Játszani is engedd…
A Fővárosi Szabó Ervin könyvtárban, amely még mindig, az átkeresztelők engedményeként, Hál’Istennek, Szabó Ervin nevét viseli, október 4-én pódiumbeszélgetés lesz a budapesti városfejlesztésről.
A dolgok jelen állása mellett arról, hogy az egyébként mély gazdasági válságban lévő ország, valamint a szintén komoly problémákkal küzdő Európai Unió nemlétező közpénzeiből mire pazaroljanak.
Hogy a politikusok nyomot hagyjanak maguk mögött, bármi áron is.
Turista-csalogató bazár-várost, gigantomániás projektektől terhes belvárost, de még véletlenül sem azt, ami valóban, napi gondja Budapestnek.
Lehetnek bármilyen okos emberek, akik mégoly szeretik is Budapestet, de közmegegyezéses stratégiai terv nélkül elpötyögtetett projektek nem teszik jobbá a fővárost.
Ide nem múzeumi negyed, sem gyaloghíd nem kell addig, amíg képtelenek kitakarítani, amíg a meglévő, értékes épületek rohadnak.
Budapestnek működési problémái vannak, ráadásul, egy országosan képtelen önkormányzati rendszer ága húzza. Sajnos, a politikusok rövidlátása csak a közpénzek elherdálásáig ér, gyorsan-gyorsan, mielőtt egy új garnitúra, pénzéhes lekötelezettjei nem állnak sorba.
Egy várost nem a turisták örömére kell tervezni, hanem a helyi lakosság kényelmére, jólétére.
Ilyen tervek vannak?
Nincsenek.
A hajléktalanok kiebrudalása nem nevezhető megoldásnak a város komplex problémáira.
Szeretni, még egy gyereket sem elég – nevelni is kell. Egy város rehabilitációjához pedig releváns tudás kell elsősorban.
Amíg gyenge képességű emberek foglalják el a döntési pozíciókat, mindegy, hogy milyen párt-állásuak is legyenek, addig rettegnek a tudástól, rettegnek attól, hogy átlátható rend legyen a városban, hiszen akkor kiderül, hogy rájuk semmi szükség.
Ha a városi polgár a panaszkodáson túl is hajlandó tenni, a demokrácia nyújtotta lehetőségekkel élni, akkor talán, lesz olyan testülete ennek a városnak, amelyet megérdemelne, és akkor majd lehet beszélni városfejlesztésről.
Pillanatnyilag az is nagy eredmény lenne, ha tovább nem pusztulna a ránkhagyott örökség és nem lenne rosszabb budapestinek lenni.
Fedél nélkül_2
Beszélgetés Virág Tamással a hajléktalan-probléma megoldásának lehetőségeiről_2.rész
Az előző rész azzal a kérdéssel zárult, hogy mit tennél, ha lenne hozzá hatalmad és korlátlan pénzed?
vita
– Korlátlan pénz, hatalom: egyrészt ijesztő:-) A legnagyobb hangsúlyt arra fektetném, hogy aki képes és akar, lakásban maradhasson. Segítenék – nem pénzzel – kisebb lakáscserénél, szívességbankot nyomnék, lakbérhátraléknál beszámítanék saját munkát, állami-önkormányzati cégeknél célzottan alkalmaznék embereket (ez már elkezdődött), akiknek x ideig munkát és lakhatást biztosítanék, aztán maradhatna bérlakásban. Szankcionálnám a hosszú távon üres lakásokat (tulajdonostól függetlenül), a büntetésből pedig lakbér-kiegészítést adnék. Külön foglalkoznék a szenvedélybetegséggel, pszichés problémákkal – na ez a legdrágább, és itt sem feltétlenül kórházi ágy kell -, mert oda kell visszajutni, hogy a megélhetés költségeiben a prioritás nem a piáé/bagóé/játékgépé, ehhez meg gyógyulni szükséges.
ema
Ma ez, hogy történik?
Nem akartál példát mondani, akkor megint provokállak, én mondok példát:
Tegyük fel, ha maradok Magyarországon, és nincs munkám, mert a hatalomnak nem kell olyan városgazdász, aki a problémákat meg akarja oldani, szóval nincs munkám, lassan minden tartalékom elfogy, a nyugdíjas anyám sem tud eltartani, barátoktól kölcsönt nincs pofám kérni, ha nem tudom miből megadni, szóval előbb a számláimat nem tudom fizetni, aztán el kell adogassam az ingóságaimat, stb. végül az utcára kerülök, hiszen nincs munkám… ez egy lehetséges folyamat, nem? Talán, egyre inkább életszerű, nem?
vita
ema
Egyébként a remekül működő rendszer Izraelben a nyolcvanas évek vége felé először az etiópiai, később, a kilencvenes évek közepén az orosz bevándorlók miatt roppant meg. Egyszerre túl nagy tömegű, hasonló kultúrájú népességet kellett letelepíteni, és ezzel még a nagy integrációs tapasztalatokkal rendelkező izraeli társadalom sem tudott megbírkózni. Az orosz alija után kezdődött a hajléktalan-gond, és mind a mai napig nem képesek felszámolni, bár kétségtelen, számos, egyedi kezdeményezés indult. Izraelben a kibucok sokféle speciális igényű népességet tudnak integrálni. Náluk a patent szinte kivétel nélkül a munka és a tanulás kettősségén alapul, akár hajléktalanok, alkoholisták, akár szellemi fogyatékosok a páciensek. De térjünk vissza a torontói tapasztalataidra – kifejezetten, a pestihez hasonló hajléktalanokkal mi a helyzet ott?
vita
– Nincsenek, ahogy a nyugati világ nagy részében csak nagyon kevesen. A magyar helyzet ebben is „félnyugati”, nem csak azért, mert időben nem figyelünk, személyre szóló segítséget nem tudunk nyújtani (és már írtam, ez nem csupán pénz kérdése), tömegellátást csinálunk, hanem mert a hajléktalanélet zsákutca, csak nagy szerencse esetén van visszaút. Azt gondolom, hosszabb idő az utcán, kirekesztve, más készségeket erősít, mint ami nekünk kell, más erőforrásokat, értékeket hív elő. Nagyon nehéz a visszaút, csaknem lehetetlen. Nem véletlen, hogy tömegek vonultak ki a társadalomból már évekkel ezelőtt, mert csak ott tudták újjászervezni a rendszert életükben, persze úgy, ahogy.
Sejthető volt, hogy ez együtt jár egy sajátos rend kialakulásával, ugyanúgy, ahogy mondjuk az uzsorás által működtetett kisfalu sem az állami szabályok szerint működik, és őket sem lehet hirtelen a keretek rendezésével (iskola, orvos, patika, rendőr, stb. biztosításával) olyan helyzetbe hozni, hogy átlépjenek az évtizedes – nem csak anyagi – nyomoron.
Én is azon az állásponton vagyok, hogy a feltétel nélküli, vagy az intézményes működtetéshez kötött feltételek mellett nagyon más irányba is el kellene indulni. Prágában például nincs ingyenes ellátás, ettől belép egy új szempont (ellátott helyett vevő), aztán nagyon figyelnek a piára, 1-2 sör megengedett, több sehol, mert ott szerintük betegség van, amit nem a szálló kell kezelni. Aztán például szlovák hajléktalanokat sem nagyon látnak el, inkább kifizetik a jegyüket haza, mert azt mondják, kapcsolat nélkül nem lehet integrálni. Ahogy egy ottani szociális munkás mondta: „Önmagában nem etetünk-altatunk, mert emberekkel foglalkozunk, és nem ez a fontos”. Mi etetünk-altatunk, és ettől nem várhatjuk, hogy bármi is rendbe jön.
Időközben érvénytelennek nyilvánították a józsefvárosi népszavazást. Ettől persze a gond megmaradt, de legalább egy látszatmegoldással kevesebb. Várjuk az észrevételeket, javaslatokat.
Kinek a háza? – podo-módra
A napokban kritikával illettem egy családiház-átalakítást.
Már írás közben megfogalmaztam, hogy szerintem, hogy lehetne jobb ez a terv – nem építész-esztétikai, hanem használati szempontból.
Mivel nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy csak kritizálni tudok, meg is rajzoltam a funkcionális rendet, amit jónak vélek – ez is lehet kritika tárgya, állok elébe.
A földszinti alaprajz első változatánál még nagyon ragaszkodtam ahhoz az elképzeléshez, amit a ház tervezője hozott, vagyis a nagy, egybenyitott nappali, amelynek a „közösségi” része az előtérrel és a terasszal szomszédos, ugyanakkor van egy intimebb része is, ami kvázi dolgozó, téli estéken a kandaló előtt üdögélésre is alkalmas, és ezen a terven vizuális kapcsolatba kerülhet a konyhával.
Egy, az előző cikkhez érkezett hozzászóló megjegyzésre viszont rájöttem, hogy ennél sokkal jobb megoldás is létezik, és ezt tartalmazza a második variáció, de előbb nézzük a kiindulást.
A magam részéről, ha tehetem, nem két, egymástól elkülönített szintet tervezek, hanem az úgynevezett „szinteltolásos” rendszerben hiszek, amikor nincs egyértelmű lent és fent, hanem a két szintet átmeneti szint köti össze. Ha ismerném a megbízót, és lett volna alkalmam beszélgetni a családdal, minden bizonnyal sikerült volna rábeszélni őket, de most ilyen durva átalakítást nem terveztem. Viszont, a két szint jobb kapcsolata érdekében a lépcsőt kivettem a nappaliból, és az előtérbe helyeztem, ahol ráadásul meghagytam a teljes légteret, és csak a lépcső alatti részt használtam raktározó térnek, a szomszédos helyiségből (étkező az első változatban, dolgozó a másodikban) való hozzáféréssel.
A lépcsőnek kényelmesnek kell lennie ahhoz, hogy le-fölszaladgálni ne essen nehezünkre. A vizuális kapcsolat is fontos, szerintem, ezért igyekeztem minél kevesebbet „falazni”. Az előtérben nagyon fontos funkció a kabátok, táskák, cipők raktározása, amit egy 180 cm magas szekrénnyel oldottam meg. Az első három lépcső alatt, kihúzható fiókokban is lehet cipőket tárolni. Mellesleg ezek a lépcsők arra is jók, hogy az ember leüljön, ha fel vagy akarja húzni a cipőjét.
Orientációs szempontból a nappali üvegfala az egyik vonzásszféra, a másik a lakókonyha tolóajtaja, amely állapota (becsukva vagy nyitva) tereli a házba érkezőt. Ha nyitva van, amikor vendég érkezik, akkor sincs semmi gond, hiszen a konyhának nem a rumlis főző-részét, hanem a „kávésarkot” láthatja. Itt van a hűtőszekrény, mellette a száraz élelmiszerek tárolására alkalmas szekrény, a külső falhoz közelebb pedig a sütő és a mikro. A kávésarok pultrésze fölött kilátni a dolgozóba, illetve a második variációban az ünnepi étkezőbe. A magam részéről a második variációt életszerűbbnek tartom, ahol a különálló szoba mint dolgozó és alkalmi vendégszoba szerepel. Az étkező közvetlen kapcsolatba kerül mind a konyhával, mind a nappalival.
