Vissza a sivatagba?
Mielőtt elindultam Izraelbe, kaptam egy kérdést Martinkó Józseftől, hogy miért nem írok a tel-avivi, magas lakbérek elleni tüntetésekről.
Természetesen tudtam, hogy a Rothschild fasorban sátortábort vertek a tüntetők, de nem vagyok tudósító, aki csak leírja a történéseket, hanem városgazdász, aki szeretné felfedezni az összefüggéseket, a megoldások lehetőségeit is. Az is nyilvánvaló volt, hogy a cottage-bojkottal ellentétben, ez a tiltakozás túl általános ahhoz, hogy a probléma hipp-hopp megoldást nyerjen. A két és fél hete kezdődött tiltakozás „megvárt”: ma, a szombat kimenetelekor Tel-Avivban, Jeruzsálemben és Haifában egyszerre tartottak tiltakozó meneteket azért, hogy a kormány hatékony intézkedéseket tegyen a lakásárak elviselhető és megfizethető szintre kerülése érdekében. Hogy mit is kéne tenni ezért a nemes célért, arról a sátortábor lakói keveset beszélnek. Többnyire elintézik azzal, hogy azért van a kormány, hogy kitalálja.
Alapvető gond, hogy az egy főre eső jövedelmek alapján Izrael 46-dik a világlistán, de a megélhetés drágasága alapján a 20-dik. A két lista közti különbség pedig egyre nyomasztóbban nehezedik az izraeli társadalom derékhadára, a középosztályra.
A mai tüntetés, amelynek fő központja a Tel-Aviv Múzeum előtti téren volt, már nem csupán az olcsóbb lakásokról szólt, a jelszó: „A nép társadalmi igazságosságot követel!” – העם דורש צדק חברתי – olcsóbb lakásokat, mindenkinek egyenlő esélyű orvosi ellátást, oktatást. A tüntetések elsőrangúan szervezettek voltak, és igyekeztek minden pártpropagandától távolságot tartani. Annál is inkább, mert az elmúlt időben a Rothschild fasori sátortábor lakóit már megvádolták, hogy valakik pénzelik őket – az új sátrakra, az egyenpólókra utalva.
Kétségtelen, a szociális ellátással kapcsolatos elégedetlenség a jó ideje ellenzékben lévő pártoknak kedvez, hiszen a kialakult helyzetért az elmúlt évtizedben kormányzó Kadima és a Likud könnyen tehető felelőssé. Az is igaz viszont, hogy a lakásárak az ország központjában szöktek durván a magasba, miközben délen a Negev, északon a Galil kevésbé népszerű lakóhely.
Natanjahu a múlt héten igyekezett valamiféle gyors megoldással előállni, de ezzel csak rontott a helyzetén, hiszen azt még a tüntetők is megértették, hogy ez annál komplexebb probléma, mintsem néhány jogszabállyal el lehetne intézni.
Számomra, megvallom, nem a növekvő ingatlanárak a meglepőek, hanem az, hogy miért nehezebb ma lakáshoz jutni, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. Akkoriban éppen, az új, családiházas övezetek iránt volt kereslet és a tel-avivi belső területeken, a régebben épült házak lakásaiból volt nagy a kínálat. Aki az utóbbiakban meglátta a lehetőséget és némi fantáziával otthonossá tette őket, ma komoly érték tulajdonosa. A nyolcvanas években kedvező, hosszúlejáratú hitelekkel vásároltak lakást a fiatal házasok és az új bevándorlók is. Huszonöt éven át fizetett hitellel, de a saját lakás nem volt elérhetetlen távolságban. Amennyire tudom, lakáshitelek ma is vannak – egy ismerős, fiatal házaspár 6 szobás lakást vett nemrég Kfar Saban, igaz, harminc évre kötelezték el magukat, de fiatal orvosokként megengedhetik maguknak két-három gyerek és bentlakó háztartási alkalmazott mellett is.
Egy prosperáló országban, amely a legutolsó világválságot alig érezte meg, természetes dolog, hogy gazdasági központjában, a növekvő kereslet okán emelkednek a lakásárak. Ezt rendeletekkel megállítani nem lehet. A szabad piac törvényeit nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni, tehát az állami beavatkozás csakis olyan lehet, amely a piac mozgásának ismeretén alapul, és úgy „nyúl bele”, hogy az intézkedések rendszere katalizátorként egészségesebb folyamatokat generál.
A „Fény mogalom” – תנועת אור – amely 2002-ben, magánkezdeményezésként indult, a Negev sivatag és a Galil „periférikus” területein akar magas szinvonalú településeket létrehozni, hogy ezekkel csábítsa el a központból a képzett lakosságot. Interkommunikációs világunkban a munkahely sokkal kevésbé meghatározó elem, mint az iparosítás korszakában. Felismerték, hogy nem kell gyárakat telepíteni ahhoz, hogy a „pusztába” kívánkozzon egy értelmes ember. Minőségi lakáskörülmények, jó környezet, megfelelő szociális ellátás és nem kevésbé fontos a szabadidő élvezetes eltöltésére alkalmas lehetőségek. Az ötvenes évek negevi településeit a dögunalom miatt hagyták ott a fiatalok. A Tel-Avivba zarándoklás azzal állítható meg, ha olyan ingergazdag környezetet teremtenek, amely kielégíti az egyetemekről kikerült értelmiségieket is.
