Építési napló_10.rész
A mamám lakásában az asztalos-munkák kezdődnek, ami azért nem olyan egyszerű dolog, mint azt sejteni lehet, hiszen egy sor határoló-elem fából készül.
A „beépített bútor” fogalmát kicsit tágabban értelmezem, amikor a zártszelvényű térelhatároló vázat fával burkolom, bútorokat alakítok ki, amelyek aztán a teret is megszabják.
A nappali-étkező-konyha egy hét és fél méterszer 2.40-3.00 széles hasáb, ami azonban csak az egyik oldalon van lehatárolva fallal, a másik oldalon „túlnyúlik” a szemhatár 5.60 méterig.
Főként a plafonhoz közeli részeken látható a teljes 40 négyzetméter, mert a magassági tagoltság azt igyekszik mindig szabadon hagyni: még a háló-sarkot is csak lent választjuk majd el a nappalitól, 2.22 cm felett a téglaburkolat bekúszik a hálóba.
Az utóbbi hetekben kénytelen voltam lassítani az előrehaladást, ami már amúgy is elég lassú volt más projektjeimhez képest, mert nem akartam olyan döntéseket hozni, amelyeket esetleg, később megbánok.
Amikor nem csupán tervező, hanem magam vagyok a megbízó is, akkor minden döntést magam kell meghozzak, nincs visszajelzés, tehát óvatosabb kell legyek. Egyébként pedig, egyszerűen nem volt időm ezzel a lakással foglalkozni… Tehát meghagytam azt a kevés, örömteli döntést, amit meghozni nem esett nehezemre:
A lakás színvilága kezd kialakulni – a nyers tégla meleg színét a falak és a padló kékesszürkéje igyekszik ellensúlyozni. A padló beton, matt műgyanta bevonattal. Nyáron hűs, télen fűthető, de ezzel együtt, szőnyeg kell rá, bizonyos helyeken. Ilyen hely a nappali-leülős rész.
Chavale
Mégis a szófa volt az első darab, amit ebbe a lakásba vettem. Pontosabban, én kiválasztottam, megmutattam a mamámnak, aki azt mondta, hogy vedd meg – és átutalta nekem a pénzt. Ezt a szófát hónapokon át láttam a neten – első látásra beleszerettem, de még „nem akartam elkötelezni magam”, keresgettem tovább. Ám ide, ennél tökéletesebbet nem találtam, így aztán közelebbi ismeretségbe kerültünk.
Nem antik darab, hanem egy jó érzékkel bíró tervező és vele együtt dolgozó asztalos, kárpitos alkotása. A fotón, amin először láttam, nem jött ki minden szépsége, mert nem volt méltó környezetben. Nevenincs szófa egy udvaron – nem a legjobb reklám. Tehát nem csupán megvettem, és kifizettem a kért árat, hanem pártfogásomba vettem – nevet kapott: Chavale (Chava – az Éva héberül, a szóvégi „le” a jiddisre jellemző becéző forma, magyarul azt mondhatnánk, hogy Évácska, de nem mondjuk, mert a szófa neve ezentúl: Chavale)
Chavale kárpitja élénk zöld, de ebben a környezetben attól függ, hogy a reggeli napfény vagy az alkonyat érinti.
Ez lesz ennek a nappalinak az egyetlen ülőbútora. Igaz, le lehet ülni az ablakpárkányra, ha már elkészül a faburkolat, és le lehet heveredni a szőnyegre, a Bakhtiar-ra.
Utóbb kiderült, hogy milyen jutányos áron szereztem meg az én másik kedvencemet, a nappali szőnyegét. Ez a falusi perzsa Svédországon keresztül érkezett hozzám, profi módon csomagolva, ingyenes szállítással, megfizethető áron.
Chavale fűzöld színéhez kerestem szép kékeket…
Találtam egy mélykék pamutbársonyt, és királykék, meg acélszürke selymet. Ebből lesznek párnák és a hálóban a falikárpit és az ágytakaró. Az ágy elé egy szőnyeget, egy Nain-t szintén a carpetvista-tól vettem.
Lassan törzsvásárlójuk leszek, holott eddigi életemben alig vettem szőnyeget. Talán öregszem…
A sorozat ITT kezdődött.
A következő pedig itt olvasható…
Fotó-esztétika
Nem vagyok építész, nem vagyok lakberendező – a rám bízott tereket újra-funkcionálom.
Hogy ez mennyire más gondolkodás, arra csak akkor kezdtem rájönni, amikor mások, felújított lakásait kezdtem nézegetni.
