saját személygépkocsijával járjanak dolgozni a belvárosba, és akkor talán nem kell szmogriadót elrendelni telente…
Eladható ingatlanadó 4.
Egy 2009.01.03-i tanulmány, amely ma is tanulságos… Az előző rész itt olvasható.
5. Azon felül, hogy ez az adórendszer egyfajta automatikus kapcsolatot hoz létre a humánus település kialakítása és a kiegyensúlyozott pénzgazdálkodás közt, a rendszer jellegéből következik a gazdálkodás transzparenciája.
Az adóalany aktivitásának növelésére további lehetőségek vannak, amelyek már többnyire a környezettudatos életmód, a település arculatának javítása témakörébe esnek, de átvállalhatnak olyan feladatokat is, amelyeket az önkormányzatnak lenne kötelessége megoldani, de például likviditási problémák miatt mégsem tudja megtenni. Ha például néhány község lakossága összefog és saját erőből építi ki a csatornahálózatot, egy korszerű biogépes szennyviztisztítóval együtt, akkor ez a lépés adócsökkentési tényezőként szerepel.
Számos nemzetközi példa igazolja, hogy az emberek hajlandók a saját környezetük minőségért tenni, akár pénzt is befektetni. Ha az adórendszer „elvárja”, hogy a tulajdonosok karbantartsák az ingatlanjukat, a helyzet javulásáért „jutalmaznia is illik”. Például, ha a lakók egy budapesti bérház belső, lebetonozott udvarát feltörik, és ott egy, a saját környezetüket is szebbé tevő, ugyanakkor a város klimáját is javító kertet alakítanak ki, akkor az adójuk csökken. Ha valaki a műszaki adottságokat kihasználva napelemekkel borítja a tetőt, akkor nem csak a beruházáshoz kap kedvező feltételekkel hitelt, hanem adókedvezménnyel is számolhat, egyúttal.
Tehát a rendszer kellően nyitott kell legyen mind az önkormányzat, mind pedig a tulajdonosok tettrekészségére, és az ezzel járó gyors változásokra. A szerkezet minden település esetében ugyanaz, csak a helység nagysága, feladatainak száma és különbözősége szerint töltődik meg tartalommal. Mint egy üres méhkaptár, amelyet szükség szerint töltenek fel mézzel, illetve vesznek el belőle.
A rendszer tökéletesen átlátható kell legyen. Grafikusan és a tartalmi változásokat illetően is. Bár, mind az adó megállapítása, mind a változások lehetősége nagyon sok mutatót igényel, olyan számlázási rendszerben kell megjelenjen, hogy minimális iskolázottságú emberek is megértsék, követni tudják. Azon felül, hogy az adóalany pontosan értse és meg is értse, hogy mit miért fizet, az általa befizetett összegek nyomonkövetése legalább ilyen fontos feladat.
Miközben az adó mértéke rendkívül dinamikusan alakul, és illeszkedik a valóság változásaihoz, a bevételek felhasználása minden eddiginél nagyobb önkormányzati „fegyelmet” kíván. Ezen a ponton kell belépjen az egész önkormányzati rendszer felülvizsgálata.
Mivel az önkormányzat szervezi mindazokat a szolgáltatásokat, amelyek a település létfenntartásához szükségesek, a vízellátástól a kéményseprésig, a járdák takarításától a közvilágításig, és ezek ellenértéke az ingatlanadóban lerótt befizetés részeként összegszerűen, minden ingatlanra lebontva szerepel, a számlán egyértelművé válik minden ingatlantulajdonos számára, hogy mennyibe kerül neki az apparátus fenntartása.
Mivel az egész önkormányzati működés tökéletesen átlátható bárki számára, drasztikusan csökkenteni lehet a szinte csak ellenörző-döntéshozó képviselői testületet. A képviseleti demokráciák kialakulásakor a döntésekhez szükséges információt nehéz lett volna eljuttatni mindenkihez. Ma már az interaktiv információáramlásnak sincs technikai akadálya. Ugyanakkor a képviselőtestületek által hozott döntések megfontoltsága és helyessége kétséges, éppen azért, mert a vállalt felelősség túlságosan megoszlik. Tehát, miközben csökkentjük a képviselők számát, növeljük az egyéni felelősség mértékét.
Mivel azt, hogy mivé akarjuk fejleszteni a települést – a legszélesebb koncenzuson alapuló tervekben határozzuk meg, a képviselőtestületek döntése jórészt a Hogyan?-ra szorítkozik. Ennek végrehajtásáért viszont személyes felelősséggel rendelkező emberek kellenek, akik teljes munkakapacitásukat a cél érdekében képesek mozgósítani. Mivel a bevétel forrása már nem a központi elosztás, többé nem kellenek az „államnál kijáró” emberek. Ezzel nemcsak egyes polgármesterek kettős foglalkoztatását (nem egyszer országgyűlési képviselők is) lehet megszüntetni, hanem a „rokoni kapcsolatokon” alapuló pénzszerzést nemkülönben.
Mi lesz azokkal a településekkel, amelyek ma sem képesek fenntartani önmagukat? – kérdezheti, aki még ma is hisz a központi elosztás esélykiegyenlítő szerepében. A bevezetés időszakában a nekik nyújtott segitségnek éppen az kell legyen a célja, hogy eljussanak az önfenntartásig.
6. Az életkörülmények javulása, a kiegyensúlyozott pénzgazdálkodás és a közösség számára tökéletesen átlátható településgazdálkodás egymást feltételező és egymás hatását erősítő folyamatként kell megjelenjenek. Ezért a rendszerbe beépülnek bizonyos automatizmusok.
Mivel minden településgazdálkodási szolgáltatást az önkormányzat kell szervezzen, a kifizetések rajta keresztül történnek, az ilyen tipusú szolgáltatások nagyfogyasztójává válik – kihasználva az „értékes vásárlónak” járó előnyöket. Az önkormányzat a szolgáltatást nyújtó céggel, nem a fogyasztóval szemben kerül monopolhelyzetbe. Minden szolgáltatásra nyilvános pályázatot kell kiírni, és a döntésért egyetlen ember felelős, a nevével. Igy lehet tettenérni, hogy ki és milyen hibás döntést hozott.
Budapesten 200 millió forintos költséget terveztek 200 gyalogos átkelőhely felfestéséért, amiből azért lett csak kisebb botrány, mert egy újságírónak feltünt, hogy 1 millió forint/zebra, mintha kicsit túl lenne fizetve… a képviselőknek és a városházi szakembereknek nem tünt fel.
A szolgáltatások jelentős része karbantartó jellegű: utak, járdák, víz és csatornahálózat, stb. üzemkész állapotban való tartása, rendszeres felújítása. Ezekre olyan szerződést kell kötni, amelyben az állapotfelmérést követően a zavartalan működéshez szükséges munkára szerződik az önkormányzat, egy adott idő-intervallumra. Például nem útfelújításra költ, minden egyes alkalommal, amikor kátyússá válik az adott útszakasz, hanem abban állapodik meg egy útépítő céggel, hogy az az útszakasz zavartalanul, kiváló minőségben használható az év minden napján. A szerződött összeg csökken minden egyes nappal, amikor a helyzet nem ilyen. Ha egy kátyú miatt valamelyik autónak kára származik, azt is az útépítő cég fix összegéből kell levonni. Vagyis a cég érdeke nem az lesz, hogy ugyanazon az útszakaszon minden évben néhány hetet elpiszmogjon a kátyúkkal, hanem az, hogy amikor javításra van szükség, akkor azt olyan jól megcsinálja, hogy nagyon sokáig ne legyen szüksége visszatérni. A munkát pedig olyan gyorsan végezze el, amennyire hamar csak a minőségi technológia megengedi, hiszen minden elvesztegetett napért súlyos árat fizet.
Az ily módon felépített szolgáltatóhálózat végzi majd a dolgát a leghatékonyabban, miközben a kiadásokat precízen meg lehet tervezni jó előre, és a településen élők számára is a lehető legkevesebb kényelmetlenséget, bosszúságot és kárt okozza.