Mostanáig hat különböző településen 22 ezer embert sikerült letelepíteniük úgy, hogy a „vidéki élet” minden részletére odafigyelnek. Az adottságaik nagyszerűek, hiszen éppen ezeken a központtól távoli, gyönyörű természeti helyeken lehet megvalósítani azokat az energiakímélő rendszereket, amelyek a már meglévő városszerkezetekbe nehezebben illeszthetők. A tel-avivi sátrazókkal ellentétben a Fény mozgalom tagjai nem tiltakoznak, hanem megoldásokat kínálnak, és azt is tudják, hogy hol van szükségük állami támogatásra, de alapvetően nem arra építenek, hogy valaki más oldja meg a problémát. Tervük szerint tíz év alatt 300 ezer embernek nyújtanak elérhető áron minőségi életkörülményeket a Negev sivatagban és a Galilban.
Publikus program
Nem tudom, hogy a magyar divatot mennyire kell újragombolni, de a köztér-tervezést biztos.
Reméltem, hogy a Design Terminál ugyanúgy hamvába hal, mint a Gödör helyére tervezett Nemzeti Szinház, és a Városházapark helyére inspiráló Egeraat produkció.
Tőlem az egész magyar építész-társadalom megsértődhet, de mindháromnak, és még néhány szuperprojektnek ezen a környéken, évek óta ellendrukkere vagyok.
Minden politikai csatározástól függetlenül, tiszta szerencse (vagy Isten ujja, ha így tetszik), hogy a Gödör helyén nem épült színház, hogy az Egeraat-tervet elvitte a gazdasági válság.
A Belvárosban nem többletépítéssel lehet rehabilitálni az épületeket és a köztereket.
Persze, a befektetők szeretnék kihasználni a központ extraprofit-termelő képességét, de azért van az önkormányzat, hogy a közérdek határain belül tartsa a befektetői étvágyat.
Valami agyament tévképzet alapján azonban a legproblematikusabb területek önkormányzatai (V. VI. VII.) városrehabilitációnak, városfejlesztésnek, esetleg ingatlanfejlesztésnek titulálják azt, hogy minden talpalatnyi területet be akarnak építeni, méghozzá abnormálisan sűrűn, ahol már most is alig éri el az 1 négyzetmétert az egy főre eső zöldterület.
Az V. kerületben egészen sajátos módját találták ki az egy lakosra jutó zöldterület-növelésnek, azt tudniillik, hogy csökkentik a lakosságot – a tervezett projektekben már nincs lakás, legfeljebb szálloda, viszont növekszik a kereskedelmi és irodafunkció, miközben a meglévő, utcákra nyíló üzletek elnéptelenednek és a kiadó irodákból is látványos a túlkinálat.
Ez cseppet sem izgatja a kerületi vezetőket, és úgy tűnik, hogy a fővárost sem, mert egy tényleges városrehabilitációban nem érdekeltek – abban „nincs üzlet”.
Ők úgy döntöttek, hogy már az a közterület is bőven elég, ami most van, „túl értékesek a belvárosi területek ahhoz, hogy ne építsék be őket” – állítják a Budapest Szive programban. Bardóczi Sándor tájépítész, azon kevés szakemberek egyike, aki kezdettől szembeszállt az építészek (MÉK hivatalos) álláspontjával, amely a Városházapark helyén holmi „szükséges térfalakkal” igyekezett igazolni a beépítést.
Bár a városlakóknak, az építészek többségével merőben ellentétes a véleményük, de Budapesten nem szokás az iránt érdeklődni, hogy ki mit gondol a döntéshozók körein kívül.
A köztér, a városi park pedig őket nem érdekli, hiszen ők nem használják, többségük nagyon jól elvan a maga zöldövezeti lakásában, vagy a privátjaként kezelt parkerdő közelében.
A budai villájában élő politikusnak a belvárosi zöldterület csak gond, amit takarítani, gondozni kell, és ha rosszul tervezték, akkor a felújítására is pénzt kell kiadni.
Mivel a programalkotás fázisát megspórolják, önteltségükben vagy a politikusok, vagy az építészek találják ki, hogy mi a jó a népnek, a lepusztulás eleve bele van kódolva a rendszerbe.
Peñalosa zsenialisan felismerte, hogy a közterületek szerepe azért kritikus, mert a városi „átlagpolgár”, azok, akik nem a saját kertjükben sütkéreznek, saját úszómedencéjükben lubickolnak, éppen ezeket a közterületeket használják.
Minél rosszabbak a lakáskörülmények, annál nagyobb az igény a közterülethasználatra, éppen ezért, a jól megtervezett, gondosan kivitelezett és következetesen rendben tartott közterületek, zöldfelületek egy-egy városrész rehabilitációjának alapjait jelenthetik. Nem csupán a találkozás tere, ahogy a Fórum-pártiak gondolják, hanem annál sokkal több! Mértékadó a szépre, a jóra, a minőségre és helyes viselkedésre nevel. Egy város a közterületei igényeségével tiszteli a saját lakóit és az odalátogatókat.
