A lakás lelke
Füstös konyha – távol az urak lakóhelyétől
A konyha-kitérő talán rávilágít arra, hogy miért rossz a magyarországi lakások többsége. Hiszen az előző részben elemzett konyha egy pár éve épült házban van, már a XXI. században tervezték, csak éppen a XIX-XX. századi életformára. Itt van a kutya elhantolva!
Az új házakban szeretnek „amerikai konyhát” tervezni, anélkül, hogy annak az értelmét felfognák – nem azért érdemes a nappalival egybenyitott konyhát tervezni, mert akkor néhány négyzetmétert meg lehet spórolni, hanem azért, mert a XXI. századi nők nem hajlandók a házicseléd szerepét betölteni még akkor sem, ha egyébként szeretnek főzni és családjukat a legjobb falatokkal kényeztetni. Ezért, az, aki a konyhában serénykedik, mellesleg, ma már egyre több férfi is felfedezte ennek az örömét, szóval, aki a konyhában van, azt nem kell a lakás eldugott szélébe deportálni, hanem részese kell legyen a nappali történéseknek!
A konyha mellett az étkező nem kevésbé fontos része a lakásnak – a tv-re meredő kanapé-tespedtséget sokszorosan megelőző helyen! A jó családi életnek a konyha és az étkező a központja, a lelke – a ház „tűzhely-melege”. Nem véletlenül, az őskortól kezdve, az őszinte térformálásnak a központja volt. A társadalmi tagozódás lökte ki a konyhát a cselédsorba – ideje elszakadni ettől a gondolattól!
A modern konyha felé tett első lépés – a Frankfurterkueche
A gazdag római-kori villákban a füstös tűzhelyt a szolgák hálóhelyeihez közel alakították ki, európai körülmények között, ha lehetett egy alsóbb szinten. Főúri kastélyokban külön épületben volt a konyha, de még a nagymamámék falusi házában is, a „nyári konyha” a lakóépület-rész záró elemeként kapott helyet – onnan fűtötték a kemencét. A XIX. században épült bérházakban rendre megtaláljuk a cselédlépcsőt is, amelyek az utcai frontra települt nagyméretű lakások hátsó, „kiszolgáló” részéhez vezettek, többek közt a konyhához is. Tehát a munkafolyamat piszka (füstös konyha) és a személyzet munkája leválasztásának igénye hozta létre a lakás távoli pontján lévő konyhát.
A XX. század technikai fejlődése, mint adottság és a feminizmus, mint felhasználói igény együtt teremtette meg a mai, korszerű konyhát.
1926-ban tervezték a németországi Frankfurtban az első modern konyhát, egy tízezer lakásos új negyedbe. A nők munkába állása okán a konyha hagyományos szerepe módosult, a tömeggyártás pedig lehetővé tette, hogy nagy mennyiségben, elérhető áron készüljenek a tipizált konyhabútorok. A variálható elemek, és a konyhagépek méreteinek sztenderdizációja újabb lehetőségeket nyitott.
A konyha azóta is szakadatlan fejlődésen megy keresztül – ma a lakás leggépesítettebb, ennek megfelelően a legdrágább része. Az ergonómiai szempontok messzemenő figyelembevételével kell készüljek a tervek, mert a kulcsszó itt is a hatékonyság. Minden évben van valamilyen újítás, ami még jobbá teheti a konyhát, még élvezetesebbé a főzést, az ott-tartózkodást.
De ez csak az érem egyik oldala.
A légtere nyitott, de a munkapult diszkréten takart – konyhaváltozat.
A Magyarországon használt kifejezéssel, az „amerikai konyha”, amely nyitott a nappalira és az étkezőre a nők emancipációjának következménye, és nem csodálom, hogy itt annyi az ellenvetés vele szemben – egy ilyen, erős feudális hagyományokat vonszoló országban, ahol a miniszterelnökök észre sem veszik az ocsmány hímsoviniszta megjegyzéseiket, annyira a „világ rendjéhez” tartozik, hogy a családban a nő a házicseléd – „magad asszonyom, ha szolgád nincsen” alapon pedig tovább játszhatja a férfi, a felsőbbrendű úr hitvány szerepét.
Sokszor elhangzik az a kifogás – most is, egy hozzászólásként -, hogy mi van az „ételszaggal”?
Nos, erről az a véleményem, hogy annak az ételnek, amit az én lakásom konyhájában főzök, és amit a szeretteimnek adok, annak illata van. Jó illata. Más kérdés, hogy az én fürdőszobámban a szomszéd pörköltjének a szaga nem kívánatos, ezért kellenek a szagelszívók. (A ma is még sok helyütt használatos légudvarok áldásos hatásaként kapok ételszagot a szomszédoktól.)