Mivel a településműködtetés, adózás, költségvetés szerkezete az egész országban ugyanaz a rendszer és mindenki számára elérhető adatok szerepelnek benne, online ellenőrizhető. Ha valamelyik önkormányzatnál valaki ésszerűtlenül pazarló megrendelésekre ragadtatja el magát, akkor azt az egész ország ellenőrizheti és minden bizonnyal lesz olyan adófizető az adott településen, aki kiszúrja, hogy valami nincs rendjén.
Az önkormányzatban dolgozó szakemberek, ebben a rendszerben nem az „állásért” kapják a bérüket, hanem azért, hogy úgy szervezik meg a település-szolgáltatást, hogy az a leghatékonyabb legyen. Ha egy településen az utak minőségéért felel a nevével, akkor az elégedetlen emberek nem az elvont fogalommá vált államot szidják, hanem xy-t. Mivel egy adott település úthálózatának fenntartási költsége a maximálisan jó működtetésre tervezett, az önkormányzati felelős is akkor kapja meg a maximális fizetését, ha minden tökéletesen működik. Ám a kevésbé jó működést is érzi a zsebén. Ezért energiája arra fordítódik, hogy miként lehetne még jobban csinálnia a dolgát, minél kedvezőbb anyagi feltételeket szerezni a településnek, mert neki, a megtakarításból származik a jutalma. Ha „csak” rendesen végezte a dolgát, akkor azt a rendes fizetést kapja, ami a munkája ellenértéke, de ha sikerül hatékonyabb megoldást találni a szakterületén belül a település gondjaira, akkor automatikusan kapjon részt az anyagi haszonból, amit a település elkönyvelhet.
Jelenleg az önkormányzatok többségében a szakemberek azok, akik a szabad piacon nem tudnának megélni – ez határozza meg az önkormányzati munka alacsony hatásfokát. Miközben tudásuk alatta marad a piaci szférában dolgozó kollégáknál, velük szemben bizonyos hatalommal rendelkeznek azáltal, hogy ők bírálják el a terveket, készítik elő a programokat , engedélyeznek megrendeléseket. Semmi nem ösztönzi őket a továbbképzésre, a kreativ munkavégzésre, viszont a jobb képességű kollégákkal való kapcsolatuk frusztrált, ami még inkább rontja munkájuk értékét.
Itt is a helyes cselekvést, és nem a tétlenséget jutalmazza a rendszer.
Eladható ingatlanadó 3.
Egy 2009.01.03-i tanulmány, amely ma is tanulságos… Az előző rész itt olvasható.
3. Az adó dinamikusan változik azon körülményektől függően, amelyeket egyfelöl az önkormányzat, másfelöl az ingatlantulajdonos is képes pozitiv, vagy negatív irányban befolyásolni. Éppen ezért az összeg a körülmények változásának megfelelően lehet pozitiv befizetés, vagyis adó, de negativba is fordulhat, amikor az ingatlantulajdonos felé támogatásként jelenik meg.
Egy település elvárható infrastrukturális ellátottságát a kor technológiai szinvonala és a társadalmi környezet igényessége befolyásolja.
A lehetőségek felvonultatása várostervezői, szakmai feladat, a döntés, hogy mindezekből melyek adekvátak az adott településre nézve – a lehető legszélesebb, társadalmi koncenzus mentén hozható meg.
A XXI. század elejének technológiai szinvonalán elvárható, hogy a legkisebb, magyar településen, egy tanyán is legyen jó minőségű ivóvíz, a keletkező szennyvizek környezetkímélő módon való, helyi tisztítása, szelektív szemétgyűjtés, helyi komposztálással, oda vezető portalanított út, a természeti adottságoknak megfelelő optimalizált energiaforrás például: napelemek, szélkerék, talajszivattyú és elektromos hálózati kapcsolat. Egy Budapest méretű, jelentős agglomerációval és többrétegű vonzáskörzettel rendelkező város korszerű infrastrukturális ellátottságához ma már hozzátartozna a helikopterhálózattal való lefedettség, szmogriadóktól mentes felszíni közlekedési rend, a terheléshez rugalmasan igazodó tömegközlekedési rendszer, de a természeti adottságait kiaknázó, hatékony vizi-tömegközlekedési hálózat is, például.
Jelenleg, arra a kérdésre, hogy milyen infrastruktúrális szintű kellene legyen a „mi” településünk, az esetek túlnyomó többségében még a település választott és szakmai vezetői sem tudnak határozott választ adni, nemhogy közösségi egyetértés alapján kitűzött célként szerepelne.
Amikor az ingatlanadó-bevezésének jótékony következményeire utaltam, többek közt azt is ebbe a kategóriába soroltam, hogy bizonyos, a település lakóközössége szempontjából alapvetően fontos, egyetértésen alapuló döntés meghozatalát is kikényszeríti.
Ha az „elvárható” infrastruktúrális ellátottságot egy adott településen 100 egységnek tekintjük, az egyes ingatlanokra vonatkozó állapotot jellemző kód 1-100-ig terjedő intervallumba esik. Az esetek többségében az elvárhatónál szerényebb az infrastruktúrális ellátottság az egyes ingatlanokra nézve. A különbség megszüntetése az önkormányzat feladata. Mivel az adó mértéke az infrastruktúrális ellátottság szintjétől függ, az adott településen akkor szedhető a maximálisan megállapított adó, ha ez a szint az „elvárható” maximum. Vagyis az adó, az önkormányzatot arra ösztönzi, hogy minél inkább közelítse meg az „elvárható” szintet. Például, egy községben a csatornázás és a szennyvíz biogépes tisztítása az ellátott körzet ingatlanjainak adóemelésével bővíti az önkormányzati gazdálkodás bevételeit.
Magukat a településeket is kategorizáljuk az elvárható infrastruktúrális ellátottságot illetően. Ebben a különböző településfajták (tanya, tanyaközpont, falu, kisközség, nagyközség, körzetközponti jellegű település, város, stb.) szükséges infrastruktúrális minimunát és elvárható szintjét jelöljük meg, például egy magányos tanya infrastruktúrális szintje 1 – 20-ig terjedne, Budapesté 50-100 közötti lehetne. A településfajták közt lehetnek átfedések is. A minimumot mindig az jelentené, hogy az adott településen még a minimum szintjén is elfogadható, emberi életet lehet élni, a maximumot pedig az, hogy a kor technológiai színvonalán mi az elvárható infrastrukturális szint. Nyilvánvalóan, egy magányos tanyaépületben akkor is lehet emberi módon élni, ha van egészséges ivóvíz, de nincs talajhővel történő légkondícionálás, és nem éri el óránkénti sűrűséggel tömegközlekedés. Ugyanakkor ez a fajta kategorizálás támpontot adhat arra vonatkozóan, hogy az adott település infrastrukturális szintjét tekintve milyen „mélyen vagy magasan” van a kor adta lehetőségektől.
Az adóemelés bizonyos plusz-szolgáltatást fed le, ezért válik elfogadhatóvá az adóalanyok szemében.
Vannak olyan esetek, amikor a településen belül az infrastruktúrális ellátottság szintje az adott település kategóriáján belül még a minimumot sem képes megütni. Azért, hogy ezek az esetek végképp megszünjenek a kategória-minimum hiánya súlyosan érinti az adott önkormányzatot, mert ilyenkor az infrastruktúra-jellemző szám minuszba fordul, vagyis az ingatlanadó ezen összetevője nem bevételt, hanem kiadást jelent az önkormányzat számára.
De a mínuszba-fordulás nemcsak aféle „büntetésként” jelentkezhet, hanem az önkormányzat részéről tudatos támogatásként is, amikor például egy lepusztult önkormányzati épületet közösségi rehabilitációra ad át, és a feladatátruházást ismeri el ebben a formában.
4. Az egész rendszert az a kérdés motiválja, hogy „Mi a település közösségének érdeke?” Az önkormányzat, mint gazdálkodó szervezet és az egyén, mint a településen ingatlannal rendelkező érdeke is ebből közvetkezik, fokozatosan és hosszú távon.
