Építési napló_7.rész
Elkészült a lakatos-szerkezet terve. Eddigi tapasztalataim alapján csináltam egy vázlatot, de ellenőrzésre elküldtem a statikus mérnöknek, aki természetesen, átdolgozta, hiszen ez az ő szakmája. Lelkiismeretességére jellemző, hogy kijött a helyszínre, bizonyos részleteket tisztázni. Szabó Istvánt, a MATERV vezető tervezőjét, az első pesti munkám során ismertem meg és rögtön beleszerettem a munkamódszerébe – olyan alapos, nyugodt, kiegyensúlyozott ember, hogy öröm vele dolgozni. Nem mellesleg, jól viseli az én fura ötleteimet.
Az építési napló 2. részében írtam a térelosztásról. Az új aljzatbetonra elkészítettük a térelosztó szerkezetet – zártszelvényekből. Az első képen látszik a hálósarok, a másodikon a dolgozó-garderobe-rész.
Az építési napló 6. részében található a tömegvázlat, mely szerint a lakás ablakokhoz közeli részén megmarad a teljes belmagasság, a konyhától az étkezőn át a nappali kanapésarkáig egyterű az egész.
Lényegében persze, a fürdőszobát kivéve az egész lakás egyterű, mert ezt a 40 négyzetmétert összefarigcsálni vétek lett volna.
Viszont a fürdőszobát mégis ajtóval kell lezárni, ha abban WC is van, ám nem szükséges a falakat a 3.4 méter magas plafonig folytatni – ebből született a tér magassági tagolásának gondolata.
Ha egy ilyen 7.75 x 5.50 x 3.40-es dobozt úgy osztunk meg, hogy használat szerint szétválasztjuk a tereket magasságban is, akkor elérhetjük, hogy a teljes tér érzete nem csökken, mégis mindennek adekvát helyet találunk – egymás fölé is tervezünk bizonyos funkciókat.
A bejárattól legtávolabbi sarokban lesz a háló, amit a nappalitól egy asztalos-szerkezet, magyarul zárt és nyitott polcok rendszere választ csak el, de még ajtó sem lesz rajta (maximum függöny, de ezt a részletet majd a végén is eldönthetem), mivel nincs önálló ablaka.
A második képen lévő szerkezetnél a dolgozó-sarkot emeltem fel 7 db 18.5/30-as lépcsővel, hogy alatta legyen a teljes garderobe, illetve a fürdő felőli részen a háztartási helyiség is a lépcső-szerkezet alá kerül.
A strangok környékere koncentráltam a fürdőt, ami magasságában a hálóval egyező, és a légudvar körül visszazár a plafonig. Ebben a lakásban nem kell majd ventilátort beszerelni a fürdőszoba szellőzéséhez, és a szellőző udvar másik oldalán nyitott ablakkal pedig némi kereszthuzatot is tudok csinálni az egy irányban tájolt lakásban. Ennek az áldásos voltát már megtapasztaltam az „én váram” esetében is.
A másik nagy előnye a magasságban megosztott térnek az, hogy néhány lépcsővel feljebb izgalmas „kilátás” nyílik a nappali-étkező-konyha térre, szemben az ablakokkal, az üvegezett ajtóval.
A lépcsők kényelmesek, bár nem túl szélesek – 70 cm – ám mindkét felől elég szabad a tér.
A betonozás után visszahoztuk a lakásba az előző tulajdonostól örökölt üveges-ajtós szekrényt, de borzalmasan robusztus. Éppen ezért, szépen leszerelem az ajtaját, és csak azt használom fel a nappali és a háló közötti elválasztó térkompozícióban, a szekrényt magát valahol másutt hasznosítom. Bőven lesz tároló-terem a dolgozó alatt, amit mindhárom oldalról meg tudok közelíteni.
Miután elkészült a lakatos-szerkezet, jöttek a villanyszerelők, hogy felvigyék a vezetékeket a megfelelő helyekre a falakban. A villanyórákat is átszerelték a külső dobozokba. Aztán jött a kőműves, a vakolatjavítással, a konyha és a fürdőszoba oldalán az „elővédfallal” – korrigáljuk azt a helyzetet, hogy a régi, nagy polgári lakások szétdarabolásakor elég silány válaszfalakkal oldották meg a dolgot két lakás között. Mindkét szomszédom elégedett lesz, meg persze én is – nem fogjuk egymás hapcizását hallani, mint korábban.
Rövidesen lerögzítjük az OSB lapokat a „galériára”, kiépítjük a szellőzőudvarra nyíló ablakok helyét, aztán jöhet a padlófűtés lerakása, majd a védőbeton. Közben a nyílászárókat is legyártják, mert az építkezés „mocskos” része azok beépítésével zárul.
Nemrégiben vitát folytattam olyan amatőr lakberendezőkkel, akik saját, egy-két lakásátalakítási tapasztalataik alapján osztják az észt a blogjukban, hogy kell nekifogni a munkának… ezek a blogok egyébként nagyon népszerűek, sokkal többen olvassák, mint az én írásaimat, de nem az irigység szól belőlem, hanem az aggodalom… beleolvastam ezekbe a blogokba, és időnként nem tudtam megállni szó nélkül… az egyikről ki is tiltottak, pedig semmi csúnyát nem írtam. A vita tárgya főként az volt, hogy ha már valaki nekifog és kibelezi a fürdőszobát, és új konyhát csináltat, akkor talán meg kellene tervezni a korunkbeli, adekvát helyét a lakáson belül, mert egyáltalán nem biztos, hogy ami jól működött 100 évvel ezelőtt, az a mai életformát is jól szolgálja. Ez nem azt jelenti, hogy minden esetben, minden belső falat le kell bontani. Száz évvel ezelőtt – mert kb. 100 évesek ezek a házak Budapest belvárosában, ahol érdemes átalakítani – nagy gondot fordítottak a szobák arányaira, az utcai ablakok esztétikájára és minőségére, de nagyon kevéssé foglalkoztak a „mellékhelyiségekkel”. Különösen a konyha elhelyezését határozta meg, de erről már írtam ennek a sorozatnak az 5. részében. A két legdrágább része a lakásnak, a konyha és a fürdő, meghatározó jelentőségű, bármekkora is a lakás – érdemes újrafogalmazni a helyét. Negyven négyzetméteren nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy szinte minden válaszfalat bontunk, de egy ennél nagyobb lakásban már más lehet a helyzet. Remélem, hogy alkalmam lesz bemutatni egy nagyobb lakáson azt, hogy ami értékes a 100 éves polgári lakásokban, azt meg lehet őrizni úgy, hogy közben lelkiismeretfurdalás nélkül nyúlunk hozzá ahhoz, ami már nagyanyáinknak sem volt igazán kényelmes.
