Róma utcáin
Hiába vannak gyönyörű épületek egy városban, ha működése döcögős. Ezt éppen eléggé ismerjük Budapesten.
Hogy mitől működik jól egy város – az egy városgazdálkodási tanulmány témája lehetne, ám az egyszeri turista is le tudja mérni a hatékonyságot – a közlekedésen és a szemétkezelésen keresztül.
A magyar sajtó alapján kialakult előitélet szerint, ha nem is koszos, de legalábbis szemetes, rendetlen mediterrán városra számítottam.
Ehhez képest meglepően tiszták voltak Róma utcái, és csakhamar felfedezhettem, hogy mitől: rendkívül változatos méretű gép-parkkal gondoskodnak erről. Hétfőn reggel lépten-nyomon találkoztam különböző takarító-gépekkel, még a meglehetősen szűkös utcákban is megjelent az oda illő méretű, seprűvel is felszerelt szemétgyűjtő. Az Ama Róma köztisztasági cég, úgy tűnik, hogy elég jól végzi a dolgát.
A négy nap során, ahová csak tehettem, gyalog mentem. A tömegközlekedésből személyes élményt csupán a repülőtérről városba vivő vasúton, és néhányszor villamoson szerezhettem.
A jegyvásárlás és kezelés rendszere egyszerű és logikus volt egy olaszul nem beszélő számára is. A villamoson egy euróért lehetett elektronikus jegyet venni egy automatából, és egy másikon érvényesíttetni. Mivel ottlétem alatt csupán kétszer villamosoztam – nem éltem a napijegy-hetijegy-havibérlet és hasonló kedvezményekkel.
A vasúti kocsik elég lepusztultak, a pesti metrókocsik szintjéhez közelítően. A villamosok lényegesen jobb állapotban vannak.
A tájékoztatási rendszer egységes és könnyen áttekinthető.
Ám a közösségi közlekedésnek egy Magyarországon nem létező formája, a minibuszok tetszettek különösen. Nem csupán azért funkcionálisak, mert a belváros szűk utcáiban is jól manőverezhetők, hanem mert az utas-igényekhez jobban alkalmazkodik a kevés utassal, de nagy menetrendi sűrűséggel közlekedő minibusz. Nem mellesleg szépek is.
Bár magam nem próbáltam, de több helyen is láttam automata bicikli-kölcsönző helyeket.
A római forgalomról rémségeket írt még az utikönyvem is, mintha az úttesten való átkelés önmagában egy kalandtúra lenne…
Nekem erről egészen más a véleményem. A szimpla gyalogos szemszögéből sem éreztem semmilyen közlekedési agresszivitást az autósok, vagy a nagy számban lévő motorosok részéről.
Az kétségtelen, hogy a szabályokat nem valami szemellenzős módszerrel tartják be, hanem odafigyelnek a forgalomban résztvevő többiekre.
Láttam piroson átmenő autót, amikor az ellenkező irányból teljesen szabad volt a pálya – minek álljon a kereszteződésben, mint Bálám szamara? – de sosem éreztem veszélyezetetve magam amikor leléptem a járdáról. Nem kellett felemeljem a kezem sem, csak arra fordítottam a fejem, amerről az autók jöttek, és határozott léptekkel elindultam. Az autók pedig szépen megálltak.
Az utcabútorok nem hagytak bennem maradandó élményt, de megkedveltem a római, utcai szemetesedényeket, a maguk súlyosságával együtt…
Ami igazán lenyűgözött a római utcákon, az a természetes zöldhöz való viszony.
A legrafináltabb módokon és helyeken jelenik meg a zöld az utcán sétáló látókörében.
Akármilyen keskeny utca, találnak módot arra, hogy legalább a bejárat környékén legyen valamilyen zöld növény: fa, bokor, falra felfutó akármi, ha másként nem virágládákban, edényekben…
Kapualjak
Perverz passzió befényképezni egy nyitott kapun, de nem tudtam ellenállni. Hétfőn reggel kinyíltak Rómában a kapuk, és amit láttam, az lenyűgözött.
Nem feltétlenül a díszesség, az arányosság… talán a rendezettség, az a harmónia, amit sokhelyütt felfedezni véltem…
Talán, a tisztaság? Hogy nincsenek sorjázó kukák, szertehagyott reklámok…
Még a bent parkoló autók látványa sem visszataszító…
A részletgazdagság, a különbözőségben rejtőző egység…
Olyan emberek környezete ez, akik önmagukat becsülik annyira, hogy esztétikus legyen a lakóhelyük, a munkahelyük, az életük …
Az örök Róma
Négy nap Rómában csak annyira elég, hogy az ember beleszagoljon a levegőbe.
Nem mentem be egyetlen múzeumba sem, de lejártam a lábam a városban, hogy megérintsen az egyedi és megismételhetetlen nagyszerűsége.
A vasárnapi eső után megáradt a Tevere – reggelre eltűnt az „alsó rakpart”, vadul tobzódott a víz a két hatalmas partfal között.
Most a Ponte Siston mentem át, hogy a „Mars mezőt” a Campo Marzio-t az egyik legrégibb, mégis viszonylag egyenes utcáján keresztül közelítsem meg – a Via Giulia-n.
A Campo eredendően valóban hadgyakorlatokra és sportra alkalmas mező volt, 1377-től kezdték lakóépületekkel beépíteni. Többnyire keskeny utcákból áll, amelyek néha egész váratlan kis teresedésekbe torkollnak, másutt gyönyörűen megkomponált piazza-ká szélesednek.
Rómának ebben a negyedében találjuk a legragyogóbb reneszánsz és barokk alkotásokat. Reneszánsz paloták, mint az Altemps, a Cancellaria, vagy a barokk Pamphili, híres és kevésbé, de gyönyörű templomokkal vegyítve. Elegáns üzletek és kis kézművesműhelyek, amelyek ősidők óta folytatják ugyanott a mesterségüket.
Álmoskás reggel volt még, apácák mentek egymás mellett a göröngyös makadámon – a bazaltkockák itt is olyan bokaficam-gyanusan vannak lerakva, mint Budapest új, vegyes forgalmú utcáin…
A hepe-hupákon lassan közeledett egy kis busz – egy későbbi cikkben részletesen is szólok ezekről a tüneményekről, a római közlekedés kapcsán – az apácák kicsit összébb húzodtak, hogy elférjen.
A Palazzo Farnese zárt kapuján csak bekukucskálni lehet – az utca felé eső kertet magas fal övezi. Impozáns homlokzata a Piazza Farnese felöl élvezhető igazán.
1514-ben kezdték építeni, kiváló építészek közreműködésével. A párkánykoszorút és a homlokzati lodzsát Michelangelo tervezte.
Innen már csak egy lépés a Piazza Campo dei Fiori, de én annyiszor elcsábultam az apró mellékutcák varázsának, hogy a Via dei Cappellari felöl jutottam el a térre.
Ezt az utcát az itt dolgozó kalaposokról nevezték el valamikor. A középkori Rómában a hasonló foglalkozású mesterek általában egy utcában nyitottak üzletet.
Az utcaneveket pedig nem nagyon változtatják, így mind a mai napig az utcanévből tudhatjuk, hogy mi volt a hagyományos foglalkozás azon a helyen, évszázadokon át.
A virágmezőnek keresztelt gyönyörű téren 1600-ban Giordano Brunót égették el máglyán – emlékét az ott álló szobra őrzi, de nem ezért szerettem bele, hanem a piac miatt, amely 1869 óta vasárnap kivételével, minden nap reggeltől délig tele van friss gyümölccsel, zöldséggel, fűszerekkel, színes és változatos formájú tésztákkal – mindennel, ami egy jó olasz konyhához szükségeltetik.
A mediterrán piac minden gyönyörűsége szépen, rendben, tisztán, gusztusosan! – az ember nyála csordul, de semmi baj, hiszen a téren lévő olcsó trattoriákban enyhíthetjük hirtelen támadt éhségünket.
Vagy, ahogy magam tettem, be lehet menni az Il Fornóba, a tér „kalapos utcai” sarkán, ahol nem csak sokféle kenyeret, hanem kemencében sült pizzákat is lehet venni.
Az utolsó napot teljes egészében az utcán töltöttem. Ahogy sötétedett, egyre pompázatosabbakká váltak a Piazza di Spagna környéki elegáns üzletek. Némely, keskeny kis utca most nagyobb fényben úszott, mint nappal és persze nagyobb volt a tömeg, mint délelőtt. A koraesti órákban, mintha minden római kötelességének érezné kimenni…
A Piazza Navonán újra megpihentem, most egy szertartásos aperitivóra, hogy aztán a Ghetto felé vegyem utam, és azon túl a Tevere túlpartján lévő szállodámban rendezzem dolgaim az elutazás előtt.
Városrendező adó
Mosonmagyaróvárott bevezetik a telekadót – az üres telkek minden négyzetméterére 100 forintot kell majd fizetnie a tulajdonosnak 2011-től.
Na végre! – gondoltam, amikor a hírt a tv-ben hallottam, mert ez az adó a város érdekét szolgálja, de nem feltétlenül azzal, amit indoklásként az újságok megírtak: itt nem a várható bevétel nagysága kell szerepeljen mint motiváció.
Az adóknak rendkívül fontos szerepe van a városrendezésben, ha rendszerben alkalmazzák, és nem az a cél, hogy a kormányzat kipótolja a hiányzó költségvetési forrást! ( Az adóbevétel persze forrás, de kivetésének célja mégsem ez kell legyen, elsődlegesen.) Vagyis, a helyi adók rendszere az egyes tulajdonosok egyéni érdekeit a közösségi érdekkel kell összhangba hozza.
A mosonmagyaróvári példa addig teljesen rendben van, hogy a használaton kívüli telkek nem jók a városnak. Tehát a tulajdonosokat ösztönözni kell arra, hogy vagy építsenek a telkükre, vagy értékesítsék. A tulajdonváltás azonban még mindig „bün-tett”, hiszen illeték-köteles, ami önmagában is abszurd. A vagyonszerzési illeték a telek értékének 10%-a. Igaz, ha 4 éven belül valaki beépíti a telket, akkor mentesül a vásárlási illeték alól, de sok esetben a telek értéknövekedésének üteme (ha jó helyen van a telek) nagyobb haszonnal kecsegtet, mint az illeték összege, vagyis ez a rendelkezés nem tölti be azt a szerepet, amit a jogalkotó eredendően szánt neki. Ráadásul, bizonyos esetekben, nem a tulajdonos szándéka, hanem objektiv akadályok miatt csúszhat az illetékmentesség feltételének teljesítése. Van amikor a kérelmezhető két éves haladék sem elég erre. Ezért az illeték helyett egy feltételrendszerében árnyaltabb, dinamikusan változó helyi adó sokkal jobban szolgálná a közösségi érdeket.