Az adónak nemcsak az önkormányzatot kell tudnia ösztönözni egy jobb, emberi környezet megteremtése érdekében, hanem magukat az ingatlantulajdonosokat is ugyanebbe az irányba kell elmozdítsa.
Egyetlen település-közösségnek sem lehet érdeke, hogy területén omladozó vakolatú házak, szemétdombok, vagy lebetonozott belső udvarok legyenek fák helyett.
Ahogy az önkormányzat dolga a közterületek rendje, úgy az ingatlantulajdonosok kötelessége a saját tulajdonuk „elvárható” szinten tartása. Amikor a szimplán értékalapú ingatlanadó ellen tiltakoztam, elsősorban azt a veszélyt láttam, hogy az adó az ingatlanok állapotának romlását idézheti elő. Különösen olyan esetekben, amelyeknél ma sincs semmi biztosíték arra nézve, hogy a tulajdonos gondoskodik az ingatlanról.
A magyar társadalmi fejlődés sajátossága volt a viszonylag rövid polgárosodás, a feudalizmus és a szocializmus között. Ennek tudható be a tulajdonnal kapcsolatos felemás helyzet, a felelősség hiánya és a tulajdonjog aránytalan hangsúlyozása. A szocializmus éveiben az állam ingatlantulajdonosi kötelességeinek elhanyagolása sem volt éppen példamutató. Súlyosbította a helyzetet, hogy a rendszerváltás után sokan váltak könnyedén tulajdonosokká, anélkül, hogy tisztában lettek volna az ezzel járó konzekvenciákkal.
Húsz évvel az „osztogatás” után azonban tisztán látható, hogy a tulajdonosi magatartás felelősségének érvényt kell szerezzünk, ha valamennyire is fontos számunkra az épített környezet minősége.
Két alapvető esetet különböztethetünk meg ezen a téren: az egyik, amikor a tulajdonos nem képes az ingatlan karbantartásáról gondoskodni, a másik pedig az, amikor szánt szándékkal „le akarja rohasztani”, mert teszem azt, csak életveszélyes állapotban bonthatja le és építhet sokkal nagyobbat a telekre. Ez utóbbi kategóriába tartozik az is, amikor valaki az ingatlanát azért „nem tudja kiadni”, mert értékén felüli összeget szeretne kapni érte. Egyetlen településnek sem tesz jót, ha használaton kívüli ingatlanok sorakoznak. Nemcsak esztétikai, hanem sok esetben biztonsági problémákat is felvetnek az üres épületek, üzlethelyiségek, stb.
Mindezen okokból az adó lényeges eleme az ingatlan saját állapotát jellemző kód és annak dinamikája.
Amig az infrastruktúra mértékét jellemző kód alacsony értéke az önkormányzatnak alacsonyabb bevételt hoz, addig az ingatlan saját állapotát értékelő kód fordított arányban működik: minél elhanyagoltabb egy ingatlan, annál magasabb adót kell fizessen a felelőtlen tulajdonos!
Ha valaki használaton kívül tart egy lakást, mert a piaci értékénél magasabb áron akarja kiadni, vagy eladni, akkor az egyébként megállapított adó sokszorosára rúghat a tulajdonos fizetési kötelezettsége. Ezek az ingatlanok ugyanis többletterhet róhatnak az önkormányzatra (takarítás, bűnüldözés, stb.) és alapvetően a közösség érdekei ellen hatnak (például a mesterségesen magasan tartott bérleti, vagy ingatlanértékesitési dijak miatt). Különösen zavaróak az elhanyagolt üzletek, amelyek például Budapesten, többnyire önkormányzati tulajdonban maradtak. Később, a pénzmozgások átláthatóságánál majd szóba kerül, de már itt is fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy az önkormányzat sem kivétel az ilyen büntetőadók megfizetése alól: a bevételi és kiadás-kategóriák nyilvánvaló elkülönítése okán, a felelőtlen tulajdonosi szerep miatt keletkező hiány más forrásból nem pótolható, igy az önkormányzatnak sem lesz más lehetősége, mint vagy kiadni az üzlethelyiséget olcsóbban, vagy eladni. Mert a „büntetőadók” alól nincs felmentés és nincs kivétel. A tulajdonhoz való jog ugyanis nem állampolgári alapon működik, hanem ahhoz olyan kötelezettségek is párosulnak, amelyek hiányában a tulajdont el lehet árverezni.
Meg kell különböztetni üresen álló, de karbantartott, jó állapotú ingatlant és olyat, amely állaga romlik, vagyis elhanyagolt. Utóbbiak elbírálása a legsúlyosabb.
A tudatos „lerohasztás” ellen kirótt extra-magas ingatlanadó „mozgásba hozza” a tulajdonosokat, és a városrendezés hatékony eszköze.
Abban az esetben sincs kivétel, ha valakinek arról a lakásáról van szó, amelyben lakik, és pénzügyi lehetőségei a felújításra nincsenek. Ilyenkor nemcsak az a megoldás kínálkozik, hogy a lakást eladja, idős ember esetében esetleg életjáradék-szerződést köt, hanem az ingatlan tatarozásra kedvezményes, önkormányzati kölcsönt is kaphat ugyanebből az adóalapból.
Eladható ingatlanadó 2.
Egy 2009.01.03-i tanulmány, amely ma is tanulságos… Az első rész itt olvasható.
_ részletek a meglévő állapotok fényében
1. „Eladható” legyen, vagyis széles társadalmi rétegek érdekeivel essen egybe, amit az adó-, és támogatásrendszer kommunikációjában világosan ki is tudunk mutatni.
Ahogy a bevezetőben említettem, egy újabb adókonstrukció sikere áll vagy bukik azon, hogy mennyire sikerül elfogadtatni. Ezért, semmiképp nem jelenhet meg mint egy, a meglévőkön felüli, újabb adófajta, hanem csakis, mint a jelenlegi kaotikus helyzetet felváltó eszköz a rendcsinálásra.
A törvényjavaslat előkészítésével párhuzamosan, folyamatos, interaktiv kommunikációra van szükség.
Tekintettel arra, hogy a jelen javaslat valóban a rendcsinálást tartja a legfontosabb dolognak, a tartalom nemhogy ellentmondásban lenne a kommunikativ céllal, hanem kifejezetten erősitik egymást.
Az adóalanynak az első perctől kezdve azt kell éreznie, hogy ez a rendszer az ő érdekében, és az ő együttműködésével jön létre.
Első lépésben fel kell tárni mindazokat a forrásokat, amelyekből ma egy önkormányzat gazdálkodhat. Ezzel szemben, ugyanilyen aprólékosan elemezni kell, hogy milyen feladatai vannak, illetve kellene, hogy legyenek az egyes önkormányzatoknak.
Az új adórendszer kimondott és valódi célja a bevételek és a kiadások közti egyensúly kialakítása oly módon, hogy közben minden egyes tétel szükségszerűségét is felülbíráljuk.
Mivel az ingatlantulajdonosok túlnyomó többsége a rendszerváltás előtt szocializálódott, meg kell küzdenünk azzal, hogy elvárják az állami gondoskodást, anélkül, hogy tudatosulna bennük – az „állam pénze” az adófizetők zsebe. Ahhoz, hogy sikeresen tudjuk megalkotni és végrehajtani az új adótörvényt, nem ítélkezhetünk „az emberek” tudatlansága felett, hanem éppen úgy figyelembe kell vennünk, mint bármely objektiv tényezőt.
Az új adótörvény úgy akar financiális egyensúlyt létrehozni az önkormányzatok működésében, hogy lerövidíti az utat az adófizető pénze és a felhasználás között. Azt a legegyszerűbb ember is megérti, hogy ha kiiktatunk néhány áttételt, akkor kevesebb pénz forgácsolódik el. Ha meg akarjuk győzni arról, hogy az önkormányzat a bevételeket a városlakók valódi szükségleteinek a kielégitésére fordítja, akkor ezt a folyamatot teljes egészében, világosan be kell mutatnunk.
