Szomszédünnep
A Szomszédünnep nem magyar találmány. Párizsban, 1999-ben, egy 17-dik kerületi, baráti társaság rendezte az első olyan összejövetelt, amely a nagyon vegyes lakosságú, de egymástól mégis elszigetelten élő szomszédok között akart kapcsolatot teremteni. A következő években, a pozitiv tapasztalatokon felbuzdulva mozgalommá terebélyesedett Franciaországban, Belgiumban, 2005-ben pedig már 450 európai városban rendezték meg.
Tavaly, az Európa Kultúrális Fővárosa rendezvény keretében, Pécsett, félszáz helyszínen szerveződtek a civilek, hogy megtartsák a szomszédünnepet először, Magyarországon. Az ebből szerzett tapasztalatok alapján, idén az egész országra ki szeretnék terjeszteni a „szomszédolást”.
A Hungarofest keretén belül működő koordináló csoport felhívással fordult különböző helyi, civil szervezetekhez, önkormányzatokhoz. Akinek „füle van” az ilyesmire jelentkezett, mint potenciális résztvevő, de azoknak is érdemes megismerni a szomszédünnepet, akik idén, aktivan nem vesznek részt benne. Hiszen valójában, nem az „ünnep” a lényeg, hanem az a folyamat, amelyet az ilyen rendezvények elősegíthetnek.
2009-ben elvállaltam a házunk közös képviseletét. Az első hónapban meghirdettem a „kertész-szombatot”, amelynek lényege a kert közös rendbetétele kapcsán beszélgetni, megismerni egymást.
Az első alkalommal sikeresnek mondható volt az akció, a házban lakók és „külsős” barátok, ismerősök is jöttek. De úgy tűnik, hogy az ilyen összejöveteleket túl sűrűn nem célszerű megrendezni, mert a második és harmadik alkalommal már csak ketten-hárman voltunk a csaknem 100 emberből, aki ebben a házban lakik.
Gangkoncertet is rendeztünk, a nagyszerű Oriolus kamarakórus volt nálunk. Egy órára, mintha béke borult volna az udvarra. Csakhogy, az énekszóval az is elszállt. A jószomszédság kialakítása hosszú, sziszifuszi munka, mert lehet egy házban 95 jó ember, ha 5 megmérgezi a levegőt.
Ebben a félelmekkel és gyűlölködéssel teli országban nagy szerencse, ha akad egy háznyi jószándék. Ám belenyugodni nem szabad, újra és újra meg kell kísérelni kimozdítani a környezetünkben lévő embertársainkat a maguk elzártságából. Lehet, hogy ez, egy nagy közös evés-ivással indul, de lehet, hogy kezdetnek elég a köszönés, egy mosoly, és segítő gesztus is.
A bénázás csúcsa
Lelkes híve vagyok az izraeli kultúra terjesztésének. Aki valamennyire ismeri az írásaimat, az tudja, hogy teszem is, nem csak beszélek róla.
Örültem, amikor megnyílt az Izraeli Kulturális Intézet, őszintén gratuláltam azoknak, akik összegründolták.
Nagyon jó helyen (VI. ker. Paulay Ede u. 1.), szépen felújított épület, egy belső kerttel, ami különleges érték a belvárosban.
A cionizmus „atyjának” Teodor Herzlnek a szülővárosában nyílt meg az első, izraeli kultúra terjesztésére vállalkozó intézet. 2010. szeptember 1-én a Szochnut elnöke, Natan Saranszki avatta fel. Akkori igazgatója Dr Balázs Gábor Magyarországon született, de éveket élt Izraelben – mindkét kultúrát alaposan ismerő ember. A házban megnyilt egy Vince-könyvesbolt, és egy remek kis kávéház, Kishon néven – Kishont Ferenc, magyar származású, izraeli író emlékére. Igéretes kezdet.
Igaz, az Intézet logoja többekben értetlenséget váltott ki – miért a német zászló alapszíneit variálja egy ócskalábas-kékkel, amely színek sem szimbolikusan, sem esztétikailag nem illenek Izraelhez. A honlap is elég gyenge, bárki követte el – de az ember ne kritizáljon egy újszülöttet, gondoltam, és örömmel mentem el minden eseményre.
Nagyszerű előadást tartott Dr Peremiczky Szilvia az újkori zsidó irodalomról, volt egy szerény, de Budapesten mégis újdonságként megjelenő Dosh-karikatúra kiállítás, Hillel Zori koncert, izraeli filmklub és a héber nyelvoktatás is megindult. Meghívták Agi Mishol, neves izraeli költőnőt, megnyílt egy Uri Asaf-kiállítás. Emlékezetes volt Toronyi Zsuzsa, a Magyar Zsidó Levéltár vezetőjének előadása, de a beharangozott Izrael az alapoktól előadássorozat további darabjaira nem emlékszem. Pedig engem nem kellett külön értesíteni arról, hogy mikor milyen program zajlik az IKI-ben, magam mentem utána. Az IKI facebook-oldalának több, mint kétezer „szellemi támogatója” van, ehhez képest azonban a rendezvényeken elég gyér volt a látogatottság. Amikor zsúfolásig megtelt a nagyelőadó, azt a Kidma szervezte. De ekkor már lemondott az igazgató, és az ügyek intézést dr. Vered Glickman vette át.
Ez év első napján megjelent egy hirdetés az Intézet honlapján, hogy pályázatot hirdetnek igazgatói állásra, aminek a beadási határideje január 10-e. Nevetséges – írtam a titkárságnak Izraelből – ha ilyen rövid a határidő, akkor már tudják, hogy ki a nyerő, mert ennyi idő alatt nem lehet megalapozottan jó pályázatot írni, amelyben az Intézet jövőképe kellően kidolgozott. A kiírás szövege még jobban felbosszantott, mert valahogy úgy hangzott, hogy „tudjon az illető angolul, és nem árt, ha magyarul, vagy héberül is tud”. Az, hogy alaposan ismerje a két ország kultúráját, annak érdekében, hogy el tudja látni a két kultúra közötti, hatékony közvetítést – nem volt feltétel! Ennek megfelelően voltak jelentkezők, akik közül a kuratórium senkit nem választott. Az „átmeneti igazgatónő” viszont nem tud magyarul – úgyhogy most az Intézet ott van, ahol a part szakad. Megszaporodtak az angol nyelvű, közel-keleti politikával kapcsolatos előadások, amelyek egyikén, eléggé el nem ítélhető módon megkérdeztem a hallgatóságot, hogy a jelenlevők közül hányan értenek héberül, mert az izraeli kultúrát talán nem angolul kéne terjeszteni… az igazgatónő ezt azzal indokolta, hogy ha héberül van egy előadás, akkor kevesebben jönnek el, tolmácsra pedig nincs pénzük… Izraelből reptetni előadókat igen, de egy tolmácsra már nem tellik.
A bénázás csúcsa mégis a most zajló Izraeli Dokumentumfilm Fesztivál – mert egy kitűnő lehetőséget ilyen rosszul kommunikálni, az már valóban egetrengető!
Nem a filmekkel van a baj, mert ha nem is a legfrissebb, de egy kivételével elég jó a válogatás. A helyszín ugyan nem az Intézet, hanem az ilyen események rendezésében nagy gyakorlatra szert tett Odeon Lloyd Mozi – ám ezzel sincs semmi probléma. A katalógus viszont irdatlanul ronda – ugyanaz az elrémísztő színvilág és gyarta grafika, mint maga a logo és a honlap, ami az elmúlt időben sem javult semmit.
A „csúcs” a megnyitó volt, mert szimbólikusan magán viselte az Intézet jelenlegi helyzetének minden nyavajáját. Zártkörű megnyitónak hirdették. Egy eseményt zártkörűnek akkor nyilvánítanak, ha az érdeklődők száma túlhaladja a terem befogadóképességét, és bizonyos személyek helyét a szervezők mindenképpen biztosítani szeretnék.
Ehhez képest, a „zártkörű” megnyitón, a szervezőkkel együtt volt vagy 35 ember, erősen foghíjas sorokban. Vered Glickman tartott egy ismertetőt, héberül – most volt tolmács – amiben sikerült megsérteni azokat, akik 2007-ig szerveztek sikeres Izraeli filmfesztiválokat, ahol a játékfilmek mellett dokumentumfilmek is szerepeltek. De honnan tudná az, aki nem ismeri a magyar kulturális viszonyokat?
