Milánói kapubejáratok
Egyszer már megcsodáltam Rómában a házak kapualját, a bejáratokat.
Azt az igényességet, ami most visszaköszönt Milánóban is.
Az egyszerű munkásnegyedben is, a belvárosban meg pláne.
Talán, ha szoktatjuk a szemünket ahhoz, hogy lehet így viszonyulni a házunk bejáratához, lassan ezt vesszük természetesnek, nem a bejáratnál hentergő kukákat, az ócska postaládákat, az izléstelen burkolatokat…
.
.
.
.
.
Akkor hát szoktassuk a szemünket:
Belvárosi lakás kerttel
Huszonhét éve vettem egy belvárosi lakást. Ragyogó helyen, a Chaim Nachman Bialikról elnevezett fasorban. A társasház, akkor semmire nem becsült földszintjén. Körben egy elhanyagolt kert volt, amit tíz év alatt hoztam olyan szintre, hogy aki arra járt megállt megcsodálni.
Ma már kialakult egy új trend Tel-Avivban, amit az új, vagy felújított házaknál lehet igazán megcsinálni: a házat körülvevő kert már nem az osztatlan közös tulajdon része, hanem hozzácsatolják a földszinti lakáshoz, és csak onnan megközelíthető. Ezáltal létrejön a belvárosi kertes lakás. Erre találtam egy nagyszerű példát itt:
Ha tetszik, a szocialista gondolkodás csődje érhető tetten abban, hogy a társasházak osztatlan közös részei, pusztulásra ítéltettek, legfeljebb olyan megszállottat, mint amilyen én voltam ösztönöznek cselekvésre, ám ha rendezzük a tulajdonviszonyokat, és a kert már egy valakié, akkor van remény, hogy az gondos gazdára lel. Ami egy évtizeddel korábban lezajlott a társasházak lapostetejével, és létrejöttek az igazán igényes penthausok, lassan megtörténik a senki-földje kertekkel – minden városlakó örömére. A társasháznak egy gonddal kevesebb, a lakástulajdonosnak saját kertje van a lakása körül, a városnak pedig rendezett az összképe.
Egy olyan országban, ahol a 12 hónapból 11-et lehet a szabadban tölteni, olyan kellemes az időjárás, a kert valójában egy szabadtéri nappali. Az utóbbi évtizedben a kerti bútorok választéka is ennek megfelelően bővült.
Városámítás vagy promenád
Minap, amikor a Zsolnay negyedről egy év végi pillanatfelvétel kapcsán írtam, újra előjött az az alapvető probléma, hogy túl nagy a távolság a belváros és a negyed között. Ez nem igazán hosszú út, kevesebb mint 2 kilométer, sétálva maximum 20 perc, de az odavezető út érdektelensége miatt tűnik világ végének.
Ha annak idején az EKF döntéshozói nem óriási beruházásokat, hanem valami igazán jót akartak volna a városnak, akkor ennek az útvonalnak a „kiépítése” lett volna a közös gondolkodás elsőrangú célja.
Ez sziszifuszi munka, de éppen arra jó, hogy a városi közösséget együtt építse a környezettel. Ám Magyarországon ez lehetetlen, mert itt minden kinevezett vagy választott vezető úgy gondolja, hogy a státuszával a tévedhetetlen jövőbelátó képességet is megkapta – ami neki jó, az muszáj, hogy a városnak is jó legyen.
Az első kérdés persze az, hogy honnan közelítsük meg a negyedet?
Ha gyalogos várost akarunk, és ebben Pécsnek jó hagyománya van, akkor a Király utca-Felsővámház utca útvonal a legegyenesebb és ennek a Király utca Szent Mór utcáig terjedő része megteszi, a Buza térig már kevésbé vonzó, a Lánc utcától viszont tragikusan visszataszító. Aztán ott van a Felsővámház utca Major utcai elágazása, ami ösztönösen arra készteti az embert, hogy a biztatóbb külsejű Major utcai házak között osonjon be a kapun. Érdekesség itt sincs, de legalább nem taszító, mint a Felsővámház utcai szakasz, pedig a negyed komplexitásának érzékeltetésére a felső bejáratot kellett volna erősíteni, meg a kapcsolatot az igazán szép Mauzóleummal.
Ha az akarjuk, hogy az emberek örömmel sétáljanak egy városban, akkor ki kell alakítani egy „promenádot„, ahol le-föl lehet sétálni, érdekes-szép dolgokat látni, ismerősökkel találkozni.
A jó promenád hosszú, és folytatható, de ki kell találni.
Mint ahogy Pesten anno kitalálták az akkori Sugár utat. Az sem tökéletes a kezdete miatt, de önmagában, a célját tekintve zseniális.
Mondhatni, hogy egy új utat vágni könnyű, pedig dehogy, az viszont igaz, hogy egy meglévő városszövetbe applikálni egy promenádot sokkal nehezebb. Ettől még nem lehetetlen feladat.
Még most sem, azzal együtt, hogy ami az EKF előtt reális közelségben volt, az most, az elszórt milliárdok után, egy nyakig eladósodott városban kínkeserves meló, viszont mint kihívás nem semmi.
Mitől jó egy promenád?
A „sétálunk, sétálunk, egy kis helyre lecsücsülünk” program egyik eleme, hogy bámészkodunk, a tekintetünk nem a flasztert pásztázza, ezért a jó promenádon nem botlunk bele kiemelkedésekbe, nem esünk bele gödrökbe – a sétálóutca burkolat tehát lehetőleg sima, egyenletes.
Ilyen helyen a gyalogosnak abszolút elsőbbsége van, és kell annyi hely, hogy legalább ketten elférjenek mindkét irányban, az utca szélességében, mert akkor lehet beszélgetni és sétálgatni kényelmesen.
Ha üzletek, kávéházak vannak a promenád két oldalán, akkor az emberek sokszor cikáznak innen-oda, tehát nem célszerű utcabútorokkal teleszórni az ilyen helyet. De kellenek csomópontok, ahová le lehet ülni akkor is, ha nem akarunk semmit inni vagy enni.
Másfelől persze kellenek kávézók, teázók, sütizők, pizzázók, fagyizók, sörözők, minél nagyobb számban és változatosságban. Ezeknek nagyon jó szolgáltatást kell nyújtaniuk, akkor gyarapszik a sétálgatók száma is, egyben a helyek bevétele – egymást erősítő, felfelé perdülő spirálban.
Kellenek jó üzletek, szép kirakatok. Amelyek arra késztetnek, hogy megálljak, megnézzem, akkor is, ha éppen nem akarok vásárolni. Ehhez jó kereskedők kellenek – nagyon ritka madár a magyar ugaron. A kereskedelmi kultúra botrányosan alacsony, ami a nyitva tartásról a kiszolgálásig terjed – hatalmas tennivaló van ezen a téren.
Vannak sétálóutcák amelyek attól erősek, hogy valamilyen speciális dolgot árulnak: régiségeket, cipőket, műszaki cikkeket, divatot, home design-t, valójában bármi lehet, ha autentikus azon a környéken – csakhogy ezt nem lehet megtervezni, ez kialakul vagy nem, legfeljebb a bimbózó folyamatokat lehet támogatni.
Vannak sétálóutcák, ahol ki lehet alakítani „gyalogos csomópontokat”, helyek, ahová sokan mennek. Ilyen lehet egy könyvtár, Pesten a Szabó Ervin könyvtár környéki kávézók erre épültek rá, mielőtt még az utcaburkolat megváltozott volna.
De ilyen lehet egy színház, mozi, hangversenyterem, közösségi ház, de még egy diák-kollégium is.
Vannak vállalkozók, akiknek van erre szeme: a Szigeti úton járva láttam, hogy egy családiházból kinövő konyhabemutatóterem egyszer csak teljes átalakuláson ment át, ma már kávézó is van. Valószínűleg az egyetemre építenek, felmérték a potenciált és ha valós igényre jó szolgáltatást nyújtanak, akkor minden bizonnyal sikeresek lesznek.
A város szerepe az lehetne, amit a vagyonkezelő játszott a Nick udvar esetében – ott toporgott néhány lelkes és vállalkozó szellemű fiatal ember, akik hajlandók voltak rengeteg munkát, kreativitást beleölni egy dologba, amiben a városi érdek és az ő egyéni érdekük közös mederbe volt terelhető, a Holding pedig rásegített a maga eszközeivel. Ugyanezt kellene tenni, tudatosan és következetesen előre a teljes útszakaszon a Zsolnay felé. Megnézni, hogy mely ingatlanok vannak a Holding kezelésében, amelyek rosszul kihasználtak, és feltárni az azokban lévő potenciált. Persze, ez tipikusan városgazdász feladat, és nem véletlenül mondom újra és újra, hogy ez a szemlélet az, ami hiányzik Budapesten is, Pécsett is, és nagy valószínűséggel még egy sor magyar város vezetésénél. Ha viszont Pécsett van már egy apró, pozitív eredmény, akkor ezen az úton tovább lehetne haladni.
