Kalandozásaim Magyarországon
Az idei, pesti „csúcstalálkozón” megint megállapítottuk a lányommal, hogy Budapesten turistának lenni jó.
Csak ne maradjon az ember egy hónapnál tovább, ne kerüljön túl szoros kapcsolatba a hivatalokkal, ne nézzen helyi híradókat a tv-ben, és hallgasson klasszikus zenét a rádióban. Akkor nagyon jó itt. Vannak gyönyörű épületek (a pusztuló értékek felett átsiklik a turista tekintete), lehet jókat enni és inni, sétálni, kulturális programokra járni, jó emberekkel találkozni (a nem jókat kikerülni), aztán elmenni egy olyan országba, ahol működik a jogállam, kiszámítható a jövő.
A gyerekeim mindig nagyon jól érzik magukat, mert betartják a fenti szabályokat.
De amíg itt él a mamám, én nem tudok teljesen turistaként viselkedni, bár gondosan ügyelek arra, hogy bizonyos mértéken felül ne legyek itt. Elmenekültem, mielőtt belesüppedtem volna a végtelen magyar pesszimizmusba, és ma sem látok más megoldást aktivitásom és tisztánlátásom megőrzésére, mint azt, hogy az év nagyobbik részét másutt töltöm. Viszont ma már senki nem mondhatja, hogy nem tudom mi a helyzet Magyarországon. Sőt, bizonyos értelemben ez az itt is meg nem is lét, a távolságtartás, a valóságot élesebb kontúrokkal rajzolja meg. Meglátom azt is, amit mások, a napi rutinba süllyedve nem mindig vesznek észre. Éppen ezért most egy sorozatot indítok olyan témákról, olyan történésekről, amelyek során tetten érhető a kint is-bent is látásmód, hátha lehet belőle valamit tanulni. Tudom, most sokan azt fogják mondani, hogy mit osztom itt az észt, amikor nem vállalok sorsközösséget ennek az országnak a lakóival… nos, én vállaltam volna, ha hagyják… és most is meggyőződésem, hogy az ország jobb sorsát nem az éppen regnáló politikusoktól kell várni, hanem tenni kell érte – mindenki a maga módján. Én az írással teszem.
Befektetés a saját életminőségembe
Az Egy nap a városban blog sorozatot indított „menő lakások” címmel. Nekem is szerepel ebben a sorozatban két lakásom, de a többi lakásról szóló tudósítást is élvezettel olvasom. A hozzászólásokat is. Legutóbb egy újlipótvárosi lakás-átalakulás kapcsán feltűnt az, hogy mennyire megoszlanak a vélemények a megéri vagy nem kérdés körül. Egy 62 négyzetméteres lakást 9,5 millióért vettek, amire 7,5 milliót költöttek, nagy alapossággal, minden részletre kiterjedő odafigyeléssel.
Sok ez, vagy megéri? – ez most a kérdés. A kérdésre akkor tudunk adekvát választ adni, ha megkérdezzük, hogy mi volt a célja az átalakításnak? A történetből az derül ki, hogy a tulajdonos fiatal pár beleadta szívét-lelkét, háromezer munkaórát, nem csak a pénzét ebbe a lakásba – ami az otthonuk.
A hozzászólók jó része „elfogadná” a lakást, vagyis tetszik neki, de mégsem adna érte ennyi pénzt. Nekem ez ütött szöget a fejembe…
Ha „átlaglakásban” gondolkodunk, akkor Újlipótvárosban egy beköltözhető, se íze, se bűze 62 négyzetméteres lakásnak az ára kb. 14 millió. Abba is kell bútor, különböző használati tárgyak. Ha a legegyszerűbb IKEA bútorokat vesszük is számba (nekem két lakásberendezés okán máris ott kattog a számológép), akkor az alsó hangon kétmillió. Az emberek azért nem kalkulálnak ezzel, mert ritkán vesznek egyszerre egy teljes lakásberendezést. Vonszolják magukkal a régi tárgyakat, ha célszerű, ha nem, és időnként kiegészítik valami IKEA vagy KIKA tömegtermékkel. Nincs ezzel baj, csak látni kell a különbséget amikor megcsodálunk egy olyan belsőt, amiben minden tárgyat gondos kezek választottak ki, sok munkával egyedivé tették a tucatterméket. Mindegy, hogy az én vizuális világom más, nagyon sokra értékelem a gondosságot, azt az odaadást, ahogy ezt a térkapcsolatot kitalálták és megcsinálták. A környezet és a maguk iránt érzett szeretet ömlik a képekről – az igényesség és az önbecsülés. Ez nem fontos? Szerintem pedig ez a legfontosabb!
Ez a pár, minden bizonnyal jól érzi magát otthon. Jó érzéssel kelnek és fekszenek, esznek és fürdenek, szívesen töltik az idejüket abban a térben, amiért megdolgoztak. Ez az övék, nem csupán a földhivatali bejegyzés szerint, hanem főként azért, mert az ő személyiségüket tükrözi. Nyilvánvalóan nem azért csinálták, hogy haszonnal eladják, és aztán üljenek a zsák pénzen egy „átlag-kecóban”. Vannak emberek, akik hajlandók a saját jóérzésükbe befektetni! Az életet nem átmeneti szálláshelyként kezelni, hanem megélni minden nap, minden óráját. Ami gyönyörű ebben a lakásban, az pont az, hogy merték felvállalni – ők ilyen környezetben szeretnek élni! Francba a társadalmi elvárásokkal, éljünk úgy, ahogy jól esik!
De mi lesz akkor, ha el akarják adni? – kérdik, mintha a magyar háztartások mobilitása a csillagos eget karcolná! Viszont a legutóbbi ingatlanforgalmi statisztika szerint is, a lakáskeresők java ma már szeretne teljesen felújított, jó állapotú lakást venni, és miután pont ezekből kevés van, míg a „középszarból” Dunát lehet rekeszteni, egy eladásra kínált jó lakás nagy eséllyel találja meg megfelelő vevőt.
Üzleti értelemben is felvethető a kérdés, éppen az általam publikált lakásokkal kapcsolatban. Le is támadtak, amikor „elárultam”, hogy a 11 millióért megvett 54 négyzetméternyi lakásra 14 milliót költöttünk, mindennel együtt. Igaz, 90 négyzetméternyi hasznos alapterületen két különböző méretű lakást alakítottunk ki, amelyek azonban nem tekinthetők két különálló lakásnak, mert a háztartási helyiségük, a főbejáratuk közös, vagyis amolyan kétgenerációs lakás, nagyobb családoknak. „Azért ahhoz elég fanatikusnak kell ám lenni, hogy egy 54 nm-es kecóba összesen 24 millát öljön valaki – pláne aki eddig nem lakott benne. Életében nem adja el annyiért abban az utcában, abban a házban. Tehát ha befektetésként nézzük, akkor bukta. De akinek pénze van extrém önmegvalósítani, az végülis miért ne tegye ugye ” – írta egy hozzászóló. Nos, nem 24 hanem 25, de szó sincs holmi önmegvalósítósdiról, hanem nagyon precíz üzleti tervről, igaz, 10 éves megtérüléssel.
Az alapos építés, felújítás ugyanis hosszú távon térül meg – anyagilag.
Az életminőséget tekintve viszont azonnal! Aki nem hiszi, költözzön be a következő, felújítás előtti lakásba egy hónapra, majd rögtön azután költözzön egy olyanba, amit most újítottunk fel. A kettő közötti különbség az életünk minősége iránti érzékenység. Ha valakiben ez nem létezik, akkor senki nem fogja meggyőzni arról, hogy megéri a lakókörnyezetünkre költeni…
Rengeteg igénytelenséggel találkozik az ember, ha ingatlanokkal foglalkozik Magyarországon. Minap is láttam egy valamikor, a XIX. század végén épült házat, amiben szerencsére még nem lopkodták le a kovácsoltvas függőfolyosó-rácsokat, ahol a rég kiveszett igényesség még tetten érhető volt az eredeti részletekben, de minden, amit a II. világháború után csináltak az bóvli, és a mai tulajdonosok életvitele, ahogy elhanyagolnak mindent, megszentségteleníti a múltat.
Hinni szeretném, hogy egyre több fiatal ember Magyarországon is, jó befektetésnek tartja majd kényelmes-szép-egyedi lakást kialakítani saját használatára, mint ahogy jó minőségű cipőt, ruhát, autót és telefont vesz magának, hiszen ezek azok a használati tárgyak, amelyekkel nap mint nap érintkezik, és nem azért vesz meg egy okos telefont, hogy kiessen a szomszédja szeme az irigységtől, hanem mert hasznosnak véli a saját maga számára. Megéri.
Nyolcan voltunk…
Tegnap az egyik CaPE-s feltette a Civilek a Palotanegyedért Egyesület facebook-oldalára a következő hirdetés:
„KEZDŐDNEK AZ ADU-ESTEK!
Tetszett a Capa 100 Filmklub? Vagy sajnálod, hogy kihagytad? Holnap 18 órakor az MNM-ben tovább beszélgetünk az emigrációról, az emigránsokról. Itt lesz velünk Frank Tibor (történész, egyetemi tanár) és Fejős Zoltán (etnográfus), velük beszélget Fisli Éva, a Robert Capa/A Játékos című kiállítás kurátora.”
