A potenciál
A lehetőség, ami minden lakásban ott rejlik…
Továbbra is a kétgenerációs lakásról lesz szó, arról a folyamatról, amelyet én nem belsőépítészeti tervezésnek, hanem a lakás újrafunkcionálásának nevezek.
A napokban felhívott egy fiatal ember, hogy neki egy belsőépítészre van szüksége, de nem tudja, hogy is megy ez a dolog… neki vannak ötletei…
Nos, akkor kezdjük annál a pontnál, hogy van egy lakás, és van egy ember, aki meg akarja, vagy már meg is vette azt a lakást… persze, vannak Isten áldotta tehetségű emberek, akik minden tanulás nélkül, egyszerűen úgy tesznek le tárgyakat a térben, hogy az gyönyörű, de az én fogalmaim szerint a dolog mégsem itt kezdődik.
Lassan negyven éves szakmai tapasztalatom alapján, elég magabiztosan kijelenthetem, hogy minden lakásban van valamilyen potenciál. Nem feltétlenül az, amit a lakás tulajdonosa szeretne kihozni belőle, mert a potenciál a lakás adottságaiból fakad. Amikor látok egy borzalmas lakást – sok ilyet látok -, az első kérdés, amit felteszek, hogy mit lehetne ebből kihozni, függetlenül a tulajdonos igényeitől, mert ebben a fázisban még csak azt keresem, hogy kinek lehetne az adott lakás a legmegfelelőbb. Ha egy lakásban rejlő potenciál véletlenül megegyezik a tulajdonos személyes profiljával, akkor bingó! De ez ritka nagy szerencse. Ezért szoktam azt javasolni, hogy mielőtt még valaki lakást venne, hívjon, hadd nézzem meg a lakásban rejlő lehetőségeket. Eddig egy kedves baráti pár élt ezzel a lehetőséggel, de mintha ők is megrettentek volna attól, hogy bizony egy lakás potenciáljának a vizsgálata sem kétperces munka.
A még nagyobb munka az, ha a lakásban rejlő potenciált igyekszünk úgy kihasználni, hogy az a lehető legmegfelelőbben szolgálja a használóját. Mert ebben az esetben egy objektív, fizikai adottságú teret kell „összehozni” egy szubjektív lénnyel, annak minden vágyával. Nekem minden hajdani munkám egy történet, mert minden munkámat úgy fogtam fel, hogy egy sorsot kell jobb irányba terelni. Jobb irányba, mint amilyenben a kapcsolatunk kezdetén volt.
Bné Brak-i utcakép
Nem felejtettem el az első munkámat, amit egy véletlennek köszönhettem, bár a zsidó filozófia szerint véletlenek nincsenek : egy nap, 1985-ben, az izraeli július egyik legmelegebbikében a Maon Olimban (befogadási központ) egy fekete-kaftános, kalapos férfi keresett engem. Emlékszem, ahogy feszengtem a miniatűr shortomban és a vállpántos trikómban, szemben a feje búbjáig beöltözött emberrel, aki mögött feltűnt a harisnyás-parókás, hosszú ujjú blúzos felesége, de ők szelíden mosolyogtak, és héberrel kevert magyarul azt mondták, hogy lenne egy munka, amivel szeretnének megbízni engem… Az én héberem kábé olyan volt, mint az ő magyarjuk, de megértettük egymást. El nem tudtam képzelni, hogy milyen munka vár rám, de miután magamra kaptam valamit, beültem a feleség mellé az autóba és átutaztunk Bné Brakba. Egy építés közben lévő ementáli sajt-szerű képződményhez gurultunk, ami az ő háromszintes családi házuk hivatott lenni, ámde abban az állapotban egy dobozológiai kisérletnek nézett ki. Az történt ugyanis, hogy az építész elkészített egy tervet, amit a kuncsaft nem nagyon értett, tehát elfogadta, ám amikor a kőműves már kezdte húzni a falakat (a ház vasbeton vázszerkezetű volt, mint a legtöbb izraeli lakóépület, vagyis a szintek már készen álltak, a válaszfalakat kezdték építeni), a megbízónak nem tetszett amit látott, ezért azt mondta a kőművesnek, hogy azt a falat mégsem oda, hanem amoda legyen szíves. Erre jött az építész, jól lehordta a kőművest, hogy nem a terv szerint épít. A kőműves bontott és épített újra, amit a megbízó megint nem szeretett, és az egész folytatódott addig, amíg a kaftános úr összerúgta a port az építészével és a kőművesével is, azok csapot-papot otthagyva elmentek, a tulajdonos pedig maradt a félig kész ementálival… Ekkor olvasta azt valahol, mert, hogy vallásos lapban ez biztos nem jelent meg – egy építésznő két kisgyerekkel Magyarországról érkezett. Sosem kérdeztem meg tőle, hogy miért gondolta, hogy én megoldom a problémáját, de az úton elmeséltem neki, hogy nem vagyok építész, városgazdász és újságíró diplomám van, ellenben a két kisgyerekemet valóban egyedül nevelem, és mindössze három hónapja vagyok az országban.
Szerencsémre, a műszaki rajz nemzetközi nyelv, és miután bejártam a terepet és megkaptam az eredeti terveket, megértettem, hogy milyen nagy a baj. Leültem a feleséggel megbeszélni a dolgokat. Életemben nem terveztem semmit ortodox zsidóknak, de tudtam, hogy a halacha (a zsidó élet törvényei) nagyon szigorú előírásokkal teli – minden részletet meg kell tudnom, hogy megoldjam a feladatom. A kudarctól való félelem, a belém nevelt megfelelési kényszer egyszerre működött és kialakított egy olyan információ-szerzési rendszert, amely fontossága csak sokkal később tudatosodott bennem. Akkor, 1985-ben csak jól akartam megoldani a feladatom, életem első munkáját Izraelben, hogy a gyerekeimet el tudjam tartani – még nem tudtam, hogy a városgazdász mivoltom, az újságírói gyakorlatom, az eredendő kíváncsiságom is segített, hogy kitűnjek az építészek közül, akik lekezelően bántak a klienseikkel, akiket felbosszantott a megrendelő vizuális kulturálatlansága, és esze águkban sem volt a „saját stílusukat” feladni azért, mert a háziasszonynak széles pult kell a rétesnyújtáshoz… Az én erényemmé az vált, hogy nekem viszont a rétesnyújtás szükségessége „szent” dolog volt. Minden, ami a használó életének része, azt meg kell tudni oldani – ha ezért nem alszom éjjel, akkor is. A ház ki kell szolgálja az embert, nem fordítva! Nekem pedig az a feladatom, hogy kitaláljam, miként oldható meg a térben mindaz, amire a lakónak szüksége van.