Ha egy városvezetés valóban a közszolgálatot tartja fontosnak, akkor kimerítő egyeztetések alapján fogalmazza meg az adott közterületek koncenzusos programját, amelyben a kivitelezés és a folyamatos karbantartás is szerepel mint átlátható üzleti terv, és csak azután kezdődik az építkezés. Szerencsés esetben a minőségi szakmunkát önkéntes kisegítő munkával elegyítve, hogy az elkészült park, játszótér, vagy akár gördeszka-pálya minél több embernek legyen „saját gyereke”, aminek védelmében kész kiállni. A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a közterületek amelyeknek van „gazdája”, kevésbé rongálhatók. Nem fegyveres őrségre van ilyen helyen szükség, hanem olyan felelős gondozóra, aki jelenlétével, és folyamatos munkájával fegyelmez.
Budapest belső területein hatalmas hiánya van a zöldnek, annak a „semminek”, amivel talán az építészek nem tudnak mit kezdeni, de a várost használók nagyonis. Nem zöld gyűrűre van szüksége a városnak elsősorban, hanem olyan térkapcsolatokra, amelyek különbözésükkel arra inspirálnak, hogy közösségi emberként töltsed napjaid egy részét, nem pedig a lakásodba zárkózva, a tévé előtt bambulva.
Ha tudom, hogy az első tavaszi napot élvezhetem a Gödör melletti téren egy padon, könyvet olvasva, ha megéhezem, akkor a Kamermayer téren ebédelhetek, a Vörösmarty téren ihatok egy kávét, a Vigadó téren hallgathatok egy kis térzenét, de ha csendre vágyom akkor a Városházaparkba megyek, ha kutyát akarok „legeltetni”, akkor az Erzsébet téren teszem, miközben kamasz gyermekem gördeszkázik. De egy ugrással ott lehetek a Dunaparton is, ahová nem kamikáze bátorságot kívánó átkeléssel vezet az út. Ezért már érdemes tömegközlekedéssel bemenni a városközpontba, hiszen éppen oda „vezet minden út”, a közösségi közlekedéssel legjobban ellátott terület.
A zöldterületekkel tarkított köztér-kapcsolat nem koncentrálja, mint egy pláza, hanem szépen, arányosan képes eloszlatni területén a tömeget, ezért kedvező az utcai portállal rendelkező üzletek számára, és a még meglévő lakásokból sem kell elmenekülni a kibírhatatlan bűz-zaj és mocsok miatt. Sőt, egy idő után lesznek olyan „örültek”, akik pont ebben a belvárosban szeretnének élni, mert az életformájuknak megfelel. Akkor lesz kinek kenyeret-tejet eladni, visszatérhet a sarki fűszeres, a túristagiccset teregető üzletek helyére, és a túrista is jobban érzi magát egy élő városban, mint az utánzat kirakatában.
Visszatérve a sok éves huzavona után mégis megnyílt Design Terminálra, aminek itt semmi értelme, mert bárhol lehet, akit érdekel a téma odamegy, ezt a volt buszpályaudvart pedig az Isten is (meg az eredeti tervező is valamennyire) városi információs bázisnak teremtette, ahol a most Deák Ferenc téri forgalmat zavaró túristabuszok is adekvát helyet nyernének.
Ez annyira kézenfekvő, hogy a politikusok nem gondolhattak rá. Még azzal az előnnyel is járna, hogy eltartaná magát, nem kéne állami milliókkal tömni. Tudom – rémes gondolat.
Az én váram_9
Színvilág
Jó ideig „színvak” voltam.
Az ötvenes-hatvanas évek a szürkeség emlékét hagyták bennem.
A nemzetközi silányság építészete a fehérre esküdött.
Meg az egyformaságra.
Mintha az lenne a szép, amiben nincs semmi egyéni.
Amíg építészek voltak a férjeim, nálunk is minden fehér volt – még a kerítés is.
Sokáig nem lázadtam.
Jókislány voltam, meg jófeleség.
Aztán felnőttem.
Önálló vagyok. Önálló gondolatokkal és akarattal.
Akkor fedeztem fel a színeket körülöttem.
Izraelben, a nyolcvanas évek derekán még dúlt a seszínűség. A Bauhaus fehér városa megkopott, és még nem volt divat Marokkóba vagy a Távol-Keletre utazgatni. Háborúról-háborúra éltek az állam első évizedeiben, gazdasági pangással, aztán inflációval küzdöttek. A tel-avivi kávéházak még a hajdani, európaiak kopott utánzatai voltak, keleties slampossággal nem pedig derüvel.
Lakásokat terveztem, mert ebben a témában hamar megtalált a munka. A nyolcvanas évek végére már volt annyi sikeresen befejezett projekt a hátam mögött, hogy elkezdtem játszani. A falakkal, mert azt könnyen meg lehetett változtatni, ha a kliens vak maradt a színekre. De egyszer sem fordult elő, hogy az első megdöbbenés után valaki a fehéret követelte volna vissza.