Tanulni lehet más városok példáiból, de ettől még Pécsett akkor lesz sikeres promenád, ha a város lakossága és a vezetése közösen, évről-évre csiszolja a gyakorlatot.
Példaként megemlíteném a tel-avivi Nachalat Binyamin projektet, amely vagy húsz éve kezdődött abból a célból, hogy a város egy igazán lepusztult részét rehabilitálja.
A városvezetés csak annyit tett, hogy a konvencionális utca egy szakaszát leburkolták faltól-falig egy síkban, és kihirdették, hogy hetente kétszer, kedden és pénteken képző-, iparművészeti vásár lesz. Létrehoztak egy művészeti zsűrit annak érdekében, hogy az árusítani szándékozók megüssék a jóízlés bizonyos határát, és kezdetben még helypénzt sem szedtek, csupán azt írták elő, hogy milyen pultok, árnyékolók lehetnek, hogy ne legyen totál káosz az egész. A város „felnevelte” a maga művészeit, mert azt remélte, és joggal, hogy egy idő után az addig lehangoló utcakép megváltozik, a környező épületeket felújítják, az üzlethelyiségekben pedig olyan kereskedés folyik, ami kiegészíti a művészeti vásárt.
Vagyis nem azt tették, mint Magyarországon, hogy miközben üres üzletekkel van tele a város, fabódékban sütnek-főznek a város legszebb terein! Amihez nem elég egy kinyitható, könnyű asztal és egy napernyő, az nem az utcára, hanem az üzlethelyiségekbe való! De elősegíthetjük, hogy azok a most még üres, vagy lepusztult helyiségek élettel telítődjenek, ha alkalmanként, de tudatos, és nyilvánvaló rendszerességgel olyan tevékenységet telepítünk az utcára, ami vonzza az embereket.
Ma már fizetnek helypénzt a Nachalat Binyaminon, és péntekenként (ami a magyar vonatkozásban a szombat) zsúfolásig tele van az utca, a környező üzletek, kávéházak. A Nachalat Binyamin sikerének növekedésével a sétaút egyre hosszabbodott. Húsz év alatt lejutott a következő elfelejtett szépségig, a régi vasútállomásig (Hatahana). Ekkor a város felújította a régi raktárakat, váróteret és környékét, és miután itt elég nagy a szabad hely, rendszeresen vannak szabadtéri koncertek, programok, amelyeket a város finanszíroz, hiszen az ide látogatók a környező üzletekben vásárolnak, esznek-isznak, vagyis költenek, ki-ki belátása és pénztárcájához viszonyított mértékben.
Persze, a dolog gazdasági oldalához hozzá tartozik, hogy a városi adó nem a bevételből lehasított sarc (mint az iparűzési adó), hanem a városi szolgáltatás mértékében, előre tudott mértékű, és megfizethető nagyságú. Tehát az, aki ügyesebb kereskedő, jobban dolgozik, az ezért nem büntetést fizet, hanem a hasznát gyarapítja. A jövedelemadó úgyis annak arányában fizetendő, de a városi adó fix havi összeg, ha megy az üzlet, ha nem, vagyis érdekében áll a kereskedőnek, hogy menjen, mert akkor a jövedelméhez képest a városi adó aránya alacsony, ha viszont nincs forgalom, akkor is ki kell fizesse.
PODO-PÉCS_PROJEKT
Az alábbiakban leírom, hogy szerintem, mit kellene tenni az elkövetkezendő 5 évben (A rendszer az én szellemi tulajdonom, mielőtt bárki rávetné magát, uraim… vagyis, meg lehet csinálni, de csak velem együtt.)
1. Azzal kezdeném, hogy valami botrányosan harsány színnel (pávakék, mondjuk) lefesteném a Széchenyi tértől a Zsolnay Mauzóleum bejáratáig az utca két méter széles szakaszát. Ez bizonyos értelemben figyelemfelkeltés, útmutató az idegenek számára, ugyanakkor megmutatja azokat a pontokat, ahol nem kellemes egy gyalogos számára.
2. Ezen az útvonalon megszüntetném az iparűzési adót, és bevezetném a négyzetméter arányos podo-adót, ami fix havi összeg, minden tulajdonosnak meg kell fizetni, függetlenül attól, hogy használja az ingatlanát vagy sem. A városi tulajdonban lévő ingatlanokért a város is befizetné a speciálisan képzett podo-alapra, aminek egyetlen célja és felhasználási területe a körzet fejlesztése. A lakóingatlanokra is kivetném ezt az adót, de itt eltörölném a Pécsett már kivetett ingatlanadót. A lakóingatlan és a jövedelemszerzésre alkalmas ingatlan podo-adója között 1:2 arány áll fenn, vagyis, értelemszerűen a jövedelemszerzésre alkalmas ingatlan fizet többet. A lakóingatlanok havi podo-adója 100 Ft/négyzetméter/hónap, a jövedelemszerzésre alkalmasaké 200 Ft/négyzetméter/hónap. Ez olyan mérték, amit ki lehet fizetni, és a fizetés alól felmentés nincs! Az a tulajdonos, aki ezt az összeget nem tudja kifizetni, az keressen magának más ingatlant a városban. A projekt minden kiadása ebből az alapból, és csakis ebből fedezendő!
3. Készítenék egy színes térképet, amin megjelölném a felfestett útvonalat, mellette azokat az üzleteket, kávéházakat, amelyek érdemlegesek arra, hogy a sétáló figyelmet szenteljen nekik. Ezt egy anyagilag független, önálló művészekből, gondolkodókból álló zsűri döntené el: ki kerülhet erre a térképre, és hány csillagot kap. Lehet 5 csillagos virágüzlet, de suszter is, a lényeg, hogy a szolgáltatás, amit ad, és környezet autentikussága olyan fokú legyen, hogy rászolgáljon a csillagokra. A térképet csak kis példányszámban nyomtatják, minden hónapban (egy naprakész nyomdának máris van helye, és munkája ezáltal), hogy mindig aktuális legyen. A zsűri tagjai nyilvánosan bírálnak egy adott helyen, mondjuk a Zsolnay negyed egyik ürességtől kongó termében, ahová bárki bemehet, és a tárgyalásba beleszólhat, de döntési joga a zsűritagoknak van csak. Viszont a zsűritagokat ki lehet fütyülni, ha simliskednek.
4. Vennék 50 kerékpárt és átalakítanám riksa-biciklivé – helyi művészek részvételével helyi designt adnék ezeknek. Jöhet megint a pávakék, ami belefér, de azért legyen ízléses és egyedi. Kényelmesen lehessen ülni benne és aki hajtja, az se szakadjon bele. Toboroznék 16 éves gyerekeket, akik napi pár órában dolgozhatnának, hogy a turistákat és helyieket fuvarozzák a pávakék útvonalon, egy irányban 500 forintért. Ezt a pénzt a srácok kapják, a város ne tartsa a markát, viszont a bicajokat minden nap le kell adni, az útvonal mentén létesített „garázsba”, hogy ellenőrizzék az állapotát, és kijavítsák, ha valami nem tökéletes. Ezek a bicajok sorszámot kapnak, így ha egy srác nem viselkedik rendesen, azt az utas bejelentheti a Széchenyi téren lévő információs irodában, ami viszont a nap 24 órájában, az év 365 napján nyitva – ez a pont még kap néhány tennivalót… Ha valaki nem végzi a munkáját 100%-osan, akkor kétszeri figyelmeztetés után repül. A szervezést arra alkalmas felnőttek végzik, akik okos-telefonos kapcsolatban vannak a tekerőkkel. Senki nem dolgozhat napi 4 óránál többet, ezért ha nő az igény erre a speciális járműre, akkor vesz a város újabbakat és toboroz újabb srácokat, akiknek ezáltal egy kis munkával szerzett zsebpénzt biztosít. No, meg egy gazdaságos közlekedési formát a belváros és a Zsolnay negyed között, délelőtt 9-től este 8-ig, nyaranta akár éjfélig, attól függően, hogy mekkora lesz az igény, de kell egy bizonyos minimumot megtartani a szolgáltatás idejében. Hogy hány bijac van az úton, azt a kereslet szabályozza.
5. A riksák belső zsebében a prospektus a Zsolnay negyedről, és a podo-fiú segít telepíteni a mobil-telefonos alkalmazást is az útvonal minden egyes érdekes épületéről, helyéről, ha az utas szeretné. Vagyis, információk özönét az embereknek, olyan formában, ahogy nekik kényelmes.