Ez volt az egyetlen hír, ami erről az estéről megjelent…
Miután az egyesület tagjaként elolvastam a hírt, megnéztem a Múzeum honlapján, de ott egy szó sincs arról, hogy a Capa kiállítás kapcsán lesz egy rendezvénysorozat is. Felhívtam a múzeumi információt, ahol megerősítették, hogy tényleg lesz ma este egy rendezvény, ám arra a kérdésre, hogy akkor ez miért nem szerepel a honlapon azt válaszolták, hogy ez nem az ő dolguk…
Frank Tibor munkásságát nagyon sokra tartom, Capát imádom, az emigrációról van mit mondanom, tehát szívesen hallgatok is – elmentem. Kezdetben hárman, a végén már nyolcan voltunk – botrány! Akik ott voltak, azok a CapE-oldalról értesültek az eseményről. Még szerencse… Nem tudom, hogy ki szervezte, de ez a munka = 1 ! A múzeumi PR-osoknak személyesen kellene bocsánatot kérniük az előadóktól, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hozták őket. Egy múzeumi ember a zsebéből húzta elő a papírt, amikor megkérdeztem tőle, hogy mik azok az ADU-esték: a Capa-kiállítás nyitvatartási ideje alatt minden hónapban lesz egy téma, amit meghívott előadókkal vitatnak meg. A papírba csak belepillanthattam, nem kaptam meg, tehát nem tudom, hogy pontosan mikor, milyen témák lesznek, vagy kik lesznek a meghívottak, de az biztos, hogy lesznek… Hacsak a résztvevők nem mondják le, mert nem akarnak a falaknak beszélni.
Az ötlet nagyszerű, hiszen a Capa-kiállítás nagyon jó – mindenképpen érdemes megnézni, de ennek a remek fotósnak a munkássága bőven ad témát igazi, értelmiségi beszélgetésekre. A meghívottak, Frank Tibor (Kettős kivándorlás: Budapest–Berlin–New York 1919-1945 Budapest: Gondolat Kiadó, 2012.) és Fejős Zoltán (A chicagói magyarok két nemzedéke, 1890-1940. ) is szakértője a magyar emigrációnak, olyan dolgokat mondtak el, amelyek nem csupán történeti értékkel bírnak, hanem aktuális tanulsággal is szolgálnak. Az amatőr szervezéshez azonban nem csak a PR hiánya tartozott, hanem az is, hogy a kurátor riporternek képzelte magát, miközben kérdések helyett körmondatokban közelítette meg a témát, majd hagyta hosszasan monologizálni a tudósokat, ahelyett, hogy beszélgetett volna velük. Ettől az est még kínosabbá vált, hiszen nem csak a közönség kicsinysége volt feszélyező, hanem a hivataloskodó légkör, a rosszul orientált „pódium”, ami arra kényszerítette szegény Fejős Zoltánt, hogy hol jobbra, hol balra ingassa a fejét, mert egyszerre szeretett volna a közönség felé fordulni, meg a mellette ülőkhöz is.
Persze, nem bántam meg, hogy elmentem, de nagyon bosszantott, hogy miután összehoztak egy ilyen kiállítást, meghívtak okos embereket, a slendrián szervezés miatt félig sikerült est legyen egy kitűnő helyett. Magyarországon mindig ez bosszant – a „lehetett volna” helyzet.
Az est tartalmáról talán később, addig is érdekes ezt elolvasni: Robert Capa és Magyarország
Divatos kellékek
A tegnapi bejegyzés kapcsán – a Philippe Starck facsaróról kezdtünk viccelődni a facebookon, ami újabb témát adott – a lakberendezés divatos kellékeiről…
Az órákhoz, az autókhoz hasonlóan bizonyos lakberendezési tárgyak státusz-szimbólumszerűen ott vannak a divatlapokban közölt fényképeken.
Sokáig szinte kötelező volt a menő konyhákba betenni a Starck facsarót, mint valami szobrot – annak egyébként tökéletes.
Mostanában a Nespresso vette át a vezetést, ezt már nem csak egyszer kell megvenni, hanem dögdrága „patronokkal” is táplálni… a kapszulák botrányosan drágák Magyarországon. Így aztán, ahol sok kávét isznak, ott ki van téve, mint szimbólum, és egy kotyogóban főzik a kávét, amit megisznak. Legutóbb a FUGA – Budapesti Építészeti Központban figyeltem meg ezt a jelenséget: pénzünk nincs, de úgy csinálunk, mintha lenne…
Megvallom, ebben a dologban is eléggé szabályszegő vagyok: alig hiszem, hogy a napi egy kávém miatt veszek magamnak egy Nespressot, szégyen ide vagy oda, én remekül megvagyok a tejben elkevert neszkávéval, amit beteszek egy percre a mikróba, és azzal a nagy csésze kávéval a kezemben kezdek ébredezni hajnalban. Ha igazán jó kávét akarok inni, akkor elmegyek a feketébe.
A konyha berendezése egyébként is ragyogó alkalom arra, hogy megmutassuk mennyire vagyunk „igényesek”, vagy inkább azt, hogy mennyire telik a pénztárcánkból.
A márkás konyhagépek, eszközök térhódítása párhuzamos azzal a jelenséggel, hogy a konyha egy térbe került a nappalival és az étkezővel. Ha ugyanabban a térben, a nappali részen egy Picasso lóg a falon, a gránit konyhapulton meg kell jelenjenek a KitchenAid, az Alessi és társai.
Miközben a konyha-technológia hatalmasat fejlődött az elmúlt húsz évben, ami igazán örvendetes jelenség, sokat lendített a nők emancipációján, hiszen egy gombot a férfi is meg tud nyomni…, azon közben a sznobizmus kiváló terepévé is vált – a márkafüggőséget még meg is lehet magyarázni, hiszen ezek a konyha eszközök többnyire nem csak szépek, hanem valóban hasznosak is. Más kérdés, hogy tizedáron is lehet legalább ilyen hasznos gépeket kapni.
Tel-Avivban számos olyan üzletet találtam, ahol egy pesti lakás árát elkölthetném konyhai eszközökre, a szemétládától a késekig, a konyhabútor nélkül, és gyanítom, hogy ezek az olasz, német, amerikai termékek Magyarországon sem olcsóbbak.
Vagy tíz éve terveztem egy lakást, amibe a konyhai eszközöket is én választottam ki, mert a tulajdonos megfogadta a tanácsomat, hogy a drága, új konyhaszekrényekbe ne rakja bele a szedett-vedett régi lábosokat, hanem kevesebb szekrénybe, a legjobb eszközöket vegye meg – olcsóbban megússza, hiszen a korszerű konyhabútor a lakás szinte legdrágább része.
Akkor volt alkalmam összehasonlítani az ár-érték arányokat. Nagyon racionális döntéseket hoztunk, de egyetlen dologban elismertünk a „magas design” jelentőségét, és ez a mosogató melletti edényszárító. Ebbe beleszerettünk és magam is vettem egyet, annak ellenére, hogy ötször annyiba került, mint a „formázatlan” társa.
Azóta is őrzöm, a kevés holmi közt, ami a tel-avivi lakásomból megmaradt, de a pesti lakásom konyhájába nem illik, így kénytelen leszek majd hozzá tervezni egy konyhát, ha élvezni akarom a szépségét…
(2015- utóirat: idén én is vettem egy Nespresso-t, igaz, a legolcsóbb, akciós masinát, ami egyébként szép is, okos is, meg jó kávét főz – állította a lányom… a férjével együtt annyi „minőségi kávét” isznak, hogy az első hét után, amíg kávéházból hoztam nekik a reggeli kávéjukat, kiszámítottam, hogy annyiből már megvehetem a Nespresszo-t… a kapszulák ugyan drágák (110 forint darabja), de a kávéházi kávé naponta háromszor azért sokkal drágább… most van egy Nespresso-m, ha villogni akarok a látogatóim előtt, de én magam továbbra is tejben oldott neszkávát iszom, mert nekem ilyen kifacsart izlésem van…)
Tanács tervezőknek
Ha már a megbízóval való kapcsolat került szóba egy tanácsadás kapcsán, érdemes ezt a témát alaposabban is kifejteni.
Miközben a lakatosok árajánlatára várok, anyám lakásával kapcsolatban, megjelent egy cikk, ami jelzi, hol is tartunk. Az említett blog sűrítménye annak, amit egy lakáskereső lát nap mint nap a hirdetésekben.
Az építészek szeretik leszólni az embereket, hogy nincs vizuális kultúrájuk… a többségnek tényleg nincs, de mit tesz az építésztársadalom azért, hogy legyen? Ha még az értelmiségiek körében is az a közfelfogás, hogy a lakásuk berendezését megterveztetni luxus, akkor kitől várják az építészek, hogy bármi is megváltozzon a környezettel kapcsolatos igényesség terén? Ofer Brayer azt mondaná nekik, hogy ha tudtok valamit, amire nincs általános igény, akkor keltsétek fel iránta az érdeklődést! Különösen, ha egyébként meggyőződésetek, hogy arra a tudásra nagyon is szükségük lenne az embereknek!
A probléma, hogy Magyarországon mindent fesztiváli cirkusz, törvények-rendeletek, vagy valami nagy akció formájában akarnak egyik napról a másikra megoldani – az pedig nem megy. Az önmagunkkal és a környezetünkkel kapcsolatos igényesség tanult képesség, amibe az ember vagy belenő gyerekként, vagy maga magának alakítja ki, tudatosan, később. Ezt a folyamatot lehet ösztönözni az óvodáktól kezdve az iskolai rendszerben, a médián keresztül, de minden egyes tervező is megteheti, amikor kommunikálni kezd a környezetével. Több, mint két évtized során a körülöttem lévő embereknek, ha akarták, ha nem, megváltozott a környezethez való viszonyuk. Mert tőlem rengeteget hallottak erről. Akár úgy, hogy valamilyen munkával megbíztak, és annak kapcsán „hintettem az igét”, akár baráti körben való beszélgetésekkor hallották tőlem nem egyszer, illetve az utóbbi években, annak is több, mint egy évtizede már – írok erről.