Az egyterű lakás nem divat kérdése, hanem egyfajta mentális funkció térbeli leképezése. Egy lakáson belül ma már nem különül el két társadalmi osztály – az urak és a cselédek. Azóta, hogy egy férfi is meg tudja nyomni a mosogatógép gombját, nincs szükség száműzni a főzést a lakás másik végébe, és „láthatatlanná tenni” az urak számára.
A „miként illik” szempontot felváltja a „miként kényelmes nekem”.
Amikor alapterületében kicsi egy lakás, mert az idők során feldarabolták a nagy polgári lakásokat és most annak csupán egy szeletével gazdálkodunk, akkor a tér minden paraméterét újra kell gondolnunk. Így volt ez az „én váram” esetében is, ahol egymás fölé kezdtem pakolni a funkciókat, hogy megőrizzem a térérzetet. Ott 4.5 méter magas volt a dongaboltozat legmagasabb pontja, most annál jóval alacsonyabb térben kell megoldanom a feladatot. A lakatosok azt kérdezték, hogy mire fogom használni a „galériákat”, hiszen a dolgozó fal melletti sávjában lévő padon keresztül könnyedén fel lehet jutni, de nincs elég magasság kiegyenesedni… Két francia-ágy méretű galéria lesz egy-egy oldalon, de legfeljebb az unokáim alszanak majd ott, ha Kanadából és Ausztráliából meglátogatják a dédnagyit, illetve arra az esetre is felkészültem, hogy ha az anyám ápolásra szorul, akkor az ügyeletes ápoló is le tudja hajtani a fejét, de mégsem ezek voltak a fő szempontok. Egyértelműen a térhatás miatt adtam ki pénzt arra, hogy egy lakatos-szerkezettel megosszam a teret. Örülök, hogy megtehettem, és vallom, hogy a szépség is van olyan fontos funkció, mint az, hogy hová tegyük a mosógépet.
A sorozat ITT kezdődött.
A következő rész pedig itt olvasható…
Az elmúlt száz év…
A százéves házak-mozgalom okán rákerestem egy régi cikkemre, amit annak idején sorozatnak terveztem, de valahogy elmaradt. Ideje, hogy pótoljam, mert az, ami a hetvenes évek közepén rebellió volt, ma egyre nyilvánvalóbb, elkerülhetetlen folyamat.
Már nem csak én mondom, mint egy mantrát: „Nagy építészet akkor és ott születik, ahol létezik erős, (kulturálisan) karakteres és fizetőképes önreprezentálási igény.” – írja Pákozdi Imre, fején találva a szöget, hogy miért pont a XIX. század utolsó három évtizede és a XX. század első két évtizede volt Budapest építészeti és urbanisztikai aranykora, és akkor lehet ezt a korszakot überelni, ha tisztelettel megőrizzük mindazt ami érték, és képesek vagyunk a mai, jogos igényeket beleapplikálni.
Az elmúlt évtizedben, dacára a kudarcos központi döntések sokaságának, elindultak az alulról jövő kezdeményezések, és nem csupán a romkocsmák, éttermek, bárok tekintetében. Azok az igényes felújítással foglalkozó magánszemélyek, vagy cégek is, akik egy-egy lepusztult, de jobb sorsra érdemes lakást rendbe hoznak ma, a város ígéretesebb jövőjéhez hordják a maguk, apró tégláit. Az értetlenség, amely ezt a fajta igényességet kíséri, tele van a jól ismert irigységgel, ami a vendéglátó helyek fellendülését is kísérte, de meggyőződésem, hogy ez is elér majd egy kritikus mértéket, amikor átfordul a dolog – a mai „őrült befektetők” megértésre találnak, és ez válik majd trendivé, nem pedig az „átlaglakás”.
A 100 éves házak program ésszerű és szükséges civil kezdeményezés. Kicsit hasonlít az izraeli (és nemzetközi) Nyitott házak mozgalomhoz, csak jobban körülhatárolja az időszakot, amit bemutatni, újraismertetni szeretne. Ez a mozgalom a közösség-szervezés egyik hatásos eleme lehet, hiszen a város akkor lesz majd igazán jó, ha a lakások ajtaján kilépve a társasházak közösségi tereit is a környezetünkkel szembeni magas elvárás jellemzi, hogy aztán ez a szándék kibuggyanjon az utcákra és a köztereinkre is.
Fontos lépés a tudatos ellenállás az ostoba központi döntésekkel szemben, legyen az Zeppelin, vagy Múzeumi Negyed. Ha a magyar a passzív rezisztenciában hatékony, akkor azt kell tenni, mert ezek a szakmai-civil mozgalmak nem csupán arra hívják fel a figyelmet, hogy baj van, hanem a városi környezet problémáit a társadalmi diskurzus szintjére emelik.
