Partnerség
A kommunikáció szerepe a városgazdálkodásban
A pécsi stratégiai tervezés kapcsán kritizáltam a lakossággal való kommunikációt. Azért, mert nem volt elég hatékony. Persze, mondhatják sokan, hogy már az is eredmény, ha egy városvezetés igyekszik kialakítani egyfajta párbeszédet a helyi lakossággal. Remek, de akkor csináljuk ezt a lehető legjobban! Mert vannak jó példák, van hozzá módszertan, és ha belefektetjük azt a munkát, amit egy város „beszkennelése” jelent, megsokszorozhatjuk az eredményeket!
Belátom, hogy csak olyan településeken lehet kialakítani jó kommunikációt, ahol az önkormányzati vezetésben megvan a hajlandóság, már vannak próbálkozások, esetleg jó eredmények is, és a felelős vezetők felismerték a kétirányú kommunikáció hasznosságát – egyfelől az eredményesebb szolgáltatások kialakításában, másfelől a lakosság támogatását tekintve. Magyarul, az a politikus, aki viszonylag eredményesen dolgozik, és szeretné még jobban tenni a dolgát, az megteremti annak lehetőségét, hogy az önkormányzat területén élők, dolgozók, vagy csak rendszeresen odalátogatók észrevételeit begyűjtse.
Az „Integrált városfejlesztési stratégia” (IVS) része az úgynevezett „partnerség”, ami azt jelenti a magyar gyakorlatban, hogy ha budapesti kerületről van szó, akkor megküldik a szakmai anyagot a szomszédos kerületeknek, a fővárosnak, néhány civil szervezetnek, esetleg szerveznek lakossági fórumot. Ezek a lakossági fórumok általában úgy néznek ki, hogy az önkormányzati vezetők, szakemberek elmondják a mondandójukat, majd „hozzá lehet szólni”… Ezek kerete többnyire alkalmatlan arra, hogy a problémák, vagy a javaslatok teljes mélységükben terítékre kerüljenek. A lakók panaszkodnak egy kicsit, és ha befogadó az önkormányzat, akkor az általános dolgok valamilyen formában bekerülnek a stratégiai célkitűzések közé. Azonban elvész az a lehetőség, hogy az önkormányzat vezetőihez a hasznos, lakossági javaslatok valóban eljussanak, és ami még fontosabb, hogy a lakosság szorosan együttműködjön az önkormányzattal a közös célok megvalósítása érdekében.
Annak idején a mamám, mint kezdő edző, nem elégedett meg azzal, hogy majd jelentkeznek a tornázni akaró gyerekek, hanem „beszkennelte” a helyi iskolák tanulóit – módszeresen feltérképezte az összes általános iskola, összes tanulójának képességeit azzal, hogy meglátogatta a tornaórákat. A város minden általános iskolájának minden tornatanárával felvette a kapcsolatot, a naptárát beosztotta úgy, hogy minden osztályt lásson. Akit tehetségesnek ítélt, annak adott egy kis levelet a szülőknek címezve – érdemes a gyereket külön-tornára küldeni. Így toborozta azokat a lányokat, akik két év kemény munka után megverték az országos bajnok-csapatot…
Jellemző a magyar állapotokra, hogy ezek után nem sokkal, anyám elvesztette az állását, mert a hatvanas évek elején külföldi torna-versenyekre járni nagyon jó üzlet volt, és az akkori csókosok sem szerették volna elveszíteni. Mit nekik a magyar torna-sport dicsősége a világon, ha közben egy vidéki edző elveszi ezt a lehetőséget tőlük…
Az a polgármester, aki nem populista lózungokra akarja építeni a jövő évi választási kampányát, akinek tényleg fontos a lakosság bizalma, és hosszútávon, jó munkát akar végezni, annak elengedhetetlen a településén élők tudásának integrálása a jövőbeli döntések előkészítésének során.
Igaz, egy-másfél év nagyon kevés idő arra, hogy közepes város, vagy egy budapesti kerület lakosságát beszkennelje valaki, de a szisztematikus munkát akkor is el kell kezdeni, ha a választásokig nem lesz teljes a felmérés. Valójában ez a munka sosem fejeződik be, hiszen a város dinamikus jelenség, de már a részeredmények is minőségi javulást hozhatnak az önkormányzati vezetés és a lakosság viszonyában.