Mivel, nem az írott szabályok szentsége, hanem az emberi szükségletek vezettek, rengeteg olyan megoldást találtam, ami egyedivé tette a terveket. Ez sokszor megdöbbentette az embereket, küzdenem kellett az elgondolásaimért, de ha sikerült, annál nagyobb volt az öröm, és híre ment… Az első munkámból évekig kaptam újabbakat, de mindig amolyan „problémás eseteket”. Az egyik építési vállalkozó Acamolnak becézett (az Acamol a magyar Kalmopyrin izraeli megfelelője), olyan tervezőnek, aki megoldja azt, ami megoldhatatlannak látszik. Nem terveztem hatalmas villákat, luxuslakásokat. Ők sem találtak meg engem, de meglehet, hogy én sem találtam volna semmi élvezetet az ilyen munkákban. Adj nekem egy gangos ház földszintjén 19 négyzetmétert, hogy kitaláljam, mit lehet azzal kezdeni – az a feladat!
Évekbe telt, és persze a zseniális mentorom közreműködésének köszönhetem, hogy rájöttem – a tervezési módszerem meglehetősen egyedi, és nagyképűség nélkül kijelenthetem, hogy jól működik. Persze, rengeteg hátránya van – az egyik, hogy ebből a munkából meggazdagodni nem lehet, és nem lehet kispórolni belőle a sok munkát. Amikor építkezem, mert a munkám nem tervkészítés, hanem az építés maga, állandó stresszben élek, részleteket tervezek még álmomban is.
Jó csapat nélkül semmit nem érnek a tervek. Ha nincsenek olyan szakemberek körülöttem, akik hajlandók megcsinálni azt, olyan precízséggel, ahogy elvárom, akkor a terv nem működik.
Az ablakmélyedés értékes tér, ha a fal vastagsága 66 cm. A szomszédok látványa viszont nem érték… ezért az ablaknyitás-rendszerét is érdemes megváltoztatni egy gangos házban.
Tegnap este felrajzoltuk a betonra a gipszkarton válaszfalak helyét. Kiderült, hogy a vízvezeték és az elektromos kábelköteg is, pár centivel arrébb van annál, mint ami a tervben szerepelt. Két lehetőség van: belenyugszom abba, hogy ez van, és folytatjuk az építést, vagy felhívom mind a két szakembert, hogy reggel jöjjön ide, és vésse a betont, „tolja át” a vezetéket oda, ahol a terven szerepelt. Természetesen, az utóbbit tettem, és ezért abban a pillanatban mindketten, bizonyára nagyon utáltak engem, nem beszélve a kartonosról, akinek megint elment néhány órája üresben, de mindegyikőjüknek elmagyaráztam, hogy nem holmi női szeszélyből terveztem oda azt a válaszfalat – megértették és megcsinálták amire kértem őket.
A napokban Nej Gyuri azt kérdezte, hogy birok talpon maradni az építőiparban, a sok macsó pasi közt „főnökként”. Őt mindig „átverik a szakik”. Sokadszorra már nem – ha az ember tudomásul veszi, hogy a másiknak ez a megélhetése, és tiszteletben tartja a munkát, miközben ellenőriz minden apróságot. Ott kell lenni, látni, ha valami nem stimmel, minél hamarabb észrevenni, hogy minél kevesebb legyen a fölösleges munka. Bevallani, ha tévedtem, és elfogadni, hogy más is tévedhet, ám a tévedéseinket ki tudjuk javítani. Nem könnyű nőként helytállni az építőiparban. Zsidó nőként arab férfiaknak adni az utasításokat – kemény megmérettetés, de jó iskola. Amikor a legreménytelenebbnek látszik a dolog, akkor mélyen a szemébe nézni az illetőnek és azt mondani, hogy biztosan meg fogja tudni oldani! Megoldja, mert a szakmai büszkeségét sértené, ha nem tudná. Aki jól dolgozik, azt legközelebb is hívom, ajánlom másoknak, aki igyekszik, annak segítek, de aki átver, az nem kap második esélyt.
A sorozat következő cikke: Az ember itt olvasható…
A sorozat ITT KEZDŐDÖTT
Kétgenerációs lakás
Az értékek tiszteletben tartásával korszerűsíteni a XXI. század követelményei szerint.
Kamaszkorban kezdődik az elszakadás a szülőktől és jó ideig tart a „se vele, se nélküle” helyzet. Országonként és korszakonként különbözőek a szokások, amelyeket a gazdasági helyzet tovább bonyolíthat – a hetvenes évek elején, nagy szerencsének számított külön lakásba költözni, még fiatal házasok is gyakran laktak együtt a szülőkkel. Az ezredfordulón már sokszor vettek a szülők külön lakást az egyetemista gyereknek.
A gazdasági válság derékba törte a korábbi trendeket. A magyar ingatlanpiacon túlkínálat van és marad is egy darabig, hiába próbálnak optimista képet festeni a közvetítő cégek.
A jelenlegi gazdaságirányítási rendszerben, amikor szinte senki nem tudja, hogy mi lesz egy fél év múlva, milyen újabb adóötletekkel rukkol elő a kormányzat, még azok is nehezen hajlandók ingatlanba fektetni, akiknek pedig van pénzük.
Az ingatlanbefektetéshez kiszámítható, tervezhető jövő kell. A politikai-gazdasági helyzet okán a hazai és a külföldi befektetők is inkább máshová viszik a pénzüket. Tőkeszűkében az új lakások építése is jelentősen megcsappant, arról nem is beszélve, hogy azok, akiknek szükségük lenne lakásra, nehezen kapnak hitelt, vagyis a fizetőképes kereslet is csökkent.
A kibontakozás lehetősége ma elsősorban a gazdaságpolitikusok kezében van – éppen ezért javulásra, rövid időn belül remény sincs. Ha valamikor stabilizálódik a helyzet, akkor is csak fokozatosan kezd majd emelkedni a fizetőképes kereslet, ezért a családok rákényszerülnek kreatív megoldásokat találni életminőségük javítására. Ilyen lehet a kétgenerációs lakás, amelyet a már meglévő, többnyire lepusztult lakásállományból lehet kihalászni, ha kellően ambiciózus a tervező…
Minden lakóépület egyfajta lenyomata építése korának. Az akkori társadalmi viszonyoknak, szokásoknak. De évszázadokon át képesek voltak az emberek apróbb-nagyobb átalakításokkal a régi épületeket is a maguk életformájához igazítani. Lényegében, a nemzetközi silányság építészetének (a Bauhaust követő korszak szerte a világon) kibontakozásával indult meg a mindenáron újat építeni-mánia, ami a régi épületek lebecsülésével, és tudatos tönkretételével járt, hogy aztán a kockafejű, egyen-embereknek, egyen-kocka házakat építsenek.
