Philippe Starck facsaró

Philippe Starck facsaró – a jó lakáshoz nem kötelező…

Ha már a megbízóval való kapcsolat került szóba egy tanácsadás kapcsán, érdemes ezt a témát alaposabban is kifejteni.

Miközben a lakatosok árajánlatára várok, anyám lakásával kapcsolatban, megjelent egy cikk, ami jelzi, hol is tartunk. Az említett blog sűrítménye annak, amit egy lakáskereső lát nap mint nap a hirdetésekben.

Az építészek szeretik leszólni az embereket, hogy nincs vizuális kultúrájuk… a többségnek tényleg nincs, de mit tesz az építésztársadalom azért, hogy legyen? Ha még az értelmiségiek körében is az a közfelfogás, hogy a lakásuk berendezését megterveztetni luxus, akkor kitől várják az építészek, hogy bármi is megváltozzon a környezettel kapcsolatos igényesség terén? Ofer Brayer azt mondaná nekik, hogy ha tudtok valamit, amire nincs általános igény, akkor keltsétek fel iránta az érdeklődést! Különösen, ha egyébként meggyőződésetek, hogy arra a tudásra nagyon is szükségük lenne az embereknek!

A probléma, hogy Magyarországon mindent fesztiváli cirkusz, törvények-rendeletek, vagy valami nagy akció formájában akarnak egyik napról a másikra megoldani – az pedig nem megy. Az önmagunkkal és a környezetünkkel kapcsolatos igényesség tanult képesség, amibe az ember vagy belenő gyerekként, vagy maga magának alakítja ki, tudatosan, később. Ezt a folyamatot lehet ösztönözni az óvodáktól kezdve az iskolai rendszerben, a médián keresztül, de minden egyes tervező is megteheti, amikor kommunikálni kezd a környezetével. Több, mint két évtized során a körülöttem lévő embereknek, ha akarták, ha nem, megváltozott a környezethez való viszonyuk. Mert tőlem rengeteget hallottak erről. Akár úgy, hogy valamilyen munkával megbíztak, és annak kapcsán “hintettem az igét”, akár baráti körben való beszélgetésekkor hallották tőlem nem egyszer, illetve az utóbbi években, annak is több, mint egy évtizede már – írok erről.

Izraelben ez is könnyebben ment, mert az emberek fogékonyak minden újra, és nem hiszik magukról, hogy ha okosak, akkor mindenhez értenek. Szeretnek élni, ezt nem is titkolják, a jó élethez pedig a jó lakás elengedhetetlen.  Ott, amikor megoldottam valamit,  futótűzként terjedt a megbízóm ismeretségi körében, hogy milyen jól sikerült a dolog, és egy munkából öt másikat kaptam rögvest. Magyarországon hiába adtam bele a lelkem egy-egy átalakítási projektbe, azon a szálon nem jött további megrendelés. Olyan elismerést sem nagyon kaptam itt, mint Izraelben nap mint nap, hogy a munka során mennyi mindent tanultak tőlem, másként látják a világot maguk körül, mióta velük dolgoztam. De nem akarok igazságtalan lenni, hiszen éppen mostanában arattam jócskán dicséretet a kétgenerációs lakás kapcsán és megrendelést is kaptam olyanoktól, akik már évek óta hallják a mondókáimat. Mindenesetre, itt lassabban megy a dolog, nehezebb meggyőzni az embereket arról, hogy szükségük van a szakemberek segítségére a lakásátalakításban, de nem reménytelen.

Néha, csak egy morzsányi tudásra tartanak igényt, mondjuk, amikor a szomszéd megkérdi, hogy lehetne a már majdnem kész lakásába jó konyhát kialakítani, mert már egy ideje törik a fejüket, de még nem találták ki… akkor az ő problémájukra kell koncentrálni, és igyekezni a lehető legjobb választ adni. Ha ez egyszer sikerül, akkor van remény arra, hogy legközelebb már előbb kérdezik meg a tervezőt, és nem maguk próbálják megoldani a problémát. Ilyenkor különösen ügyelni kell arra, hogy a kliens ne érezze kirekesztve magát a megoldásból, hanem a tervezési folyamatnak részese legyen. Vannak építészek, akiket idegesítenek a megrendelők, akik állandóan kérdeznek, javasolnak, tudálékoskodnak…

Számomra a kliens minden megnyilvánulása fontos információkat rejt.  Amit mond, és ahogy mondja. A javaslatokat mindig megfontolom, nem csak úgy teszek, hanem komolyan mérlegelem, nem söpröm le, mert nem hiszem, hogy mindig nekem van igazam. Ha viszont meggyőződésem az, amit gondolok, több oldalról is ellenőriztem azt, akkor kimondom, leírom, igyekszem meggyőzni a megrendelőt. Volt már olyan, hogy akkor is leírtam a véleményemet, amikor a munka nem volt az enyém, és azt is kockáztattam, hogy rossz néven veszik, hogy belekotyogok a dolgukba. Nemrégiben láttam egy tervet, amelyben a fürdőszoba botrányosan rosszul volt megtervezve, és bár senki nem kért rá, leírtam a tulajdonosnak, hogy gondolja meg, mert ez rossz, kár beleölni az anyagba a sok pénzt.