Az alapvető különbség, hogy ELŐBB KÉRDEZZÜK A HASZNÁLÓT, és csak aztán mondják el a magukét a szakemberek és a politikusok, olyan gesztus, amit Magyarországon meg kell tanulni – éppen ezért példa értékű lenne, ha egy bátor politikus felvállalná már most. A politikai bátorságon túl, a „szkennelést” lebonyolító csoport úgy tud hatékonyan dolgozni, ha az első pillanattól szoros munka-kapcsolatban van a helyi médiával. Helyi újságok, rádió vagy tv-állomások érdekeltek lehetnek abban, hogy folyamatosan, „tálcán kapják” a híreket, a vita-témákat.
Az első lépések…
Az alapos munkának két nagy ellensége van Magyarországon: az egyik a négyéves választási ciklusból fakadó rövidtávú gondolkodás, a másik a protekcionizmus. Mert ha egy politikus felismeri, hogy a kerületének, a pártjának és saját magának is nagyon jót tenne, ha elkezdenék a szisztematikus felmérést, kérdéses, hogy van-e a látókörében olyan szakember, aki a városgazdálkodáshoz és a kommunikációhoz is ért, van elég ismerete, tapasztalata, hogy ezt a hatalmas munkát koordinálja, és folyamatosan produkáljon eredményeket, vagy csak olyanok vannak, akik elvállalják a munkát, mert kell a pénz, de igyekeznek azt letudni, de nem érzik, hogy micsoda felelősség nyomja a vállukat. Pedig itt éppen a HOGYAN a legfőbb kérdés.
A legnagyobb feladat az, hogy „ne maradjon ki senki” – ahogy a mamám gondoskodott arról, hogy egyetlen potenciális tehetség se kerülje el a figyelmét a városban, úgy a nagy település-szkennelésben is az a lényeg, hogy egyetlen ember se érezze, hogy őt kihagyták… Tehát ez nem egy értelmiségi vircsaft, hanem egy olyan területi és társadalmi feltérképezés, amely mindenkihez el kell jusson. Persze, nem egy népszámlálás-szerű zaklatásként, hanem csakis, mint lehetőség, amivel aki akar, az él, aki pedig csak szemlélődni szeret, azt is megteheti. Mi kérdezünk, aki akar válaszol, és az ebből kialakuló helyzetképet azonnal és következetes rendszerességgel el kell juttatni az érdekelt lakossághoz – mindezt még mindenféle döntés, illetve szakmai program előtt!
Az egyik legproblematikusabb dolog a városrendezési tervekben, hogy az idő-faktor valahogy elvész… egy-egy projektnek lehet határideje, de egy városban végbemenő változásnak csak jelei vannak. Mégis, a legtöbb városstratégia kitűz egy határidőt, lehetőleg jó távolit, Pécs esetében 2030-at, mert 2020-at már túl közelinek érezték, hogy a sok légből kapott ötlet megvalósuljon… Ez egy problémákkal teli városban rettenetesen idegesítő dolog , hiszen a honpolgár már ma szeretné egy picit jobban érezni magát! A jó városrendezési tervek ezért ugyan kitűznek stratégiai célokat, de arra is nagyon konkrét programot adnak, hogy holnap mi lesz jobb. E nélkül ugyanis nem lehet értelmes együttműködést kialakítani.
Az együttműködés másik fontos pillére az, hogy azok az emberek, akik minimális aktivitást fejtenek ki a lakókörzetükben, érezzék, hogy javaslataikra valóban odafigyelnek. Mint aki 2004 óta „hinti az igét” Budapest jövőjével kapcsolatban, számtalanszor tapasztaltam, hogy bizonyos politikusok figyelmét felkeltették a gondolataim, olyannyira, hogy mint saját bölcsességüket adták tovább – rémesen undorító viselkedés, azon felül, hogy nem is praktikus. Egy politikusról alkotott választói véleményben annak is komoly szerepe van, hogy az illető milyen szakemberekkel veszi körül magát, és azok tudását mennyire tiszteli. Természetesen, egy politikus át kell vegyen szakmai következtetéseket, ám ennek a hiteles módja az, hogy a szövegében idézi a forrást. Képzeljük el azt a szituációt, amikor a polgármester egy tv-interjúban megemlíti, hogy xy helybeli lakos azt javasolta, hogy… és az önkormányzati szakemberek most ezt vizsgálják, és szeretnék minél nagyobb körben megvitatni… – mennyit nőne a polgármester a választói körében?