A mobilitás elősegítése fontos szempont annak érdekében, hogy a „dolgok helyükre kerüljenek”. A tv-műsorban megemlítette az illetékes, hogy céljuk az ingatlanspekuláció megfékezése. Lehetséges, de akkor ezt a gondolatot következetesen végig kell vinni: ha meg akarják szüntetni azt az állapotot, hogy valaki azért tartsa üresen a telkét, mert az idővel értékesebb lesz, és nem azért, mert a családi vagy egyéb gazdasági indokok miatt képtelen most építkezni, akkor az adófizetés kötelezettségén kívül a város adjon alternatív lehetőséget! Ezek közül csak az egyik, hogy megszüntetve a vásárlási illetéket „eladhatóbbá” teszi a telket. Természetesen, az íly módon piacra került telkek, várhatóan nagyobb száma miatt a telekárak csökkennek, ami nem baj, hiszen a helyi lakosság jövedelmi viszonyai és az ingatlanárak ma nincsenek összhangban, és ez a külföldi befektetőknek kedvez már jó ideje. De ez még nem oldja meg a valós építési szándékkal vásárlók gondját, hiszen jól működő hitelkonstrukciók nélkül az olcsó telkek a már most vagyonosok kezében koncentrálódnak tovább, monopol-szituációkat eredményezve a további években az ingatlanpiacon. Ezért veszélyes csak egy-egy intézkedést hozni, rövidtávú önkormányzati szempontok alapján.
A helyi adó városra szabott rendszerének kialakítását nem lehet „büntetlenül” megspórolni – nagy munka, de tiszta, hosszú távra tervezhető viszonyokat teremtene, különösen akkor, ha a városfejlődés hosszútávú céljaival összhangban alakítják ki. Ezt Mosonmagyaróváron is, ahol jó irányba indultak el, érdemes megfontolni.
Apró pécsi csodák
Miközben újabb botrányok borzolják a kedélyeket az Európa Kultúrális Fővárosa projektjei kapcsán, Pécsett, ha lassan is, szaporodnak az apró csodák.
A szétdúlt, riasztó színűvé homlokzatpingált Nádor szálloda valamikori sörözőjében nyilt egy üzlet. Még tábla sincs kinn, talán a nevét sem döntötte el a tulajdonos, de amit látni lehet belőle az szívmelengető! Külföld-szaga van, a lehető legjobb értelemben: a Terra Ungheria kft gyönyörű kerámiái állnak a középpontban, de a „körítés” legalább olyan ötletes-esztétikus, mint maguk a pécsváradi üzem tárgyai. Az élő növények, a vágott virágok, a gyertyák és az egyedi megrendelésre készülő, de mintaként látható, tapintható, gyönyörű, fa bútorok vonzó belső teret alkotnak.
Ilyen helyre jó bemenni. Jó ott lenni. Sokszor nézelődni, időnként vásárolni is. Sokhelyütt a világban az ilyen home-design üzletekben van egy kis bárpult is, ahol a térkialakításhoz leginkább illő harapnivaló és innivaló is kapható. Ide például roppantul illenének a minőségi sajtok nyáron szőlővel, borral, télen akár különleges pálinkákkal is, amikor a hangsúly nem azon van, hogy együnk-igyunk, hanem azon, hogy töltsünk el ott egy kis időt. Üljünk le, gyönyörködjünk a virágok és kerámiák harmóniájában, a gyertya fényében, a virágüzletek jellegzetes illatát magunkba szívva, miközben az ablakon túl ott a Széchenyi tér, olyan amilyen, de mégiscsak köztér, körben jellegzetes, kisvárosi épületekkel.
Egy okos városvezetés testületileg kivonulna és megköszönné az üzlet tulajdonosának, hogy ilyen jót cselekedett a várossal. Egy fejlődni akaró városban azt kérdeznék az új üzlet tulajdonosától, hogy miben segíthet a város, hogy az üzlet tartósan ott maradjon, sikeres legyen, jó példát mutasson másoknak is, hasonlóan egyedi és izléses boltok nyitására. Egy olyan városban, ahol nincs másba kapaszkodni, mint a kultúrális értékekben, a városvezetők, akik komolyan veszik, hogy feladatuk a közösség szolgálata, kezüket-lábukat törnék, hogy ilyen üzletek nyíljanak… nem közpénzből, ugye tudjuk?!
Pécsett az Európa Kultúrális Fővárosa projekt eddig arról szólt, hogy miként lehet rengeteg pénzt elbaltázni! Ideje lenne, hogy lassan a lényegre terelődjön a szó – miként lehet tehetséges embereket arra ösztönözni, hogy maradjanak a városban, vagy jöjjenek ide, és tegyék azt, amit a legjobban tudnak! Nem kell pénzzel kibélelni őket, csak nem szabad elgáncsolni a tevékeny akaratukat. Ez lenne a jövő évi lecke Pécsett… persze, másutt is.
A film, mint politikai üzenet
Mozi-, és dokumentumfilm-rajongó vagyok. Hiszem, hogy a filmeken keresztül, ha jók, rengeteg olyan információra tehetünk szert, amit ésszel nehezen foghatunk fel, de a film műfaji sajátosságai miatt, az érzelmeinken keresztül megérthetünk. Erre kítűnő példa volt a december 23-án este, a Duna televizióban bemutatott London River című film, a fantasztikus Brenda Blethyn főszereplésével.
Ugyanakkor, a film arra is alkalmas, hogy kellő szuggesztivitással hazugságokat hintsen. Erre is ugyanaznap volt példa, a Filmmúzeum csatornán bemutatott olasz filmben: A betlehemi gyermek.
Kedvenceim mégis, a jól megkomponált dokumentumfilmek. Azok, amelyek a tényekről készült felvételekkel képesek elmondani egy történetet. Erre is volt példa azon a csütörtökön: Híd a völgy felett (wadi ugyanis héberül völgyet jelent). A három, így együtt, egy este, kitűnő alkalom az összehasonlításra.
A London River az Al Kaida 2005-ös londoni merénylete utáni pánik, értetlenség és gyász bonyolult folyamatát éri tetten egy személyes történeten keresztül. Nem tudom, hogy mennyire fikció és mennyire dokumentum az alap-story, de ebben az esetben ez nem is fontos, mert a történet apró részletei jelképesen a valóságot vetítik elénk.
Az anya, aki keresi eltűnt lányát, fokozatosan ébred rá, hogy az „otthonába” egy számára ismeretlen világ költözött. A vidéki, a maga szigetén élő brit számára elképesztő felfedezés, hogy Londonban muszlimok által lakott negyedek vannak, ahol már nem megtűrt idegenként, hanem „tulajdonosként” lépnek fel. (A brit lány egy muszlim hentestől bérli a lakást.) A lány nem véletlenül lakik ebben a negyedben, hiszen a párja is muszlim. Az anya, a keresés során szembesül lánya kultúraváltásának állomásaival.
Az Egyesült Királyságban 3-4% körül van a hivatalosan magukat muszlimoknak vallók aránya, de a népesség mintegy harmadát kitevő „felekezet nélküliek” jelentik a radikálisan térítő vallás „puffernépességét”. Az európai országok kultúraváltásától rettegők többnyire a bevándorlókkal és azok magasabb születési statisztikáival vannak elfoglalva, holott a nagy váltáshoz legalább annyira hozzájárulhat a más vallási közösségekhez nem tartozók csatlakozása az iszlámhoz. A film, miközben lebegteti annak lehetőségét, hogy az iszlám közösség milyen szerepet játszhat a nyugati civilizáció elleni terrorban, szép csendben kifejti a békés átmenet alternatíváját. Egyetlen példát mutat be, amely a demokratikus gondolkodású európaiban nem szabad, hogy ellenérzést váltson ki – a multikulti illem a befogadásra ösztönöz. Megmutatja a másik kultúra emberi arcát, amelyben ott vannak a közös gondolkodásra utaló jegyek, mint például a természethez való egészséges viszony.
De akárhogy leplezi is, kibuggyan a félelem: és nagyon szemléletesen, nem az idegen szemében csupán – a muszlim apa is fél attól, hogy fia a terroristák között volt. Mert a pakliban az is benne van, sajnos.
A film finoman árnyalja azt a tényt, hogy a muszlim vallás és a terror közé nem szabad egyenlőségjelet tenni, de a muszlim vallásban, mint minden térítő szándékú ideológiában, ott van az agresszió lehetősége – a kereszténység sötét középkorára emlékezve talán jobban megértjük egyes muszlim körök motivációját. Ami persze nem jelenti azt, hogy el is kellene fogadnunk, de a tudatosodás lényeges eleme a védekezésnek. Természetesen, csak akkor, ha meg akarjuk őrizni a saját kultúránkat és nem akarunk beolvadni az iszlámba.
A második film egy hazugságra alapul, és ez a hazugság nem az „apróság”, hogy a 2002-ben terroristák által elfoglalt Születés templomában senki nem született. A hazugság az izraeli és a palesztin magatartás párhuzamba állítása, a kereszténység béke-teremtő szerepével fűszerezve. Betlehemnek a zsidóság történetében is fontos kultikus szerepe van (Rachel sírja, Dávid király szülőhelye), de ezzel együtt a város, mint keresztény szent hely azonosítható (Jézus születésének helyén épült Születés temploma). Ennek megfelelően a városban mindig jelentős keresztény vallású népesség élt. A Palesztin Autonómia fennállása óta azonban drasztikusan csökken ez a népesség, ma már csak mintegy 40%–os kisebbség a muszlim többség mellett. A „békétlenséget” tehát nem a zsidók, hanem a muszlim radikálisok vitték a városba. Nem véletlen tehát, hogy az öngyilkos merényletek ellen fellépő izraeli hadsereg Betlehemben is üldözőbe vette a terroristákat. (A többhetes tárgyalások után száműzöttek között 13 bizonyított gyilkos, és a többi sem ártatlan palesztin volt). Az terrorista politizálás cinikusságára jellemző lépés volt, hogy nemzetközi (sajtómunkásokat is tartalmazó) túsz-csoporttal vette be magát a keresztény, szent helyre.