Pákozdi állítása azért is fontos, mert mielőtt reprezentálni szeretnénk magunkat, el kellene dönteni az identitásunkat. Valóban azt szeretné ennek az országnak a lakossága, hogy csilivili új épületekkel pötyögtessék tele a belvárost, hogy a nagyfőnökök vágyai szerinti kedvező kontextusba kerüljön a város a turisták szemében? Vagy merjük felvállalni azt, hogy egészen más okokból szeretnek idejönni az idegenek, és talán az sem megvetendő érték. Régóta mondogatom, hogy egy várost nem a turistáknak építenek, ha egyébként szeretnének turistákat is látni az utcákon… a Patyomkin-falú városokra egyre kevésbé vevő az intelligens turista – a város igazi arcát szeretne látni, és ha az is megnyerő, akkor szívesen tér vissza, elmondja az ismerőseinek, ajánlja a barátainak Budapestet.
Nem kell abban a mámorban úszni, hogy Budapest a világ második legjobb helye, csak azért, mert a CNN most éppen ezt találta ki. Mi, akik ismerjük a várost, tudjuk, hogy a hír nem éppen igaz, de nagyon jó reklám, és remekül szolgálná a városrehabilitációt, ha nem azzal a szándékkal gondolnánk erre, hogy miként lehetne kiforgatni a turisták zsebét.
A magyar sajtóban csak kevés figyelmet fordítottak a davosi Világgazdasági Fórumon felszólaló Natanjahura, pedig Izrael azon kevés országok egyike, ahol a világgazdasági válság hatása alig volt érezhető. A 2005-ben kinevezett Stanley Fischer a központi bank monetáris politikájával és az akkor pénzügyminiszter Natanjahu pedig a kormányzati kiadások csökkentésével megelőzte az összeomlást. Az izraeli miniszterelnök az ország megújulási képességével magyarázta a gazdasági sikereket, de nem szerénykedett abban a tekintetben sem, hogy mit tett a kormányzat az egyéni képességek kibontakoztatásában: racionalizált adórendszer, tehetségfejlesztő „inkubátor-program”, a szocialista egalizáció helyett az egészséges, kapitalista verseny, amelyben a „regulátorok” igyekeznek megteremteni az esélyegyenlőséget, ahelyett, hogy kockafejűvé nyomorítanák a feltörekvő cselekvőképességet.
Abban a gazdasági pangásban, amiből Magyarország mindmáig nem tud kikeveredni, amikor pár éve még jól működő építőipari cégek tönkre mennek, a nagy befektetők menekülnek az országból, meg kellene becsülni azokat az egyéni vállalkozókat, akik Budapesten építkeznek, a szó fizikai és gazdasági értelmében is. Száz évvel ezelőtt tudták a módját, hogy lehet érdekeltté tenni az embereket, hogy részt vállaljanak a nagy közös városfejlesztésben – manapság ezt is tudatosítani kellene, nem csupán az akkor épült házak szépségét csodálni.
Városámítás vagy promenád
Minap, amikor a Zsolnay negyedről egy év végi pillanatfelvétel kapcsán írtam, újra előjött az az alapvető probléma, hogy túl nagy a távolság a belváros és a negyed között. Ez nem igazán hosszú út, kevesebb mint 2 kilométer, sétálva maximum 20 perc, de az odavezető út érdektelensége miatt tűnik világ végének.
Ha annak idején az EKF döntéshozói nem óriási beruházásokat, hanem valami igazán jót akartak volna a városnak, akkor ennek az útvonalnak a „kiépítése” lett volna a közös gondolkodás elsőrangú célja.
Ez sziszifuszi munka, de éppen arra jó, hogy a városi közösséget együtt építse a környezettel. Ám Magyarországon ez lehetetlen, mert itt minden kinevezett vagy választott vezető úgy gondolja, hogy a státuszával a tévedhetetlen jövőbelátó képességet is megkapta – ami neki jó, az muszáj, hogy a városnak is jó legyen.
Az első kérdés persze az, hogy honnan közelítsük meg a negyedet?
Ha gyalogos várost akarunk, és ebben Pécsnek jó hagyománya van, akkor a Király utca-Felsővámház utca útvonal a legegyenesebb és ennek a Király utca Szent Mór utcáig terjedő része megteszi, a Buza térig már kevésbé vonzó, a Lánc utcától viszont tragikusan visszataszító. Aztán ott van a Felsővámház utca Major utcai elágazása, ami ösztönösen arra készteti az embert, hogy a biztatóbb külsejű Major utcai házak között osonjon be a kapun. Érdekesség itt sincs, de legalább nem taszító, mint a Felsővámház utcai szakasz, pedig a negyed komplexitásának érzékeltetésére a felső bejáratot kellett volna erősíteni, meg a kapcsolatot az igazán szép Mauzóleummal.
Ha az akarjuk, hogy az emberek örömmel sétáljanak egy városban, akkor ki kell alakítani egy „promenádot„, ahol le-föl lehet sétálni, érdekes-szép dolgokat látni, ismerősökkel találkozni.
A jó promenád hosszú, és folytatható, de ki kell találni.
Mint ahogy Pesten anno kitalálták az akkori Sugár utat. Az sem tökéletes a kezdete miatt, de önmagában, a célját tekintve zseniális.
Mondhatni, hogy egy új utat vágni könnyű, pedig dehogy, az viszont igaz, hogy egy meglévő városszövetbe applikálni egy promenádot sokkal nehezebb. Ettől még nem lehetetlen feladat.
Még most sem, azzal együtt, hogy ami az EKF előtt reális közelségben volt, az most, az elszórt milliárdok után, egy nyakig eladósodott városban kínkeserves meló, viszont mint kihívás nem semmi.
Mitől jó egy promenád?
A „sétálunk, sétálunk, egy kis helyre lecsücsülünk” program egyik eleme, hogy bámészkodunk, a tekintetünk nem a flasztert pásztázza, ezért a jó promenádon nem botlunk bele kiemelkedésekbe, nem esünk bele gödrökbe – a sétálóutca burkolat tehát lehetőleg sima, egyenletes.