Az új adótörvény, előreláthatóan nehéz pontja lesz a közteherviselés igazságosságának magyarázata. Az alap nem a jól ismert: ” a gazdagoktól elvesszük és a szegények közt szétosztjuk” -elv, hanem az, hogy az emberi környezet mindannyiunk számára fontos, ezért mindannyiunknak kell fizetnie ezért. A fizettség mértéke pedig nem az, hogy ki mennyit tud, vagy akar, hanem az, hogy ki mennyit „fogyaszt” a település infrastruktúrájából, mint tulajdonos – nincsen „ingyenebéd” és „nem kötelező” tulajdonosnak lenni. Az előzetes társadalmi fogadtatás-felméréseim szerint még értelmiségi körökben is hajlandóság van arra, hogy szociális kérdésként kezeljék a lakásfenntartási támogatást abban az esetben is, ha valaki olyan, nyilvánvalóan túlméretezett ingatlant birtokol, amit eltartani nem tud. Ami egy szerves fejlődés során kialakult társadalmi norma, hogy tudniillik, az egyén az igényeit és a lehetőségeit összhangban igyekszik tartani, és nem várja el a társadalom más résztvevőitől a saját eltartását, Magyarországon még mindig nem honosodott meg életfelfogás, amin határozott fellépéssel változtatni szükséges, hogy tiszta helyzetet teremtsünk.
A törvényalkotás folyamatának pontos bemutatása nemcsak azzal az előnnyel jár, hogy a kész törvényt könnyebb lesz elfogadtatni, hanem azzal is, hogy menet közben kiderülhetnek olyan részletek, amelyek nem eléggé kidolgozottak, vagy problematikus az alkalmazásuk. Arról nem is szólva, hogy az az attitűd, amely szerint a legkiválóbb szakember is tanulhat a legiskolázatlanabb ember élettapasztalatából, egyszerre segít a lehető legjobb törvényt megalkotni, és a lehető legkedvezőbb megítélést kivívni a széles tömegeknél.
2. Az adó mértékét az ingatlantulajdonosnak nyújtott városias infrastruktúra fejlettsége határozza meg elsődlegesen.
Minél nagyobb egy település, annál bonyolultabb infrastruktúrális rendszereket kell kialakítani és üzemeltetni, amelyeket a településen kívül élők is egyre nagyobb arányban használnak.
Költségvetés: 2008 | Népesség: | Arány: |
B U D A P E S T | ||
513 milliárd Ft | 1,7 millió | 301,765 Ft/fő |
P É C S | ||
39 milliárd Ft | 156,664 | 248,940 Ft/fő |
Z A J T A | ||
90 millió Ft | 442 | 203,620 Ft/fő |
Ugyanakkor, az intenziv beépités, a magasabb laksűrűség, hatékonyabb kihasználtságot feltételez.
Optimális esetben az egy főre eső költségek kiegyenlítődnek.
Magyarországon, a települések nagy részében, közel sincs optimális helyzet. Ennek számos, történelmileg kialakult oka van, amelynek következtében a vidéki települések legnagyobb része ma önfenntartásra képtelen. Az állami támogatási rendszer pedig nemcsak bizonytalan kimenetelű anyagi függőséget jelent, hanem további önállótlanságra szocializál.
Másfelöl, a nagyobb települések, körzeti funkciójukra való tekintettel, arányaiban is nagyobb támogatásra tartanak igényt, amely a hatékonyságra való törekvést akadályozza.
Budapest mindezen problémák csúcspontja: magas költségek, rossz gazdálkodás, szervezetlenség és egyre nagyobb állami támogatásra irányuló gazdaságpolitika.
A jelenlegi rendszer nemcsak a világgazdasági válságra való tekintettel fogyó központi források miatt tarthatatlan, hanem mert hiányzik belőle a jobb működésre ösztönző elem, a természetes, emberi aktivitást serkentő momentum. A „rendcsinálás” célja tehát nemcsak a felesleges költségek csökkentésével a hatékonyság fokozása, hanem az emberi aktivitásban rejlő, mindezidáig fel nem tárt tartalékok mozgósítása.
Az önkormányzat feladatainak újrafogalmazása és azok áttekinthető rendszerezése során valójában újra kell szervezni az ország település-hálózatának hierarchikus rendszerét. Azt a kuszaságot, amelyet a szocialista állam központosított döntések és feladatleosztások módszere alakított ki, és amit a rendszerváltás óta sem sikerült felszámolni, egyetlen „nagytakarításban” kell megoldani. Valójában, a kormány minden reformtörekvése beépíthető az önkormányzatok önálló gazdákodását célzó törvénybe. Az elmaradt gazdasági rendszerváltásnak ez a törvény lehet a motorja.
A szocializmusban alkalmazott egalizációs elv helyett a „mit miért fizetünk”-elv lép, amely nem mossa össze a különbözőséget, hanem felszínre hozza, és ezáltal teszi megoldhatóvá a problémákat. Szó nincs a szolidaritás megszünéséről. Éppen azzal, hogy tisztázzuk a problémák gyökerét, az ok-okozati összefüggéseket – felkeltjük az egyéni szolidaritás érzését, amelyet a szocialista rendszer majdhogynem kiirtott az emberekből.
A külföldön alkalmazott differenciált ingatlanadó alapja is az infrastruktúrális ellátottság mértéke. A néhol bizonyos környezeti hatásokat is ötvöző többtényezős egyenlet azonban közel sem képes azokat a különbözőségeket magába foglalni, amelyek az egyik települést megkülönböztetik a másiktól, illetve egy-egy településen belül differenciálni képesek a különböző adottságú ingatlanok között. A számítógép megjelenése viszont lehetővé teszi számunkra, hogy az infrastruktúrális ellátottság minden lehetséges szintjét képesek legyünk megkülönböztetni.
A szolgáltatás-alapú ingatlanadó is, végső soron tükrözi az ingatlanok értékének különbözőségét, de ezt nem egy becsült forintérték alapján teszi, amelyet a kereslet és a kínálat piaci ingadozása befolyásolhat, hanem egyértelműen megfogalmazott műszaki paraméterek alapján.
Tehát, amikor az ingatlan jellemzésére szolgáló kódot kialakitjuk, első lépésként feltárjuk az infrastruktúrális ellátottság mértékét. Nem egyszerűen az állapotot rögzítjük, hanem egymás mellett két értéket határozunk meg: egyik a település adottságainak megfelelő, jelenidejű, elvárható infrastruktúrális ellátottság, a másik pedig a jelenidejű állapot. A kettő közötti rés indikálja a cselekvést, amitől ez az adó dinamikussá válik.
Eladható ingatlanadó 1.
Az alábbi tanulmány 2009. január 13-n készült el, lett átadva Gyurcsány Ferenc miniszterelnöknek.
Később, a Bajnai Gondon vezette kormány is megkapta. Mást csináltak helyette és bele is buktak.
Ez az adórendszer az önkormányzatok gazdasági önállóságának elérését célozta, városgazdász szemlélettel.
Természetesen, a jelenlegi hatalom előtt is nyitva áll a lehetőség, hogy a gyökeres reformot megvalósítsa.
A kérdés mindig az, hogy van-e bátor politikus, aki a közjót fontosabbnak tartja, mint önnön érdekeit?
Egy szolgáltatás-alapú, dinamikus adó-, és támogatásrendszer az önkormányzatok pénzügyi önállóságát célzó, transzparens gazdálkodásának megteremtése érdekében.
Bevezető:
Az ingatlanadó szükségessége időről-időre felmerül, de amíg csak egy újabb adótételként jelenik meg, addig bukásra van ítélve. Nemcsak az Alkotmánybíróság döntése miatt, miszerint a legutóbb megfogalmazott „luxusadó”-tipusú ingatlanadó ellentmond a közteherviselés követelményeinek, hanem mert a szimpla értékalapú ingatlanadó ugyanolyan állampolgári engedetlenségbe torkollik, mint a legtöbb adónem Magyarországon, és tétlenségre, vagy negatív cselekvésre inspirál. Abban a koncepcióban, amelyet az alábbiakban részletezek, onnan indulunk ki, ahová az értékalapú ingatlanadó nem jutott el: hogy az adó-, és kedvezményrendszer milyen pozitiv változásokat hozhat létre egy településen, mind a kiegyensúlyozott gazdálkodásban, mind a közterületek rendjében, és cseppet sem utolsó sorban az ott lakók és településre látogatók közérzetében!