A Vatikán, ahogy a betlehemi, keresztény lakosság védelmében, az elmúlt másfél évtizedben nem tett semmit, úgy a terroristákkal való alkudozás során sem a saját kultúrája védelmében hirdette a békét, hanem minden nyilatkozatát áthatotta a terroristák nemzetközi hálózatától való rettegés. A terjeszkedni kívánó radikális iszlamistákat pedig éppen ez a magatartás erősíti.
A Pápa idei, karácsonyi nyilatkozatában is békéről beszél, de valójában nem tesz semmit az európai, zsidó-keresztény kultúra megmaradása érdekében, sem a Közel-Keleten, sem Európában. A könnyebbik utat választja ő is – a zsidókat noszogatja engedményekre, mert csak a saját kultúrkörében ismeri a tárgyalási módszereket. Elmulasztja megismerni az ellenfél gondolkodási mechanizmusát és cselekedeteinek motivumait, éppen ezért marad sikertelen minden próbálkozása!
Amig a nyugati világ nem érti meg, hogy a béke akadálya nem az izraeli álláspont, hanem az a palesztin szemlélet, miszerint hiába vesztettek el minden háborút, mindent nekik kell visszakapniuk, és a zsidóknak az élethet sincs joga ősei földjén. Béke akkor lesz, ha a palesztinok megértik és elfogadják, hogy a Földnek ez a darabja megosztható a két nép között, hogy kompromisszummal lehet csak megegyezéshez, a békés egymás mellett éléshez jutni. A palesztinok álláspontja azonban 1848 óta jottányit sem változott – ha háborúval nem sikerült, akkor tárgyalásokkal majd kikényszerítik, de ha az sem megy, akkor jön a terror – a zsidóknak itt nincs helye! Ez persze nem minden palesztin véleménye, de ez a vezetőik mindmáig változatlan doktrinája. Ezért nincs béke, és nem azért, mert a zsidók nem hajlandók békét kötni! Igaz, a zsidók nem hajlandók legyilkoltatni magukat holmi békeszeretetből…
A probléma teljes mélységében a harmadik filmben ismerhető meg, mégpedig egy nagyon szép, idealista kezdeményezést dokumentálva: közös muszlim-zsidó iskola körüli személyes véleményeken keresztül. Az ott tanuló gyerekek, szüleik és a tanárok mindennapjait bemutató filmben látottak optimizmussal tölthetnék el az embert, ha már a megértést tükröző képsorokba is nem költözne a kétkedés felhangja. Nagyon szép a gyerekek és a szülők közti beszélgetés, ahogy a 6-7 éves kislányok önfeledten örülnek az élet apró örömeinek, ám a muszlim kislány papája kertelés nélkül kijelenti, hogy a lányának semmilyen joga nincs az önálló döntésre a saját életének alakulását tekintve – ha nem azt teszi amit ő elvár tőle, akkor saját kezével öli meg! (XXI. század)
De ugyanígy, a másik nép szempontjait semmibe vevő önsajnálat, ahogy a muszlim család nem hajlandó tudomásul venni, hogy a palesztin terror miatt nincs szabad közlekedés a különböző területek között – az önrobbantó merényletek előtt senki nem akadályozta meg őket a szabad mozgásban! Csak azzal vannak elfoglalva, hogy ők most nem tudják meglátogatni a rokonaikat, de nem izgatja őket, hogy a terror, ami a városi lakosságot tizedelte, rájuk ugyanannyira veszélyes: az autóbuszon az ő gyerekük is ülhet, ha egy terrorista felrobbantja Tel-Avivban.
Az arab tanárnő, minden őt illető szimpátia mellett is, nem tud kilépni abból a gondolatkörből, hogy a Nakba oka a zsidók maguk, nem pedig a palesztin vezetők hibás döntéseinek sora. Ez a gondolkodás viszont nem enged más megoldást, mint a zsidók elüzetését – ezért nem segít a probléma megoldásában. Bár a film vége-feliratában megjelenik, hogy az iskola népszerűsége a helyi lakosság körében nőtt, vagyis azt remélhetjük, hogy az alulról jövő béke-kezdeményezés eredményes, valójában a Függetlenség Napja kontra Nakba konfliktusban tettenérhető az a szemléletbeli különbség, amelynek feloldása a jelen körülmények közt megoldhatatlan.
Léghajóból légvár?
Bécsi utcai borzalom, folytatásokban…
Miután a beruházó megkérte a bontási engedélyt, karácsony előtt két nappal a MUT sajtóértekezletet tartott. Állásfoglalása egyértelmű – nem lehet addig bontani, amíg nem tudjuk, hogy mi épül a lebontott épületek helyén!
A sajtóértekezleten most nem volt nagy tolongás… a sajtó kicsit el van foglalva saját bajával, esetleg a jövőtől való félelem máris öncenzúrát okoz – ki tudja. Azok az újságírók, akik elkötelezett hívei a tudatos, a közösség érdekét figyelembe vevő városfejlesztésnek, most is szakítottak időt erre, de akik rendszeresen a beruházói érdeket képviselik a médiában, azok persze távol maradtak.
A figyelem most a Kultúrális Örökségvédelmi Hivatal vezetőjének döntésére terelődött, hiszen neki kell a maga, szakmai lelkiismeretével tisztáznia, hogy bonthatók a házak vagy sem. A kerületi szakmai vezetés már eldöntötte a maga részéről, hogy Budapest Belvárosában a közérdek védelme helyett a beruházó vágyainak kiszolgálását tekinti feladatának.
Ehhez csatlakozott a becsvágyó, fiatal polgármester is – kockáztatva politikai jövőjét. Azt még nem tudjuk, hogy a város főpolgármestere miként szándékozik beleavatkozni ebbe az ügybe, de építészeti tanácsadói többségének a véleménye közismert: támogatják a Légvárat! A „Zeppelint” megkurtította az a tény, hogy az OTP mindezidáig nem adta el a „Chemolt” – vagyis a léghajóból csak légvárnyi maradt, három telek összevonásával.
A jelenlevők jól ismerik a terepet, és attól is félnek, hogy a „lefüggönyözött” tömbben az épületeken belül már javában bontanak! Sőt, nem esélytelen az a lehetőség sem, hogy az érdekcsoport rátette a kezét a tömb Vörösmaty tér felöli épületeire is, mert azok egy része átépítés alatt van, mások gyanusan üresek…
A városvédők nem a projekt ellehetetlenítéséért küzdenek, hanem azért, hogy a beruházói érdek közös nevezőre jusson a közérdekkel.
Ez nem lehetetlen dolog. Egy nappal korábban, a Nemzeti Múzeum vezetése, a fejlesztés tervezői és a civilek közt lezajlott egyeztetés, igaz, harmadik nekifutásra, de ékesen bizonyította, hogy meg lehet találni azt a formát, amikor minden érdekelt megelégedéssel áll fel az asztaltól. Sok munkával, kompromisszumkészéggel és egymás iránt érzett megbecsüléssel túl lehet lépni a nehézségeken! Persze ehhez az is szükséges, hogy a tervező és a beruházó ne érezze magát az egyetlen igazság letéteményesének, a média tekinse feladatának a hiteles tájékoztatást, az érdekelt politikusok pedig valóságos veszélyként éljék meg, hogy népszerűségvesztésük a politikai karrierjükbe kerülhet. Ahhoz viszont, hogy ez a három feltétel teljesüljön, és végre a város jobb jövőjét szolgálja, az eddigieknél is sokkal erősebb civil összefogásra van szükség! Nem elég tiltakozó leveleket írni, aláírásokat gyűjteni, hanem pozitiv programmal kell előállni!
A „nem” már nem elég, ha jót akarunk a városnak, akkor nekünk kell tálcán kínálni a jó megoldásokat! Ezt tette a Civilek a Palotanegyedért Egyesület, és a jó példa másolható – igaz, a Múzeummal kapcsolatban a kerület és a civilek már korábban egyeztették az álláspontjaikat, ezért könnyebb volt a beruházóval és a tervezővel is egyezségre jutni. Az V. kerület vezetőinek még el kell dönteniük, hogy a Hunvald-példában érdekeltek, vagy hajlandók a civileket végre komolyan venni! Ehhez nekünk kell szorosra zárnunk a sorokat, építészek, urbanisták, a főváros felelős vezetői, és a magukat csak egyszerű városlakónak tartó polgár mind, hogy kimondjuk: minőségi városfejlesztést igen, de légvárakat, köszönjük nem kérünk többet!
Kié a kert?
„Remek kis kávézó, egész szinvonalas múzeummal kiegészítve” – Elizabeth Esteve-Coll, a Victoria & Albert Múzeum igazgatójának érdeme, hogy a Londonban megújított múzeumnak ezt a szlogent választotta, annak ellenére, hogy a konzervatív múzeumlátogatók körében ez mély megvetést váltott ki.
A múzeumok, szerte a világon, megváltoznak az ezredfordulón. Két alapvető oka van ennek, amelyek szorosan egymásba is kapcsolódnak: egyrészt, a múzeumlátogatók igényei módosultak, másrészt a fenntartás korábbi finanszírozása tarthatatlanná vált. Valójában, mindkét dolog pozitiv jelenség, hiszen több múzeum van mint 100-150 éve, és többen is látogatják őket. A múzeumoknak ki kell elégíteni ezt a megnövekedett igényt, miközben meg kell tanulniuk gazdálkodni azzal az értékkel, amellyel rendelkeznek. Ha jól gazdálkodnak, akkor egyre kevésbé függenek az állami költségvetéstől, egyre önállóbbak lehetnek, és nem mellékesen, egyre közelebb kerülnek azokhoz a látogatókhoz, akik a szellemi élvezet palotáit gyakran látogatják. Ebben a folyamatban a múzeum, mint az értékek tárháza közösségi-kultúrális központtá alakul, amelynek a nagyközönségén belül megformálódik a törzsközönsége. Igy, bizonyos értelemben a környezetével való kapcsolata is erősödik.
Éppen ezért, amikor a Magyar Nemzeti Múzeum működésének korszerűsítésére kiírt pályázat eredménye megszületett, a Civilek a Palotanegyedért Egyesület különös figyelmet szentelt annak, hogy mivé alakul a múzeum, és főként az épületet körülvevő kert. Annál is inkább, mert a Palotanegyednek ez az egyetlen parkja, ami mai formájában alkalmatlan e szerep betöltésére, és persze nem méltó a Nemzet Múzeumához sem.