Ilyen helyen a gyalogosnak abszolút elsőbbsége van, és kell annyi hely, hogy legalább ketten elférjenek mindkét irányban, az utca szélességében, mert akkor lehet beszélgetni és sétálgatni kényelmesen.
Ha üzletek, kávéházak vannak a promenád két oldalán, akkor az emberek sokszor cikáznak innen-oda, tehát nem célszerű utcabútorokkal teleszórni az ilyen helyet. De kellenek csomópontok, ahová le lehet ülni akkor is, ha nem akarunk semmit inni vagy enni.
Másfelől persze kellenek kávézók, teázók, sütizők, pizzázók, fagyizók, sörözők, minél nagyobb számban és változatosságban. Ezeknek nagyon jó szolgáltatást kell nyújtaniuk, akkor gyarapszik a sétálgatók száma is, egyben a helyek bevétele – egymást erősítő, felfelé perdülő spirálban.
Kellenek jó üzletek, szép kirakatok. Amelyek arra késztetnek, hogy megálljak, megnézzem, akkor is, ha éppen nem akarok vásárolni. Ehhez jó kereskedők kellenek – nagyon ritka madár a magyar ugaron. A kereskedelmi kultúra botrányosan alacsony, ami a nyitva tartásról a kiszolgálásig terjed – hatalmas tennivaló van ezen a téren.
Vannak sétálóutcák amelyek attól erősek, hogy valamilyen speciális dolgot árulnak: régiségeket, cipőket, műszaki cikkeket, divatot, home design-t, valójában bármi lehet, ha autentikus azon a környéken – csakhogy ezt nem lehet megtervezni, ez kialakul vagy nem, legfeljebb a bimbózó folyamatokat lehet támogatni.
Vannak sétálóutcák, ahol ki lehet alakítani „gyalogos csomópontokat”, helyek, ahová sokan mennek. Ilyen lehet egy könyvtár, Pesten a Szabó Ervin könyvtár környéki kávézók erre épültek rá, mielőtt még az utcaburkolat megváltozott volna.
De ilyen lehet egy színház, mozi, hangversenyterem, közösségi ház, de még egy diák-kollégium is.
Vannak vállalkozók, akiknek van erre szeme: a Szigeti úton járva láttam, hogy egy családiházból kinövő konyhabemutatóterem egyszer csak teljes átalakuláson ment át, ma már kávézó is van. Valószínűleg az egyetemre építenek, felmérték a potenciált és ha valós igényre jó szolgáltatást nyújtanak, akkor minden bizonnyal sikeresek lesznek.
A város szerepe az lehetne, amit a vagyonkezelő játszott a Nick udvar esetében – ott toporgott néhány lelkes és vállalkozó szellemű fiatal ember, akik hajlandók voltak rengeteg munkát, kreativitást beleölni egy dologba, amiben a városi érdek és az ő egyéni érdekük közös mederbe volt terelhető, a Holding pedig rásegített a maga eszközeivel. Ugyanezt kellene tenni, tudatosan és következetesen előre a teljes útszakaszon a Zsolnay felé. Megnézni, hogy mely ingatlanok vannak a Holding kezelésében, amelyek rosszul kihasználtak, és feltárni az azokban lévő potenciált. Persze, ez tipikusan városgazdász feladat, és nem véletlenül mondom újra és újra, hogy ez a szemlélet az, ami hiányzik Budapesten is, Pécsett is, és nagy valószínűséggel még egy sor magyar város vezetésénél. Ha viszont Pécsett van már egy apró, pozitív eredmény, akkor ezen az úton tovább lehetne haladni.
Tanulni lehet más városok példáiból, de ettől még Pécsett akkor lesz sikeres promenád, ha a város lakossága és a vezetése közösen, évről-évre csiszolja a gyakorlatot.
Példaként megemlíteném a tel-avivi Nachalat Binyamin projektet, amely vagy húsz éve kezdődött abból a célból, hogy a város egy igazán lepusztult részét rehabilitálja.
A városvezetés csak annyit tett, hogy a konvencionális utca egy szakaszát leburkolták faltól-falig egy síkban, és kihirdették, hogy hetente kétszer, kedden és pénteken képző-, iparművészeti vásár lesz. Létrehoztak egy művészeti zsűrit annak érdekében, hogy az árusítani szándékozók megüssék a jóízlés bizonyos határát, és kezdetben még helypénzt sem szedtek, csupán azt írták elő, hogy milyen pultok, árnyékolók lehetnek, hogy ne legyen totál káosz az egész. A város „felnevelte” a maga művészeit, mert azt remélte, és joggal, hogy egy idő után az addig lehangoló utcakép megváltozik, a környező épületeket felújítják, az üzlethelyiségekben pedig olyan kereskedés folyik, ami kiegészíti a művészeti vásárt.
Vagyis nem azt tették, mint Magyarországon, hogy miközben üres üzletekkel van tele a város, fabódékban sütnek-főznek a város legszebb terein! Amihez nem elég egy kinyitható, könnyű asztal és egy napernyő, az nem az utcára, hanem az üzlethelyiségekbe való! De elősegíthetjük, hogy azok a most még üres, vagy lepusztult helyiségek élettel telítődjenek, ha alkalmanként, de tudatos, és nyilvánvaló rendszerességgel olyan tevékenységet telepítünk az utcára, ami vonzza az embereket.
Ma már fizetnek helypénzt a Nachalat Binyaminon, és péntekenként (ami a magyar vonatkozásban a szombat) zsúfolásig tele van az utca, a környező üzletek, kávéházak. A Nachalat Binyamin sikerének növekedésével a sétaút egyre hosszabbodott. Húsz év alatt lejutott a következő elfelejtett szépségig, a régi vasútállomásig (Hatahana). Ekkor a város felújította a régi raktárakat, váróteret és környékét, és miután itt elég nagy a szabad hely, rendszeresen vannak szabadtéri koncertek, programok, amelyeket a város finanszíroz, hiszen az ide látogatók a környező üzletekben vásárolnak, esznek-isznak, vagyis költenek, ki-ki belátása és pénztárcájához viszonyított mértékben.