6. A Zsolnay negyed kapuiban a teljes nyitvatartási idő alatt „egymást tapossák” az egyetemista vendégfogadók. Mindegy, hogy turista, vagy tüke, egy címkés papír pohárban sima vizet ad az illető kezébe és megkérdezi, hogy miben segíthet azért, hogy jól érezze magát a negyedben. Aztán odafigyel, hogy mit akar a vendég, és valóban segít. Ez pénzbe kerül a városnak, de ez befektetés, és nem sokat, de óránként 500 forintot kereshet minden egyetemista, aki beszél egy idegen nyelvet az 1000 forintot óránként, aki kettőt vagy többet, az 1500 forintot óránként. A tudást ugyanis meg kell fizetni! Viszont a pénzért teljesítményt kell követelni: mosolyt, odafigyelést, segítőkészséget. Ezt sem lehet napi 4 óránál többet csinálni, természetesen. Vendégfogadók kellenek minden kiállításhoz, és mozgó büfék, ha a kávéházak képtelenek ellátni a feladatukat. Itt egyetlen cél van: aki idetéved, az jó élménnyel távozzon. A vendégfogadók nem rendőrök, nem kell kísérgetniük, vagy zaklatniuk minden belépőt, csak olyan mértékben kerülnek kapcsolatba a vendéggel, amilyen mértékben a vendég igényli ezt.
7. Időszakos, de rendszeresen visszatérő rendezvények hivatottak az útvonalra vonzani a pécsieket és az idevetődőket. Soha többet bódévásár, kábelek a Széchenyi téren, vagy a Kossuth téren, ne adj Isten a Sétatéren, ellenben jó arányban vegyített utcai árusok és résztvevő üzletek egy-egy adott tematika mentén. A cél nem az, hogy kürtős kaláccsal tömjék magukat az emberek az utcán ácsorogva és forralt, vagy szimpla bort igyanak ugyanilyen snassz körülmények között, hanem az, hogy járkáljanak, ismerjenek meg minél nagyobb területet a városból, és ne 20 bódénak adjanak időszaki megélhetést romba vágva a város szép tereit, hanem 2000 helynek adjanak folyamatos, stabil megélhetést azzal, hogy igénybe veszik a kitűnő szolgáltatásaikat. A cél mindig az, hogy a belváros és a Zsolnay negyed közötti teljes útvonalon lehessen sétálni, vagyis ezek a rendezvények mindig szombaton vagy vasárnap, a gépjármű-forgalom lezárása mellett történjenek. Kezdetnek megteszi, ha havonta egy vasárnap van ilyen rendezvény, mondjuk a hónap második vasárnapja, hogy jó előre, mindenki tudja, ne dühöngjenek az autósok, hanem szálljanak ki ők is, és sétáljanak.
8. Az időszakos rendezvények között lehetnek sportosak is, tavasszal korosztályok szerinti futóverseny, például, ahol az óvodáskorúaknak és a 80-anon felülieknek is van valami helyes-vicces, nem kifejezetten a maratoni futást utánzó számok. A lényeg az, hogy minél több embert mozgassunk meg, akár résztvevőként, akár nézelődőként. Lehet utcai zenészek bemutatója, felolvasó-maraton, ezer és egy dolog, amit, ha már van a Zsolnay negyednek egy 120 fős stábja, találja ki, rendezze meg, és a rendezvényt értékeljék a résztvevők…
terv > szervezés > megvalósítás > értékelés > visszacsatolás (egyéni felelősség és jutalom-büntetés)
9. Ezekhez a dolgokhoz nem kellenek igazán komoly befektetések, a gazdasági fedezetet a podo-adó biztosítja, a működést pedig a már meglévő szervezetek kell tudni ellátni, persze, egy kicsit hatékonyabb formában, mint eddig. A Széchenyi téri információs központ nem egy klozet-méretű helyen, hanem mondjuk, mint a Nádor-kávéház méreteiben és valóban 24 órás ügyelettel. Egy mediterrán városban ugyanis kell legyen egy olyan pont, ami mindig nyitva van. Ez a hely minden olyan funkciót fel kell vegyen, ami a város zavartalan működését szolgálja. Nem kell kitalálni előre, hanem oda kell figyelni arra, hogy milyen igényeket támaszt az élet. Az biztos, hogy kell lennie egy FÜL-nek, amely begyűjti azokat az információkat, amelyek a lakosoktól, turistáktól érkeznek, és továbbítja a városi kreatívoknak.
10. A városi kreatívok nem holmi kinevezett okosok, hanem egy tanácskozás, ami lehet minden héten, egy adott napon, mondjuk a Zsolnay negyed egy ürességtől kongó termében, ahová odamegy, akinek mondandója van a várossal kapcsolatban. Mindegy, hogy ez Klári néni nyugdíjas, Kertvárosból, vagy maga a polgármester, mindenki lehet kreatív a városban, akinek fontos Pécs sorsa. Ezekkel a rendszeres fórumokkal el lehet érni, lassan (és ez tényleg lassú folyamat), hogy az emberek megnyíljanak, és ne csak panaszkodjanak a szobák mélyén, hanem kimondják amit gondolnak, legyenek javaslataik. Budapesten, a VIII. kerületi Palotanegyedben van egy egyesület, amely példamutatóan csinálja ezt, akkor is, ha nem mindig vannak „kellő létszámmal”, akkor is, ha nehéz a munka, a család mellett még a környezetünkre is figyelni. A CaPE (Civilek a Palotanegyedért Egyesület) idén hatodik éve dolgozik rendületlenül és eredményesen. Ezek a rendszeresen fórumok aztán olyan muníciót adhatnak a folyamatos városfejlesztéshez, amilyet egy tervező az asztalánál sosem találhat ki, és jobb, ha nem is teszi.
Nick-udvar – második felvonás
Volt tehát ünnepélyes megnyitó, van aki új nevet is akar adni annak, aminek már van… ez valami hungarista népbetegség? A helyet Nick-udvarnak hívják, sem nem belvárosi passzázs, sem mini Montmarte, vagy egyéb sematizáló marhaság! Talán a mai kurzusnak nem tetszik, hogy az udvart egy kocsmárosról, Nick Sámuelről nevezték el, de abban az időben, amikor ez közkedvelt hely volt, akkor a német, a zsidó, a szerb és horvát bevándorlók is tisztelt polgárai voltak a városnak – mert nagy részt vállaltak abban, hogy felvirágozzon!
Azon túl, hogy a tükék ezen a néven azonosítják a helyet, egy turisztikai kommunikációban is célszerű az egyediséget hangsúlyozni, ahelyett, hogy valami más gyenge utánzataként tüntetik fel.
A földszinti rész felújítása egy szerencsés csillagegyüttállás eredménye volt: éppen új vezérigazgatót neveztek ki a vagyonkezelő Holding élére, és fiatal művészek egy csoportja elszántan „tolta” a projektet. A kezdetben csak 5 millió forintra tervezett felújítás 20 millióba került, ami még mindig nevetségesen kis összeg a felújítás kritikus minimumának megvalósításához, és nem is lett volna elég, ha nem lépnek be a különböző, adományozó pécsi cégek. A jelenlegi helyzet legfőképpen arra bizonyíték, hogy lehetséges egy win-win típusú üzleti modell, ha van hozzá akarat.
Ám ahhoz, hogy ez a kezdeti lépés valóban sikeres legyen, már most neki kellene kezdeni a felső két szint programjának, és üzleti modelljének kidolgozásához. A megnyitóval kapcsolatos egyik cikkben az jelent meg, hogy „az emeleten a jövőben üzleteket, esetleg luxuslakásokat szeretnének kialakítani”. Vagyis, fogalmuk sincs, hogy mire kellene használni a két felső szintet!
Üzleteket említeni egy olyan városban, ahol a sétálóutca-gerincen (Király utca, Ferenciek utcája) több tucat üzlet áll üresen, és a meglévők nagy része is a létéért küzd – enyhén szólva is szakmai tudatlanságra vall. Ha valaki ismeri a három lépcsőházat, az emelkedő terepre rásimuló belső szinteket, akkor azt is tudnia kell, hogy liftet is legfeljebb egy lépcsőházba lehet építeni, de ott sem oldja meg az akadálymentes megközelítést.
Luxuslakásról sem beszél egy hozzáértő, aki ismeri a pécsi lakáspiacot meg az épület tagoltságát, de arról már igenis van mit mondani, hogy egy XIX. századi házban is ki lehet alakítani a XXI. századi, elvárható felszereltséget, és kényelmet nyújtó lakásokat.