A színekkel megőrjítettem a fakóarcuakat a házban – mint közös képviselő felújíttattam a szeméttárolót és az ajtót olivazöldre festtettem, nem a megszokott libafossárgára. Kitört a palotaforradalom, de mind a mai napig, amikor új lakó keresi a szeméttárolót, csak annyit kell mondani, hogy a zöld ajtó – mert a szín az első információ, amit az ember észlel.
Az „én váram” színeit a levendula ihlette – a növény, amit annyira szeretek, ami hatalmas bokrokban maradt a tel-avivi kertemben, de itt Pesten nem virágzott, hiába ápoltam ugyanazzal a szeretettel.
Tudomásul vettem, hogy ez más világ, a csenevész levendulákat Pécsre telepítettem (ott már virágba borult idén), a lakásban pedig a levendula színeit kombináltam a fával, a lecsupaszított téglával.
Csakhogy a levendula levele és virága számtalan árnyalatot hordoz.
A lakás színeiben két szélsőséget használtam következetesen.
Az egészen halványlilát, amely attól függően, hogy milyen fény éri, néha majdnem fehér, máskor jobban kijön a lilasága.
A másik véglet, egy sötét kékes-lila, ami megintcsak kiverte a szomszédok egy részénél a biztosítékot, hiszen a nyílászárók körüli 40×80-as zártszelvény-keretet is ezzel a színnel festettem le.
Igaz, lelki szemeimmel én már láttam, hogy a kékeslila keret csak addig virít ki a körülötte durván kijavított vakolatú fehérségből, amíg az elültetett borostyán és vadszöllő fel nem fut, és az élőzöld el nem uralkodik a környéken.
…
…
…
…
A központi térben a legmarkánsabb szín-anyag-forma a nyers téglaboltozat, az a fal, amely az átjáró nyílását és a bontás közben talált mélyedést is tartalmazza.
A két levendula-árnyalat használatának van egy bizonyos belső logikája, de az nem követi az európai szimmetria-vonzalmat, így történhetett, hogy az átjáró két szélén sem azonos.
A lakásátalakításnak ebben a fázisában már egyedül dolgoztam, csak Csongort tűrtem meg magam mellett, aki valójában faszobrász és restaurátor, de az ő precizitása kellett a fa-munkák befejezéséhez. Ő szabta az IKEA munkapultból a lépcső járófelületeit, a dolgozósarok asztallapjanit, és ő segített nekem abban a millió apróságban, amit majd a részletek fejezetben mutatok be.
A falak és a faszerkezetek egy része (belső ajtók, konyhaszekrény lábazata, stb.) festett, ám így is jelentős mennyiségű nyers (lakkozott vagy pácolt) fa jelenik meg a térben. A konyha munkapultjáról a lépcsők járófelületein át az étkezőasztal, a székek, az alsó konyhaszekrények homlokzati lapjaiig.
A hideg és meleg színek játéka adja azt az egyensúlyt, amit nem tudományos elemzések, hanem egy belső megérzés szerint alakítottam.
Volt amit menet közben átfestettem, mert úgy éreztem, hogy akár funkcionálisan, akár esztétikailag nincs a helyén. Ezért aztán, tényleg sokáig „játszadoztam” ezen a 29 négyzetméteres kis lakáson (valójában, a galériával és dobogókkal további 20 négyzetméter padlófelülete van, de a dobogók alatt a „belmagasság” csupán 80 cm).
Amikor már szinte minden készen volt, legalábbis a fejemben már minden részletet kidolgoztam, akkor jött a kuckó, ami valamikor fürdőszoba volt, most pedig a könyvtáram és az én „hentergőm” – fekve lehet olvasni, akár a laptopról is. Majd később, a használat közben szerzett tapasztalatoknál elmesélem hogy mire jó e a lakás, és azt is, amire kevésbé.
Egyetlen lakás sem tud mindenki minden igényét kielégíteni, de erre nincs is szükség.
Az utóbbi időben elég sokan jártak nálam, és aki nem tudta, hogy mekkora a lakás, sacperkábé a duplájának hitte.
Ez annak köszönhető, hogy bárhol is van az ember a lakásban, mindig belátható a tér, illetve érzékeljük, hogy miként folytatódik.
A volt fürdőszoba terének legfontosabb szerepe számomra az, hogy megnöveli a központi tér érzetét.
Ha nem lenne az átjáró, borzasztóan kicsinek érezténk a központi teret, annak ellenére, hogy a lakáshasználat 90%-a erre korlátozódik.
Ezért a kuckónak arra a falára, amit a központi térből közvetlenül látunk semmit nem akartam tenni.
Pontosabban, valamilyen képet, de könyvespolcokat semmiképp.
És akkor találkoztam Zsilivel, aki megváltoztatta az egész addigi színvilágot, és nem korlátozta kreativitását a kuckó egyetlen falára.
Végül át kellett tervezzem a könyvespolcok helyét, mert arra nem vitt a lélek, hogy erre a freskóra polcokat szereljek.
A következő rész címe: Részletek – fürdőszoba
A sorozat kezdete: ITT
Az én váram_8
A bútor – tág fogalom
Kevés mozgatható bútor van az én „váramban”.