Ugyanis az adófizetés, nézetem szerint, egy szociálpszichológiai folyamat, amelyben a gazdasági alapoknál sokkal nagyobb súllyal esik latba az adófizetők közérzete, hajlandósága. A magyar állampolgárok jelentős része azért nem fizeti a rá kirótt adót teljes egészében, mert nem hajlandó erre, nem azért, mert nem lenne képes rá. Az adó-nem-fizetés a polgári elégedetlenség azon formája, amikor az adóalany nem ért egyet az adója elköltésének módjával. Ha képesek vagyunk meggyőzni arról, hogy a befizetései olyan közösségi érdeket szolgálnak, amely végső soron az ő egyéni érdeke is, akkor és csakis akkor lesz majd hajlandó fizetni. Ez a történet nem arról szól, hogy miképpen lehet feltölteni az üres önkormányzti kasszákat, bár a végeredményt illetően, idővel ez is megvalósul, hanem arról, hogy miként lehet rávenni az embereket, hogy saját közösségük érdekében hajlandók legyenek együttműködni, és bizonyos áldozatokat hozni.
Egy olyan országban, mint Magyarország, ahol több nemzedéken keresztül a hatalom őszintétlensége aláásta az emberek bizalmát, mindenekelőtt ezt az elveszett bizalmat kell a törvény-tervezetnek visszaszereznie, mégpedig azzal, hogy tökéletesen átlátható és érthető a legkevésbé iskolázott emberek számára is. Az adó célját kell tisztázni, vagyis azt, hogy mire fordítják az önkormányzatok a pénzt, és csak azután jöhet a közösség kiadásának fedezeteként szükséges adó beszedésének minden részlete.
Ez az adófajta nem csupán a Pénzügyminisztérium hatáskörét érinti, bár kétségtelen, szerves része kell legyen az átfogó adóreformnak. Ugyanakkor a szolgáltatásalapú ingatlanadó alapvető célja, hogy az önkormányzatok gazdálkodását teljesen új alapokra helyezze.
Szempontrendszere pedig úgy van kialakítva, hogy az a települések meglévő értékeinek védelmét éppannyira szolgálja, mint a korszerű energiagazdálkodást, környezetvédédelmet, szociális és közegészségügyi problémák megoldását.
A javaslat hangsúlyos része a hivatali korrupció megelőzése, mégpedig a jól működő demokráciák bevált módszerével, a pénzügyi folyamatok teljes nyilvánosságával.
Az önkormányzatok működésének teljes pénzügyi keresztmetszetét érinti a bevételek és kiadások online ellenőrizhetősége, valamint a döntésekért felelős személyek megjelölése.
A javaslat nem hagyhatja figyelmen kívül azt a tényt, hogy a jelenlegi önkormányzati rendszer túlbürokratizált, rosszul szervezett és túlméretezett mind a választott képviselők, (megjegyzés: ez azóta némileg javult – ema2011) mind a foglalkoztatottak számát illetően. Az adótörvény sikerének alapfeltétele az önkormányzati kiadások racionalizálása, a működés hatékonyságának nagyfokú javítása.
_ elérendő célok – az adó jellemzői
1. „Eladható” legyen, vagyis széles társadalmi rétegek érdekeivel essen egybe, amit az adó-, és támogatásrendszer kommunikációjában világosan ki is tudunk mutatni.
2. Az adó mértékét az ingatlantulajdonosnak nyújtott városias infrastruktúra fejlettsége határozza meg elsődlegesen.
3. Az adó dinamikusan változik azon körülményektől függően, amelyeket egyfelöl az önkormányzat, másfelöl az ingatlantulajdonos is képes pozitiv, vagy negatív irányban befolyásolni. Éppen ezért az összeg a körülmények változásának megfelelően lehet pozitiv befizetés, vagyis adó, de negativba is fordulhat, amikor az ingatlantulajdonos felé támogatásként jelenik meg.
4. Az egész rendszert az a kérdés motiválja, hogy „Mi a település közösségének érdeke?” Az önkormányzat, mint gazdálkodó szervezet és az egyén, mint a településen ingatlannal rendelkező érdeke is ebből közvetkezik, fokozatosan és hosszú távon.
5. Azon felül, hogy ez az adórendszer egyfajta automatikus kapcsolatot hoz létre a humánus település kialakítása és a kiegyensúlyozott pénzgazdálkodás közt, a rendszer jellegéből következik a gazdálkodás transzparenciája.
6. Az életkörülmények javulása, a kiegyensúlyozott pénzgazdálkodás és a közösség számára tökéletesen átlátható településgazdálkodás egymást feltételező és egymás hatását erősítő folyamatként kell megjelenjenek. Ezért a rendszerbe beépülnek bizonyos automatizmusok.
7. Éppen az átláthatóság szolgálja majd az önkormányzati korrupció ellehetetlenülését, a hatékonyabb gazdálkodást és a technikai fejlesztés folyamatos igényét.
8. A rendszer folyamatosan alakítja át a településgazdálkodást, amelyben a cél, hogy az adott önkormányzati egység minél önállóbban gazdálkodhasson, vagyis csökkenjen a kormányzati támogatástól való függőség, ugyanakkor eszköze legyen a hosszútávú, komplex és felelősségteljes tervezésnek.
9. A rendszerbe a fenntartható fejlődés környezetvédelmi követelményeinek megfelelő mutatókat is beleépítünk, illetve az erre kidolgozandó számítógépes program mindig alkalmas kell legyen olyan új tényezők befogadására, amelyet ma nem tudunk számításba venni.
Mosolyogni tessék!
Egy kreatív csapat játszani hívta a stockholmiakat, mivel hisz abban az egyszerű tapasztalatban, miszerint az öröm képes megváltoztatni az emberek viselkedését.
Céljuk, hogy minél többen agyaljanak, s alkossanak válaszul arra, hogyan lehet jópofán rávenni az embereket viselkedésük megváltoztatására.
1. Az öröm motivál: a Pianotrappa a korábbinál 66%-kal több embert vett rá a lépcsőzésre
2. A csilivili Palackvisszaváltó automatához 36x annyian mentek, mint a szokásos boltihoz
3. A Mély torok szemetesládába 41 kilóval több szemétet dobtak, mint a szürke másikba
A cikk eredetileg delisa svédségek blogján jelent meg.
Stockholmi sikersztori
Stockholm 1991-ben gondolt egy nagyot, s újradefiniálta önmagát.
A helyzet nem volt túl rózsás – de éppen ezért!
Hogy is volt? Egy bizonyos amerikai magyar üzletember valutaspekulációi indították el a lavinát (meg persze a svéd bankok felelőtlen hitelpolitikája, s a bankárok ‘ejtőernyős’ szerződései, melyekhez képest a bkv vezérek százmilliós cuccai apróságok) szóval: a 90-es években tönkre vágták a svéd valutát (is), melynek vége gazdasági mélyrepülés lett: becsődölt néhány bank, a munkanélküliek száma magasabbra szökött, mint most. Akik pedig bűnbakot kerestek mindehhez, meg is találták a bevándorlók tömegében (százezrek menekültek ide a Közel-Keletről, a Balkánról). Minden volt, csak felhőtlen hangulat nem.
Stockholm mégis belevágott egy egyszerűségében nagyszerű elképzelés megvalósításába. Lényege: a víz. Nem kerül pénzbe, s itt van körös-körül – erre épült a város: 14 nagyobb és 24.000 kisebb szigetre, illetve az ott egykor élt erdők levágása után hagyott tuskókra. Innen a város neve is: stock = farönk, holm=sziget. A vikingek azért választották ezt a helyet (a beljebb eső Birka helyett), hogy a szárazföldbe benyúló Mälaren-tó védettebb zugai mellett, a tenger felé is legyen szabad kijutásuk. Így Stockholmban a víz, édes is, meg sós is. A város közepén találkoznak, ahol egy zsilippel (Slussen) szabályozható a vízmozgás.