Ezek után Kornis Mihály tartott beszédet, akinek az írásait imádom, ő maga fantasztikus előadója műveinek, szórakoztató, kedves ember, de az izraeli filmekhez neki speciel, kb. annyi köze van, mint nekem a galliciai haszid énekekhez… vagyis, nem sok. De úgy tűnik, hogy az IKI-ben éppen ez a módi: sokan olyasmivel foglalkoznak, amihez nem értenek. Ehhez viszont elég sokan vannak, a hatékonyságot figyelembe véve túl sokan is. Meg lehet sértődni, csak ettől nem lesz népszerűbb az izraeli kultúra, pedig lehetne. Ahhoz viszont koncepció, lelkes, ám szakszerű, kemény munka kellene.
Ha csak a dokumentumfilmeknél maradunk, amelyek nagyszerű lehetőséget nyújtanak arra, hogy Magyarországon megismerjék az izraeli kultúrát – nem elég egy évben egyszer, 6 napon át, 8 filmet levetíteni, aztán vagy jön néhány érdeklődő zsidó, vagy nem, hanem ismerni kell azt a gazdag dokumentumfilm-termést, amit évről-évre produkálnak Izraelben (januárban elhoztam az alkotói fórum részletes katalógusait, négy évre visszamenőleg) és abból kiválogatni azokat, amelyek a magyar közönség érdeklődésére számot tarthatnak. Ehhez persze ismerni kell a magyar kultúrális közeget is, azt a negyven éve módszeresen félretájékoztatott közvéleményt, amely számára Izrael az agresszor, a palesztínok az áldozatok, és kb. itt vége is a tájékozottságnak.
Egy mozi megveszi a filmek vetítési jogát és műsorra tűzi azokat, amelyekről feltételezi, hogy lesznek olyan emberek, akik fizetnek a jegyért. Egy kulturális intézetnek ennél sokkal több lehetősége van, például megegyezni a filmesekkel, hogy a magyar fordítást egy haladó héber tanfolyam keretében végzik el, így a két „egzotikus” nyelv közvetlenül érintkezve, a legautentikusabb nyelvezettel kerül a magyar nézők elé. Akkor talán, nem lennének olyan durva hibák, mint most, hogy a szamaritánusokat következetesen szektának nevezték, holott az egy népcsoport, közösség ( עדה ) a zsidóságon belül, úgy mint az askenáz, szefárd, vagy a keleti zsidók. Igaz, elég speciális az ő helyzetük, de nem vallási szekta ( כת ). Az izraeli iskolákban elég megszokott, hogy az angol órákon filmeket néznek, és így tanulják az élő nyelvet, tárgyalási készség kérdése, hogy a filmek jogdíját ilyen alapon miként állapítják meg az alkotók, különösen akkor, ha ezzel a módszerrel, a mainál sokkal szélesebb körben ismerhetné meg a magyar közönség ezeket az alkotásokat. Mert nem csupán levetíteni kéne ezeket, hanem előtte-utána megbeszélni a kontextust. Meglepően sok fiatal tud héberül Budapesten, többnyire értelmiségiek, éltek Izraelben több-kevesebb ideig – remek csoportmegbeszéleséket lehetne tartani úgy, hogy ezek az emberek segítik az „izraeliséget” közvetíteni a magyar közönség felé.
Mert az Izraeli Kulturális Intézetnek nagy ívben nyitnia kéne az átlagos ismerethiányban lévő magyar közönséghez! Akkor lenne értelme az egésznek.
&
Az izraeli kultúrával kapcsolatos eddigi cikkek: (akit érdekel) – a fesztivál filmjeiről később írok.
Film: (az általam fordított filmcímek szerint) Útmutató a forradalomhoz, A saksuka módszer, Tökfej,
Zene: Opera a Yarkon parkban, Ivri Lider,
Képző-, és iparművészet: Shenkar, Moshe Gershuni, Palesztin képzőművészet, Aqua, Uri Asaf,
Építészet: Bauhaus Tel-Avivban, Az izraeli pavilon Sanghaiban,
Városműködtetés: Változó főutcák városa 1., …2., …3., …4., …5., Neve Tzedek, Téli TLV, Café Bialik, Szemben a nappal, Költségvetés TLV, Városprofil, Bankmúzeum,
Irodalom: Hazalátogatás,
Hétköznapi kultúra: Kohen, Mechalcim, Korszerű közoktatás, Az igazság napja, Izraeli bor, Lángoló Kármel hegy, Katasztrófa után, Feminizmus és demokrácia, Kávéházi kultúra, Az itélet nőnapon, Maraton Jeruzsálem, 7 év börtön, Elohima,
Innováció: Hidrophonikus saláta, Szinte ingyen, Micpe Ramon,
Helytörténet: Ahmadiyya, Capa-Shaw-Izrael 1949, Cionista nők Budapesten, Dona Garcia 500 éves, Frecha, Jad Hanna emlékére, Mamzerológus professzor,
Parasat Hasavua (minden héten) Ünnepek: A fák ünnepe (Zichron Yaakov), A rejtőzködő feminista, Mondd el gyermekednek!
Politika: Józanul?, Marmara, Összefogás hadművelet, Mítosz és fordítottja, A Tirkel-bizottság jelentése, A béke halvány reménye?, Nem a burka a lényeg!, A cseppet sem liberális Avigdor , A Földközi tenger hullámai, Zenga zenga song, Insallah, Huntington hideglelés, Tábornokok háborúja, A békés forradalmár, A valóság torz tükre, Nem éppen gáláns ügy, Utánam!, Felszakadt félelem, Csak egy ember halt meg?, Facebook forradalmak, Gyáva gyilkosok, Az itélet késik, demokraZy, Véderő, József sírja, Rakétával gyermekekre, Intifáda vagy kultúra?, Lőni vagy nem lőni?,
Hajléktalanítás – nyócker
Ma került a Fővárosi Közgyűlés elé az az előterjesztés, amely 50 ezer forintra büntetné a hajléktalanokat, akik életvitelszerűen használják a közterületet. Úgy gondoljuk, hogy ez az intézkedés nem visz közelebb a probléma megoldásához, mert az összetettebb annál. Egy hajléktalantól pénzbüntetést behajtani pedig nem életszerű.
Lapunk már korábban is foglalkozott a hajléktalanügy egyik szegletével, az aluljárók kapcsán, most viszont egy szakembert, Virág Tamást kértünk meg, hogy írja le véleményét.
Józsefváros polgármestere az utóbbi időkben gyakran emlegette a hajléktalanokat. Akik nem is illetékesek itt, értve ezalatt, hogy nem a környéken váltak fedél nélkülivé. Annyira nem mélyül el a témában, hogy ennek néhány okát is felemlítse, viszont regulázna, csökkentené az intézmények számát, és – hogy az irányt mindenki értse – kezdeményezése eredményeként néhány hónapja helyi rendelet bünteti a kukázást is.
A hajlék nélkül élő embereket segítő szolgáltatások valóban aránytalanul fedik le a fővárosi kerületeket, és tényleg rengeteg működik a nyóckerben. Rengeteg, mind az intézményeket, mind azok férőhelyeit, szolgáltatásait nézve.
Van két helyi „ősintézmény”, a Dobozi utcai Üdvhadsereg által működtetett szálló, valamint egy korábbi munkásőr-laktanya a Vajdahunyad utcában, ami több mint húsz éve a Menhely Alapítvány otthona. Az elmúlt húsz évben gombaszám szaporodtak az új intézmények, amiben volt, amikor tevőleges része volt a kerületi önkormányzatnak is – például a Dankó utcai ingatlan átadásakor -, és volt, amikor nem kérdezték meg a helyi képviselőket, mert mondjuk a Fővárosi Önkormányzat tulajdona az ingatlan (ilyen például az Alföldi utcai vagy a Könyves Kálmán körúti intézmény).
A Palotanegyed és a Tisztviselőtelep „fel van mentve”, a kerület legszegényebb részeiben létesültek szociális ellátó pontok, így ott, ahol vannak, egymástól akár 100-200 méterre működnek. Ezzel persze akarva-akaratlanul a környékben tartják ügyfeleiket, akik élik életüket, és zavarnak sokakat még akkor is, ha nem könnyű eldönteni, ki is hajléktalan. Nem mindig az, akit annak nézünk.
