Építési napló_3.rész
Miközben az íróasztalomat elborítják a különböző skiccek és keményen dolgozom a részleteken, egyik internetes bóklászásom eredményeként találtam egy „tervet” arról a lakásról, amit az anyukámnak megvettünk.
Az ingatlanközvetítő lelkesen kitalálta, hogy miként kellene átalakítani a lakást. Hogy a lakás hirdetése még mindig fent van a neten, lehetőséget adott nekem arra, hogy bemutassam az eredeti állapotot…
Ez a „terv” azért érdekes most, mert az előző részben leírt állításomat jól érzékelteti: a falak bontása nélkül újabb kényszerhelyzetek születnek, nem pedig valódi megoldások.
Ez a lakás eredendően szoba-konyhás volt, amelybe a hetvenes években belenyomták a fürdőszobát. Az IKV-s, rövidlátó tervezés eredményeképpen a konyha sötét lyukká vált, és kaptak a lakók egy félszobányi méretű közlekedőt.
Az eredeti lakás terei sem voltak túl szépek, de híven tükrözték építésük korának proletár életformáját. A hetvenes évek komfortosítása látszólag előrelépés, hiszen már nem kell kimenni a közös WC-be, nem kell lavórban mosakodni a konyhában, de miközben gázfűtést és meleg-vizes fürdőszobát kreál, egy csomó hasznavehetetlen teret képez és kísérletet sem tesz arra, hogy a kor színvonalán, a lakóknak valóban előrelépést jelentő megoldásokat adjon. Ez nem pénz kérdése elsősorban, hanem a szokásosnál sokkal nagyobb szellemi energia-befektetés.
Az eredeti állapot_szoba
A második világháború után, hosszú évtizedeken keresztül az embereket hozzászoktatták a rissz-rossz lakásokhoz. Nem csupán azzal, hogy a korábbi, nagypolgári lakásokat is összefarigcsálták, hogy a proletár-lakásokat tényleges tervezés nélkül „korszerűsítették”, hanem még az új építésű lakások zömét is mérhetetlen igénytelenséggel gyártották, futószalagon.
Az építészek majdhogynem megalázónak tekintették ha lakásokat kellett tervezniük, és külön kaszt volt a „családiház-tervezőké”. Diplomás építész ilyesmit el sem vállalt, ha tehette.
Mivel a nagy állami tervezőirodákban el lehetett lébecolni éveket úgy, hogy egy háza sem épült meg a tervezőnek, nem létezett az a kényszerítő körülmény, hogy az építészek beleássák magukat a korszerű lakástervezés mélységeibe, vagy akár szembesüljenek a használók igényeivel. Sokszor idióta szabályok szerint terveztek lakásokat, és talán el is hitték, hogy az a lakás, amit a normatívák szerint összeraknak, az jó.
Amikor a „Ratkó-gyerekek” egyetemre kerültek, hatalmas volt a túljelentkezés, így lettem városgazdász, nem kerültem a Műegyetem megszentelt falai közé, amit ma már a Mindenható gondviselésének tekintek – nem szívhattam magamba az „építőművészet” felsőbbrendűségébe vetett hitet – a tervezést szakmának tekintem. Sőt, szolgáltatásnak – amely során a használó érdekében kell tennünk meg mindent!
Az eredeti állapot_szoba
Mivel az első férjem a lakótanszéken tanított, elég jól ismertem a műegyetemi felfogást.
A főiskolán a várostervezés felől közelítettünk, ezért a működőképesség volt a vezérlő elv minden tervezési feladatnál, legyen az közlekedési-, vagy csatorna-rendszer. Ennek megfelelően a lakás is, amely a városi épületek legnagyobb tömegét adja, maximálisan funkcionális kell legyen. Más kérdés, hogy az emberi igények funkcionális rendszerében milyen mátrix szerint soroljuk a fogmosást és kellemes térérzetet…
A rossz lakás-tervezés félévszázados hagyományának nagy szerepe lehet abban, hogy a magyar lakosság nagyon kicsiny része tartja szükségesnek a szakszerű, tervezői közreműködést ha például lakást vesz, vagy átalakít. Az új építés során is, főként az engedélyezési eljárásnál veszi igénybe az építészt : az aláírását veszi meg, nem a tudását.
Az építész-társadalom duzzog az elismerés-hiány miatt, holott éppen a sok évtizedes silányság szoktatta hozzá az embereket ahhoz, hogy a lakástervezés nem igényel mély szakmai ismereteket…
Az eredeti állapot_konyha
Természetesen, vannak kivételek… egy, a fiatalkori, baráti társaságba tartozó építész a rendszerváltás után otthagyta a biztos Iparterv-es munkahelyét és villákat kezdett tervezni… ma már ebben a műfajban is kivívta a szakmai elismerést.
El nem hanyagolható szerepe van annak, hogy a házak kivitelezője a saját fia, vagyis újra megteremtődött a tervezés és a kivitelezés összhangja.
Nincs kire fogni, hogy a végeredmény miért nem az, aminek lennie kellene…
Mert azért ne feledjük, a magyar társadalom is csúcsra járatta a kifogásokat, annak a számtalan indoknak a felsorolását, amiért NEM MEGY az, aminek mennie kellene.
Ha az ember belelapoz egy ingatlanközvetítői portál választékába, iszonyatosan ronda képeket lát vég nélkül, ostoba leírásokat a lakásokról – miközben az ár-érték arányban még mindig magasak az árak, hiszen ezeket a förtelmeket valóban korszerűsíteni nem kevés pénz.
Az eredeti állapot_ fürdő
A magyar ingatlanpiac kínálatának többsége borzalmasan alacsony nívójú lakásokból áll, és ebbe beleértem azokat is, amelyeket így-úgy felújítottak. Nem azért mert nem költöttek pénzt a csempére vagy a nyílászárókra, hanem mert hiányzik belőlük a gondolat, a szervező, szellemi erő, az a szándék, hogy elemezzük a mai igényeket és arra próbáljuk adekvát választ adni.
A magyar építészeknek rengeteg munkájuk lehetne itt és most, ha őszinte párbeszédbe kezdenének a potenciális megrendelőikkel. A vizuális kultúra hiánya, amiről úton-útfélen fecsegnek, elsősorban az ő társadalmi bűnük – ideje szembenézni ezzel.
A sorozat ITT kezdődött.
A következő pedig itt olvasható…