A víz – mint oly sokszor már – a 90-es évek elején is újraélesztette a várost. Stockholm azonban nem akarta feltalálni újra a meleg vizet – ez másoknak sokkal jobban megy… de újradefiniálta önmagát – a vizen.
A régi-új víz-imázst az a sokszínű tevékenység és alkotás élteti, melyet maga a víz inspirál vagy kényszerít ki a politika, a társadalmi kérdések, a gazdaság, a tudományok, a művészetek, s a kommunikáció áramlataiban.
A variációk víztémára – a turizmus terén is végtelenek.
Stockholm vizi fesztivált rendez, itt van a Volvo Ocean Race világkerülő vitorlásverseny utolsó előtti állomása, s az első útján elsüllyedt 500 éves csatahajó, a híres Vasaskepp… de van hajómúzeum, hajószínház, hajóhotel, s számtalan étterem-bár-kávézó-kricsni a vizen.
Gyakran vetnek itt horgonyt a világ különleges hajói, s választhatsz különféle túrákat te is: a város hídjai alatt, vagy ki a külső Skärgården felé (skär=kisebb sziget, gården=udvar, kert) persze hajóval – ha jó neked…
Stockholm – ahol a vizek találkoznak, 1991. óta, a világ vizeiért felelős embereknek is találkozóhelye.
A város, összefogva 22 világcéggel (hogy ne a teljes számlát kelljen a város polgárainak állni), s meghív mindenkit, aki saját hazájában döntési helyzetben van a vizeket illetően; akiknek problémája, ötlete, netán pénze van, s érdekeltek abban, hogy egy teljes héten át együtt végiggondolják, értékeljék, kitalálják, megvitassák s döntéseket hozzanak arról – mi legyen a világ vizeivel. Miközben a város, legszebb termeiben, terein és vizein látványos nemzetközi produkciókat kínál a széles publikumnak.
A nyár közepén tartják World Water Week -et. A hagyományoknak megfelelően, átadják a 150.000 dollárral járó vizes ‘Nobeldíjat’ is. A díj presztízsét emelendő, a király vállalta a fővédnöki szerepet, s nobel külsőségek közepette nyújtják át, a stockholmi Városháza aulájában, ugyanott, ahol a híresebb-nevesebb nagytestvér, a Nobel-bankett is zajlik.
A Stockholm Water Prize 2010-ben Dr Rita Colwell (University of Maryland & Bloomberg School of Public Health at John Hopkins University in USA), amerikai kutatóhoz került, úttörő kutatásaiért, melyeket az ivóviz által terjedő megbetegedések megelőzése – vagyis sokmillió ember egészségének és életének megóvása – érdekében végzett.
A cikk eredetileg delisa svédségek blogján jelent meg.
Ponte Pláza Budapest
Olvasom, hogy Budapesten a legfontosabb dolog most, hogy egy új gyalogos hídnak becézett pláza épüljön a Duna fölé. Van aki ezt is új városközpontnak nevezte. Lesz abból, mostanában dögivel – van aki a Bécsi utcában, van aki a Műegyetemmel szemben látja, de ha egy kis szerencséje van ennek a városnak, akkor lesz még jelentkező – a lényeg: hogy minél inkább legyen a már meglévő és zsúfolt városközpontban! Igaz, minden várostervező, tőlünk nyugatra a decentralizált városias központok mellett száll síkra, de mi jobban tudjuk, hogy mi kell itt a népnek, úgyhogy lesz egy tucat vadi új városközpont hegyén-hátán, ahová zúdulni fog a turista-had, az ország többi része meg úgy sem érdekel senkit.
Persze, titkon azért remélem, hogy nem így lesz, hogy a józan ész győzedelmeskedik, és a város szempontjából valóban fontos dolgok épülnek, újulnak meg. Ehhez viszont az kell, hogy ennek a városnak a lakói kinyilvánítsák véleményüket, mégpedig olyan hangosan és határozottan, hogy minden illetékes fülbe eljusson.
Olvasom a Kerekes Györggyel, Budapest új városfejlesztési főosztályvezetővel készült részletes interjút és már majdnem örülök, hiszen amiről szó van abban, nagyjából fedi mindazt az elvi alapot, amit a politikától független szakemberek évek óta ismételnek. Csak azt a fránya gyaloghidat feledhetném:
„Ha a gyalogoshíd 5 milliárdját beteszik a BKV-ba, akkor nem 16 milliárd tartozása lesz a BKV-nak, hanem csak 11. És? Kellenek egy városban az érdekességek, még akkor is, ha azt a pénzt át lehetne tenni valami másra. Én örülök neki, ha valami jó dolog történik a fővárosban. Egy gyalogoshíd nem rossz. S ha ezen van kereskedem? Firenzében ott van a Ponte Vecchio, azon is van kereskedelem. Az más kérdés, hogy ne egy karakter nélküli beváráslóközpont legyen benne.”
Kerekes György őszinte ember, elmeséli, hogy miként jutott a hivatalba „Tarlós úr egy beszélgetés során megkérte Zoboki Gábort és Finta Józsefet, hogy ajánljanak valakit, aki a szakma számára elfogadható személy.” – ezzel sincs semmi baj, de hálából nem kell egy gyalogos hidat terveztetni Fintával az adófizetők pénzén… nem illik, egy demokráciában. Lehet ez nagyon jó üzlet a beruházónak, a tervezőnek szép munka, de úgy a hatszázhuszonhatodik helyen a fontossági sorrendben, amit előtte meg kéne oldani ebben a városban. Öt milliárd forint nagyon sok pénz, ahol nincs! És éppen elegünk van a Demszky-féle költekezési mániából, amely csak az új beruházásokra koncentrált, és közben elkoszlott, lezüllött a város! Nem kell új városközpontnak nevezett agyrém sem magánberuházásból, sem közpénzből – felelősségteljes és szolid vezetésre van szüksége ennek a városnak, amely nem akar többé jópofizni, hanem alapos, sziszikuszi munkával szolgálni a város érdekét.
Útközben…
Öt héten át, rengeteg anyagot gyűjtöttem Tel-Avivban, amelyeknek csak töredéke került a podo-pro.hu lapjaira, egyelőre.
Most egy kis szünet következik, amolyan akklimatizáció Budapestre, de közben Delisa segítségével kicsit északra tekintünk.
Megnézzük, hogy miként működik a város Stockholmban, mivel nyerte el az év zöld fővárosa díjat 2010-ben, mire jó a hajó, miért jó közösen utazni (!), vagy miként köszönik meg a bringásoknak, hogy lábpedállal gurulnak az utcákon. Olvashatunk a kerítés-, és függöny-ellenes svédekről, a kötőtűs városi „macskákról”, és még megannyi szívderítő dologról.
Ebben a téli, szürke-szomorúságban, amely Budapestet jellemzi napjainkban, szükség van némi „napfényre” – nem csak arra, ami az égről süt le ránk, hanem ami a jövő reményeit hordozza.
Továbbra is tudósítunk arról, hogy milyen a helyzet külföldön, olyan városokban, ahol sikerült jobb emberi környezetet teremteniük, és kinyitjuk a diskurzust arról, hogy miként lehetne közös összefogással jobbítani a helyzetünkön, itt Magyarországon. Budapesten és a legtávolabbi faluban, egyaránt.
Tisztában vagyunk a politikai ellentétekkel, amelyek a magyar társadalmat megosztják, és talán éppen ezért, itt nem tüntetésre, hanem együttműködésre szólítunk fel mindenkit. Nem a hatalmi csoportok kiszolgálása, hanem saját környezetünk érdekében tennünk kell – közösen.