Az építészfórumon hírhedt voltam arról, hogy a lakóépületek alaprajzait kegyetlenül kiveséztem.  Nem érzek semmi tiszteletet olyan építész iránt, aki nem képes jó lakást tervezni a megbízójának. Ha a meggyőződésemmel ellentétes dolgot kíván tőlem a kliens, akkor felmondok – semmi nem kényszeríthet arra, hogy olyat tegyek, aminek az ellenkezőjét vallom. Egy nagy romániai projektet adtam vissza akkor, amikor a kezdetben XXI. századi nívón induló komplex lecsúszott a XIX. századi gondolkodásba. Igaz, hogy ez nagyrészt az elmaradott, román építési törvényeknek volt köszönhető, de ha csak szart lehet csinálni, akkor csinálja, akinek ahhoz van kedve, én biztos nem teszem.

Igen, ez is könnyebb volt Izraelben. Ott az építési hatóságot is meg lehetett győzni, ha jobbat találtam ki, mint ahogy az szokásos volt addig. Így született a lejtőre tervezett társasház kertkapcsolatos, első emeleti lakása, a telken való parkolás új rendje, a komplex háztartási helyiség a korábbi mosóterasz helyett, a családi szoba a folyosólabirintus helyett, az egy az utcára, egy a hátsókertre néző lakás helyett az aszimmetrikus lakáselrendezés, minek következtében mindkét lakásnak volt az utcai homlokzatra néző nappalija, és négy oldalra való tájolás, ami lehetővé tette a tökéletes átszellőzést, légkondicionálók nélküli nyári napokat… – ezek mind engedélyköteles terveken szerepeltek, szokatlanok voltak a maguk korában, de elismerést és utánzásra alkalmas mintát szolgáltattak. Évekkel később egész lakónegyedet terveztek kertkapcsolatos lakásokkal. Az önkormányzati hivatalokban pedig ha eleinte rácsodálkoztak is a terveimre, az évek során megszokták, hogy nálam semmi nem szokványos. Jókat beszélgettünk, megértették, hogy mit miért csináltam, és az élet ment tovább.

Zsitva Tibor fotója "az én váram"-ról

Zsitva Tibor fotója “az én váram”-ról

Amikor a belső átalakítások felé fordultam, kialakítottam egy munkamódszert, amit most szívesen megosztok bárkivel:

1. A megrendelőt a saját lakásán kerestem fel, akkor is, ha egy másik helyen készült egy másik lakást terveztetni – kértem, hogy ne takarítsanak ki, vagy rakjanak rendet, mielőtt jövök, az életüket úgy szeretném látni, ahogy valójában élik, mert csak így tudok segíteni abban, hogy az általam tervezett lakás működőképesebb legyen az ő számukra.

2. Miután megtudtam, hogy hány személyre, milyen családösszetételre tervezzük a lakást, megkérdeztem, hogy milyen idő-intervallumra? Hány évre tervezik, hogy ez lesz az otthonuk? Ez különösen fontos volt olyan esetekben, amikor a háromgyerekes család szűkös lakásukból költözött egy nagyobb lakásba, vagy házba, már kamaszodó gyerekekkel. Hiszen a megnövekedett helyigény pár éven belül drasztikusan megváltozhat a gyerekek felnőttével. Sokan ilyenkor szembesültek azzal, hogy alig egy évtizeden belül a fölöslegessé vált szobákkal lesz gondjuk. Vagyis, nem csak térben, hanem időben is le kell futtatni a tervet.

3. Minden vonal pénzbe kerül – a tervezőnek óriási a felelőssége, amikor valamit javasol. Nekem sosem volt olyan kliensem, akinek korlátlanul állt rendelkezésére a pénz. Mindig volt egy keret, még ha nem is volt szigorúan kijelölve, amibe valahogy bele kellett férni. Ezzel együtt, kiálltam a minőségi dolgok választása mellett, ha azok beépítésre kerültek. Szinte szlogenné vált, hogy az általam tervezett lakások legdrágább részei “láthatatlanok”, mert a falakban, a födémben vannak, a működést szolgálják, nem pedig azt, hogy elbüszkélkedhessünk vele a szomszédnak.