Ahogy az első részben említettem, a korszerű lakásokat tartalmazó épület a Széchenyi téren nagyon fontos városszerkezeti elem lehetne, nagy szükség lenne rá, és jó példával szolgálna arra is, hogy egy a magyar gyakorlattól eltérő módszerrel biztosítsuk a megvalósulást. Tekintettel arra, hogy az eddigi, magyar (pécsi) módszerek totális kudarcot vallottak a város érdeke szempontjából – ezzel nap-nap szembesülhet bárki, aki csak a Magasházra, vagy a Tüdőszanatóriumra néz – ideje kipróbálni valami mást. A Nick-udvar lehetne Pécsett az a pilot-projekt, amely kizárja a mutyi-gyanus ügyleteket, és olyan befektetői és városvezetői mentalitást honosít meg, amely hosszú távra gondolkodik, messzemenően figyelembe véve a városi közösség érdekeit, miközben, természetesen, jó üzletet akar kötni, minden résztvevő fél számára. A pécsi vállalkozói közeg nyitottságát már bizonyította a Nick-udvar földszinti részének a felújítása, a Holding is jól vizsgázott ezúttal, tehát erről a platformról érdemes tovább lépni.
A Nick-udvar nem egy klasszikusan jó passzázs, mint például a Gozsdu-udvar Pesten, mert derékszögben megtörik, ezzel a bármelyik oldalán belépő nem látja a kijárat lehetőségét, ami pszichésen visszatartja attól, hogy elinduljon befelé. Ezért kritikus pontja a bejárattal szembeni látvány – a Király utca felől most megoldott, mert a valamikori Nick söröző helyén nyílt galéria elég vonzó látványt nyújt messziről is.
A Széchenyi tér felőli nézet akkor lenne vonzó, ha a Király pizzéria nem csak az ünnepélyes megnyitó alkalmából, hanem rendszeresen üzemeltetne ott egy ízléses kis büfét, mindaddig, amíg az onnan induló lépcsőház nem vezet sehová, vagyis addig, amíg a felső szintek nem telítődnek meg élettel. Sőt, valószínűleg az után is érdemes egy kompromisszumos megoldást találni annak érdekében, hogy a tér felőli nézelődő kedvet kapjon bemenni, akkor is, ha nem ismeri a helyet. Nyilvánvaló, hogy amint a felső szintek tele vannak lakókkal, megélénkül a forgalom, de ezeknek a töréspontoknak a jelentőségét akkor sem szabad lebecsülni, mert miután a Nick-söröző megszűnt a negyvenes évek végén, az udvar sokat vesztett a jelentőségéből.
Az ünnepélyes megnyitó előtti sürgés-forgásban kihasználtam az alkalmat, hogy felmenjek a lépcsőházba, ahonnan a nagymamám lakása nyílt. Az elhanyagoltság, a kifosztottság szívbemarkoló, de az eredeti szépség felvillantja a házban rejlő lehetőségeket.
Az utcai fronton nagy, egybekapcsolódó terek vannak, amelyeket gyerekkoromban ügyvédi munkaközösség, lapszerkesztőség, és hasonlók foglaltak el. Vétek lenne, ha ez történne most is.
Bár ezekben a terekben nem könnyű a mai igényeknek megfelelő lakásokat kialakítani, de éppen ezért kell sokszoros szellemi energiát befektetni a programalkotásba.
Az első emeleten van egy udvar, egyik oldalán függőfolyosóval, a másik oldalán egy abszurd képződménnyel – „pincelakás” a földszint és az első emelet közé beékelve.
A II. világháború után össze-vissza szabdalták az elegáns polgári otthonokat, voltak ebben a tömbben borzalmasan rossz lakások is – nem érdemes nosztalgiával tekinteni rájuk.
Ám a mai technológiákkal olyan lakókörnyezetet lehetne itt kialakítani, amit igényes emberek megfizetnének. Van ahol a kislakások adekvátak, van ahol a nagyok, az utcai fronton a látvány lehet erény, a belső udvarra nézőkben a csend, a passzázsra nyílókban pedig a mozgalmasság. Mivel sokfélék vagyunk, különböző elvárásokkal, sokféleképpen izgalmas lakásokat kell tudni itt kialakítani.
Első lépésben program-szinten, hogy valós üzleti tervet lehessen készíteni, aztán, ha sikerült megtalálni a kölcsönös érdekeltséget, ami a megvalósíthatóság alapja, akkor az építész kreativitás is kitombolhatja magát.
De az álmok csak akkor valósulnak meg, ha van rá pénz. Pécsnek pedig nincs pénze, nagyon nincs pénze… úszik az adósságban, ráadásul az egész országban van egy külföldi befektetők-ellenes közbeszéd, amit elég jól értenek a potenciális befektetők. Hiába van tehát szabad tőke a világon, a pécsi ingatlanbefektetéseket ez aligha érinti, hacsak nincsenek olyan elkötelezett emberek, akik képesek meggyőzni a befektetőket, hogy dacára mindennek, érdemes. Ehhez nem elég idelátogatni egy-két napra, nem elég megvendégelni a pénzes embereket, hanem alapos számításokkal kell bebizonyítani, hogy hosszú távon kifizetődő a befektetés.
A tisztességes befektető szemszögéből a magyar mutyivilág taszító. Ez, legfeljebb azokat vonzotta, akik azonnali hasznot akartak húzni, és hajlandók voltak maguk is a szürke-fekete zónában munkálkodni. Ez aztán meg is látszik a városon. Azok a befektetők, akikre a városnak szüksége lenne, nem osztanak vissza pénzt a döntéshozóknak, működésük minden mozzanata átlátható, és hosszútávú befektetéseikhez kiszámítható törvényességi és gazdasági környezet szükséges. Ha a mai városi vezetés hajlandó ezeket a feltételeket biztosítani, akkor lesz befektető a Nick udvarra. Minden egyéb üres kifogás.
Matekból egyes!
Milla-tüntetés szombaton,
december 3-án,
14:00 – 17:00,
a Képviselői irodaház előtt, Széchenyi rakpart 19.-21.
Az Egymillióan a magyar -s-a-j-t-ó-szabadságért csoport szervezői az alábbi 7 pont haladéktalan végrehajtását követeljük a felelős magyar kormánytól:
1. Követeljük Matolcsy György azonnali hatályú felmentését!
2. Követeljük egy hiteles és bizonyított pénzügyi és gazdasági szakemberekből álló állandó válságtanács felállítását!
3. Követeljük a gazdaságpolitikai irányítás átadását a válságtanácsnak!
4. Követeljük, hogy a gazdasági válsághelyzet rendeződéséig az országgyűlés ne fogadjon el semmilyen a politikai / társadalmi berendezkedést lényegesen átalakító törvényt, így különösen a választási eljárásról szóló törvényt, a köznevelési törvényt, a bíróságokról szóló törvényt, a Nemzeti Információs és Bűnügyi Elemző Központot létrehozó törvényt!
5. Követeljük az IMF-fel folytatott tárgyalások részleteinek és eredményének azonnali nyilvánosságra hozatalát, a nyilvánosság folyamatos tájékoztatását.
6. Követeljük az IMF-fel folytatott tárgyalások által érintett területek társadalmi, szakmai és civil szervezeteinek bevonását a magyar álláspont kialakításába!
7. Követeljük az őszinte, a helyzettel és a tényekkel szembe néző kommunikációt! Elég volt a kormányzati hazudozásból!
Csatlakozz a hét ponthoz az aláírásoddal!
http://www.peticiok.com/milla_a_decemberi_7_pont
A podo-pro fontosnak tartja, hogy arccal és névvel vállaljuk a nézeteinket, a kritikánkat is. Egészséges társadalmat csak öntudatos honpolgárokra lehet építeni. Éva Mihály Amichay városgazdász-újságíró.
Vissza a sivatagba?
Mielőtt elindultam Izraelbe, kaptam egy kérdést Martinkó Józseftől, hogy miért nem írok a tel-avivi, magas lakbérek elleni tüntetésekről.
Természetesen tudtam, hogy a Rothschild fasorban sátortábort vertek a tüntetők, de nem vagyok tudósító, aki csak leírja a történéseket, hanem városgazdász, aki szeretné felfedezni az összefüggéseket, a megoldások lehetőségeit is. Az is nyilvánvaló volt, hogy a cottage-bojkottal ellentétben, ez a tiltakozás túl általános ahhoz, hogy a probléma hipp-hopp megoldást nyerjen. A két és fél hete kezdődött tiltakozás „megvárt”: ma, a szombat kimenetelekor Tel-Avivban, Jeruzsálemben és Haifában egyszerre tartottak tiltakozó meneteket azért, hogy a kormány hatékony intézkedéseket tegyen a lakásárak elviselhető és megfizethető szintre kerülése érdekében. Hogy mit is kéne tenni ezért a nemes célért, arról a sátortábor lakói keveset beszélnek. Többnyire elintézik azzal, hogy azért van a kormány, hogy kitalálja.
