Zöld sárkány
A kínai szimbólumok rendszerében a zöld sárkány a mennyei lények egyike, a sárkány lehelete az éltető energia. A taoizmusnak nincs főistene, csak útmutatást kínál az embereknek, jelképekben gyökerezik. Ebben, az európai számára cseppet sem egyszerű rendszerben a sárkány különösen fontos szerepet játszik.
A magam kultúrköre számára tehát Miklauzic Bence remek filmjének címét „A zöld sárkány gyermekei„-t úgy fordítanám, hogy mindannyian egy nálunknál nagyobb rendszer (természet vagy Isten – kinek izlése szerint) gyermekei vagyunk.
Ahogy a vetítés utáni beszélgetés során sem tudtam titkolni, most is, már az elején ki kell jelentenem : öröm volt egy nem depressziós magyar filmet látni! Nem nagyon érdekel, hogy mit mondanak erre a filmre a kritikusok, és az sem hat rám, hogy hány fesztiváldíjat nyert vagy sem – jó volt nézni ! Közel éreztem magamhoz, olyan történetnek, amely itt és most valóságos, minden játékos részlete ellenére.
A legfőbb érdemének, azt tartom, hogy egy látszólag megoldhatatlan konfliktust, alapvető érdekellentétet, elvezet a boldog végkifejlethez. Hogy ebben a reménytelenséget sugárzó, panaszkodó közegben felmutatja a megoldást, ami mindenkinek jobb helyzetet teremt. Nem úgy, hogy az egyik ember átvágja a másikat, és ezzel sikerül kievickélnie a maga bajából, hanem éppen ellenkezőleg – tisztességes, mindenkinek előnyös megoldás születik, amely alapja talán a véletlen, talán az a felismerés, hogy jót tenni a másikkal jobbá tesz minket is.
2010. december 31-én 14 345 kínai állampolgár tartózkodott legálisan Magyarországon. Rajtuk kívül még legalább 50 ezer idegen. A magyar népesség viszonya a betelepülőkkel szemben ambvivalens. Az amerikaiakat nem értik, hogy miért jönnek ide, de megtisztelve érzik magukat, hogy vannak akik szeretnek itt élni. Az ukrajnai, orosz, szerb betelepülőkkel már kevésbé elégedettek, még akkor is, ha az illető határon túli magyarnak számít. A kínaikkal kapcsolatban pedig előítéletek garmada zárja el az őszinte befogadást.
A filmben rendre felsorakoznak a tények és az előítéletek is, de a forgatókönyv olyan ügyesen játszik ezekkel az elemekkel, hogy a figurák nem válnak sematikussá, sokkal inkább megmosolyogtatók. Együttérzést váltanak ki a maguk elesettségében, és szinte kívánjuk, hogy végre történjen valami jó velük, hiszen jó emberek ezek, még ha szerencsétlenkednek is.
A három központi figura – az ingatlanos ügynök, a kínai raktáros és a pizzafutár lány – mindegyikének megvan a maga baja. Magukba zárják a gondjaikat, kifelé a közömbösség és a morcosság álarcát váltogatják.
A kínai, akinek a lényeglátása vélhetőleg mélyebb, mint a magyar kultúrkörben élőknek, a kezdeményező. Segíteni akar annak, aki valójában az ő ellensége, hiszen el akarja adni a raktárat, míg neki az a feladata, hogy ezt megakadályozza. Az „összezártság” mégis a jót, a segítőkészséget hozza ki belőle ösztönösen. A gesztus hasonlót vált ki, és érdekeik ellenében kialakul a barátság, a szövetség, amely végső soron akkor is működik, amikor a szimpla lehetőségek elfogynak.
Amikor a politikában a nemzetieskedés hangjai erősödnek, amikor azt akarják elhitetni velünk, hogy az idegenek a magyarság kárára vannak, akkor éppen ilyen filmek kellenek – amelyek az együttműködés értékét emelik érzékelhető magasságba.
Jeruzsálem-nap
Jeruzsálem Izrael fővárosa az állam függetlenségének kikiáltása (1948) óta. De még 19 évig ez a város éppen úgy megosztott volt, mint Berlin. Az izraeli véderő a Hatnapos Háborúban (1967) foglalta el a város keleti részét, benne a zsidók legszentebb helyét a Szentély nyugati alapfalát (siratófal).
A ma 746,300 lakosú város 66%-a zsidó, 34%-a arab. 1948-ban csupán 84,000 ember lakta. Politikai felhangok nélkül is nyilvánvaló az elképesztő fejlődés. Van véleményem Jeruzsálem szerepéről az egész közel-keleti konfliktusban, de annak kifejtése az amichay.hu témája. Itt a „földi” értelemben vett városról és nem az „égi” Jeruzsálemről fogok írni.
Annak ellenére, hogy 22 évet éltem Izraelben, Jeruzsálembe viszonylag ritkán „mentem fel”. Az út gyönyörű, ahogy emelkedünk felfelé. Az épületek is sokkal igényesebbek mint a tengerparti sávban. Ebben szerepet játszik az is, hogy az építési előírások meglehetősen szigorúak – minden házat „jeruzsálemi kővel” kell burkolni. Változatos topográfiai adottságai és a tudatos városfejlesztés okán tele van megejtően szép részletekkel. De engem, mégsem igazán vonzott.
Mint ahogy van budai és pesti „lélek”, úgy más a városiasság fogalma egy tel-avivinak, mint egy jeruzsálminak. Ennek a titkát keresem.
Egyelőre, semmi biztosat nem tudok. Ezen a napon, amikor Jeruzsálem 44 évvel ezelőtti egyesítését ünneplik Izraelben, elindulok egy kutató körútra. Kezdetnek itt vannak azok a felvételek, amelyeket egy lelkes amatőr filmes, Perec Chen készített 1967 körül.
Menet közben ragyogó
Werkfotókat készítenek a mozifilmek forgatása közben. Németül a werk gyárat jelent, angolul a városi szlengben az elismerés kinyilvánítása, azonban, ha magyar webkeresőbe üti be az ember, akkor a WERK egy művészeti iskola. Ha mindezt összeturmixolom annak érdekében, hogy megfejtsem a szó adekvát magyar jelentését, akkor azt mondhatnám, hogy menet közben ragyogó művészeti iskola, ahová, ha ma lennék 18 éves, örömmel beíratkoznék.
Nemrégiben nyílt napot szerveztek. Műsor is volt, de az alapvető cél, hogy akit érdekel, kukkantson be – milyen egy korszerű, élet-közeli, művészeti suli. Abban a tág értelemben, ahogy az élet maga is lehet művészet, a művészet pedig mindennapi életforma. Hát, igen, ezt Réz jobban fogalmazza…
Ami egy kívülállónak szembeötlő a WERK-térben az örömmel végzett kemény munka, az átgondoltság és játékosság izgató harmóniája.
Az elegánsan felújított Arany János utcai ház tetőterébe érkezve az ember önkéntelenül elmosolyodik. Semmi megilletődött feszengés, a feltáruló látvány befogadó, visszamosoly Rád.
Egy tetőtér, a maga változó belmagasságával eleve inspiráló, ugyanakkor nem könnyű tervezési feladat. A kialakított elrendezés átlátható, szuper-funkcionális, mégis magávalragadóan bensőséges. Megvallom, számomra a női WC minden belsőépítészeti munka kritikus pontja: ha azt jól oldotta meg a tervező, akkor másutt sem lehet hiba, tapasztalatom szerint. Nos, ez itt nem egyszerűen jó, hanem kiváló!
Az iskola programja jól tükrözi a szakmai sikerek eléréséhez szükséges elemek komplexitását. Az oktatók hada pedig, hogy valóban azt tanulják meg a hallgatók, ami a szakmájuk gyakorlásához nélkülözhetetlen egy dinamikusan változó világban.
A filmgyártás minden kreatív indíttatás mellett hatalmas mesterségbeli tudást és együttműködési készséget igényel.
Almodovár szerint a filmkészítést nem lehet megtanítani, bár van aki képes megtanulni. Talán, mert a tehetséget nem lehet infúzióként betáplálni, de a tehetség megnyilatkozásához szükséges rengeteg ismeretet kellő elszántsággal meg lehet szerezni, ha vannak, akik ebben segítenek.
Réz András, művészeti vezető, a maga súlyos személyiségével minden bizonnyal megadja a kellő irányt, felesége, Vándor Ágnes pedig gondoskodik arról, hogy minden működjön, ahogy kell.