Az első díjas pályamű szerzői Mányi István (Mányi István Építész Stúdió), Gergely László (Stúdió G Bt.), Szabó Lajos (DU-PLAN Kft.), Bogár Péterné (TERTAK Kft.), Gergely Tünde, Martosi József (GEMA-Terv Kft.), Szigyártó Gábor (SMG-SISU Kft.), Balogh Andrea és Majoros Csaba (4D Tájépítész Iroda) voltak, és ők kapták meg a továbbtervezés jogát.
A nyertes pályamű a szakmai közvéleményből vad ellenérzéseket váltott ki, és a helyi lakosság sem volt elragadtatva tőle. Ilyen előzmények után, a ma délután megtartott zártkörű megbeszélés, a tervezők, a múzeumi vezetés és az egyesület elnökségi delegáltjai között enyhe feszültséggel indult. Az egyesület már korábban rögzítette álláspontját a „Mit kíván a Palotanegyed?” 12 pontjában, és nem titkolt célunk volt a kert védelme mind a túlzott forgalomtól, mind attól, hogy a most, Magyarországon sok helyütt divatos tájépítszeti elemekkel telítsék ezt a történeti kertet.
A mintegy három órásra nyúlt egyeztetést ezúttal elégedett kézfogás zárta. Ez, elsősorban a tervező gárda érdeme, akik a korábbi kritika nyomán alaposan átdolgozták a terveket.
Építészetileg, az eredeti Pollack-i szellemiséghez, a pályázati tervekben látottakhoz képest sokkal nagyobb alázattal viszonyultak, és a szimmetrikus kompozició visszatért a kerttervekben is. A Pollack Mihály térhez közeli részen, a régi gondnok-kertész-lakás helyén kávézót terveznek, amely a mélygarázs miatt meglehetősen siváran burkolt tér számára is új perspektívát nyithat. Annál is inkább, mert a Múzeumkertből közvetlen átjárás lesz újra. A kávézó két oldalán lenne egy-egy korosztályonként különböző játszótér, amely a múzeumhoz méltó, egyedi tárgyakból áll majd, mondhatni, szabadtéri kiállítótér is egyben.
A kerti utak közül a szélesebbek, elegánsabbak, az épület két oldalán, egyben, szükség esetén tűzoltó-felvonulási utakként is szolgálnak, amelyek azonban nem zavarják a hátsó kert „gyerek-övezetét”. Gyalogosan körbe lehet járni a múzeumot, bár közvetlenül az épület körül gyepszőnyeg emeli ki a ház szépségét. Egy második gyalogos körrel is bővült a terv, a kerítéshez viszonylag közel, így gyakorlatilag, a mainál sokkal nagyobb zöldterületet tesznek megközelíthetővé. A szobrok is „helyükre kerültek” – méltó hangsúlyozással. Jelentősen javultak a kerti bútorok – a parkban fából készült, „üléskényelmes” darabok váltották fel a korábbi, látványtervben elborzasztó beton zsámolyokat.
Az egyesület régóta küzd azért, hogy megszünjön a kertben a parkolás. A késő délutáni megbeszélésre menet 65 parkoló autót számoltunk meg.
A tervező javaslata, hogy a múzeum működéséhez szükséges, elsősorban kisteherautók behajtására nélkülözhetetlen területet, a minusz második szintre nyomja a föld alá, ahová már a szakhatóságokkal egyeztetve a Múzeum utcáról ereszkednének le, a kiskörúti torkolattól 40 méterrel beljebb. A legújabb terveken ez a lehajtó rámpa meglehetős szolid formában szerepel, szinte a kerítéshez símúlva, körülötte intenzív növényzettel. Íly módon egyértelműen és ellenőrizhető módon, a múzeumkertbe többé autó nem mehetne be, a rendkívüli eseteket kivéve, amikor egy-egy nagyobb kiállítási tárgyat kamionokkal lehet csak mozgatni, illetve a tűzoltáskor.
Az egyesület jelenlevő elnökségi tagjai számára meggyőző volt a magyarázat, de egyben arra kértük a múzeumi vezetést, hogy már most demonstrálja jószándékát, és tiltsa ki a kertből az ott parkoló autók tömegét, és csak azok maradjanak, amelyek használata elengedhetetlen a múzeum tevékenységéhez. Erre igéretet kaptunk. Az egyesületi tagok pedig folyamatosan ellenőrizni fogják az ígéret betartását.
További kérésünk volt, hogy a folyamatos tájékoztatás érdekében, a tervezők a múzeummal közösen hozzanak létre egy blogot. Ezzel lehetőség nyílik a közvetlen kommunikációra már a tervezés folyamatában: a lakossági tájékoztatáson kívül, a kommenteken keresztül a tervezők még munka közben lemérhetik a fogadtatást, esetleg módosíthatják eredeti elképzeléseiket. Közös cél, hogy a lehető legjobb terv készüljön el, amit aztán közmegelégedésre valósíthatunk meg – ehhez az egyesület tagjai önkéntes, fizikai munkájukat is felajánlották – amin a tervezők kissé elcsodálkoztak, bár ők is ismerik a hasonló külföldi példákat, nem gondolták, hogy a közterület kialakításában, jobbításában budapestiek is hajlandók önkéntesen részt venni.
Az elmúlt két és fél évben a Palotanegyedben volt már erre példa, és a közösségépítésnek ezt a formáját továbbra is fontosnak tartjuk. Éppen ezért, szeretnénk nem megvárni azt, amig a teljes felújítás elkészül, hanem már most tavasszal szervezni egy kertrekonstrukciós akciót, egyetértésben a tervezőkkel és a múzeumi vezetéssel. Erre is jó esélyt látott mind a két fél.
Bizonyos értelemben a jelenlévők kompetenciáján kívül esik, hogy miután elkészül a teljes felújítás, miként fog működni, különösképpen a kertgondozás, fenntartás, karbantartás hogyan biztosítható magas szinvonalon. Jelenleg a Főkert tartja rendben a parkot, amelynek szinvonalával a környék lakói nagyon nem elégedettek. Sokkal többről van szó, mint szimpla kertészeti munkáról. A felújítás után a Múzeumkert éjszakára bezár, gondoskodni kell a nappali örzéséről és folyamatos gondozásáról. Külföldi példák bizonyítják, hogy azokon a helyeken, ahol nincs külön parkőr, külön biztonsági őr, külön kertész és karbantartó, hanem egyetlen személy állandó jelenlétével és folyamatos, napi munkájával látja el mindezeket a feladatokat, sokkal hatékonyabban tartható fenn, magas szinvonalon a park. Erre a műfajra is érvényes a „kitört ablakok elve”, vagyis egy elmozdult burkolati követ ha azonnal visszahelyeznek, ha a szemetet azonnal felszedik, a terület állapota nem romlik. A folyamatosan szorgoskodó gondnok jelenléte ráadásul fegyelmező erővel hat a szemetelőkre, vagy a romboló szándékkal közeledőkre.
Nem mellékes a múzeum gazdálkodása szempontjából sem, hogy a területén létesülő szolgáltatók milyen plusz bevételt jelenthetnek a múzeumi működéshez, ezért nagyon fontos lenne már most tisztázni a tulajdoni, használati jogokat és kötelességeket – a múzeum jó gazdaként kell kezelje nem csak a falain belüli értéktárgyakat, hanem mindazt, ami fogalmilag a Nemzet Múzeumához tartozik – a kertet is.
Vasárnap a parkban
Ezen a napon lementem a térképről – kicsit eltévedtem. Városban ez sosem történik meg velem, de Rómában, a Janiculum-dombon, nagy gyönyörűségemben eltévedtem.
Legközelebb viszek iránytűt, mert miközben azt hittem, hogy szépen haladok a Vatikán felé, egyre távolabb kerültem a Teverétől, a Doria Pamphili villáját körülvevő hatalmas parkban.
Szombaton éjjel sok eső esett, de vasárnap reggelre belefáradt – az utcakő még fénylett, amikor elindultam a Trastevere csendes utcáin felfelé, a Janiculumra.
– Buon giorno Signora – köszönt rám egy kapun kilépő úr, bizonyára nem feltételezte, hogy turista kószál erre a korai órán.
– Buon giorno – válaszoltam mosolyogva, és két nap után, már egészen rómainak éreztem magam.
A Trastevere (jelentése: Teverén túl) a Rómába települő idegenek első lakhelye volt, már az ókorban is.
Sokféle apró boltocska, kézműves-műhely, bár és étterem van itt, meglehetős összevisszaságban, mégsem zavaró módon.
Itt nincsenek szuper-elegáns üzletek, az utcakő faltól-falig egy szintben, sokszor elképesztően keskeny utcák oldalain a házak mintha ősrégi alapjaikra úgy nőttek volna rá, mint a fák – szabálytalanságukban is esztétikusan.
Az utóbbi évtizedekben főként azon külföldi és olasz értelmiségiek kedvelt lakóhelye, akik éppen ezt az egymásra rétegződött városi szövetet tartják értékesnek. Igy a lepukkadt házakat felújítják, anélkül, hogy a városrész eredeti jellege megváltozna.
Ahogy kapaszkodtam felfelé, hol lépcsőkön, hol a kanyargós utakon, egyre ritkult a beépítés és egyre szebb kilátás nyílt a városra.
Az ég még felhős volt, olyan, hogy az ember azt érzi, bármely pillanatban újra esni kezd, de tiszta a levegő és egy nagyvárostól idegen csend uralta a környéket.
A Januculum-domb jelentősége a XIX. századi olasz egységmozgalmakban nőtt meg, így nem véletlen, hogy a Garibaldi emlékművek is itt kaptak helyet.
Egyre inkább magával ragadott a hely szelleme. Mintha magam is egy vasárnapján sétálgató római matróna lennék, az utikönyvemre és a térképre oda sem figyelve, csak nagy ritkán fényképezve élveztem a jó levegőt és a párán keresztül időnként fel-felbukkanó napsugarakat.
Kicsit olyan érzés volt, mintha a budai hegyekben járnék, de a mediterrán növényzeten kívül, a lépten nyomon felbukkanó kövek, szobortöredékek jelezték, hogy más ez a vidék.
Nagy ritkán találkoztam emberekkel – azok vagy kutyát sétáltattak, vagy futva edzettek.