Alapvető gond, hogy az egy főre eső jövedelmek alapján Izrael 46-dik a világlistán, de a megélhetés drágasága alapján a 20-dik. A két lista közti különbség pedig egyre nyomasztóbban nehezedik az izraeli társadalom derékhadára, a középosztályra.
A mai tüntetés, amelynek fő központja a Tel-Aviv Múzeum előtti téren volt, már nem csupán az olcsóbb lakásokról szólt, a jelszó: „A nép társadalmi igazságosságot követel!” – העם דורש צדק חברתי – olcsóbb lakásokat, mindenkinek egyenlő esélyű orvosi ellátást, oktatást. A tüntetések elsőrangúan szervezettek voltak, és igyekeztek minden pártpropagandától távolságot tartani. Annál is inkább, mert az elmúlt időben a Rothschild fasori sátortábor lakóit már megvádolták, hogy valakik pénzelik őket – az új sátrakra, az egyenpólókra utalva.
Kétségtelen, a szociális ellátással kapcsolatos elégedetlenség a jó ideje ellenzékben lévő pártoknak kedvez, hiszen a kialakult helyzetért az elmúlt évtizedben kormányzó Kadima és a Likud könnyen tehető felelőssé. Az is igaz viszont, hogy a lakásárak az ország központjában szöktek durván a magasba, miközben délen a Negev, északon a Galil kevésbé népszerű lakóhely.
Natanjahu a múlt héten igyekezett valamiféle gyors megoldással előállni, de ezzel csak rontott a helyzetén, hiszen azt még a tüntetők is megértették, hogy ez annál komplexebb probléma, mintsem néhány jogszabállyal el lehetne intézni.
Számomra, megvallom, nem a növekvő ingatlanárak a meglepőek, hanem az, hogy miért nehezebb ma lakáshoz jutni, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. Akkoriban éppen, az új, családiházas övezetek iránt volt kereslet és a tel-avivi belső területeken, a régebben épült házak lakásaiból volt nagy a kínálat. Aki az utóbbiakban meglátta a lehetőséget és némi fantáziával otthonossá tette őket, ma komoly érték tulajdonosa. A nyolcvanas években kedvező, hosszúlejáratú hitelekkel vásároltak lakást a fiatal házasok és az új bevándorlók is. Huszonöt éven át fizetett hitellel, de a saját lakás nem volt elérhetetlen távolságban. Amennyire tudom, lakáshitelek ma is vannak – egy ismerős, fiatal házaspár 6 szobás lakást vett nemrég Kfar Saban, igaz, harminc évre kötelezték el magukat, de fiatal orvosokként megengedhetik maguknak két-három gyerek és bentlakó háztartási alkalmazott mellett is.
Egy prosperáló országban, amely a legutolsó világválságot alig érezte meg, természetes dolog, hogy gazdasági központjában, a növekvő kereslet okán emelkednek a lakásárak. Ezt rendeletekkel megállítani nem lehet. A szabad piac törvényeit nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni, tehát az állami beavatkozás csakis olyan lehet, amely a piac mozgásának ismeretén alapul, és úgy „nyúl bele”, hogy az intézkedések rendszere katalizátorként egészségesebb folyamatokat generál.
A „Fény mogalom” – תנועת אור – amely 2002-ben, magánkezdeményezésként indult, a Negev sivatag és a Galil „periférikus” területein akar magas szinvonalú településeket létrehozni, hogy ezekkel csábítsa el a központból a képzett lakosságot. Interkommunikációs világunkban a munkahely sokkal kevésbé meghatározó elem, mint az iparosítás korszakában. Felismerték, hogy nem kell gyárakat telepíteni ahhoz, hogy a „pusztába” kívánkozzon egy értelmes ember. Minőségi lakáskörülmények, jó környezet, megfelelő szociális ellátás és nem kevésbé fontos a szabadidő élvezetes eltöltésére alkalmas lehetőségek. Az ötvenes évek negevi településeit a dögunalom miatt hagyták ott a fiatalok. A Tel-Avivba zarándoklás azzal állítható meg, ha olyan ingergazdag környezetet teremtenek, amely kielégíti az egyetemekről kikerült értelmiségieket is.
Mostanáig hat különböző településen 22 ezer embert sikerült letelepíteniük úgy, hogy a „vidéki élet” minden részletére odafigyelnek. Az adottságaik nagyszerűek, hiszen éppen ezeken a központtól távoli, gyönyörű természeti helyeken lehet megvalósítani azokat az energiakímélő rendszereket, amelyek a már meglévő városszerkezetekbe nehezebben illeszthetők. A tel-avivi sátrazókkal ellentétben a Fény mozgalom tagjai nem tiltakoznak, hanem megoldásokat kínálnak, és azt is tudják, hogy hol van szükségük állami támogatásra, de alapvetően nem arra építenek, hogy valaki más oldja meg a problémát. Tervük szerint tíz év alatt 300 ezer embernek nyújtanak elérhető áron minőségi életkörülményeket a Negev sivatagban és a Galilban.
Lovas nemzet nem hajózik
Külföldi, baráti házaspár, kisgyerekkel, hosszú hétvégét töltött Budapesten. A nő nagyszülei, mindkét részről, Magyarországról valók. Tizenhárom évvel ezelőtt már járt itt anyai nagymamájával, meglátogatni a család számára fontos helyet. Most a férjével akarta megismertetni Budapestet.
Pokoli meleg hétvégét fogtak ki, amikor az ember ösztönösen vízre vágyik. Szállodájuk szobájából ugyan látták a Dunát, de nem értették, hogy egy város, amelyet kettészel a folyó, miért „falazza el” el magát az életet adó víztől.
Előadtam a szokásos magyarázatot a vízszintváltozásról, hogy a hét méternyi különbséget csak kétszintű rakparttal lehet megoldani. Megértették, de azt már nem, hogy ez miért akadályozza meg a város illetékeseit, abban, hogy a változó vízálláshoz illeszkedően, a víz közelébe lehessen jutni.
A nő triatlon-versenyző, csak úgy mellékesen, de egyetlen napot sem hagy ki valamilyen edzés nélkül. A Margitsziget körbefutása célszerű edzésnek tűnt, de eljutni oda egy rémálom. Az alsó rakpart autóáradata mellett nekik is feltűnt, hogy mennyire gyalogos-ellenes a közlekedési rend.
Bár az általuk, négy nap alatt megismert Budapest épületeit gyönyörűnek találták (Belváros, Vár, Zsidónegyed, Palotanegyed, Margitsziget, Vásárcsarnok környéke, Andrássy út és Városliget), a nagy melegre való tekintettel, szerették volna egy dunai hajózással kiegészíteni az élményt. A MAHART főszezonban napi 12 alkalommal indít budapesti sétahajót – egy óra a vizen 2990 Ft egy felnőttnek. Ha valaki ennél többet akar hajókázni, akkor eljuthat Szentendrére, Esztergomba, vagy Visegrádra, de arra rámegy az egész napja, hiszen délelőtt indul egy hajó, és délután egy vissza. Szentendre szép város, de öt teljes órát eltölteni, talán mégsem annyira érdekes egy túristának. Amikor telefonon megkérdeztem a MAHART ügyintézőjét (mert a kereskedelmi és marketing igazgató nem elérhető), hogy miért ilyen szerény a választék, akkor az volt a válasz, hogy nincs többre igény.
Ez nem éppen helytálló, hiszen a magánszektor a kikötői cudar körülmények ellenére látott fantáziát a dunai hajózásban. Bár nem olcsó mulattság, de ha ár-érték arányban vizsgáljuk a MAHART szolgáltatáshoz képest, akkor reális. Más kérdés, hogy ezzel együtt is, hiányzik a Dunáról az a személyforgalom, amit ez a kátyúmentes főútvonal lehetővé tenne.
Szemét ügy
Ismertem az utcát, hiszen itt laktam először amikor vidékről felköltöztem, a hetvenes évek elején, friss főiskolásként, aztán a nyolcvanas években itt dolgoztam a Bródy 5-7-ben. Majdnem sorsszerűnek éreztem, hogy amikor huszonkét év után visszajövök Magyarországra, megint ebben az utcában kezdjem az életemet.
A ház mocskosszürke fala, és libafossárga kapuja elég riasztó volt, de amint megláttam a kertet, megbékéltem.