Izraelben ez is könnyebben ment, mert az emberek fogékonyak minden újra, és nem hiszik magukról, hogy ha okosak, akkor mindenhez értenek. Szeretnek élni, ezt nem is titkolják, a jó élethez pedig a jó lakás elengedhetetlen. Ott, amikor megoldottam valamit, futótűzként terjedt a megbízóm ismeretségi körében, hogy milyen jól sikerült a dolog, és egy munkából öt másikat kaptam rögvest. Magyarországon hiába adtam bele a lelkem egy-egy átalakítási projektbe, azon a szálon nem jött további megrendelés. Olyan elismerést sem nagyon kaptam itt, mint Izraelben nap mint nap, hogy a munka során mennyi mindent tanultak tőlem, másként látják a világot maguk körül, mióta velük dolgoztam. De nem akarok igazságtalan lenni, hiszen éppen mostanában arattam jócskán dicséretet a kétgenerációs lakás kapcsán és megrendelést is kaptam olyanoktól, akik már évek óta hallják a mondókáimat. Mindenesetre, itt lassabban megy a dolog, nehezebb meggyőzni az embereket arról, hogy szükségük van a szakemberek segítségére a lakásátalakításban, de nem reménytelen.
Néha, csak egy morzsányi tudásra tartanak igényt, mondjuk, amikor a szomszéd megkérdi, hogy lehetne a már majdnem kész lakásába jó konyhát kialakítani, mert már egy ideje törik a fejüket, de még nem találták ki… akkor az ő problémájukra kell koncentrálni, és igyekezni a lehető legjobb választ adni. Ha ez egyszer sikerül, akkor van remény arra, hogy legközelebb már előbb kérdezik meg a tervezőt, és nem maguk próbálják megoldani a problémát. Ilyenkor különösen ügyelni kell arra, hogy a kliens ne érezze kirekesztve magát a megoldásból, hanem a tervezési folyamatnak részese legyen. Vannak építészek, akiket idegesítenek a megrendelők, akik állandóan kérdeznek, javasolnak, tudálékoskodnak…
Számomra a kliens minden megnyilvánulása fontos információkat rejt. Amit mond, és ahogy mondja. A javaslatokat mindig megfontolom, nem csak úgy teszek, hanem komolyan mérlegelem, nem söpröm le, mert nem hiszem, hogy mindig nekem van igazam. Ha viszont meggyőződésem az, amit gondolok, több oldalról is ellenőriztem azt, akkor kimondom, leírom, igyekszem meggyőzni a megrendelőt. Volt már olyan, hogy akkor is leírtam a véleményemet, amikor a munka nem volt az enyém, és azt is kockáztattam, hogy rossz néven veszik, hogy belekotyogok a dolgukba. Nemrégiben láttam egy tervet, amelyben a fürdőszoba botrányosan rosszul volt megtervezve, és bár senki nem kért rá, leírtam a tulajdonosnak, hogy gondolja meg, mert ez rossz, kár beleölni az anyagba a sok pénzt.
Az építészfórumon hírhedt voltam arról, hogy a lakóépületek alaprajzait kegyetlenül kiveséztem. Nem érzek semmi tiszteletet olyan építész iránt, aki nem képes jó lakást tervezni a megbízójának. Ha a meggyőződésemmel ellentétes dolgot kíván tőlem a kliens, akkor felmondok – semmi nem kényszeríthet arra, hogy olyat tegyek, aminek az ellenkezőjét vallom. Egy nagy romániai projektet adtam vissza akkor, amikor a kezdetben XXI. századi nívón induló komplex lecsúszott a XIX. századi gondolkodásba. Igaz, hogy ez nagyrészt az elmaradott, román építési törvényeknek volt köszönhető, de ha csak szart lehet csinálni, akkor csinálja, akinek ahhoz van kedve, én biztos nem teszem.
Igen, ez is könnyebb volt Izraelben. Ott az építési hatóságot is meg lehetett győzni, ha jobbat találtam ki, mint ahogy az szokásos volt addig. Így született a lejtőre tervezett társasház kertkapcsolatos, első emeleti lakása, a telken való parkolás új rendje, a komplex háztartási helyiség a korábbi mosóterasz helyett, a családi szoba a folyosólabirintus helyett, az egy az utcára, egy a hátsókertre néző lakás helyett az aszimmetrikus lakáselrendezés, minek következtében mindkét lakásnak volt az utcai homlokzatra néző nappalija, és négy oldalra való tájolás, ami lehetővé tette a tökéletes átszellőzést, légkondicionálók nélküli nyári napokat… – ezek mind engedélyköteles terveken szerepeltek, szokatlanok voltak a maguk korában, de elismerést és utánzásra alkalmas mintát szolgáltattak. Évekkel később egész lakónegyedet terveztek kertkapcsolatos lakásokkal. Az önkormányzati hivatalokban pedig ha eleinte rácsodálkoztak is a terveimre, az évek során megszokták, hogy nálam semmi nem szokványos. Jókat beszélgettünk, megértették, hogy mit miért csináltam, és az élet ment tovább.
Amikor a belső átalakítások felé fordultam, kialakítottam egy munkamódszert, amit most szívesen megosztok bárkivel:
1. A megrendelőt a saját lakásán kerestem fel, akkor is, ha egy másik helyen készült egy másik lakást terveztetni – kértem, hogy ne takarítsanak ki, vagy rakjanak rendet, mielőtt jövök, az életüket úgy szeretném látni, ahogy valójában élik, mert csak így tudok segíteni abban, hogy az általam tervezett lakás működőképesebb legyen az ő számukra.
2. Miután megtudtam, hogy hány személyre, milyen családösszetételre tervezzük a lakást, megkérdeztem, hogy milyen idő-intervallumra? Hány évre tervezik, hogy ez lesz az otthonuk? Ez különösen fontos volt olyan esetekben, amikor a háromgyerekes család szűkös lakásukból költözött egy nagyobb lakásba, vagy házba, már kamaszodó gyerekekkel. Hiszen a megnövekedett helyigény pár éven belül drasztikusan megváltozhat a gyerekek felnőttével. Sokan ilyenkor szembesültek azzal, hogy alig egy évtizeden belül a fölöslegessé vált szobákkal lesz gondjuk. Vagyis, nem csak térben, hanem időben is le kell futtatni a tervet.
3. Minden vonal pénzbe kerül – a tervezőnek óriási a felelőssége, amikor valamit javasol. Nekem sosem volt olyan kliensem, akinek korlátlanul állt rendelkezésére a pénz. Mindig volt egy keret, még ha nem is volt szigorúan kijelölve, amibe valahogy bele kellett férni. Ezzel együtt, kiálltam a minőségi dolgok választása mellett, ha azok beépítésre kerültek. Szinte szlogenné vált, hogy az általam tervezett lakások legdrágább részei „láthatatlanok”, mert a falakban, a födémben vannak, a működést szolgálják, nem pedig azt, hogy elbüszkélkedhessünk vele a szomszédnak.
4. Aztán, ha a működőképesség már biztosítva volt, akkor engem nem ütött szíven az sem, ha a kliens aranyozott csaptelepet akart magának, vagy márványlapokkal boríttatta a fürdőszoba falát – az ízlés az övé, ő lakik benne. Legfeljebb nem fogom lefényképezni. A következő munkát is a szolgáltatás minősége miatt kapom majd, nem a padlólap szépsége, vagy a bútor ízlésessége miatt. Természetesen, ha a kliens kikéri a véleményemet, akkor megmondom, ha azt kéri, hogy adjak tanácsot a színek kiválasztásában, megteszem, és nem mondom szépnek azt, amit nem tartok annak… Amikor egy kedves megrendelőm olyan hálószobabútort választott magának, amit én sosem tettem volna, és megkérdezte, hogy mi a véleményem, akkor csak annyit mondtam, hogy „nem az én világom”. Nem sértődött meg, de értette.
5. A párkapcsolatok számára veszélyes, amikor a két fél merőben különböző dolgokat akar az új lakásban. Minél inkább „beépülök a családba”, annál inkább előttem zajlanak a viták, ami nem baj, de tudni kell olyan kompromisszumos megoldásokkal szolgálni, ami kibékíti az ellentéteket. Alapvetően feminista szemléletű az, amit tervezek, és ezt hangsúlyozni is szoktam, ha egy hímsoviniszta férjjel állok szemben. Sokszor éreztem azt, hogy én kimondhatom azt, amit a feleség sosem tett volna, mert meg tudom indokolni, hogy ami jó a feleségnek, miért jó valójában a soviniszta férjének is, anélkül, hogy vérig sérteném.
6. Nagyon szeretek gyerekszobát tervezni – ilyenkor mindig megbeszélem a dolgokat a gyerekekkel. Akár hiszik, akár nem, egy kétévessel is lehet értelmes beszélgetést folytatni. A gyerekeknek nagyon jó szobákat kell tervezni, mert annak a képét viszik magukkal felnőttként is. Sokszor voltam konfliktusban a szülőkkel a gyerek akaratának érvényesítése miatt, de nincs annál nagyobb öröm, mint amikor a végén mindannyian elégedettek. Nem értek egyet azzal a szemlélettel, miszerint egy gyereknek apró bútorokat kell venni – kisszék, kis asztal, stb. Az én tapasztalatom szerint a gyerekek olyan bútorokat szeretnének, amilyen a felnőtteknek van és hajlandók megtanulni a nagyobb székre felülni, vagy magasabbra felkapaszkodni, csakhogy ők is ott lehessenek, ahol a szüleik. A korlát nélküli lépcsőimet sokszor leszólják az aggodalmaskodó szülők, de nekem az a tapasztalatom, hogy éppen ezek a kihívások inspirálják a gyerekeket arra, hogy tanuljanak, és kipróbáljanak dolgokat, miközben odafigyelnek a veszélyekre. Egy gyereket meg kell tanítani fára mászni, nem pedig rettegni a fára mászás veszélyeitől!