Megszomjaztam, de csakhamar találtam egy ivókutat.
A Doria Pamphili villa környéke ebben a november végi párafelhőben olyan volt, mint egy elvarázsolt kastély – eredetileg az olasz arisztokrácia nyári lakhelye volt a „villa”, a „városi palotán” kívül. A Palazzo Doria Pamphili a Piazza Venezia Via del Corso felöli oldalán van, gazdag műtárgy-gyűjteményét meg lehet tekinteni. Az ingyenes audiokalauzon maga a herceg beszél.
A kiszáradt szökőkútnál egy kövérkés úr tajcsizott.
Ahogy megkerültem a villa bezárt titkos kertjét, a túlsó oldali nagy tisztáson csoportosan rúgták a labdát, kapuk és partvonal nélkül, láthatóan csak saját örömükre.
Mentem tovább – a gyalogutakon egyre több emberrel találkoztam, de jómagam egyre kevésbé tudtam, hogy merre haladok.
Még élvezettel néztem a napba – mint utóbb kiderült, ez volt az utolsó napsugár az eső előtt, de már egyre nagyobb aggodalommal nyitogattam a térképem, kerestem valami támpontot arra nézve, hogy hol is vagyok.
Még akkor sem találtam meg, amikor megláttam az első épületeket. Az utcaneveket sem tudtam beazonosítani a térképen. Aztán, egy autóbuszmegállóban végre rájöttem, hogy teljesen másutt jöttem ki a parkból, mint azt elterveztem, és öt órányi gyaloglással sikeresen „lejöttem a térképről”. Még fél órát meneteltem, míg elértem a számomra már ismerős villamos-vonalat.
A végállomásig mentem a villamossal, onnan pedig a legrövidebb úton a Piazza Venezián utasokra váró turistabuszok egyikére szálltam fel boldogan. Akkor már elég rendesen szakadt az eső és a lábaim is megérdemeltek egy órányi pihenőt.
A szakszerű utikalauzból és autóbuszozásból ennyi elég is volt – mivel még mindig esett, megfogadtam budapesti Róma-mániás ismerősöm tanácsát: a Pantheonba mentem. Nem én voltam az egyetlen, így a műélvezetet nagyban csökkentette a tömeg és az a tény, hogy a tér közepe kordonnal le volt kerítve. A kupola nyitott tetején bejövő esőt ugyan tökéletesen elvezették a rafinált kis csatornák a padlóban, de a nedves márvány elég csúszós – jobb megelőzni a bajt.
A Piazza della Rotonda még esőben is zsúfolt volt, így átballagtam a Piazza Navonara. A világ egyik legszebb terének mondott helyet is karácsonyi vásár csúfította. Viszont arra jó volt, hogy egy remek rukkolás marhanyak-szendvicset egyek és forró csokoládét kanalazva nézegessem egy fedett terasz-asztalnál ülve az esőben is zavartalanul működő szökőkutakat. Ide visszajövök, holnap – gondoltam, és meg is tettem másnap, amikor Róma belvárosát, vagy ahogy itt mondják, a Campo Marziot jártam be keresztül-kasul.
A Balkán kapuja
Somlyódy Nóra könyvének címében ott a kérdőjel, talán azért, hogy ne fájjon annyira… de ez, sajnos, nem kérdés, hanem állítás – igaz, nem csupán Pécsre vonatkozik: ez egy kis magyar helyzetrajz a harmadik évezred elejéről. A könyv végén az is kiderül, hogy a kapu még mindig Hegyeshalomnál van.
A könyv budapesti bemutatójának estéjén kezdtem olvasni. Minden este, miután napi teendőimtől felszabadultam, elolvastam egy részt nagyon figyelmesen, mintha meg akarnám tanulni, egy életre bevésni az emlékezetembe.
Nem árt ha tudjuk, hol élünk.
Igaz, ennek az volt az ára, hogy elalvás helyett felbosszantottam magam, és még vagy két órát olvastam valami mást, hogy megnyugodjak.
A magyar politikai élet korábbi disznóságai nem rendítettek így meg, hiszen akkor nem itt éltem, természetes, hogy nem tudtam róluk, de 2005-ben már rá voltam kötve a magyar infúziómra, vagyis elvileg tudnom kellett volna… mégis a kép, amely a könyvből körvonalazódik, számomra, politikai kapcsolatokkal nem rendelkező, szimpla állampolgárnak, félelmetesen ismeretlen.
Az állampárti korszakhoz képest az egyetlen reményteli pont, hogy a könyv egyáltalán megjelent. Ezen kívül, mintha minden csak rosszabb lenne. A feladatukra alkalmatlan emberek tömege, amely uralja a magyar közéletet, rátelepszik a gazdaságra, elszívja az adófizetők pénzét, hülyét csinál a jobb sorsra érdemes honpolgárokból – mindez azt sugallja, hogy el innen, el, nagyon messzire!
Egy éve módszeresen térképeztem fel a Pécsen tapasztaltakat. Szülővárosom, édesanyám még most is ott él, gyakran utazom oda. Drukkoltam, hogy sikerüljön a pályázatot megnyerni, később azért is, hogy megvalósuljon, mert annak ellenére, hogy 18 éves koromban én is, mint sokan, eljöttem onnan, máig hiszem, hogy Pécs egy különleges város, több van benne, mint amennyit megmutat magából.
Tavaly karácsonytól minden látogatásom alkalmával fotóztam a várost, minden kiállítást megnéztem, igyekeztem minél több eseményen részt venni. Az elkeseredtséget néhol remény váltotta fel, olykor a megelégedettség és az öröm is. Majd megint a bosszankodás, a majdnem jó miatt, amiből kiváló is lehetett volna, ha…
Valóban, mi kellene ahhoz, hogy a dolgok ne így múljanak el, mint az EKF, hogy a korábbi, híres magyar kudarcokat ne is említsem? Somlyódy Nóra könyve nem ad erre választ. Csak reménykedik a változásban – az Epilógus másfél oldala szerint az új infrastruktúra talán kikényszeríti a „léptékváltást”- írja, miután előtte 190 oldalon adatok tömegével bizonyítja, hogy a feudális kapcsolatrendszer Magyarországa mit sem változott Mikszáth óta. Háborúk, rendszerváltások, technikai fejlődés, Európai Unióhoz való csatlakozás – csak a felszínt fodrozza, a mélyben minden változatlan. Kiváltságok, amelyek születésével illették az arisztokráciát hajdan, mostanában a hatalmi játszmák függvénye – a hozzáértés maximum akkor kerestetik, amikor már minden más eszköz ellehetetlenült. Akkor is, csak rövid időre, amíg a mocsárból kibukkan a fejünk a következő lélegzetvételig.
Amikor 2004-ben valaki azt mondta nekem, hogy Bojár Gábor az a ritka madár Magyarországon, aki tehetségével szerezte vagyonát, azt hittem, hogy viccel. Nekem kimaradt a „gengszterváltás” körüli korlátozott lehetőségek korszaka, nem is feltételeztem azt, hogy az állami vagyon újraelosztása megint a kapcsolatokon múlt, megkerülve minden igazságtételt. A hatalomhoz megint olyan emberek tömegét juttatta, akik számára az nem a köz szolgálata, hanem a saját meggazdagodásuk forrása.
Remélhetjük, hogy a politikai fordulat, amely 2010-ben bekövetkezett, valóban megváltoztatja a helyzetet? Somlyódy Nóra könyve nem ezt sugallja. Sokkal inkább azt, hogy az is, aki évekig a palánkon kívülről kiabált, hogy csalás, ámítás, a végén betagozódott a hatalomba – jobb megélhetés, mint az ellenzékiség. A hatalom birtokosai megváltoztak, de a szisztéma maradt – jól kell dörgölődzködni, hogy jusson a közpénzek elhárdálásával megbízottak figyelméből. Nem a tehetség, a tudás, a minőségi munka a fontos. Véletlen, ha az is összejön. A rendszer alapvetően, továbbra is kontraszelektál.
Amikor letettem a könyvet, depresszió ellen rákattintottam az izraeli közszolgálati tv heti naplójára, és anélkül, hogy ismernék lelombozódásom okát, válaszoltak a levegőben maradt kérdésekre – egy riporttal Micpe Ramonról.
A hatalomtól nem lehet elvárni a változást. Ahhoz, hogy a mi sorsunk megváltozzon, először saját magunkat kell megváltoztatni. El kell döntenünk, hogy mit akarunk, és azért a célért magunknak kell megküzdenünk. Ez nem pénz kérdése, ez elhatározásé. Van egy álmom, és azt megvalósítom – senkitől nem fogom ajándékba kapni! Az apró csodák nem csak az izraeli sivatagban teremnek, van abból Budapesten is, Pécsett is. Azt pedig, hogy erre figyeljen az önkormányzat, szintén csak mi kényszeríthetjük ki. A jobbágy-mentalitást levetve, öntudatos polgárként. Nincs mire és nincs kire várjunk.
Banksy
A graffitivel kapcsolatban, többnyire az ellenérzés hangján szólunk. Abban az értelemben mindenképp, ha egy új, vagy éppen felújított épületet maszatolnak össze esetlen falfirkákkal. De ebben is lehet minőség. A kérdés : ki, mit, hogyan, és hová fest, ragaszt, vagy vés.
A szociálpszichológusok az urbánus kirekesztettség érzésének kifejezésést látják abban, hogy bizonyos emberek, csoportok elnyomhatatlan vágyat éreznek a közterületről látható falfelületek dekorálására.
A múlt század hatvanas éveiben az USA-ban kibontakozó mozgalom közvetlen oka, de lehet, hogy inkább csak ürügy, az ingerszegény, vagy amúgy is lepusztult környezet. Ürügy, mert a motiváció, minden bizonnyal egy belső kényszer, ami valamilyen cselekvésre késztet.
A graffiti esetében ez a belső kényszer nem feltétlenül művészi hajlam. A műfajhoz tartozik az éjszakai, titkos alkotás misztériuma, a törvény őrei elöli állandó menekülés – nem Magyarországról van szó – az időnként akrobatikus mutatványokat igénylő hozzáférés : a veszély!
Az Exit Through the Gift Shop a graffitizők világát, belülről tárja elénk, olyan szemszögből, amelyet aligha ismer az éjszakánként alváshoz szokott közönség.