Persze, a dolog gazdasági oldalához hozzá tartozik, hogy a városi adó nem a bevételből lehasított sarc (mint az iparűzési adó), hanem a városi szolgáltatás mértékében, előre tudott mértékű, és megfizethető nagyságú. Tehát az, aki ügyesebb kereskedő, jobban dolgozik, az ezért nem büntetést fizet, hanem a hasznát gyarapítja. A jövedelemadó úgyis annak arányában fizetendő, de a városi adó fix havi összeg, ha megy az üzlet, ha nem, vagyis érdekében áll a kereskedőnek, hogy menjen, mert akkor a jövedelméhez képest a városi adó aránya alacsony, ha viszont nincs forgalom, akkor is ki kell fizesse.
PODO-PÉCS_PROJEKT
Az alábbiakban leírom, hogy szerintem, mit kellene tenni az elkövetkezendő 5 évben (A rendszer az én szellemi tulajdonom, mielőtt bárki rávetné magát, uraim… vagyis, meg lehet csinálni, de csak velem együtt.)
1. Azzal kezdeném, hogy valami botrányosan harsány színnel (pávakék, mondjuk) lefesteném a Széchenyi tértől a Zsolnay Mauzóleum bejáratáig az utca két méter széles szakaszát. Ez bizonyos értelemben figyelemfelkeltés, útmutató az idegenek számára, ugyanakkor megmutatja azokat a pontokat, ahol nem kellemes egy gyalogos számára.
2. Ezen az útvonalon megszüntetném az iparűzési adót, és bevezetném a négyzetméter arányos podo-adót, ami fix havi összeg, minden tulajdonosnak meg kell fizetni, függetlenül attól, hogy használja az ingatlanát vagy sem. A városi tulajdonban lévő ingatlanokért a város is befizetné a speciálisan képzett podo-alapra, aminek egyetlen célja és felhasználási területe a körzet fejlesztése. A lakóingatlanokra is kivetném ezt az adót, de itt eltörölném a Pécsett már kivetett ingatlanadót. A lakóingatlan és a jövedelemszerzésre alkalmas ingatlan podo-adója között 1:2 arány áll fenn, vagyis, értelemszerűen a jövedelemszerzésre alkalmas ingatlan fizet többet. A lakóingatlanok havi podo-adója 100 Ft/négyzetméter/hónap, a jövedelemszerzésre alkalmasaké 200 Ft/négyzetméter/hónap. Ez olyan mérték, amit ki lehet fizetni, és a fizetés alól felmentés nincs! Az a tulajdonos, aki ezt az összeget nem tudja kifizetni, az keressen magának más ingatlant a városban. A projekt minden kiadása ebből az alapból, és csakis ebből fedezendő!
3. Készítenék egy színes térképet, amin megjelölném a felfestett útvonalat, mellette azokat az üzleteket, kávéházakat, amelyek érdemlegesek arra, hogy a sétáló figyelmet szenteljen nekik. Ezt egy anyagilag független, önálló művészekből, gondolkodókból álló zsűri döntené el: ki kerülhet erre a térképre, és hány csillagot kap. Lehet 5 csillagos virágüzlet, de suszter is, a lényeg, hogy a szolgáltatás, amit ad, és környezet autentikussága olyan fokú legyen, hogy rászolgáljon a csillagokra. A térképet csak kis példányszámban nyomtatják, minden hónapban (egy naprakész nyomdának máris van helye, és munkája ezáltal), hogy mindig aktuális legyen. A zsűri tagjai nyilvánosan bírálnak egy adott helyen, mondjuk a Zsolnay negyed egyik ürességtől kongó termében, ahová bárki bemehet, és a tárgyalásba beleszólhat, de döntési joga a zsűritagoknak van csak. Viszont a zsűritagokat ki lehet fütyülni, ha simliskednek.
4. Vennék 50 kerékpárt és átalakítanám riksa-biciklivé – helyi művészek részvételével helyi designt adnék ezeknek. Jöhet megint a pávakék, ami belefér, de azért legyen ízléses és egyedi. Kényelmesen lehessen ülni benne és aki hajtja, az se szakadjon bele. Toboroznék 16 éves gyerekeket, akik napi pár órában dolgozhatnának, hogy a turistákat és helyieket fuvarozzák a pávakék útvonalon, egy irányban 500 forintért. Ezt a pénzt a srácok kapják, a város ne tartsa a markát, viszont a bicajokat minden nap le kell adni, az útvonal mentén létesített „garázsba”, hogy ellenőrizzék az állapotát, és kijavítsák, ha valami nem tökéletes. Ezek a bicajok sorszámot kapnak, így ha egy srác nem viselkedik rendesen, azt az utas bejelentheti a Széchenyi téren lévő információs irodában, ami viszont a nap 24 órájában, az év 365 napján nyitva – ez a pont még kap néhány tennivalót… Ha valaki nem végzi a munkáját 100%-osan, akkor kétszeri figyelmeztetés után repül. A szervezést arra alkalmas felnőttek végzik, akik okos-telefonos kapcsolatban vannak a tekerőkkel. Senki nem dolgozhat napi 4 óránál többet, ezért ha nő az igény erre a speciális járműre, akkor vesz a város újabbakat és toboroz újabb srácokat, akiknek ezáltal egy kis munkával szerzett zsebpénzt biztosít. No, meg egy gazdaságos közlekedési formát a belváros és a Zsolnay negyed között, délelőtt 9-től este 8-ig, nyaranta akár éjfélig, attól függően, hogy mekkora lesz az igény, de kell egy bizonyos minimumot megtartani a szolgáltatás idejében. Hogy hány bijac van az úton, azt a kereslet szabályozza.