7. A munkám értékes, ma már nem szégyellek a pénzről beszélni. Időbe telt. Az „üzleti szellem” nem volt divatos az én fiatalkoromban Magyarországon, és nagyon nehéz volt árat mondanom kezdetben, Izraelben. Sokat „segített” ennek a gátlásnak a leküzdésében az, hogy el kellett tartsak két gyereket… Mivel nem voltam az a fehér kesztyűs tanácsadó, vezetőként boldogultam az építőipar férfias világában, idővel megtanultam megkérni az árát annak a munkának, amit elvégzek. Meggazdagodni persze nem lehet azzal, ahogy én dolgozom, de a sokszor kimerítő munka is nagy-nagy élvezet számomra.
8. Hiába tervezek akármit, ha nincs aki megcsinálja. Amikor 2007 körül Magyarországon kezdtem dolgozni, a legnehezebb dolog nem a helyi szokásokhoz való újra alkalmazkodás, hanem a megfelelő kivitelezők hiánya volt. Helyesebben az én információ-hiányom arról, hogy hol találom a megbízható szakembereket. Ennek az ismeretnek a megszerzéséhez is évek kellenek. „Kell egy csapat” – olyan szak-vállalkozókból, akik hasonlóan gondolkodnak, hasonló a munkamoráljuk és nem egy projektből akarnak megélni egy éven át, vagyis tisztességes áron dolgoznak, hatékonyan. A „saját stáb” azért fontos, mert ezek az emberek tudják, hogy a munka nem ér véget azzal, hogy befejezték… számíthatok rájuk akkor is, ha bármi probléma van. A korrekt üzleti-munkakapcsolatot nem lehet szerződésekkel lepapírozni, az vagy van, vagy nincs. Én hiszek a kézfogással megpecsételt megállapodásokban – ha az nem működik, akkor más sem.
Színek-formák-funkció
Tegnap elhívott egy kedves ismerősöm, hogy segítsek a lakásukban megoldani néhány problémát. A lakás Újlipótvárosban, egy kb. száz éves házban van. A nagymamáról maradt a fiatal párra, akik jó ízléssel, igényesen újították fel úgy, hogy ami csak érték volt a lakásban azt megőrizték.
Régen adtam helyszínen tanácsokat. Bár, azokat a lakásokat, amelyeket az utóbbi időben építek, teljesen berendezem, magamat nem tekintem lakberendezőnek, hanem olyas valakinek, aki újra-funkcionálja a tereket, a kor és a használó igényeire igyekszik adekvát válaszokat adni. A felkérés színekről és formákról szólt – első megközelítésben, azonban csakhamar kiderült, hogy jócskán van funkcionális probléma is, amit meg kellene oldani.
Az eset azért érdekes, mert tökéletesen igazolja az előző részben, a tervező szerepéről szóló bejegyzésben lévő állításokat: nagyon jó ízléssel, odafigyeléssel, nem kevés anyagi áldozattal felújított lakás, ami majdnem tökéletes, csak az a sokéves tapasztalat hiányzik belőle, amit egy kipróbált szakember tud adni. Nagyon remélem, hogy azok a tanácsok is segítenek, amelyeket most, a berendezés-szakaszban adtam, de maradtak olyan problémák, amelyeket nagy valószínűséggel meg lehetett volna oldani akkor, ha az elején, mielőtt bármit csináltak volna a lakással, hozzám fordulnak.
A tanulság miatt írom le az esetet.
A feleség családja lakott itt, ő az, aki védelmezte a polgári miliőt, a finom részleteket, amelyek egyébként, szerencsésen jó állapotban vészelték át az időket. A százéves térelosztást csak annyiban változtatták meg, hogy a nappalit összenyitották a hallal, utóbbiból lecsippentettek egy kb. 80 cm-es sávot, ezzel megnagyobbítva a fürdőszobát és az előszobát – tökéletes arányokat értek el, le a kalappal előttük! Stílusban is remekül illeszkedik a méretes fürdőszoba és az előtér a polgári nagyvonalúsághoz, anélkül, hogy túlzásokba esne.
A megnövekedett nappaliból nyílik egy hálószoba, amelyből már korábban leválasztottak egy 110 cm széles, 510 hosszú garderobe-ot, ám a szoba, furcsamód így vált igazán jó arányúvá.
A gardrobe belső elrendezésében hiányzott a szakmai alapokon nyugvó „merészség”, de ezt, szerencsére, viszonylag egyszerű eszközökkel meg lehetett oldani.
Mivel a hálószoba alapvetően szimmetrikus elrendezésű, logikus volt, hogy az ággyal szemközti fal is az legyen – formailag.
A funkció pedig eleve azt kívánta, hogy ne hosszában, hanem keresztbe tegyük a szekrényeket, mert így a vézna emberek szűkös közlekedője helyett két kellemes teret kapunk arra, hogy öltözködjünk.
A megvalósítás ára még egy ajtó, hiszen a szekrények már megvannak, pont annyi, amennyi kell.
Az eredeti feladatom persze nem ez volt, hanem az IKEA polcok elrendezése az ággyal szemközti falon, és ennek a falnak a színét meghatározni.
A fiatal pár, utóbb értékelte a megváltoztatott garderobe hasznosságát, de maguktól erre nem jöttek rá. Nem azért mert nem elég okosak, vagy nincs eléggé jó ízlésük, hanem mert fel sem merült bennük, hogy egy garderobe lehet más is…
A már megvásárolt IKEA polcok is elférnek, bár ezek azok a polcok, amelyekkel nagyon rossz a tapasztalatom. Ezek a konzolos polcok szépek – üresen. Ha például könyveket akar rátenni az ember, akkor egy idő után „lekonyulnak” – a felerősítés bármilyen jónak tűnik, nem elég erős, így ha már megvették, akkor javasoltam egy kicsit macerásabb, de vélhetőleg jobb felerősítési módot. Mivel, szerencsére gipszkarton falról van szó, a karton lebontásával a szerkezetre szerelt erősítéssel, talán meg lehet oldani, hogy néhány könyvet elbírjon.
Utóbb kiderült, hogy a falat nem kell átfesteni, mert ennek a lakásnak éppen az az erénye, hogy nagyon kevés, de markáns színekkel operál bizonyos tárgyakat illetően, és ehhez a falak halvány, pasztel-krémszíne, a fehér sarokzáró elemmel ragyogó háttér. Ráadásul, a hálószobába vettek egy tüneményes kis fiókos szekrényt, aminek kékbe hajló türkize mögé bármilyen erős színt tenni, vétek lenne – úgy jó, ahogy van. Még a falra akasztott családi képek is jó arányérzékről tanúskodnak.
Az ilyen feladat, amikor a dolgok 95%-a már eldöntött, ott van a helyén, és csupán a hiányzó dolgok színét, formáját kell meghatározni – valójában elég nehéz feladat. Ismerőseim akkor hívtak engem, amikor már jócskán kiveszekedték magukat azon, hogy mi legyen, mégsem tudták eldönteni. Egy jó házasságot is próbára tesz a közös otthon kialakítása, sokszor néztem aggodalommal az ilyen veszekedéseket – a tervező időnként a békebíró szerepét is fel kell vállalja. Fontos, hogy mindkét házastárs úgy érezze – ami született, az legalább annyira az ő akaratát is tükrözi, mint amennyire a másikét.
Amit nem tudtunk megoldani ebben a stádiumban, az most nem igazán jelentős, de az évek előrehaladtával azzá válik: a feleség sehol másutt nem tudja elképzelni az életét, ettől a lakástól megválni nem akar – becsülendő ragaszkodás a nagymamától örökölt családi tulajdon iránt, amit tiszteletben kell tartani. Csakhogy ma egy gyerekszoba van, ami ugyan még egy másik babát is kiszolgál (századfordulás ház jól méretezett szobája), de amikor a még meg nem született gyermek is eléri az iskolás-kort, jó lenne egy külön szoba. Különösen, ha az egyik lány, a másik fiú. A meglévő szobát szétosztani nem lehet, tehát úgy tűnik, hogy az egyetlen megoldás a terjeszkedés lenne – szomszédos lakást megvásárolni, ha egyáltalán, eladják.
A lakáshoz tartozik egy méretes konyha, amit a valamikori konyha és a cselédszoba összenyitásával alakítottak ki. Nagyon szép, nagy tér egy olyan családnak, amely szeret a konyhában élni. Ám a beszélgetés során kiderült, hogy a fiatal pár nem ilyen. A kimondott szavakon túl, az a fontossági sorrend, amit maguk határoztak meg, elárulta, hogy nem ez a helyiség, ahol sok időt töltenek. Persze lehet, hogy az évek előrehaladtával, ahogy a gyerekek nőnek, megváltoznak a szokásaik, de az is lehet, hogy 8-10 év múlva célszerű lesz újragondolni a konyhát – nem kellene visszaépíteni a cselédszobát, de itt van az a tér, ami lehetőséget nyújt egy kamasz-gyerekszoba rafinált kialakítására úgy, hogy a család szokásaihoz jobban illeszkedő kompakt konyhának is helyet adjon. Tehát ez az a pont, amit egy szakember előrelátásával, ugyanazon a pénzen, hosszú távra meg lehetett volna oldani az átépítés első szakaszában, kijavítani viszont bizonyos pazarlással jár, hiszen egy konyhabútor nem két fillér, és 8-10 év alatt nem használódik el. Erre mondják, hogy „megfizetik a tanulópénzt”.