A polgármester jól ráérzett a közhangulatra, ügyesen apellál a lokálpatrióta érzelmekre, miközben sok – a helyzetet előidéző, és megoldhatatlanságát máig segítő – tényezőről mélyen hallgat. Bármit akar tenni, figyelembe kell vennie például, hogy bár jelenleg önkormányzati feladat a hajléktalan emberek ellátása, az elégséges szolgáltatás nincs meghatározva, és akkor sem történik semmi, ha egy kerület inkább máshol látná a fedél nélkülieket. Budapesten a Fővárosi Önkormányzat az illetékes (nem volt ez mindig így, korábban a kerületeknél volt a kötelezettség), és persze nincs olyan terület, amely ne tartozna valamelyik kerülethez is. Valahogy húsz év alatt az alakult ki, hogy a szabad (piacképtelen helyen lévő és/vagy minőségű) ingatlanokat biztosítják erre a célra, gyakran olyan környéken, ahol a tevékenység nem okoz azonnali tiltakozást, a lakók nem jó érdekérvényesítők. Ezzel viszont a szereplők egyszerűen kikerülték a megegyezési kényszert, így maradt az, hogy mindenki morog, de már „helyzet van”. A feszültség nő, leginkább a szereplők változása jelenthet új kitörési pontokat, ahogy történik most is. Csakhogy legkevésbé az intézményekbe járók a felelősek a helyzetért. A polgármester-társakkal kellene egyeztetni, és a nagy, egész napra a város közepén az embereket „lekötő” szolgáltatások rendszerén változtatni. Például az ételosztás a Blaha Lujza téren már környezetformáló tényezővé vált.
Ha csak a kerületi lakás- és helyiséggazdálkodást nézzük, pontosabban annak a teljes átláthatatlanságát, vagy a közterületekkel való rideg önkormányzati bánásmódot, azt látjuk, hogy nem a „csöves-probléma” rántja le a környéket, hanem nincs koherens üzemeltetés, így szanaszéjjel futnak a dolgok. Ezen a nyilvános illemhelyek telepítése sem segít, mert a lényeg az, hogy sikerül-e tisztán működtetni. Azaz a kerület nem bánik sem jobban, sem rosszabbul a közterületein élőkkel, mint mondjuk az ott felnövő gyerekekkel, idősekkel (játszóterek, parkok).
Már a problémafelvetésben is mélyebbre kellene menni a „zavar, ezért üldözzük el” szintnél, intézményről intézményre végig kéne gondolni, hogy milyen megoldások lehetnek, és azt gondolom, alapvetően az emberibb, kisebb, ezért akár költségesebb ellátási formákat kéne preferálni. Viszonylag jól megsaccolható, hogy egy környék teherbíró-képessége mit visel akár plázákban, akár kocsmákban, akár szociális szolgáltatásokban. Eddig ezzel senki nem foglalkozott, egymástól függetlenül folyt az intézményi fejlesztés és a lakókörnyezet élhetőbbé tétele, melynek előfeltétele lenne az egész újragondolása.
Ki lehet a kerületből üldözni a hajléktalanokat, szegényeket, bár nem könnyen és nem tartósan. Viszont ezt az energiát, figyelmet sokkal jobb lenne arra fordítani, hogy lássuk, mi is van itt, ebből kinek mi okoz problémát, és mik lehetnek a megoldási utak.
Józsefvárosnak hajléktalan-ügyben nagy erőssége a tolerancia, ha ezt vegyítjük az üres helyiségek átmeneti/tartós szociális célú felhasználási lehetőségének versenyével, valamennyi lakás bevonásával, olyan kicsi intézmények, szolgáltatások kialakításával, melyek személyességüket meg tudják őrizni, akár békésebb is lehet az együttélés. Mindezek mellett szükséges lenne a tömegellátás csökkentése, az intézmények szétköltöztetése.
Azt, hogy a kerület milyen segítő, mind a lakosok, mind az ügyfelek felé folyamatosan közvetíteni kellene, hangsúlyt fektetve arra, hogy itt is kényes egyensúlyról beszélhetünk. Folyamatosan működő fórumot kellene kialakítani környékbeliekből, ellátókból, segítettekből, ami előremozdíthatná a tervezést, a koordinálást. Ezekben az önkormányzat különböző (szociális, városüzemeltetési, stb.) műhelyeire is fontos szerep hárulhatna.
Felhasználván a helyi erőforrásokat, érdemes lenne a kicsi, meghökkentő, kreatív projekteket különösen támogatni. A körúton simán elférne egy olyan kávézó, használtruha-bolt, melyben hajléktalanok dolgoznak, be lehet őket vonni a kerület tisztán tartásába.
Az én váram_7
Lépcsők a lakásban
Tudom, sokakat megdöbbentett az, hogy ebben a kis lakásban, a nagy helyiség központi elemévé tettem a lépcsőt.
Nem kár a területért?
Bár az első skiccben is kitérek valamennyire a kérdésre, úgy gondolom, hogy érdemes részletezni a belső lépcsőkkel kapcsolatos véleményemet, amely alapján ez a lépcső is született.
Annál is inkább, mert most már fotókkal tudom érzékeltetni az eredményt.
Nincs arról szó, hogy egy belső lépcsőnek ilyennek kell lenni – itt, ezen a helyen, ebben a lakásban, az én igényeimnek megfelelően azonban, ilyenné kellettek legyenek.
Hogy miért jutottam erre a meggyőződésre, azt szépen, sorjában, elmondom.
1. Kezdettől meggyőződésem volt, hogy nem akarok egy lépcsősorral feljutni a galériára.
Lakáson belül egy „emeletnyit” le-föl mászkálni kényelmetlen, előbb-utóbb úgy szervezi az ember az életét, hogy ritkán tegye meg ezt a „hosszú utat”. A lakáson belüli funkciók íly módon durván elkülönülnek.
A kényelmes élethez pedig, véleményem szerint, a jól szervezettség elemi követelmény, tehát nem célszerű eleve megosztani a teret lentre és fentre, amely nagyrészt külön-külön funkcionál.
2. Egy alig 4 x 5 méteres teret amennyire csak lehet, átláthatónak kell hagyni, hogy az embernek ne legyen klausztrofóbiája. Ha ennek a térnek valamelyik falára „rákenem” a lépcsősort, akkor annyival kisebb lesz a térérzet.
Speciális esetünkben, amikor megpróbáltam valahová „besúvasztani” a lépcsőt, kiderült, hogy minden falon van valami zavaró momentum, ami miatt nem oda való az egész.
3. A fény iránti vágyam azonnal kijelölte a dolgozó-sarkom helyét. Nem volt kétséges előttem, hogy a 120 x 80-as falmélyedés, ahol a legjobbak a fényviszonyok az egész lakásban, az egyetlen hely, ahol nyugodtan tudok dolgozni.
De ahhoz, hogy ezt ki tudjam használni, 5 lépcsővel fel kell emelnem a dolgozó szintjét. Ezzel eldöntetett, hogy hol lesz az 5 lépcsőből álló része a felmenetelnek, majd innen, további 7 lépcsővel jutok a galéria-szintre, miközben optimális méretű dolgozósarkot szerettem volna kialakítani, hiszen naponta sok órát töltök itt.
4. Elvileg, az első 5 lépcső után derékszögben elforgatva is nekiveselkedhettem volna a feljáratnak, de akkor a 2. pontban részletezett problémába ütköztem volna, nem mellékesen, tönkre téve a legszebb nyerstégla-falat, amiről a bontás során derült ki, hogy milyen nagy nyílásokat rejt.
A fény szempontjából is ez a legértékesebb része a lakásnak, semmiképp nem akartam eltorlaszolni egy lépcsősorral.
5. Miután a funkcionális sémában már a konyha, az étkező és a fürdő helye is célszerűnek mutatkozott, nem maradt más hátra, mint a dolgozó-szintet összekötni a galéria szintjével, a lehető legegyenesebb formában.
6. Ahhoz, hogy kényelmes lépcsőfokokat alakítsak ki, és amennyire csak lehet toljam el az egészet a fény útjából, a falhoz közeli oldalon alakítottam ki egy „pihenőt”, aminek a szintje egy lépcsőfokkal (18 cm) magasabb, mint a dolgozósarok padlószintje.
7. Ezáltal a dolgozó-sarok tágasabbnak tűnik, mint a tényleges padló-területe, igaz, egyhuzamban felrohanni, vagy lezúdulni a lépcsőn egy lépéssel hosszabb út, mint a „tisztességes” lépcsőfordulónál szokás.