Jószerivel egy étkezőasztal, négy székkel, a munkaasztalom melletti szék ( az asztal már nem), egy elemekből álló, kis, fiókos iratszekrény és egy komód, amit rendhagyó módon a könyvtár-kuckóba vettem a Jákob-lajtorjája alá… a többi bútor a helyére lett építve.
Ugyanakkor, vannak olyan „helyiségek”, mint például a háztartási helyiség, amely majdhogynem egy beépített bútor.
Ehhez hasonló a lépcső alatti „kamra” is – oldalfalai gipszkartonból, ajtaja, mint egy szekrényé, teteje pedig a lépcső.
És minek nevezzem azt a dobogót, ami bekárpitozva amolyan keleti sarok, ahol kényelmesen, fekve is lehet olvasni, akár a laptopról.
Nemrég, amikor távoli kontinensekről itt voltak a gyerekeim, vendégágyként használtuk. Máskor, a Jákob-lajtorja kezdeti szintjét adja – rajta keresztül érem el a padlószinttől 5 méter magasságban lévő ablakot, hogy évente egyszer kinyissam tavasszal, télen pedig becsukjam, ha nagyon hideg van.
Számomra a lakás „üresen”, vagyis a benne lévő funkcionális tárgyak nélkül nem létezik – nem tudok ilyet tervezni.
De éppen ez a gondolkodás teszi lehetővé, hogy olyan megoldásokat találjak, mint az első 4 lépcső „fiókosítása” – szerszámos és cipős-fiókokat rejtenek a lépcsőfokok – íly módon a bejárathoz közel, alkalmas helye lett a cipőimnek, és még kényelmesen le is lehet ülni a cipő felhúzásához.
Vagyis az a komplex gondolkodás, amit városgazdászként szívtam magamba, hogy tudniillik lássam összefüggéseiben és részleteiben egyszerre a teret, a problémák egyedi megoldásához vezet.
Egy kislakásban különösen fontos, hogy mindennek „kézreeső” helye legyen.
Azáltal, hogy minden „helyiségnek” és „bútornak” nem csak az alaprajzi méretét, hanem a magasságát is figyelembe vettem, lehetővé vált bizonyos funkciókat egymásra pakolni.
A raktár-funkció, ami cseppet sem lebecsülendő, egyetlen lakásban sem, a bejárati szinten található. A gyakrabban szükséges dolgok, mint cipők, kabátok, blézerek, táskák a lepcső alatti terekben, könnyen elérhető közelségben.
A ritkábban használatos tárgyak (pótszékek, gyerekágy, asztal, maradék csempe, parkett, faanyag, stb.) a megemelt (+0.90) dobogó alatt.
A mosás, vasalás, és a már felvett, de még nem piszkos ruhák átmeneti szellőztetésére készült a háztartási helyiség.
Itt van a padlóösszefolyó, ahová a gyakori felmosások vizét „besöpröm”, egy arra alkalmatos gumiszalagos „mágávval” ( מגב ) – ez egy Izraelben használatos, praktikus takarító eszköz, hidegpadlós helyiségekben. Mivel nálam a bejárati szint hidegpadlós (alatta az elektromos padlófűtés) ezzel az eszközzel, percek alatt, naponta felmoshatom a padlót.
A vendégeknek nem kell levetniük a cipőjüket, ha hozzám jönnek, ugyanakkor én magam, ha egyedül vagyok, nagyon szeretek mezitláb járkálni a lakásban, télen-nyáron – a tiszta padlón.
Mivel Izraelben hozzászoktam, hogy a víz nagy érték, nem pazaroljuk, sokszor használok felmosásra olyan vizet, amiben kimostam egy harisnyát, vagy más apróságot, kézzel. Nem eresztem le a csatornába, hanem hipp-hopp felmosom vele a padlót.
A következő rész címe: Színvilág
A sorozat kezdete: ITT
Lovas nemzet nem hajózik
Külföldi, baráti házaspár, kisgyerekkel, hosszú hétvégét töltött Budapesten. A nő nagyszülei, mindkét részről, Magyarországról valók. Tizenhárom évvel ezelőtt már járt itt anyai nagymamájával, meglátogatni a család számára fontos helyet. Most a férjével akarta megismertetni Budapestet.
Pokoli meleg hétvégét fogtak ki, amikor az ember ösztönösen vízre vágyik. Szállodájuk szobájából ugyan látták a Dunát, de nem értették, hogy egy város, amelyet kettészel a folyó, miért „falazza el” el magát az életet adó víztől.
Előadtam a szokásos magyarázatot a vízszintváltozásról, hogy a hét méternyi különbséget csak kétszintű rakparttal lehet megoldani. Megértették, de azt már nem, hogy ez miért akadályozza meg a város illetékeseit, abban, hogy a változó vízálláshoz illeszkedően, a víz közelébe lehessen jutni.
A nő triatlon-versenyző, csak úgy mellékesen, de egyetlen napot sem hagy ki valamilyen edzés nélkül. A Margitsziget körbefutása célszerű edzésnek tűnt, de eljutni oda egy rémálom. Az alsó rakpart autóáradata mellett nekik is feltűnt, hogy mennyire gyalogos-ellenes a közlekedési rend.