Szomszédünnep – esővel
A kezdet bíztató volt. Bár a borús reggelen nem sokan gyűltünk össze a Nemzeti Múzeum kertjében, mire Nagy Emese megérkezett a Magyar Rádióból, kisütött a nap.
A kórus is megérkezett – Weiszburg Zsuzsi csapatára lehet számítani. A Múzeumkertben lézengő látogatókat is megkínáltuk csokival, elkezdődött a koncert. A képen, éppen még nem esett, kegyes voltak az égiek, majdnem a műsor végéig.
Aztán, amikor már kövér cseppekben potyogott a fejünkre, becuccoltunk a tümpanon alá, és labanéval kentünk a tökmagos kenyeret, egy-egy retekkel megfejelve.
Aztán elbúcsúztunk a kórustól, összeszedtük a piknik romjait a szatyrokba, és mielőtt hazaindultunk volna, Bendegúz javaslatára körbeöleltük az egyik oszlopot.
Ez volt a mi Szomszédünnepünk 2011-ben. Lesz még jobb is.
Judapest_5.rész
Urbánusok
Idővel megtanulja az ember, hogy Magyarországon az urbánusság nem épp azt jelenti, mint más nyelveken – ez itt kérem a zsidó intellektus szitokszava, különösen, ha író az illető.
Valójában a népi-urbánus vitában azt támadta legjobban a magát népinek mondott irányzat, amire a zsidók a legbüszkébbek voltak. Vagyis, hogy mennyire elmagyarosodtak. Nyelvében él a nemzet? – a zsidók magyarabbak lettek a magyaroknál a kultúrában, és ez megbocsáthatatlan volt.
A jöttmentek leszármazottai tanultak, ahol csak lehetett. Egy Herzl Tivadar nevű, akinek a fakereskedő apja 1856-ban költözött Pestre, ő maga 1860-ben született a Dohány utcai zsinagóga mellett, a Evangélikus Gimnáziumban érettségizett. Bár ő sokakat megelőzve látta, hogy az európai zsidóságra nem vár fényes jövő, és arra tette az életét, hogy népének megszerezze az Ősújhazát, unokatestvére magyar író maradt holtáig: Heltai Jenő
Az orvoslás régi zsidó mesterségnek számított. Van aki a Halakha szigorú egészségügyi szabályai következményének tartja, amely szerkesztője maga is orvos volt – Maimonides. Magyarországon, a középkorban már szép számmal működtek, királyi-főúri udvaroknál is, zsidó orvosok. Mint sok más mesterség családi tradicióként folytatódott több nemzedéken át.
Korányi Frigyes (Kornfeld) Nagykállón, orvoscsaládba született 1828-ban. Piaristákhoz járt középiskolába, majd a pesti orvosi egyetemre. Mint orvostanhallgató részt vett a szabadságharcban, ezért büntetésül, diplomázása után sem Bécsben, sem Pesten nem kezdhetett praxist – visszament Nagykállóba. Ellenben több külföldi tanulmányutat tett, és tapasztalatait szaklapokban tette közzé. 1859-ben Nagykállón kórházat alapított. Politikai állásfoglalásai rendre hátráltatták szakmai előmenetelét, így az csak a kiegyezés után vett igazán lendületett. Részt vett az orvosképzés reformjának kidolgozásában, majd megépíthette azt a kórházat, amelyben a kor leghaladóbb, legkorszerűbb tudományos nézeteit propagálta és érvényesítette. Kiemelkedő munkássága elismeréseként 1884-ben nemesi rangot kapott, később báró és a főrendiház tagja lett. Rendkívül sokoldalúan foglalkozott az orvostudománnyal (belgyógyászat, ideggyógyászat) , sőt a betegségek társadalmi hátterével is, és nagyon fontosnak ítélte a prevenciót. Teljes egészében neki köszönhető az Tüdőszanatórium 1905-ös megnyitása, mely a saját tervei alapján az általa gyűjtött adományokból épült fel. Munkássága az „aranykorra” esett (1913-ban halt meg), amikor a magyar nemzet befogadta és elismerte a kiváló képességeket, még ha ennek, a magyarsággal való teljes azonosuláson kívül, az ára a kikeresztelkedés is volt, mint a Korányi család esetében.
A honszeretet megindítói példái a híres zsidó orientalisták: Vámbéry Ármin (1832-1913) , Goldziher Ignác (1850-1921), Munkácsi Bernát (1860-1937), Kunos Ignác(1860-1945). Különösen Vámbéry és Goldziher magatartása elgondolkodtató, akiket sokkal nagyobb tisztelet és megbecsülés övezte külföldön, mint Magyarországon, mégis maradtak. Munkácsi és Kunos a finn-ugor rokonság kiváló kutatói, együtt gyűjtöttek moldvai csángók körében.
Az értelmiségi pályák mindegyikén találunk kíváló teljesítményt nyújtó zsidókat, akik a kiegyezés és a II. viágháború közötti időszakban alkottak. Az amichay.hu lapon külön rovatot nyitottam, hogy ezeket a személyiségeket (más, szerintem fontos izraeli egyéniségek társaságában) megismerjék az érdeklődők. Most csak néhány, Budapest városiasodásával kapcsolatos személyre térek ki.
A számtalan kíváló építész körül kettőre: Hajós Alfréd (1874-1955), és Kozma Lajos (1884-1948) alakjára.
Bár, kétségtelen, Budapest építészeti arculatát befolyásolták azok a zsinagógák, amelyeket a növekvő számú és egyre nagyobb gazdasági erőt képviselő zsidóság építtetett Budapesten, de a zsidó alkotók, tervezők, kézművesek és iparművészek működési köre ezeknél jóval nagyobb volt.
Hajós Alfréd ( Guttmann Arnold) az első magyar olimpikon (1896 Athén – úszás). Nagyon szegény családból származott, 13 éves korában kezdett komolyan úszni miután édesapja a Dunába fulladt. Az Olimpia idején a Műegyetem építészkarának első éves hallgatója volt. Diplomázása után a kor legnevesebb mestereinél dolgozott, de már 29 évesen saját céget nyitott. Életének mindvégig fontos eleme maradt a sport, ám nem kevesebb ambicióval művelte az építészetet. Az 1924-es párizsi olimpia szellemi versenyén ezüstérmet szerzett egy tervével. Máig figyelemre méltó, modern épülete a Nemzeti Sportuszoda a Margitszigeten.
Kozma Lajos a XX. század magyar építészetének és iparművészetének egyik legnagyobb hatású, nemzetközileg is elismert alkotója volt.
Somogyban született, és kora gyerekkorától ismerte a magyar népművészeti motivumokat. Ráadásul, legalább annyira volt grafikus is, mint építész, vagy bútortervező. Korabeli írókkal, költőkkel jó barátságban volt, készített könyvillusztrációkat is. 1914-től négy éven át teljesített frontszolgálatot tüzértisztként. Ebben az időszakban született újabb külön kötetben megjelent grafikasorozata: Zsuzsa Bergengóciában. 1916-tól sorra látnak napvilágot kortárs szerzők írásai Kozma-illusztrációkkal, a Kner nyomdával való együttműködése eredményeként.
1906-ban diplomázott mint építész, külföldi tanulmányútjai után Lajta Bélánál dolgozott, majd 1913-ban megalakítottaa Budapesti Műhely néven ismert belsőépítészettel foglalkozó csoportot.
1930-as évekbeli építészeti-belsőépítészeti tevékenysége a legizgalmasabb. Ebben az időszakban tervezett nagyobb és ismertebb épületei (Átrium-ház, Régiposta utcai bérház, Üvegház, stb.) mellett családi- és bérvillái a hazai modern szellemű építészet kiemelkedő alkotásai.
Kozma Lajos írja önmagáról 1935-ben a Magyar Iparművészet című folyóiratban: „… Az érvényesülésért nem verekedtem soha. Jöttek jó emberek és rendeltek nálam könyvet, bútort, lakást, házat, ahogy szomszédomban a nemes csizmadiánál papucsot, cipőt, csizmát. Igyekeztem derekasan megfelelni a feladatnak – mert mindig feladatnak éreztem és gyönyörű erőpróbának ezt a tusát -, a vízió és az anyag, a régi megkötöttség és az új lehetőség, a szokás és a felszabadulás küzdelmét. … Elemrültem néha napokig egy szép szék vonalaiba, ahogy egy kis ház alaprajza álmaimat ma is nyugtalanítja: hogyan fromáljam meg azt, amit logikusnak, világosnak, tisztanak érzek képzeletemben. …”
1944-ben Soros György apjával Schwartz (Soros) Tivadar író, újságíró, eszperantistával bújkált egy darabig Budapesten – erről az élményéről Soros Tivadar könyvet írt – és mindvégig azzal idegesítette társát, hogy halálos nyugalomban rajzolt.