Ám az ember igen jó túlélőképességgel megáldott lény, ezt az őrületet is túlélte… igaz, átesett a ló másik oldalára, de éppen arra jók a gazdasági válságok, hogy ésszerűsödjenek a dolgok: eljött ennek az ideje. Magyarországon a meglévő lakásállomány korszerűsítése lehet a gazdasági pangásból való kilábalás motorja – ha néhány szempontot komolyan vesz a kormányzat – ha ez nem, akkor a következő. Kivételesen, nem osztom az észt, hogy mit kellene tenniük, hanem a magam, szerény eszközeivel teszem, amit tudok – tervezek. Mert meggyőződésem, és már megvalósult példákkal is tudom bizonyítani, hogy nincs az a rossz lakás, amiből ne lehetne jót csinálni. Az eredmény a befektetett szellemi energiával arányos. Persze, pénz is kell az átalakításhoz, de a jó és a rossz lakás között nem a befektetett pénz, hanem a tervezés-képesség a különbség.
Ha a magyar építészek – tisztelet a kivételnek – kevesebbet panaszkodnának és többet foglalkoznának a valóságos problémák megoldásával, akkor részesei lehetnének egy hasznos építési tevékenységnek, amelyben nem csak a tudásukat hasznosíthatnák, hanem maguk is sokat tanulhatnának. Fontos szakmai részleteket és nem kevésbé lényeges – alázatot a megoldandó feladattal szemben, ahelyett, hogy az aktuális politikai kurzussal aláztatnák meg magukat, újra és újra!
Az épületnek ezt a részét 1908-ban építették.
A következőkben egy olyan lakásról lesz szó, amelyet jó ideje próbáltak eladni, mert eredeti tulajdonosai kiköltöztek a városból, de mindaddig nem ment el, amíg nem sikerült meggyőznöm valakit, hogy érdemes megvenni – ebben a lakásban is ott van a lehetőség jóvá lenni.
Nem átlag-lakássá, mert olyan, az én fogalmaim szerint nincs is, hanem olyanná, amelyben bizonyos emberek jól érezhetik magukat, mert kényelmes, pont az ő igényeikre szabott.
Vagyis a lakás középpontjában is, mint a városéban, a használó ember áll! Nem a színek és formák, bár ezek is nagyon fontosak, de alapvetően a komplexen értelmezett funkció az, ami mindent meghatároz. Ebbe bele tartozik az is, hogy a lakás tere, amiben mozgunk arányos legyen.
Ennek a lakásnak a legnagyobb hátrányát, a négy és félméteres belmagasságot, alakítom a legfőbb erényévé.
galéria, mint nyomasztó élmény
Galériázni – csak mértékkel…
A lakás egyik szobája 2 méter 70 cm széles, a másik két centi híján 4 méter. Mindkettőnek a mélysége 5 méter 66 centi. Ehhez jön a 4.5 méteres belmagasság.
Kellemetlen érzést keltő aránytalan dobozok ezek. A galéria-építés javíthat ezen, mégis, a legtöbb esetben inkább ront.
Két oka szokott lenni – az egyik, hogy túl nagy területet fednek le, a másik, hogy kényelmetlen „tyúklétrán” lehet megközelíteni a felső szintet, és ezért a két szint „szétszakad” – vagy itt, vagy ott van az ember, de egyik helyen sincs meg a térkapcsolat-élménye. Ráadásként jön a robusztus faszerkezet.
Sokan megrökönyödnek azon, hogy én a könnyedebb zártszelvény-szerkezetet alkalmazom, és azt is teljesen eltakarom-beborítom.
Igy a szerkezetvastagság 12 cm a padlóburkolattal és az alsó gipszkarton-fedéssel együtt. (80×40-es zártszelvényből). Nem csinálok hagyományos, „emeleti”, áttört korlátot, hanem csak olyat, ami ehhez a térarányhoz még kellemes magasság, és persze megvéd a lepottyanástól- a sorozat végén bárki összehasonlíthatja a kezdeti és a végső állapotot. (a könnyebb összehasonlítás végett három hónappal később idebiggyesztettem egy képet az átépítés utáni állapotról – 2013.04.19)
Térkapcsolat az átépítés után
A másik „trükk”, hogy megbontom a szokásos doboz-formát.
Nem nyitok össze mindent mindennel, de gondoskodom arról, hogy legyenek ki-, és beszögelések, amelyeket úgy bútorozok, hogy a szabadon maradó terület képezzen átlátható teret.
Kapcsolat a lent és fent között…
A térbe állított lépcső, amely nem hermetikusan, de funkcionálisan szétválasztja az étkezőt és a nappali ücsörgő-sarkot, és ha nem is látom át az egész teret egy szempillantásra, érzem, hogy nincs lezárva, hanem folytatódik.
Régóta rájöttem, hogy nem egyszerűen a „falra kent bútoroktól” lesz nagyobb térérzetem. Gond nélkül befordítom a térbe azokat a bútorokat, vagy építészeti elemeket, mint a lépcső, ha az funkcionálisan helyén való.
Korszerűsítés, a szó valódi értelmében
Egy ilyen, több, mint 100 éves házban rengeteg olyan részlet van, ami valamikor talán jól működött, de ma már elavult, és a sok értizedes elhanyagoltság következtében gennyes pontjává lett a lakásnak.
Ilyenek a légudvarok, többségükben.
Százhat éve málló vakolat, a vízelvezetés már rég nem működik, ezért az esővíz áztatja a lehulló vakolatrétegeket, a környező falakba pedig lassan felszívódik a víz.
Az ilyen problémákat egy társasházban századunk technikai színvonalán kellene megoldani úgy, hogy minden lakónak jó legyen.
De ez valamiért nem megy, így ezt is a lakásfelújítás keretében kell rendbe tennünk, ha nem akarjuk, hogy a frissen felújított lakás falai vizesedjenek.
70-es évekbeli fürdőszoba-részlet
A teljes fűtési és melegvíz-előállítási rendszert korszerűsíteni kell, mert amit a múlt század hetvenes éveiben az akkori IKV szakemberei kitaláltak, már akkor elavult volt.
A ház fürdőszobáinak gázbojlerei egy gyűjtőkéménybe vannak bekötve, és amikor néhány éve az akkori közös képviselő felújíttatta a kéményeket, ezeket sorra kihagyta – ma már szinte életveszélyesek.
Első dolgom volt száműzni a gázt a lakásból, az egész rendszert átállítani elektromos áramra.
A közhiedelemmel ellentétben az elektromos padlófűtés nem drágább, ámde sokkal hatékonyabb a gázközponti fűtésnél, a konvektorokról nem is beszélve.
Valójában tehát, egy ilyen lakás esetében a vásárló a puszta külső falakat veszi meg, hiszen az aljzattól a külső nyílászárókig mindent ki kell cserélni.
Fürdőszobarészlet az átépítés után…
Fürdőszoba 2013
Viszont ez a nagy átalakítás lehetőséget teremt számunkra, hogy a lakás minden részletének szükségességét alaposan átgondoljuk, és megtaláljuk azokat a megoldásokat, amelyek az elkövetkezendő 20-30 évben hatékonyan szolgálják az új lakókat.