A konyha három részre tagolódik: a főzőrész legrumlisabb oldala (mosogató és tűzhely) a háztartási helyiséggel szomszédos falra, míg az előkészítőpult az étkező-sziget integrált része. Valójában ez utóbbi a konyha és a ház egészének központja. Itt ugyanis le lehet ülni és beszélgetni azzal aki éppen főz, közvetlen szemkontaktusban, ide ömlik be a fény… A kéményblokk mellett tálalószekrény, a szó klasszikus értelmében – poharak, tányérok, abroszok, stb. A sütőbe, mikroba, hűtőszekrénybe való betételt, kivételt könnyíti a kávésarok pultja, alatta fiókokkal. A két tolóajtót még az első variációhoz terveztem – átjáró az étkezőbe, de meghagytam a második variációban is, így a közlekedő valójában a konyhán belüli torlódás elkerülésére is alkalmas, és a háztartási helyiséghez sem kell kerülgetni.
A földszinten WC+kézmosó (ma már külön bidé helyett a WC-n van a bidé-szerelvény – használat szempontjából is sokkal praktikusabb), és egy zuhanyozó az esetleges vendégnek, de az egyidejű használatot is megkönnyíti a ház lakói számára. Vendég-WC-nek is alkalmas, mert nincs szennyes-ruha, működő mosógép, vagy száradó ruhák. Ez utóbbira szolgál a háztartási helyiség.
Az emeleti szinten négy szoba van itt is, de nem „egyenrangú” szobák: egy szülői háló, az abból nyíló fürdőszobával, két gyerekszoba – figyelembe véve a magyar családok létszámát, ezt valószínűsítettem, de lehet, hogy ebben a családban három gyerek van, akkor a harmadiknak is van egy külön szobája. Ha pedig valóban csak két gyerek van, akkor a harmadik amolyan „családi szoba„, ahol a gyerekek játszhatnak, rumlizhatnak, tévézhetnek, vagy számítógépezhetnek.
Az egyik gyerekszobából közvetlenül is be lehet menni a gyerekek fürdőszobájába, a másikból csak a folyosóról, esetleg a teraszról. Az utcai homlokzati teraszt meghagytam, bár nem vagyok híve az ilyen keskeny teraszoknak – ezekből többnyire lomtár válik, annak meg nem feltétlenül szép. A másik, kertre néző teraszt megkurtítottam – a családi szobából ne kukucskáljon senki be a szülői hálóba…
A folyosó és a lépcsőház között falat megbontottam minden olyan helyen, ahol nincs szerkezeti elem, ugyanakkor a kéménypillér mellett adódott egy folyosóról nyíló beépített szekrény-hely, ami nagyon jó tároló lehet olyan holmiknak, amelyek minden gyerekszobába egyaránt szükségesek.
Eleinte igyekeztem a terv szerinti homlokzati kiosztáshoz illeszkedni, aztán rájöttem, hogy ez hülyeség, hiszen ennek a szabadon álló háznak éppen az az előnye, hogy a helyiségeket két irányból is szellőztetni tudom. Tehát az ablakok funkcionális alapon imitt-amott átrendeződtek. Természetesen, ahhoz, hogy ez a funkcionális séma ház legyen, egy építésznek még a homlokzaton is dolgoznia kell, de tagadom azt a nézetet, hogy bármilyen jó homlokzat kedvéért megerőszakoljuk a funkciót.
Fedél nélkül_1
A józsefvárosi szavazás megint felszínre hozta a hajléktalan-helyzet megoldatlanságát.
Azért kértem Virág Tamást, ennek a témának a szakértőjét, hogy beszéljünk erről, mert miközben magam is úgy érzem, hogy ezt a problémát rendeletekkel és büntetéssel nem lehet megoldani, mint városlakó cseppet sem örülök annak, amit nap-nap tapasztalok Budapesten.
Tehát, nem hiszem, hogy azt, ami ma van, el kell viselnünk, viszont szakértelem híján nem ismerem a lehetséges megoldásokat.
Azt hiszem, hogy legtöbben így vagyunk ezzel, és ennek az a veszélye, hogy ha a városvezetés a „rendcsinálás” jelszavával dönt valamiről, azt a többség támogatja, még akkor is, ha az a problémát csak továbbgörgeti, nem pedig megoldja.
A „beszélgetés” (e-mailes levelezés valójában) pár napja folyik közöttünk, és nem fejeztük be. Ezért több részletben közöljük, mert úgy gondoljuk, hogy hasznos „kibeszélni” a dolgokat. Egyben kérjük, hogy akiben felmerülnek újabb kérdések, tegye fel, hiszen ez nem a hajléktalanok, hanem mindannyiunk, közös ügye.
ema
– A 2011. április 27.-i cikkedben átfogó elemzést adtál a Józsefvárosban kialakult helyzetről, aminek a végén azt javasoltad, hogy kicsi, meghökkentő, kreatív projekteket kellene különösen támogatni és a köztisztasági munkákba való bevonást is említed, amit magam is logikusnak tartottam, mint városgazdász. Most próbáljuk ezt „aprópénzre váltani”, vagyis az általánostól az emberi felé közelítsük, hogy is néz ki egy jó megoldás.
Ahhoz, hogy mi, laikusok megértsük a hajléktalanná válás és az abból való kilábalás útját, arra kérlek, hogy a praxisodból mondj egy-két példát. Természetesen, név nélkül, de olyan konkrét példát, amiben nem „a hajléktalant”, hanem az embert láthatjuk.
Tudod, elég sokat foglalkoztam a Holokauszttal, és azt tapasztaltam, hogy amíg számokról beszélünk, addig a legtöbb ember úgy érzi, hogy nem sok köze van hozzá, de ha egy-egy ember személyes történetén keresztül látjuk a folyamatot, akkor sokkal jobban megértjük az eszünkkel és a szívünkkel is.
vita
– Nehéz egy-egy sorsot kiemelni, ezzel egyúttal negatív mintává tenni, inkább azokat a csomópontokat, döntési helyzeteket sorolnám, melyek közül gyakran elegendő egyszer hibázni, majd végtelenül nehéz korrigálni. Ilyenek a teljesség igénye nélkül a széteső családok vagyonmegosztása, ahol a jövőbeni teher (gyerektartás) elkerülése érdekében az egyik szülő lemond az ingatlanrészéről. Ez gyakori még akkor is, ha jogilag így nehezen kivitelezhető, mert a felek megállapodása gyakran felülírja a jogszabályokat.
Egy másik – erősebben társadalmi – nagy csomag az a lakóhely, ahol nincs legális, reális bért kínáló munkalehetőség, és nincs olyan piacképes vagyon, melynek értékesítésével el lehetne költözni. Akár nagy egybefüggő területek is kialakulhatnak így, ahonnan tömegközlekedéssel igen drága, ráadásul gyakran lehetetlen az esetlegesen távolabb lévő munkahely. A család gyakran szakad, egy része próbál máshol megélni, abból esetleg még haza is küldeni, vagy rosszabb esetben együtt ugranak az ismeretlenbe.
ema
Őszintén megvallva, a kukázást rémes dolognak tartom, úgy gondolom, hogy aki a szemétben kotorászik, az önbecsülése javát már elhagyta valahol. És nem akarok úgy viselkedni, ahogy a legtöbben – elfordítják a fejüket, amikor a ház előtti kukák közt kotorászó embert meglátják. Nem hiszem, hogy ha megbüntetik, akkor nem fog kukázni, mert nyilván olyasmi vitte rá, ami a büntetéssel nem szűnik meg, de mond, mit tehetek én azért, hogy ne kukázzon egy sor szerencsétlen ember?
vita
ema
Mit szólnál a következő dologhoz:
1. az önkormányzat felhívással él, hogy minden olyan ember, aki eddig kukázni kényszerült, mert más megélhetése nincs, jelentkezzen lomtalanítónak, takarítónak.
2. tegyük fel, hogy a hajléktalanok, ha kicsit több jövedelmük lenne a szervezett lomtalanításból, takarításból akkor felvállalnák.
3. az önkormányzat gondoskodna, hogy minden ilyen ember kapjon minimális lakhatást és tisztálkodást, ezen felül pedig meghatározott helyeken reggelit és estebédet, hogy ételért ne legyen szüksége kukáznia.
4. az önkormányzat egyenruhát adna, amit a központi mosodában lehetne leadni – amit szintén, a jelenlegi hajléktalanok üzemeltetnének.
5. minden nap, a reggeli után, a társaság egy része a közterületek takarításával foglalkozna, másik részük járná a kijelölt körzetét, és minden lakásból közvetlenül hozná el a még használható tárgyakat – műszaki cikkeket, bútorokat, ruhákat. Mivel mindenkinek saját körzete lenne, a lakókkal, a közös képviselőkkel kapcsolatba kerülhetnének, ami talán, emberileg is fontos része lenne a társadalom kivetettjeiként élőknek.
6. a használható tárgyakat, az önkormányzat által létesített, szakosodott raktárakba kellene bevinniük, vagy egyedül, vagy nagyobb tárgyak esetén együttműködve. Itt számítógépen rögzítenék, hogy ki milyen szorgalommal dolgozik, és a minimális bérén felül, ennek alapján kapna prémiumot. Ezeket a tárgyakat ugyanis nyilvános árverésen az önkormányzat eladná – ebből lehetne bevételre is szert tenni, hiszen a cél nem az, hogy ezeket az embereket állandóan segélyen tartsuk.
Mit gondolsz, egy ilyen elképzelés használna a hajléktalanoknak?
vita
ema
Másként kérdezem: Te mit tennél, ha lenne hozzá hatalmad és korlátlan pénzed?
Népszavazás a hajléktalanokról
Új rend Józsefvárosban
Kerületi képviselők által kezdeményezett népszavazás, pontosabban az utcai plakátok egy része szerint rendszavazás lesz a hétvégén a Nyolcban. Az elmúlt húsz év első kérdéssora arra kíváncsi, hogy a lakosok hatályban tartanák-e az elhíresült kuka-rendeletet (mely szerint szabálysértésnek minősül kukázás), támogatják-e, hogy a kerület újabb rendeletet alkosson az életvitelszerű közterületen tartózkodás tiltásáról, valamint felhatalmazzák-e a polgármestert, hogy a főpolgármesterrel tárgyalásokat kezdeményezzen Budapest hajléktalanokat ellátó intézményrendszerének átalakításáról, a kerület tehermentesítéséről.
A jogász végzettségű Kocsis Máté fideszes polgármester (aki nem mellékesen a Parlament honvédelmi és rendészeti bizottságának vezetője) a három igen mellett kampányol, a szocialisták a szavazástól való távolmaradásra buzdítanak, szerintük a probléma valós, de a kérdések rosszak, az LMP pedig a „nem” válaszokat támogatja.
Nem új a polgármester rend iránti vágya, előterjesztőként már a tavalyi kuka-rendelet indoklásában arról írt, hogy szerinte a kukázással a polgárok magán és levéltitokhoz köthető jogai is sérülhetnek. A rendeletet rengeteg kritika érte, többek között nyáron az országgyűlési jogok biztosa is alkotmányellenesnek tartotta, és igazából nem is alkalmazták, az érvelés szerint a lakosság döntésére várnak, hogy mit is tegyenek. Az önkormányzat azért készül, több helyen megjelent, hogy a többségi „igen” válaszok felhatalmazásával akcióba lépnek, ehhez a közrendvédelmi intézményt is átszervezték, egy régi motoros helyi expolitikus vezetésével.
Az életvitelszerű tartózkodás tiltása sem újkeletű, fővárosi szinten is szabályozták, és az országgyűlés is tárgyal a témában előterjesztést, melynek egyik szerzője szintén Kocsis Máté. Legkevésbé problémásnak a harmadik kérdés tűnhet, ott viszont tulajdonképpen értelmetlen a felhatalmazás, ilyen „megerősítésre” a tárgyalásokhoz semmi szükség.
