A lehetőség, ami minden lakásban ott rejlik...

A lehetőség, ami minden lakásban ott rejlik…

Továbbra is a kétgenerációs lakásról lesz szó, arról a folyamatról, amelyet én nem belsőépítészeti tervezésnek, hanem a lakás újrafunkcionálásának nevezek.

A napokban felhívott egy fiatal ember, hogy neki egy belsőépítészre van szüksége, de nem tudja, hogy is megy ez a dolog… neki vannak ötletei…

Nos, akkor kezdjük annál a pontnál, hogy van egy lakás, és van egy ember, aki meg akarja, vagy már meg is vette azt a lakást… persze, vannak Isten áldotta tehetségű emberek, akik minden tanulás nélkül, egyszerűen úgy tesznek le tárgyakat a térben, hogy az gyönyörű, de az én fogalmaim szerint a dolog mégsem itt kezdődik.

Lassan negyven éves szakmai tapasztalatom alapján, elég magabiztosan kijelenthetem, hogy minden lakásban van valamilyen potenciál. Nem feltétlenül az, amit a lakás tulajdonosa szeretne kihozni belőle, mert a potenciál a lakás adottságaiból fakad. Amikor látok egy borzalmas lakást – sok ilyet látok -, az első kérdés, amit felteszek, hogy mit lehetne ebből kihozni, függetlenül  a tulajdonos igényeitől, mert ebben a fázisban még csak azt keresem, hogy kinek lehetne az adott lakás a legmegfelelőbb. Ha egy lakásban rejlő potenciál véletlenül megegyezik a tulajdonos személyes profiljával, akkor bingó! De ez ritka nagy szerencse. Ezért szoktam azt javasolni, hogy mielőtt még valaki  lakást venne,  hívjon, hadd nézzem meg a lakásban rejlő lehetőségeket. Eddig egy kedves baráti pár élt ezzel a lehetőséggel, de mintha ők is megrettentek volna attól, hogy bizony egy lakás potenciáljának a vizsgálata sem kétperces munka.

A még nagyobb munka az, ha a lakásban rejlő potenciált igyekszünk úgy kihasználni, hogy az a lehető legmegfelelőbben szolgálja a használóját. Mert ebben az esetben egy objektív, fizikai adottságú teret kell “összehozni” egy szubjektív lénnyel, annak minden vágyával. Nekem minden hajdani munkám egy történet, mert minden munkámat úgy fogtam fel, hogy egy sorsot kell jobb irányba terelni. Jobb irányba, mint amilyenben a kapcsolatunk kezdetén volt.

Bné Brak-i utca

Bné Brak-i utcakép

Nem felejtettem el az első munkámat, amit egy véletlennek köszönhettem, bár a zsidó filozófia szerint véletlenek nincsenek : egy nap, 1985-ben, az izraeli július egyik legmelegebbikében a Maon Olimban (befogadási központ) egy fekete-kaftános, kalapos férfi keresett engem. Emlékszem, ahogy feszengtem a miniatűr shortomban és a vállpántos trikómban, szemben a feje búbjáig beöltözött emberrel, aki mögött feltűnt a harisnyás-parókás, hosszú ujjú blúzos felesége, de ők szelíden mosolyogtak, és  héberrel kevert magyarul azt mondták, hogy lenne egy munka, amivel szeretnének megbízni engem… Az én héberem kábé olyan volt, mint az ő magyarjuk, de megértettük egymást. El nem tudtam képzelni, hogy milyen munka vár rám, de miután magamra kaptam valamit, beültem a feleség mellé az autóba és átutaztunk Bné Brakba. Egy építés közben lévő ementáli sajt-szerű képződményhez gurultunk, ami az ő háromszintes családi házuk hivatott lenni, ámde abban az állapotban egy dobozológiai kisérletnek nézett ki. Az történt ugyanis, hogy az építész elkészített egy tervet, amit a kuncsaft nem nagyon értett, tehát elfogadta, ám amikor a kőműves már kezdte húzni a falakat (a ház vasbeton vázszerkezetű volt, mint a legtöbb izraeli lakóépület, vagyis a szintek már készen álltak, a válaszfalakat kezdték építeni), a megbízónak nem tetszett amit látott, ezért azt mondta a kőművesnek, hogy azt a falat mégsem oda, hanem amoda legyen szíves. Erre jött az építész, jól lehordta a kőművest, hogy nem a terv szerint épít. A kőműves bontott és épített újra, amit a megbízó megint nem szeretett, és az egész folytatódott addig, amíg a kaftános úr összerúgta a port az építészével és a kőművesével is, azok csapot-papot otthagyva elmentek, a tulajdonos pedig maradt a félig kész ementálival… Ekkor olvasta azt valahol, mert, hogy vallásos lapban ez biztos nem jelent meg  –  egy építésznő két kisgyerekkel Magyarországról érkezett. Sosem kérdeztem meg tőle, hogy miért gondolta, hogy én megoldom a problémáját, de az úton elmeséltem neki, hogy nem vagyok építész, városgazdász és újságíró diplomám van, ellenben a két kisgyerekemet valóban egyedül nevelem, és mindössze három hónapja vagyok az országban.