A kommunikáció nem csak arról szól, hogy a politikusok, vagy szakemberek tudatják az emberekkel, hogy mi lesz, hanem ennél semmivel sem kevésbé fontos az, hogy megtudják az emberek véleményét arról, hogy ők mit is akarnak. Majd, ha ez már világos, akkor képesek legyenek egy folyamatos párbeszédben kialakítani a közmegegyezéses döntést. Nem egyszerű dolog. Különösen olyan, tekintélyelvű országban, ahol évszázadok óta a helyi földesúr hatalma mindenki felett áll – meg kell tanulni oda-vissza, szemmagasságban kommunikálni. Bár ez az út a nehezebb, de a másik járhatatlan már a XXI. században.
Magasház – mint jelkép
Valahol azt írták, hogy a Magasház Pécs negatív jelképe – ha ez igaz, akkor nem elásni kell, hanem megfordítani: pozitív jelképpé avatni azzal, hogy nincs az a rossz, amit nem lehetne jobbra változtatni az emberi akarattal! Lehet a problémákkal való szembenézés jelképe, az új generációk új szemléletének jelképe, a nyavalygás helyett a tetteké, a tespedtség és a korrupció helyett a kreativitásé és a jövőbe vetetett hité… a pécsieken múlik!
Azért nem szabad lebontani, mert túl régóta van ott ahhoz, hogy csak úgy eltüntessék, mint a kellemetlen utcanévtáblákat, szobrokat, miegymást, amivel szembenézni nem hajlandó a magyar. Mert egyszer már fel kell vállalni a múlt hibáit, tévedéseit, és megoldani azokat a gondokat, amelyeket az elődök hagytak hátra! Sose lesz szabad ember az, aki mindig elfordítja a fejét, amikor tükörbe kéne már néznie!
A pécsi Magasház most a kudarc jelképe, és az is marad, ha a földdel teszik egyenlővé – a gyógymód éppen az, hogy közös erővel kitalálják, hogy ha már ott van, akkor mire is lehetne használni. Nem azt, hogy a kormányzat mire tudná használni, hanem azt, hogy mi lenne jó a városnak!
Korábban tettem egy kísérletet arra, hogy a magam szakmai elképzeléseinek alapján tegyek javaslatot, ám nem a végeredmény, hanem a folyamat a lényeg – a pécsieknek maguknak kell megoldaniuk ezt a leckét. Itt is a programalkotás a központi probléma, ha közmegegyezés születik, már sokkal kisebb gond befektetőt találni.
Bár Pécsett nem a Magasház az egyetlen balul sikerült projekt, hemzseg a város az ilyen elfuserált építményektől, mégis ezt kell elsőként megoldani – azért, hogy láthatóvá váljon a kudarcból sikerré alakulás új jelképe. Aztán jöhet a Tödőszanatórium, a Fema és a többiek – ha a legproblematikusabb darab ott lesz a pécsiek szeme előtt, már mint a tehetetlenség leküzdésének sikeres jelképe, akkor minden könnyebben megy majd.
Az épület állapota napról napra romlik, de erre nem az a válasz, hogy akkor gyorsan bontsuk, hanem az, hogy a hanyagságot fel kell számolni, az épületet meg kell tisztítani az oda nem való dolgoktól, és mielőbb el kell kezdeni a társadalmi párbeszédet a jövőjéről. Ronda nagy betontuskó, de vannak olyan tervezők, akik az ilyenektől kapnak ihletet – ha van egy oda illő program, akkor jó ház is válhat belőle. Persze, sokba kerül, de egy új, korszerű házat építeni is sokba kerül. Egy épület értékének alig 30%-a a szerkezet, a többi mindaz, amitől lakható, használható lesz a mai igényeknek megfelelően. Ha jó a program, akkor megtérül a befektetés. A jól végzett, alapos munka sikere fordulópontot jelenthet a város számára – igen, képesek vagyunk nagy dolgokra! Ettől a közös élménytől válik egy tömeg erős közösséggé. Pécsnek pedig éppen erre lenne szüksége, mindenekelőtt.