Két lakossági fórumot is tartottak a kampány részeként, melyeken a polgármester rendszeresen „bevándorló hajléktalanokról”, „utcai devianciáról” beszélt, miközben sajnos az ellátás alapvető rendszeréről nem volt ismerete. Az általa ajánlott megoldás igen egyszerű: ellehetetleníteni és a kerületből kinyomni a fedél nélkül élőket, mert a józsefvárosiak miattuk nem tudják használni a közterületeiket. A szocialisták álláspontja az volt, hogy az egész ellátást újra kell gondolni, ennek részeként a helyi terhelést is csökkenteni kell, amire a polgármesteri válasz mindig leszögezte, hogy ő a kerületi vezetője, nem akar és tud várni arra, hogy országos szinten történjen bármi is. A kerületi kimutatása szerint alig 40 „saját hajléktalanjuk” van, róluk gondoskodni kívánnak a továbbiakban is, az ellehetetlenítés csak a bevándorlókra vonatkozik.
Nem bonyolult a recept, csupán egy hosszú évekig nyomasztó helyzetből fakadó indulatot kell felkorbácsolni, a megoldási javaslatnál vigyázni, hogy véletlenül se rendszerszerű és bonyolult legyen, hanem gyorsan megléphető, kis területen ideig-óráig eredményeket mutató, majd gyorsan belekezdeni a megvalósításba. A mást gondolókat vegytiszta önérdekérvényesítőnek kell beállítani, magunkat meg a békesség és jólét felkent védőjének. Szlogenként mehet – ahogy megy is – a „Nyócker vagy Józsefváros”, hiszen az „és” fel sem merülhet.
Az önkormányzati lap is helyet ad a kampánynak, legfrissebb számában több oldalon foglalkozik a kérdéssel, nem egy helyen hangulatkeltően. Ilyen például egy, a – valószínűleg a kerületi rendelőben dolgozó – pszichiáter írása, melyben már az ellátó szervezetek szociális munkások is „gyakran kioktató hangnemet megütve kétségbe vonják az orvosi kompetenciát, miközben a beteg szempontjából releváns információkat nem osztanak meg a gondozó orvosaival”. Ezen finomítva a következő mondat a szolgáltatók többségének jó együttműködéséről szól.
Az ebben a néhány mondatban tapasztalható ellentmondás végighúzódik az egész kampányon, ahol javarészt valós problémákra (utcai élet, a kerületi kis részén sok ellátó koncentrálása, nagy forgalmú intézmények, stb.) azonnali, gyors és gondolkodást sem igénylő válaszokat kínálnak. Ahogy Kocsis mondja: a szociális megközelítés mellett helye van a rendészetinek is. Amit meg elhallgat, hogy csak az utóbbit erőlteti, némiképp elfelejtve, hogy azok is emberek, akikről szó van. A kerületi kommunikáció arra épül fel, hogy a húsz éves problémára van egy kézenfekvő megoldás, hogy az ellátók a hajléktalanokból élnek, ezért hoztak ide ennyi ingyenélőt, hogy a kerületi ingatlanfejlesztéseit blokkolják az idegen szegények. Közben meg úgy tűnik, az utóbbi hónapokban hagyták még inkább legatyásodni a környéket, elkészült közvécé van zárva, pedig nagy szükség lenne rá, szombat estére tele vannak a kukák, mert hétvégén nem ürítik, és nincs elegendő.
A népszavazást követően a kerületi vezetés szándéka szerint megmutatja, milyen is rend, és ebben – ahogy más emberek elüldözésében – is a lakók tevőleges közreműködését kérik. Szeptember elején tették közzé Civilváros című koncepciójukat, melyben az olvasható, hogy tömegesen irányították a kerületbe a menekülteket és a hajléktalanokat. A tervezet – nevét meghazudtolva – egy olyan városrendészeti elképzelés, mely a helyi civil szereplőket elsősorban arra a feladatra használja, amit az önkormányzati rendészet eddig nem tudott elvégezni. Az anyag civil önszerveződést és alpolgármesteri posztot is ígér, persze csak azok játszanak, akiket a kerületi önkormányzat józsefvárosi civilnek tart. Utóbbiak lehetnek magánszemélyek és szervezetek is.
Valószínűleg nem lesznek köztük fedél nélküliek, abban is csupán bízni lehet, hogy a feléjük irányuló felelősséghárítás nem okoz semmilyen komolyabb atrocitást.
Kinek a háza?
Mániám a régi lakások átalakítása. Nem csak azért, mert a nyolcvanas évek közepétől ebből éltem, hanem mert mint városgazdász, őszintén hiszek abban, hogy jobb lehet az elkövetkezendő generációk élete, ha az eldózerolás és új építés helyett településeinken a régi épületeket képesek leszünk jól átalakítani a mai, elvárható igényekre.
Nem az építész zsenik ellen készülök merényletre – tisztelem, ha valaki eredeti és nagyszerű alkotásokkal gazdagítja az emberiséget, de ellene vagyok az „eldobható építészetnek”.
Nem kell mindig mindent a nulláról kezdeni. Megismerni, megbecsülni, amit az előző korok építettek – nem alávaló dolog. Kevesebb művészieskedő gesztus, több igyekezet arra nézvést, hogy a megrendelő életét magas szinten szolgálja az a tér, amit az átalakítás során létrehozunk neki.
Az őszinte érdeklődés vezetett, amikor az építészfórumon ismertetett családiház-átalakítás mellékletei között megnéztem az alaprajzokat is.
Bár a szöveg alapján hiányérzetem volt, mert arról semmit nem tudtam meg, hogy kinek tervezték a házat. Papa, mama, két gyerek, esetleg három? Hány évesek? A szülők mivel foglalkoznak? Hazaviszik a munkát, vagy nem? Vagyis a program, annak az emberi és nem pedig műszaki mivoltában, ismeretlen.
Az alaprajzok végképp elkeserítettek, ezért ültem neki, hogy véleményemet ne csupán pár soros hozzászólásban, hanem alaposan kifejtsem. Az építész azt írja, hogy a teret a következő funkcionális elven alakította: közösségi–nappali, illetve privát–éjszakai zónákra. Nos, lehet, hogy ezt még mindig így tanítják az egyetemen, és ha igen, akkor ez elég nagy baj, mert ez a szemlélet a réges-régi tisztaszoba-rendszerből fakad, ami álságos, him-soviniszta és pazarló.
Ránéz az ember lánya a földszinti alaprajzra és sírhatnékja támad.
Jó hosszú előszoba, ami nekikoppan a falnak, ahelyett, hogy teret nyitna, ha már egyszer a „közösségi” funkció kedvéért az egész földszintet beáldozta. Tudom, kell a szélfogó, hiszen Magyarországon cudar idő is lehet tél derekán, de könyörgöm, van elég tér jobbra-balra, lehet ezt egy kicsit nagyvonalúbban is megoldani…
Az ilyen építészeti rajzok, amelyek nem adnak teljes bútorozást, félrevezetőek, hiszen például, nem lehet tudni, hogy a lépcső melletti nappali-tér mire szolgál? Talán, az építész sem tudta eldönteni? Lényeg, hogy nagy legyen a nappali?
Persze, lehetne az előszoba maga is kellemes tér, ha a lépcső onnan indulna, így az alsó lépcsőfokok a bejárathoz közeli oldalon kellemes szélességűvé terebélyesítenék a megérkezést. Persze, a másik oldalon, hogy a nappalit egy széles üvegajtó-fallal közvetlenül megnyithatóvá tegyük. Akkor egy felöl valóban közösségivé tesszük a nappalinak azt a részét, ami egyébként a terasz és a kert felé is néz, más rész a nappali belső tere, a kandallóval intimebbé tehető, tehát nem két semmitmondó szoba kapcsolódik, hanem funkcionálisan is megoszthatjuk a teret – a bejárathoz közelibb, nagyobb térben, ami az év egy részében még inkább megnyitható a terasz felé – a családi együttlétre alkalmas, míg a belső rész, a „kuckószerű”, intimebb tér, a kandallóval télen, lehet a televizós, internetes, zeneszoba – a család speciális igényeire méretezve. De ahhoz ismerni kell a család szokásait.
A probléma, hogy a tervező nem nyúlt a válaszfalakhoz, azokhoz, amelyek nem tartószerkezeti elemek, csak a megszokás hagyta ott őket, így akadályozva a valódi megújulás lehetőségét. Ilyen a fürdőszoba is. Minek? Nagy diszfunkcionális helyiség, egyben a mosás a fürdés, zuhanyozás, WC, bidé (mert az nagyon fontos a közösségi funkció miatt…). Ráadásul nagyon rossz helyen van, orientációs szempontból. Az ilyen helyiség a házigazdák réme, mert mindig rumlis, amikor éppen egy vendég pisilni akar. Elemi dolog, hogy egy családi házban kell egy háztartási helyiség, ahol ott a mosás, a szennyesruha, a vasalódeszka, a porszívó, a felmosóvödör a partvis, stb. – egy lakást ugyanis takarítani is kell, és ha ezeknek nem tervezzük meg a helyét, akkor rumli van, és az nem tesz jót a családi kapcsolatoknak.
Kiütéseket kapok a him-soviniszta konyháktól, amelyek jó messze vannak a nappalitól, hogy az ott sertepertélő száműzetésben érezze magát, ha csak egy kávét kell készítsen, nemhogy egy családi ebédet. Tudom, a hagymaszag, meg egyéb, de ez a legostobább érv, hiszen megoldható lenne a gigafürdőszoba és a konyha helyén olyan lakókonyha, ahol enni is lehet és családi életet is élni, amikor valaki főz.
Persze kell WC és kézmosó a földszinten, sőt, szívem szerint az étkezőt is úgy alakítanám, hogy vendégszobaként is funkcionáljon, alkalomadtán. Sosem lehet tudni, hogy mikor éri baleset a ház valamelyik lakóját, hogy nehézséget okoz, ha átmenetileg is, felmászni az emeletre, esetleg idős rokon, ismerős jön vendégségbe, szóval, nem ártott volna erre is gondolni.
Lehet, hogy a megrendelő nem mondta – a megrendelő nem tervez naponta magának házat, nem kell mindent tudnia, de ha felhívja rá a figyelmet az építész, akkor megköszöni a jó tanácsot – nekem ez volt a tapasztalatom több, mint két évtizeden át.
Az emelet teljesen elszakad a földszinti tértől. Mivel a lépcső is elég nyomoronc, a ház lakói valóban megosztják az idejüket a lent és fent között, vagyis a fél ház többnyire üres, vagy korosztályok szerint oszlik meg, és szétválasztja a családot.
A lépcső kényelmessége meghatározza az egész ház használatát, ezért nagyon fontos, hogy ne legyenek benne ilyen életveszélyes elhúzások, és lehetőleg szabad tér egészítse ki, mert rémesen rossz egy csőben felfelé kapaszkodni. Egy 225 négyzetméteres családi háznál megengedhető lett volna, hogy az előszoba-lépcsőfeljáró kétszintes tér maradjon – nem csak elegánsabb, hanem praktikusabb is.