Konyha-étkező
Talán furcsa, de szerintem, érdemesebb egy jól felszerelt kislakásban élni, mint egy hodályban, ami csak kis mértékben szolgálja a kényelmünket, amelynek a rezsije magas, ezért a havi számlák értelmetlenül apasztják a pénztárcánkat.
Igen, ez az „addig takarózz, ameddig a takaród ér”- szemlélet, amely a praktikumot többre becsüli, mint a „majd megmutatom, hogy micsoda házam van” kivagyiságot.
Mert az ember nem annyit ér, amennyi pénze van, hanem amennyi ész, emberség, és a társai iránti felelősség szorult belé.
A lakás beszédes műfaj – elárulja, hogy ki az ember, aki lakja.
Érdemes odafigyelni erre.
A sorozat következő része: A potenciál itt olvasható…
A sorozat ITT KEZDŐDÖTT
Isten veled, Bródy!
Valamikor régen, a Bródyban…
Vigyázat, hosszú és szentimentális jegyzet egy lakáseladás margójára, mert muszáj volt kiírni magamból…
Nagyjából nettó 4 év teljes piaci érdektelenség után, csekély alkuval, a szüleimnek sikerült eladni üresen maradt pesti lakásukat, és ennek ma örülni kell. Örülök is, naná, az egyik szemem nevet. Felsóhajtott mindenki, végre elment a “Bródy”! Számomra ő volt a Palotanegyed névadója.
Pontosan emlékszem hogy sütött a nap, amikor a Könyves Kálmán körúti szükséglakásból felkerekedve, mentünk az újonnan kiutalt és felújított, Bródy Sándor utcai tanácsiba, a társbérletünkbe. Alig több mint három évesen, nagyon izgatott voltam a kalandtól. Élénken él az emléke, ahogy odafele, anyám kezébe kapaszkodva, szökdécselve próbálok felérni a kőfal tetejéig és belátni a Múzeum kertbe, majd később megcsap a lépcsőház, a lakás, a konyhabútor illata. Azóta is imádok frissen festett lakást körüljárni, körülszaglászni. Két szoba plusz hall, tágas konyha, vagy csak én voltam hozzá kicsi, és a hosszú előszoba végén Juhász úr titokzatos birodalma, ahova tilos az átjárás. Egész biztosan voltam bent, de ha voltam is, Juhász úr kapcsán csak egy csíkos köntösre és a dohányfüst szagra emlékszem, meg hogy pancsolni nem ért, ha nem a mi időnk volt éppen.
A dupla udvaros hatalmas ház hátsó traktusában megbújó második emeleti saroklakásban három évet éltünk, aztán még nagyobb szerencse érte a családot. Összejött egy csere az első udvar földszintjére, igaz, az csak két szoba volt, de már majdnem csak a miénk! Ma úgy mondanánk finoman, hogy egy előnytelen adottságú, nem túl világos, nehezen kifűthető, 4 és fél méteres belmagasságú lakásban éltünk négyen, majd húsz évet. Ahol a családi asztalhoz leülni csak hárman fértünk el az előszobában, és anyám mindig legyintett, hogy sebaj, állva több fér belé! Ahol mázli volt hogy két lány volt, és csak kis korkülönbséggel, így békésen marhattuk egymást bármikor a kisszobában, és ahol a kádban és a klotyón ülve is kényelmesen lehetett kettőnknek diskurálni.
A házban, ahol hétköznapian különös kisemberek éltek. A második emeleti körfolyosós fogócska nyomai még ma is látszanak a hugom homlokán, és ehhez kötődik az első álmom is, amire emlékszem. Történt az úgy, hogy végigálmodtam a valóságot addig, amíg elvitték Krisztát az esztékába, ahol összekapcsolták a fejét, hogy aztán mindenki őt ünnepelje, mennyire ügyes és bátor, hogy nem sírt. Bosszúból éjszaka, a tudatalattimban aztán tovább folytatódott a történet, megfűztem ugyanis a hőst, engedje már meg, hogy belenézzek a fejébe! Tisztán látom ma is, ahogy a kegyesen odahajtott fején óvatosan szétnyitom az összekapcsolt sebet, és mit látok? Töltött káposzta van a húgom fejében, pont olyan mint a fazékban, ha leemeled a fedőt!
Még a másodikon mellettünk lakott Hanna néni, aki szenvedélyes pecás volt és akinél először láttam balatoni angolnát.
Alattunk Valiék, aki gyerekkorában állítólag kiszúrta a szemét egy kötőtűvel, és mindig az üvegszemével néztem farkasszemet.
A földszinten a mosolygós Anna néni, akihez még a híres cigány nótaénekes, Horváth Pista is járt énekórára, leírhatatlan rózsaszínű zsabós ingében.
Kicsit arrébb a nagyon udvarias, szintén zenetanár Tibor bácsi, akit későbbi kutyánk, akiből házőrzőként csak a halálra nyalás halálnemét néztük volna ki, érthetetlen okból mindig iszonyatosan megugatott.
Ott volt még a jóképű vizilabda edző is a ház legszebb nője címet minden évben megérdemelten elvitt feleségével, és két
tejszőke kislányukkal. A lányok egyike korán, tizenévesen halt meg, állítólag túladagolásban.
A folyton ipari mennyiségű rántott húst sütő Gabi és a csepeli papírgyár bikaerős hórukkos Tibije is fiatalon haltak meg, utóbbit az ital vittel el, előbbit talán a Tibi után maradt űr.
Földszinti éveinkben sem volt unalmas az élet. Jobbról Szakácsék, a házmesterlakásban. Gizi néni tudta kimondani a legtöbbször egy mondatban azt hogy izé, Bandi bácsi tudott a leghangosabban ásítani. Mindketten kint ültek naphosszat a lakás előtti fotelekben, ott tartották a fogadó óráikat. Nyári napokon Bandi bácsi kedvenc viselete a fehér necctrikó és a klottgatya volt, fejét négysarkán megkötött zsebkendővel védte, fáradt lábait sokszor áztatta lavorban. Mindehhez a keze túlzás nélkül olyan szép volt, a tetkóival együtt is, amilyet férfiban, addig csak apámnál láttam.
Meleg hétvégeken mindannyian láttuk-hallottuk, ahogy másik szomszédunk, Karcsi bácsi – szigorúan borotválkozás után, hajhálóval a fején – csoszog a fogadóra, vonszolva maga után egy hokedlit, meg egy sakk táblát. Szemből Dömötör bácsi is csatlakozott, hol kibicnek, hol a statiszta Nagykarcsival alkotva másik párost.
Gizi néni és barátnői akkora fejű krizantémokat neveltek az udvaron, hogy az egész utca csodájára járt. Szombat és vasárnap
délelőtt jöttek a gangos házak udvari fellépői, szilofonos, hegedűs, és a többiek, mi, gyerekek pedig előzékenyen futkároztunk az emeletről ledobott aprókat összeszedni.