8. Ahogy A kislakás dicsőítése című részben már megírtam, a lépcsők alatti teret is kihasználtam, de legalább annyira fontos volt az a momentum, hogy a hét lépcső ugyan elválasztja a dolgozót az étkezőtől, de megőrzi az átlátás lehetőségét.
9. Valójában, a dolgozó-részből fel-látok a galérián lévő ágyamra is, és le-látok a bejárati szinten lévő étkezőre is, nem utolsó sorban a fiamról készült képre, az étkezőasztal felett…
10. Igaz, ennek is ára van: az, hogy nincs korlát a lépcső mellett.
11. A biztonságérzetet erősítendő két darab 2×2-es profilt hegesztettünk a galéria szerkezete és a téglafal, illetve a dongaboltozat közé. Ez az aszimetrikus fogodzó lehetővé teszi, hogy akár teljes sötétben is felmenjek, vagy lejöjjek a galériáról.
12. Másrészt, a felső hét lépcső 85 cm széles, hogy biztonságosnak érezzem – nem billenek ki.
13. Ugyanakkor, az első 5 lépcső csak 70 cm széles, kétoldalán „lépcsővel”, vagyis az egyik oldalon a háztartási helyiség feletti rakodó-felület „lépcsőzik”, míg a másik oldalon a galériára vezető lépcső.
A galéria-padlóval majdnem szabályos bejáratot alkot, de azt nem mondhatni, hogy különösebben hívogató. Itt éppen ez volt a cél!
Amíg a bejárati szint abszolút nyitott a látogató számára, a dolgozóra felvezető lépcső másodlagos feladata az, hogy megállítsa az avatatlanokat. Be lehet látni, de „belépni” már nem annyira biztos, hogy szabad.
A lépcsők oldalfalai egyrészt gipszkarton falak, másrészt szekrényajtók. Éppen ezért, a lépcsőfokok homloklapjai rétegelt lemezből készültek, amelyeket arra a lilás-kékre festettem, mint a falak és a beépített bútorok egy részét.
A járófelület az IKEA konyhapultok egyik fajtája, amiből három db. 246×62-es tábla fogyott el, igaz, ebből készült a dolgozósarok két munkalapja is. Olyannyira ki volt számítva minden, miliméterre, hogy a két megérkezési szintre már nem jutott teljes lépcsőmélységben. Ettől ugyan használható, de az én szememet kicsit bántja. Ha nagyon akarnám, meg tudnám ideologizálni, hogy a keskenyebb belépési mélység azt jelzi, hogy megérkeztem az adott szintre, de az igazság, hogy nem volt több anyag.
Végül, mi lehet az általános tanulsága ennek a lépcső-szerkesztésnek?
A lépcsők kialakítása, szerintem, egy lakáson belül, nagyon fontos funkcionális és esztétikai elem. Nem szabad félvállról venni, ugyanakkor belefér néha, egy kis rugalmasság, ha az egyébként indokolt.
Az alapképlet, miszerint kétszer a magasság + a mélység = 63, az én tapasztalatom szerint már túlhaladott. Az átlagember ma már magasabb, mint a múlt században. Én nem vagyok igazán magas, de nekem is kényelmesebb a 2H+M=66, vagyis 2×18 + 30 = 66 ebben az esetben. Ha a belépés mélysége kevesebb, mint 30 cm – nem kényelmes a lejövetel. Nem ezzel kell takarékoskodni, amikor a helyet optimálisan akarjuk kihasználni. A lépcsők alatti teret is hasznosíthatjuk, ha háromdimenzióban tervezünk, és nem csupán az üres falakat, hanem a helyiségben lévő összes tárgyat figyelembe vesszük. Ez utóbbiról lesz szó a következő részben.
A következő rész címe: A bútor – tág fogalom
A sorozat kezdete: ITT
Menetelünk…
Tegnap volt a Műemléki Világnap. Kettőkor a Civilek a Palotanegyedért egyesület a Múzeumkertben tartott pikniket. Talán, a változó időjárás miatt, idén kevesebben voltak, akik családostul kipokrócoztak.
A programok jók voltak, éppen úgy mint máskor, de a lelkesedők csoportja megfogyatkozott. Nem a közös célokkal van a baj – mintha nem csak a tavaszi felhők, hanem valami megfoghatatlan búskomorság is rátelepedne a lelkekre.
SMS-t, e-mailt, facebok-üzenetet kapok tiltakozásra, tüntetésre – naponta többet is.
Este megtartották az Élet menetét, amely a Holokauszt magyar áldozataira való megemlékezés formája immáron kilenc éve. Azt a napot választották, amelyen 1944-ben a Nagy-Magyarország kárpátaljai településein megkezdődött a gettósítás. Az 1920-as Numerus Clausus után a zsidótörvényeken át, ez volt az a pont, amikor a magyar társadalom többségi támogatással, hivatalosan kitaszította a zsidó származású állampolgárait.
Éveken át úgy tűnt, hogy ebben sikerül egyfajta koncenzust kialakítani. Idén már ez is megtört, mert az Élet menetével párhuzamosan a Terror Házánál és a Dunaparti cipőknél is volt külön-külön megemlékezés. Persze, nem azzal van baj, hogy több a megemlékezés, hanem az, hogy ezek az elkülönülések jelzik – a magyar társadalomban sem a múlttal, sem a jövővel kapcsolatban nincs semmiféle társadalmi megegyezés.
A Holokauszt kapcsán megjelent cikkek kommentjei még sötétebb képet festenek. A gyűlölet és értetlenség, mintha az Élet menete a zsidók magánügye lenne és nem a magyar társadalom problémája, ami nem oldódott meg azóta sem, sajnos.
Sipka László a délutáni, palotanegyedi sétán, a valamikor itt élő emberekre hívta fel a figyelmet.
Arra, hogy nem elég nem tenni rosszat – jót kell cselekedni! A körülöttünk lévő világra talán, nem mindig lehetünk kellőképpen hatással, de azt 100%-osan magunk dönthetjük el, hogy adott helyzetben mit cselekszünk.
Ennek jegyében éltek a Sacré Coeur nővérek. Igaz emberek, olykor kevesen, de vannak, még a legnehezebb időkben is.
A nemzet tragédiája, hogy az egyéni teljesítmények nagyon ritkán képesek közösségi erővé fejlődni. A gyűlölködés és az irígység, a fásultság és a közöny ellehetetleníti a hatékony együttműködést. Pedig, az utunkban álló méretes köveket egyenként aligha görgethetjük el – össze kell fogjunk, hogy haladjuk.
Az én váram_6
Egy építész másként csinálná
Hát, igen, elkövettem a gyalázatot – műanyag ablakokat és ajtót rendeltem, és szívtelenül kihajítottam a totálisan elkorhadt régi, fa tokokat…
Utáltam az ajtót, ami túl nagy volt, mégsem engedett be maximális fényt.
Utáltam a felette lévő befelé nyíló ablakokat, amelyek nyitogatása külön cirkusz volt.
Utáltam, hogy nyitott ablaknál belátnak a torkomig, zárt ablaknál megfulladok nyáron és fagyoskodom télen, mert azon a „jó régi” ablakon át besüvített a szél.
Lelketlenül megváltoztattam a nyitási szisztémát és az anyagot, de még az üveget is – mert nem akarom minduntalan függönyözni a lakásom.
Egy építész az egységes udvari homlokzatot jobban tisztelte volna, mint a lakáshasználat praktikumát.
A szememben viszont az udvari homlokzat egyformasága nem érték, ha egyébként csak az egyformán ronda és elavult használatot jelenti.
Szerintem, nem attól szép egy belső homlokzat, hogy a mocskos-szürke falon jellegtelen színű (a libafos-sárga és barna közti árnyalatokban) nyílászárók sorakoznak, a mögötte lakók egyéniségének minimális jele nélkül.
Az ilyen gangos házak egyformasága nyomasztó, amibe direkt jól jönne, ha mindenki a maga izlésére módosítaná a lakása bejáratát.
A „rendetlenség”, az egyediség szépsége mellett voksolok ebben a poroszos egyformaságban!
A nyílászárók szerepe rendkívül fontos egy lakás szellőztetése szempontjából.
Igaz, a csöppnyi lakásomnak van egy „titkos” ablaka a légudvarra, ami jó átszellőzést biztosít, ha egyébként az udvari homlokzaton lévő ablakokat ki tudom nyitni.
Az egyetlen, bár nagy méretű ablak kétharmada nyithatatlan volt számomra az előbb említett „beláthatóság” miatt is, de biztonsági okokból sem éppen célszerű.