Megint gondban vagyok, hogy ki lehet az a család, akinek a tagjai vagy a földszinten, vagy az emeleten, de egy nagy méretű, vegyes funkciós térben szeretnek, talán egyszerre fürdeni? Amennyire a földszinten bőven elég lett volna egy WC, kézmosó, zuhanyzó egység a háztartási helyiség mellett, a négy szobának feltétlenül több fürdőszoba kellene. Jobb helyeken szokás a házaspárt megörvendeztetni egy kisebb fürdőszobával, ami a hálóból nyílik – talán nem kell elmagyarázzam, milyen praktikus okai vannak ennek az elrendezésnek… Másik fürdőszoba a gyerekeké, amit szintén úgy szokás megoldani, három gyerekre, hogy a fürdőszobán két ajtó van, és az egyik a legnagyobb gyerek hálószobájából vezet oda. Ehelyett építészeti elemként talán fontos, amúgy használhatatlan teraszokkal aggatta tele az alaprajzot a tervező. Bútorozás nincs, mert például a III. szobába szekrényt betenni nem lehet. Van ugyan egy teljesen béna, egyoldalú gardrob, ami sokkal praktikusabban lenne használható, ha a szomszédos szobából nyílna.
Az emeleti alaprajz elképesztően hasznavehetetlen helyiségeket tartalmaz.
Ami ebben a tervben a legjobban bosszant, hogy ha valaki végigelemezte volna az alaprajzot, a hibákból már könnyen megtalálta volna a jó megoldás is – nem különösebben nagy szellemi erőfeszítés.
Viszont annak a családnak, aki ebbe a házba költözik, évtizedekre meghatározza az életét, és nem a jó irányban. Ezért bosszant. Nagyon bosszant.
Ön(fenntartó)kormányzat_15
Vígságok
Egy településen, éppen úgy, mint egy család vagy egy ország életében, vannak kötelezően megoldandó problémák, szükségletek, amelyekről minden körülmények között gondoskodni kell. Kenyeret nem lehet pótolni cirkusszal. Nagyon jó cirkusszal sem.
Másfelöl persze, a kultúra életünk része kell legyen ahhoz, hogy embernek és ne igavonó baromnak érezzük magunkat.
A kultúra pénzbe kerül, és abban a koncepcióban, amelyben a bevételek és kiadások egyensúlyban vannak, meg kell találni a forrást a kultúrális és sport-kiadásokra.
Nem úgy, hogy állambácsi (az adófizetők zsebéből) fizeti a cehhet, vagy még nagyobb kört leírva, az EU-ból reméljük a pénzt. Tudomásul kell vennünk, hogy nincs „idegen forrás”, minden, amit elköltünk, az a mi zsebünből kerül ki, és jobb, ha világosan látjuk a pénz útját, mintsem azzal ámítsuk magunkat, hogy semmi közünk hozzá, miből támogatjuk a kultúrát.
Most is példával kezdem, hogy a leülepedett világképet, amely a kultúra finanszírozásával kapcsolatban a magyar fejekben van, kissé összezavarjam. Még véletlenül sem gondolok arra, hogy például, a Káli medencei alaphelyzetben, a kultúrát úgy kell kipipálni, hogy a településeken élő hírességek, zenészek, színészek, képzőművészek ingyen ajánlják fel szolgálataikat a lakosság szórakoztatására. Az alkotó ember, a művész jogait messzemenően tiszteletben tartva lehet csak olyan rendszert kialakítani, ami hosszú távon működőképes.
A Becálel (képző-, és iparművészeti) Akadémiát 1906-ban Borisz Sác alapította Jeruzsálemben. Állami támogatást nem várhatott (Oszmán Birodalom), és növendékei többsége is nincstelen jemeni zsidó volt. Ideológiai alapon pedig sokáig nem lehet egy iskolát fenntartani. Éppen ezért az iskolát iparművészeti műhely egészítette ki, és az onnan kikerülő tárgyakat bizony eladták, hogy fedezzék az iskola kiadásait. Az eladás érdekében Sác kiállításokat szervezett, üzletet nyitott Jaffón. Viszont éppen azzal, hogy az akadémiát egy kézműves műhely egészítette ki, egy csomó embernek munkát is tudott adni. Később, 1954-ben Ruth Dayan (Mose Dayan felesége) a bevándorló, keleti zsidók kézműves hagyományait ötvözte egy magyar zsidó divattervező nő rendkívüli képességeivel, amikor létrehozta a Maskit márkát. Olyan, eredeti, divatos termékeket alkottak, hogy ma már múzeumi tárgyként tartják számon a sivatagi köpenyt, amely a maga korában sem volt olcsó darab.
Vagyis az, hogy valaki művészettel foglalkozik, nem jelenti azt, hogy egy kis egészséges üzleti szellemmel kiegészülve, ne tudná megteremteni az anyagi függetlenségét, amely persze, sok esetben az alkotói függetlenséghez is nélkülözhetetlen. Budapesten is volt erre már példa, amikor egyébként elismert képzőművészek romkocsmákat rendeztek be, hogy megélhetésükről gondoskodjanak, és ez semmit nem von le képességeikből, sem pedig abból az alkotásból, ami íly módon készült.
Magyarul – egyáltalán nem biztos, hogy állami köldökzsinór nélkül kevésbé jó művészetet kapnánk, tehát a kulturális élet szereplői is át kell értékeljék a lehetséges forrásokat, amelyekhez hozzájuthatnak. Az éppen aktuális hatalom által finnanszírozni kívánt gigantikus projektek helyett a „kultúra-fogyasztásnak” olyan formái célszerűek, amely közelebbről érintik meg a célközönséget. Ehhez pedig az kell, hogy a kisebb közösségek szintjén dőljön el, hogy mire adható közösségi támogatás, és mire nem. Vagyis, a kultúrális és sportkiadások egy részét az önkormányzati szinten képződő forrásokból, közvetlenül érdemes finanszírozni.
A PODO-rendszer erre tartja fenn az ingatlanbérletekből származó jövedelmek adóját. Mindkét eleme fontos ahhoz, hogy ne csak egy elvileg szedhető adó legyen, hanem megszüntesse a mai fekete-piaci rendszert: az egyik az adó alacsony mértéke (10%), a másik az, hogy helyben szedik és helyben költik el. Kisebb közösségen belül az ilyen jövedelmet eltagadni kevésbé „sikkes”, különösen akkor, ha mindenki tudja, hogy minek a fedezetét jelenti a bevétel.
Minden kulturális projekt esetében az egyéni aktivitást kell támogassa a közösség, vagyis ahhoz, hogy egy projekt, egy intézmény az önkormányzati keretből támogatást kapjon, már le kell tudni tennie valamit az asztalra. Erre kitűnő példa a Spinoza Ház, amely réges-régen megérdemelte volna, hogy az önkormányzat elismerje a városért és a kultúráért végzett, sokéves munkát azzal, hogy minimális, de rendszeres támogatásban részesíti azt, ami jó, amire igény is van, és az életben maradásához csak minimális közösségi befektetés kellene.
Vízválasztó
Az elmúlt időszak nagy szenzációja az a bejelentés volt, hogy az SCD elhagyja a Balatont. Sok balatoni, és más település egyetlen reménye, hogy egyszer jön egy nívós cég, és fejleszt, amely adóbevételt és munkahelyeket teremt. Így az SCD kihátrálása most több települést reményvesztetté tett, mert a cég fejlesztéseitől várta a fellendülést.
Persze ismerünk olyan települést is, amelyik kevésbé függ az egyetlen balatoni nagy fejlesztő sikerétől, ez pedig Balatonfüred. Vajon mi a titka e sikeres településnek, mások az adottságai, fekvése, hagyományai kultúrája, vagy a település vezetőjén múlik a siker? Valószínűleg mind számít, de én mégis ez utóbbira tenném le a voksomat
Ma a Balatoni térség települései igen szomorú képet mutatnak, pedig ez még, mondhatjuk fejlett része az országnak. Általános jellemző, hogy egy-egy elszigetelt próbálkozás van a településeken, kisebb projektek meg-megvalósulnak, de átütő változás mégsem történik. Miért? Mert ez nem megy úgy, hogy majd jön egyszer valami fejlesztő, és valaki majd csinál valamit.
Nem! Ez csak úgy megy, ha mindenki akarja, az összes aktora a térségnek beindul, egy irányba megy, és egyszerre visznek erőt, szándékot a cselekvésbe, egy közös cél megvalósításába, ami több mint a túlélés. Ez a régi módszerekkel nem megy, nem elég egy-két jó szakember, akik jót akarnak, jó dolgokat találnak ki, és azután mégis minden terv a polcon végzi. Fel kell ismerni, hogy más technikákra van szükség. Ha nincs egy település, egy térség ott élő-vállalkozó polgáraiban lendület, elszántság, ha ehhez nincsenek képzett, jó vezetők, akik húzzák magukkal a többieket, akik képesek motiválni, egyben tartani a „csapatot”, mint egy jó hadvezér, akkor továbbra sincs miről beszélni. Marad az összeomló élet és annak leképezéseként, az összeomló környezet.
Mit látunk? Jellegtelen projektek, ami csak minimális önfenntartó képességgel bírnak, bódék, épülettoldalékok a főtereken, éppen ahogy egy-egy magánfejlesztő tehetsége diktálja. Ebben a legszuperebb főépítész sem tud rendet tenni. Abban a városközpontban, amelyben az ingatlantulajdonosok csak túlélésre „gyúrnak”, csak egy újabb bódéra futja, vagy jobb esetben egy nívósabb „pavilonra” adnak ki megbízást. És ez szaporodik azokon a településeken, amelyek az ország kirakata.
Szomorú építészeti koncepciót láttam az egyik kiemelt balatoni településen. Bitumenes zsindelyes fedésű, kőburkolattal fedett középkori bástyautánzat a fő tér csuklópontjában, amely a retro hangulatú strandhoz vezeti az idelátogatót. (A teremtő álmok mindig a megbízó fejében születnek meg, és ő választ a saját ízléséhez „ideális” tervezőt.) Most a hagyományos nemzeti karakter az új irány, és abba ringatjuk magunkat, hogy ez megold valamit. Ha egy településben nincs erő, lendület, élet, akkor a legjobb építészeti minőség ellenére is olyan funkciókat, és azok életben tartóit vonzza, akik képtelenek azt életben tartani, felvirágoztatni. Rémálmomban előjön néha, a makovecz-stílusban megépült városközpont, vagy inkább „üzletsor”, amiben kínai fehérneműt árulnak.
Nem, ez így nem mehet tovább!
Fel kell ismernünk, hogy az építészeti nagyszerűség kevés, ha nincs, aki felvirágoztassa, fenntartsa, gondozza és tovább fejlessze a környezetet. Tehát az építtető, aki megálmodja a projektet, és bele az életet, ő a forrás, ő dönt merre kormányozza az életét, a mentális és fizikai egészségét, és persze építtetőként a tágabb környezetét.
A válság és a pénzhiány mindenre kifogás, és beletörődünk, így egyre lejjebb adjuk. Most ez a szemlélet a forrás. Már csak a kirakodó vásár él meg, a műanyag fröccsöntött ajándéktárgyakból van biznisz, de már lassan az sem éri meg, ahogy az ismerős vállalkozó mondja. Vajon ez az erőtlenség, ez a túlélésre fókuszáló szemlélet mennyiben járul hozzá ahhoz, hogy a Balaton is pusztul, alulhasznosított, hogy a vendégéjszakák száma töredékére csökkent a 20 évvel ezelőttinek, hogy a minőségi szolgáltatások száma is csökken, az alacsony látogató szám és a rövid szezon miatt, hogy a lakosság jellemzően elköltözik a településekről a romló megélhetési körülmények miatt.
A Figyelő egy 2008-as számában, Tópárbaj címmel közölt cikkében igen plasztikusan mutatja be a prosperálásból és a hanyatlásból származó különbséget az olaszországi Garda-tó és a Balaton összehasonlításán keresztül, sok statisztikai tényszámmal alátámasztva.