A lakásban alig volt bútor, a teret kettészelte egy primitív galéria, egész nap alkonyi homály borította, de nem különösebben izgatott. Hosszas keresgélés után végre egy jó helyen lévő lakás, amit tűrhető áron ki lehet bérelni – a többi az én dolgom. Elvégre oly sok éven át az volt a jelszavam, hogy nincs az a vacak lakás, amiből ne tudnék jót csinálni – és csináltam is, több százat – ez volt a megélhetésem.
Amikor kitavaszodott, az elvadult kert legközelebbi csücskét kicsit rendbe tettem. A talaj alig volt több, mint 30 centi, alatta sitt. Ahogy az ásóval nekimentem, csak úgy perdültek ki a kövek. Kiszedegettem és visszatemettem a földet. De attól kezdve, külön zacskóban gyűjtöttem a zöldség-, és gyümölcs-maradékokat. Hetente egyszer kiástam egy kisebb gödröt a kertben és elástam amit összegyűjtöttem.
Miközben dolgoztam, a gangról merőn bámult egy fakó arcú öregasszony. Ahányszor kimentem a kertbe, megjelent a folyosón. A korlátra könyökölt és cigarettázott. Valamelyik alkalommal aztán megkérdezte, hogy mit csinálok. Komposztálok – feleltem. Döbbenten nézett rám – egy városi bérház udvarán? Én viszont nem értettem az ő értetlenkedését. A háztartási szemét egy része olyan, nyers, konyhai hulladék, amitől csak bűzlik a kuka, ha oda kerül, ám ha nem, a kert talaját javíthatjuk vele.
Vannak olyan országok, ahol nagyon sok zöldséget és gyümölcsöt esznek egész évben – ott a szerves anyag eléri a szemét 40%-át, amelyet nem kell elszállítani, ha helyben komposztálják, vagyis jelentősen csökkenteni lehet a szemétszállítási költségeket, és a helyben termelődő komoszt kertészkedésre ösztönöz a nagyvárosokban is.
Persze, a szerves hulladék elásásánál vannak hatékonyabb módszerek.
Igy, amikor másfél év múlva megvettem a lakást, és azután, néhány hónapra rá elvállaltam a ház közös képviseletét, az első dolgom volt, hogy megszervezzek egy kertészkedő szombatot, amely során a kertben felállítottuk a komposztálót. Igyekeztünk olyan helyet kiválasztani a zöld műanyag ládának, hogy senkit ne zavarjon. A faliújságon, a blogon tájékoztatuk a lakókat, hogy mit lehet és mit nem komposztálni.
Mint városgazdász tisztában voltam azzal, hogy a komposztálás és a közös kertészkedés identitás-, és közösségfejlesztő eszköz, és úgy éreztem, hogy erre a házra nagyon ráfér az ilyen pozitiv töltetű közösségépítés.
Kezdetben sokan lelkesedtek, aztán voltak a kitartó környezettudatosok, akik nem sajnálták azt a fáradságot, amit a szemét szétválasztása jelent. A szelektív szemétgyűjtés, ami a papírt és a műanyagot illeti, már megszokott volt. Nyár végére heti egy kukát lemondhattam, ami havi 6000 Ft megtakarítást jelentett a társasháznak.
És akkor jött az ANTSZ-től egy levél, amelyet el sem akartam hinni: megállapítja, hogy a komposztáló és környéke tiszta, rendezett, mégis felszólít arra, hogy a komposztálót távolítsuk el az udvarról.
A fakó arcú feljelentette a komposztálót.
Igaz, azon a szombaton, amikor felállítottuk, ő is lelkesen tett-vett, belemosolygott a képbe, de aztán úgy döntött, hogy a világ úgy jó, ahogy ő megszokta, és semmilyen újdonságnak nincs helye.
Mérhetetlenül felháborodtam, és mint aki nem a hatóságtól való félelmen szocializálódott az utolsó két évtizedben, dörgedelmes válaszlevelet írtam az ANTSZ-nek, amiben megtagadtam a komposztáló kidobását, és fűnek-fának elmeséltem ezt az abszurdot.
Levelemre nem reagáltak, talán rájöttek a hivatalban, hogy kicsit túlértékelték a szerepüket.
Úgy tűnt, hogy a komposztáló megtelt, de jött a tél, és ahogy a lebomlási folyamat haladt, újra lett hely. Tavasszal már szép, fekete földet nyertünk belőle.
Ennek a történetnek lehetett volna jó vége is, de nem lett.
…
…
…
…
…
…
…
…
Előbb a lassan alakuló közösséget rombolta szét az irígység és a rosszindulat, aztán eltünt a komposztáló is az udvarról.
Idén már nem volt kertész-szombat, csak én metszettem meg a fát, a hozzám közeli sarokban.
A lakásomat időközben átalakítottam, rést vágtam a betonplaccon, növényeket ültettem a lakásajtóm körül. És továbbra is komposztálok. A cserepek aljára teszek egy kevés földet, aztán a zöldség-, és gyümölcshéjakat, majd befedem földdel. Amikor egy kicsit már megroggyan, beleültetem a növényeket.
A gangról megcsap a cigarettafüst, de makacsul folytatom.
Jeruzsálmi villamos
Ahogy közeledünk Jeruzsálemhez, a júdeai hegyek között, fel-felbukkannak a fehér falak, a völgyön át rálátni a szemközti emelkedőre telepedett házak tömegére.
Az utolsó nagy kapaszkodó előtt, mintegy XXI. századi fellegvárat alkotva magasodnak fölénk a helyi kővel borított, modern, sokszintes házak.
Amilyen felemelően szép a Jeruzsálembe vezető út, olyan kiábrándító a megérkezés : egy időtlen idők óta túlzsúfolt, büdös és zajos közlekedési csomópont. Az ismeretlen tanácstalanul áll – hogyan tovább?
Aki autóbusszal érkezik, az sincs jobb helyzetben, mert a busz befut egy sötét parkolóba, ahol leszállni nem éppen magasztos. Ráadásul olyan erős a biztonsági ellenörzés, mintha repülőtéren lennénk – ez a jeruzsálemi, központi buszpályudvar.
A Húrok hídja ( גשר המיתרים) ezen a helyzeten igyekszik változtatni – a csomópont felett ível, mintegy kaput alkotva, elegáns szerkezete pedig új jeruzsálemi szimbólummá kezd válni. 2008-ban adták át a 380 méter hosszú hidat, amelyet Santiago Calatrava spanyol építész tervezett, és az ősrégi Jaffó utcát köti össze a Herzl fasorral. Egyik oldalán gyalog is át lehet menni, de alapvető funkciója az, hogy az új, jeruzsálmi villamos zavartalaul szelje át a csomópontot.
A város átfogó, közlekedési koncepcióját 1995-ben készítették el, amelynek része volt a villamoshálózat kiépítése.
Csakhogy a hegyes-völgyes Jeruzsálemben sokan úgy gondolták, hogy ez a tömegközlekedési eszköz alkamazhatatlan.
Mások azt bizonygatták, hogy csak autóbuszokkal már nem lehet megoldani a városi közlekedést, a levegő szennyezettsége és a régi város utcáinak zsúfoltsága elviselhetetlen, metróról szó sem lehet a történelmi emlékeket rejtő terepen.
Ezen, jó zsidó szokás szerint, elvitatkoztak majd 7 évig, míg az effektív munka elkezdődőtt. Ez sem volt problémáktól mentes, így a tervezett 2006-os befejezési határidőt jócskán túllépve, talán augusztusban használni is lehet majd a most szellem-villamosként közlekedő járatot.
A hálózat első vonala, amelyet egyszerűen piros vonalnak neveztek, 13.8 kilométer hosszú, és a nyugat-jeruzselemi Herzl-hegytől az észak-jeruzsálemi Pisgat Zeev, 42 ezer lakosú negyedig vezet.
A vonalat, később, mind a két irányban folytatnák (a térképen szaggatott vonal jelzi).
A kihívást nem csak a nagy szintkülönbségek jelentették, hanem az is, hogy a híres-hírhedt Jaffó utcában a villamos kiszorította a gépjárműközlekedést.
Bár a jeruzsálmiak megszerették a gyalogos utcát, amit a Ben Jehuda környékén alakítottak ki a XX. század nyolcvanas éveitől kezdődően, de egy másfél kilométer hosszút, amely addig az egyik legforgalmasabb bevásárlóhely volt, nem tudtak elképzelni.
Az építkezés elhúzódása tovább borzolta a kedélyeket.
Pedig az elgondolás zseniális, és most, hogy már a villamosok próbajáratánál tartanak, a gránitburkolat is kész, a nehéz „műtét” után ébredező utca egy soha nem látott átalakulás kapujában toporog.