Amikor a konyha a lakótér központi eleme…
Amikor megelégeltem a magyar valóságot és visszamentem Izraelbe, egy évig laktam fiatal izraeliekkel közös lakásban. A nappalink-étkezőnk-konyhánk egy nagy térben volt, oda lépett be az ember a zárt lépcsőházból, egyenesen.
Időnként elragadtattam magam és főztem valamit szombatra. Volt páraelszívó, de ilyenkor kinyitottam minden ablakot a főzés befejeztével, hogy a különböző fűszerek illata, a hagyma és a foghagyma ne ülje meg az egész teret.
Lakótársaim azonban a friss étel illatát imádták, lelkendezve keresték a tűzhelyen vagy a sütőben, hogy mit készítettem. Sosem panaszkodtak az „ételszagra”.
Vagyis ez a „szagérzékenység” leginkább kultúra-függő.
Olyan kultúrákban, ahol felhagytak azzal az álságos kettős életformával, amely szerint van egy, amit a vendég láthat és egy másik, ahogy magunk közt vagyunk, ott fel sem merül az a kérdés, hogy az ételünknek „szaga” van.
Arccal a nappali felé…
A klasszikus „amerikai konyha” nem egyszerűen nyitott a nappalira, hanem van egy olyan pult-eleme, amely lehetővé teszi, hogy a főzés munkaigényes részeit úgy végezhessük, hogy arcunk a társaság felé. A hely adottságai és az egyéni ízlés szerint ez lehet egy beforduló pult, vagy a mostanában divatos „sziget”, és még sokféle kombináció.
A konyha nem csak főzésre való…
Talán, mert eredendően várostervező vagyok, különösen utálom azt az építészeti felfogást, amely mono-funkcionális terekben gondolkodik. Már huszonévesen kikeltem magamból az általános rendezési tervek ellen, amelyekben különböző színes plecsnikkel jelölték a lakó-, az ipari, a középületeket csoportosító övezeteket, mereven elválasztva őket egymástól. Gyűlöltem a lakótelepeket, mert kisgyerekkorom óta ilyeneken laktam a szüleimmel, miközben a nagymamám Pécs főterén – zongorázni lehet a különbséget!
A hagyományos felfogás a lakás tereit is funkcionális dobozokra osztja, és minél drágább a lakásnégyzetméter, a terv annál apróbb kockológia. Ha sokszobás a lakás, akkor pedig ezeket a kis dobozokat egy terjengős folyosórendszer köti össze, amely alapterülete sokszor felülmúlja egy szobáét.
Amikor valaki megbíz azzal, hogy tervezzem meg a lakása felújítását, akkor ennek a munkának a legfontosabb része az, ahogy igyekszem feltárni a használók tényleges életének legapróbb mozzanatait. Arra az életre igyekszem tereket kialakítani, amely az övék, ami a lehető legkényelmesebb nekik. Ezért szeretek a megbízóim lakásán találkozni velük, mert a hétköznapi rumli pont arra világít rá, hogy mely részleteket kell jobban megoldani.
Golda Meiré nem volt igazán feminista konyha, de nem is erről híres…
Sok évvel ezelőtt volt egy értelmiségi házaspár, három kamaszodó gyerekkel (Izraelben), akik a koraesti órákban tudtak velem találkozni mert rengeteget dolgoztak. Illedelmesen leültünk a szalonban, aztán eszükbe jutott, hogy együnk valamit, és átmentünk a ház másik felén lévő konyhába. Ahogy egyre barátibb lett a viszony közöttünk, úgy rövidült a szalonban töltött idő… és ez adta az átalakítás alapját szolgáló térkapcsolatot. A legnagyobb elismerés részükről, hogy az a lakás, amiben korábban sosem találták a helyüket, a felújítás után olyanná vált, ahová szívesen mennek haza.
Golda Meir konyhája nem volt igazán kényelmes hely, szegény Golda forgolódhatott hátrafelé, ha valamit készített a vendégeinek, mégis ebben a helyiségben születtek meg az állam sorsát leginkább befolyásoló döntések.
A jó konyha áldás annak aki főz, és mindenkinek, aki abban a lakásban él, vagy csak vendégként megfordul ott, de a konyha sokkal több is annál, mintsem elkészítsünk ott valamilyen ételt – ha ezt fel merjük ismerni, akkor nem csak a konyhánk lesz igazán jó, hanem az egész lakásunk élhetőbb, kedvesebb, kényelmesebb lehet. A tervezés tehát egyfelől tapasztalt tervező feladata, másrészt viszont a lakás jövendő használójának önismereti folyamata. Nem szabad lebecsülni !