5. A riksák belső zsebében a prospektus a Zsolnay negyedről, és a podo-fiú segít telepíteni a mobil-telefonos alkalmazást is az útvonal minden egyes érdekes épületéről, helyéről, ha az utas szeretné. Vagyis, információk özönét az embereknek, olyan formában, ahogy nekik kényelmes.
6. A Zsolnay negyed kapuiban a teljes nyitvatartási idő alatt „egymást tapossák” az egyetemista vendégfogadók. Mindegy, hogy turista, vagy tüke, egy címkés papír pohárban sima vizet ad az illető kezébe és megkérdezi, hogy miben segíthet azért, hogy jól érezze magát a negyedben. Aztán odafigyel, hogy mit akar a vendég, és valóban segít. Ez pénzbe kerül a városnak, de ez befektetés, és nem sokat, de óránként 500 forintot kereshet minden egyetemista, aki beszél egy idegen nyelvet az 1000 forintot óránként, aki kettőt vagy többet, az 1500 forintot óránként. A tudást ugyanis meg kell fizetni! Viszont a pénzért teljesítményt kell követelni: mosolyt, odafigyelést, segítőkészséget. Ezt sem lehet napi 4 óránál többet csinálni, természetesen. Vendégfogadók kellenek minden kiállításhoz, és mozgó büfék, ha a kávéházak képtelenek ellátni a feladatukat. Itt egyetlen cél van: aki idetéved, az jó élménnyel távozzon. A vendégfogadók nem rendőrök, nem kell kísérgetniük, vagy zaklatniuk minden belépőt, csak olyan mértékben kerülnek kapcsolatba a vendéggel, amilyen mértékben a vendég igényli ezt.
7. Időszakos, de rendszeresen visszatérő rendezvények hivatottak az útvonalra vonzani a pécsieket és az idevetődőket. Soha többet bódévásár, kábelek a Széchenyi téren, vagy a Kossuth téren, ne adj Isten a Sétatéren, ellenben jó arányban vegyített utcai árusok és résztvevő üzletek egy-egy adott tematika mentén. A cél nem az, hogy kürtős kaláccsal tömjék magukat az emberek az utcán ácsorogva és forralt, vagy szimpla bort igyanak ugyanilyen snassz körülmények között, hanem az, hogy járkáljanak, ismerjenek meg minél nagyobb területet a városból, és ne 20 bódénak adjanak időszaki megélhetést romba vágva a város szép tereit, hanem 2000 helynek adjanak folyamatos, stabil megélhetést azzal, hogy igénybe veszik a kitűnő szolgáltatásaikat. A cél mindig az, hogy a belváros és a Zsolnay negyed közötti teljes útvonalon lehessen sétálni, vagyis ezek a rendezvények mindig szombaton vagy vasárnap, a gépjármű-forgalom lezárása mellett történjenek. Kezdetnek megteszi, ha havonta egy vasárnap van ilyen rendezvény, mondjuk a hónap második vasárnapja, hogy jó előre, mindenki tudja, ne dühöngjenek az autósok, hanem szálljanak ki ők is, és sétáljanak.
8. Az időszakos rendezvények között lehetnek sportosak is, tavasszal korosztályok szerinti futóverseny, például, ahol az óvodáskorúaknak és a 80-anon felülieknek is van valami helyes-vicces, nem kifejezetten a maratoni futást utánzó számok. A lényeg az, hogy minél több embert mozgassunk meg, akár résztvevőként, akár nézelődőként. Lehet utcai zenészek bemutatója, felolvasó-maraton, ezer és egy dolog, amit, ha már van a Zsolnay negyednek egy 120 fős stábja, találja ki, rendezze meg, és a rendezvényt értékeljék a résztvevők…
terv > szervezés > megvalósítás > értékelés > visszacsatolás (egyéni felelősség és jutalom-büntetés)
9. Ezekhez a dolgokhoz nem kellenek igazán komoly befektetések, a gazdasági fedezetet a podo-adó biztosítja, a működést pedig a már meglévő szervezetek kell tudni ellátni, persze, egy kicsit hatékonyabb formában, mint eddig. A Széchenyi téri információs központ nem egy klozet-méretű helyen, hanem mondjuk, mint a Nádor-kávéház méreteiben és valóban 24 órás ügyelettel. Egy mediterrán városban ugyanis kell legyen egy olyan pont, ami mindig nyitva van. Ez a hely minden olyan funkciót fel kell vegyen, ami a város zavartalan működését szolgálja. Nem kell kitalálni előre, hanem oda kell figyelni arra, hogy milyen igényeket támaszt az élet. Az biztos, hogy kell lennie egy FÜL-nek, amely begyűjti azokat az információkat, amelyek a lakosoktól, turistáktól érkeznek, és továbbítja a városi kreatívoknak.
10. A városi kreatívok nem holmi kinevezett okosok, hanem egy tanácskozás, ami lehet minden héten, egy adott napon, mondjuk a Zsolnay negyed egy ürességtől kongó termében, ahová odamegy, akinek mondandója van a várossal kapcsolatban. Mindegy, hogy ez Klári néni nyugdíjas, Kertvárosból, vagy maga a polgármester, mindenki lehet kreatív a városban, akinek fontos Pécs sorsa. Ezekkel a rendszeres fórumokkal el lehet érni, lassan (és ez tényleg lassú folyamat), hogy az emberek megnyíljanak, és ne csak panaszkodjanak a szobák mélyén, hanem kimondják amit gondolnak, legyenek javaslataik. Budapesten, a VIII. kerületi Palotanegyedben van egy egyesület, amely példamutatóan csinálja ezt, akkor is, ha nem mindig vannak „kellő létszámmal”, akkor is, ha nehéz a munka, a család mellett még a környezetünkre is figyelni. A CaPE (Civilek a Palotanegyedért Egyesület) idén hatodik éve dolgozik rendületlenül és eredményesen. Ezek a rendszeresen fórumok aztán olyan muníciót adhatnak a folyamatos városfejlesztéshez, amilyet egy tervező az asztalánál sosem találhat ki, és jobb, ha nem is teszi.