Bár az általuk, négy nap alatt megismert Budapest épületeit gyönyörűnek találták (Belváros, Vár, Zsidónegyed, Palotanegyed, Margitsziget, Vásárcsarnok környéke, Andrássy út és Városliget), a nagy melegre való tekintettel, szerették volna egy dunai hajózással kiegészíteni az élményt. A MAHART főszezonban napi 12 alkalommal indít budapesti sétahajót – egy óra a vizen 2990 Ft egy felnőttnek. Ha valaki ennél többet akar hajókázni, akkor eljuthat Szentendrére, Esztergomba, vagy Visegrádra, de arra rámegy az egész napja, hiszen délelőtt indul egy hajó, és délután egy vissza. Szentendre szép város, de öt teljes órát eltölteni, talán mégsem annyira érdekes egy túristának. Amikor telefonon megkérdeztem a MAHART ügyintézőjét (mert a kereskedelmi és marketing igazgató nem elérhető), hogy miért ilyen szerény a választék, akkor az volt a válasz, hogy nincs többre igény.
Ez nem éppen helytálló, hiszen a magánszektor a kikötői cudar körülmények ellenére látott fantáziát a dunai hajózásban. Bár nem olcsó mulattság, de ha ár-érték arányban vizsgáljuk a MAHART szolgáltatáshoz képest, akkor reális. Más kérdés, hogy ezzel együtt is, hiányzik a Dunáról az a személyforgalom, amit ez a kátyúmentes főútvonal lehetővé tenne.
újgazdag vircsaft
Földes András és Miklós Gábor újabb cikke jelent meg ma az index.hu-n a Csipak-villa meglehetősen furcsa építési történetének legfrissebb híreivel.
Mivel oly sokszor elégedetlenkedek az újságírói bátorsággal és alapossággal kapcsolatban, most szeretném kiemelni a két kolléga következetességét, ahogy az ügyet feltárták. Ha az illetékes hatóságok tizedannyi figyelmet fordítottak volna erre a gigantomániás újgazdag építkezésre, akkor az egész meg sem történhetett volna.
Félreértés ne essék – nem irígylem Csipak Pétert. Tőlem akkora házat épít, amekkorát akar, azt tesz a pénzével amit jónak lát. A saját pénzével és nem a közvagyonnal. Csakhogy az az arrogáns viselkedés, amely a korábbi Ferrari üggyel kapcsolatban is megnyilvánult, ebben a történetben is felbukkan. Az az újgazdag attitűd, amivel kezeli azt is, ami nem az övé, hanem egy tágabb közösségé – gyomorforgató.
Amikor egy viszonylag fiatal ember milliárdokkal dobálódzik, óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mitől lett azzá, ami.
Minden jövedelmemmel el tudok számolni, csak az első millióról ne kérdezz – szól az amerikai mondás, ami utal arra, hogy a tehetségen és a „jó helyen, jó időben lenni” szituáción kívül a semmiből jött gazdagságnak néhol vannak sötét foltjai. Éppen ezért, a magukra adó milliárdosok olyan viselkedéskultúrát igyekeznek kialakítani, amely legalább nem irritálja a társadalom kevésbé tehetős rétegeit. Ilyen értelemben az újgazdag kifejezés nem arra utal, hogy valaki mikor szerezte a vagyonát, hanem a viselkedéskultúrára, amelyből hiányzik az illető gazdasági-társadalmi helyzetéből fakadó felelősség.
Ennél is nagyobb gond az, ahogy a társadalom reagál az újgazdag vircsaftra – akik az építkezés különböző fázisaiban, kötelesek lettek volna észrevenni és lépéseket tenni a törvénysértés megakadályozására, játszák az idiótát. „Nem láttam, nem tudtam, azt hittem, nem az én dolgom…” – döbbenet. Aki csak egy kicsit is ismeri az építkezések menetét, az tudja, hogy 20 centis „elallégolást” is észrevesz az ember, ha oda akar figyelni. Persze, ha nem akar látni, az más dolog, csakhogy a semmit nem látott, semmit nem tudó szakembereket páros lábbal kéne kirugni. Minél magasabbról nem látnak, annál gyorsabban.
Felháborító a vezető tervező nyilatkozata. Elvárható lenne egy építésztől, aki aláírta az engedélyezési tervet, hogy ha nem rendelik meg nála a kiviteli tervet, akkor erről értesítse a hatóságokat, és bejelentse, hogy a terv megvalósítása során szükséges tervezői ellenörzést nem tudja felelősséggel ellátni.
A Kamara szerecsenmosdatása is meglehetősen visszatetsző – így aligha lehet az építészek társadalmi rangját emelni. El kéne dönteni, hogy a többség érdeke vagy a kollegiális barátság fontosabb. Kétségtelen, aki a most tapasztalható mocsarat le akarja csapolni, az eleinte csak ellenségeket gyűjt magának, de ennyi áldozatot talán megér egy átláthatóbb, tisztességesebb rendszer reménye.