Mire való a tervező?
Jom Kipur-i kitérő…
Már bejött az engesztelés napja, a Jom Kipur. Ha vallásos lennék, akkor ma zsinagógába kellene mennem, imádkozni, hogy a jók könyvébe irattassék a nevem, hogy jó életem legyen a tíz napja kezdődött zsidó új évben. E helyett én írok, olyasmiről, ami, szerintem fontos.
Egy jó ügy érdekében teszem.
Ma bekukkantottam az index-cikk hozzászólásait megnézni, és az egyik adta a témát:
„nekem sincsenek millióim arra hogy akár téged, akár mást felkérjek, hogy csinálják meg a lakásomat és költsenek rá akármennyit. A magam erejéből igyekszem folyamatosan szebbé-jobbá tenni. Nincs mögötte sokéves tudás, és tengernyi tapasztalat? Nincs. Viszont magamnál senki nem ismer jobban engem, én tudom a legjobban mi kell nekem. Ennek ellenére, ha lenne miből, biztos megkérnélek, hogy segíts. De nincs, így magad uram, ha szolgád nincsen…”
Bár válaszoltam erre a megjegyzésre ott is, úgy gondolom, hogy a téma sokkal bővebb magyarázatot kíván. Ezért itt most kibővítem azt, és nagyon örülnék, ha az érdekeltek, építészek, tervezők és lakáshasználók alkalmat találnának arra, hogy kibeszéljék ezt a témát, mert úgy gondolom, hogy ez a hozzászólás nagyon nagy problémára hívja fel a figyelmet.
A szakmai tudás, ami a környezetünk jobbításához szükséges lenne, töredéke annak, amibe az „anyag” kerül. Az emberi test össztömegéhez viszonyítva az agyunk elég kicsi, mégsem célszerű kihagyni a buliból – a szellemiségünk emelt ki az állatvilágból, és a töretlen tudásvágy az ami előre viszi az emberiséget. Ezt Teller Ede nagyon szépen fogalmazta meg egy 1998-ban készült interjúban – nem csak a tudományra igaz.
Azok, akik a szakszerű tervezést kihagyják a munkából, azok létrehoznak egy testet, agy nélkül…
Rengeteg munkanélküli építész van, miközben az az általános nézet, hogy a tervezést meg lehet oldani amatőr módon: „magamnál senki nem ismer jobban engem, én tudom a legjobban mi kell nekem” – NEM IGAZ!
Egyfelől, az emberek csak nagyon kemény önismereti gyakorlatokkal képesek magukat megismerni, van aki ezért még pszichológushoz is jár, szóval ez egyáltalán nem magától értetődő, de arra sem igaz, hogy valaki fel tudja mérni a saját igényeit. Olyan igényeket esetleg, amelyeket ismer, meg tud fogalmazni (szavakban), de számtalan olyan igénye is lehet, amelynek ismerethiány, vagy tapasztalat hiányában nincs tudatában. Mondok egy egyszerű példát: viccelődtünk azzal, hogy nekünk nem kell mosogatógép, mert beosztjuk magunk között a családban a mosogatást. Nem mintha lett volna pénzünk mosogatógépre, de jó vicc volt, hogy nekünk nem is kell… ám akkor, amikor mégis tudtam venni egy mosogatógépet, akkor felfedeztem magam számára, hogy mennyivel könnyebb a konyhát rendbe tenni, mennyi időt takarítok meg, amit hasznosabb dologra fordíthatok. Ha korábban úgy tettem volna fel a kérdést, hogy miként csökkenthetném a háztartási munkát, amivel a maradék időmben is pénzt kereshetnék, akkor kiderült volna, hogy a mosogatógép nem luxus, hanem jó befektetés. Tehát ilyen egyszerű kérdés esetében sem mindegy, hogy tesszük fel magunknak – egy külső szemlélő rávezethet minket a jó kérdésekre, hogy jó válaszokat kapjunk.
A lakótér kialakítása ennél sokkal bonyolultabb kérdéseket is felvet, amelyekre végképp nem gondolhatunk, ha a tervezés közelében sem voltunk korábban. A tervezés nem ízlés kérdése! Volt olyan megrendelőm, akinek remek ízlése volt, öröm volt vele dolgozni, mert ösztönösen jó tárgyakat választott, amikor már oda kerültünk, de az nem segített volna újraszervezni a lakása tereit!
Az emberek többsége a tapasztalatai alapján tudja, hogy néz ki egy nappali, egy háló, egy fürdő, stb. ha sokhelyütt járt már életében, akkor sokféle ilyesmit látott, abból összeállhat neki egyfajta elképzelés, de akkor sem rendelkezik azzal a szakmai tapasztalattal, amivel egy tervező, vagyis mindig a múltból merít, nem pedig a jövőt alkotja. A tervezés lényege pedig nem a múltbeli dolgok leképezése, hanem az igényekből kiindulva létrehozni valami olyasmit, ami a jövőről szól, és lehet, hogy ilyen formában még nem is létezik.
Amikor lakásokat kezdtem tervezni a megélhetésemért, intenzíven tanulmányozni kezdtem a különböző életformákra tervezett lakások elrendezéseit. Először az emlékeimből kotortam elő apai nagyszüleim falusi portáját, amit két generáción keresztül, tapasztalati úton terveztek és építettek : paraszt – kézműves – kereskedő – nagycsalád. Két generáció egy fedél alatt, sok szoba, veranda, téli és nyári konyha, üzlet, műhely, raktár, kocsibehajtó, virágos udvar, baromfiudvar, istállók, szerszámos-műhely, kút, itató, kacsaúsztató, tyúkólak, magtár, fészer, góré, aztán a gyümölcsös és zöldséges-kert, méhes. Mire én megszülettem már minden kialakult, minden a „helyén volt”. Sosem kellett rendet csinálni, mert a rend a ház lényege volt.
Később, Pesten egy harmincas évekbeli, nagy polgári lakásban is laktam, annak a térszerkezetét is elemeztem, úgy, hogy szinte már láttam ahogy feltálalják az ebédet. Nagyanyámék hatalmas házat vittek, de nem voltak bentlakó cselédeik. A polgári lakás két bejárattal, egy hálószobával, fürdővel, nagy nappalival, ebédlővel és hallal, tulajdonképpen csak egy gyerektelen párnak volt elég, akik kényelméről viszont egy cseléd gondoskodott, a konyha és az ebédlő közötti tálalóból nyíló parányi szobában lakva, igaz, külön WC-vel.
A háború után sok nyomorult lakás épült, a régi lakások közül túl sokat szabdaltak darabokra ahhoz hogy az én nemzedékem értette volna, hogy a lakás, az életforma annál sokkal bonyolultabb összefüggésben van, mint, hogy minden funkciónak megvan a maga szűkre szabott tere: konyha, fürdő, háló, stb.
Izraelben kezdtem megérteni a lényegi összefüggéseket, éppen azért, mert teljes figyelmemmel afelé fordultam, hogy a lehető legjobbat adjam annak az embernek, aki megbízott a feladattal.
Miután rájöttem arra, hogy egy jó lakás tökéletesen tükrözi az adott lakó életformáját, amit persze a társadalmi, anyagi helyzete, kulturális igényei nagyban meghatároznak, a következő kérdés az volt, hogy milyennek kell lennie annak a térkapcsolatnak, amely az adott tulajdonos szükségleteit maximálisan kielégíti. Hogy ezt kiderítsem, nagy segítségemre volt az a pár év, amit újságíróként dolgoztam – tudtam kérdezni. Ma már világos számomra, hogy hiába tanultam meg a főiskolán a szükséges műszaki ismereteket, jó lakásokat, amelyekben kényelmesen mozognak a lakóik, csak úgy lehet tervezni, ha kellően ismerem az embert, akinek tervezek, vagy/és képes vagyok felismerni a születendő jövőt.
Ofer Brayer azt mondta, hogy akkor lehet sikeres az ember, ha valós igényeket elégít ki azzal a szolgáltatással, amit nyújtani tud, vagy képes felkelteni az emberek érdeklődését a szolgáltatás iránt. A lakástervezés a kettő kombinációja. Egyfelől nagyon jól kell ismerni a ma lehetséges igényeket, azokat a megoldásokat, amelyeket a világon kitaláltak már a különböző igényekre, de ennél nem szabad megállni – merni kell kitalálni új dolgokat, felkelteni új igényeket.
A romkocsma-eklektika másutt is feltűnt nyomokban, de amit a pesti srácok csináltak ebből, az merészen egyedivé, fogalommá tette a dolgot. Az ötlet nem bonyolult, de frappáns és párosult egy alaposan felépített logisztikával – nem félnótás borisszák találták ki, azért működik.
Egy lakásnak is alapvetően működnie kell – a tervezés lényege tehát a működőképesség, csak már nem abban a primitív értelemben, hogy a konyha arra való, hogy valaki ott csak ételt készítsen, hanem a szempont az, hogy az ember jól érezze magát miközben ételt készít. Kellemes teret alkotni úgy, hogy az minden izében működőképes az adott funkcióra – ez a lakástervezés, az én szememben.
A tervezés nagyon bonyolult lelki folyamat – nem viccelek! A munkához bele kell látni a megbízó életének legintimebb mozzanataiba, a párkapcsolatba, a gyereknevelésbe. Mint egy színész, aki bele kell bújjon a karakter bőrébe, csak itt nem egy előadás a tét, hanem az, hogy milyen lesz az illető közvetlen környezete az elkövetkezendő években, évtizedekben. A jövendő lakás pedig befolyásolhatja a párkapcsolatát a gyerekeihez való viszonyát, a gyerekei szocializációját.
Mindenki magával hurcolja annak a világnak a képét, amiben felnőtt.