Budapest urbánus fejlődéséből kihagyhatatlanok a kávéházak. Saly Noémi, a téma kíváló szakértője szerint, csak a máig zsidónegyedként számon tartott belső-erzsébetvárosi területen, a századfordulón 220 kávéház, kávémérés működött. Budapest többi részén még vagy 300. Legtöbbjük a nagykörút két oldalán. Kávéház címet az 1882-es évektől az utcaszinten lévő, legalább 150 négyzetméteres alapterületû és 4 méter belmagasságú üzlet viselhetett, amelyben legalább két biliárdasztal is állt. Később kialakult a kávéházak éjjeli változata, a varieté, az orfeum.
A Hadik Dél-Buda egyik leghíresebbje volt, 1922 és 1944 között, amikor Kaiser Adolf és fiai vezették. Nem a pompás enteriőr, de még nem is a frissen pörkölt kávéja miatt, hanem a társaság okán. A legendárium szerint, addig, amíg Karinthyné Bőhm Aranka és barátnői nem tették a törzshelyükké, említésre sem méltó hely volt. A férjek, mint Devecseri Gábor, Karinthy Frigyes később érkeztek, és nem maradhattak el a nőtlen férfiak sem – Déry Tibor, Somlyó Zoltán, Surányi Miklós. Aztán, már oda jártak azok az írók is, akik nem a szomszédos utcákban laktak.
A zsidók többsége nem ment el a századfordulón a nagyobb hírnév, megbecsülés reményében, nem ment el, amikor a zsidótörvények egyre inkább korlátozták az életüket, és még akkor sem, amikor 600 ezer magukat magyarnak vallott sorstársukat kiirtották. A többség nem ment külföldre, mert még mindezek után is magyarnak érezte magát.
Judapest_4.rész
Poros faluból iparbirodalom
A XIX. század elején Csepelen délszláv jobbágyok és német zsellérek éltek. Az 1838-as árvíz szinte teljesen elpusztította a sziget budai oldalán lévő települést, így uradalmi engedéllyel az újjáépítés a soroksári ághoz közeli, árvízveszélynek kevébé kitett területen történt.
A sziget egészen az 1870-es évekig, a gubacsi gát megépítéséig, valóban elszigetelt volt az egyre terebélyesedő, jövendő fővárostól. De ezek után is, a kapcsolat csupán annyi volt, hogy friss kenyeret és tejet szállítottak a vásárcsarnokba. Sovány földeken és legelőkön gazdálkodó mezőgazdasági település, alig ezer lélekkel, mielőtt Weiss Manfréd és fivére a község melletti legelőre telepített gyárat.
Weiss Manfréd 1857-ben született Pesten.
Nagyapja pipakészítőként érkezett, apja és bátyja már terménykereskedő volt.
Kereskedelmi akadémiát végzett, majd Hamburgba küldték inaskodni. Apja korai halála után a bátyjával közös üzletük az 1882-ben megalapított, első magyar konzervgyár (Globus).
Ehhez, a bádogdobozokat is maguk gyártották, és mellette töltények szétszerelésével és újratöltésével is foglalkoztak. A ferencvárosi gyár egyre bővült, majd egy baleset miatt végképp kénytelenek voltak új telephelyet találni. 
Az üzem 1893-ban még alig 150 helyi munkással indult. 1896-ban, amikor a testvérek felosztották érdekeltségeiket és Manfréd vette át a csepeli gyárat, már 400-an dolgoztak, és a termelés még csak ekkor kezdett belendülni igazán.
1896-1914 között a gyár az ország legnagyobb hadiüzemévé fejlődött.
Az állami megrendelések, a biztos felvevő piac elősegítették a gyár rohamos fejlődését. Egymás után épültek az új csarnokai. A lőszergyártáshoz már saját rézkohászat működött, kovácsműhely, anyagvizsgáló, víztorony, kazánház és nagyon sok raktár épült.
1907-ben megindul a fémcsőgyártás 1909-ben a járműgyártás.1911-ben az acélkohászat is beindult a gyárban. Egyre több munkaerőt igényelt az üzem, a megnövekedett forgalom pedig szükségessé tette a közlekedésfejlesztést. 1912-ben megnyitották a Ráckevei HÉV szárnyvonalaként Csepel első HÉV vonalát.
1914 nyarán a gyár családi részvénytársasággá alakult. A háború miatt megnövekedett igényeket csak úgy tudták kielégíteni, hogy bevezették a három műszakos munkarendet.
A Generál Biztosító 1917-ben közel 100 millió koronára becsülte a csepeli gyár értékét. Az első világháború végén a Weiss-műveknek 28 ezer munkása volt, 250 hektáron elterülő gyártelepe 216 épületből állt.
A háborús években épülnek ki Csepel kulturális és szociális létesítményei, segélyhely, tanoncműhely, kaszinó. A gyárral együtt fejlődött a település, a gyár mellé csecsemőotthon épült. Csepel község lakóinak száma pedig 1910-re megközelítette a 10 ezer főt. Az 1920-as években épült fel a gyártelep keleti részén a tisztviselőtelep, az iskola és Csepel első kórháza. Weiss Edit, Manfréd hatodik gyermeke irányjtotta a karitatív tevékenységet a Weiss Manfréd Művekben. Miután 1944-ben Magyarországot elhagyni kényszerült, még az USA-ban is folytatta a magyar emigrációt segítő munkáját.
A háború alatti években Weiss Manfréd számos elismerésben és kitüntetésben részesült. 1896-ban kapott magyar nemességet „csepeli” előnévvel, 1901-ben a „Vaskoronarendet”, a „Ferenc József-rend” középkeresztjét, 1915-ben lett felsőházi tag, és 1918-ban az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legnagyobb hadianyag-szállítójaként szerzett érdemeiért pedig bárói rangot kapott.
A gyára volt az élete, így amikor a Tanácsköztársaság idején államosították, öngyilkosságot kísérelt meg, 1920-ig Bécsben is maradt, ahová gyógyulni vitték. 1922-ben halt meg, de az örökösök továbbra is közösen működtették a gyárat.
Az I. világháború utáni visszaesést fejlesztésekre használták ki. Tű-, bergmanncső-, a kályha- és a tűzhelygyártást szerveztek. Az évtized vége felé indult meg a repülőgépmotor-, kerékpár-, varrógép- és traktorgyártás is. Kétütemű autómotorokat is kikísérleteztek, de a gyártás nem valósult meg. Az új gyártási ágak beindításáshoz több külföldi licencet szereztek be, a repülőgépgyártáshoz a Gnome-Rhone, a Heinkel, a Fokker és a Caproni, a kerékpárgyártáshoz a Puch, a varrógépekhez a Pfaff licenceit.
Az értékesítésre kiterjedt hálózatot hoztak létre. Ezek több fővárosban állandó képviseleteket nyitottak és Európa, Afrika és Ázsia nagyobb városaiban bizományosi hálózatot működtettek. A Weiss-műveknek még bérelt tengerjáró szállítóhajója is volt.
Az 1930-as évek közepén a gyár már 15 ezer embert alkalmazott.
Erre az időre divattá vált a budapesti bérházépítés. Különösen az egyes nyugdíjalapok fektették a pénzüket bérházak építésébe. A főváros adókedvezménnyel támogatta a korszerű bérházépítést, amely feltételei között volt a fürdőszoba megléte minden lakásban, és a meglehetősen gyors kivitelezés.
Preisich Gábor naplójában leírta, hogy milyen eröltetett menetben dolgoztak a Weiss Manfréd Művek nyugdíjpénztára bérházának építésén. A XI. kerületi Bartók Béla út 62-64. saroktelkén épült hatemeletes bérház vasvázas, amelyet a felállítása után bebetonoztak. Földszintjén volt a híres Simplon mozi. Az építész elmesélte, hogy milyen körültekintéssel választották ki őt és tervezőtársát, Vadász Mihályt, majd pedig miként tervezték a házat, amely a kor igényességéhez viszonyítva is különleges használati értékkel bíró lakásokat produkált.
Ma is az egyik legtöbbet emlegetett Bauhaus ház Budapesten a II. kerületi Margit krt. és Rómer Flóris utca sarkán, amely szintén a Weiss Manfréd nyugdíjalap bérházaként épült 1937-38-ban. Hofstätter Béla és Domány Ferenc tervezte.