BÖSZmeség
A böszmeség 2006-ban nyert teret a köznyelvben, hogy aztán szépen elterjedjen a magyar politikai kultúrában. Most viszont hivatalos rangra jutott a Budapesti Önkormányzatok Szövetsége – BÖSZ megalakulásával. Akár nemzetközi rangra is pályázhatnánk ezzel a szervezettel, minden bizonnyal elérnénk a böszmeség világcsúcsa címet.
De nézzük sorban, hogy miért illik erre a szervezetre a böszme melléknév oly tökéletesen:
1. oktalan – Budapest főváros kerületi önkormányzatainak szövetségét, mióta ez a város létezik (1873), a fővárosi önkormányzat kellene jelentse. Az, hogy az együttműködésre képtelenek a résztvevők, az nem szervezeti kérdés, hanem azoknak a politikusoknak a személyes, emberi problémája, akik történelmi tradicióként a széthúzást, a rivalizálást, az egyéni érdek mindenekfeletti érvényesítését, az ügyeskedést és a másik fél átejtését szívták magukba.
2. ormótlan – A szervezet megalakítását a főváros kormányhivatala segítette. Egy másik értelmetlen szervet. Pontosabban, ha a kormány szándéka a főváros felszámolása, akkor lehet, hogy van „értelme”, csak nem emlékszem, hogy a főváros lakosságát erről megkérdezték volna.
3. pimasz – Miközben valóban szükség lenne egy, a közösség érdekében történő összefogásra, amely korszerű jövőképpel állna elő, mind a főváros, mind pedig a vonzáskörzetében élők igényeire és jogos elvárásaira épülve, újabb politikusi perpatvarral tereli el a figyelmet a lényegről. Ráadásul, feltételezi, hogy a fővárosiak szemét ki lehet szúrni ilyen pótcselekvéssel, vagyis még hülyére is vesz minket.
Persze, egy dologban igazuk van, akik ezt a manővert megszervezték: megtehetik, mert az érdekeltek, vagyis a város és a környező települések lakó nem tesznek semmit ellene. Mint a birkák, akiket nem csak a gyapjújuktól fosztottak meg, hanem szabad akarattal és cselekvési képességgel sem rendelkeznek. Megszokták, hogy a fejük fölött döntenek.
MÉSZ vagy nem….
Messziről kezdem… 2007-ben megpróbáltam rávenni építészeket arra, hogy kicsit többet foglalkozzanak a kommunikációval, saját érdekükben.
„Csaknem fél éve annak, hogy elhatároztam – csinálok egy kommunikációs kurzust épitészeknek. Megtanitom őket beszélni. Kérdezni és válaszolni, monológok helyett párbeszédet folytatni, egyszerű szavakkal elmagyarázni a terveiket, néha irni arról, amit éppen csinálnak. Megtanitanám nekik a megbizókkal való tárgyalás fortélyait, hogy sikeresebbek, talán még boldogabbak is lehessenek. Mindenesetre, érezzék magukat jobban, éppen ezért szabadabban alkothassanak…
Szépen leirtam egy tematikát, a saját tapasztalataimon felül, természetesen, könyvtárnyi kommunikációs elméletet is belegyúrtam, de mindig olyan szempontok szerint csoportositva, hogy az épitészek részére mi lehet fontos belőlük. Az anyagot elküldtem az ország megannyi épitészt képző felsőfokú intézményébe, és vártam. Legtöbb intézmény vezetői válaszra sem méltattak – ez jellemző arra a félfeudális rendszerre, amelyben a tartalomra oda sem figyelnek, ha nem az érdekkörön belüli név fémjelzi… A BME több hónapos késsel válaszolt, hogy szegény egyetemisták úgyis le vannak terhelve, ezért egyelőre, úgy tűnik, hogy a sikerességüket elősegitő kommunikációt most nem illesztenek bele a tantervbe… Viszont, rettentő kedvesek voltak, mert elküldtek egy kanadai egyetem az épitészhallgatók kommunikációját segitő tanerőre kiírt pályázatot – menjek oda tanítani… Mert Kanadában, ezek szerint, fontosnak tartják, hogy az épitészek képesek legyenek szakmai témáról közönséges halandókkal kommunikálni…”
Végül az Ybl, ahol magam is tanultam, mint városgazdász, mielőtt újságíró is lettem, ez az iskola adott helyet, a Kamara pedig tagjainak kreditpontot a szabadon választott kurzusért. Tízezer magyar építészből 24-en voltak kiváncsiak arra, hogy miképpen fejleszthetnék kommunikációs képességeiket.
Azon a „fórumon„, amelyet a MÉSZ-nek (Magyar Építőművészek Szövetsége) és MÉK-nek (Magyar Építész Kamara) írt nyilt levélre igyekeztek választ adni, mindennél világosabb volt, hogy nem csak az egyes építészeknek, hanem a szakmai szervezetnek is komoly kommunikációs hiányosságai vannak. Ez persze nem a legfőbb oka annak, hogy az építészek társadalmi megbecsülése mélyrepülésben van egy ideje, de afféle lakmuszként jelzi a helyzetet.
Ezen az esős csütörtöki délutánon az építészek palotájának (volt Almássy-palota, épült 1877-ben Gottgeb Antal tervei szerint, Almássy Kálmán számára) földszinti kiállítótermében nem voltak túl sokan.