A podo-pro.hu mozgalmaiban mindenki részt vehet, mert mindenki kitalálhatja a maga számára azt az apró cselekedetet, amivel szerinte, egy kicsivel jobbá tehető a közvetlen környezetünk. Kényszer és büntetés nélkül, józan belátásból, önként, olyan apróságra odafigyelve, ami megváltoztatásához nem kell fővárosi vagy parlamenti döntés, csupán a saját akaratom! Nem kell kitűzni a hajtókára semmilyen jelvényt, nem kell fogadalmat tenni, nem kell összeírni a csoport tagjait, nem kell kiutálni azt, aki nem tartozik közénk… csak:
– ha dohányos vagy, kérlek, gondold meg, hogy az utcán elhajított csikket valakinek össze kell szedni, vagy ezzel is gyűlik a szemét – mondd Magadnak, csendben: podo (híd a saját gyengeségünk áthidalására), és tedd a szemetesbe, vagy vigyél Magaddal zsebhamutartót, de ne dobd el…
– ha eszel az utcán, és kezedben ott marad a zacskó, ne ejtsd le szendén, hanem vidd el a legközelebbi szeméttartóba, még akkor is, ha az nincs is olyan közel…
– ha azt látod, hogy a szemetesedények csordultik tele vannak, már semmi nem fér beléjük, hívd fel az FKF ingyenes számát, jelentsd be: 06-40–353–353
– ha kutyád van, ne találj ki ürügyet, hogy miért hagyod ott az ürüléket, gondolj a kisgyerekekre, akik beletotyoghatnak – biztos, nem szeretnéd ezt, hát vedd úgy, mintha az utca is a Te nappalid lenne…
– ha buszon, villamoson, metrón utazol, ne lökdösődj, várd meg, míg leszállnak vagy az előtted állók felszállnak, pár másodperc, nem veszteség, de jobb lesz a kedved, ha kicsit előzékenyebb vagy…
– ha valahová el kell juss, gondold meg, mielőtt autóba ülsz, hogy lehetne esetleg gyalog is megtenni az utat? Talán, alig több idő, de közben nem szennyezed a levegőt, a mozgással Magadnak is jót teszel, közben olyasmire gondolhatsz, ami jobb kedvre deríthet, ahelyett, hogy a dugóban ülve bosszankodnál…
– ha gyereked van, mutass neki jó példát – a türelmes, jóérzésű emberét, amivé őt is nevelni szeretnéd…
Rengeteg lehetőség van arra, hogy magunk is tehessünk valami keveset azért, hogy mindannyiunknak jobb legyen, nem kell várni senkire és semmire!
Ide lehet gyűjteni viszont a javaslatokat, amelyekkel nem mások, hanem saját magunk tehetünk a közjóért – a magam részéről, minden javaslatot köszönettel veszek.
svédségek
Delisa – vagy Elizabet Dragos, aki a jövőben a podo-pro.hu számára is tálalja a „svédségeket„. Valamikor, 2004 táján fedeztem fel a Tűsarok fórumain, élveztem írásait, legfőképpen azt az életteliségiséget, amit világszemlélete tükröz : „Honnan tudnám, hogy mi a rossz ma? Műanyagot nem rág a rozsda.” Írásain keresztül, kitárult előttem a svéd világ, amelyet korábban nem ismertem, és egyre vonzóbbá vált.
A következő sorokat ő írta, és ezek tökéletes magyarázatot adnak arra is, hogy miért volt fontos, hogy a podo-pro.hu „világjobbító” szándékaihoz megnyerjük Delisát:
„A svédek egyik kedvenc szava az enkel/egyszerű. Legyen mindenkinek érthető. A tervezés (planering) fontos, de ha döntöttek, kitartanak mellette, s kiadják a jelszót: Gå för det! – kövesd az álmodat! Ha van egy jó ötletük, társakat keresnek – mert úgy tartják: egyedül nem mész semmire!- ensam ingen stark! Majd igyekeznek gyorsan körbefuttatni az elképzelést, hogy hamar kiderüljön áll-vagy bukik. Aztán teljes bedobással nekifutnak a megvalósításnak, s képesek mindent-vagy-semmit játszani önmagukkal. Honnan a magabiztosságuk? Talán, mert kiskortól hagyják őket, fejlődjenek saját tempójukban. Több a dícséret, mint a bírálat, nagyobb a bizalom, mint az kényszer. Szabad tévedni, s nem jár sötétszoba, akkor sem, ha sokadszorra is hibázik.
Frihet under ansvar – szabadság, felelősséggel. Ez egy fontos alapelv az oktatásban – is. Miután kezdettől ‘szabad a vásár’ ha tanulásról van szó, az iskola, a tanárok azért vannak, hogy megmutassák a tudáskészletet – de megszerzését nem erőltetik, inkább inspirálják. A lehetőségeket teszik a gyerekek elé, s szabadon hagyják a ‘vegyértékeiket’. Nem a tanár presztízse, tekintélye az első, hanem a diákok tudásvágya. Nem kizárólagos és vitathatatlan ismeretekkel tömik meg s el a gyerekek fejét; igyekeznek érdeklődésüket kelteni, s hagyják, hogy kikaparják maguknak a gesztenyét. Az se baj, ha diót vagy mogyorót találnak. Majd csak rájönnek, mire s miért jó nekik… vagy keresnek tovább.
Már az iskolában tanítanak ‘háztartási gazdálkodást’, gimnáziumban mindenki elsajátítja az állampolgári alapismereteket, s ott választható a ‘kisvállakozás’ tantárgy is. Mindez nagyban befolyásolja, nem csak azt, hogy ki mit tud… hanem azt is, hogy ki mit mer.
Våga mera! – hallják a kölykök itt ezerszer – Sikta mot sjärnorna! Légy bátrabb, s célozd meg a csillagokat! De az se baj, ha mások lábát!”
Ez a részlet az egyik remek cikkéből való, amely a zseniális színes zoknikról szól.
Bár nagyon különböző „hőmérsékletű” világban éltük le felnőtt létünk javát, vannak dolgok, amelyekről másként gondolkodunk, de a kölcsönös megbecsülés alapján szeretnénk együttműködni. Delisa Svédasztaláról mindig szívesen látunk a podo-pro.hu-ba illő jó ízeket, és az általa szerkesztett TÜKÖR – nemzetközi, feminista összefogásban is igyekszünk aktivan részt venni. Annál is inkább, mert régóta gondolkodunk azon, külön-külön, és mostanában már egyre többen, együtt is, hogy a világ női szemmel kicsit más fénytörésű, és talán, nem érdektelen ennek a „kissebbségnek” a szempontja az élet nagy kérdéseinek megbeszélésekor.
Vátozó főutcák városa 5.rész – Sheinkin és társai
A nyolcvanas évekre lepusztult a Dizengoff, és nem született utódja. A város még mindig egyre északabbra épült tovább, de az új negyedek utcái, terei közül egyiknek sem sikerült a közvetlen környezetén kívüli hatást elérnie.
Volt ilyen kísérlet, a Kikar Hamedina esetében. A teret a híres brazil-zsidó építész Oscar Niemeyer tervezte, a hetvenes években el is indult az építkezés a szabályos kör alakban kialakított tér szélén. A lakóházak elkészültek, amelyek földszintje, a legelegánsabb üzleteknek ad helyet, emeleti lakásaiban pedig a tel-avivi újgazdagok költöztek.
A tér közepén azonban mindmáig nem épült semmi, bár az eredeti tervek szerint ide amolyan „építészeti jel” került volna – jó magas, hangsúlyos, hivalkodó.
Csakhogy azzal nem számoltak, hogy a tehetős lakosság, amely a 29 dunámnyi (2,9 hektár) semmi köré épült házakban megszokta, hogy nappalija ablakából egy tér tárul elé, mindent megtesz azért, hogy ez így is maradjon. Idővel jobbnak látszott parkosítani a nagy kerek ürességet, de valódi életet legfeljebb a kutyák élnek, akiket elegáns gazdáik itt sétáltatnak.
A tér túl nagy, a szabályos körben nehéz tájékozódni, az üzletek túl drágák, az izraeliek pedig nem igazán szeretik csak a kirakatokat nézni.