A címben éppen úgy benne van a többféle értelmezhetőség, mint magában a graffitizésben – átgázolni a társadalmi közmegyezés, a törvény korlátain, jelet hagyni maguk után, rombolni, de lehet, hogy hozzá is adni valamit a városi léthez.
A filmet az N6N7 fesztivál keretén belül láthattuk – remélhetőleg, az idén készült film a konvencionális mozikba is mihamarabb bekerül, mert igen tanulságos darab.
Banksy dokumentum-elemekből összerakott filmje hatásosan mond el egy történetet, amellyel csaknem meggyőz arról, hogy a graffitizés nagyszerű dolog – nem üldözni, hanem kifezetetten szeretnünk kéne… de akkor, észrevétlen, jön a kanyar, a művészeti-kritika kritikája, a sznobizmus és a hozzá nem értés üzekedéséből született „művészetfogyasztás”, amelyben az egyetlen „művészet” ahogy valaki eladni képes.
A sikeres kereskedőből filmfelvevővé, majd graffitizővé vált figura „szalonképessé teszi” a tömeggyártott semmi-gondolatot.
Miután a Graffitiből megszületett a Street Art – mert kétségtelen, van ahol tettenérhető a művészi érték, óhatatlanul megjelent ezek elfajzott változata a giccsart – míg az első kettő, bár minőségileg nagy különbségekkel, de alapvetően egy belső szükségletből létrejövő alkotás, az ezek nyomán született giccsart azért van, mert veszik.
A giccs mindig is a tudatlanságból élt meg, teljesen mindegy, hogy vászonra festett olajképként, porcelánfiguraként, most pedig photoshopolt nyomatok festékspriccel változataként, vagy Budapesten, államilag támogatott faldekorációként jelenik meg.
A vásárló műveletlenségéből fakad a léte, és minél nagyobb egy társadalomban a fizetőképes bunkók tömege, annál jobban virágzik.
És most, szerte a világon virágzik.
Az ókori Róma
Továbbra is gyalog akartam meghódítani az örök várost.
Korán keltem, hogy ezúttal a birodalmi emlékeket ismerjem meg.
A Viale di Trasteverét folytattam a Tevere felé, most a Garibaldiról elnevezett hídon mentem át, így a kevéssé impozáns Largo di Torre Argentina volt az első amit megpillanthattam abból az ókori romokból, mediterrán növényzetből álló köztéri kompozícióból, amely a város birodalmi hőskorára emlékeztet.
Innen a II. Viktor Emánuel király nevét viselő hatalmas emlékmű felé kanyarodtam, amely virító fehérségével egyfajta támpont Rómában, és az onnan induló Via dei Fori Imperiali két oldalán vannak a császári fórumok.
Ezt a sugárutat, amely a Colosseumot veszi célba, a harmincas években, fasiszta felvonulásokra építették ilyen szélesre, de Róma rehabilitációs terveiben ennek jelentős szűkítése szerepel.
Egyébként, ott létemkor is egy diáktüntetés zajlott, hatalmas rendőri felügyelet mellett.
Miután kívülről megcsodáltam a Traianus és Augustus fórumát, jegyet váltottam a Forum Romanum (Forro Romano) bejárására.
A napsütötte, kellemes, novemberi délelőttön nagyüzem volt a pénztárnál, rengeteg turista állt sorban.
Most nagy segítségemre volt a National Geographic római utikönyve, mert abban szerepel a Forum rekonstrukciós rajza, így a valóságos romokat a maguk jelentőségében tudtam azonosítani.
Lenyűgöző a Curia (a Senatus ülésterme) márványpadlója. A jobb és baloldalon lévő emelvényeken foglaltak helyet a szenátorok, hordozható elefáncsont székeken, amelyekkel, szükség szerint könnyedén átülhettek a másik oldalra, nézeteik változása esetén.
Teljes éppségben szinte egyetlen épület sem maradt meg az elmúlt két évezredben, de így is lenyűgöző hatású ez a hatalmas romkert.
Símán, egy egész napot el lehet tölteni csak itt, ha valaki kellőképpen felkészül, mert a hatalmas területen (a Palatinus dombbal együtt) nincs egyetlen kávéház vagy étterem, ahol enni vagy innivalót vehetne magához az ember. Helyesebben, a szokásos, szabadon folyó római kutak közül itt is van, emlékezetem szerint legalább egy (a Palatinuson), de ahhoz, hogy ihassunk belőle, egy pohár, vagy palack kell, amivel felfogjuk a vizet. Meglehetősen mostoha körülmények között jut az ember lánya WC-hez is – egyetlenegy van a Palatinus tetején.
De ha valaki egy szendviccsel és vízzel felszerelkezve lép be, érdemes az utikönyvön kívül, mondjuk a Fogságot, vagy Josephus Flavius Zsidó háborúját is magával vinnie, séta közben lepihenve egy kövön, mindennél jobban átélheti a két történet eredeti légkörét.
A hajdani Tempio di Cesare választotta el a Forum keleti és nyugati részét. A meggyilkolt Julius Caesar emlékére emelték i.e. 29-ben, azon a helyen, ahol a holtestét elhamvasztották.
A zsidók számára az ókori Rómát leginkább Titus diadalíve jelképezi, a Via Sacra végén. Ezt az egyébként nem túl nagy méretű diadalívet i.sz. 81-ben emelték, a 70-ben legyőzött zsidó felkelés és a jeruzsálemi Szentély lerombolása emlékére.
A boltív belső felületén lévő domborművek közül a déli oldali (ez a Palatinus felé eső része) a hadjáratból hazatérő Titus diadalmenetét ábrázolja, ahogy zsidó rabszolgák sora cipeli Salamon templomának minden kincsét, köztük jól felismerhető módon a menorát, a hétágú gyertyatartót.
A büszke római zsidók, egészen 1948-ig, míg meg nem alakult Izrael állama, nem voltak hajlandók átmenni a diadalív alatt, pedig a pápák beiktatási szertartásai alkalmából éppen nekik kellett a Colosseumtól a diadalívig az útvonalat feldíszíteni.
Miközben fényképeztem, talán nem véletlen, hogy héber szó hallatszott a bámészkodó turisták tömegéből.
Az innen vezető lépcsők egyikén lassan felkapaszkodtam a Palatinus-dombra. Minden pihenőnél érdemes körbenézni, mert fantasztikus a rálátást a Forumra, még magasabbról pedig már láthatjuk a Colosseumot is.
Már a kora vaskorban is volt itt egy szerény település, de a köztársaság korában vált kedvelt római lakóhellyé – Cicero és Hortensius is itt élt. Utóbbitól vette meg a villáját Octavianus, a későbbi Augustus, és ezzel a legáhítottabb negyeddé tette, különösen a császárok számára, akik egészen a IV. századig építettek itt egyre fényűzőbb palotákat , egészen addig, amíg Constantinus át nem költözött Konstantinápolyba.
Ma már csak néhány rom maradt a hajdani pompából, de a Circus Maximus méretei ma is lenyűgözőek.
A Palatinus parkjának látványa megelőlegezte nekem a következő nap csodáit – Róma parkjairól.
KINO = mozi+
Annak idején a KINO-ban láttam a Waltz with Bashir-t, de megvallom, akkor annyira a film hatása alatt voltam, hogy nem is figyeltem, hogy milyen moziban látom.
Most, az N6N7 fesztivál utolsó négy napjára, szinte beköltöztem a moziba, mert minden este hattól tízig valamilyen izgalmas program volt ott. Számomra ez volt a fesztivál legjobb négy napja és csak azt sajnáltam, hogy ebben az élvezetben nem osztozott velem sokkal több ember. Úgy látszik, hogy a környezetünkért való féltő aggodalom még mindig túl keveseket érintett meg Budapesten.
A +13 filmfeszt első napján a Banksy-film előtti két, rövidebb dokumentum nem okozott maradandó élményt. Csáki László: Bádogváros című alkotása az Avasi dombon lévő pinceházak helyzetét igyekezett bemutatni – esztétikailag figyelemre méltó, de tartalmilag semmitmondó formában. Gondolatilag odáig jutott, hogy ha ez a hely nem itt lenne, akkor már attrakciót csináltak volna belőle – így csak a magyaros tehetetlenség újabb bizonyítéka.
Réti Péter: Utolsó lakó című filmje is csak képi dokumentáció a Holló utcai ház bontásának – még azoknak sem ad több municiót, akik pedig a bontás ellen vannak évek óta, nemhogy képes lenne meggyőzni a bontáspártiakat álláspontjuk tarthatatlanságáról.
Hiányérzetemre éppen a „street art katasztrófafilmje” adott választ – nem elég dokumentumfelvételeket készíteni, a néző érzelmeire és ezen keresztül a gondolkodásmódjára hatni csak úgy lehet, ha mindezekkel az alkotó el tud mondani egy izgalmas történetet. Még egy dokumentumfilmet is úgy kell megkomponálni, hogy az drámai felismeréshez vezessen.
A második nap a Bogota-filmmel kezdődött, ami 2006-os elkészülte óta „tarol” az interneten és mindenféle közösségi vetítésen, ahol összejön néhány, a környezetükre odafigyelő ember. Tanulságként szolgál magyar dokumentum-filmkészítőknek, hogy egy jó doku terjesztése az interneten, ma már sokkal fontosabb, mint akár országos tv közvetítése.
Szigeti Csilla Kubáról szóló filmje érdekes lett volna, ha nem erölteti rá a szinekkel való manipulációt. Igy nem jutott tovább a már ismert sztereotipia megerősítésénél.
Sajnos, az izraeli Basket kids sem volt az a műremek, amit pedig a téma tálcán kínált. A nyomor, a kiszolgáltatottság, a terror és egy angyali természetű szociális munkás nehezen elért, viszonylagos sikere – az emberi akarat, jószándék győzelme, nem jött át a képeken. Nekem, aki kicsit ismeri a témát, újat nem mondott, akinek viszont a történet teljesen ismeretlen, nem szolgáltatott kellő információt a cselekedet valódi nagyságáról.
Ezzel szemben a brit Of time and the City egy 74 perces varázslat volt! Terence Davies film-mozaikot készített Liverpool életéről – apró cserepekből óriási, szívet melengető tablót. A város lényegét, az ott élő embereket bemutató dokumentumok úgy épülnek egymásra, hogy azok Liverpoolon túli felismerésekhez is vezetik a nézőt.