A hosszú távra és megfontolt tervezés, amely a Weiss művek vezetését jellemezte, 1944-ben egyszeriben megszakadt. Előbb a németek, majd a kommunisták sajátították ki. A „vas és acél országa” idején továbbra is fontos ipari központ – lényegesen kevesebb kreativitással, de jelentős munkahely.
A rendszerváltásig egységet képező vállalatcsoport a kilencvenes években fokozatosan megszűnt, felaprózódott és sokan csődbe mentek. Jelenleg kétszáznál is több cég próbál megélni a kb. 200 hektáros területen. Lebontották a kezdetektől mindig létező gyárkapukat, csak a főbejárat, az I. számú kapu marad meg, amolyan emlékműnek.
Sok lenyűgöző ipari épület közül akad igen sok lepusztult, gazdátlan épület, csarnok. A javítások, felújítások bizonyos esetekben több kárt okoznak, mint hasznot.
A következő rész: Urbánusok
Ön racionális?
S míly remekmű az ember! Míly nemes az értelme! (Shakespeare: Hamlet)
Ön racionális vagy irracionális ?
Akárcsak Arisztotelész, aki „racionális állatként” definiálta az embert, az emberek többsége hisz abban, hogy szinte mindenki, aki épelméjű, legalábbis többnyire, racionális.
Barátaink és ismerőseink természetesen kevésbé racionálisak, mint mi magunk, mindazonáltal ők is többé-kevésbé racionálisak. Nem gondolták ezt mindig így Nyugaton sem, Keleten meg, ahol a mai napig uralkodó a misztikus gondolkodás, még kevésbé. Igaz, Arisztotelész nézetei a klasszikus korra jellemzőek, a sötét középkorban az emberi ésszerűség jórészt elillant, és az a nézet vette át a helyét, miszerint az embernek a hitét, kisebb mértékben pedig az érzelmeit követve kell cselekednie.
Descartes élesztette újjá azt az elképzelést, hogy az ember racionális lény, és annak is kell lennie: az észleletei alapján és az ésszerűség belátásának megfelelően kell cselekednie. Ez az a tézis, amely a humanista hagyományhoz vezetett és mind a mai napig tartja magát. Az embernek nincs szüksége isteni ihletre, értelme önmagában elegendő. Egészen a legutóbbi időkig a filozófusok, pszichológusok és a közgazdászok egyaránt úgy vélték, hogy az ember többnyire racionálisan jár el.
Gilbert Ryle, huszadik századi brit filozófus jegyezte meg egyszer: „Hagyjuk, hadd magyarázza el a pszichológus, miért vagyunk becsapva és el tudjuk magyarázni magunknak meg neki is, miért nem vagyunk becsapva”. Más szóval normának tekintette a racionalitást: hitt benne, hogy csak azokat a cselekedeteket kell magyarázni, amelyek elütnek a racionalitástól.
Freud is úgy vélte, a racionális viselkedés a norma, ezért csak az irracionális tetteket próbálta magyarázni – az álmokat, a neurotikus tüneteket és a nyelvbotlásokat.
Az 1970-es évekig a közgazdaságtan szinte teljes egészében azon a feltevésen alapult, hogy az ember racionális lény.
A Homo economicust úgy ábrázolták, hogy különböző javakat tekintve bizonyos preferenciái vannak: a preferenciáinak megfelelően optimalizálja az árat és azt veszi meg, ami számára a leginkább költséghatékony.
A racionális gondolkodás természete általánosságban abban áll, hogy a világ törvényszerűségeit feltárva és alkalmazva megpróbáljuk kiszámítani a jövőt, vagy értelmezni a jelen, illetve a múlt eladdig ismeretlen eseményeit. Ennek hátterében az egyik legmeghökkentőbb filozófiai paradoxon rejlik.
A racionális gondolkodás, beleértve minden tudományos gondolkodást, azon a felvetésen alapul, hogy a világot vezérlő törvények időben változatlanok – vagyis a jövőben ugyanazok lesznek, mint a múltban voltak. Ez a feltevés azonban nem igazolható: az ugyanis nem jó érv, hogy mivel a múltban a törvények változatlanok voltak, a jövőben is azok maradnak, hiszen ez magában foglalja a bizonyítani kívánt föltevést.
A cél elérésének vannak racionális eszközei, de felvetődik a kérdés, vajon létezik-e racionális cél. Az emberek többsége például irracionálisnak tartja az elérhetetlen célok kitűzését: klasszikus példa erre a Holdra szállás – amin mára már túl is vagyunk. Az egymásnak ellentmondó célokat is irracionálisnak tekintjük. Nem törekedhetünk párunk boldoggá tételére, ha közben folyamatosan kihasználjuk.
Az irracionalitás további formája talán az, hogy csak kevesen tűznek ki életcélt maguk elé, fontossági sorrendet felállítva. Az emberek inkább spontán módon viselkednek, és bár ez lehet vonzó vagy bosszantó – nézőpont kérdése – irracionális lépésekhez vezethet. Vagyis: ha azelőtt gondolkodnának, mielőtt cselekednének, talán célravezetőbben járnának el.
Az irracionalitás sokszor abból ered, hogy a dolgokat nincs idő végiggondolni. De már az is elégedettséggel tölthet el, amikor egy döntést meghozunk, hogy az a nyereség, amit a hosszabb gondolkodási idő jelentett volna, nem áll arányban a ráfordított többlet idővel és erőfeszítéssel. Szélsőséges esetben egy nehéz döntés előtt álló menedzser addig töpreng, hogy mire elszánná magát, addigra a vállalat csődbe megy. Másfelől sokan nem az idő szorítása miatt hoznak rossz döntést, hanem mert nem vettek tekintetbe minden odavágó tényezőt. Mivel egyidejűleg viszonylag kevés gondolatot tudunk észben tartani összetett döntéseknél, az emberek nem veszik tekintetbe az összes szóba jöhető tényezőt.
Az emberek – hogy jobban érezzék magukat a bőrükben vagy boldogabbak legyenek – gyakran eltorzítják a valóságra vonatkozó gondolataikat. Ennek egyik példája a vágyvezérelt gondolkodás, amikor is az egyén azt az irracionális hitet táplálja magában, hogy valami, amit akar, meg fog történni, vagy az ő némely vonása jobb, mint amilyen az valójában. Az önáltatás az embert boldogabbá teheti.
Dr. Radó Ákos
Nyitott ajtók hétvégéje
Bár az izraeliek alapjában véve meglehetősen nyitott emberek, ám az első lakás-tárlatokhoz főként építészek és képzőművészek csatlakoztak. Ez azzal is járt, hogy volt miért bekopogtatni.
Ötödik alkalommal rendezték meg a „házak belülről” akciót Tel-Avivban. Úgy is mondhatnánk, hogy ez egy belsőépítészeti túra, amelyet már más izraeli városokban is megrendeztek.
Eredete olyan, mint a népdaloké – valaki elkezdte, már nem tudni hol és mikor, de jól hangzott és így mások is átvették.
Már évek óta vannak olyan képző-, és iparművészek, akik saját lakásukban (kertjükben) állítják ki műveiket, és időről-időre kinyitják minden érdeklődő előtt.
Az utóbbi két évtizedben egyre izgalmasabb lett az izraeli, belsőépítészeti stílus, miután egyre több régi épületet újítottak fel, vagy alakítottak át lakás cáljára.
Ezek között vannak 70-100 éves lakóházak, amelyek megörzése mostanában, majdhogynem divat lett, de olyan, valamikor ipari épületek is, amelyek nagy, egybefüggő tereikkel voltak inspirálóak a képzeletükben gazdag, de pénzben szűkösebb művészlelkeknek.
Ez persze, nem csak izraeli jelenség, de egy olyan országban ahol az új lakásba költözés volt évtizedeken át a jobb életfeltételek megszerzésének megszokott módja, és legfeljebb az új lakás belső átalakítása jelentette az egyéni igények kielégítésének zálogát, örvendetes előrelépés a régi értékek megőrzésével ötvözött felújítás.
A most megnyílt lakások többsége szakít az „egyen-plafon-magasság” technokrata szemléletével. Változó belmagasságú terek – szalon feletti galérián elhelyezett minimalisztikus hálószoba, mellette királyi méretű fürdőszobával. Átlátható terek, megkomponált összhangban lévő használati-, és dísztárgyak, amelyek egyenként más-más stílusukkal, mégis, humánus, sajátságosan helyi összhangot teremtenek.