És mint minden rendes mesében és házban, itt is voltak boszorkányok is. Kilcz néni úgy dörrent rá a húgomra hogy
csendesebben legyen, hogy annak nem hogy torkán akadt, de orrán jött ki a vajas kenyér, Kovács néninek pedig a tollaslabda-party felért egy ágyúdörgéses harctéri ütközettel.
A ház aljában lévő trafikig bőven 10 alatt lehetett lefutni a százat, Frici bácsi kacsintós pénztárcáinak látványa és a dianás cukorka volt a nyertes jutalma. Kezdetben egy két forintossal tűztünk ki fagyit venni hugommal a cukrászdába is, vagy kicsivel többel az élet értelméért, a piramisért…
23 évesen költöztem el a házból, amelynek még utána is voltak jó időszakai. A kétezres évek elején, az Izraelből hazatelepült Éva megvette, majd felújította a ház legreménytelenebbnek tartott lakását, hogy közben beindítsa a ház posztmodernkori mesés életét. Közös képviselőként szervezett vasárnapi kertészkedést, udvari kóruskoncertet körfolyosói hokedlis karzattal, lett a negyediken egy közösségi szoba internet lehetőséggel és folyamatosan dokumentálta a Bródy életét a házblogban.
Mondanám még tovább is szívesen hogy mi minden csoda történt még, de mifelénk minden jó, ha a vége rossz! Az udvari komposztálót feljelentették az ÁNTSZ-nél, mert túl sok volt valakinek a muslica, a biciklitárolót luxusnak tartották, az átvett hiányból ésszerű tervezési gyakorlatot csinálni több mint gyanúsnak, a felújítási terveket elvetendőknek, Évát túlnyüzsgőnek, az ellenzéki közös képviselő jelöltet szimpatikusabbnak…
Jó, abbahagyom! Ez is csak egy ház, tudom, és különben sem a falaknak van történetük. Elismerem, mázlink van, hogy elment végre a Bródy, tetejében jó áron kelt el, jó kezekbe került, van jövője, teljes lesz a rekonstrukció, készen vannak már a tervek. Nálunk is indulhat az új projekt. Próbálom könnyedén venni, ahogyan a ház nagymúltú asztalos és fejfagyártó maszekja, a mindig vidám és fürge járású özvegy Ficzus Ferdinándné trillázta folyton már messziről és integetve: “Puszi, puszi!!”
A lakás átalakulásáról szóló sorozat itt kezdődik…
Vacsoravendégek
Könnyű vega-vacsora előkészületben…
Miután elkészült az én váram, az egyik legnagyobb öröm, hogy vendégeket hívhatok. Nagyon régi, és újabb ismerősöket, barátokat. Volt itt búcsúbuli is, de most, hogy a súlypont megint Izraelben van, ám elég sokat jövök ide, a „kiscsoportos” vacsoravendégség tűnik a legjobb a formának.
Az első vacsora-vendégek Szilágyi János, Kornis Mihály és a felesége Göczey Zsuzsa volt.
Most már arra is odafigyelek, hogy akiket meghívok, lehetőleg ne ismerjék egymást korábbról, ne tartozzanak ugyanahhoz a szakmai brancshoz, de valami mégis kapcsolja össze őket, azon túl, hogy Magyarországon élnek és én ismerem őket.
A szerdai vacsorára Marthi Zsuzsa várostervező építészt, Virág Tamás szociális munkás-újságírót, és Nej György újságírót hívtam meg. Közös vonásuk, hogy a körülöttük lévő világról mindegyiküknek karakteres véleménye van és azt többnyire meg is írják. Nej Gyuri osztálytársam volt a valamikori MUOSZ újságíróiskolában, már akkor is az Magyar Rádió belső munkatársa. Én csak külsőztem ott néhány évig. Zsuzsát egy szakmai kornferencián ismertem meg, és azóta tartjuk a kapcsolatot, néha sikerül rávennem, hogy a podo-pro.hu-ra is írjon. Tamás szintén írt ide, de őt a nyóckeri lokálpatriótaságunk hozott össze. Sok tekintetben egyet is értünk, másokban vitatkozunk, de ez éppen így jó.
Mi a terved? – kérdezte Zsuzsa, amikor megérkezett, mert feltételezte, hogy „csak úgy” nem hívom vacsorára. Hát, igen, persze, van egy elképzelésem, de nem szervezek sem szakmai, sem politikai összeesküvést. Egyszerűen, szeretnék olyan emberekkel találkozni, kényelmes, otthonias körülmények között, akiket tisztelek, szeretek, érdekel, hogy mit gondolnak, vagy mit csinálnak éppen. Szeretek de nem tudok kis mennyiséget főzni, ezért inkább meghívok néhány embert, és „megetetem” őket. Van jó Vylyan borom, amit egyenesen a pincészettől rendelek. Ez nem nagy trakta ezüst eszcájggal, damaszt abroszon, csokornyakkendős pincérekkel, csak egy könnyű vacsora, rendszerint sok zöldséggel, gyümölccsel, a lényeg, hogy dumáljunk, ápoljunk az emberi kapcsolatokat, megismerjünk olyanokat is, akikkel nem feltétlenül találkoznánk össze amúgy.
Network-nek is mondhatjuk, bár ennek nincs közvetlen üzleti célja, természetesen, de sosem lehet tudni, hogy az ilyen kapcsolatokból mi alakul ki az idők folyamán. Kornis Mihályt egy Bitter Brunóéknál rendezett vacsorán ismertem meg, Korniséknál pedig éveken át voltak szombat esti összejövetelek, ahol Heller Ágnestől Tatár Györgyig nagyon sok érdekes emberrel találkozhattam. Két évtizedes külföldi élet után nagyon jót tett nekem az, hogy egy sor, számomra „új emberrel” jöhettem össze. Most pedig, mivel korlátozott ideig vagyok itt Pesten, még fontosabb, hogy minél több ismerősömmel, barátommal találkozhassak, de egyenként ez elég reménytelen, így „csoportosítom” őket úgy, hogy talán számukra is egy-egy emlékezetes este válik belőle.
Szabadegyetem Pécs
Város az egyetemen, egyetem a városban – szekcióülés elé:
Eva Mihaly Amichay 2013 TLV
„Ha nincs kenyér – nincs Tóra, de ha nincs Tóra, akkor kenyér sincs!” – mondja az ősi zsidó bölcselet, arra utalva, hogy az ember szellemi és fizikai „táplálékának” egyensúlya teremtheti meg a jólétet.
Pécsett jó ideje megbomlott az egyensúly.
Amikor a másik tulajdonát következmények nélkül el lehetett rabolni, amikor kormányzati szintre emelkedett a fosztogatás, amikor az egyenlőknél is voltak egyenlőbbek, amikor a rendszerváltás szlogenjével a közjavakat kisajátíthatták a legegyenlőbbek.