Mi a kiút?
Sokan mondják persze, hogy végre a Tó a magyaroké. Igaz, persze, de milyen áron? Vajon a gazdasági kiútkeresésben mekkora szerepe lehet a Balatonnak, megengedhetjük-e magunknak, hogy az ország túlélésének romló feltételei mellett a Tóra csak úgy tekintsünk, mint egy ideális pihenőhely, ahol nincs senki, csönd van, az év 10 hónapjában kihasználatlan, de a miénk. Hány embernek kilátástalan emiatt az élete, hány embernek nincs munkája, hány család van, aki csak vegetál, és hány gyermeknek üzenjük ezzel, hogy az élet kilátástalan. Lehet-e csupán tájesztétikában gondolkodni, amikor település vagy térségfejlesztésben gondolkodunk. Valós szándékunk-e az, hogy újra kellene szervezni az életet a Balaton körül, amely jobb és prosperálóbb, mint ami van, ahol mindenki megtalálja a számítását, a megélhetést, és benne a saját életkörülményeinek javulását. Ez is a mi felelősségünk.
Ki fejleszti a Balatont?
A köz- vagy a magánszféra? Egy térség fejlesztése nem egy-két ügyes projekten múlik, az egy sokkal összetettebb folyamat. Nem elég az, hogy illeszkedik-e az épület a tájhoz, vagy az épített értékekhez. Több kell, sokkal több.
Ahhoz, hogy a vendégek újra rátaláljanak a Balatonra, és a fizetőképes kereslet a nívósabb szolgáltatások iránt is megnőjön, szükséges a magán és a közszféra együttes, szervezett fellépése, hogy ezek szinergikus városfejlesztési akciókat gerjesszenek.
Egy-egy projekthelyszín fejlesztése nem elég, az kell, hogy a települések és a térségek fejlődjenek, mert az vonzóvá teszi a térséget, oda jönnek az emberek, ott jól érzik magukat, amiben élet van, azt szeretik.
Ami nem nő, az csökken
… mondják a gazdaságkutatók (de élettanászok is megfigyelték az élő szervezet működési mechanizmusait vizsgálva). Tehát statikus állapot nincs, minden változik. A túlélés esélye az, hogy felismerjük-e, mely berögzült elavult paradigmáinkat kell megváltoztatni a fejlődéshez. Ha nem veszünk tudomást arról, hogy megújulásra van szükségünk, akkor a hanyatlás tünetei kezdenek jelentkezni, amely a Balaton tekintetében azt jelenti, hogy azon vesszük észre magunkat, hogy egyre több a leépülő, működésképtelen épület, tér, közút, sétány, park, panzió, lakóház, intézmény, kikötő, stb. És ez, egy egymást erősítő folyamat, lefelé húzó spirál. Egyre nehezebb megfordítani a folyamatot, egyre nagyobb lendület és elszántság kell ahhoz, hogy valamibe életet lehessen lehelni, és a romló folyamatot megfordítani.
Kollégáimmal, több tervünkben, pályázatunkban is azt keressük, hogy mitől lesz sikeres egy új városi tér? Mik azok az összetevők, amiből, csak ha egy is kimarad, annak megépülése után hosszú távon egy folyamatos leértékelődés következik be, a hely elveszti a varázsát, az üzletekben kicserélődnek a bérlők, az árukészlet és a szolgáltatás színvonala csökken, a fizetőképes kereslet elkerüli, nehéz lesz fent tartani, elnéptelenedik, vagy olyan társadalmi csoportok veszik birtokukba, amelyektől meg kell védeni az épített vagyontárgyat, az itt élők biztonságát.
(Az Értéktérkép Kft-vel -Varga-Ötvös Béla- együtt dolgoztuk ki a sávolyi tervezett MotoGp pálya és kapcsolt projektjei mentén született Marótvölgye koncepciót, az Ecorys Kft-vel és az Archiplan Kft-vel pedig a Balatonfűzfői Delta-terület ötletpályázatát, amelynek fő célja volt, az építészeti karakter megalkotásán túl a megvalósíthatóságért és fenntarthatóságért való felelősségvállalás, és hogyan hozzunk létre olyan fejlesztést, ami egy egész települést elindít felfelé, egyfajta öngerjesztő folyamatként.
Ma Magyarországon a városok, települések hivatalai jobbára csupán reagálnak az elemi projekteket, egyedi ingatlanok beépítését kezdeményező, a város léptékéhez viszonyítva kis volumenű fejlesztéseket megvalósítani szándékozó privátszféra (kisbefektetők) kezdeményezéseire. Ezek az elemi kisprojektek az esetek többségében nem tudják környezetüket kellőképpen helyzetbe hozni, nem indul meg az öngerjesztő, önszervező megújulás. Komplex akcióterületi fejlesztés-menedzselés hiányában az elemi projektek nem tudják elérni azt a kritikus tömeget, azt a fejlesztő erőt, amivel hatásuk nagyobb területek megújulására kiterjedhetne.
Mindezen indokok alapján szükség van az elemi projekt-alapú, úgymond „spontán” városfejlődés mellett a város-kormányzás által irányított, kezdeményezett, gerjesztett fejlesztési akciókra is.
Ez akkor válik mindent átható szándékká, akkor indul be igazán, ha mozgósítani tudjuk az összes érdekelt szereplőt. Ezért javasolt eszköz a széleskörű partnerség kialakítása már a célok kitűzésekor és azután végig az egész tervezési folyamaton, egyrészt a civil szereplőkkel a fejlesztések megértése és támogatottsága érdekében, valamint gazdasági szereplőkkel a városirányítás által elhatározott és meghatározott fejlődési irányok támogatása és összehangolása érdekében.
Ez az igaz feladatunk, ezt kell profin megtanulnunk, és tovább adnunk, ez teszi újból élettel telivé ezt a helyet, ezt az országot.
Ön(fenntartó)kormányzat_14
Fejlesztések forrása
Míg a bázisadó a település folyamatos fenntartásának forrása, a fejlesztéseké a srófadó.
A srófadó a beruházásokat adóztatja, mégpedig az adott terület értékének növekedéséből származó ingatlantulajdonosi gazdagodást.
Az nyilvánvaló, hogy Budapest belvárosában egy alacsony beépítésű telken megépíteni egy jóval intenzívebb beépítésű projektet extraprofittal jár, és ennek megadóztatása jogos, de milyen srófadót vethet ki, hogy a példánknál maradjunk, a Káli medencei önkormányzat ? Ha pedig nincs srófadó-bevétele, akkor miből fejleszt?
A srófadó településfejlesztés-szabályozó volta abból fakad, hogy az egész országban bevezetésre kerül, így a telekárak különbözőségén túli ösztönző-visszafogó szerepet játszik. A már most is zsúfolt városi területeken visszafogó szerepe van, míg a beruházásokra éhes vidékeken, alacsony mértéke ösztönzően hat. Ugyanakkor, a terület besorolásának megváltozásából (mezőgazdasági területet ipari övezetté, lakóterületté, stb.) származó többletérték nyilvánvalóvá tétele az önkormányzatot a mostaninál jobb alku-pozícióba helyezi.
Példánknál maradva, addig a küszöbértékig, amíg az önkormányzat beruházásokat akar vonzani a területére, üzleti tervében feltüntetheti, hogy az első jelentős beruházás (a magas szinvonalú idősek otthona, a hozzá tartozó egészségügyi központtal) srófadómentes és az önkormányzati területért hosszútávú szolgáltatási szerződést köthet a beruházó, ami előnyös mindkét félnek, hiszen a beruházás összegét csökkenti, ugyanakkor a településen élő idősek szociális ellátása egy korábban elképzelhetetlenül magas szinten oldódik meg, mondjuk 30 évre.
Ugyanakkor, a településcsoport lakosságszámához, meglévő vállalkozásaihoz viszonyítottan hirtelen egy olyan társaság csatlakozik, amely könnyebbé tesz bizonyos infrastrukturális beruházásokat, és ezzel elindít egy pozitiv spirál-folyamatot. Az elsőséget ily módon „jutalmazza” a rendszer, hiszen az élet követelményeihez alkalmazkodóan dinamikus. Viszont, a srófadó léte előrevetíti azt a helyzetet is, amikor a beruházások már nagyon is szeretnének ide jönni, de ezért a lehetőségért már egyre nagyobb összegű adót kell fizetniük, vagyis a tőkét arra inspirálja, hogy ragadja meg az elsőség lehetőségét.
A srófadó nem csodaszer. Még Budapest belvárosában sem. A budapesti politikusokból való kiábrándultságom akkor érte el a csúcsát, amikor nekik megcsillant a szemük az új adófajta lehetőségétől. A srófadó ugyanis együtt hat azzal a településfejlesztési koncepcióval, ami meghatározza a fejlesztés közmegegyezéses irányát. Tehát arról nincs értelme álmodni, hogy majd jönnek a pénzes befektetők, és attól minden jobb lesz egycsapásra! A sikerért meg kell dolgozni ebben az esetben is, tehát azt az előkészítő munkát, amely egy-egy új önkormányzat területén lévő adottságokat felméri, konkrét üzleti tervvel keres megfelelő befektetőt és hosszútávú stabilitást jelentő szabályozókkal kínál kölcsönösen előnyös lehetőségeket – nem lehet megspórolni.
Miközben ezen a sorozaton dolgoztam, lezajlott az éves főépítészi konferencia, egy kivételesen sikeres balatonparti városban: Balatonfüreden. Az esemény kapcsán Marthi Zsuzsa vezető településtervező írta le gondolatait a Balaton környékének fejlesztésével kapcsolatban. Nem beszéltünk össze, de mondandónk összecseng.
Előző rész: 13
Következő rész: 15 Vígságok
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_13
Közbiztonság
Ahogy a bogotai példából kitűnt, a közterület minősége nem csak a lakosság komfortérzetére van jótékony hatással, hanem a közbiztonságra is.
Az elmúlt évtized magyarországi bűnözésének 70-80%-a a vagyon elleni bűncselekmény. Kriminalisztikatörténeti tény, hogy Magyarországon az európai környezethez képest mindig is magas volt az emberölések (és az öngyilkosságok) száma. Az elmúlt tíz évben azonban e magas érték is megkétszereződött. A társadalmat súlyos és igen szerteágazó korrupció terheli, de ezek jelentős része feltáratlan marad. A szervezett bűnözés az 1970-es évek végén, a 80-as évek elején jelent meg. A századvég bűnözésének új vonása a számítógépes csalások.
A bűncselekmények döntő többségét férfiak követik el, aránytalanul felülreprezentált a 15-25 éves korosztály. Nagy számban találhatók egyedülállók, nagyvárosban élő személyek, akikre jellemző a gyakori lakóhely-változtatás. A fiatalok lemorzsolódnak az iskolarendszerből, családi kapcsolataik szétesettek, és általában a társadalmi struktúra alsó rétegeihez tartoznak. Hazai sajátosság, hogy a kiskorúak lélekszámának csökkenése ellenére a fiatalkorú bűnelkövetők aránya nő.
A bűnözés magyar sajátosságai alapján az okokat a rendőrség a következőkben látja: a második világháború után lezajlott mobilitás, migráció, életformaváltás következtében kialakult és tömegessé vált az „elgyökértelenedés”, a városba áramlás, az emberi lakóhelynek alkalmatlan munkásszállók, a lakótelepi elidegenedés, a falvak megtartó erejének elvesztése, a helyi közösségek kiüresedése, szocializációs szerepük elvesztése. Az erkölcs- és normanélküliség légkörében eltúlzott szerepet kapott a jogi szabályozás és a jogsértések szankcionálása, ami fokozta az állam amúgy is túlburjánzott bürokratizmusát, gyengítette a jogkövető magatartást, viszont általánossá tette az állampolgár kiszolgáltatottságának érzését. Megnőtt az anyagi és létbizonytalanság, óriási méreteket öltött a munkanélküliség, növekedni kezdett a hajléktalanok száma.