Rácsok mögött pedig nem vagyok hajlandó élni!
A felső ablakokat ugyan, némi akrobatikával ki lehetett nyitni, de akkor is elvesztettem a lakáson belüli intimitást.
Mivel aludni, még télen is csak nyitott ablak mellett tudok, mind a bejárati ajtó felett, mind az ablak felső harmadába befelé bukó ablakokat terveztem, a külső síkon szúnyoghálóval.
Az ablak magasságát elosztottam három egyenlő részre, a középső ablak bukó-nyíló változatban lehetővé teszi az alkalmankénti teljes nyitást, aminek elsősorban tisztítási funkciója van – az ablakommal szembeni látvány, egyelőre, nem éppen vonzó.
a bajárat 2014-ben…
Az ablak alsó harmada fix üveg. Természetesen, minden ablak-ajtó biztonsági, dupla, savmart üveg. Az ajtó nyíló szárnyát 90 cm-re csökkentettem és a mellette lévő helyen fix üveg van. Ugyanez a profilszélesség jelenik meg az ajtószárny felett is.
Annak érdekében, hogy a korábbi, vastag tokra emlékeztessek, szükségét éreztem, hogy a külső falsíkon egy 40×80-as zártszelvénnyel keretezzem a nyílászárókat. (megjegyzés 2014: a fém keret hibás ötlet volt. Nem esztétikailag, hanem mert hőhidat hozott létre, minek következtében a nagy hidegben a belső oldalon egy vékony csíkban lecsapódik a pára. Első körben vettem egy párátlanítót és persze hypo-s szivaccsal letöröltem a páralecsapódás nyomait, hogy ne alakuljon ki penészesedés, de a következő lépés a zárszelvények hőszigetelő anyaggal való tömítése, ami még mindig nem oldja meg a problémát teljesen. A következő lakásnál már fával kereteztem az ablakokat, az ajtót, ott nincs is hőhíd.)
Persze, lehetett volna az ablakot fából is megcsináltatni, ami kb. háromszorosába került volna.
Sem a belső, sem a külső tér, de még a használati érték szempontjából sem éreztem ezt ennyire fontosnak.
Kétségtelen, a lakás bejárata, ma durván eltér a többi, köztük számos, rémesen elhanyagolt ajtótól, ablaktól. Az udvari homlokzatot, a lakásom környezetében teljesen felújítottam, és a maradék használt téglából egy kis belépőt is készítettem, saját kezűleg.
Amikor az udvar betonja alatt lévő külső csatornabekötést ki kellett váltani, egy 30×120 cm-es szakaszt kértem szabadon hagyni, és oda növényeket ültettem.
Ez a kis előkert idővel egyre szebb lesz – dúsul a növényzet. A közvetlen közelben lévő pincelejárót is növényekkel igyekszem kellemesebbé tenni.
A fal tövébe borostyánt ültettem, ami lassan fel fog kapaszkodni a falra.
Az egyik szomszédom azt mondta, hogy amikor bejön az udvarba, mindig jólesően néz az ajtóm felé – optimizmust sugároz.
A következő rész címe: Lépcsők a lakásban
A sorozat kezdete: ITT
Az én váram_5
A kislakás dicsőítése
Egy magára adó nő ruhatárában mindig van egy „kis fekete” – egy rafináltan egyszerű fekete ruha, amit többféle alkalomra is sikeresen bevethetünk. A kis fekete nem egy ruha – ez a praktikusan elegáns szinonímája az öltözködésben.
A kislakás sem egyszerűen egy kis méretű lakás, hanem olyan térkapcsolat, amely használója igényeire szabottan kiemeli a környezet adta lehetőségeket.
Bár a „szabása” nagyonis különböző lehet, abban mindegyik példamutató kislakás megegyezik, hogy belépve úgy érezzük – ez így jó, ahogy van.
Coco Chanel szerint az elegáns ruha is kényelmes kell legyen.
A kislakásban úgy érhetjük el a kényelmességet, hogy igyekszünk mindennek megtervezni a helyét. Egy nagy lakás jobban elviseli a rendetlenséget, mint egy kislakás, amelynek terét egy pillantással átláthatjuk… és, számomra, valahol itt a lényeg: egy kislakásban is lehet „térélménye” az embernek, ha átlátjuk a teret.
Az első izraeli lakásom, amit átalakítottam, mindössze 22 négyzetméter volt. Belépve, ezt még építészek sem tudták jól megsaccolni. Rendszeresen többnek gondolták.
Ott egy apró fürdőszoba volt az ajtóval elzárt tér, a szekrény helyett egy 80 cm mély falfülkébe kerültek a ruhák, a „konyhapult” mélyedése is az átlátható teret növelte.
A „nagy poén” azonban az a terasz volt, amit az előző lakók is szerettek volna beépíteni, de nem értették, hogy az így megszerezhető területnél fontosabb a fény, ami onnan jön.
Ezért 45%-os szögben, áttetsző poligálnak nevezett anyaggal fedtem le, és alá került a rajzasztalom, annak ugyanis nem kellett „fejmagasság” – így az építési szabályzatot betartva, mégis bekebeleztem a teraszt, és soha olyan jó munkaasztalom nem volt, mint ott.
A magasságokkal való játékhoz tartozott az is, hogy a 80/200 méteres ágyakat feketére festettem és levágtam a lábait, és egy ugyanolyan magas ágyneműtartó-ládával kiegészítve (szintén feketére festve) nappalra ülősarkot hoztam létre, ami éjjel fekhelyként funkcionált.
A könyveimnek pedig az ajtó feletti, 2,10 méteres magasságban, körben készült egy polcsor, mint egy belső párkány. Ezáltal a falfelület teljesen szabad maradt. A térbe állított 80/200 méteres asztal körülötte négy székkel, nem zavarta az átláthatóságot.
Ezek roppant egyszerű eszközök, amelyek lényege, hogy a tér mindhárom dimenziójának ugyanolyan fontosságot tulajdonítunk. Ha egyen-belmagasság helyett a terv minden egyes pontján analizáljuk a szükséges magasságot is, akkor roppant érdekes megoldásokhoz juthatunk.
Ha ehhez hozzávesszük a használat gyakoriságát, vagyis az időtényezőt, akkor még inkább megközelítjük azt az elvárást, hogy kényelmes, „magát rendben tartó” lakásunk legyen.
Igaz, ilyen megoldásokhoz a szokásosnál több szellemi befektetésre van szükség, de egy-egy építkezés költségéhez viszonyítva a tervezési díj olyan minimális, hogy sosem értettem, miért pont ezen akarnak az emberek spórolni.
Ahogy az első részben írtam, ennek a lakásnak szinte az egyetlen pozitív vonása a magassága.
A dongaboltozat, amely legmagasabb pontja 4,5 méter. Vagyis, ezt a térélményt kell minél inkább megőrizni.
Persze, ezt a teret, magyarországi viszonyokhoz mérten, ki is kell fűteni – de nem a teret zsugorítjuk a fűtéshez, hanem olyan fűtési módot keresünk, ami egy pont ilyen térre alkalmas: esetünkben a padlófűtés.
Később kitérek a különböző döntések gazdaságossági megfontolásaira, így az elektromos padlófűtésre is, amire az emberek zöme azonnal felkapja a fejét – hú, az drága!
Ugyanezen emberek sokszor gázkonvekottal fűtik az utcát, és fagyoskodnak a saját lakásuk konvektortól távoli sarkán.
Számomra az olcsó vagy drága önmagában semmit nem érő fogalmak, ha építkezésről van szó. A befektetés és az üzemeltetés hatékony vagy sem? – csak ez a releváns kérdés.
Visszatérve az átlátható tér kérdéséhez, amely a kislakás központi, megoldandó problémája – tapasztalatom szerint, a jó megoldások mindig akkor születnek, amikor egy dolog több igényt is kielégít, sőt, esetleg olyasmit is nyújt, amire kezdetben nem is gondoltunk – ez afféle visszaigazolása annak, hogy a megoldás valóban jó.
Az „én váram” 29 négyzetméteres alapterületét, galériával nem akartam mértéken felül megnövelni. Legfőképpen azért, hogy megőrizzem az átláthatóságot, de az sem volt célom, hogy „haszontalan” négyzetméterekkel növeljem a beruházást.