Azóta, hogy a tisztességes munka, a tehetség és a szorgalom helyett a becstelenség, a pártkapcsolatok és a mutyi a sikeresség alapja – ez a város, ez az ország nem találja önmagát – idestova 70 éve. Akkor szakadt meg az a szerves fejlődés, amely Pécs (és az ország) fénykorában, a XIX. században oly biztatóan elindult.
A XX. század közepétől rossz döntések sorába csak ritkán keveredtek jók, az átgondolatlanság és a pazarlás mára lehetetlen helyzetbe hozta a város lakosságát. Ezen a 2010-es pénzpumpa sem segített – az ész nélkül elköltött milliárdok csak még nagyobb gondokkal tetézték a korábbiakat.
Pécsnek nincs megvalósítható jövőképe, mert vezetői már jó ideje képtelenek hosszú távra gondolkodni, cím-, és rangkórságban szenvednek, süketek a lakosság tényleges problémáira, mert azok megoldása olyan következetes munkát kívánó, kemény feladat, amely meghaladja képességeiket. Ma „nincs Tóra és nincs kenyér” ebben a városban, mert sem a szellemi, sem a fizikai potenciálját nem képes kihasználni.
Erről legyen híres?
Egy évvel ezelőtt írtam azt, hogy a város vitathatatlan értéke a klímája és a felsőoktatás, vagyis az a természeti környezet, amely szépségében itt-ott már eléggé megroggyant, de alapja a klíma, még megvan, és az a felsőoktatás, amely 30 ezer hallgatójával masszív városalakító tényező lehetne – ma mégsem az. Ezt a két alapadottságot, ami megkülönböztetné sok más magyar, illetve európai várostól, még mindig nem tudja kihasználni.
A siker záloga mindig ott rejlik az adottságokban, és abban a felismerésben, hogy mire nem vagyunk képesek. Sajnos, az öntudatos szerénység nem a magyar erényeket gazdagítja – az a megalománia és az önbecsüléshiány között ingadozik, amiből sok baj származott a történelem során, és ennek is eljött már az ideje helyére tenni.
Pécs nem igazán központja semminek, de ettől még remek város lehet, ha a döntések az egyéni aktivitást és a közösségi érdeket képesek egy irányba terelni.
A XXI. századi várostervezés merőben különbözik az előző évszázadétól.
Amíg a XX. században az autó bűvöletében az évszázados tradícióktól elrugaszkodott, utópisztikus architektúrájú, gyorsuló és növekvő város ideáljában elveszett az ember, az évezred végére mindez átértékelődött: az élhető város eszménye a városlakót tette a gondolkodás középpontjába.
Új városok, lakótelepek építése helyett a városrehabilitáció került előtérbe. Nagyra becsült professzorom, Láng Tivadar, már a hetvenes évek elején azt mondta nekünk, hogy „a Maguk életében a meglévő városok működőképességével kell majd sokat foglalkozniuk”, de Magyarországon, így Pécsett sem lett elfogadottá a komplex városgazdálkodás, mind a mai napig.
A „lassú város”-mozgalom szemlélete lehetővé teszi az olyan vidéki városoknak, mint Pécs megtalálni a saját, valódi arcát, anélkül, hogy bármiféle központtá vagy „fővárossá” akarna válni. A mozgalom kritériumrendszerével vitatkozva, meggyőződésem, hogy az 50 ezer lakosúnál nagyobb városok számára is lehet cél a minőségi életkörülmények megteremtése, nem kell házi lekvárt főzni, vagy a kézművesipart mindenek elé helyezni ahhoz, hogy a pozitív értelmű lassulás elveit magunkévá tegyük.
működőképes város = 1+1 több mint 2
Pécs esetében a „lassulás” legfőbb eleme kellene legyen a projekt-orientált építkezési mánia, és pénzszerzési láz helyett kielemezni a problémák gyökerét és elindítani az együttgondolkodás folyamatát – működőképessé tenni a várost! A város jövője nem a vezetői és a helyi értelmiség magánügye, hanem azoké is, akik pár évig élnek itt, amíg egyetemre járnak, és nem kevésbé azon szerencsétlen embereké akiket tudás híján az orruknál fogva vezetnek választástól választásig.
Pécs egyik legfőbb értéke az egyetem, de az egyik legaggasztóbb hátránya a leszakadó népessége, a folyamatos munkanélküliségből fakadó reménytelenség, a nyomor, a tudatlanság, amely „öröklődik”, ha a város tudatosan nem tesz ellene. Nem a főtér márványburkolata változtatja élhetővé a várost, vagy a város főépítészének jelmondata szerint „ahol jó élni”, hanem a városlakók elégedettsége. Miután sosem lehet egy város összes problémáját egyszerre megoldani, sehol a világon, a városgazdász igyekszik megtalálni „a fonal végét”, amelyet megragadva, a kaotikus állapotokat rendszerbe szervezi, vagyis a fonalgubancot szépen, lassan felgombolyítja. A városgazdász meglátja az egymástól távol lévő dolgok közti kapcsolat lehetőségét, azt, amely többletértéket teremt = 1+1 több, mint 2. Ami egy párkapcsolatban a kibontakozás feltétele, az egy városban is a fejlődés záloga! Nem a pénz, hanem a kapcsolati rendszer!
A városgazdász koordinál a különböző szakmák, az egymástól elszakadt tudáshalmazok között és jó (város)gazda attitűddel az igényeket és a lehetőségeket a pénz és az idő koordináta-rendszerébe helyezi. A városgazdász nem álmokat kerget, hanem stratégiai együttműködést szervez, miközben szakadatlanul dolgozik a megvalósítási programokon, amelyeket folyamatosan „visszacsatol”- ellenőrzi az eredményeket, amivel korrigálhatja a következő lépéseket. Ez a bonyolultnak látszó folyamat cseppet sem különbözik attól, ami egy jól működő családban, vagy egy termelő-szolgáltató vállalatnál történik – nem kell fetisizálni, csak következetesen dolgozni érte.
a válság, mint lehetőség
A válság, a pénzhiány nagyszerű alkalom arra, hogy az egész rendszert átszervezze a város. Költekezés helyett gondolkodni kell, a kevés pénzt oda befektetni, ahol a legmagasabb a megtérülés: az oktatásba, a képességfejlesztésbe. Ez lehet a város és az egyetem szoros kapcsolatának alapja.
Mivel évtizedek óta csak látogatóba jövök a szülővárosomba, alaposan áttanulmányoztam a Pécs Városfejlesztési Koncepciójához készült részletes helyzetfelmérési anyagot. Különös tekintettel a társadalmi és a gazdasági fejezetekre, és azt, ami az egyetemistákról szól. Mert a „kulturális városfejlesztés”-hívőkkel ellentétben, meggyőződésem, hogy Pécsett először a „kenyeret” kell biztosítani ahhoz, hogy „Tóra” legyen – a gombolyag kezdete a megélhetés, ám a megélhetés biztosításához olyan formákat kell választani, amelyek hosszú távra oldják meg a problémákat, és nem csupán egyetlen szektor számára.