Mit jelent a siker Pécsett?
Újra Pécsett. Családlátogatás és csendes munka. Erre kalibráltam a december végi, vidéki várost, de a hirtelen tavaszias meleg és napsütés arra késztetett, hogy mozduljak ki, nézzem meg, mit lehet csinálni a városban. Nem sokat. 25-26-án szinte minden zárva volt.
Ebédelni a Szinbádba mentünk – apám halála előtti utolsó születésnapját itt ünnepelték, azóta kultikus hellyé vált anyám számára, de valamennyire abban is igaza van, hogy kevés a városban az ünnepek alatt is nyitva tartó étterem.
Az emberek lődörögtek a Széchenyi tér környéken, az üzletek nagy része üres (kiadó), nehezen találtam egy valamire való helyet a délutáni kávéra. Igaz, én McDonald’s-ba akkor sem teszem be a lábam, ha nagyon éhes vagyok…
Huszonhatodikán beültettem a mamámat egy taxiba és kimentünk a kihalt Zsolnay negyedbe. Az információs központban két fiatal hölgy próbálta terelgetni az érdeklődőket. Néhány kiállítás nyitva volt, de leülni, legfeljebb a fogatótér foteljaiba lehetett. Megnéztük a Gyugyi gyűjteményt, és az ebéd utáni kávét már otthon ittuk.
Harmadszorra egy tervezési probléma késztetett a gyaloglásra – gondolataimba merülve átszeltem a várost, miközben szépen sütött a nap. Most nyitva volt a Bóbita-házban a büfé, ahol a visszaút előtt megpihentem egy kis időre. Nyáron voltam a teraszon, akkor nem tűnt fel, hogy milyen bugyután szervezték a belső teret: az előtérben van három asztal, de az ajtó melletti üres, mert a hideg elriasztja, aki véletlenül oda ül le. Az előtéri asztalokat a pultból nem lehet látni, mert a pult a másik helyiségben van, igaz, az ott lévő három asztaltól sem lehet látni, hogy van-e valaki egyáltalán a pultban, mert az fejmagasságban el van torlaszolva egy tárolóval. Az előadások alatt sem kellemes hely, de az előadások szünetében, amikor a ki-bejövő emberek esetleg inni vagy enni szeretnének valamit, akkor kész katasztrófa! Az már csak ráadás, hogy a kiözönlő emberek láttán a pincérnő odajött az asztalomhoz, hogy fáradjak át valahová máshová… én csak egy szörpöt ittam, a tömegtől meg iszonyodom, tehát amúgy is eljöttem volna, de ez a gesztus felháborító volt.
Egyébként, meg lehetne oldani a térszervezést, ha abból a „hátrányból”, hogy ez egy családi villa szoba-láncolata, előnyt kovácsolnának – a bábszínház információs pultja a bejárat mellé, mert ott lenne az ésszerű helye, a központi térbe elhelyezett „könnyed” bárpult, ahol a szünet-rohamokat jó előkészülettel, több személyzettel lehetne fogadni, és a sarokszoba lehetne egy intim, kávéházi miliő, rálátással a Zsolnay belső udvarára…
Van annak már húsz éve is, hogy Beer Shevára terveztem egy mozi-átalakítást. Az akkor fénykorát élő Golán-Globus csoport vette meg a régi mozit, ők bíztak meg a tervezéssel. Yoram bátyja volt a moziüzemeltetésekért felelős vezető. Sosem felejtem el az első programmegbeszélésünket: – A legfontosabb dolog egy moziban a büfé… Mert az a tiszta haszon. A jegybevétel elmegy a fenntartásra, a jogdíjakra. A mi hasznunk a popcorn! Tervezd meg szépen a termet, a központi vetítőt, elegendő wc-t, mosdót, miegyebet, de a legfontosabb, hogy a „büfét ne tudják kikerülni” – egyenek, igyanak, érezzék jól magukat, költsék a pénzüket!
Ahányszor Pécsett vagyok igyekszem eljutni a Zsolnay negyedbe, mert aggódva figyelem, hogy mi történik ott. Hiába öltek ugyanis a fizikai környezetbe akárhány milliárdot, ha nem elég jól működik, akkor a pusztulás elkerülhetetlen. A Zsolnay negyed még ma is, három évvel az EKF után, csak egy mérsékelten kihasznált lehetőség. Nem azért mert nem elég szép, hanem mert az intenzív használathoz kevés a szépség. A működőképességhez pedig nagyon hiányzik az egészséges üzleti szellem.
A december 27-i Dunántúli Naplóban Márta István egy kolumnás új évi köszöntője arról, hogy milyen sikeres a Zsolnay negyed: 70 ezer négyzetméternyi területen (Pécsett, lassan szinte minden, államilag támogatott kulturális intézmény a ZSÖK-höz tartozik), 120 fős csapat szervezi a dolgokat, 2013-ban 368 ezer látogatóból 310 ezer váltott jegyet, de a bevételek mértékéről diszkréten nem szólnak, csupán arról a 40,8 millió pályázati pénzről, amit a projektkoordinációs csoport gründolt.
Az események kétharmadát a ZSÖK bérlői szervezték, vagyis a 120 fős csapat nevéhez csupán 600 esemény fűződik, ami önmagában nem jelent semmit, ha nincsenek mellette a bevétel és a kiadás adatai. Viszont az igazgató eldicsekszik, hogy 17800 hivatalos papírt írt alá… A beszámoló hangvétele alapján – ” maximálisan megoldották… minden tulajdonosi, hatósági, szakmai és nézői igénynek meg tudtunk felelni” – más kulturális intézmények vezetői tanulni mehetnének Pécsre. Az igazgató viszont Kínáig is elment a partneri kapcsolatok fejlesztése érdekében.