Hozzá kell tenni, hogy az elidegenedés nem csak a lakosság körében problematikus, hanem a rendőrség és a helyi lakosság kapcsolatában is. Az utcai, gyalogos rendőr (nem párban), aki minden követ és minden helybélit ismer, akinek a „rendellenességek” azonnal feltűnnek, aki jelenléte elrettentő szereppel bír bizonyos bűnesetek megelőzésében – nem létezik. Az uborkalopásos, magyar-gárdás valóságban a szociális viszonyok javítása mellett a helyi rendfenntartók szerepének megerősítése alapvető követelmény.
Magyarországon, a helyi rendfenntartó erőnek hagyománya van, valójában az országos rendőrség a különböző városi rendőrparancsnokságok „államosításával” alakult meg, 1920-ig, és akkor a csendőrségről még nem is szóltunk. Nem is fogunk, mert nem a múlt kétes dicsőségében keressük a megoldást a mai problémákra.
Ma is létező önkormányzati rendfenntartó szervezet a közterület-felügyelet, amelynek gyengék a jogosítványai arra, hogy hatékonyan ellássa azt a feladatot, amely szükséges lenne a közbiztonság elfogadható szintjéhez. Budapestre vonatkozóan már 2005-től volt néhány javaslatom, amelyeket tavaly az aluljárókkal kapcsolatban konkretizáltam. Ebben két lényeges elem jelent meg, ami az önkormányzati rendszer reformja szempontjából általánosan is használható:
1. a városi (önkormányzati) rendőrség folyamatos utcai jelenlétével informativ szerepet éppen úgy ellát, mint rendre való felügyeletet,
2. az önkormányzati rendőrség szociális ellátó része, amely azokat az embereket igyekszik kivonni a bűnözés köréből, akik szociális helyzetük okán sodródnak arra, de megfelelő, személyre szóló problémamegoldással normativ polgárai lehetnek a társadalomnak.
Az önkormányzati rendőrség területileg meglehetősen tagolt, éppen azért, hogy például egy éjszakai, pesti randalírozás, vagy egy falusi terménylopás esetén is nagy valószínűséggel tudjon intézkedni. A helyi rendőrnek a brit bobby jómodora, az amerikai serif keménysége és helyismerete, az izraeli kommandós reakció-gyorsasága szükséges. Mindezek megtanulhatóak, egy ilyen hálózat kialakítása szándék kérdése. Hatékony rendszert csak úgy lehet létrehozni, ha a jelenlegi rendőrségi image-tól merőben különbözőt, elit-alakulatot hozunk létre. A helyi rendőrség tagjai ugyanis mind önállóan, mint csoportban jól kell tudjanak dolgozni.
Az eddig említett hálózatok – koma, településgazdász – önállóak a maguk területén, de rendszeres kapcsolatban vannak a helyi rendőrséggel, és az azzal szorosan együttműködő szociális hálózattal. Kétségtelen, éppen úgy, mint a koma-hálózat, a helyi rendőrség is „helyhez kötött”, de éppen a hálózati felépítés miatt hatékonyabb a problémamegoldás.
A helyi rendőrség bázisai minden településen feltűnően központi helyen kellenek legyenek. Ahogy Budapesten az aluljárók rendszere, amely közlekedési indoka ésszerűtlen a XXI. századi viszonyaink között, de csomóponti jellege éppen, hogy alkalmassá teszi őket arra, hogy ezentúl a közrend központi bázisai legyenek, úgy a kisebb településeken is ezek kell legyenek a „világítótornyok”.
A jelenlegi, anarchikus viszonyokat határozott lépésekkel lehet csak felszámolni. Nem elegendő az elzárás, a szigorú büntetés, sőt, sok esetben a helyzetet csak súlyosbítja a börtön. Ezért fontos a jelenségeket komplexitásukban vizsgálni, és életszerű megoldásokat találni. Mondjuk egy koldust, vagy hajléktalant 50 ezer forintra büntetni nem életszerű.
Köztereken, parkokban, erdőben lakni akkor sem lehet, ha szuperhumánusak vagyunk, de ezekben az esetekben mindenekelőtt segítséget kell nyújtani, hogy a lejtőre került ember vissza tudja szerezni a normális élethez szükséges minimális feltételeket. A köztisztasági munka lehet az első lépcső, lepukkant, önkormányzati-állami tulajdonú épületek sajáterős rekonstrukciójával teremtett minimális lakhatás a másik. Mint ahogy minden másban is, ez az önkormányzati rendszer reformja a közrend helyreállítása során is az aktivitást igyekszik mozgósítani az érdekelteknél.
A közterületek rendje ellen egyébként nem csak a hajléktalanok vétenek, hanem a következmény-nélküliség okán „szabad” az utcán vizelni, éjszaka randalírozni, mások arcába fújni a cigarettafüstöt, eldobni a csikket, stb. Ezt, éppen úgy, mint a közlekedési szabálysértéseket, szigorú pénzbírsággal, vagy annak megváltásaként köztisztasági munkával kellene büntetni.
Mivel a bűnelkövetők egyre nagyobb aránya fiatal ember, a tendencia megfékezésére a szociális-hálózat és a koma-hálózat közvetlen, személyekre pontos információján kívül, a legtöbbet az alapjaiban megreformált oktatási rendszer tehet.
Ez nem lehet önkormányzati program, ez a központi kormányzat feladata, éppen úgy, mint az egészségügyi rendszer reformja.
Ha versenyképes ismereteket akarunk adni a legeldugodtabb tanyán élő család gyerekeinek is – az ingyenes mobil-interneten keresztül kell eljuttatnunk a tudást mindenkinek.
A korszerű közoktatás azonban szétválik – a tudás legmagasabb szinten való átvitelére és a készségfejlesztésre, a hétköznapi kultúra megismerésére, a nevelésre.
Utóbbiakat, a helyi nevelési központokban dolgozó tanerő végzi. El kell veszítse jelentőségét a bölcsödékre, óvodákra, és az iskolákra való szigorú tagoltság – minél gyengébb szocioökonómiai helyzetű egy település, annál korábban szükség van arra, hogy a gyerekek ezekbe a nevelési központokba járjanak. Ugyanakkor ezek a központok a felnőttképzést is fel kell vállalják, íly módon lesznek az élethossziglan való tanulás csomópontjai.
Előző rész: 12
Következő rész: 14 Fejlesztések forrása
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_12
Közterületek rendje
Amíg élek, a petúniáról illatos, falusi esték jutnak eszembe, nyár közepén, amikor dédike kiült a kiskapu előtti padra, és az arra járók tisztelettel szólították meg – ” Szép jó estét Kiss néni!”
A járda, a házak tövében húzódott, azon túl a petúniák, fasor és fű, ami kibélelte a vizesárkot is egészen a „kövesútig”. A házunk előtti közterületet a nagyanyám gondozta, mint ahogy a többi szomszéd is tette, annak idején. A ház utcai ablakaiból ezt lehetett látni.
A közterület állapota nem csak az önkormányzat gondosságáról árulkodik, hanem arról is, hogy milyen viszonyban van a helyi lakossággal.
Miután a bázisadó pénzéből a takarékosan működtetett önkormányzat nem sokat költ, az infrastruktúra-fejlesztés sem végeláthatatlan beruházásokat jelent, a mainál lényegesen több fordítható a közterületek fenntartására, szükség esetén fejlesztésére és „önfenntarthatóvá” tételére.
Nem biztos, hogy vissza kell térni arra a gyakorlatra, amit a nagymamám idejében folytattak – a hely adottságainak megfelelően, a leghatékonyabb megoldásokat kell választani. Ami működhet egy családiházas övezetben, az egyáltalán nem biztos, hogy jó társasházas környéken. Mivel az utóbbinál a laksűrűség jóval magasabb, a mindenki sepregesse a ház előtti járdát módszer a Budapesten jól ismert eredménnyel jár. Viszont, ha a közterületfenntartás forrása a bázisadó, ami, mint tudjuk, szolgáltatásalapú, és dinamikusan változik, magától értetődő, hogy a szélesebb körű szolgáltatás nagyobb költséggel jár, vagyis, ahol az önkormányzat takarítja a járdát, ott magasabb a bárisadó, mint ott, ahol mindenki maga csinálja.
A mai rendszerben az önkormányzatok réme a közpark, mert nem elég egyszer ünnepélyes fotózkodás közepette elvágni a megnyitó szallagot, hanem gondoskodni kell az állandó rendbentartásáról. Bárdóczi Sándornak van egy kitűnő előadása ebben a témában – Kié itt a tér? címmel. Önmagáért beszél, de kiemelnék három fontos momentumot:
_ a gazdasági szemléletet, amelyben a köztérhasználat a közösségi és az egyéni érdek egyensúlyán alapszik, vagyis, az a sörsátor, amely a Margitszigeten remek jövedelmet ad az árusnak, mégpedig a hely okán, fizessen ennek arányában területfoglalási díjat, amit kizárólag a közpark fenntartására, karbantartására fordíthat az önkormányzat.
_ a komplex parkmenedzsment, amely egy-egy nagyobb parkot, nagyrészt önnfenntartóvá tehet, miközben éppen azon munkálkodik, hogy a köz érdekében egyre jobb szolgáltatásokat nyújtson,
_ és az a tudati átalakulás, amely persze folyamatos munka, amiben a környezetünk iránti igényesség és a településhez kapcsolódó identitásunk egymást erősítve növekszik.
Azok a települések, amelyekben a helyi vezetők felismerték a köztér rendkívüli fontosságát, mint Gyulán például, és nem „kihasználatlan, drága ingatlannak” nézik, mint Budapesten, ott más tekintetben is javult a közállapot.
Előző rész: 11
Következő rész: 13 Közbiztonság
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_11
Infrastruktúra, kicsit másképp…
A mezőgazdasági települések leszakadása a vezetékes infrastruktúra kiépülésével vált egyre drasztikusabbá.
Az infrastruktúra olyan gazdasági feltétek gyűjtőneve, amelyek nem vesznek részt közvetlenül a termelési folyamatokban, de közvetve befolyásolják a termelés fejleszthetőségét.
A településekkel kapcsolatban többnyire a vezetékes ivóvizet, a szennyvízcsatorna-hálózatot, villanyt, gázt, telefont, információs kábelrendszert, utat, járdát értenek alatta, bár, ha jól meggondoljuk, egy település infrastrukturális ellátottsága, valójában, sokkal összetettebb dolog.
Mégis, azért maradjunk a szokásos, alapfogalmaknál, mert az elmúlt évszázadban ezek hiánya döntően befolyásolta a kis települések perspektíváját, ám ez a helyzet a XXI. század elején alapvetően megváltozhat.
Történt ugyanis, hogy miközben utakkal, vezetékekkel, csatornákkal hálóztuk be, amit csak lehetett, és jutott rá pénz, kiderült, hogy ez nem is nagyon jó ötlet… nem részletezem a klimaváltozás nyomán fellépő környezettudatos mozgalmakat, csupán arra szeretném felhívni az olvasók figyelmét, hogy századunkban már nem kell minden hálózatra rákapcsolódni ahhoz, hogy az elvárható komfortosság érzését kapjuk, ez pedig döntően megváltoztathatja a „világvégi” kistelepülések lehetőségeit a jövőben.