A városi „élesztő” más irányba mozgott. A jelenség, hogy a társadalom kreativ, fiatal rétege jelöli ki a fejlődés, esetünkben a városrehabilitáció irányát – nem új. Már a hetvenes években ismert volt a szakirodalomban a montreali példa, New Yorkban, Párizsban, Rómában is divatossá tették a belváros egy-egy lepukkant negyedét a művészek, a kis pénzű, fiatal értelmiségiek. Tel-Avivban tehát nem találtak fel semmit, csak a városvezetés odafigyelt a tendenciákra.
A hatvanas évekhez képest 1983-ra 60 ezerrel csökkent a város lakossága (327 ezer). Főként a kisgyerekes fiatal párok hagyták el a várost, az agglomeráció csendesebb városaiba, vagy még messzebbre, valamelyik mosávba, újonnan parcellázott településre, családi házba költözve. Ugyanakkor, a „bűnös város” iránti vágyakozás, a vidéki fiatalok körében nem volt érdektelen, de a lakbérek túl magasak voltak ahhoz, hogy sokuk számára ez valósággá váljon. Az akkori polgármester, a legendás Csics (Slomo Lahat) elérte, hogy a közgyűlés megszavazza a fiatalok lakbértámogatását. Ez volt az első lépés. A városba való betelepülés megindult.
A „Sheinkin” környékén ötletes kis üzletek nyíltak a nyolcvanas években, egyre több kávéház-étterem, egyre nagyobb nyüzsgés.
Az elmúlt harminc évben ez a környék saját magát rehabilitálta. Még a házak nagy része is saját erőből újult meg, az önkormányzati segítség abban nyilvánult meg, hogy a rendezési tervekben a korábbi szintmagasságot megnövelte és az értéknövekedési adóból (srófadó) bizonyos engedményeket adott abban az esetben, ha az épület átfogó felújítást hajtott végre. A konstrukció tehát úgy működik, hogy az átlag háromszintes épületre még két szintet építenek, ennek során természetesen megerősítetik az alapokat, kicserélik a gépészeti rendszert, liftet építenek, és a homlokzat is teljes felújításon esik át.
A belvárosba visszaköltözött az élet, az épületek fizikai megújulása mindmáig tart, ebben az évben pedig szerepel a költségvetésben a közterületek teljes felújítása a Sheinkin környékén. De az utca mégsem vált főutcává. Fontos a környéke számára, érdekes volt az idelátogatók szemében – péntekenként akkora tömeg nyüzsgött teljes hosszában, hogy az „idevalósiak” már elkerülték, de semmiképpen nem lehet azt mondani, hogy a nyolcvanas években a Sheinkin lett volna a város főutcája. A kilencvenes évekre, minden önkormányzati támogatás ellenére, a Shenkin is túl drága lett, a fiatal betelepülők még délebbre kerestek maguknak helyet. A Florentin környékén találták meg. Bár ez utcanév is, a tel-aviviak számára ez egy környéket jelent, éppen úgy mint a Sheinkin volt a nyolcvanas években, és lett a szofdizengoff (a Dizengoff vége) az ezredfordulón, hogy az évezred első évtizedének végére átadja helyét a Shabazinak, a Neve Tzedek negyedben.
Tel-Avivnak ma nincs főutcája, de van jónéhány negyede, ahová érdemes ellátogatni akkor is, ha nem ott lakik az ember, ha valamilyen speciális hangulatra vágyik. Egy kicsit mindegyik más, és nem csupán az épületek az utcakép, hanem az ott lakó emberek miatt is. Hiszen, végső soron, a város tőlük izgalmas, vonzó hely.
Herzl-Lilienblum bankmúzeum
Tel-Aviv első főutcája, a Herzl rehabilitációja folyamatában egy konkrét példán keresztül szeretném bemutatni azt a modellt, amely az egyéni és közösségi érdeket egyszerre szolgálja.
Adva volt egy igencsak lepusztult, történeti jelentőséggel bíró, erec izraeli eklektikus stílusú épület. A környékén pedig az egyik nagy múltú bank szerette volna központi tevékenységét összevonni egyetlen épületbe.
Ebből született a Bankmúzeum a Herzl és a Lilienblum utca sarkán, és mellette egy toronyház. A bank teljesen felújította a Shif-házat, kialakított egy városrész-, és bank-történeti részt a földszinten, egy a mai bank-működésről szóló interaktív kiállítást, az első emeleten, amely különösen az iskolás látogatók tájékoztatására szolgál, a második emeleten pedig a jövő bankszolgáltatásáról egy izgalmas, játékos előrejelzést. A múzeumot, teljes egészében, a várostörténeti anyagot is beleértve, a bank, saját költségén hozta létre és működteti. A belépés ingyenes, vezetőt is biztosítanak, ha előre egyeztetik az időpontot.
Bár a bank régóta „végez társadalmi munkát”, honlapján az alapinformációk sorában hirdeti a közösségért végzett munkája minden részletét, ebben az esetben mégsem „szívességet tett” a városnak. A közösség „alku-poziciója” sokkal jobb ennél – az ok: a srófadó.
Tel-Avivban a városháza tervezi, illetve rendeli meg a városrendezési terveket. Nem ötletszerűen változtatnak a beépítésen, egy-egy telek-tulajdonos, vagy befektető kénye kedve szerint, hanem a tervezésnek megvan a maga , társadalmilag ellenörzött folyamata.
Az új stratégiai terv elkészítése, a megfelelő állapotfelmérő és egyeztető munkával majdnem egy évzitizedig tartott. Ennek során elemezték a kialakult helyzetet, a tendenciákat, amelyeket támogatni vagy elsorvasztani célszerű a közösség szempontjából. Itt sem volt egyszerű eldönteni, hogy hol épüljenek magas házak, egyáltalán, milyenné alakuljon a korábban 2-3, majd 4-5 szintes belváros horizontja.
A stratégiai tervezés részleteire egy másik cikkben térek majd ki, a konkrét példa szempontjából annyit kell tudni, hogy amikor a városrendezési tervekben a beépítés lehetősége megnő, akkor ezt a többletet keményen megadóztatják.
Kiindulási pont az értéknövekmény 50%-a. Ha tehát egy kétszintes épület helyén egy nyolcvan emeletes toronyház épül, akkor az új érték majdnem fele a városi kasszát illeti. Ez azért nem pontosan van így, mert ahhoz, hogy egy toronyházat építhessenek, nem egy darab kétszintest bontanak le, hanem „megtisztítják” a környéket, és ennek során az építészetileg vagy várostörténetileg értékes épületeket fel kell újítani. De mindenképp, a közösségi érdeket képviselő városvezetés elég jó alku-pozicióban van ahhoz, hogy a beruházóval szemben különféle követelményekkel álljon elő. Másrészt, egy bankközpont, vagy más funkciójú, üzleti érdekeken alapuló ház tulajdonosának is fontos lehet, hogy a környezete hozzá méltó legyen.
A városvezetés szempontjából nem az a legfontosabb, hogy minél több pénzt söpörjön be a kasszába, hanem az, hogy a területén felmerülő problémák hosszú távon, megnyugtató megoldást nyerjenek. A Shif-ház kiürítése, a felújítás megszervezése, majd a múzeum fenntartása nem csupán pénz, hanem foglalkoztatás kérdése is, amit nem szívesen vesz a nyakába a város. Sokkal egyszerűbb szigorú követelményeket állítani a beruházóval szemben. Kialakultak tehát a közös érdek-szférák. Kétségtelen, a bank saját tevékenységének reklámjára is felhasználja a múzeumot, de ez, legfeljebb a versenytársait zavarhatja, mert az a tájékoztatás, amit a felső két szinten nyújt, a nagyközönség szempontjából igen hasznos. Még a legegyszerűbb háztartást sem lehet jól működtetni alapvető banki ismeretek hiányában, nem beszélve a vállalkozásokról. Egy izraeli nem „állást” keres, hanem valami, jó kis magánvállalkozást szeretne nyitni, amit aztán egyre nagyobbá tud fejleszteni. Ehhez hitel kell, vagy ahogy itt mondják, „banki kiséret”, éppen ezért már a középiskolás gyerekeket célszerű megtanítani a bankok működésére.