A Dreschler-palota jövője
Ha az ok-okozati összefüggéseket vizsgáljuk, akkor számomra egyértelmű, hogy a mai kilátástalan káosz mélyén a magyar honpolgárok öntudat-nélkülisége az ok – hogy eltűrik mindazt, amit a mindenkori hatalom sakkozik a fejük felett. Nem vagyok, és nem is akarok politikus lenni, nem buzdítok semmilyen forradalomra, amúgy sem hiszek a forradalmakban, hanem csak a megfontolt lépésekkel előre haladó, következetes reformokban. Mivel egy olyan társadalmi reform, amire Magyarországon szükség lenne, minimum két generáció alatt, ha végbemegy, nekem már erre időm nincs, inkább kivonom magam az országból, amennyire csak lehet, ám éppen ez a helyzet ad összehasonlítási alapot, lehetőséget arra, hogy elmondjam, miként kellene működnie egy városi vezetésnek ahhoz, hogy az itt élők jobban érezzék magukat…
Nos, a Balettintézet és a Magasház is egy-egy mintapélda lehet a döntéshozatal folyamatára egy valódi demokráciában, ahol a hatalom és a népfenség is ugyanabba az irányba halad. Látszólag a két épület esete nagyon különböző – az egyik elismert szépség az elegáns Andrássy úton, a másik a panel-gigantománia vidéki példája. A közös, hogy üresek, és a tulajdonosuk nem tesz semmit azért, hogy ez ne így legyen. De a történet nem itt kezdődött…
A Dreschler-palota eredetileg elegáns lakóház volt, az ország gazdasági fellendülésének idején, amikor sikk volt az akkori Sugár úton lakni, és a befektetők ismerték a várost, azt a társadalmat, amely igényeire kitalálták a maguk befektetéseit… és volt egy Közmunkatanács, amely ésszerű keretek közé szorította a profitéhséget… az akkori rendszer működött.
Aztán a szocialista állam rátette a mancsát mindenre, és addig rohasztotta a belváros épületállományát, amíg maga is elhitte – értéktelen. A város szélén épített…
A hatalomváltást a problémáktól való menekülés és a harács motiválta, ennek pedig kiválóan megfelelt az, hogy potom pénzért elkótyavetyéljék mindazt, ami valóban érték, ám a pusztulás azon állapotában rá lehet fogni, hogy értéke annyi, amennyi. Ebből remekül meggazdagodott néhány ember, és a játékba beszálltak külföldiek is, akik különösebb kulturális kötődés nélkül, a szimpla üzletet látták. Nem rájuk kell haragudni, vagy a bűnbakot keresni, hanem azokban, akik verik a mellüket a nagy népnemzeti hazaszeretettől, ám készséggel együttműködtek a fosztogatásban.
Megkérdezte valaki, hogy mit érdemes kezdeni egy bérpalotával a XXI. századi Budapesten? Mi az adekvát funkció, amely biztosítja hosszú távon a szükséges befektetés megtérülését, miközben a város is maximálisan profitál belőle? Mert ha ez a kérdés felmerült volna, akkor szembe kellett volna nézni az ennél is alapvetőbb kérdéssel, miszerint Budapesten, egyáltalán Magyarországon, a befektetők és a település lakosságának érdeke össze van hangolva úgy, mint amikor Budapest a fénykorát élte, a XIX-XX század fordulóján? A válasz egyértelműen – nem! Nincs itt semmi összehangolva, a mutyi attól működik, hogy mindenki mindenkivel ellenérdekelt, és erre a jogszabályok még ráerősítenek.