Ismertem olyan, nagyon szegény sorból jött, sikeres embert, aki ormótlan nagy házat építtetett csupa rossz emlékből. Nem érezte jól magát benne, ezért hívott engem, hogy segítsek átalakítani. Miután szisztematikusan feltártuk, hogy honnan ered az a vágy, hogy minden nagy legyen, már egész könnyen eljutottunk a normális arányokhoz és a megoldáshoz.
Ha egy embernek fáj a foga, akkor fogorvoshoz megy – nem kezdi magát kezelni. A környezet-tervezés sem kevésbé fontos szakma, még ha egy rossz lakás nem is okoz fizikai fájdalmat. Ez nem pénz kérdése, hiszen a kivitelezési költséghez képest elenyészően kevés a tervezési díj, arról nem is beszélve, hogy egy jó tervező megóv attól, hogy egy csomó fölösleges cuccot megvégy. Hányszor láttam az IKEA-ban megtömött kosarakkal álló embereket? Mert olcsó?
Anyám „régimódi” nevelése szerint, mi nem vagyunk olyan gazdagok, hogy olcsó dolgokat vásároljunk!
Minőséget – mértékkel.
Egy mai fiatal, nem szakember helyében mielőtt egy forintot is bármire költenék a lakásomban, felkérnék egy tervezőt. Alaposan kiválasztanám, mint az ember a fogorvosát, nő a maga nőgyógyászát, stb. hiszen ő fog végigkísérni engem azon az úton, ami során kialakul a közvetlen környezetem. Tanácsot ad, megvéd attól, hogy fölöslegesen költekezzem, és ezen közben, magam is megtudok néhány dolgot magamról és a környezethez való korszerű viszonyról… Ha valakinek nincs pénze, akkor még inkább fontos az előre tervezés, a fizikai állapoton túl a pénz elköltésének az ütemezése is. Nagyon sokszor javasoltam azt, hogy miután megtervezzük a végleges állapotot, a megvalósítást osszuk fel részletekre úgy, hogy közben ne legyenek kidobandó átmenetek.
Elsőként azt kell megcsinálni, amit később nem is nagyon látunk, mégis az minden alapja – a beépített, vezetékes rendszerek: villany, víz, csatorna. Lehet a nagymama rozzant bútorai között lakni amíg nem telik jobbra, de akkor is a falban lévő dolgok az elsődlegesek. Ha viszont erre a „láthatatlan” rendszerre költünk a működőképesség érdekében, akkor nem mindegy, hogy azok a vezetékek milyen falakban futnak – ezen a ponton, vagyis a jövőbeni tér kialakításában kell a szakszerű segítség. Nem kell életre szóló szerződést kötni egy építésszel, ha valaki nem látja ennek az értelmét, de kérje ki a tanácsát, mielőtt újraépíti a fürdőszobát – egy vagyont költ anyagokra, miközben lehet, hogy a múlt században tervezett lakás funkcionális rendszere régen elavult, nem szolgálja a mai életformát.
Tervezővel dolgozni nem kiadás, hanem befektetés, ami megtérül abban a környezetben, amiben élsz!
Végül, nem csak az engesztelés napja miatt, térjünk vissza a zsidósághoz, amely az évezredek alatt kialakított egy életformát, amely nagyban hozzájárult az életben-maradáshoz, talán még a sikerességhez is. Mára, úgy tűnik, még a zsidók közül is sokan elfelejtették, a nagy asszimilációs igyekezetben:
Amikor szegények voltak, a régi, pesti zsidónegyedben, csak a negyeden belül költötték el a pénzüket – a szomszéd üzletben vették amire szükségük volt, és a szomszéd meg náluk rendelte meg, amire neki szüksége volt. Nem „barkácsoltak” maguk, hanem közösségben és szakszerűségben gondolkodtak. Ez vitte előre őket. Mert igy mindenki azzal foglalkozott, amihez a legjobban értett, azt jól csinálta, hatékonyan, és egymásnak adtak megélhetést. A „magam megoldom, bár nem a szakmám” nem viszi előre a világot – mindegy, hogy miről van szó.
Légy kiváló a Magad szakmájában, akkor kereshetsz rendesen, és adj munkát azoknak, akik olyasmit tudnak, amit Te nem!
Építési napló_6.rész
Elkészült az alsó aljzatbeton, erre állítjuk fel a szintmegosztó lakatos-szerkezetet. Nem mondanám galériának, mert 3.40-es belmagasságnál nem lehet „galériázni”, mégis fontosnak tartom ebben a 7.75x550x3.40-es dobozban némiképp megosztani a teret – magasságban is.
Most feltettem azt a sarkot, amit egy későbbi időpontban majd lefényképezek a fémvázzal, illetve „beburkolva” a végleges formájában is.
A pillanatnyi állapotot tanúsító kép azt mutatja, hogy a nap milyen mélységig süt be, és ez bizonyos értelemben magyarázatot ad arra, hogy miért hosszában osztottam meg funkcionálisan a teret.
A „sötét” sáv lesz a hálóhely, garderobe és a fürdőszoba helye, míg az ablakokhoz közeli sávban a konyha-étkező-nappali. A dolgozó-sarok, mintegy parancsnoki hídként emelkedik fel, 126 cm-re a padlótól, a garderobe felett .
A téralkotás leglényegesebb része az arányok megválasztása. Ezzel „játszom” a legtöbbet, hiszen minden tér hasznos is kell legyen, miközben a sorolás egyfajta összhangot kell alkosson.
Esetükben a 7 méter 75 cm-es hosszból 2.40-et a fürdőszoba, 2.50-et a dolgozó (alatta garderobe), 2.75-öt a háló foglal el. Ajtó csak a fürdőszobán van, amely szellőzése a légudvarra történik.
Ugyanakkor, a tér mélységét sem egyetlen vonallal választom el, hanem ott, ahol a konyha van, a használaton kívüli kémény miatt csupán 2.40 a tér szélessége, a dolgozó magasságában, az étkező szakaszon már 3 méter, és ez a szélessége a nappali leülő-részének is.
A lakatos-szerkezet nem csak a dolgozó miatt szükséges, hanem azért, hogy a fürdő és a hálószoba felett se legyen egyenletesen 3.40 a belmagasság.
A fürdő wc-feletti részén igen, mivel itt lesz az a bukó-ablak, ami gondoskodik a szellőzésről a légudvar felé, de ahol a mosdó-kád, zuhanyzó van, elegendő a 2.05-ös belmagasság. Annál is inkább, mert az alapterület nem túl kicsi, majdnem 2.50×2.40-es. Ennél a fürdőszobánál azt vettem alapul, hogy akár mozgásában korlátozott ember, ápolóval együtt kényelmesen elférjen. Ezért nincs ugyan semmi túlméretezve, de miután egyetlen térben van kád és kényelmes zuhanyozó, valamint wc és széles rakodó-felületű mosdó – a közrezárt tér tágas.
Ahol a fürdőszoba a garderobe-al találkozik, ott a fürdő felől megközelítve van a háztartási helyiség, vagyis a mosógép, a szennyesruhatartó, a felmosó-mágáv, stb. Mivel ez a dolgozóra vezető lépcső oldala, a lépcső alatti teret igyekszem majd hasznosítani. A dolgozó padlószintje alatt van a garderobe. A tűzfal melletti sávon egy 45 cm-es magasítással, amire le is lehet ülni (mint a falusi házak előtti padra), de onnan egy újabb 45 cm-es fellépéssel a „kakasülőre” lehet felkapaszkodni. Hogy mégse legyen olyan unalmasan egysíkú, itt is ráteszek a kakasülőre egy dobozt – alatta a hálófülkében az ágy, amolyan fordított baldachin alatt.
A sorozat ITT kezdődött.
A következő pedig itt olvasható…
Gépészeti rendszerek a lakásban
Hová tűntek a csövek, a boyler, a fűtés?
– kérdezte az egyik hozzászóló az indexen. Ezért, most a lakások gépészeti részéről írok egy kicsit részletesebben.
Ahová beteszem a lábam, ott nem csak a falak omlanak le, hanem a gázcsövek is eltűnnek, mert kiirtom a lakásból a gázt. Ezt nyugodtan lehet az én mániámnak betudni, bár nem abból fakad, hogy bizonyos időkben a zsidókat elgázosították…
Nekem is volt gáztűzhelyem kezdetben, gázkonvektorral fűtöttük az első lakásunkat, Budapesten, gázboylerral melegítettünk vizet és padlóra állított WC-csésze volt a fürdőszobában. Csakhogy azóta eltelt csaknem 40 év, és a technika fejlődött, a lakás gépészeti berendezéseiben kiváltképp.
A gázkonvektoros fűtés az egyik legrosszabb hatásfokú, olyan mint egy vaskályha, ami 60%-ban a külső levegőt fűti. Olcsó? Talán igen, de saját tapasztalatomból tudom, hogy míg a konvektor közvetlen közelében meleg van, a szoba távolabbi részén már nem annyira, és a meleg levegő szépen felszáll – a plafon alatt gyűlik össze, már ami nem megy ki a falnyíláson az égéstermékekkel együtt. Egy 4,5 méter belmagasságú térben, a levegő fűtése azt eredményezi, hogy lent még mindig hideg van, amikor a galérián már bugyira kell vetkőzni a hőségtől.Vagyis a használati értéke is alacsony.