A szabálytalanság szépsége dúl ezekben a belső terekben – a cél, hogy a lakás tulajdonosának nem csak fizikai, hanem személyiségbeli igényeit is tökéletesen kielégítse.
Izraelben, már jó ideje visszaszorulóban az építészeti izlésterror. Húsz évvel ezelőtt még megtehette egy belsőépítész, hogy a maga akaratát rákényszerítette a megrendelőjére. Láttam elrettentő példáit ennek, amikor a lakás tulajdonosa idegenül mozgott a bemutatóteremként ideális nappaliban. Minden, elvágólag a helyén volt, még a dohányzóasztalra rakott folyóiratok is az aranymetszés szabályai szerint, se több, se kevesebb, a takarítónő pedig miliméterre meg kellett jegyezze mindennek a helyét, mert ha nem, akkor a visszatérő szellemként megjelenő tervező jól lehordta a házigazdát, hogy tönkreteszik az ő alkotását.
A belsőépítészek új generációja viszont megtanulta összhangba hozni a régi értékeket, a legmodernebb techológiával, és az energiatakarékossággal. A bauhauslerek vonalasságát feloldotta a keleti zsidók hozta gazdag szín és formavilág, a praktikusság mellett az otthonosság. Ez az izraeli eklektika a XIX. századi belsőépítészetben.
Judapest_3.rész
Családtörténetek
A budapesti zsidóság országépítő szerepét egy-egy család felemelkedésén keresztül érzékelhetjük leginkább.
A családtörténetek jó része azonban szomorú véget ért. Nem csupán az adott személyek sorsát illetően, hanem abban is, hogy mindaz, amit több generáción keresztül létrehoztak, miként vált az enyészetté.
Ahogy belerokkant a Spanyol Birodalom a zsidók elűzésébe, és ahogy a hatvan évvel ezelőtti, arab országokban élő zsidók exodusa meggyengítette azok gazdasági potenciálját, nem lehet eltekinteni attól, hogy az 1920-as évektől kezdődő zsidóellenes törvények és a Holokauszt mélyrehatóan befolyásolták Magyarország gazdasági fejlődésének megtorpanását.
Goldberger Leó családja öt generációval korábban telepedett le Óbudán. Az aranyműves Perec itt született fia, Ferenc már textillel kereskedett, és 1785-ben megalapította kékfestő üzemét a Lajos utcában. Ma ez a Textilmúzeum. Az ő fia Sámuel már a legkorszerűbb gépekkel szerelte fel az üzemet.
Mivel támogatták az 1848-as szabadságharcot, annak leverése után hadisarcot kellett fizetniük. Kemény évek következtek, mire újra talpra álltak, de már 1857-ben újra elismerté vált a gyár, ennek jeléül, 1867-ben pedig még nemesi címet is kaptak Ferenc Józseftől. 1905-ben vált részvénytársasággá az egyre sikeresebb cég.
Leó 1872-ben született, Bécsben jogi végzettséget szerzett, de visszatért a családi vállalkozáshoz. Az első világháború idején a hadsereg beszállítója, és tovább bővítette a gyártást. A cég 1934-től külföldön (Angliában, Belgiumban, Olaszországban, Franciaországban, az USA-ban, Kanadában, Ausztráliában és másutt, még ázsiai és afrikai országokban is) több leányvállalatot alapított. 1938–1939-ben érte el a cég sikerei csúcspontját. Több világkiállításon kaptak díjakat, kitüntetéseket.
A háború alatt is tovább fejlesztette gyárát, új gépeket, licenceket vásárolt, új üzemet rendezett be. Bár a tengerentúli kapcsolatok megszakadtak, helyettük a Balkán felé orientálódott. Goldberger Leó korának nagyra becsült személyisége volt. A mecenatúra és a közösségi alapítványok támogatása is élete része volt. 1937-ben az ő anyagi támogatásával jött létre a Műegyetemen a textilkémia tanszék. A Parlament Felsőházának tagja. A második zsidótörvény (1939) után még megtarthatta a gyárát, de 1944-ben mégis Mauthausenbe hurcolták, ahol 1945-ben éhenhalt.
A gyár azonban tovább működött az államosításig. Az állami céget szétdarabolták, átszervezték, alkalmatlan vezetők tönkre tették – 1997-ben végleg megszünt.
Wahrmann Mór 1832-ben született Pesten. Apja textilkereskedő, anyja rabbi-családból származott. Wahrmann Mór a pesti evangélikus gimnáziumba, majd a pesti egyetem bölcsészkarára járt.
Mégis visszament apja nagykereskedésébe dolgozni, ahol idővel társtulajdonos lett.
Pénzváltót alapított, ipari befektetések részese, 1869-ban már földbirtokokat vett, és parlamenti képviselő Deák Ferenc szabadelvű pártjában. Ezzel együtt aktív szerepet vállalt a zsidó közösségben is: a hitközség elnöke 1883-tól.
1972-ben azok közé tartozott, akik a városegyesítést, Budapest létrehozását indítványozták.
Svábhegyi villájában népszerű, közéleti szalont tartott, és palotát építtetett a Sugár (ma Andrássy) út 23-ban.
Számos társadalmi szervezet alapító tagja, végrendeletében komoly összeget adományozott jótékonysági célokra, illetve a Magyar Tudományos Akadémiára.
Kornfeld Zsigmond 1852-ben született Csehországban. Mivel édesapja meghalt, már 14 évesen dolgoznia kellett. Wahrmann és fia bankházaiban kapott először munkát Prágában.
1877-ben Rotschild Albert a Magyar Általános Hitelbankhoz küldte instruktorként Budapestre – 26 évesen már igazgatósági tag. 1878-ban az ő közreműködésével menekült meg a bank a csődtől.
A magyar állam számára is több ízben sikeresen szerzett életmentő kölcsönöket, miközben a bank fontos ipari és infrastruktúrális beruházásokhoz nyújtott hitelt. Tökéletesen megtanult magyarul. 1899-ben a tőzsde elnöke, 1902-ben a felsőház tagja lett és 1909-ben bárói rangot kapott.
Fia, báró Kornfeld Móric iparmágnás, a Ganz-Danubius Gépgyár vezérigazgatója volt, 1905 és 1918 között, majd az 1920-as évektől a Weiss Manfréd Művek igazgatója.
Műgyűjtőként és a Magyar Tudományos Akadémia támogatójaként is ismert volt. Egyike volt azoknak, akiket a második világháború alatt a Gestapo semleges területre menekített, gazdasági érdekeltségeinek átadása fejében.
Chorin Ferenc 1842-ben született Aradon.
Nagyapja még rabbi volt, de ő már jogot tanult Pesten.
Alföld néven napilapot alapít, 1867-ben pedig már parlamenti képviselő.
Először a szénbányászat volt tevékenységi területe, majd 1901-ben megalapította a Gyáriparosok Országos Szövetségét.
Hatvan éves korában katolicizált, bejutott a parlamenti felsőházba.
Az 1879-ben született fia folytatta apja tevékenységét, közeli kapcsolatba került a kormányzó Horthy Miklóssal, olyannyira, hogy miután 1944-ben vagyonát hátrahagyva kénytelen volt emigrálni, a II. világháború végén Portugáliába menekült Horthy családot anyagilag is támogatta.
A következő rész: Poros faluból iparbirodalom
Judapest_2.rész
Jöttmentekből magyar hazafiak
A zsidók, nagyrészt kereskedőkként érkeztek Pestre. Ahogy nőtt a népesség, szükség volt a speciális zsidó élethez nélkülözhetetlen szolgáltatásokat végzőkre, a saktertől a kóser vendéglősön át a rabbig.
A zsidó népesség több mint fele foglalkozott kereskedelemmel, még a XIX. század közepén is.
A zsidó kézművesség, amely ekkor a népesség 10%, alapvetően városi keresletre összpontosult: ötvösök, optikusok, esernyőkészítők és főként szabók.
Ugyanekkor az értelmiségiek aránya még nem haladja meg az 5%-ot a zsidók körében, habár a tendencia kibontakozóban: a letelepült kereskedők gyermekeiket a legjobb iskolákba küldik.
Magyarságukat mind inkább hangsúlyozandó, zsidó identitásuk legfeljebb vallási hovatartozást jelentett, később, már azt sem biztos. Vándorló zsidókból, magyar zsidók, majd izraelita vallású magyarok, még később zsidó származású magyarokká lettek. Ebben a folyamatban szerepet játszott egy kölcsönös érdeken alapuló, hallgatólagos megállapodás.