Időnként belátogatok egy igen népszerű lakberendező blogjára, és őszinte elismerésem az iránt, amit ő csinál. Hasznos információkat szerzek gyártókról, trendekről, azzal együtt, hogy nagyon más világ, mint az enyém. Persze, ő sokkal fiatalabb is nálam…
Nemrég egy kedves ismerősöm albérletében jártam, egy gyönyörű épületben, a valamikor bizonyára hatalmas, polgári lakásból leválasztott 50 valahány négyzetméteren, amiből majdnem negyven a nappali-étkező-konyha-tér. Ötletes, szép, látványra koncentrált, otthonos, de nekem a vasalódeszka és a felmosóvödör bökte a szememet – mert, hogy annak nem jutott adekvát hely a sok szép poén között. „Hát igen, a tárolás problematikus”- mondta a házigazda. A tulajdonos-tervező építész, és persze férfi, akinek nem az a központi gondolata, hogy hol legyen a partvis…
Ahogy megtudtam, most nagyon trendi az eklektikus rumli, ahol minden, mindennel keveredik. A takarítónőnek annyi, vagy a pormacskák is a design része – nem tudom.
A képben tudok gyönyörködni, a kreativitás sokszor elragadtat, de alig hiszem, hogy szívesen laknék ilyen lakásokban – reménytelenül földhözragadt vagyok…
Nem mintha a szocreál puritanizmusára vágynék, vagy a színek ejtenének zavarba… De a stílusok, a formák, a sok-sok tárgy ami a fotón nagyon jól mutat, nehezen illik bele a hétköznapok képébe.
Sok évvel ezelőtt, egy kedves belsőépítész lány megmutatta a lakását, amit maga tervezett és minden részletében kigondolt, ötletes és praktikus volt. Kisgyerekes anyukaként nem szaladgált porronggyal a kezében naphosszat, de arra nem is volt szükség, mivel az otthonosság és a célszerűség egyensúlyban volt a lakás minden szegletében.
Aztán a lakás megjelent az egyik design-lapban, és alig ismertem rá: annyi virág volt felhalmozva vázákban, kaspókban, mintha egy virágüzlet kirakatát fosztották volna ki a fotózás kedvéért. Rengeteg olyan apró tárgyat fedeztem fel, amiről tudtam, hogy nem lehet az övék – ahhoz túl jól ismertem már az ízlésüket.
Tavaly én is átéltem a lakásom metamorfózisát, amikor egy népszerű lap szerkesztője megkeresett. Nagyon kedvesek voltak, hoztak egy csomó cuccot, amivel „fel akarták turbózni a látványt”. Az adventi koszorút megvétóztam, de a lépcsőre rakott váza maradt. Aztán ugyanaz a váza az íróasztalomra is átkerült, a könyveim egy része pedig elvágólag ott, ahol egész másnak van helye. A csúcs, a cikk melletti „ötlettár”, vagyis olyan tárgyak reklámja, amelyek hasonlóak a lakásomban találhatókéhoz. Mit mondjak: köszönőviszonyban sem voltak az én ízlésemmel, és pont azokban az apró részletekben tértek el, amire a tárgyaim válogatásánál nagyon is odafigyelek.
Ezekkel a lapokkal más problémám is van: azt próbálják elhitetni, hogy egy lakást átalakítani olyan könnyű! Nem kell hozzá semmi más, csak néhány ötlet… Nemrégiben valaki a fecebookon írt nekem, hogy most vettek egy 19 négyzetméteres kis lakást, ugyan már adjak néhány tippet, hogy lehet belőle jó lakást csinálni. Talán kicsit durva voltam, amikor azt írtam, hogy bocsánat, de én nem szoktam ötletelni, hanem tervezni… ami nem csupa örömködés, hanem sok-sok munka – tapasztalat és tudás kérdése.
Úgy gondolom, hogy egy lakás nem attól lesz jó, hogy lefestek néhány raklapot valamilyen vadító színre, rádobálok párnákat, odateszem a nagyanyó varrógépét asztalnak, és néhány IKEA-as bútort, meg faliképet… ez a vége a történetnek.
Az esztétika fontos a lakásban, de nem ott kezdődik a feladat.
Kinek, mit, miért?
Ezek az alapvető kérdések, és minél alaposabban tisztázzuk ezeket, annál jobb környezetet teremtünk a saját életünknek. Senki nem tisztázhatja ezt, még egy igazán zseniális tervező sem. Az a tervező, aki odafigyel a programra, alapos munkával, tapasztalatával megteremti az új lakók, új életformájának a terét, amit aztán lehet öltöztetni ki-ki ízlése szerint. Raklap vagy barokk bútor – valójában mindegy. A jól megszerkesztett tér befogadja ami illik, és kidobja magából ami aránytalan.
A Sonnenberg-ház minden eredeti részlete szépségesen arányos a mai napig. A századfordulón, amikor építették, alaposan dolgoztak. Az anyagok és a megmunkálás is érezhetően hosszú távra tervezett, de a gondolat az, ami ezeket rendszerbe rakja. Csak későbbi korok silánysága rontja itt-ott a lépcsőház látványát.