A helyi adók kuszasága, az iparűzési adó maga azt üzeni, hogy ne légy sikeres! Bizonyítsd be, hogy nagyon szerencsétlen vagy, mert akkor egy csomó támogatást kaphatsz, ellenben, ha sikeres vagy, akkor újabb és újabb terhekkel pakolnak meg… Nem lehet sikeressé tenni egy várost, ahol mindenki azt kell bizonygassa, hogy szerencsétlen!
Sikeres üzleti tevékenységet, befektetést, jól meg kell tudni tervezni. A jó terv elkészítéséhez átlátható és minél kevésbé változó feltételrendszer szükséges. Éppen azért, hogy a vállalkozás nyereséges legyen, de ne kényszerüljön szabad rablásra ahhoz, hogy a sűrűn változó feltételek mellett is fennmaradjon. Magyarországon épeszű ember nem kezd semmilyen szolid nyereséggel kecsegtető vállalkozásba, hiszen a szolid nyereségét bármikor elhappolja egy újabb adó. A bizonytalan feltételrendszer taszítja a normális embereket is a szabad rablás vagy az adócsalás felé, sokszor akaratuk és habitusuk ellenére, a félelem okán.
Attól, hogy az iparűzési adó a vállalkozás sikerességétől függően változó érték, tulajdonképpen az önkormányzat is a lábába lő, hiszen nem tudja pontosan tervezni a bevételeit – az mások munkaképességén áll vagy bukik. Ha az ingatlan műszaki paramétereihez kötné a helyi adó mértékét, akkor nemcsak az önkormányzat, hanem a vállalkozás is pontosan tudná tervezni a jövőjét – a helyi, bázisadó a költségek egyik eleme.
A Dreschler-palotát hosszú távra tervezték – abban az időben (1886) lehetett… a MÁV Nyugdíjalapjának volt az elegáns bérháza – előtakarékosság, jó befektetés, amiből később tisztes nyugdíjat fizethettek (volna), ha a politikai széljárás nem dönti romba a terveket. Eltelt fél évszázad, és ma újra lehetne előrelátó üzleti terveket készíteni, valós igények alapján, ha volna, aki ezt képes lenne körültekintően megfogalmazni. A korrupt hivatalnokok és a várost nem ismerő külföldiek fantáziája a szállodáig terjedt, de azt sikeresen megmattolta az építésügyi előírás, amely még mindig zöld mezőben gondolkodik, és képtelen a meglévő városszövetet adottságnak elfogadni – a grandiózus projekt megbukott a garázson… hová teszik az előirás szerinti parkolókat? Azzal pedig nem törődtek, hogy éppen az ezredfordulón kezdtek rájönni világszerte, hogy az autóforgalmat talán mégsem kellene minden szempont elé helyezni. Az izraeli befektetőnek elege lett a magyar hivatalok töketlenkedéséből és eladta a házat egy másik befektetőnek, aki belebukott.
A rossz üzleti terv, az ostoba előírások olyan elemek ebben a történetben, amelyek egy felelősségteljes városvezetés esetén, megfelelő anyagi ösztönzők és büntetések rendszerében nem hagyták volna évekig húzódni az ügyet, hanem abba az irányba terelték volna, hogy a tulajdonjogot olyan befektető szerezze meg, akinek elég kreatív, ugyanakkor megalapozott a programja. Ehhez az önkormányzatoknál olyan szakembergárda kellene legyen, akik egyesítik magukban a szakmai tudást, a döntésképességet, és döntéseikért személyes felelősséget hajlandók vállalni – nem a politikusok jobbágyai, hanem önállóan gondolkodó és cselekvő emberek, akiket kellően megbecsülnek, hiszen nem csak a ma, hanem a jövő városának arculatát is befolyásolják a döntéseik. De ilyen emberek, ha vannak is, felőrlődnek a rosszul működő rendszer fogaskerekei közt. Ezért kell mindenekelőtt tiszta és átlátható rendszert alkotni.