Ugyanakkor, azzal, hogy például a háztartási helyiség (mosógép, szennyesruhatároló, szárítórúd, vasalódeszka, vasaló) falai az optimális használathoz elegendő magasságban véget érnek, ennek a helyiségnek a teteje is hasznosítható. Esetünkben a dolgozó-rész rakodó felületeként szolgál.
Hasonlóképpen, azzal, hogy a dolgozó-sarkot felemeltem a nyolcvan centi vastag fal ablak-parapetének szintjére (a padlószinttől 90 cm magasságra), miközben az új ablak a külső falsíkra került, egy rendkívül értékes, jól megvilágított munkafelületet kaptam, és alatta egy raktárat.
De nem csupán erről volt szó, amikor a lépcsőket megosztottam – az 5 lépcsővel megközelíthető közbenső szint összekapcsolja a lentet és a fentet.
Látványban és használatban is.
Minden nap rengeteget lépcsőzök, de ritkán kell egyszerre „teljes szintet” megtennem. A munkaasztalomtól a konyhába leszaladni és vissza, mert felforrt a víz a teához, máskor felszaladni a CD-t kicserélni az ágyam melletti szerkentyűben, nem tűnik leküzdhetetlen akadálynak.
A lépcsők kényelmes volta alapkövetelmény, szerintem. A térbe állított lépcső őrült pazarlásnak tűnik első pillanatban. Csakhogy a lépcsősor második 7 foka szinte kitér a fény útjából, így funkcionálisan ugyan elválasztja a dolgozó-részt az étkezőtől, de a teret továbbra is átláthatónak hagyja meg.
Mellesleg, de cseppet sem véletlenül, a lépcső alatti teret is kihasználtam – a magasabb részen vannak a kabátok (három lépcső alatt, különböző magasságokban, összesen 90 cm kabátszekrényt nyertem íly módon), az alacsonyabb belterű részen a porszívó, pótszékek, stb.) A másik oldalról nyílóan rejtőzködik a hűtőszekrény, felette a mikrosütő, száraz élelmiszer-tároló. Az első öt lépcső alatti fiókokban vannak a cipőim.
A kislakásban tehát mindennek alaposan megtervezett helye kell legyen ahhoz, hogy rend legyen. A kislakás ezért lehet idő- és pénz-spóroló. Kevesebb négyzetméteren ésszerűen elrendezett holmik között nem kell keresgélni, hiszen tudom, hol a helye. A tárgyak mindig ott vannak a szolgálatunkra, így az élet fontosabb dolgaira koncentrálhatunk.
A következő rész címe: Egy építész másként csinálná
Az én váram_4
Menet közben…
Megvettem az IKEA-ban a komplett konyhát (sokáig bedobozolva várta, hogy összeszereljék), a burkolatokat, a kádat, stb. amelyek pontos színe-formája befolyásolja a részleteket.
Egy régi épületben lévő lakás felújítása ugyanis rengeteg meglepetéssel jár, amelyekhez olykor alkalmazkodni kell, de ebben az esetben is kellenek fix „megalkuvásmentes” pontok.
A bontás többnyire néhány napos munka, de ennél a lakásnál a technológiai sor átrendeződött.
A válaszfalakat azonnal elbontottuk, de egy darabig még meghagytuk a régi galériát, mert a bontás legfőbb eleme a dongaboltozatról „levakarni” a vakolatot.
Az első napokban többféle vakolatradírozási technikát kipróbáltunk, a gépi csiszolás különböző fajtáitól a hagyományos, kézi levésésig.
Az az „őrült” ötletem, hogy ha már dongaboltozat, akkor látni akarom a téglát – rengeteg munkával járt.
Viszont, azon kívül, hogy szerintem, gyönyörű a nyers téglás dongaboltozat, a vakolatleverés miatt felfedeztünk egy falfülkét.
Eredetileg egy átjáró volt, amit később megszüntettek és nem töltötték ki a teljes 60 cm vastag falat az áthidaló alatt, hanem csak a túloldalon a fal külső síkján.
Az én lakásom oldalán keletkezett falfülkét élére állított téglákkal elfedték, amelyek a vakolatvéséskor bedőltek.
(megjegyzés 2014: az elmúlt évek során a falfülkében lévő polcok megteltek – volna – könyvekkel… a legalsó polc tele van valóban, de az IKEA konzolos polcai nem bírják a terhelést. Ezek a polcok szépek lennének, ha nem lennének alapvetően problémásak konstrukciós szempontból. Mindenkit lebeszélek arról, hogy ilyet vegyenek! Mivel mostanában elég sokat dolgozom lakatosokkal, erre a két „lekonyuló” polcra is kitaláltam egy megoldást, idővel meg is csináltatom, mert engem nagyon idegesít.)
A korábbi fürdőszobába nyíló ajtó felett is egy szélesebb és magasabb áthidalót találtunk, amit szépen, akkurátusan kibontva a belső és a külső tér a korábbinál sokkal szorosabb kapcsolatba kerül.
Az eredeti téglafal javítása azonban eszelős munka.
Miután levakarták a vakolatot, ki kellett javítani a korábbi horonyvéséseket, kikaparni a téglák közti vakolat felszíni részét és „újrafugázni” a falfelületet.
Később, amikor már por-mentesíthető a tér, lenolajjal le kell dörzsölni a téglára tapadt fölösleges cementréteget, hogy az anyag a maga természetességében látsszon. (megjegyzés: a lenolajozás a legmegfelelőbb módszer, de kemény munka, mert az olajat bele kell dörzsölni a téglába, miközben potyog le az olajos malter-felesleg, vagyis a már kész padlóra is nagyon kell vigyázni…)
Könyvtár-kuckó, nevezhetjük nappalinak is, én „hentergőnek” hívom…
Csak a központi térben, a padlótól 90 cm magasság felett van ez a nyers tégla-felület. A belső helyiség, amely korábban fürdőszoba volt, marad vakolt, levendula-színűre festve (ez a végén, kicsit megváltozott), mint ahogy az összes festett felület, vagyis a gipszkarton-válaszfalak, a háztartási helyiséget és a dobogó alatti teret lezáró ajtók.
Minimalisztikus teret képzelek el, amelyben kevés különböző szín és anyag jelenik meg.
Utóbb, ezt az elképzelésemet némiképp módosítottam, mert úgy éreztem, hogy az a tér, amely a volt fürdőszoba „bekapcsolásával” jött létre akkor lesz igazán vonzó, ha egy új dimenziót kap.
Ennek érdekében a régi galéria faszerkezetéből csináltattam egy 90 cm magas dobogót, valamint a felső világító ablakhoz vezető „Jákob lajtorját” is.
Nagy kérdés volt, hogy körbe-gletteltessem 26 ezerért, vagy csak magam javítsam az egyes falhibákat és hagyjam „rusztikusra” a felületet. Miután a lakásfelújítás abban a stádiumban már beszippantott négymillió forintot, egyre nehezebben adtam ki a pénzt, úgyhogy meggyőztem magam – ebből csak faljavítgatás lesz, nem pedig profi glettelés.
Ideológiát is gyártottam a smucigságomhoz, mégpedig azt, hogy ennek a helynek úgyis az a szerepe, hogy körben könyvespolcok legyenek, tehát a tükör-síma fal teljesen fölösleges, arról nem is beszélve, hogy az egész térszerkezet girbe-guba.
Az is megfordult a fejemben, hogy a levendula-lila mellé a növény zöld részének árnyalatát is beledolgozom a nagy felületekbe…
Eredendően arra a falra, ami az átjáróval szemben magasodik, szerettem volna egy igazi nagy festményt rakni – Zvi Hecker egyik nagyméretű vásznát, amelyet abban az időben festett, amikor a nyolcvanas évek közepén nála dolgoztam.
A Spirál-házat építette, és nekem abban a rendkívüli szerencsében volt részem, hogy láttam az alkotás folyamatát. Mármint a ház tervezését és épülését, a róla készült rajzokat, majd az épület eszmeiségéhez is kapcsolódó nagy méretű olajfestmények létrejöttét is.
Zvi úgy festett azokra a kétszer három méter nagyságú vásznakra, mintha durva lepedőre festené álmait – később sem keretezte be, sőt, még egy belső keretre sem feszítette őket.
Úgy kellett felszögelni a falra – mindez együtt annyira jellemző volt rá, annyira szeretetre és tiszteletre méltó.
A sok nagyképű építész között a legzseniálísabb és a legtermészetesebb ember, akit valaha ismertem.