Elméleti fejtegetés helyett a következőkben azt az „üzleti szellemű városgazdálkodási” gondolkodást igyekszem megmutatni, amely a konkrét problémák megoldásán keresztül folyamatosan fejleszti a várost. (Tachlesz – jiddis kifejezés, a zsidók akkor vágják el a filozofikus gondolatmenetet ezzel a szóval, amikor a lényeggel egyetértve, azt akarják megtudni, hogy mit kell tenni) Az alábbiakat tekintsék vitaindító javaslatnak, mert természetesen nem gondolom, hogy nálam a bölcsek köve, és mindenre tudom a választ – a cél az, hogy meginduljon az együttgondolkodás folyamata.
tachlesz,
avagy mit kellene csinálni már holnap reggel – mentori hálózat
Egyfelől van egy leszakadó népesség, amely helyzetéről nincs pontos „emberközeli kép”. Bizonyára vannak szétszórt ismeretek, statisztikák, de ezek nem oldják meg az érintettek problémáit. Létre kell hozni egy olyan adatbázist, amely megoldás-centrikus: erre a munkára vállalkozó egyetemisták egy-egy tablettel felszerelkezve, pontosan leírják, dokumentálják egy-egy család szociális helyzetét. Éppen úgy, ahogy azokban az országokban, ahol komolyan foglalkoznak a bevándorlókkal – az első lépés a problémák empatikus feltérképezése. Jobb helyeken erre nem fásult hivatalnokokat, hanem „feladatra éhes” fiatalokat alkalmaznak. Tipikusan egyetemistáknak való munka – ezért tisztességes, teljesítményarányos fizetés jár, és egyetemi tanulmányok mellett is kitűnően végezhető. A fizetség nem a felmérés elkészítéséért jár csupán, hanem a „kapcsolattartó” további munkájáért is, hiszen a lényeg az, hogy az ő segítségével a gondokat milyen hatásfokkal tudják megoldani.
Tegyük fel…
Vagyis, mondjuk Kis Kata egyetemista felkeresi a hattagú Kolompár családot, és a lakhatáson, a foglalkoztatáson, az iskolázottságon keresztül minden problémáját felméri. Megadja az elérhetőségét, és ő maga is hetente egyszer felhívja a család valamelyik tagját, hogy az esetleges változásokról tudomást szerezzen. Ezek után a Katához hasonló egyetemisták egy közös megbeszélésen vesznek részt, amelyben a személyes adatok említése nélkül tájékoztatják egymást, hogy milyen problémákkal találkoztak, és azokat miként lehet megoldani. A megoldásokhoz szakmai segítséget kapnak egyfelől a városvezetéstől, másfelől az egyetemi szakember-gárdától.
Tegyük fel, hogy a Kolompár családnak és még több tucat hasonló családnak kritikus a lakáshelyzete: iszonyúan lepukkant az egyébként is önkormányzati tulajdonú lakásuk. Ezek a családok ráadásul egy azonos területen élnek… erre az egyetem építész – urbanista növendékei féléves tervként kidolgoznak egy megvalósítható felújítást, amit a város engedélyez, és az érdekeltek nagy arányú társadalmi munkájával, amit hozzáértő egyetemisták szerveznek meg, finanszírozza. Vagyis, magas hozzáadott szellemi energiával és szervezéssel pótoljuk az amúgy szűkös pénzforrásokat, csak olyan dolgokra költve, amely befektetés „megtérülése” azonnal tetten érhető. Óriási különbség van aközött, hogy valamit „kapnak”, vagy valamiért közösen dolgoznak!
Tegyük fel, hogy a Kolompár család négy gyermeke kissé elhanyagolja az iskolába járást. Egyrészt, mert nincs megfelelő ruhájuk, tanszereik, másrészt, mert senki nem toszojgatja őket, hogy menjenek. Kis Kata tehát megszervezi, hogy a város által szervezett használtruha-piacon a gyerekek kiválasszanak maguknak olyan ruhákat, amelyekben szívesen mennek iskolába, a város szociális alapjából beszerzik a szükséges iskolaszereket, majd pedig további négy egyetemista, személyes mentorként szegődik minden egyes gyerekhez, és addig segítik a tanulásban, amíg a gyerekek rá nem találnak a tudás izére. (Igen, ez is egy izraeli példa alapján született javaslat – ezt csinálják minden bevándorló gyerekével az első időben).
Tegyük fel, hogy Kolompár mama ugyan járt általános iskolába, de még az olvasással is vannak problémái, szakmája nincs, az immáron felújított lakásuk rendben tartása is nehézséget okoz neki, ezért Kata most egy nyugdíjas tanárnénit szerez mellé mentornak, aki szelíd türelemmel megtanítja mindarra, amit korábban, a körülményei folytán elmulasztott, így nem érzi majd, hogy a gyerekei többet tudnak nála, megerősödik az önbizalma, és idővel arra a kérdésre is határozott választ tud adni, hogy mit szeretne csinálni a házimunkán kívül.
Tegyük fel, hogy Kolompár papa már a lakásfelújítás során is nagyon szívesen dolgozott az építkezésen, emlékszik, hogy apja, annak idején kőművesként kereste a kenyerét, és miután családja minden tagja kezd aktivizálódni, ő is szeretne előrébb jutni – szakmát tanulni. Ebben az esetben Katának összetettebb feladatot kell megoldania, mert az egyetemen meg kell tudnia, hogy Kolompár papa képességei alapján a piaci igényeknek milyen szakma tanulása lenne a legmegfelelőbb. Esetleg, az egyetem kisvállalkozásokat segítő tanfolyamán résztvevőkkel kell kooperálnia, hogy egy kezdő üzleti vállalkozáshoz jó alkalmazott váljék Kolompár papából, idővel talán maga is vállalkozó lehet. Olyan munkát kell találni neki, ami perspektívát ad, amely felemeli őt a kilátástalanságból.