Tel-Avivban már évtizedek óta létezett a helyi adó meglehetősen hatékony rendszere, amikor a város, amely gazdaságilag biztos lábakon állt, kidolgozta a stratégiai tervét és megreformálta a szervezeti rendszerét. Ezt a hatalmas munkát nem lehetett volna jól megcsinálni, ha nem támaszkodnak a civil lakosság legszélesebb rétegeinek tudására, véleményére, támogató együttműködésére. A polgármester nem akarta maga kitalálni, hogy mi jó a városlakóknak – megkérdezte. Szisztematikusan feltárták a lakosság véleményét, szándékait a jövőt illetően.
Talán, egy elég széles bázisú felmérés, persze sok-sok szakember bevonásával, kialakíthatna egy olyan programot a Dreschler-palota felújítására, amely a helyi igényekre alapul megint, hosszú távra előre gondolva, összeegyeztetve azzal a városszerkezettel, amely olyannyira értékes, hogy a Világörökség része. Amikor pedig megvan a konszenzusos program, ahhoz már meg lehet majd találni a megfelelő befektetőt, aki jó gazda módján kezeli ezt az épületet. Ez nem az állam dolga! Az állam, a helyi vezetés dolga olyan feltételeket teremteni, amelyben az érdekellentétek kiküszöbölhetők, az együttműködés megteremthető. Ma nem ilyen a rendszer, és ez bizony a kormányzat felelőssége. A podo-rendszerben a helyi adó bünteti a lustaságot, támogatja az aktivitást – ezzel teremti meg a közösségi és az egyéni érdek egyensúlyát.
A következő részben arról lesz szó, hogy miért nem szabad lebontani a Magasházat Pécsett…
Páva-balett
Ma bedobták a postaládámba a Helyi Témát: a címlapon – Vegyük vissza! Alatta, hogy készül egy törvényjavaslat, miszerint a külföldi tulajdonban lévő (!) lepusztult állapotú épületeket az állam kisajátíthatja… az apropó a pesti, volt Balettintézet épülete az Andrássy úton. A Nagy Ember a homlokára csapott, másnap törvény, aztán majd meglátjuk, mint mondanak az EU-ban…
A Nagy Embernek volt egy másik bevillanása is, Pécsett, a Magasházzal kapcsolatban – azt le akarja bontani.
A „rendszer” nem ismeri a rendszerben való gondolkodást.
„_ bázisadó – a legpontosabban tervezhető adónem, amely biztosítja a település fenntartásának megbízhatóan jó minőségét.
példa: egy ház közterületi felülete (homlokzata, bejárata, tetőszerkezete)elhanyagolt – ezt műszaki paraméterek jellemzik, például: hulló vakolat, lyukas eresz-csatorna, nem felújítás céljára szolgáló, beállványozott homlokzat, stb. Az állagromlás mértékében a bázisadó havonta növekszik, ha ezen felül még üresen is áll, akkor a növekedés mértéke elérheti a havi 10%-ot. A folyamat vége egyértelműen a tulajdon elvesztése, vagyis az ingatlan elárverezése, de a tulajdonos “aktivitása” ezt a folyamatot megállíthatja, illetve megelőzheti.”
Lassan hat éve annak, hogy próbálom a magyar döntéshozókat meggyőzni arról, hogy elkerülhetetlenül szükséges egy helyi-adó rendszer, amely célja a települések önálló, felelősségteljes gazdálkodásának a megteremtése, de egyben alkalmas arra, hogy a településfejlesztést is szolgálja, mégpedig úgy, hogy azt, mindenek előtt a közösségi érdek szerint alakítja.
A fenti idézet ennek a rendszernek a működésére hoz adekvát példát. Megvallom, amikor ezt a részét írtam, akkor én is a Balettintézetre gondoltam, de nem csak arra, és cseppet sem érdekelt, hogy ki a tulajdonos. Rengeteg elhanyagolt épület van országszerte, és ez nem jó. Ha pedig valami nem jó a közösségnek, a településnek, akkor meg kell oldani a problémát, de nem úgy, hogy törvényt hozunk egy épületre, hanem megvizsgáljuk a probléma okait, és egy működőképes rendszerbe illesztjük a megoldást.
A podo – a helyi adók rendszere a pénzen keresztül motivál cselekvésre, de milyen alapon döntik el, hogy mi maradjon, mit kell lebontani?