Kíváncsi lennék a pécsiek véleményére, hiszen én csak látogató vagyok szülővárosomban, de azok a ritka alkalmak során nem éreztem, hogy ennél jobban már nem is lehetne csinálni.
Szerintem, Zsolnay Vilmos nem lenne büszke arra, amit a gyárával csináltak. Bármennyire igyekeznek manapság a művész Zsolnay érdemeit ecsetelni, a gyár sosem lett volna az, ami, ha Vilmos nem lett volna jó kereskedő is.
Ő olyasmit tudott, amit ma nem, hogy a kultúrához való pénzt meg is kell termelni. Ő nem kapott ajándék milliárdokat más adófizetők zsebéből, ő úgy hozott létre magas kultúrát, hogy tisztelte a hétköznapit is. A Sikorski ház megmaradt épület kerámiái mellé oda kellene tenni a magyarázatot, hogy ezek nélkül, nem lettek volna díszes vázák és tálak, kiállítási díjak sem, mert a kettő együtt fejlesztette a gyárat. Az épületkerámia hozta a pénzt a művészeti-, és a technológiai fejlesztéshez, azok eredményei pedig a reklámot az új megrendelésekhez. A Zsolnay örökség iránti tiszteletet éppen az lehetne, hogy a negyed felelős vezetői továbbviszik az önfenntartó-fejlesztő módszert.
Lehet, hogy egy művészeti vezetőnek rangon aluli azzal foglalkozni, hogy mitől érzi jól magát egy látogató, de talán nem kéne elfeledni, hogy ez nem az ő magánbiznisze, az adófizetők pénzét költi, és éppen ezért kötelessége lenne azzal a pénzzel a lehető legjobban gazdálkodni.
Nem mellékesen persze, a holt tereket életszerű tevékenységgel kellene megtölteni, és itt nem a fesztivál-cirkuszokra gondolok, hanem olyasmire, amiért érdemes elballagni a pécsi viszonylatban „világ végén” lévő helyre. A Gyugyi gyűjteményt másodszor néztem meg a mamám miatt, így alkalmam volt arra is odafigyelni, hogy mennyire akar ez a kiállítás „megfogni”. Jegyszedő-ruhatáros volt az épületben, de nem láttam olyan embert, aki a látogatókkal foglalkozott volna. Persze, el lehet olvasni a feliratokat, és meg lehet nézni a rémesen monoton-hangú szakmai előadást a kiállítási térbe állított képernyőn (ami persze zavaró annak, aki éppen a feliratokat olvassa), de a tárlókba rakott tárgyaknál már sokkal több egy jó kiállítás.
Nemrégiben Rehovoton voltam az izraeli citrus-ültetvények múzeumában. A „kiállítási tárgyak” a Gyugyi gyűjtemény legapróbb tárgyának a közelébe se érnek, mégis az ott eltöltött óra hatalmas élmény volt! Azért, mert egy csillogó szemű agrármérnök-hallgató a közeli egyetemről élménnyé tette a látogatást az információhalmazzal, amit átadott nekünk, a humorral átszőtt kitűnő előadásmóddal, kedvességgel, figyelemmel, amitől az ember úgy érzi, hogy érdemes volt oda elmenni.
Az „idegenvezetés” csoportoknak 3000 forint, idegen nyelven 5000 forint a Zsolnay negyedben… elment az eszük?
A látogatók fogadása az a művészet, amivel újabb és újabb látogatókat lehet becsábítani egy helyre… A Zsolnay negyed területén van egy egyetem, aminek a hallgatóit be kellene „sorozni”, hogy aki egy kiállításra bemegy, az úgy jöjjön ki, hogy minden ismerősének azt mesélje, mennyire érdemes volt. Persze, az egyetemistákat meg kell fizetni, de ha az üres információs pult helyén, vagy egy kicsit rafináltabban a térben, lehetne egy kávét, üdítőt vagy egy pohár bort inni, abból lenne bőven annyi bevétel, hogy megfizessék a kulturált fogadás költségeit. Nem mellesleg, oldottabban lehetne csodálni a tárgyakat is.
A bávatag körséta egy múzeumban már kiment a divatból! Különösen egy olyan városban kellene aktivizálni a potenciális látogatókat, ahol a lakosság mindössze 2%-a „kultúra-fogyasztó”. Megvallom, amikor azt hallottam, hogy egy színházi ember kerül az igazgatói székbe, arra gondoltam, hogy folyamatos „előadás” lesz a külső-belső terekben – az emberek azért mennek majd oda, mert úgy érzik, hogy prospektusok böngészése nélkül is, számíthatnak arra, hogy ott mindig történik valami.
De mit várok egy olyan kulturális központtól, ahol a nemzetközi újságíró-igazolványt nem fogadják el belépőnek? Azt mondták, hogy „mindenféle lapoktól” jöttek újságírók… és az miért baj? Az újságírók a reklám részei. Mi, akik az IFJ igazolvánnyal bemegyünk egy helyre, nem „potyázunk”, egyrészt, mert az igazolványért minden évben fizetünk jónéhány ezer forintot, másrészt, mert sosem lehet tudni, hogy miből lesz cikk. Pitiáner dolog „előzetes regisztrációt” kérni, de ha már regisztrálni akarják, hogy melyik újságíró milyen hasznot hozott a negyednek, akkor legalább tartsák számon az újságíró-igazolvány számát – csak ez nem volt a regisztrációs lapon.
A visszafelé vezető utamon a Király utcában láttam az új Zsolnay termékeket – tömény giccs, amit eufemisztikusan keleti stílusnak mondanak, a kelet értékeinek ismerete nélkül. Az örökösök helyében én letiltanám, hogy ezeket Zsolnayként adják el, bárhol a világon!