Tegyük fel, hogy Kis Kata egyetemi évei alatt szoros kapcsolatban van a Kolompár családdal, elméleti tudása mellé életét, személyiségét meghatározó gyakorlati tapasztalatokat szerez. Értelmiségi családi háttérrel, fiatal sebészként is képes a legegyszerűbb emberekkel szót érteni. Bár Győrből jött, az évek alatt megszerette Pécset, mert itt nem csak tanult, hanem hasznos munkát is végzett, amiért tisztességes pénzt kapott, ezért az egyetemi éveire úgy tekint, mint élete legjobb időszakára. Annál is inkább, mert a párját is itt találta meg, és a Magasház, amely éppen ebben az időben vált komplex lakóközponttá, amelyen belül előbb egyedül élt egy minigarzonban, majd a párjával összeköltözve egy kis, kétszobás lakásban, kialakítottak olyan lakásokat is, amelyek kisgyerekes családoknak is megfelel az első években, mert a házban bölcsőde, óvoda és gyermekfoglalkoztató is működik, nem csak éttermek, bárok, kávéházak és sport-központ.
a Magasház, mint a kibontakozás jelképe
Tegyük fel, hogy a Magasház az új pécsi „keltető” – a TV-torony mellett egy új, pozitív szimbólum, amire a városban úgy tekintenek, mint a reményteli jövő első fix pontjára. Mert a városháza felelős emberei elérték, hogy a tulajdonos eladja olyan befektetőnek (nem a városnak), akinek szívügye a win-win tipusú üzlet – helyi és külföldi szakemberekkel kidolgoztatta azt a modellt, amely hosszú távon jó befektetés mind a saját üzleti érdekei szempontjából, mind a városlakók számára. Miután rengeteg pénzt fektettek abba, hogy a lehető legkorszerűbb lakásokat és szolgáltatási rendszert kiépítsék, az egyetemre jelentkező külföldi, és hazai fiatalok számára a pécsi egyetem már nem csak a tanítás minősége, hanem a lakhatás és a szolgáltatások magas színvonala miatt is vonzóvá vált. Az egyetemistáknak nem kellett a legolcsóbb albérleteket felhajtaniuk a Kertvárosban, távol mindentől, ami számukra az élet, hanem kialakult egy olyan központ amely a gólyáknak a bekapcsolódást, a végzett diákoknak az önálló életbe való átmenetet jelenti, és ezzel elősegíti a városban maradásukat.
A Magasház nem egy kollégium, hanem „város a városban”, az egyetemi élet központja. Itt van az a „munkaközvetítő”, ami a mentori rendszert fenntartja, így az egyetemre beiratkozó diáknak nem kell garasoskodnia akkor sem, ha a szülők nem tudják anyagilag segíteni. A mentori rendszerben annál többet keres, minél jobb eredményeket ér el a mentoráltak önállósításában. Kis Kata két év alatt „lábra állította” a Kolompár családot, a gyerekek megszerettek tanulni, már nem kell senkinek noszogatni őket, a legnagyobb már gimnáziumba jár, és eltökélt szándéka maga is mentorrá válni. A papa és a mama is dolgoznak, gyarapodnak, büszkék saját erőfeszítésük eredményére, a szomszédság követendő példa mások számára is, egyre többen jelentkeznek, hogy szeretnék, ha ők is kapnának mentorokat. A város befektetése, az a pénz, amivel az egyetemista mentorokat fizette, a lehető legjobb helyre került, mert csökkent a munkanélküliség, nőtt az iskolázottság, és helyben maradt az itt tanuló egyetemista is. Igaz, egyetlen teret sem köveztek le kínai márvánnyal, és a párt-közeli vállalkozók is dühösek az elmaradt megbízások miatt, de a polgármester mégis megnyert magának rengeteg választót, akik elégedettek az életük alakulásával.
Tegyük fel, hogy Kis Kata diplomázása után a lakással nem volt probléma, de kérdéses volt, hogy a szakmájában sikerül-e megfelelő munkahelyet szereznie, ahol tovább fejlesztheti magát, és méltányos fizetést kap a munkájáért. De az eltelt évek során a pécsi egyetem és a város szoros együttműködésének híre elterjedt a világban, és nem csak szaudi diákok érkeztek nagy számban. Kelet Oxfordjaként kezdték emlegetni, olyan fejlődő oktatási és kutatási központként, amely egyre kevésbé függ az állami gondoskodástól.
Időközben a város vezetése átlátható, követhető és fejlődés-orientálttá tette a helyi adók rendszerét, eltörölték a bárcaadót (iparűzési adó), és bevezették a szolgáltatásalapú ingatlanadót, ami kiszámíthatóvá, tervezhetővé tette a beruházásokat. A Magasház sikere egyre több külföldi befektetőt is meggyőzött arról, hogy Pécsett értelmes partnerekre találnak a városvezetésben. A valamikori tüdőszanatóriumból világszínvonalú idősek otthonát alakítottak ki, ahol a vagyonos német és orosz nyugdíjasok mellett az előre kikötött kvóta szerint pécsiek is kapnak ellátást, a nyugdíjuk arányában meghatározott összegért.
A közösségi vagyongazdálkodás korrekt rendszere is kialakult, egyre többen mertek önálló vállalkozást nyitni, megszűntek a belvárosban a vak kirakatok, a város bevétele pedig szépen nőtt, amiből a Mecsek parkerdőt tették fokozatosan egyre szebbé, gigaprojektek nélkül, sziszifuszi, következetes munkával.
elektromos maxitaxi – mozgáskorlátozottaknak is
A közösségi közlekedés speciális, pécsi ága alakult ki – az elektromos maxi-taxi, amellyel bárhová eljuthat mindenki, a Zsolnay negyedtől a kilátóig. Mivel a környezetszennyező, benzinalapú közlekedést egyre több helyről szorították ki, szervezett magánvállalkozásként indult be a maxitaxi. A sofőrök önálló vállalkozók, de a szervezés központi, a legfejlettebb technológiával biztosítja a magas szintű szolgáltatást és a kihasználtságot, egyszerre.
A maxitaxi-rendszer benzinalapú járművei hatékony kapcsolatot teremtenek mind a Pécs-környéki településekkel, mind a fővárossal, ennek eredményeképpen a turistaforgalom évről évre nő, a vendégéjszakák száma megsokszorozódott.
Az egyetem külföldi diákjai családtagjainak kedvenc célpontja lett a város, a miniatűr multikulti, ahol a muszlimok, zsidók, ortodox keresztények is megtalálják a maguk otthonos sarkát. Igen, itt bizony jó élni, ezért idelátogatni is kellemes. Pécs, nyugodtan lehet végállomás, bárhonnan is jön valaki – ha van miért ideérkeznie. Az üzlet beindult…
Ám ahhoz, hogy ez a biztató jövő kialakuljon, már holnap reggel tenni kell – mindenkinek.
munkára fel, gyerekek…
Tisztában vagyok azzal, hogy a Hallgatói Hálózat, amely ezt a Szabadegyetemet szervezte a kormányzati intézkedések elleni tiltakozásul „indult be”. Megértem az egyetemistákat, hiszen amit a központi kormányzat művel az elképesztő ostobaság. Mégis azt mondom – nem várjatok tőlük semmit! Ők már nem változnak. Bizonyos dolgokat talán kikényszeríthettek belőlük, de alapvetően a Ti feladatotok lesz megváltoztatni ezt a világot, ahol a kiváltságok és a kényszerek káosza helyett kialakulhat az esélyegyenlőség. Nem a szocialista egalizmusé, hanem az, ami itt még sosem volt.