Szerencsémre, a műszaki rajz nemzetközi nyelv, és miután bejártam a terepet és megkaptam az eredeti terveket, megértettem, hogy milyen nagy a baj. Leültem a feleséggel megbeszélni a dolgokat. Életemben nem terveztem semmit ortodox zsidóknak, de tudtam, hogy a halacha (a zsidó élet törvényei) nagyon szigorú előírásokkal teli – minden részletet meg kell tudnom, hogy megoldjam a feladatom. A kudarctól való félelem, a belém nevelt megfelelési kényszer egyszerre működött és kialakított egy olyan információ-szerzési rendszert, amely fontossága csak sokkal később tudatosodott bennem. Akkor, 1985-ben csak jól akartam megoldani a feladatom, életem első munkáját Izraelben, hogy a gyerekeimet el tudjam tartani – még nem tudtam, hogy a városgazdász mivoltom, az újságírói gyakorlatom, az eredendő kíváncsiságom  is segített, hogy kitűnjek az építészek közül, akik lekezelően bántak a klienseikkel,  akiket felbosszantott a megrendelő vizuális kulturálatlansága, és esze águkban sem volt a “saját stílusukat” feladni azért, mert a háziasszonynak széles pult kell a rétesnyújtáshoz… Az én erényemmé az vált, hogy nekem viszont a rétesnyújtás szükségessége “szent” dolog volt. Minden, ami a használó életének része, azt meg kell tudni oldani – ha ezért nem alszom éjjel, akkor is. A ház ki kell szolgálja az embert, nem fordítva! Nekem pedig az a feladatom, hogy kitaláljam, miként oldható meg a térben mindaz, amire a lakónak szüksége van.

Mivel, nem az írott szabályok szentsége, hanem az emberi szükségletek vezettek, rengeteg olyan megoldást találtam, ami egyedivé tette a terveket. Ez sokszor megdöbbentette az embereket, küzdenem kellett az elgondolásaimért, de ha sikerült, annál nagyobb volt az öröm, és híre ment… Az első munkámból évekig kaptam újabbakat, de mindig amolyan “problémás eseteket”. Az egyik építési vállalkozó Acamolnak becézett (az Acamol a magyar Kalmopyrin izraeli megfelelője), olyan tervezőnek, aki  megoldja azt, ami megoldhatatlannak látszik. Nem terveztem hatalmas villákat, luxuslakásokat. Ők sem találtak meg engem, de meglehet, hogy én sem találtam volna semmi élvezetet az ilyen munkákban. Adj nekem egy gangos ház földszintjén 19 négyzetmétert, hogy kitaláljam, mit lehet azzal kezdeni – az a feladat!

Évekbe telt, és persze a zseniális mentorom közreműködésének köszönhetem, hogy rájöttem – a tervezési módszerem meglehetősen egyedi, és nagyképűség nélkül kijelenthetem, hogy jól működik. Persze, rengeteg hátránya van – az egyik, hogy ebből a munkából meggazdagodni nem lehet, és nem lehet kispórolni belőle a sok munkát. Amikor építkezem, mert a munkám nem tervkészítés, hanem az építés maga, állandó stresszben élek, részleteket tervezek még álmomban is.

Jó csapat nélkül semmit nem érnek a tervek. Ha nincsenek olyan szakemberek körülöttem, akik hajlandók megcsinálni azt, olyan precízséggel, ahogy elvárom, akkor a terv nem működik.

Az ablakmélyedés értékes tér, ha a fal vastagsága 66 cm.

Az ablakmélyedés értékes tér, ha a fal vastagsága 66 cm. A szomszédok látványa viszont nem érték… ezért az ablaknyitás-rendszerét is érdemes megváltoztatni egy gangos házban.

Tegnap este felrajzoltuk a betonra a gipszkarton válaszfalak helyét. Kiderült, hogy  a vízvezeték és az elektromos kábelköteg is, pár centivel arrébb van annál, mint ami a tervben szerepelt. Két lehetőség van: belenyugszom abba, hogy ez van, és folytatjuk az építést, vagy felhívom mind a két szakembert, hogy reggel jöjjön ide, és vésse a betont, “tolja át” a vezetéket oda, ahol a terven szerepelt.  Természetesen, az utóbbit tettem, és ezért abban a pillanatban mindketten, bizonyára nagyon utáltak engem, nem beszélve a kartonosról, akinek megint elment néhány órája üresben, de mindegyikőjüknek elmagyaráztam, hogy nem holmi női szeszélyből terveztem oda azt a válaszfalat – megértették és megcsinálták amire kértem őket.

A napokban Nej Gyuri azt kérdezte, hogy  birok talpon maradni az építőiparban, a sok macsó pasi közt “főnökként”. Őt mindig “átverik a szakik”. Sokadszorra már nem – ha az ember tudomásul veszi, hogy a másiknak ez a megélhetése, és tiszteletben tartja a munkát, miközben ellenőriz minden apróságot. Ott kell lenni, látni, ha valami nem stimmel, minél hamarabb észrevenni, hogy minél kevesebb legyen a fölösleges munka. Bevallani, ha tévedtem, és elfogadni, hogy más is tévedhet, ám a tévedéseinket ki tudjuk javítani. Nem könnyű nőként helytállni az építőiparban. Zsidó nőként arab férfiaknak adni az utasításokat – kemény megmérettetés, de jó iskola.  Amikor a legreménytelenebbnek látszik a dolog, akkor mélyen a szemébe nézni az illetőnek és azt mondani, hogy biztosan meg fogja tudni oldani! Megoldja, mert a szakmai büszkeségét sértené, ha nem tudná. Aki jól dolgozik, azt legközelebb is hívom, ajánlom másoknak, aki igyekszik, annak segítek, de aki átver, az nem kap második esélyt.

A sorozat következő cikke: Az ember itt olvasható…

A sorozat ITT KEZDŐDÖTT

Comments Closed