A kiegyezés után a zsidó népesség létszáma Magyarországon több mint félmillió. 1911-ben már 911 ezer fő. A dualizmus korában Magyarország nem zsidó magyar népessége, a többi nemzetiséghez viszonyítva, nem érte el az ötven százalékot sem. Tehát „Nagy-Magyarországon” a magukat magyarnak valló zsidók nélkül nem lett volna magyar többség.
Budapesten a zsidók számarányánál is nagyobb jelentőségű volt előbb a gazdasági, majd a kultúrális életben betöltött szerepük.
Mindenekelőtt, a magyar feudális társadalmi rétegződés, amelyben elenyésző volt a polgárosodott középréteg, a betelepülő zsidók éppen ezt a réteget gyarapítoták.
1910-ben az ország lakosságának 72%-a tudott írni és olvasni. A zsidóknál ez 90% volt. A felső kereskedelmi iskolákban tanulóknak több mint fele volt zsidó. Az orvostanhallgatók 46%-a, a jogászok 27%-a, a műszaki főiskolák hallgatóinak 33%-a. Ugyanekkor az ügyvédek és orvosok felét, az újságírók 40%-át, a mérnökök harmadát, a művészek és írók negyedét tették ki a zsidók.
Igaz, a politikai és közigazgatási pozciókban továbbra a magyar nemesség volt a legnagyobb számban. Ide, többnyire csak a kikeresztelkedésen át vezetett az út egy zsidó számára, lett légyen az bármilyen tehetséges is.
Az asszimiláció hatása lemérhető abban is , hogy 346 kikeresztelkedett zsidó család kapott nemesi címet.
A zsidók szerepét a magyar ipari fejlődésben még olyan, antiszemita történész, mint Szekfű Gyula is elismerte: ” a zsidók alapította gyárak nélkül Magyarország az osztrák tőke gyarmata lett volna, vagy megállt volna a hatvanas évek mezőgazdasági szinvonalán”.
A magyar zsidók hűségüket már az 1848-as szabadságharc idején is egyekeztek bizonyítani, az I.világháborúban pedig tömegesen vettek részt, kereken tízezer zsidó esett el a fronton, hasonlóan sokan megsebesültek, és magas kitüntetésekben részesültek.
A következő rész: Családtörténetek
A podo-pro.hu átalakulása
A www.podo-pro.hu oldalairól leválnak a „zsidó ügyek”, amelyek sokakat, akik a várossal kapcsolatos írásokat szerették ezen a lapon, zavartak.
Hamarosan, úgy nyithatják ki ezt az oldalt, hogy nem kell az izraeli politikáról, vagy a Tóra hetiszakaszáról szóló cikkekbe botlaniuk – azok átköltöznek a www.amichay.hu társlapra.
Akiket továbbra is érdekelnek ez utóbbi témák, azok a címlap alatti amichay gombra kattintás után megtalálják az átjárást. A Tóra e heti szakasza már ott jelenik meg.
A testvérlapok tartalmi szétválása még egy-két hétig bizonyára eltart, hiszen a podo-pro tavaly szeptemberi indulása óta 245 cikk jelent meg, és ezek majd fele költözik az amichay.hu-ra.
Szerzőink köre, remélhetőleg, így tovább bővül, és olvasottságunk is növekszik, hiszen ez létjogosultságunk alapja – továbbra is függetlenek maradunk.
Vénus-dobás
Minap kaptam egy hírlevelet, amely nem akart rámtukmálni semmit, hanem elgondolkodtatott. Olyannyira, hogy azonnal küldtem egy e-mailt a levél írójának, hogy megnyerjem lap számára. Nagy örömre szolgált, hogy Dr Radó Ákos szívélyesen fogadott és hozzájárult írása közléséhez.
Mivel úgy gondolom, hogy a hétköznapi kultúránk nagyon fontos része a pénzzel kapcsolatos viselkedésünk, rendkívül hasznos lehet mindannyiunk számára ennek a témának a felvetése. Méginkább, ha az írás nem csak elgondolkodtató, hanem szórakoztató is. (szerkesztő:ema)
Az életet csak utólag lehet megérteni, de előrefelé kell leélni (Soren Kierkegaard)
Vénus-dobás, és ami azóta történt
A görögök tudatában voltak annak, hogy a jövőben több dolog történhet, mint amennyi valóban történni fog, de a szerencsejátékot mai szemmel érthetetlen szabályok szerint játszották. Az asztragalosszal, e hosszúkás, két keskeny és két szélesebb felületű, a két végén domború, csontból készült játékkal – általában néggyel egyszerre – próbálták ki szerencséjüket, és bár nyilvánvaló, hogy nagyobb a valószínűsége, hogy a csontocska a szélesebb felére esik, mindegyiknek azonos értéket adtak. A legnagyobb értéke a Venus-dobásnak volt, amikor mind a négy csont különböző felére esett. Talán a földön történő dolgok szabályosságában nem hittek, ezt az istenek kiváltságának tartották.
A kockázat gyökerei a hindu-arab számrendszer elterjedésétől eredeztethetők, amely csak nyolcszáz éve ismert a mai nyugati világban, legnagyobb hatású bevezetője pedig Fibonacci volt, akinek a XIII. század elején született könyve, a Liber Abaci (Számsorozatok Könyve) az addig a számításoknál alkalmazott görög, héber, római betűk helyett számjegyeket használt. (Bizonyára sokan emlékeznek a Fibonacci-féle számsorozatra, aminek előképét, az aranymetszést már a görögök is ismerték. Ma például a bankkártyák két oldala is az aranymetszésnek megfelelő arányban van egymáshoz képest).
Egy ferences szerzetes, Luca Paccioli 1494-ben megjelent művében tette fel az első, valószínűség számítással megoldható kérdést. (Amúgy Paccioli nevéhez fűződik a már korábban is ismert kettős könyvelés elterjesztése).
Így a matematikusokra várt, hogy a megtörtént események gyakoriságát elméleti alapon tanulmányozzák és kifejlesszék a valószínűség elméletét, azaz a kockázatkezelés leghatalmasabb eszközét.
Sokan csak a szerencsejátékok elméletét akarták kifejleszteni, nem pedig a valószínűség elméletét. Az 1660-as években azután három francia: Pascal, Fermat és de Méré alkotta meg a valószínűség mérésének rendszertani és elméleti alapjait, és bár a gazdasági trendek, gazdasági veszteségek előrejelzésével nem foglalkoztak, az ő munkásságuk szolgált az elkövetkező századokban irányvonalként.
A jövő bizonytalansága sajnos mindig elkerülhetetlen, de e három kiváló elme munkája nyomán választásaink előrejelzésében már nem mágikus erők játszanak szerepet.
1738-ban Daniel Bernoulli, egy svájci matematikus vetette fel először egy Szentpéterváron megjelent művében az emberi döntések szubjektív tulajdonságait: a lehetséges kimeneteleket ugyan könnyű kiszámítani, de a döntés megszületésekor a kimenetelek következményeit is figyelembe kell venni.
A tények ugyan mindenki számára ugyanazok, de a kockázat minden ember számára más és más. Ha mindenki mindenfajta kockázatot egyformán értékelne, sok kockázatos lehetőséget szalasztanánk el. A merészek nagy tétet tesznek kis valószínűséggel bekövetkező, de igen nagy nyereséget ígérő akciókra, míg mások a nagy valószínűséggel megszerezhető kis nyereségeket részesítik előnyben, mert az ő legfőbb céljuk, hogy tőkéjüket megőrizzék. Mindenkinek más a kockázati éhsége, vállalkozó szellemű emberek nélkül lassabban menne előre a világ, és nem nélkülözhetjük azokat, akik kezdő vállalkozásokba fektetnek be.
A szerencsejátékokban egy dobás kimenetele nem befolyásolja a következő dobást, a valóság azonban egymással lazán vagy szorosan, de összefüggő események sorozata és igen fontos, hogyan látjuk a múltat, meg tudjuk-e magyarázni, hogy mi történt, vagy csak a szerencsének tulajdonítjuk azt, ami bekövetkezett (azaz valójában nem tudjuk megmagyarázni). A Bernoulli család hat matematikus zsenije közül Jacob volt az, aki a valószínűség és az információ minősége közötti viszonyt kutatta. A jó döntéshez elengedhetetlen a jó információ, ám nyilvánvaló, hogy soha nincs a kezünkben minden szükséges információ, így a tőzsdézők, bár adatok ezreit, tízezreit halmozzák fel, hogy megítéljék egy-egy vállalat várható nyereségességét, a múltbeli adatokon alapuló becslés soha nem mentes a kétségektől és a bizonytalanságtól. Így mindig korlátozott mennyiségű információ alapján kell döntenünk. Ilyenkor azt kell feltételeznünk, hogy a múltban megfigyelt feltételek mellett történt eseményhez hasonló lesz az, amelyik a jövőben fog történni.
