Belépni SZABAD !!!
Az első „házak belülről” (בתים מבפנים) programon Jeruzsálemben vettem részt 2011 novemberében.
Annyira fellelkesített, hogy 2012 májusában, a tel-avivi „nyitott hétvégén” már önkéntesként közreműködtem a programban, azon túl, hogy magam is nagyon sok házat néztem meg belülről.
A tel-avivi, és a jeruzsálemi program is egy nemzetközi szervezethez kapcsolódik: az Open House Worldwide – hez, élvezve az ernyőszervezet adta népszerűsítési előnyöket, azzal együtt, hogy az alapgondolat a helyi lakosság megismertetése saját települése rejtett értékeivel.
A mozgalmat 1992-ben Victoria Thornton indította, Londonban, hol is másutt, mint az elmúlt 150 évben városfejlődéssel kapcsolatos eredeti elképzelések úttörő helyén…
Victoria megértette, hogy az építész szakma és nagyközönség ismeretei között szakadék tátong, és úgy gondolta, hogy ezen úgy lehet segíteni, hogy népszerű programokat szerveznek a nagyközönségnek, hogy meginduljon egyfajta párbeszéd, ami nem csak a szakmán kívülieknek, hanem maguknak a tervezőknek és a városvezetőknek is hosszú távon hasznos információkat szolgáltatnak, elindíthatja a tudáson alapuló lokálpatrióta együttműködést. 1994-ben már 200 modern és történelmi épületet nézhettek meg a látogatók belülről.
A látogatás alkalom az eszmecserére – a jövőre nézve ez a program lényege!
A világ számos helyén felfedezték az ötlet nagyszerűségét, és sorra csatlakoztak a szervezethez. 2015-ben 32 városban a világon rendezik meg a nyitott ház programot. New York 2002-től, Tel-Aviv, Jeruzsálem 2007-től… ebben az évben Belfast és Porto csatlakozott.
A 100 éves házak program 2011-ben indult, mondhatnánk, hogy hasonló a nyitott házak nemzetközi programjához, csak éppen olyan „magyarosan különálló” – majdnem olyan, csak a lényege vész el! Megelégszünk azzal, hogy a múlt dicsőségét mutogatjuk…
Igen, nagyon bosszant a dolog, mert a munka, amit a 100 éves házak programmal kapcsolatosan csinálnak, hatalmas, ezért elismerésem, de kimarad az, ami igazán értékes a szimpla ismeretterjesztésen kívül, hogy tudniillik meg kellene beszélni közös dolgainkat a városunkban!
A mai város arculatát az 1873-as egyesítés utáni hatalmas építkezések határozzák meg – kétségtelen, de ebből a nagy merítésből az épületek építészeti, városképi, történeti értékeik alapján kellene válogatni, nem pedig a koruk szerint!
Attól, hogy egy ház 100 éves, önmagában nem értékes! Ezt kellene már bevésni a magyar szakmai és társadalmi köztudatba!
Nem a kor, hanem a tartalom az, ami értékessé tesz valamit! A múltba révedezés kifejezetten káros akkor, ha nincs mellette a jövőkép – mit is kéne csinálnunk azzal az épületállománnyal, amit örökségül kaptunk?
Őrizgetni, mert régi, vagy megmutatni a régiből az értékeset és hozzátenni a mi korunk produktumát?!
Mivel én magam az utóbbira voksolok, és mérhetetlenül dühít az, amikor a hivatalos szervek, vagy egy közös képviselő ragaszkodik olyasmihez, ami rég elavult, csak azért, mert régi, csak azért, mert „mindenkinek olyan” a házban…
Ezért döntöttem úgy, hogy én pedig kinyitom a lakásom ajtaját, és megmutatom, hogy egy XIX. században épült házban hogy lehet XXI. századi életformára alakítani a környezetünket.
A szombati spontán teázást követően vasárnap reggel már kitettem a táblát : Belépni SZABAD !!!
A felszólítást kicsit kétkedve fogadók után megindult a látogatók özöne és egyre érdekesebb beszélgetésekbe bonyolódtunk – ez volt számomra az igazán nagyszerű ezen a napon.
Persze, lett volna más dolgom aznap, nyolc órán át fogadni a látogatókat nem pihentető dolog, de ennyit azért meg lehet tenni egy ügyért, ami fontos!
Évek óta mondogatom, írok róla, hogy szükség lenne a folyamatos, társadalmi párbeszédre, hogy ne birkák módjára fogadjuk el a valóságot, hanem aktívan vegyünk részt a formálásában!
Hogy ne legyen természetes: ami tegnap volt, az lesz holnap is… hanem tegyünk azért, hogy jobb legyen!
Legyünk nyitottabbak a találkozásokra, megismerni mások véleményét, kultúráját, vitatkozni, ha nem értünk egyet, nem pedig elfogadni a „felülről jövő ukázt”!
Sok fiatal volt, aminek különösen örültem. Hiszen az idősebbek hozzáállásán nehéz változtatni, de a fiatalok előtt nyitva az út – tegyenek csodát ebben a városban!