Ezért egy ilyen belmagasságú térben egyértelműen a padlófűtés jöhet szóba, mint hatékony fűtési módszer. Lehet ezt gázról üzemeltetett vízcirkulációval is megoldani, de a padlóburkolat alatti vízkeringetés azt a veszélyt hordozza magában, hogy a csövekben lerakódik a vízkő, és bármi más meghibásodás esetén durva bontás szükséges. Ha viszont elektromos fűtőszálakkal dolgozunk, akkor a szükséges padlóvastagság is csökken, és csak a betonozáskor kell vigyázni, hogy ne szakadjon meg az elektromos kapcsolat, utána évtizedekig nincs vele probléma. Akkor kapcsolom be egy mozdulattal, amikor szükségem van rá, az egyéni igényeimhez alkalmazkodóan szabályozható a hőfok, a napszak, amikor intenzívebben van szükségem a fűtésre, és amikor nem vagyok otthon, akkor kisebb hőfokon üzemel. Vagyis a használati értéke igen magas. Drága? Ahogy vesszük. Ha a szomszédaim gáz és villanyszámláját összeadom, akkor nem feltétlenül, ha pedig a kényelmi faktort is figyelembe veszem, akkor biztos, hogy nem.Az elektromos energia, a technológia jelenlegi állása szerint a legflexibilisebb forrás, és arra az időre is alkalmas rendszer, amikor a házakra komplett nap és szélerőműveket szerelnek az eszközeikkel jól gazdálkodó közösségek. A mi házunk tetején ragyogó napelemes rendszert lehetne üzemeltetni, helyben megtermelni az energiaforrás jelentős részét.
Az elektromos konyhai eszközök a legjobban szabályozhatók, leginkább szolgálják azt az elvet, hogy minél kisebb fáradtsággal minél tisztábban tartani az otthonunkat, minél könnyebben végezni a háztartási munkákat, és ezzel több időt nyerni értelmes dolgokra, mint a családtagokkal való együttlét, tanulás, esetleg otthoni, pénzkereső munka. Az elektromos készülékek jól szabályozhatók, az elektronikusan, akár távvezérelt, „okos ház” alkotó elemei.
Tehát elég sok racionális érvet tudok felsorakoztatni azelőtt, hogy azt mondanám: mellesleg, a lakásban rohangáló gázcsövek és kiküszöbölhetők.
A távfűtést sem azért nem szeretem, mert csöveket kell kerülgetni a lakásbelsőben, hanem azért, mert nem az egyéni igényeknek megfelelően működik, ezért az esetek többségében pazarló, miközben a személyes igényeket sem fedi le. Sosem felejtem azt, hogy egész gyerekkoromban nyitott ablaknál aludtam, a legvadabb teleken is, miközben a távfűtés ontotta a meleget, ugyanakkor, szegény, idős mamám, sokszor fázik, amikor még nincs fűtésszezon, ám az időjárás nem a távfűtés menetrendje szerint alakul.
Miután elvetettük az összes gázos-vizes fűtést, már radiátorokra sincs igazán szükségünk, bár abból azért van a lakásban, mégpedig a fürdőszobai törölköző-szárítók, amelyek szintén az elektromos rendszerre vannak kapcsolva, tehát bármikor bekapcsolhatók, ha valakinek a komfortérzete ezt megkívánja.
Nem állítom, hogy mindig és mindenütt ezek a lakóház gépészeti rendszerének a kritériumai, mert nagy kedvem lenne egy földhő-alapú rendszert is kipróbálni, de amennyire ismerem ezeket a rendszereket, azokat meglévő társasházak lakásaiban igen nehezen tudnám telepíteni.
Mint ahogy a különböző szürkevíz-visszaforgatókat is, pedig nagyon szeretném itt is megvalósítani azt, hogy a WC-t ne ivóvízzel öblítsük. A hatóság helyében, új lakóépületeket csakis a legkorszerűbb gépészeti rendszerek szerint engedélyeznék építeni, akkor ezek a megoldások sokkal olcsóbbakká is válnának a növekvő kereslet okán. Nekem, aki kisebb egységeket, lakásokat újítok fel, marad az, hogy a lakáson belül igyekszem korszerűbb megoldásokat alkalmazni – és itt jön be a rejtett víztartályos, függesztett WC, ami nem csupán esztétikusabb megoldás, hanem mellette könnyebb a padlót is takarítani.
Növények a lakásban – vagy nem
Növények nélkül kicsit hideg…
Folytatom az Index-cikk kapcsán érkezett hozzászólásokban felmerült témákat: most arról, hogy mi van a szobanövényekkel?
Nálam, többnyire nincsenek, mert a szobanövényekkel valahogy úgy vagyok, mint a lakásban tartott kutyákkal-macskákkal – minek kiragadni őket a természetből és egy lakásba nyomorítani szegényeket? Persze, lehet ezzel a nézettel vitatkozni, de én vállalom. Az előfordul, hogy veszek valamilyen cserepes virágot, de egy idő múlva „kiengedem” a szabadba…
Az állatkerteket ki nem állhatom, soha, semmilyen élvezetet nem találtam abban, hogy megbámuljak rabul tartott lényeket. Számomra a lakásban tartott kutyák és macskák is hasonlóan élnek – az emberi önzés szenvedő alanyai. Nekem senki ne mondja, hogy a kutya kanapéra született, és minden vágya, hogy körülugrálja a gazdáját. Sok kutyás ismerősöm, barátom van, most bizonyára sokat elveszítek közülük ha őszintén megmondom, hogy én fel nem fogom az otthoni állattartás örömét. Mondjuk, az én higiéniai követelményeim sem tennék lehetővé, hogy egy fedél alatt éljek egy akármilyen szobatiszta macskával, vagy hasonlóval.
Atyai nagyszüleim falun éltek, hatalmas házban, hatalmas kerttel. Imádtam a kertet – nyáron, rendszerint a teljes szünidőt ott töltöttem, a meggyfával kezdtem és az őszibarackkal fejeztem be – fára mászásban sem voltam lusta, de az egész kert maga volt a felfedezésre váró csoda, minden évben, újra és újra. Tehenek, tyúkok, kacsák, pulykák és libák laktak a második udvarból nyíló lakrészeikben: az istállóban, a tyúkólban és így tovább. (Az első udvar volt a virágos kert.) Volt kutyánk, macskánk – az udvaron. A kutya soha be nem tette a lábát még a verandára sem, a macska minden héten egyszer fél napra bebocsátást nyert, hogy megtalálja azt a pofátlan egeret, ami, ha véletlenül betévedt a kamrába. Mire a nagyszüleim nyugovóra tértek a macska elegánsan kisétált az ajtón…
Tel-Avivban 10 éven át építettem a társasház kertjét, ami a lakásomat körülvette, és nagyobb fájdalom volt ettől a kerttől megválni, mint a lakásomtól.
Kutatok az emlékezetemben, hogy hol láttam igazán szép szobanövény-kompozíciót, amit helyénvalónak éreztem és a növényeket sem sajnáltam azért, mert senyvednek – lakásban ilyenre nem emlékszem. Balkonon, függőfolyosón, az angol sorházak zsebkendőnyi kertjében, vagy akár tetőkertben már megcsodáltam az oda illő növényeket, de még a szállodák elegáns lobbijaiban sem sokra értékelem a zöld foltokat a sarokban. Az arborétum kicsit más, üvegházakban imádok botorkálni, mint ahogy az üzletek közül is a kedvencem a virágbolt – néha csak bekukkantok, hogy beszippantsam az ottani levegőt. Ugyanezt lakásban elképzelhetetlennek tartom.
Vágott virágot veszek. Nagymamám anno minden pénteken szép margaréta csokrot tett az asztal közepére, amit a saját kertjéből szedett le. Virág a vázában az élet mulandóságára figyelmeztet, arra, hogy milyen szépek lehetünk fiatalon, aztán milyen könyörtelenül megöregszünk és elmúlik felettünk az élet. Szeretem, ha ajándékba virágot hoz valaki. Jobban örülök neki, mint bármi másnak.
A szobanövények általában nem pipacsok és petúniák, amelyek a helyi időjárási viszonyok között boldogan élnek a szabadban. Olyan növények, amelyek másutt sokkal jobban érzik magukat. Nemrég kaptam valakitől egy leandert. Teljesen elérzékenyültem, mert a tel-avivi kertemre emlékeztetett – a szomszédtól elválasztó széle csupa leander, de a következő pillanatban már sajnáltam a cserépbe nyomorított növényt, ráadásul, fogalmam sincs, hogy hová teszem télre, mert, hogy a pincébe nem száműzöm, az biztos.
A növények esetében is van egy tisztasági problémám. Igaz, a növények legalább nem büdösek, mint az állatok, de a föld, az öntözés, a lehulló levelek, illetve a levelekre rakodó por olyan valami, ami nem teszi lehetővé a lakás tisztaságának azt a fokát, amit a magam számára szükségesnek érzek. Ez nyilván egyéni érzékenység, de amint azt korábban már sokszor leírtam – a lakás az egyéni követelményeknek kell eleget tegyen, sosem valami általános emberinek, ami valójában nincs is.
A kemény vonalak „lágyítására” egy lakáson belül inkább textíliát használok, bár azt is mértékkel: függönyt nem, legalábbis nem az ablak előtt, de párnákat, plédeket, szőnyegeket, kárpitozott bútorokat szívesen.
Végezetül: amikor valaki másnak tervezek lakást, akkor a megrendelő izlésvilágának, szokásainak megfelelően teszem azt – ha kell betervezem a kutyapléd helyét és a macskawc-t, a virágállványt és az akváriumot – a lakásban lakó minden igénye jogos. Nem érdekes, hogy nekem tetszik vagy sem. Legfeljebb nem fotózom le a végén. A tervezői szolgáltatás nem arról szól, hogy nekem tetszik a végeredmény vagy sem – a megrendelő legyen elégedett és boldog abban a lakásban, amit neki terveztem.