Noll Tamás, a kamara elnöke beszélt arról, hogy a tervpályázat drága és hosszadalmas folyamat, ezért nem szeretik a döntéshozók, de a kamara mindig odafigyel a törvényesség megörzésére és az építészek érdekeinek védelmére. Panaszkodott, hogy az építésügynek nincs saját minisztériuma, annak ellenére, hogy jelentősebb a GDP részaránya mint a mezőgazdaságnak.
A jelenlévők egy része felháborodott az elnök kijelentésén, hiszen a felsorolt negatív példák (Kormányzati Negyed, Városháza Fórum) nem az építészeti tervpályázatok rendszerére, hanem az előkészítetlen programú, megalomán projektekre mutatnak rá.
Igaz, a magyar építész-társadalom gyengeségét is érzékeltetik. Amikor a munkaéhség a politikusok feltétlen kiszolgálójává teszi az építészeket, akkor a nagyobb közösség, a város valódi érdekei a háttérbe szorulnak. Ugyanakkor, a szolgalelkűség, hosszú távon itt sem kifizetődő. Az építészek társadalmi megbecsülésének hiánya ebben a szolgalelkűségben keresendő. Rossz lóra tesznek mindannyiszor, amikor a változó politikai hatalommal paktálnak – nem csak a szélesebb társadalmi támogatottságukat vesztik el ezzel a magatartással, de még a kiszolgált politikusok is beléjük rúgnak, amikor az érdekeik úgy kívánják: külföldi sztárépítészekkel villognak.
A magam urbanista lelke sosem tudja megbocsátani azoknak az építészeknek, akik részt vettek a Városháza Fórumra kiírt pályázaton, ahelyett, hogy bojkottjukkal hívták volna fel a figyelmet arra, hogy ami ebben a városban megy, az tarthatatlan. Szánalmas dolog, hogy tízezer magyar építész nem képes a saját sorsát összefogással jobbra fordítani! Rágódnak az odavetetett projekt-csontokon és csaholnak, ha nem kapnak eleget. Így, ez csak egyre rosszabb lesz.
Az építőipar helyzete katasztrófális, az építészek 90%-ának nincs munkája, stratégiai tervezés nem létezik sem kormányzati, sem fővárosi szinten, csak ötletelések, amelyek a hatalomhoz közel álló építészek magánprivilégiuma.
Bálint Imre Ybl-díjas építész, a Fővárosi Kamara elnöke, figyelemre méltó ügyességgel beverekedte magát a Főpolgármester szűk szakmai tanácsadó testületébe, hogy legalább az építésztársadalom budapesti részét képviselje, de nem valószínű, hogy a koncepció nélküli projekt-szemléletet egymaga meg tudja változtatni.
A törvényesség védelme önmagában nem sokat ér – az építészek szakmai szervezetei ennél sokkal hatásosabb offenzivával kell fellépjenek, a maguk és a humánus épített környezet érdekében:
1. Szisztematikusan felépített szakmai-társadalmi fórumokat kell szervezni, amelyek tudatosítják a legszélesebb társadalmi körben és ezáltal a politikai hatalommal is, hogy a magyar építészek kreativ tudásának hatékonyabb felhasználása a gazdasági fellendülés húzóágazatát jelentő építésben, nélkülözhetetlen elem.
2. A szakmai összefogást nem csupán az építészekre, hanem az építésben, területfejlesztésben és településrehabilitációban részt vevő szakmák mindegyikére ki kell terjeszteni – közös érdek, hogy ne csupán egy-egy projekt valósuljon meg, ami valamelyik politikus kedvenc építészének a fiókjában várja az alkalmat, hanem általános javulás álljon elő az építés szellemi szférájában. A vészesen kevés munka oka ugyanis nem elsősorban pénzhiány, hanem a tervezés presztizsének alacsony volta. A gazdasági válság kitűnő alkalom átgondolt, és közmegegyezéses tervek elkészítésére – sokkal alaposabb előkészítésre és tervezésre, mint ahogy az korábban volt! Azt a forrást, amit a kormány, az önkormányzatok elő tudnak teremteni, néhány éven át csak tervezésre, programkészítésre szabadna felhasználni!
3. A szakmai összefogás kezébe kell vegye a stratégiai tervezést! Nem szabad az építészeknek olyan gazdasági és politikai érdekek szolgálatába állniuk, amely társadalmi hasznossága kétséges! Rá kell mutatni, hogy az a stratégiának eladott projektlista alkalmatlan a korszerű környezetalakításra!
4. A szakmai programok mellett elkötelezett újságírók közreműködésével kommunikációs stratégiát kell kialakítani, amely a nagyközönség felé érthetően képes artikulálni az építészek szándékait. Nem reklámügynökséget kell felfogadni, hanem szóvivőt, kommunikációs tanácsadót, aki egyrészt érti az építészek problémáit, másrészt azokat hatásos megnyilatkozásokban képes elfogadtatni, így, ha nem is egyik percről a másikra, de kemény, következetes munkával hozzájárul az építészeti tervezés társadalmi megbecsülésének megérdemelt szintjét elérni.