Még megvannak a régi, lerongyolódott üzletecskék, de már kinyílt néhány kávéház is, a régi, lepukkant házak falán megjelentek a rehabilitációs projekteket hirdető táblák.
A június eleji mérések szerint a Jaffó utca légszennyezettsége drasztikusan csökkent – a nitrogénoxid NOx 2002-ben 151-es mértékéről 32-re.
A térképen kékkel jelölt vonalat is villamosként tervezték eredetileg, de itt az autóbuszpártiak győztek. Legalábbis egyelőre.
A pálya, amely külön sávot biztosít a csuklós buszoknak, egy későbbi időben, talán, mire megszeretik a már működő villamost, átalakítható villamospályává.
Jelenleg az északnyugati, 47 ezer lakosú Ramot és a délnyugati, 32 ezer lakosú Gilo közötti szakaszon működik a kék vonal.
A városról szóló sorozat következő része:
Jaffótól Jeruzsálemig
Városi kultúra
Mitől jó egy város? Nem feltétlenül szép, hanem olyan, amiben jól érzi magát az ember. Persze nem árt, ha szép is, de nem a fogalom esztétizáló, művészi értelmében fontos ez.
A jó város otthonos. Ottlakó és idegen egyaránt érzi ezt – megfogalmazni kicsit nehezebb…
Mégis, most éppen erre vállalkozom: igyekszem körüljárni azokat a dolgokat, amelyektől egy-egy városban, vagy csak egy-egy városrészben, utcában, egy utcarészletben, teresedésen, vagy éppen egy ház udvarán, lépcsőházában, folyósóján, belépve egy lakásba, kilépve egy teraszra, egy kertbe… – elfog az az egyszerű és felemelő érzés, hogy jó itt!
Nem arról beszélek, amitől építészek szoktak elájulni, nem a magas kultúra kérdéseit feszegetem, nem is korunk építészetének sorsdöntő kérdéseit – a mi hétköznapi kultúránk lenyomatát keresem a városban. Annak jellemzésére, hogy mennyire különbözik az én, egyszerű városgazdász gondolkodásom az építészek többségétől, idézek egy 2008 januárjában írt cikkemből, amit az Urbánus térről írtam, azok után, hogy meghallgattam a Városházán az aktuális építészeti álmot, a Városháza Fórum-ról.
” Ha belegondolok, Beleznay Éva „térfal”-magyarázata ütötte ki nálam a biztositékot. A sok szakszerűség látszatába öltöztetett fogalmi lufballon, mint a „Városháza Fórum” „Budapest Szive”, a „metropolis főutcája” „városkapu” után, már csak a „térfal” hiányzott a sok nesze-semmi-fogd-meg-jól érvek sorából. Számomra, ezek a kifejezések szinte „hívószavak” egy jó esetben slampos városrendezési program, rosszabb esetben egy nagy hazugság leplezésére.
Alapvetően, ezek a fogalmak valamiféle nosztalgikus, szellemváros épitészeti kialakitására utalnak. Épitsünk valamit, hogy olyan legyen, mintha… az antik görög város fóruma, szervezetünk dobogó szive, a nagyanyó békés falujának főutcája, a várfallal védett középkori város kapuja – és még higgyem is el! Bosszúságom fő oka, azt hiszem, hogy feltételezik: annyira hülye vagyok, hogy elhiszem! Pedig csak arról van szó, hogy kéne valamit épiteni, ami jó sokba kerül, és lehet rá hivatkozni, hogy ezt is megcsináltuk! Függetlenül attól, hogy szükség van rá, vagy sem.
Amikor Terrence Curry azt mondta, hogy a világ legszebb tereit nem a közösség bevonásával tervezték, valószinűleg épitészeti terekre gondolt. Olyanokra, amelyeket egyetlen központi akarat, és kitűnő arányérzékű tervező „odatett” a város térképére. Rengeteg ilyen van, hiszen az emberiség történelmének nagyobb részében a központi hatalom tervezett, és ha elég kultúrált volt ahhoz, hogy igényeit tehetséges, nagy tudású művészek valósitsák meg, akkor évszázadok múltán is csodálhatjuk a nagy művet.
Más kérdés, hogy az épitészeti remek a csodálaton kivül alkalmas-e városi élettel telitődni?
A nyolcvanas évek elején, a szocializmus korhadó éveiben irtam egy cikket, az akkori Népszavába a városi terekről. Kevéske külföldi tapasztalattal, sokkal inkább a hazai városok különböző teresedéseit vizsgálva, arra jöttem rá, hogy a csodálatraméltó, pompázatos tereken többnyire átsietnek a hétköznapi emberek (a nem túristák), és a város intimebb teresedésein ücsörögnek-beszélgetnek, érzik otthonosan magukat.
A Kamermayer-tér létért való küzdelme precizen mutatja, hogy egy urbánus tér, még akkor is megőriz valamit az életképességéből, amikor gépkocsiparkolóba fullasztják minden jobb sorsra érdemes négyzetméterét.
Sári Istvánnak tökéletesen igaza van abban, hogy a tereink rehabilitálásához tudnunk kéne, hogy mitől is jó egy urbánus tér. Az is biztos, hogy a mai várostervezésben aktivizálódó erők az idődimenzióról totálisan megfeledkeznek. A várost úgy kezelik, mint egy épületet, amelyet egyszer valakinek meg kell épiteni, aztán áll az szépen magában, ahogy a tervező elképzelte, legfeljebb gonosz, műveletlen és romboló-hajlamú használók miatt időről-időre fel kell újitani. ”
Az akkori cikkem a rossz példákat próbálja elemezni, amire persze szükség van, de most erősítve a pozitív hozzáállást magamban, igyekszem a jókat megragadni, és azon gondolkodni, hogy mitől is jó valami – talán van ebben is valamely rendező elv, amit a rosszak javítására is tudunk használni…
Anyám szokta volt mondani, hogy egy lakás tisztaságáról a WC-ben lehet meggyőződni, nem a nappaliban… Nos, a városelemzésemet is kezdhetném mondjuk a nyilvános WC-ékkel, és ezzel kapcsolatban is van némi nemzetközi gyűjteményem, most mégis inkább a „konyhákat” veszem sorra, vagyis azokat a vendéglátó-helyeket, ahol valamiért jól érzi az ember magát, ha eltölt egy kis időt. Annál is inkább, mert a vendéglátóhelyek „arccal” a városi köztérre, az utcára fordulnak. Ezért, egyfelöl az utca szempontjából fontos, hogy milyen „arcok” fordulnak felé, másfelöl pedig az utca, a városi tér maga, része a belső térben ülő számára kibontakozó látványnak. Mindebből, számomra legalábbis az is következik, hogy a pincékben megbújó falodákat nem sokra becsülöm, mint városi vendéglátó helyeket.
A városgazdász szempontjából a vendéglátó helyek minősége alapvetően fontos ahhoz, hogy más tekintetben is hatékonyan működjön a város. A jó vendéglős, mint majd látni fogjuk a példákon, odafigyel a környezetére is, hiszen az utcáról be kell csalogassa a kuncsaftjait – a tisztaság alapvető, de nem elégséges követelmény. Ugyanakkor a csinos vendéglőbejárat jó hatással van az utcai emberek viselkedésére – mintát ad .
Délelőtti kávézásra tértem be a Király utca elején lévő Mozaikba. Nyáron az utcára kitett asztalokhoz is ülhettem volna, de most hideg van ehhez – beléptem. Ezen a szinten csak néhány asztal és a pult van – a belső tér izléses, anélkül, hogy elidegenítően elegáns lenne. Lent a kávézó, fent a teázó, de valójában nincs hermetikusan szétválasztott funkciója a térnek – a lényeg, hogy a vendég érezze jól magát.
„A Mozaik Teaház és Kávézó célja, hogy otthon érezd magad. Bárhonnan jössz, bárhová mész. Egy pár perc pihenő. Barátságos, nem zsúfolt, igényes és kellemes. Elvonulhatsz egy védett sarokba, vagy ülhetsz kókuszpárnákon.Ihatsz lótuszvirág zöld teát, vagy friss sütit ehetsz, de bebódulhatsz a perzsa vizipipától is. Olvashatsz mágiáról, hallgathatod a zenét, érezheted a füstölőt, meggyújthatod a gyertyákat.”
A tulajdonosok pontosan tudják, hogy mit akarnak eladni, ismerik a környéket, azokat az embereket, akik potenciális kuncsaftok lehetnek. A betérő túristákat is készséggel (és megfelelő nyelvtudással) szolgálják ki, ha kell útbaigazítják – kézikönyveket és képeslapokat is lehet venni – , de jelentős a törzsközönség, akik nem találomra estek be kávézni, hanem pontosan tudják hová jönnek, és szívesen térnek vissza.