Volt aki azon csodálkozott, hogy ki merem nyitni a lakásomat válogatás nélküli idegenek előtt – nos, én nem mondom, hogy nincs ebben némi veszély, de ha állandóan attól rettegünk, hogy mi minden baj történhet, akkor nem marad energiánk arra, hogy éljünk, élvezzük a pillanatokat, hogy alapból bizalommal fogadjuk az ajtónkon belépőt…
Egyébként, a két nap alatt semmi nem tűnt el a lakásomból, de ittfelejtettek egy pomponos sapkát és a papír-repülőt – megőriztem, akié, visszakapja…
Volt aki azt mondta, hogy irígyel a szép lakásomért…
„Ne írigyelje, csinálja utánam!” – mondtam, ezen mindenki nevetett, hiszen elég nyilvánvaló volt, hogy a lakásban mennyi munka van, mennyi szellemi energia, nem csak befektetett pénz, hanem gondolat, szeretet, alaposság.
Szóba került, hogy az elektromos padlófűtés miért adekvát megoldás egy nagy belmagasságú lakásban, mi a gazdaságos, szemben az olcsóval vagy drágával…
Szóba került az ablakok nyitása – miért érdemes elszakadni a régi, dupla gerébtokos megoldástól egy föggőfolyosós házban, mi az előnye a savmart thermopan üvegezésnek.
Beszélgettünk arról, hogy a természetes fény hiányát miért nem ellensúlyozza a fehér, ne adj Isten sárga fal, csak az intenzív, merterséges, LED vagy „naplámpa”, ennek kapcsán a színekről: miért lila ?
Általában a színekről, amelyek rémséges egyhangúsága a személytelenséget erősíti, ahelyett, hogy mernénk vállalni az egyéniségünket… hogy a libafos-sárgán, a kaki-barnán és a mocskos-szürkén túl van egy nagyszerű világ, amely nem az „egységesben” mutatja meg igazi szépségét…
Az anyagokról is beszéltünk, az eredeti téglaszerkezetről, amiről levakarni a vakolatot iszonyú nagy munka volt, de meg kellett tenni, hiszen ennek a térnek ez adja az igazán egyedi mivoltát, ez az, amit a múltból megalkuvás nélkül át lehetett venni…
Szó volt a konyháról – a lakás lelke, a „tűzmeleg”, ami a feudális társadalom megosztottságában levált a „tiszta-szobák”-ról, és a korszerű, feminista szemlélet miként helyezi vissza, méltó helyére…
Ennek kapcsán az őszinteségről, hogy merjük őszintén elemezni a saját életünket, és arra tervezzük az otthonunkat, ne pedig valamiféle társadalmi elváráshoz igazodjunk, mert attól nem leszünk boldogok…
A kényelem, a takaríthatóság, ami minden részletet meghatároz, mert valljuk be, senki nem szeret takarítani, de szeretjük a tiszta lakást, akkor pedig úgy kell megtervezni, hogy könnyen takarítható legyen, ne azzal töltsük a drága időnket, hogy port törlünk…
Hogy lehet felmosni gyorsan és egyszerűen, ahogy az izraeliek csinálják…
Nem csináltam titkot abból, hogy lelkem nagy része izraeli, és miért tartom fontosnak tanulni abból, amit az izraeliek jól csinálnak.
Megmutattam, hogy miben különbözik egy zsidó ház az „átlag magyar”-tól.
Szó esett arról, hogy milyen nehéz dönteni egy-egy apró részletben, a fontossági sorrendben, az időben…
Az idő szerepe különösen fontos – igyekeztem magyarázni annak, aki szerint szép-szép, de ez csak egy, maximum két embernek elég, ide nem lehet gyerekeket szűlni… Bizony nem, de én már nem is fogok… Nekem, ebben az életszakaszban éppen egy „testhezálló” kis lakásra van szükségem, és ezt elég tudatosan választottam, nem csak „így jött ki”.
Egy lakás bizonyos életszakaszunkra szolgál minket, nem a születéstől a halálig – ilyen a mi korunk. A kényelmes lakás éppen akkora, amekkorára az adott életszakaszban szükségünk van. Lehetőleg ne legyen nagyobb, de kisebb se, őrizzük meg a mobilitásunkat, mert a túlságosan „földbe gyökerezett” ember kiszolgáltatott, túl sok kompromisszumot kénytelen kötni, kérdéses, hogy a boldogság-keresés, vagy a kényszerűség motiválja cselekedeteit…
Megcsodálták Bab Zsili freskóját…
Hogy jön ez ide?
Ki csinálta?
.
.
.
.
.
Mi lesz vele, ha „lekoszolódik”? (Nem koszolódik le, mert vigyázunk rá.)
Mi a szerepe a kortárs művészetnek a lakásdekorációban, egyáltalán, a dekorációnak mi a tényleges szerepe?
Aztán visszatértünk a lakástervezés lényegéhez, a téralakításhoz: mitől tágas egy ilyen aprócska lakás?
Mi a „közösségi tér” és mi a privát szféra egy, lényegében egyterű lakásban?
Mi a korlát szerepe?
Valóban minden építési szabálynak van értelme, vagy lehet a dolgokat egészen másként értelmezni?
Rend, vagy megszokás?
Itt megint felbukkant az alaptéma, a nyitottság, a megörzendő értékek és a régi, elavult dolgoktól való drasztikus szabadulás szükségessége…
Mindig tedd fel a kérdést: valóban így van? A kételkedés képessége a legnagyobb előrevivő erő – én így gondolom.