Vajon képesek vagyunk-e megkülönböztetni a normálist az abnormálistól? Ha az elemzők szerint egy részvény alul van értékelve, ez azt jelenti, hogy megvételükkel nyerhetünk, amikor értékük visszatér a normális sávba. Valójában eddig senki sem fedezte fel a „normális” fogalmát, legfeljebb a normális eloszlást, ezzel segítve különbséget tenni a kiszámítható kockázat és a bizonytalanság között.
Ma a realisták és a merész befektetők vásárolnak – miközben a többiek rohannak, hogy megszabaduljanak részvényeiktől, s eladnak, amikor a többiek sietnek vásárolni. Hogy mást ne is említsünk közülük, mint Warren Buffet.
Nagyon egyszerű a kockázatkezelést gyakorlati művészetként felfogni, következményei azonban mélyrehatóak: senki sem gondolt világunk megteremtésekor arra, hogy részévé tegye a bizonyosságot. Biztosak soha semmiben sem lehetünk, a birtokunkban lévő információmennyiség vagy nem helyes, vagy nem teljes.
És, hogy mi a következtetés? Mindannyiunknak aszimmetrikus a tudása, mindenki a maga szakterületén tud többet másoknál.
Judapest_1.rész
A zsidók hatása Budapest városfejlődésére a kiegyezés (1867) és a II. világháború között
Zsidók jelenlétét a magyar történelem különböző színterein, már a honfoglalást megelőzően, az Etel-köztől kísérhetnénk egészen napjainkig. Meg is tette Dénes Gábor remek dokumentumfilmsorozata, Raj Tamás közreműködésével.
Az „aranykor”, a magyar-zsidó együttműködés példamutató korszaka azonban, csak a XIX. század második felében, az Osztrák-Magyar Monarchia boldog, béke-éveiben következett el, és mindössze 50 évig tartott, mert az ezt követő 25 évre már a drasztikus romlás volt jellemző. Ennek az időszaknak rendkívüli hatása volt a magyar gazdasági és kultúrális életre, de közben, sikeresen elvakította a magyar zsidóságot, hogy időben felismerje a közelgő veszélyt. Miután 600 ezer magyar zsidót kiírtottak, és a vidéki települések zömében csak a megüresedett zsinagógák és a temetők emlékeztetnek rájuk, Budapesten koncentrálódott a megmaradt zsidóság.
Napjainkra, a magyar-zsidó ambvivalens viszony problémáira rárakódott az utóbbi másfél évtizedben megjelent izraeli befektetői tevékenység negatív hatása, amely a nem-zsidó magyarok körében fokozta az antiszemita érzelmeket, anélkül, hogy mérlegre került volna a befektetések értéke és feltárták volna a hibák okait. A múlt felemlegetése jórészt a Holokausztra korlátozódik, holott, valószínűleg, többre mennénk azzal, ha az együttműködés évtizedeinek sikereit elemeznénk.
Budapest, amelynek nagyvárossá válása is a kiegyezés után kapott lendületet – 1873-ban jött létre Óbuda, Buda és Pest egyesítésével -, és amelyet Karl Lueger, Bécs századfordulós polgármestere nevezett irónikusan Judapestnek, mivel az akkori lakosság csaknem negyede zsidó volt, kitűnő terep arra, hogy megvizsgáljuk, miért jó, ha zsidók is élnek a magyarok között.
Tiltástól a letelepedésig
Pest szabad királyi város tanácsa még 1773-ban is úgy nyilatkozott, hogy a városban nem lakhatnak zsidók. 1755-től ugyan vásározhattak itt, de állandó jelenlétüket a városi vezetés nem tűrte. 1783-ig meghatározott időre szóló ideiglenes tartózkodási engedélyt adtak egyeseknek, és csak 1786-ban bérelhetett állandó lakást és nyithatott üzletet az első zsidó Pesten.
A mai Budapest területén a zsidók letelepedésének három típusa alakult ki az idők folyamán. Budán királyi privilégium tette lehetővé, Óbudán földesúri birtok mellett lakhattak, míg legvégül, Pesten, a polgárváros fogadta be őket. Mivel ez utóbbi, csak a XVIII. század végén kezdődött, itt már nem különült el olyan határozottan a zsidónegyed, mint a középkori gettók esetében. Vagyis, a lebontott városfalon túl kialakultak a zsidó jellegű negyedek, ahol azonban vegyesen laktak zsidók és nem zsidók.
A pesti, belvárosi polgárok féltékenyen őrizték a tulajdonjogot – a városfalon túli telkeikre csak ők építkezhettek, hogy jó haszonnal bérbe adhassák a lakásokat a betelepülőknek. Miután az új vásártér (a mai Madách-házak környéke) volt a zsidók piaca, ez a környék töltötte be a „kikötő” szerepet a betelepülő zsidók számára. Itt nyitották az első kóser vendéglőket, majd itt vált a zsidó élet központjává az Orczy-ház, 1936-ig, az épület lebontásáig. A város legjövedelmezőbb épületét végül már csak zsidók lakták, így a köznyelv Judenhofnak nevezte. Mivel az épületben megtalálható volt a zsidó életvitelhez szükséges összes szolgáltatás, a rituális fürdőtől a sakteren, a takarékpénztáron és könyvkereskedésen át az imaházig, a zsidók a házon kívül is, a környéken béreltek lakást.
A zsidó közösség létszáma gyorsan nőtt. Az 1793-as összeírás 126 családot tartott nyilván, 1817-ben már 232 családot, 1833-ban pedig 1356 családot (6983 fő), 1848-ban a város 13,8 %-a volt zsidó. A főváros lakosságának 1890-ben 21 %-a, 1910-ban 23%-a, vagyis 203 ezer zsidó lélek.
A XVIII. században főként németországi, askenázi zsidók települtek Budapestre, a XIX. század elején a pesti zsidó népesség 84%-a lakott a Judenhof környékén, a lélekszámában gyarapodó zsidóság innen költözött szét a terjeszkedő nagyváros más részeibe. A XIX. század első harmada után megindult a szegényebb galiciánerek bevándorlása. Ők, jobbára az alacsony szociális státusú Külső-Józsefvárosban telepedtek le.
A nagykereskedők már a XIX. század közepén a Király utca helyett a Lipótvárosban nyitottak üzleteket, oda költöztek lakni. A kisiparos, kispolgári foglalkozásúak, az alsó-középosztály a Király utca mentén a Nagykörúton túlra húzódott ki. A szegényebbek a Külső-Józsefvárosban találtak megélhetést. Buda előkelő részeibe, vagy a Sugár út (ma Andrássy út) környéki palotákba költöztek az „új arisztokrata zsidók”. Az 1930-as években Újlipótváros, modern lakóépületeivel, a polgári, értelmiségi zsidók negyedévé fejlődött.
A gyorsan fejlődő fővárossal együtt a zsidóság gyarapodott lélekszámban. Szorgosan vett részt fejlesztésében, viszonzásul remélve a befogadást. Nem túlzás azt mondani, hogy Budapestet bizonyos mértékig éppen a zsidók igényei és lehetőségei fejlesztették, tették naggyá.
A következő rész: Jöttmentekből magyar hazafiak
Romokon viruló élet
A Szimpla Kert a pesti romkocsmák klasszikusa.
Budapest pedig, ha tetszik, ha nem, ma már híresebb a romkocsmáiról, mint a Parlamentről, vagy a dunai panorámájáról.
A romkocsmák még a gazdasági válság közepette is elég jól mennek, adóbevételt jelentenek.
Városélénkítő szerepük vitathatatlan, de éppen ezért, azok számára, akik a környezetükben élnek, számos kellemetlen következménnyel is jár a működésük. Pontosabban, nem annyira a kocsma maga, hanem az onnan kiáramló, randalirozók zaja, mocska.
Látszólag a romkocsmák és a környék lakóinak érdeke ütközik.
Ha jobban megvizsgáljuk a problémát, akkor kiderül, hogy egyáltalán nem erről van szó.
A problémák megvitatására és hatékony megoldására a Szimpla Kertben időről-időre rendeznek összejöveteleket, amelyre a környék lakói és az önkormányzati képviselők mellett meghívnak szakembereket, más kerületekben, más városokban dolgozó kocsmárosokat.