Ez a hely, és szerencsénkre nem az egyetlen ilyen Budapesten, olyan, amilyen nagyban egy jó városnak lennie kell – kellemes hely az ittlakóknak, és ezt érzi az idevetődő túrista is, ezért őt is visszatérésre csábítja – jobban, mint bármely országimázs-reklám. Mert az idelátogatókat nem az érdekli, hogy milyen világot akarunk nekik eladni a kirakatban, hanem az, ami a magyar valóság része, legyen az vonzó vagy éppen taszító.
Ahhoz, hogy az ilyen „pozitiv hatású pontok” megszaporodjanak egy városban, sokszor a városvezetésnek nem is kell többet tennie, mint nem akadályozni ezeknek a helyeknek a működését. Ott, ahol a helyi adó rendszere összhangban van a városfejlesztéssel – és ez a hely nem Magyarország, egyelőre, sajnos – az ilyen helyek működtetői olyan kedvezményben részesülnek, amilyet az aktivitásukkal megszolgálnak.
Egérszürke-falú ház
Az utca, ahová reggelente megérkeztem, az egykor divatos Mágnásnegyed, a Nemzeti Múzeum és az első magyar Parlament környéke, ahol valamikor sikk volt palotát építeni. A katolikus belvárosból kitiltott protestáns nemesek kezdtek itt építkezni a XIX. század elején, később a Főrendiház tagjai és a meggazdagodott zsidók is megkedvelték a környéket.
Mágnások ma már nincsenek itt, az eredeti eleganciájukat vesztett paloták közül azonban viszonylag sok túlélte a háborúkat és a szocializmust. A bérpaloták nagylakásait ugyan szétfarigcsálták, a gondoskodás-mentes évtizedek is nyomot hagytak az épületeken. A kilencvenes évek elején társasházakká alakultak az állami nemtörődömség bérházai.
Egérszürke homlokzatú ház, az eredetit silányul utánzó kapu, derékroppantó postaládasor után, kaputelefonos kódra nyíló ormótlan vasrácson belül, levert sarkú irígy-sárga falak. A felejthető állami tulajdont idéző izléstelen igénytelenség.
Az udvarban szedett-vedett növényzetű kert oldja a betonplaccok-járdák egyhangúságát. Négy emeletnyi gangsor magasodik fölé. A falak meghatározhatatlan árnyalatúak a rájuk rakódott több évtizedes portól. Beljebb, még egy rácsos ajtó után, a második udvar, amely eredeti arányaiban maradt fenn, onnan pedig még tovább lehet jutni a harmadik kertecskébe – már aki tudja, hogy létezik az a kert.
Jobb híjján vettem itt lakást. Nem szerettem a keleti oldal földszinti fénytelenségét, a lakás bejárata előtti betont, a kukucskáló szomszédokat, és a lakás belső zagyváltságát sem. Másfél éven át laktam bérlőként, és kerestem másutt a nekem való lakást. De csak reménytelenül rosszakat találtam.
Lakva ismertem meg a lakás előnyös oldalait, és egy idő után már azt is tudtam, hogy miképpen lehetne jobbá alakítani. Egy véletlen beszélgetés során kiderült, hogy a lakás, tulajdonképpen eladó, én pedig megfáradva a hiábavaló keresgélésben megvettem.
Átalakítás-mániám kiteljesedett: a lakáson kívül, az udvar és az egész ház megváltozott képzeletemben.
Báró Podmaniczky László 1885-ben kapott engedélyt a földszint plusz két emeletes bérpalota megépítésére saját háza előkertjében. A kapubejárót a lovashintó méreteire szabták. Istálók és kocsiszín választották el az uraságot a bérlőitől. Saját kútból húzták a vizet, de az utca már csatornázva volt.
A földszinten négy és fél méter belmagasságú dongaboltozatot építettek, nyolcvan centi vastag külső falakra. Az eredeti helyiséget a későbbi korokban két lakásra választották szét. Az én lakásomhoz még hozzátoldottak egy belső helyiséget, ami az első emeleti légudvarra szellőzik – ezen a ponton hat méteresre nyúlik a belmagasság. A két helyiség közötti falba 120 centi széles, íves tégla-áthidalót építettek – valószínűleg ugyanazt használták minden falnyílásnál, az összes ablaknál, ajtónál.
A lakás legfőbb értéke a méretén kívül – 29 négyzetméter -, a téglaszerkezete. A dongaboltozat, az áthidalók, a vastag falak. Ha pedig ez a legfőbb érték, akkor ezt kell megmutatni.
A kis alapterület az én szememben érték – sosem kívántam négyzetméterekben tobzódva élni. Magam takarítok. Nem mintha szeretnék takarítani, de a koszt utálom, és idegenek ne matassanak a holmim között! A feladat tehát az volt, hogy ebből a sötét oduból egy kellemes kuckót alakítsak ki magamnak.
Az elhanyagoltság városa
A tél, makacsul, nem akart elmúlni.
Már három hónapja, reményvesztetten dideregtünk.
Havazott, fagyott, hókupacok közt óvatoskodtunk.
Az enyhébb mínuszokban sós pocsolyák lepték el a várost. A ködös, füstös, mocskos belvárosban behúzott nyakú, fásult emberek kerülgették egymást. A szakadtak motyói is eltűntek a az üres üzletportálok aljából, már az aluljárók is túl hidegek voltak.
Magas kupacokban tartotta magát a fekete hó az útszéleken és a járdákon. Többnyire csikk-miteszerekkel borítottan. Reggelente jégbedermedt minden.
Egyhangú piszkosszürkébe olvadtak a napok. Korán keltem, kicsivel a fény előtt. Ugyanazt a nadrágot húztam fel a reggelre megszáradt harisnyára és macskanadrágra, három pulóverpárt váltogattam. Este mostam, hogy két nap múlva megint felhúzhassam. Nem volt otthonom.
A lakásom felújítása elhúzódott, előbb a legjobb barátnőmnél, később a legtürelmesebb barátomnál laktam. Mindketten szeretnivalóan jó emberek, de ahogy anyám szokta mondani – a vendégség három napnál tovább már nem az igazi.
Budapest az elhanyagoltság városa.
Vannak nagyszerű természeti adottságai, régmúlt korok gyönyörű épületei, sőt, nagy ritkán, még az is jó, amit mostanában alkottak, de az elhanyagoltság, a piszok szinte mindent belep.
Utam, reggelente a Bazilika mögötti mellékutcából vezetett, átszelve az Andrássy utat, a belvárost szegélyező hatsávos autófolyam mellett. A nagy magyar Gödörre néző utcakép otrombán foghíjas: egyik üzlet bedeszkázott, mellette egy bizakodó kezdő, amit egy haldokló követ, hogy aztán megint egy üres, tört-üvegű kirakat következzék.
A valamikori 100 apró cikk bejáratánál ült a törpe. Minden reggel, a legnagyobb hidegben is. Egy párnafélén, szfinx nyugalommal, üres tekintettel, előrenyújtott kézzel. Mellette nem volt kalap vagy doboz, ahogy egy jól nevelt koldushoz illik – meztelen kezébe kellett a pénzt beletenni. Ettől többen visszakoztak. A hajnali sietősek rá sem néztek – tudták, hogy ott van, ezért jó előre elfordították a fejüket, és az övéhez hasonló kifejezéstelen ábrázattal bámulták az autósort, vagy a távolabbi szürkeséget.
A Király utca sarkán, ahol a Deák téri aluljáró lépcsője, mint egy gúnyosan kiöltött nyelv odacsapódik, az éjjel-nappali üzlet körül dülöngélők és vizeletfoltok között kell sasszézni minden napszakban. Itt a hó hamar zsugorodott. Sárgás-barnássá vált, megfagyott, majd az intenzív sózástól eltócsásodott.
Esténként, „hazafelé” menet itt vásároltam az ennivalót. Az automata tolóajtón belül gatyarohasztó meleg csapott meg, a pénztár előtti sorban sokszor lehámoztam magamról a kabátot az izzadtságtól. Egyik különösen hosszú sorban figyeltem fel a nőre – ott állt a kassza túlsó végén. Hatan-heten álltak előttem, mire sorra kerültem, és ő mindegyiket szó nélkül végigvárta. Amikor én következtem megkérdeztem, hogy segíthetnék valamiben? Az arca egy árnyalattal még kétségbeesettebb lett – csak egy cigit akarok venni – mondta. Rendben, vegyen – bólintottam. Lassan kiguberálta a pénzt a cigiért és aztán tétován kitántorgott a melegről. Az ajtóban még találkoztunk. Nem volt hálás a tekintete…