A harmadik nap is egy brit filmmel indult: Átalakuló városok – amely egyben egy mozgalom neve is. A mozgalom 12 lépésben fogalmazza meg a lokális átalakulás folyamatát, amellyel a magunk környezetét jobbá tudjuk tenni, miközben csökkentjük a klimaváltozás romboló hatását.
A film után tartott remek előadást Rosta Gábor (Kortárs Építészeti Központ), aki elszánt kezdeményezője a közösségi kerteknek. Annyira szuggesztív volt az előadása, hogy megkértem, a podo-pro.hu számára ő maga írjon egy cikket az akcióról, amely révén, talán Budapesten is lesznek ilyen kertek, és nyomukban közösségek is.
Az estét egy kínai doku-játékfilm zárta a Chengdu városában lévő gyár felszámolásáról – 24 city. Kicsit lassú folyású film, de talán így lehet közelebb kerülni a kínai néplélekhez – változó szinvonalú részekkel, de néhol drámai mélységű monológokkal.
A negyedik napon végre láthattunk egy nagyon jó magyar dokumentumfilmet – Jávor István: Negyedem. A rendező alapító tagja az Óvás! egyesületnek, a Zsidónegyed alapos ismerője. Az idén készült film alapján borzasztó optimisták lehetnénk a negyed jövőjét illetően – ez abból a szempontból jó is, hogy megmutatja a lehetséges, sőt, a kívánatos irányt. Az viszont, hogy a jövő valóban ebbe az irányba halad, nagyban függ az új önkormányzati vezetésről és persze a helyi lakosság együttműködési készségétől. Éppen ezért, nagyon jó lenne, ha az alkotó egy, akár felére vágott változatot mihamarabb feltenne a netre, hogy terjedjen az eszme – lehet ingatlanbefektetetők nélkül is megújítani egy negyedet, csak oda kell figyelni… A filmet követő beszélgetés kellemes volt, de újat nem nagyon mondott, éppen azért, mert a film ezt nagyon is jól tette.
A KINO négy napra majdhogynem az otthonommá vált, és ez nem csak a jó programnak, hanem a rendkívüli kiszolgálásnak is köszönhető.
Borzasztóan jókat ettem-ittam, egészséges, friss ételeket, nagyon elfogadható áron és „veszedelmesen” jó süteményeket – még haza is vittem. Az első délután kicsit korábban értem oda, éhesen és egész napos gyaloglás után kifagyva. Akkor tűnt fel, hogy a gyorsan felszolgált teához egy csupor mézet hoztak – nem kicsinyeskedtek. Gondolom, feltételezték, hogy akkor sem eszem meg az egész csuprot, ha nagyon éhes vagyok…
A szendvicset, vagy az italt be lehet vinni a vetítő-terembe, a limonádé valódi gyümölcsből készül, és mindehhez kedvesen mosolyognak, beszélgetni is lehet, vagyis olyan mozi-kávéház, ahová az ember szívesen visszatér. A városi kultúra újabb szigete ebben a városban…
A fesztiválzáró játékfilm a HR-menedzser, Eran Riklis filmje volt. Az izraeli filmgyártás legjobb vonulatába tartozó rendező megint egy remek darabbal állt elő.
Héberül a cím kicsit hosszabb – שליחותו של הממונה על משאבי אנוש – A megbízott személyzetis küldetése. A.B. Yehosua azonos című könyvét adaptálja, a szó legnemesebb értelmében. Egyébként, Izrael ezt a filmet küldi az Oscar-díj jelölésre. Remélem, hogy nem csak az első öt közé kerül be, mint annak idején a Waltz with Bashir.
Igen – Zsidónegyed
Az N6N7 fesztivál-programban Mi lesz veled zsidónegyed? címmel hirdettek egy diskurzust, amely a civil szervezetek összefogása jegyében született.
A Zsidónegyed, mint városrész történetét ismerhettük meg (már aki nem ismerte, és vannak ilyenek…), építészeti és urbanisztikai értelemben vett fejlődését, átalakulását és különleges értékeit.
Bemutatkoztak a különböző cilvil szervezetek, miért és hogyan alakultak, és milyen problémákat látnak, amelyek megoldásra várnak. Ezek közül a legfontosabb, hogy azt a szabályozási tervet, amelyet az előző kerületi és fővárosi vezetés összehozott, sűrgősen meg kell változtatni, mert annak keretei adnak lehetőséget az eszetlen bontásra és túlépítésre.
Nem hittem a fülemnek, hogy hat évvel azután, hogy a terület megjelölésére a „régi, pesti zsidónegyed” szakszerű, Perczel Anna tanulmánya címeként használt fogalomból az egyszerű és világos Zsidónegyednek nevezzük a városrészt, még mindig felmerül a kérdés, hogy miért zsidónegyed, és biztos, hogy az? Esetleg csak részben az, talán jelöljünk ki egy részét, mint kóser zsidónegyedet, a többi meg legyen valami más? De mi legyen? Budapest Korrupciós negyede, talán? Lehetne, de nem valószínű, hogy ebben kizárólagosságot élvezne… Értelmetlen vita, ami csak arra jó, hogy a tényleges cselekvési programról elterelje a figyelmet.
Inkább annak kellene örülni, hogy van neve ennek a negyednek, amit, akár tetszik, akár nem egyeseknek, senki nem ért félre. Hazaiak és külföldiek úgy ismerik azt a helyet, ahol zsinagógák és romkocsmák is vannak, gyönyörű és romos házak, újak és fertelmesek , intézményes elhanyagoltság és váratlan, egyedi meglepetések, amelyek miatt érdemes idejönni – ez a Zsidónegyed!
A név feltétlenül szükséges ahhoz, hogy valamiről beszélni tudjunk. Minél egyértelműbb és könnyebben megjegyezhető egy név, annál inkább hajlamosak vagyunk használni és egyben túl is lépünk rajta, hogy életbevágóbb dolgokkal foglalkozzunk. A bonyolult és körülíró neveket az ember kikerüli – így a Belső-Erzsébetváros elnevezést csak hivatalnokok használják, akiknek lételeme az értelmetlen dolgok bonyolítása.
A nyócker, a maga negatív konnotációjával nagyon nem tetszett a Belső-Józsefvárosban élőknek. Valamikor ezt a negyedet Mágnásnegyednek nevezték, de hol vannak ma már a mágnások?! Viszont a palotáik, bérpalotáik itt maradtak, még akkor is, ha némelyik elég leroggyant állapotban – zseniális húzás volt a területet Palotanegyednek elnevezni! Felmérések szerint az ittlakók egyértelműen Palotanegyed-beli identitással élnek, és csak mint valami esetlegességet említik, hogy ez a Józsefváros része, de sokszor hangsúlyozzák, hogy ez inkább belváros, mint Józsefváros.
Mivel az identitás-fejlesztés rendkívül fontos eleme egy városrész rehabilitációjának, fontos, a név, és az ahhoz kapcsolódó fogalmi kör. Nem fog több zsidó ideköltözni azért, mert Zsidónegyednek hívják a területet – nem kell izgulni! A zsidók ugyan szeretnek csoportokban lakni – a vallásos zsidók életviteléhez ez elengedhetetlen követelmény is, de Budapesten már régen nem erről van szó. Ahogy kóser szilvapálinkát sem csak zsidók szeretnek inni, a Zsidónegyben is remekül érezheti magát a nem zsidó. Esetünkben a zsidó, mint a mozgalmasság szinonímája szerepel. Hiába, a zsidókkal mindig történik valami… aki szereti ezt a mozgalmasságot, nyüzsgést, az idejön lakni, vagy csak szórakozni, aki pedig nem, az elkerüli ezt a helyet.
Nem kell minden helynek, mindenki számára jónak lennie! Felejtsük el az átlagembert, aki átlagosan kel és fekszik, megy a munkába és nézi a tv-t, ha hazaér. Hála a Jó Természetnek, különbözőek vagyunk, és ha még a szabad választás lehetőségét is megértjük, akkor mindenki olyan helyen lakhat, ami az ő életvitelének a leginkább megfelel, az adott életkorban. Persze, ehhez a feudális földhözragadtsággal is szakítani kéne, nem csak tudati, hanem az állami törvénykezés szintjén is – ma kifejezetten büntetik azt, aki cserélgeti lakóhelyét. Egy nálunk boldogabb világban az ember élete során legalább 5-6-szor cserél lakóhelyet, mert más az igénye egy kisgyerekes családnak, mint egy bulizó egyetemistának, vagy egy nyugdíjasnak. Ha azt látjuk, hogy a Zsidónegyed egyre mozgalmasabb és sokak számára izgalmas, élő hely lesz, akkor nem csendrendelettel kell a folyamatot megakasztani, hanem növelni a mobilitás lehetőségét! Természetesen, a rendészeti feladatok megoldását így sem lehet megspórolni, de ha egyértelművé teszi a városvezetés, hogy ennek a területnek a jellege sosem lesz a falusi idil, hanem a pörgős, belvárosi élet, azzal az egyéni döntések tervezhetővé válnak és kiiktathatók az értelmetlen, sehová nem vezető viták.
Igen – Zsidónegyed. Meg Palotanegyed, Újlipócia, Belváros (nem az Új Városközpont…:) Rózsadomb, Pasarét, Hűvösvölgy, Zugló, Tisztviselőtelep és így tovább… „szomszédsági egységek” egy nagyváros egészséges építőkövei. Mindegyiknek meg kell legyen a maga identitást képző jellegzetessége – ez a XXI. századi élhető város feltétele.
A zsidó Róma
Péntek délelőtt volt, amikor a lábam egyenesen a „Ghetto”-ba vitt.
Azon a november végi, eső utáni napsütésben, éppen csak letettem a táskám a Viccolo del Bucco – beli apró szállodában Trasteverén, és nekiindultam a városnak. Kezemben az utikönyvvel és egy térképpel, de nem néztem bele, mentem, amerre az érzéseim vittek. Életemben először Rómában.
A rövid repülőúton elolvastam néhány fejezetet a város történetéről, de alapvetően a várostervező ösztöneimmel tájékozódtam.
A repülőtéri labirintusban elég könnyen megtaláltam a metróállomást, a megállót, amely vélhetőleg a leginkább megközelíti a szállásomat, jegyet vettem, és felszálltam a vonatra.
A Róma Trastevere állomásról gyalog mentem a Viale di Trasteverén, „érzésre” kanyarodtam be az apró utcákba, hogy minden kerülő nélkül rátaláljak a szállodára.