Míg a vezetékes rendszerek gazdaságos telepítése az emberi települések sűrítését szorgalmazták – beépítési tervek, amelyeket a közműhosszak befolyásoltak -, addig a környezettudatos településtervezés, a ma elérhető, és a jövőben, feltehetően javuló műszaki megoldásokkal lehetővé teszi a szétszórtság luxusát.
Nem kell felszámolni a tanyákat, az aprófalvakat, mert a zsúfoltsággal szemben ez olyan életminőséget adhat, amit a XX. században el sem tudtunk képzelni.
Nagymamám arra vágyott, hogy a szép nagy, falusi házukban egyszer csapból folyjon a víz. Az állatok az udvaron lévő ásott kútból ittak, mi meg esténként kétszer-háromszor fordultunk, kantákkal hoztuk a vizet az ártézi kútról, főzéshez, fürdéshez. Mosáshoz esővizet gyűjtött nagy hordókban – az ereszcsatorna egyetlen cseppje sem veszett kárba. Nemrég láttam egy filmet arról, hogy egy német fodrász azzal tett szert különleges hírnévre, hogy csak esővízzel mossa a kuncsaftjai haját – rendkívül bonyolult szerkezet őrzi meg az esővíz frisseségét, és tárolja azokra a napokra is, amikor nem esik az eső.
A nagyanyó egyszerű, környezetkímélő, takarékos megoldásait kiegészítik a mai technika adta lehetőségek – a csapból folyhat az esővíz, hőszivattyú gondoskodhat a fűtésről-hűtésről, napelemek, szélkerekek adhatnak áramot, biogépes szennyvíztisztítással kurtíthatjuk meg a csatornák hosszát, és kímélhetjük meg az élővizeinket. Komposztálással, szelektiv hulladékgyűjtéssel csökkenthetjük a környezetrombolást.
A nagy sebességű, mobil internet valóban fontosabb infrastruktúra mint a bekötő út, és a szabad információáramlással elindulhat egy, a mainál nagyobb mobilitás, ellenkező irányban, mint a múlt században – a kistelepülések felé. A tennivaló és a jó élet is ott van, csak fel kell fedezni.
A személyi infrastruktúra (emberek, szakképzettségei, együttműködési készségük, rugalmasságuk) minősége válik mind inkább fontossá – tudnék egy olyan országot említeni, ahol ezzel tették termővé a sivatagot…
Ebben a folyamatban a településgazdász-hálózat meghatározó szerepet kell betöltsön.
Már a múlt század hetvenes éveinek elején, Magyarországon is rájöttek, hogy a települések rehabilitációja olyan bonyolult folyamat, hogy azt szakterületekre szabdalt szemlélettel nem lehet követni. A budapesti városgazdász képzés célja az volt, hogy olyan szakembereket indítson útjára az önkormányzati rendszerben, akik a különböző szakterületeket képesek koordinálni. Nem építészek, de értik az építészeti gondolkodást, nem közlekedésmérnökök, de megtanulták a szakma alapjait, hogy a közlekedés szempontjait kellő súllyal érzékeljék, tanultak közgazdságtant és szociológiát, hogy a várost ne csupán épített objektumként fogják fel. A kiváló, külföldről hazajött professzorok minden tudást, amit csak lehetett, belegyömöszöltek a hallgatóik fejébe, és azt az igényt is, hogy azzal a tudással sosem elégedjenek meg. Csakhogy a diplomás városgazdászokat nem várta képzettségük szerinti munkahely – „specializálódni” kényszerültek. Gyakorlatilag, ma is ugyanez a helyzet, szakszerű, a rendszerből fakadó koordináció nincs, ezért aztán hajmeresztő döntések születnek sok helyütt. Az önkormányzatok egész működési mechanizmusát át kell alakítani, mégpedig a XXI. század lehetőségeihez és igényeihez igazodva.
A településgazdász-hálózat valójában a virtuális térben egymással kommunikálni képes szakmai csoportokat jelent, akik a hozzájuk beérkező információból, saját szakmai felkészültségükből és a hálózat adta többlet-értelemből gyúrnak megoldási javaslatokat. A „területeken” lévő kapcsolati pontjaik a komák, és az internetes, nyitott információjú világban kutatják fáradhatatlanul a megoldásokat. Rengeteg, jól képességű, bizonyos szakterületen professzionális tudással bíró emberrel állnak kapcsolatban. A foglalkoztatás megoldás-centrikus.
Menjünk vissza a Káli-medencei példánkhoz – egy városgazdásznak az az ötlete támadt, hogy oda egy természet-centrikus oktatási központot és egy szuper felszereltségű idősek otthonát kéne telepíteni. El is mondja, hogy miért gondolja ezt a két projektet éppen ott helyénvalónak. Ekkor már folyik a falusi telkekre tervezett ökoházak építése, miután 50 fiatal értelmiségi párt sikerült kedvező hitelfeltételekkel odacsábítani. Mindannyian „munkahelyfüggetlen” foglalkozást űznek, de aggodalommal gondolnak arra az időre, amikor iskolás korú gyerekeik lesznek. A hálózat megkapja az ötletet, és aki ebben fantáziát lát, az hozzáteszi a maga tudását, ismerettségét. Nem tervet készítenek, hanem megoldási javaslatot, vagyis a potenciális igények és lehetőségeken túl az üzleti terv szabályai szerint a megvalósítás és üzemeltetés anyagi alapjait is megvizsgálják. Csak olyanok vesznek ebben részt, akik egyetértenek a kiindulási ötlettel, nem kényszeredetten dolgoznak ezen, hogy megéljenek valamiből, hanem mert pont ez a projekt tetszik nekik. Hiszen a hálózaton rengeteg ötlet indul el, bárki megtalálhatja azt, amiben teljes szívvel részt tud venni. Persze, időközben kiderülhet, hogy az irány módosul, az ötlet csiszolódik, akár teljesen meg is változik – a lényeg a probléma jó megoldása – hogy lehet magas szintű oktatást biztosítani az ott élő és betelepülő családok gyerekeinek, illetve mi lesz az idősekkel, a munkanélküliekkel?
Azzal, hogy a tudást a virtuális térben megsokszorozzuk, és elemeljük a helyi, földhözragadt szemlélettől, a vidéki települések elszigeteltségét szüntetjük meg.
Ha a hálózat elvégezte a munkája szakmai részét a javaslattal, visszatér a komákhoz, akik az első kontrollcsoportot jelentik. Ezek után jön az érintett lakosság alapos tájékoztatása, majd a javaslat döntésre előterjesztése az önkormányzati közgyűlésre.
Előző rész: 10
Következő rész: 12 Közterületek rendje
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_10
Tizedelés
A magyar önkormányzati apparátus pazarló és még eredményességében is gyenge.
Miközben magát a településszerkezetet, annak a szétszórtságát nem kellene megváltoztatni, a kormányzást nagyonis – nagyságrendileg csökkenteni.
Az alulról építkező része a koma-körzet. A Káli medencei példánknál maradva – minden falunak lenne egy komája. Az odafigyelés, mint funkció független attól, hogy 100 vagy 400 fős egy falu. A koma nem választott képviselő, bár kétségtelen, a közösség bizalma és a képességek is szerepet játszanak abban, hogy ki lesz a falu komája, de ez egy közalkalmazotti státusz.
A komahálózatban nincs hierarchia. A koma közvetíti a problémákat az adott önkormányzatnak és a település-gazdász hálózatnak, amely viszont nincs hozzárendelve az adott önkormányzathoz, hanem egy független szakmai szervezet. Amíg a komák fizetését az adott önkormányzat fizeti, addig a településgazdász-hálózat fenntartását az önkormányzatok lakosságszám alapján arányosan finanszírozzák.
Az elején említettem, hogy az ország ingyenes, mobil internetes lefedése olyan alapkövetelmény, amiről az államnak kötelessége gondoskodni ahhoz, hogy iszonyú lemaradásunkat megkíséreljük behozni. Az információ szabad áramlása ma fontosabb, mint egy bekötő út a községbe! Munkaeszköz, a szervezettség alapismérve.
A koma-, és a településgazdász-hálózat is internetre épül, csupán az a különbség, hogy a koma helyhez kötött „nem szakember”, míg a településgazdász-hálózat hatékonysága a rálástásban és a függetlenségében van. Ahogy nincs „főkoma” úgy nincs „főtelepülésgazdász” sem.
Az önkormányzat, amely minden esetben területi egységet és minimális népességszámot kell jelentsen – a jelenlegi hierarchikus rendszert teljesen átírja. Kis települések estén a Káli medencéhez hasonló csoportosulásokat jelent, Budapest esetében pedig olyan városszerkezeti egységeket, amelyek problémáikkal és sajátosságaikkal képeznek egységes városrészt. A kerületeket el lehet felejteni, a várost széthúzó kiskirályságokat meg lehet szüntetni! Az olyan városrészek (szomszédsági egységek), mint mondjuk a Palotanegyed, vagy a Zsidónegyed koma-körzetekké lényegülnek, de önkormányzat csak egy kell – Budapesté.
Egészen más kérdés a tervezés-fejlesztés, amiről később lesz szó, és ahol a döntés fóruma változik annak megfelelően, hogy kiket érint. Magyarul, a főváros nem hozhat önhatalmú döntést olyan kérdésekben, amelyekben a környező települések életét is befolyásolja. Viszont a fenntartás kérdéseiben a főváros egységes rendszerben kell dolgozzon ahhoz, hogy kellően hatékony legyen, és ezáltal az adófizetők pénzével jól gazdálkodjon.
Az önkormányzati rendszerben a képviseleti demokrácia csődöt mondott Magyarországon. Politikai pártok érdekszférájává tette a közgyűléseket, ahonnan a józan ész és a közösség érdeke kiveszett.
Ha egy rendszer nem működik, akkor meg változtatni: a diktatúra helyett, amit túl jól ismer a magyar, a közvetlen demokrácia eszközével.
A polgármestert, 7 évre, közvetlenül választják, de csak egyszer lehet valaki polgármester! Ez kérem nem elfekvő… Főállású helyettes nincs, a választások során ugyan megválasztanak egy potenciális helyettest, arra az esetre, ha a polgármester bármilyen oknál fogva nem tudná feladatát ellátni. A jegyzőt a polgármester nevezi ki, a közgyűlés pedig az amerikai, bírósági esküdtszék mintájára „vetésforgóban” üzemel. Minden önkormányzati lakosnak joga és kötelessége azokon az üléseken részt venni, amelyekre meghívót kap. A témákat nem a képviselők terjesztik elő, hanem szakemberek (településgazdászok, építészek, stb.), és a döntést a helyi lakosok alkalmi összetételű gyűlése hozza, azzal a kitétellel, hogy a jegyzőkönyvek nyilvánosak, és mindenki a nevével, személyes felelősségével foglal állást.
A részvételi demokráciáról nem papolni kell, hanem rá kell kényszeríteni az embereket, akik eddig csak a sumákolást ismerték.
Az önkormányzatok felett nincs megye vagy régió, annak a szervezeti értelmében.
A fejlesztésekkel kapcsolatban vagy egyéb, nagyobb körzeteket érintő kérdésekben a döntéseket az önkormányzati közgyűlés felett álló tájegységi, regionális illetve országos döntési fórumokon hozzák.