Volt ilyen az N6N7 fesztivál keretében, ahol a diskurzus az egész Zsidónegyedet érintette, folytatódott az új önkormányzati vezetés részvételével, egy áprilisi kerekasztal-megbeszéléssel, majd május elején, a romkocsmák évtizedes történetével foglalkozó kiállítás és dumapartival.
A romkocsmák multifunkcionális helyek – merőben különböznek a szóösszetételben szereplő kocsmák, korábban ismert formáitól.
Kívülről, a hajnali utcán, csak az alkoholtól átitatott egyedek viselkedése látszik, de aki veszi a fáradtságot, és bemegy egy ilyen helyre a nap különböző óráiban, akkor nagy valószínűséggel megérinti a hely varázsa.
A romkocsma gyökeres ellentéte az intézményi korlátoltságnak, annak a szürke életnek, amire az átlagban gondolkozó diktatúra szocializálta az embereket Magyarországon.
A Kazinczy és hasonló utcák fakó lepusztultsága nem izgatta a hivatalt, de még az ottlakók többségét sem. Ám amikor ebbe a poshadt légkörbe befészkelte magát az intellektus, a cselekvőképes változtatni akarás, a művészi hajlam, és persze, ami a legbosszantóbb, hogy ezek a kocsmárosok senkitől nem kértek szívességet, nem akarták eltartatni magukat a közösséggel, mert értéket, és bevételt egyaránt termelnek – na ez aztán kiveri a biztosítékot!
Üzleti vállalkozás, amely gazdaságilag és kultúrálisan is sikeres! Maga az ördög – azok szemében, akik csak a közpénznyelő elitkultúrát ismerik.
Nem a romkocsmákat kell kitiltani, korlátozni a nyitvatartásukat, vagy hermetikusan elzárt „vigalmi negyedekbe” tömöríteni a szórakozást, hanem a városvezetésnek kell alapvetően másként kezelnie a felmerülő városi problémákat.
A Kazinczy utcában botrányosan rossz a közvilágítás, gyalogos közlekedésre alkalmatlanok a járdák, az úttest felét parkoló autók foglalják el, a forgalmi sávban nem ritka a főútvonalak dugóitól menekülő átmenő forgalom, koszos, büdös a közterület, rendőrt mutatóban sem lehet látni.
Vagyis ahhoz, hogy a környék belvárosi jellegéhez méltó viselkedési kultúrát elvárhassunk, elfogadható városi közterületet kellene teremteni. Nincs erre pénz – vágja rá a csípőből tüzelő politikus, aki nem tud rendszerben tervezni. Az elmúlt évtizedek politikusai nem tudtak. Úgy akartak javulást elérni, hogy közben semmi ne változzon. Na ez, nem megy.
Berlinben a romkocsmák a városrehabilitáció motorjai lettek, mert a környék fellendülésével a lakások bérlői kicserélődtek, a magasabb lakbérből több jut a felújításokra és így a környék lassan fizikailag és mentálisan is megújul. Az utcák rendjéről pedig az arra hivatottak gondoskodnak. A dolgok a helyükre kerülnek.
Budapesten nem az a baj, hogy a lakások magántulajdonban vannak, hanem többek közt az, hogy minimális a mobilitás. Ez nem gazdasági, hanem mentális kérdés első sorban. „Itt születtem, itt halok meg, ha fene fenét eszik is.” Ezen a talajon csak a panaszkultúra virágzik. Ellenben, ha a városvezetés úgy kezelné a rábizott területet, mint a „jó gazda”, akkor számtalan megoldási lehetőség kínálkozna. Ezek sorába a csendrendelet nem tartozik.
A kérdés, amit a városvezetés fel kell tegyen elsőként, hogy mit akar elérni?
A városgazdász válasza: legyen a belváros olyan élő szövet, amelyben a különböző élettevékenységek harmonikusan tudnak egymásba kapcsolódni a nap 24 órájában.
Megőrizni, ami érték és hozzá fejleszteni azt ami ma nem jól működik. Ehhez komplex városrendezési és városgazdálkodási programot kell készíteni a lakosság bevonásával, utóbbit önfenntartó rendszerként értelmezve korrekt üzleti tervként is megjeleníteni. Magyarul: a feladat mellé rendelt forrást a jól elvégzett munka kell finanszírozza. A jó működés mintája a természet körforgása.
A problémamegoldó gondolkodás nem abból indul ki, ami rosszul működik, hanem először felvázolja az optimális működés elemeit, majd azt figyelembe véve határozza meg a „hiányzó részleteket”. Igy olyan megoldásokhoz juthatunk, amelyekhez a jelenlegi rossz működés elemzésével aligha.
Esetünkben, a nap 24 órájának különböző intervallumaiban aktiv népesség harmonikus együttélésének szabályait közmegegyezéssel kell kialakítani. Ezek még nem rendeletek, csupán egyfajta városi etika, illemkódex.
Példának okáért, a mediterrán településekben íratlan, de betartott szabály a szieszta – délután 2-4 között nagyon nagy pofátlanság zajongani. Olyannyira, hogy ha valaki egy társasházban felújítja a lakását, akkor ezekben az órákban csak olyan munkát végeznek, ami nem jár zajjal. Figyelmesség, közösségi elvárás, semmi több. Ugyanez vonatkozik arra, hogy például Izraelben pénteken délután és szombaton egész nap, alacsonyabb fordulaton zajlik az élet. Senki nem követeli meg ezt rendőri erőszakkal – koncenzus. Viszont, azt is tudomásulveszik, hogy csütörtök este a mulatozások, házibulik éjszakája, és szombaton késő estig sem éppen csendes a város.
Van a városnak egy ritmusa, amit mindenki elfogad és ahhoz alkalmazkodik. Ha nincs ilyen, azt pótolni kell, de nem önkormányzati hivatalok íróasztalai mellett, hanem a település közösségével való folyamatos konzultáció keretében. Minél inkább illeszkedik a kor és a hely szelleméhez, annál kreatívabb eszközökkel lehet a közmegegyezésen alapuló városi etikai kódexet megismertetni az idelátogatókkal is. Ebben a romkocsmák „szürkeállománya” tökéletes partner lehet.
A következő lépés, hogy a szabályok közül azok, amelyek betartását a közösség kritikusnak ítéli meg, mondjuk az este 11 utáni zajszint és a köztisztaság, arra a meglévő rendeleteket aktualizálni kell, és a városi etikai kódexhez hasonlóan közzétenni. De ebben az esetben, itt nem állunk meg, mert a kritikus tettek következetes büntetése egyfelöl elrettentéssül szolgál, másfelöl megteremti a rendfenntartás anyagi bázisát.
A korszerű városgazdálkodás mindent költségelemekre bont: ha a belváros rendfenntartása és köztisztasága a fokozott használat következtében külön feladat, akkor ennek a fedezetét is ugyanonnan kell finanszírozni. Ha ehhez, legalábbis kezdetben, fokozott rendőri és köztisztasági kapacitás szükséges, akkor a rendbontókkal kell megfizettetni ezt a költséget. Tehát a kiadás és a bevétel ugyananott jelenik meg. Üres üzlethelyiségekben ki kell alakítani azokat a rend és köztisztasági pontokat, amelyek hálózata ellátja az adott körzetet. A rend helyi őrei ide hozzák be a rendbontókat – utcán üvöltözőket, sarokbavizelőket, stb. – a nap 24 órájában. Innen a megfelelő büntetés kifizetése, és kijózanodott állapotban szabadulhat az illető. Ha sem maga, sem rokonai nem tudják, vagy nem akarják kifizetni a büntetést, akkor köztisztasági szolgálattal megválthatja a pénzbüntetést. Bizonyos esetekben, amikor valaki odarondít az utcára, például, a dolgot nem úszhatja meg pénzbüntetéssel, csakis néhány órányi utca-takarítással. Legyen az illető magyar, vagy külföldi, a szabály mindenkire vonatkozik.
Az első hónapokban bizonyára nagy lesz a forgalom ezeken a helyeken, de ahogy javulnak a közállapotok, annál kevesebb ilyen őrszobára lesz szükség, beáll egyfajta egyensúly. A finansziális átláthatóság pontosan azért nélkülözhetetlen, mert csak így lehet követni az igényeket. A kezdeti dömping után kevesebb kapacitás is elegendő a szintentartáshoz.
Persze, ez csupán a zaj és tiszatás kérdését oldja meg – ami azért nem semmi, de nem is a teljes siker. A negyed fellendüléséhez nélklözhetetlenek a szintén rendszerelvűen felépített helyi adók, de erről már írtam egy korábbi cikkben.