Lakást, pénz nélkül…
„Pénzből nagyon sok mindent meg lehet ám oldani…”
Tegnap megjelent az „Egy nap a városban” indexes blogon a kétgenerációs lakásról egy cikk. A hozzászólásokból rengeteg ötletet merítettem arra vonatkozólag, hogy miről kellene írni. Elsőként, a sajnálatosan legjellemzőbb magyar tulajdonságból, az irigységből fakadó mondatot választottam mottóul, és a téma, hogy a lakásátalakítás minősége a pénztől függ? – valóban? És, miként lehet előteremteni a magunk számára kényelmes lakás anyagi feltételeit…
Megsúgom: munkával! Sok, értelmesen végzett munkával.
Tegyük fel, hogy most 16 éves vagyok, a szüleimmel élek szoros összezártságban, és nagyon szeretnék mielőbb saját lakásba költözni. Nem tévedés: a tervszerű, tudatos életet korán kell kezdeni! Nem azért mondom, mert engem így neveltek, hanem mert pont az ellenkezőleg – a szüleim egyetlen gyerekeként igyekeztek a széltől is óvni, ezért rengeteget késtem az önállóságban, annak ellenére, hogy már 14 éves koromban balettos statisztaként pénzt kerestem. Ezzel szemben az izraeli nevelési technika, az agyonszeretgetés és a meglehetős szabadság mellett, hogy az élet valós problémáira is felkészítik a gyerekeket. Minden sikeres ember, akinek az életrajzát olvastam, kora ifjúságától tudatosan készült a felnőtt életére – ezt nem lehet elég korán kezdeni. Tehát 16 éves vagyok, semmi pénzem, és reményem sincs, hogy a szüleimtől támogatást kapok egy önálló lakásra. Budapesten rengeteg idős ember él, lepusztult lakásokban, gyatra anyagi körülmények között, elhagyatottan. Még az is lehet, hogy abban a házban, amiben lakom, van ilyen szomszéd.
Első feladat tehát, megismerni a szomszédokat, köszönni nekik, néha beszélgetni velük. Meglepő, de már ettől, nagyon sok ember jobban érzi magát a bőrében, kitágul a látóköre, észreveszi, hogy nem ő a világ közepe…
Második lépés meglátni, hogy ki az, akire egyetlen rokona se néz rá, akivel jót tehetnénk azzal, hogy odafigyelünk rá. Számunkra is kiderülhet az, hogy mennyi mindent tanulhatunk az idős emberektől, és milyen boldogságot jelent adni másnak…
Ha találtunk olyan idős embert, akivel ilyen módon közeli kapcsolatba kerülünk, akkor szépen el kell mondani azt, hogy a tanulás mellett milyen munkát végzünk (a napi egy óra munka a kibuci nevelés része – mindig lehet olyan, a gyerek korának megfelelő munkát szerezni, amivel azt a tudatot erősítjük, hogy képesek vagyunk a magunk lábán megállni, sosem vagyunk kiszolgáltatott helyzetben – ez az öntudatos honpolgár alaptulajdonsága), és miként szeretnénk megalapozni a jövőnket azzal, hogy saját erőből otthont teremtünk magunknak. Nyíltan, őszintén meg kell mondani, hogy olyan kölcsönösen előnyös üzletet ajánlunk, ami az idős embernek és nekünk is jó, mivel az elvárásaink különbözőek: az idős ember anyagi és személyes biztonságot keres, szeretné hátralévő életét nyugalomban, és viszonylagos jólétben leélni, sőt, minden bizonnyal, boldogan átadná azt a tapasztalatot is, amit élete során megszerzett. A kamasz gyereknek bőven van ideje arra, hogy az idős ember magányát oldja napi fél órás odafigyeléssel. Később, ha már pénzt keres, anyagilag is segítségére lehet az idős embernek. Nem kell nagy dolgokra gondolni, mert lehet, hogy a legnagyobb segítség az, hogy az ember megfőz pár napra való ételt, megveszi a szükséges gyógyszereket, esetleg kifesti a lekoszolódott helyiségeket, stb. Napi fél óra, nem több! A barátainkkal való locsogásból ennyit lecsípni nem nagy dolog, ám kialakíthatunk egy olyan őszinte megbecsülésen alapuló emberi kapcsolatot, aminek egy bizonyos pontján már felvethetjük az eltartási szerződést, amely révén az idős ember lakása idővel a sajátunk lehet. A dolog lényege az őszinteség, nem pedig a sunyi nyerészkedési vágy. Tisztességes munkával jutunk hozzá egy lakáshoz, ha más lehetőségünk nincs.
Persze, időközben a munkánkat is alakíthatjuk úgy, hogy azzal megkeressük a lakásra valót. Egy dolog azonban mindig meg kell maradjon a vezérlő elv: csak olyan munkát végezzünk, amiben felfedezzük az örömforrást. Mert csak azzal a munkával tudunk majd rendes pénzt keresni. Lehet pincérkedni, de csak akkor éri meg, ha mosollyal az arcunkon tesszük, lehet takarítani, vagy füvet nyírni is, ha az elvégzett munka utáni megelégedettség érzéssel tesszük. A fene nagy magyar pesszimizmust, a cselekvőképtelen nyafogást ki lehet nevelni magunkból akkor is, ha szüleink példája mást mutat. Aki a tanulást és a munkát jó arányban tudja vegyíteni, és közben magára is állandóan figyel, az mindig megtalálja a különböző lehetőségeket arra, hogy tovább lépjen, egyre jobban fizető munkákat szerezzen, egyre fejlessze a saját tudását és egyéniségét is.
Lehet, hogy mire idős szomszédunk elköltözik az örök vadászmezőkre, már régen családos emberek vagyunk, saját otthont is teremtettünk, de közben sosem feledkeztünk meg arról az emberről, akivel 16 évesen megállapodtunk. A napi fél óra törődés egy másik emberrel akkor is megtérül, ha húsz év telik el a szomszéd haláláig, mert közben jobb emberré váltunk, megtanultunk tervszerűen élni, és ezt a tudást átadhatjuk a gyerekeinknek. Lehet, hogy a mi lakásproblémánkat nem a szomszéd halála oldja meg – jobb, ha nem arra spekulálunk -, de akkor is elmondhatjuk a gyermekeinknek, hogy azért került a családhoz egy újabb lakás, amiben esetleg ők kezdik majd önálló életüket, mert mi szorgalmasan dolgoztunk és emberségesen éltünk…
Hogy a pénzt miként célszerű felhasználni egy jó lakás kialakítására – lényegében erről szól a sorozat. Amikor egy konyhát elemeztem, miként alakítanám át, akkor ugyanabból a pénzből, amit a konyhabútorba fektetnek, egy megfontolt döntéssel sokkal jobbat lehet kihozni – nem a ráfordított pénz, hanem a gondolat a többlet. Ugyanígy, amikor a szomszédom zajos hálószobája volt a téma, az eredményt nem az elköltött pénz csekélysége, hanem az át nem gondolt tervezés okozta! Erről a problematikáról a sorozatnak ez a része részletesen is szól…
Építési napló_5.rész
Betonozunk.
Végre betonozunk. Butaság volt részemről a nyár derekán kezdeni az építkezést, mert sokkal lassabb ütemben haladunk, mint januárban tettük. A kőműves, akivel korábban dolgoztam, a feje búbjáig tele van munkával. Az építkezés állt, mert más kőműveseket kezdtem keresni. Ráadásul olyan valaki kellett, aki nem a ház személyliftjét használja az anyagok felcuccolására. Több embert is meginterjúvoltam, és többektől kértem árajánlatot.
A döntésnél a német pályázati elbírási rendszert alkalmaztam – a legolcsóbbat félretettem, a többit pedig minden részletében megvizsgáltam, mielőtt eldöntöttem, ki lesz az, akinek a munkát odaadom. A döntésben az ár csak egy tényező volt, és nem a perdöntő. Figyeltem, hogy az, aki megnézte a terepet milyen pontosan érkezett a megbeszélt találkozóra, mennyire volt felkészült a kérdéseket illetően, mennyire volt kreatív a problémák megoldását tekintve. Az árajánlatokban különbséget tettem azok között, akik a munkafázisokat ugyan részletezték, de az árat összesítették – világos, áttekinthető képet adtak arról, hogy mi mennyibe kerül, és azok között, akik megadtak ugyan egy végösszeget, de hozzátettek olyan szolgáltatást, például szállítást, amit nem áraztak, ezzel bizonytalanságban hagytak afelől, hogy mibe is kerül nekem a teljes munka.
Az építőiparban megbízni valakit egy munkával, akinek a teljesítményét, a munkamorálját még nem ismerjük – elég nagy lutri. Bármilyen furcsa, de ilyenkor a legbiztosabb iránytű az ember megérzése, nem pedig a fényképeken mutogatott referenciák. Az építőiparban eltöltött három évtized rengeteg tapasztalattal gazdagított, és tudom, hogy nincs biztos tipp. Az is előfordulhat, hogy az, akiben a legjobban megbízom, egy idő után átver, vagy legalábbis megpróbál átverni az árakban, mert kihasználja a belé fektetett bizalmat, és azt, hogy a rendesen fizetek. Ha ezt észreveszem – és előbb-utóbb észreveszem, akkor a legritkábban borítom ki a bilit egy hatalmas veszekedéssel. A rosszul elvégzett munkát nem tűröm, ha javítható, akkor az illetőnek ki kell javítania, ha nem képes rá, akkor levonom az utolsó kifizetésből. Viszont, ha a munkát jól megcsinálta, de régi munkakapcsolatunkat arra használja ki, hogy érdemtelenül emeli az árat, akkor legközelebb nem ő lesz az, akinél megrendelem a munkát.
A sorozat ITT kezdődött.
A következő pedig itt olvasható…