Ezek úgy működnek, hogy előbb szakmai bizottsághoz kerül a téma – független szakemberek, akiket bizottsági ülés-sorozatokra hívnak meg, konkrét témákkal kapcsolatban – majd az ő ajánlásukat az érintett tájegység önkormányzatainak küldöttei szavazzák meg, vagy vetik el. A régió-bizottságokba tájegység-küldöttek, az országos bizottságba régió-küldöttek kerülnek. Minden bizottságba a civilek és a szakemberek is, ülésenként tiszteletdíjban részesülnek, és a szakmai anyagokat kellő időben, és részletességgel (és érthető nyelvezettel) kapják meg az ülések előtt. Az üléseket nem egy állandó, központi helyen tartják, hanem az adott tájegység, régió mindig változó önkormányzatában. (Rengeteg fölöslegesen üres épületet és üléstermet lehet hasznosabb funkcióval megtölteni!) Mindebből következően, a tájegységeknek, a régióknak nincs „telephelyük”, a kapcsolatot interneten keresztül tartják, az adminisztrációval foglalkozó munkatársak otthonról dolgoznak, és ehhez a fizetésükön kívül munkahelyi pótlékot kapnak. Ennek a rendszernek a fenntartása állami költségvetésből történne, de a döntések tartalmába a parlament vagy a kormány nem avatkozhatna bele, kivéve, ha országos érintettségű ügyről van szó, amely az országos bizottság döntésének felülbírálataként kerülhetne a parlament elé.
A döntési mechanizmus hierarchiája ugyanis arra is hivatott, hogy felülbíráljon bizonyos érdeksértő döntéseket. Például, ha a Káli medence önkormányzata olyan döntést hoz, amely mondjuk Kékkút érdekét sérti, fellebezhet a Balaton-felvidék tájegységi bizottságához. A tájegységi bizottság döntésével szemben a régióhoz, a regionális döntésekkel kapcsolatban az országos bizottsághoz lehet fellebezni. Az országos bizottság döntéseivel szemben pedig a parlamenthez, de az érdekeltek tisztában kell legyenek, hogy akkor a fejük fölött a „honatyák” döntenek, tehát meggondolandó, maguk közt megegyezni.
Előző rész: 9
Következő rész: 11 Infrastruktúra, kicsit másképp…
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_9
A kényszerítő erő
Nyilvánvaló, hogy egy önkormányzat (illetve azok szervezett csoportja), legyen bármilyen kezdeményezőképes, előrelátó és fáradhatatlanul a fejlődés érdekében tevékenykedő, az országos szisztémából kiszakítani nem tudja magát, és miután ez a rendszer rossz, a változásnak felülről is el kell indulnia. Mégpedig azzal, hogy mindenekelőtt bevallja a mélyreható változás szükségességét, és szigorú határidőket szab a végrehajtáshoz.
Függetlenül az ország gazdasági helyzetétől, és az ott szükséges reformoktól, az önkormányzati működésnek le kell válnia a központi költségvetésről. Fokozatosan, előre meghatározott ütemben.
Az elkövetkezendő 10 évben az önkormányzatok működéséhez szükséges forrásokat fokozatosan maga kell előteremtse, miközben a központi kormányzat lemond az adóbevétele egy részéről. Összességében tehát nem arról van szó, hogy újabb adófajtákkal sújtják a lakosságot, hanem a helyben felhasználásra kerülő adókat helyben is szedik, ezzel lerövidítve a „keringési pályát”, és elmélyítve annak ismeretét, hogy a befizetett pénzt mire költik, helyben.
Az előre tervezhetőség és az átláthatóság alapvető eleme kell legyen az új rendszernek. Amennyire fontos ez az állampolgárnak, annyira riasztó a magyar politikai elit számára. Ha ugyanis minden forint útját követni lehet a bevételtől a kiadásig, nincs lehetőség a manipuációkra. De itt sincs más lehetőség, mert a magyar adómorált annyira aláásta a zűrzavar és az elit léhasága, hogy a működőképességhez egy közmegegyzéses, a társadalmi igazságosságon alapuló rendszer bevezetése a minimum.
A PODO abból indult ki, hogy az önkormányzat helyi „szolgáltató” – nagyon jól meghatározható feladatai vannak, amelyekért a „fogyasztó” a használat arányában fizet. Ez amolyan „szupermárket”-rendszer, amelyben a vevő eldöntheti, hogy a pénztárcája és szándéka függvényében „mit vesz le a polcról”. Ennek semmi köze ahhoz, hogy a településen élők mennyire „fajsúlyos adófizetők”. Sem a személyi jövedelemadó bizonyos részének visszaosztása, sem pedig az iparűzési adó mint adófajta nem lehet ennek a rendszernek a része, hiszen ezek mértéke nem az önkormányzat aktivitásának eredménye. A jelenlegi rendszer is okozója annak a települések közötti egyenlőtlenségnek, amely megmutatkozik abban, hogy egy jelentős ipari vállalatot területén tudó község „dőzsöl”, míg azok, amelyeknek nincs ilyen adottságuk, képtelenek ellátni az alapszolgáltatásokat is.
A PODO-rendszer bázisadója minden ingatlanra vonatkozik, a megkülönböztetés csupán annyi, hogy az ingatlan lakás vagy jövedelemszerző funkcióval bír. Utóbbi (üzlet, iroda, szálloda, ipari létesítmény, stb.) dupla annyit fizet négyzetméterenként, mint a szimpla lakásfunkció. A bázisadó bevezetésével megszűnik az építmény-, és telekadó, a turisztikai illeték, és az iparűzési adó, valamint a mindenkit sújtó forgalmi adó 5%-al csökken. A magyar ÁFA abszurd módon magas, ami a szürke és fekete-gazdaság masszív jelenlétének is okozója, tehát nem a személyi jövedelemadót kell ebből a szempontból változtatni, hanem mindenkinél megtakarítást jelentő módon csökkenteni az ÁFÁ-t.
A bázisadóból a település folyamatos fenntartásainak költségét kell fedezni – közterületek fenntartása, infrastrukturális ellátás, közbiztonság, önkormányzat. Sem az oktatás, sem pedig az egészségügy nem lehet önkormányzati feladat – pénzügyi értelemben. Más kérdés, hogy milyen lehetőségei vannak az egyes településeknek arra nézve, hogy a lakosságuk ellátása minél magasabb szinten legyen megoldott. Itt is, mint a rendszer egészében, az önkormányzat és a lakosság aktivitása javíthatja a szolgáltatás szintjét, de a bázisadóból erre egyetlen fillért sem költhet.
A Káli-medence példán érzékeltetném, hogy mire gondolok: az itt élő mintegy 170 gyerek oktatása, a kor szinvonalán, állami feladat – az iskola fenntartásától a tanárok fizetéséig, és az épület karbantartásáig bezárólag. Sőt, az iskola, mint ingatlan után az állam helyi adót fizet az önkormányzatnak – az oktatási, egészségügyi és kultúrális létesítmények helyi adója a lakásokéval azonos.
Az állami rendszer eredmény-hatékony kell legyen, ami jelentheti azt is, hogy a gyerekek a Káli medencén kívüli iskolába kell járjanak (államilag szervezett iskolabusszal), vagy az internetes oktatás bizonyos formáját valósítják meg.
A nyolc település önkormányzata, miután sikeresen „csábított” fiatal értelmiségieket a falvakba, prognosztizálható, hogy az iskoláskorú gyerekek száma nő a jövőben, szeretné elérni, hogy a gyerekeik egy helyi, speciális, természet-közeli oktatást nyújtó iskolába járjanak, ami ráadásul ötvözi a felnőttoktatást és a sportközpontot, mert rájöttek, ha nekik ilyen van a területükön, akkor ez az adottság újabb, fiatal értelmiségieket vonz, erősödik a helyi népesség. Ha sikerül elérniük, hogy egy ilyen komplex náluk épüljön meg, az bázisadó-növekményt is jelent az önkormányzatnak, azon túl, hogy a „saját gyerekeik” kitűnő körülmények között tanulatnak, és az oktató személyzet is növeli a kvalifikált népesség arányát a településen. Éppen ezért az önkormányzat kezdeményez – az Oktatásügyi Minisztérumál (igen, így önállóan, semmi nefmi, mert az oktatás minden ország jövőjét megalapozó terület) – készíttet egy megvalósíthatósági tanulmányt, amibe belevesz olyan országos érdeket is, ami erősíti a helyi érdek érvényesülését. Ez pedig az, hogy nehéz sorsú családok gyerekei „külsősként” ebben az iskolában (kollégiumi rendszerben) tanulhatnának. Ezzel a többlettel elérhető lenne az a kritikus tömeg, amely már egy igazán korszerű iskola létesítését megalapozhatná, és a „szegregációnak is adtunk egy pofont”, ráadásul olyan speciális oktatást valósíthatunk meg, ami a helyi adottságokhoz is illeszkedik – ez a win-win (mindenki győztes) konstrukció.
Nem titok, hogy ezt az izraeli kibucok igen sikeresen gyakorolták, amikor a saját gyerekeik száma nem volt elegendő egy 22 fős osztály megnyitásához. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a kibuci iskolák a gyerekek korának megfelelő, napi, rendszeres munkavégzést is a nevelés részeként alkalmazták, akkor máris érthető, hogy miért bírkóznak meg könnyebben az izraeliek az élet nehézségeivel, legyenek bárhol a világon. Egészen személyes tapasztalatom, hiszen az én gyerekeim gimnáziumi éveiket ilyen kibuci iskolában töltötték.
Az egészségügyi rendszer is országos hálózat kell legyen – a mindenttudó falusi doktorbácsik ideje lejárt, a korszerű egészségügy annál sokkal bonyolultabb, mintsem önkormányzati szinten megoldható legyen. Magának az önkormányzati hálózatnak a felépítésénél majd látni fogjuk, hogy az üzemeltetés funkció lépcsőzetes ellátása fölösleges, éppen ezért sem városi, sem megyei kórházakra semmi szükség (megyékre sem, de erről majd később).
Az államilag szervezett hálózat ki kell elégítse a helyi igényeket, de itt sem mellékes az önkormányzatok szerepe az igények minél magasabb szinvonalú kielégítésében. Éppen úgy, mint ahogy az oktatás területén a közösség érdekérvényesítő szerepe csapódik le az önkormányzatoknál.
A magyar településszerkezet szétszórtságánál fogva azok a vidéki településcsoportok lesznek képesek erőteljesen fejlődni, amelyek az adottságaik figyelembevételével a helyi lakossági igényeknél nagyobbat tudnak koncentrálni. A Káli-medence példájánál maradva, itt, lehetséges, hogy egy korszerű idősek otthona jelentené a kritikus tömeget, másutt, esetleg a termálvízre települt gyógyturizmus. A rendszer lényegét az jelenti, hogy míg az egészségügyi ellátás állami hálózat feladata, ennek a hálózatnak a csomópontjait befolyásolhatja az érdekérvényesítő önkormányzat.
Mindezek után maradjuk azoknál a fenntartási feladatoknál, amelyeket viszont a helyi bázisadóból finanszírozva, az önkormányzatnak kell megoldani – kicsit megfordítom a fontossági sorrendet, de a feladat és a felelősség kérdése miatt ezt szükségesnek tartom:
1. az önkormányzat, mint szervezet
2. infrastruktúrális ellátottság
A következő részben az önkormányzati szervezetről lesz szó, és annak hierarchiájáról. Mivel jelenleg ez a költségeket illetően igen pazarló, ugyanakkor kevéssé hatékony, ahhoz, hogy ésszerűen finanszírozható legyen, és a települések fenntartásást szolgálja alapvető átszervezés szükséges.
Előző rész: 8
Következő rész: 10 Tizedelés
A sorozat kezdete: ITT