A másik lehetőség egy Fehér László festmény… hiszen ő a nyolcvanas évek első felének ahhoz a pesti baráti köréhez tartozott, amelyben én is megleltem önmagam…
Harmadik lehetőségként az a fotó kerülhetett szóba, amit kedves barátom Villányi András készített 1984-ben a kisfiamról…
Az élet azonban felülírta a korábbi elképzeléseimet.
Egyrészt, mert a Villányi-fotónak az étkező asztal fölött megtaláltam az ideális helyet, másrészt, mert a sors úgy hozta, hogy összefutottam Zsilivel.
(megjegyzés 2014: az elmúlt években sokan megcsodálták a kuckót, aminek a lényegévé vált Zsili freskója. Kevesebb könyvet tudtam elhelyezni a könyvtárnak tervezett helyre, mert Zsili nem egy falat festett csupán, hanem olyan felületeket is, amelyekre később nem volt szívem polcokat szerelni. De itt is igazolódott az a héber mondás, hogy „hakol letová” vagyis mindenből kisülhet jó dolog. Zsili freskója adja az igazán egyedi ízét ennek a lakásnak. Ahányszor ránézek, magamban köszönetet mondok érte az alkotónak!)
A következő rész címe: A kislakás dicsőítése
A sorozat kezdete: ITT
Az én váram_3
Az első skicc
Miután tisztáztam a magam számára a programot, azokat a hely adottságaihoz igazítva kezdtem tervezni.
Elsődleges szempont volt, hogy a fény útját minél kevésbé torlaszoljam el.
Ezért az ajtótól jobbra lévő „sarokba” húzódik be a WC-zuhanyzó egység, az üveges ajtó és az ablak közti falhoz közel pedig egy szekrény, amely a mosáshoz kapcsolódó funkciókat rejti.
Ez a tömb megosztott belmagasságú – a dolgozósarok felőli oldalon csak az asztal magasságáig ér (+0.75), a közbenső szinttől (+0.90), vagyis a bejárati padlószinttől +1,65 cm.
A skiccen sötétbarnával jelölt részen viszont a galéria aljáig ér (+2.05), így ebben a kis háztartási helyiségben elfér a mosógép.
Szárítógép nem lesz, viszont a mosógépből kijövő ruhát vállfákra akasztom ebben a légtérben, a fedlap perforált, hogy felfelé a pára kijöhessen.
(megjegyzés: 2014-ből: hiba volt részemről nem bekalkulálni a szárítógépet – jó az bizony! viszont ha valaki szárítógépet tervez, akkor a helyiség szellőzését is fontos megoldani, mert hiába csepeg a nedvesség nagy része a tartályba, bizony a helyiségben is marad bőven pára, ezért kell korrekten megoldani a szellőzést is.)
A galéria csak két méter szélesen, kicsit kevesebb, mint a légtér felét foglalja el. A mosáskabin mellett megyek fel a közbenső szintre, ahol az ablakmélyedésben van az asztalom, de mindkét kezem felöl, az asztallappal azonos magasságban vannak további rakodófelületek. Balra, a fal mentén az irattár. (Ez a későbbiekben némiképp módosult, a bontás során feltárt falmélyedés miatt)
Erről a közbenső szintről mehetek tovább a galériára, az intim-szférába, amely azonban ugyanarra a légtérre nyilik, amelyben a dolgozó, az étkező és a konyha van, némi átvezetéssel a keleti sarokba, amit hagyományosan nappalinak, vagy könyvtárnak is becézhetünk.
Három oldalon könyvespolcok, az egyre szaporodó könyveimnek és DVD-knek. Imitt-amott családi képek is a falra kerülnek. Mert a központi térben alig valamit tennék a nagy szabad falfelületre, mert azt és a dongaboltozatot (a nagy mértékben látszó felületeit) tégláig letakaritanám a vakolattól. Ha már ilyen terem van a lakásban, akkor élvezni szeretném minél csupaszabb szépségében.
A galérián legbelül van az ágy, ami szintén elég keletiesen alacsony, (35 cm) középen a ruhásszekrény, baloldalon, ahol az ajtó miatt jobban megnyílik a dongaboltozat – a fürdőkád.
A galéria alatt húzódik meg a tisztálkodóhelyiség (WC-mosdó-zuhanyozó), a folytatásban a konyha. Természetesen, erős gépi szellőzéssel a homlokzat felé.
A jelenlegi fürdőszobának van egy érdekes felső ablaka, ami a keleti sarokká alakuló térnek igen kellemes szellőzést ad, bár ez a rajzon nem érzékelhető.
A központi térben van a nagy hatszemélyes asztal, a falhoz támasztva.
A konyha egy 2,46 cm hosszú pult, minden kihúzható, fiókos, még a mosogató alatti szelektiv szemétgyűjtő is. Ez volt az első dolog amit megvettem, és ahhoz képest, hogy nem túl nagy, elég sokba került. De a jó konyha alapfeltétele egy kényelmes lakásnak.
Nem lesz drága csempe a fürdőben, a központi tér padlója 1200 forintos négyzetméterárú gresslap (alatta elektromos padlófűtés), magyar termék a fürdőkád, a WC, a mosdó. Az elegáns fürdőszobafelszerelés-szaküzletben „döbbenten” hallották, hogy 180 ezer forintot nem adok egy mosdóért, mégha praktikus is lenne az apró fürdőszobámba.
De a konyha a legkorszerűbb.
A lépcső alatt lesz a már most meglévő hűtőszekrényem, ami nem túl nagy, de egy belvárosi kislakásban lakónak bőven elég. Alá teszek egy harminc centi magas , szellőztetett fiókos szekrényt a zöldségeknek (krumpli, hagyma, stb), a hűtő tetejére egy grillezésre is alkalmas mikrohullámú sütőt. Az egész lépcsőalját a zuhanyozó-felöli oldalon egy ugyanolyan szekrényajtó zárja le, mint amilyen a mosókabinon lesz.
Az étkező felöl a közbenső szint alatti terület is megnyitható – ez a rész lesz a raktáram is egyben – itt tárolom majd az építéssel kapcsolatos szerszámokat, anyagokat, egyfelöl, másrészt a bőröndöket, a magasabb részeken (a lépcső felsőbb fokai alatt) a kabátok helye.
Felmerült, hogy a lépcsők esetleg zavarják a természetes fény útját.
A jelenlegi lépcső ott van, ahol a jövőbeli dolgozósarok ferde fala – szépen rákenve a falra a galérára vezető egykarú lépcső. Rettenetesen utálom a jelenlegi lépcsőt. Egyrészt, mert kényelmetlen, másrészt, mert a helyiség leginkább megvilágított falára terpeszkedik.
Megvallom őszintén, a lépcső helyét kerestem a legtovább – alapvető szempont volt az, hogy kényelmes legyen, vagyis 30 cm mély belépéssel, hogy lefelé is a hasraesés réme nélkül mehessek. A keskeny belépésű lépcsőkön lejönni pokol, különösen magassarkú cipőben. A jelenlegi lépcsőt annyira utálom, hogy a galériára napjában egyszer megyek fel – este aludni. Teljesen feleslegesen van begalériázva a légtér négyötöde, ha csak alvásra használom. Lent pedig klausztrofóbiásan szenvedek az alacsony belmagasságtól. (Ezeket a sorokat az építés megkezdésekor jegyeztem fel az én váram blogban)
Az általam tervezett légtér ezt igyekszik megszüntetni – azzal, hogy egyfelöl csak minimális területet galériázok, más részt a lépcsők kényelmesek (a magasságot is bemértem a magam lábaihoz, és ebből az derült ki, hogy 18 cm magas lépcsőket nem kell kettessével vennem felfelé, mint az ennél alacsonyabbakat – a 63-as lépcsőképlet ideje lejárt szerintem, többször kipróbáltam a 66 sokkal kényelmesebb!), és azzal, hogy nem két szint van, hanem a teret három különböző szintre osztom (a dolgozósarok 90 cm-vel magasabb a bejárati padlószintnél), sokkal kellemesebb átmenet képződik az alsó és felső szint között.
Visszatérve a természetes fény útjára – a lakás keleti fekvésű, a „legbenapozottabb” fal a dolgozósarok bal oldali, ferde fala, amit, reményeim szerint megpucolunk a vakolattól. A dolgozóasztallal szemközti ablakon bejövő fény útjában a galériára vezető lépcsősor alsó fokai vannak, legfeljebb. Ma, amikor a jövendő WC helyén van a főzőfülke, bár fala nincs, az a legsötétebb zug. Ezért választottam ezt a sarkot a tisztasági helyiségnek, bár a vizes csatlakozás is itt van, de ez másodrendű szempont volt.