4. Aztán, ha a működőképesség már biztosítva volt, akkor engem nem ütött szíven az sem, ha a kliens aranyozott csaptelepet akart magának, vagy márványlapokkal boríttatta a fürdőszoba falát – az ízlés az övé, ő lakik benne. Legfeljebb nem fogom lefényképezni. A következő munkát is a szolgáltatás minősége miatt kapom majd, nem a padlólap szépsége, vagy a bútor ízlésessége miatt. Természetesen, ha a kliens kikéri a véleményemet, akkor megmondom, ha azt kéri, hogy adjak tanácsot a színek kiválasztásában, megteszem, és nem mondom szépnek azt, amit nem tartok annak… Amikor egy kedves megrendelőm olyan hálószobabútort választott magának, amit én sosem tettem volna, és megkérdezte, hogy mi a véleményem, akkor csak annyit mondtam, hogy “nem az én világom”. Nem sértődött meg, de értette.

5. A párkapcsolatok számára veszélyes, amikor a két fél merőben különböző dolgokat akar az új lakásban. Minél inkább “beépülök a családba”, annál inkább előttem zajlanak a viták, ami nem baj, de tudni kell olyan kompromisszumos megoldásokkal szolgálni, ami kibékíti az ellentéteket. Alapvetően feminista szemléletű az, amit tervezek, és ezt hangsúlyozni is szoktam, ha egy hímsoviniszta férjjel állok szemben. Sokszor éreztem azt, hogy én kimondhatom azt, amit a feleség sosem tett volna, mert meg tudom indokolni, hogy ami jó a feleségnek, miért jó valójában a soviniszta férjének is, anélkül, hogy vérig sérteném.

6. Nagyon szeretek gyerekszobát tervezni – ilyenkor mindig megbeszélem a dolgokat a gyerekekkel. Akár hiszik, akár nem, egy kétévessel is lehet értelmes beszélgetést folytatni. A gyerekeknek nagyon jó szobákat kell tervezni, mert annak a képét viszik magukkal felnőttként is. Sokszor voltam konfliktusban a szülőkkel a gyerek akaratának érvényesítése miatt, de nincs annál nagyobb öröm, mint amikor a végén mindannyian elégedettek. Nem értek egyet azzal a szemlélettel, miszerint egy gyereknek apró bútorokat kell venni – kisszék, kis asztal, stb. Az én tapasztalatom szerint a gyerekek olyan bútorokat szeretnének, amilyen a felnőtteknek van és hajlandók megtanulni a nagyobb székre felülni, vagy magasabbra felkapaszkodni, csakhogy ők is ott lehessenek, ahol a szüleik. A korlát nélküli lépcsőimet sokszor leszólják az aggodalmaskodó szülők, de nekem az a tapasztalatom, hogy éppen ezek a kihívások inspirálják a gyerekeket arra, hogy tanuljanak, és kipróbáljanak dolgokat, miközben odafigyelnek a veszélyekre. Egy gyereket meg kell tanítani fára mászni, nem pedig rettegni a fára mászás veszélyeitől!

7. A munkám értékes, ma már nem szégyellek a pénzről beszélni.  Időbe telt. Az “üzleti szellem” nem volt divatos az én fiatalkoromban Magyarországon, és nagyon nehéz volt árat mondanom kezdetben, Izraelben. Sokat “segített” ennek a gátlásnak a leküzdésében az, hogy el kellett tartsak két gyereket… Mivel nem voltam az a fehér kesztyűs tanácsadó, vezetőként boldogultam  az építőipar férfias világában, idővel megtanultam megkérni az árát annak a munkának, amit elvégzek.  Meggazdagodni persze nem lehet azzal, ahogy én dolgozom, de a sokszor kimerítő munka is nagy-nagy élvezet számomra.

8. Hiába tervezek akármit, ha nincs aki megcsinálja. Amikor 2007 körül Magyarországon kezdtem dolgozni, a legnehezebb dolog nem a helyi szokásokhoz való újra alkalmazkodás, hanem a megfelelő kivitelezők hiánya volt. Helyesebben az én információ-hiányom arról, hogy hol találom a megbízható szakembereket. Ennek az ismeretnek a megszerzéséhez is évek kellenek. “Kell egy csapat” – olyan szak-vállalkozókból, akik hasonlóan gondolkodnak, hasonló a munkamoráljuk és nem egy projektből akarnak megélni egy éven át, vagyis tisztességes áron dolgoznak, hatékonyan. A “saját stáb” azért fontos, mert ezek az emberek tudják, hogy a munka nem ér véget azzal, hogy befejezték… számíthatok rájuk akkor is, ha bármi probléma van. A korrekt üzleti-munkakapcsolatot nem lehet szerződésekkel lepapírozni, az vagy van, vagy nincs. Én hiszek a kézfogással megpecsételt megállapodásokban – ha az nem működik, akkor más sem.

 

Comments Closed