A Balettintézet esetében ugye nem kérdéses, hogy vétek hagyni, elporladni, hiszen hivatalosan is műemlék, vagyis meg kell őrizni. A műemléki védettség Magyarországon, sok esetben a biztos recept a pusztulásra, vagy ahogy pár évvel ezelőtt láttunk a pesti Zsidónegyedben, a magából kifordult városátalakításra… a törvények, a sűrűn felállított tilalomfák még nem biztosítékai annak, hogy ami fontos, értékes, az megmaradjon, a silány pedig menjen a kukába… egyáltalán: ki mondja meg, hogy mi a silány és mi az értékes? A Dreschler-palota luxus-szállóvá alakítása lett volna a közösségi érdek, most meg a kisajátítás? És aztán, ha megint állambácsi rendelkezik, akkor mire fogják használni? Egy nemzeti trafikot faragnak belőle, esetleg sportcsarnokot, ahol focista-palánták tütüben lejtik a pávatáncot?
Miért értéktelen egy huszonöt emeletes épületszerkezet a városszövetben? Miért annyira értéktelen, hogy a lebontása is jobb megoldás? Ki döntötte el, és milyen alapon?
Tizenkilenc évesen észrevettem, hogy az urak csalnak: akkoriban az volt a divat, hogy a meglévő városoktól jó messzire lakótelepeket építettek, és erre azt mondták, hogy gazdaságos! Pláne olcsóbb, mint a belváros házait felújítani… hazugság volt – ma már mindenki tudja, de akkor komoly szakemberek tették a nevüket a döntés mellé, és állították, hogy a zöldmezős beruházások jobbak nekünk… Nekünk? Kérdezett valaki minket akkor, azóta is? Már tizenkilenc évesen, városgazdász hallgatóként is átláttam a szitán, az ócska populizmuson, a rövidtávú gondolkodást tükröző megoldásokon, amelyek valójában, iszonyú sokba kerülnek a közösségnek. A közösségnek, az adófizető polgároknak, akiket azok és ezek a politikusok is mélyen lenéznek és kihasználnak. A kérdés, hogy mi, meddig vagyunk hajlandók hülyét csinálni magunkból?
Jó nekünk, ha államosítják a Dreschler-palotát? Jó nekünk, ha lebontják a Magasházat, Pécsett? Nincsenek ezen „egyszerű” megoldásokon túl, jobbak, amelyek valóban a város, az adófizető lakosság érdekét szolgálnák? Mivel nem vagyok egyik politikai párt uszályában sem, tudom, hogy vannak jobb megoldások. Csak bonyolult problémákra nincsenek egyszerű megoldások, hanem el kell tudni mélyedni bennünk, bele kell ölni sok-sok munkát, mire megtaláljuk azt, ami jó mindenkinek – nem pattan ki egyetlen szuper-okos politikus fejéből sem! De itt, ahol csak politikus-zsenik vannak a paletta mindkét oldalán, akik azonnal tudják, hogy mit kell tenni, nem haboznak, nem kérdeznek meg senkit – tessék elhinni! Aki meg nem hiszi, az idegen, nem idevaló, nem a barátunk, tehát nem is létezik!
Tiszta átlátható helyi-adó rendszer kialakítása nem érdeke a mai politikai osztálynak, mert ezek a politikusok a hatalomba szerettek bele, nem pedig a közösség érdekében végzett munkába! Egy átlátható, sok-sok automatizmust tartalmazó rendszerben elvesztik a kiskirályok a hatalmukat, nem ők döntik el, hogy mi maradjon, és mi menjen a levesbe… nem az ő szavukra épülnek vagy dőlnek le épületek, a város „magától” működik. Az ésszerűség győzelme lenne a korrupción, a „népfenség” győzelme a hadurakon. Nincs ennek magyar hagyománya… A feudális reflexeknek vannak itt hagyományőrzői, és maradnak is, bármilyen sok kárt okoznak, mindaddig, amíg a nép öntudatra nem ébred egyszer.
A következő részben azért leírom, hogy is kellene ilyen ügyekben dönteni, ha lenne itt működő demokrácia…