Aztán, „sikeremen” felbuzdulva mentem hát tovább, mintha nem is turista lennék. Egyenesen az Isola Tiberinára (szigetre) vezető hídra értem. A Tevere mélyen alattam, az „alsó rakparton” kutyások sétáltak, távolabb egy tréninges nő futott, egyébként senki nem zavarta a meglepően gyors sodrású folyó nyugalmát. A „felső rakparton” hömpölygő autóáradatot mindkét parton jótékonyan eltakarja a fasor.
Az Isola túlsó részén lévő hídról az első tábla amit megpillantottam az a Piazza Gerusalemme. Mögötte az a kicsinyke templom (San Gregorio della Divina Pieta), amelynek bejárata fölött ma is látható a héber-latin felirat, ahol a zsidóknak utasításra részt kellett venniük a keresztény szertartásokon, mégis, többnyire megmaradtak zsidóknak.
Rómában már akkor is éltek zsidók, amikor még állt a szentély, és még Titusz sem fűzre rabláncra a fellázadt Juda királyság megmaradt katonáit.
Az időszámítás előtti második századtól, a Tevere túlsó partján éltek békességben. Aztán, főként a kereskedők költöztek az Isolára és a későbbi Ghetto területére.
IV. Pál pápa 1555-ben kiadott rendeletében azonban a teljes római zsidóságot erre a mintegy 1.3 hektárnyi területre zsúfolta be, hogy ezzel is megtérésre kényszerítse őket. A XVII. században hatezer ember mögött záródott be a gettó kapuja, minden este.
Hivatalosan csak 1883-ban szüntették meg a Ghetto-t, amikor az öt zsinagóga terétől, a Piazza delle Cinque Scolétól a folyóig lebontották a házakat – most itt áll egy mintegy száz éve épített zsinagóga.
Alagsori múzeumában gazdag kiállítás a római zsidóság történetéről a kezdetektől napjainkig. Kint, a kertben kőtöredékekkel, bent gyönyörű tárgyakkal, a zsidó élet jellegzetességeit bemutató életképekkel, dokumentumokkal és egy történelmi filmmel segítenek megérteni azt a kultúrát, amit eltörölni, minden igyekezet ellenére sem tudtak. Pénteken dél körül egy olasz, középiskolai osztály nyomában jártam végig a kiállítást, és a zsinagóga impozáns felső terét.
A római zsidóság szolidáris Izraellel – a zsinagóga kerítésén ott a két, ismeretlen helyen fogvatartott izraeli katona képe.
Miután a Ghetto már nem kényszerű lakóhely, hanem olyan terület, amely magán viseli a több mint két évezredes, folyamatos, zsidó jelenlétet, az utóbbi évtizedben újra felvirágzott itt az élet.
A Via del Portico d’Ottavián a zsidó iskolán kívül egymást érik a kóser és kevésbé előírásos, de hagyományos, római zsidó ételeket kínáló vendéglők, kávéházak, pékségek. Miután szellemileg feltöltődtem a zsinagógai múzeumban, megkérdeztem egy jesiva-növendéket, hogy szerinte melyik a legjobb az éttermek közül: a Ba”Ghetto – válaszolta gondolkodás nélkül, így elsétáltam oda.
Mielőtt még megismertem volna a kosztot, lenyűgözött az egyszerű, esztétikai igényesség, amely a belső tér minden részletéből sugárzott. Olaszul, angolul és héberül beszélő pincérek, aprócska asztalok dupla terítővel és damaszt-szalvétával, soktányéros, sokpoharas terítékkel várták a vendégeket. A közeli asztaloknál olaszul beszéltek.
Mivel egy, végső soron szerencsés félreértés miatt majd két órát töltöttem az étteremben, láthattam, hogy nagyon sok a törzsvendég, akiket ismerősként üdvözölt a pincércsapat. Mivel a római konyhát még nem ismertem, amúgy pedig elég éhes is voltam, egy olyan menüt rendeltem, amelyben a híres római, egészben sűlt articsóka is szerepelt. A közelgő sabat tiszteletére egy kis, 3 és fél decis, helyi vörösbort is kértem. Azzal viszont nem számoltam, hogy a klasszikus olasz menü négyfogásos: antpasti, valamilyen tészta (esetemben, húsos, zöldséges fettuccini) után következik a főfogás, amelyben a köret volt a sült articsóka, mellette egy halom, papírvékonyra szelt párolt marhahús rukkolával. Csak ezek után jött a desszert, ami kóser étterem lévén nélkülözött bármely tejterméket, de valami zseniális volt így is. Lassan és megfontoltan ettem-ittam, idejét nem tudom, hogy mikor okozott egy ebéd ekkora, bár kissé fárasztó élvezetet.
Másnap, szombat lévén, a kóser éttermek zárva voltak, de az articsóka-imádók így sem maradtak éhen.
Az ókori Rómával töltött napom ( a következő cikkben arról lesz szó) fáradtságát egy ilyen étteremben pihentem ki, ahol nem csak az étel volt fenomenális, hanem egy énekes is beperdült az asztalok közé, és gitárkísérettel régi olasz dalokat adott elő.
Ebben az ókori romokból és mai technikai elemekből, izgalmas, szobák láncolatából álló étteremben, fantasztikus élmény volt mindez együtt.
A következő két napot Róma más vidékein töltöttem, de a búcsúestén visszatértem egy könnyű vacsorára – természetesen sült articsókát ettem, egy üveg izraeli sörrel.
Majd lassan elindultam a Tevere másik oldala felé. Az esti fényben azonban megláttam egy könyvesboltot, amit addig észre sem vettem. Most viszont húzott oda valami, tehát beléptem.
A sok, ismerős héber könyv között egy olasz, címlapján egy kisfiúval. Belelapoztam: a könyvet Anna Mária Háberman írta Tamás nevű féltestvéréről, aki 15 évesen eltűnt, miután Csátaljáról deportálták 1944-ben.
Anna Mária édesapja második házasságából született 1943-ban, Olaszországban, szerető családban nevelkedett, de néhány éve úgy érezte, hogy ki kell kutassa családjának azt a részét, amelyet nem ismerhetett meg.
Nekem, ezzel a könyvvel zárult a zsidó Rómával való rövid ismerkedésem – abban a könyvesboltban már vissza is tértem Magyarországra.
N6N7 – jövőre jobb lesz!
Kezdeti lelkesedésemben túl magasra tettem a mércét, így majdhogynem szükségszerű volt, hogy az N6N7 fesztivál némi csalódást is okoz. Alapvetően szervezési problémák, amelyekről most írok – adott esetben roppant bosszantóak persze, de utólag csak a tanulság végett fontos, hiszen merem remélni, hogy a fesztivál jövőre is megrendezésre kerül.
Arról nem tehetnek a szervezők, hogy a nyitó gyertyagyújtást, a Dob és a Holló utca sarkán, elmosta a havaseső, de annyit mindenesetre érdemes feljegyezni a jövőre vonatkozóan, hogy az időjárást ne hagyják figyelmen kívül – például, a Dublo Bor Bárral egyeztetni lehetett volna, hogy rossz idő esetén a gyülekező, esetleg maga a gyertyagyújtás is ott van. A lényeget érintő gondolat akkor is megmarad, és az egész városvédő szellemiség még egy közös élménnyel is gazdagodhatott volna.
Sajnálatos, hogy a VIII. kerület zsidó emlékeit bemutató túra, amelyet a Beyond Budapest tartott ingyenesen, a Bálint Ház programjai között szerepelt a programfüzetben, holott, logikusan, a Guttenberg-térről indult. Nem én voltam az egyetlen, akik vasárnap 11:00-re a Bálint Házba ment (a portás szerint voltak vagy nyolcan), mellesleg a Bródy Sándor utcából (gyalog két percre a gyülekezés helyszínétől). Nyilván, a Beyond rendez még ilyen túrákat, és a napsütéses vasárnapot is el lehetett tölteni mással, de azért bosszantó, hogy egy sikeresnek ígérkező program így csússzon el a pontatlan információ miatt.
Az már súlyosabb szervezési hiba volt, hogy az épített környezet iránt érdeklődők, december 2-án nem tudták, hogy most melyik ujjukat harapják, vagyis a szinte egy időben megrendezett programok közül, melyikre menjenek el.
Ilyenkor nem érti az ember, hogy ennyi energia, befektetett pénz és fáradtság után, hogy történhet ilyesmi. Az érdeklődők tábora megoszlott a 18:00 órakor, Szimplában megrendezett „Mi lesz veled zsidónegyed?” civil konferencia, a szintén 18:00-kor Tűzraktér-beli „Női város” kiállítás és diskurzus, valamint a Klauzál13-ban 19:00-kor kezdődött Élő Tűzfalak Projekt között.
Mindhárom téma önmagában is izgalmas, ráadásul, az új önkormányzati vezetés szempontjából mindhárom eseményen való részvétel fontos lett volna, hogy saját szemükkel lássák azt az erősödő civil szférát, amely segítheti az ő munkájukat is. Mert akik szeretik ezt a várost, ezt a negyedet, szeretnének végre partnerként részt vállalni a környezet rehabilitációjában, és nem csupán ellenzéki akciókban kifejezni elégedetlenségüket.
A fesztivál felcsillantotta a lehetőséget, hogy elképzelhető az összefogás még a konkurens vállalkozók között is, a közös érdek mentén – a negyed jobbátétele ugyanis mindenkinek a javát szolgálja. Az elmúlt évtized okozta kárt, ha meg nem történté nem is lehet tenni, de a tanulságokat levonva lehet továbblépni – civil összefogás és a hatalom bátor lépése kell ehhez, nem több! A Szimpla-beli estén, a korábbi, ma börtönben ülő vezetés kiszolgálója továbbra is szembeszállt a civilekkel, védte a mundér becsületét, de minél inkább igyekezett meggyőző lenni, annál inkább árulkodtak mondatai arról, hogy fogalma sincs, merre tart a XXI. századi városfejlődés, és miként lehetne a negyed hátrányából előnyt kovácsolni.
A civilek, ebben az esetben sokkal jobban tudják, hogy milyen lehetőségeket kellene megragadni, a régi városvezetéssel szembeni küzdelemben komoly tapasztalatokat szereztek. Az új városvezetés a maga munkáját is megkönnyíti, az eredményességet pedig megsokszorozhatja, ha odafigyel rájuk, és képes lesz integrálni őket.