Tudom, hogy a konyha nem kap természetes fényt – ennek megfelelően terveztem meg a mesterséges megvilágítását. A konyha a szomszédos lakással közös válaszfalon, kap egy 10 cm-es szerelőfalat.A felső szekrény alatt intenzív fény világítja meg majd a munkapultot. Egyébként pedig, sokféle, alternatív fényforrás adná a különböző fokozatú fényt, például, szeretnék hátulról megvilágított sótéglákat. A lépcső alatt a zuhanyozóval szembeni nyitással lenne a hűtőszekrény, ennek az oldalában jelenne meg a sótégla, a világítás pedig egyben egy belső világítás is, ami a sótéglán keresztül kifelé is áramlik.
A következő rész címe: Menet közben
A sorozat kezdete: ITT
Nekünk, de nem velünk
A nyolckeres Mátyás átváltozásai
A Magdolna negyed évek óta tartó – és remek sajtót élvező – rehabilitációjának egyik központi eleme a Mátyás tér felújítása. A negyed szélén lévő apró tér átalakítása a híradások szerint közösségi tervezés eredménye, és az új funkcióknak a „környék zöme erősen örvend”. Erről a helyiek többsége nem tud, sokan aggódva figyelik, mire is megy az uniós támogatás, és attól tartanak, a kerületi patyomkin-beruházás hamarabb megy tönkre, mint amennyi idő alatt épült.
A teret a rendszerváltozás óta egyszer már gatyába rázták, és már azt követően szebb és használhatóbb volt, mint a kerület sok más közterülete. Igaz, ehhez fontos szempont, hogy Józsefváros kíméletlenül elbánt sok térrel, elég megnézni a Horváth Mihály vagy a Kálvária tereket, illetve az évek óta építési terület Köztársasági teret, vagy a részben felújított, mégis használhatatlan Guttenberg teret.
Ekkor Mátyásunk közepére egy kis kockakövekből kirakott kör került, ahonnan mind a négy sarka felé vezetett gyalogút, a Dankó utcai részén egy kisebb kockakör és egy játszótér volt. A tér közepén egy nagy lámpa világított, körben padokkal, a régi fák kissé viharverten – a 2006. augusztus 20. estéjét követően nagyon viharverten – próbáltak árnyat kínálni.
Négy éve nyáron kezdték el a tér újabb felújítását, ez teljes átalakítást jelentett. A tervek szerint különböző használók számára alakították volna ki a terület „sarkait”: a volt játszótér helyére fák kerültek, és maradt néhány paddal bekerítetlenül a kutyások és a hajléktalanok részére, legalábbis ezt mondta a felújítást szervező Rév 8. Zrt. munkatársa. A kerítéssel elzárt, új világítást kapott terület egyik sarkára került a kibővített játszótér, középre egy nagy aszfaltos terület, mögé hely néhány széknek és asztalnak, ahová a főiskolásokat várták, valamint a téren működő szociális otthon lakóinak is két asztalnyi rész. Végül sem a főiskolások, sem a nyugdíjasok beszélgetős részei nem készültek el, pontosabban a fiatalokét a napokban pótolják, de az idősebbeknek a bejáratot sem építették ki. Sajnos a kapukkal kialakítsuk óta gond van, mert hiába van belőlük 6 darab, csak a négy sarkon lévőt nyitják ki, így a többi használhatatlan, így felesleges volt például az egyik elé leülős részt tervezni. A kerítés más nem várt gondot is okozott: azon kívül jelenleg térdig lehet járni a kutyagumiban, sem tábla, sem szemetes, sem zacskó, sem betartott rendelet nincs.
Ősszel elültettük a növényeket, kint volt az akkori polgármester is néhány percig, néhány iskolás, és profi kertészek. Ezt követően a tér tavaszig zárva volt, majd átadták, és gyorsan el is felejtették locsolni, gondozni, a telet túl nem élő növényeket a mai napig nem pótolták. Kiraktak egy házirendet, amit próbáltak betartani, nappal parkőr is volt, rövid ideig úgy tűnt, kialakítható egy rendszer, ami révén a tér működtethető és fenntartható. Igaz, ez elsősorban a jelenlétre és a korlátokra (őr és kerítés) koncentrált, arra nem fektettek energiát, hogy a terület használatának mikéntjét, a szabályok okait elmagyarázzák. Aztán év végével az őrzés is megszűnt.
Néhány éves szünetet követően tavaly novemberben kezdték el, és április végéig fejezik be a következő ütemet. Elkészültek a sokak által ellenzett sétálóutcák, így a tér két oldala, valamint az Erdélyi utca iskola előtti része mára autóforgalom-mentes. Ezt – javarészt a parkolóhelyek csökkenése miatt – sokan ellenezték, tüntetést is szerveztek, de semmilyen változást nem értek el. Végül minden maradt az eredeti tervek szerint, és az önkormányzat sem használaton kívüli telket nem kínált fel (akár fizetős) parkolásra, sem más megoldást nem javasolt (igaz, a környéken mélygarázsokban havi 12 000 Ft-ért lehet bérelni helyet, de az együttműködés megért volna néhány lépést). A tér két sétálósarkán felhúztak két betonépületet, az egyikből nyilvános WC (sokan már előre félnek attól, hogyan fog működni), a másikból „őrszoba” lesz. Az aszfalt helyett lerakott díszburkolatot zöldszigetek tarkítják. Ezeket egy szintben tervezték a járdával, nincsenek elkerítve, így azonnal tökéletes kutyavécé lett mindegyik. Ugyanez a probléma felmerült a nemrég átadott Tavaszmező utcában is, de nem okultak, és nem módosítottak a terveken. A téren ráadásul előfordul, hogy a házkapu és a szemben lévő gyalogút közé tervezték a virágágyást, ezzel is remek lehetőséget teremtve arra, hogy az azon átjárókat barbároknak lehessen tartani, sőt még az is, hogy a kukák csak úgy férnek ki az ágyások közé, hogy a lakóknak kerülniük kell miattuk.
Sokan félnek, hogy mi is lesz a kialakított nagy placcon úgy, hogy mindenki szabadon bármit tehet, nincsenek játékszabályok. A friss ágyásokban fociznak, a jelenleg éjszakára nyitva hagyott téren kutyák grasszálnak, egyszerre épülő és lepusztuló az egész. A karbantartás évek óta nem megy normálisan, csak teremtünk, átadunk, majd odahagyunk. Pedig működtetni lenne jó, fenntartani, hagyni, hogy a növények nőjenek, ehhez gondozni, locsolni őket. Éveken keresztül abban kellett volna együttműködni a környékbeliekkel, hogy itt valami velük együtt szépül, és nem nekik, amihez nem kell viszonyulniuk.
Persze most is el lehet kezdeni, de az önkormányzat még mindig ott tart, hogy szerintük a nagy szemét a használók rendetlensége miatt van. Ez részben igaz, de hozzá járul, hogy hónapok óta építkezési hulladék is van a téren, tavaly nyáron volt, aki kint lakott egy-egy padon, és hétvégén takarítás sincs, pedig ilyenkor van a „nagyüzem”, sokkal többen vannak itt, mint ahányan kényelmesen elférnének.
Még egy nagy feladata lenne az önkormányzatnak – az általa működtetett Kesztyűgyár Közösségi Ház irányítása. Az intézménynek mind a téren, mind a sétálóutcán alapvető feladata lenne a terület okos, ésszerű és folyamatos hasznosítása, az egész segítő felügyelete, ideális esetben a mellette lévő iskolával és a Kapocs Alapítvánnyal közösen. Ha ez éveken keresztül működne, még azt is el lehetne érni, hogy a kapu nem gondatlanságból lenne nyitva, hanem azért, mert a kerítéssel együtt okafogyottá vált.
Két hete úgy döntött a kerületi önkormányzat, hogy hat képviselőjét havi 200 000 Ft-tal honorálja azért, mert a Kesztyűgyár Tanácsadó Testületének tagjaivá választotta. Ebből a pénzből a tér működését tokkal-vonóval finanszírozni lehetne, felvehetnének kertészt, parkőrt, szociális munkást. Minden bizonnyal fontosak a tanácsok is, csak a térre néző ablakunkból elnézve az elmúlt négy évet, kissé szkeptikus vagyok, hogy jó helyre fordultak-e.
Persze majd megtudjuk.