Nehéz döntések előtt…
Egy szolgáltatást úgy lehet igazán sikeressé tenni, ha az ember állandóan figyeli az igények alakulását, és arra összpontosít, hogy ezekre milyen szakmai választ képes adni. Különösen igaz ez egy olyan szolgáltatás-fajtára, amire ugyan szükség van, de a potenciális megrendelők még azzal sincsenek tisztában, hogy nekik miért érdemes igénybe venni azt a bizonyos szolgáltatást.
Maslow motivációs piramisa
A Maslow-piramis szükséglet-szintjei közül kevesebbeket motiváló dolog az esztétikus, praktikus, átgondoltan megtervezett környezet.
Az általános, magyar nevelési rendszerben sem kap hangsúlyt, így nem csoda, hogy az emberek nagy részének fogalma sincs arról, hogy milyen lehetőségek vannak arra, hogy a közvetlen környezete, a lakása a lehető legpraktikusabb legyen.
Sokan azt hiszik, hogy egy „szép lakáshoz” csak sok pénz kell – ez nem igaz!
Sokan úgy gondolják, hogy senki más nem tudhatja olyan jól, hogy nekik mire van szükségük, mint ők – óriási tévedés!
A személyi számítógépek megjelenése előtt senki nem gondolta, hogy neki szüksége van valami olyasmire, mint a számítógép. De minél könnyebben, minél több ember számára hozzáférhetővé vált, annál inkább megértettük, hogy mennyivel könnyebbé teheti az életünket. És minél többen kezdték használni ezeket a gépeket, annál jobban fejlődtek, annál sokoldalúbban tudták segíteni az életünket.
Konyha az én váramban (szerkesztett foto – Zsitva Tibor eredetijéből)
Magyarországon még ott tartunk, hogy meg kell győzni az embereket arról, hogy az otthonuk megterveztetése nem holmi úri huncutság, gazdagok privilégiuma, hanem olyan szolgáltatás, amit érdemes igénybe venni, mert a jól megtervezett lakás kihat az életünkre: időt takarítunk meg azzal, ha mindennek jól kitalált helye van és nem kell keresgélni, ha könnyen takarítható. Jó érzéssel tölti el a benne lakót ha rend van, ha a tér arányaiban harmóniát sugall.
Maslow szerint a piramis négy alsó sávja a hiányalapú szükségleteket jeleníti meg, és a felső három a növekedésalapú szükségletet – hogy ne topogjunk egy helyben, hogy ne éljünk a múlt mintái szerint, hanem merjünk előre lépni, megújulni, sikeresekké lenni.
A kiegyensúlyozott, szép környezet lehet, hogy nem hiányzik úgy, mint egy falat kenyér, vagy a víz a sivatagi vándornak, de elengedhetetlen azok számára, akik haladni akarnak a korral, és a saját gyerekeiknek is jobb lakáskörülményeket akarnak teremteni. A jobb nem feltétlenül nagyobb és drágább, hanem az, ami jól van kitalálva! Ez lehet akár egy egészen kis lakás is!
Az új étkező-elrendezés a „zsúrkocsival” 2014
Amikor valaki egy új lakásba költözik, és ebből a szempontból mindegy, hogy a ház maga mennyire régi vagy új, a fizikai környezetet kell összeboronálni a benne lakó személyes igényeivel, a pénzügyi lehetőségeivel és a használat időtartamával. Valamilyen szinten mindenki megoldja a feladatot, a kérdés már csak az, hogy mennyire jól? Mert valójában ezeknek a tényezőknek az összehangolása már egy szakmai feladat első lépcsője.
Minden tényező fontos! Az életforma, a fizikai adottságok, a pénz, az idő – egyiket sem lehet figyelmen kívül hagyni, ugyanakkor éppen ezeknek a tényezőknek a logikus kombinációjából adódik a megoldás is.
Amikor bemegyek egy lakásba – mivel sokévtizedes tapasztalat és szaktudás áll mögöttem – elég pontos jellemrajzot tudok adni a benne lakókról, csak a lakás látványa alapján. Azonban, ha beszélgetek is velük, akkor kiderül, hogy a környezetükkel ők maguk mennyire elégedettek, illetve mennyire hajlandók a változásokra egy jobb környezet érdekében.
Számtalanszor éltem át a megrendelőimmel együtt azt a nagyszerű érzést, amit egy átalakított, személyiségükre szabott lakás okozott nekik. Nem a drága bútor, a divatos lámpa, vagy a barátnők által istenített padlóburkolat teszi ezt, hanem a tervezettség, a lakótérben uralkodó arányosságból eredő harmónia. Aki ezt megérti, az többé nem akarja amatőr módon, maga megtervezni a lakását, és arra is figyelmet fordít, hogy megtalálja azt a tervezőt, akivel jó az együttműködés, „azonos húron pendülnek”, éppen ezért a végeredmény is a lehető legjobb lesz.
A Google tel-avivi irodáinak egyike…
Számos cég vezetése rájött, hogy a munka eredményességét nagyban befolyásolja a környezet, ezért komoly figyelmet és pénzt fordítanak arra, hogy a lehető legkényelmesebb és inspirálóbb környezetet teremtsék a munkatársaiknak.
Nincs ez másként a lakásokkal sem: egy lakás, ahol jól érzi magát az ember, inspirálón hat ránk, a családtagjainkkal való viszonyunkat is erősen befolyásolja.
Ha egyre több ember igényli majd azt, hogy szakszerűen megtervezzék a lakását, egyre több jó lakás születik, és maguk a tervezők is egyre jobbak lesznek. Ma még nincs nagy presztizse a lakástervezésnek az építészek körében, de ez megváltozik, ha egyre igényesebb megrendelőkkel találkoznak és egyre inkább elválik, hogy ki a jó szakember és ki a közepes.
Mindehhez nyújtunk segítséget az évadzáró workshopunkkal, amelynek azért adtuk a
Kezdetben…
címet, hogy hangsúlyozzuk: most elsősorban azoknak szeretnénk segíteni, akik a környezetük jobbátételét szeretnék elkezdeni, de fogalmuk sincs miként tegyék ezt.
„Egy kellemes este, amin szórakoztatóan lehet tanulni és tájékozódni egy olyan világban, ami sokak számára a csapdákkal teli ismeretlen.”
A részvételi díj: 5000 forint (bruttó – ÁFA nélküli számla)
Jelentkezni lehet június 27-ig a következő e-mail címen:
workshop.mihaly.eva@gmail.com
Ó Te(k)…
ezt a lakás most építik…
Az utóbbi időben megnéztem néhány, Budapesten épülő lakóház terveit és elborzadtam! Kivételesen nem az áraktól, hanem attól, hogy milyen rémes lakásnak nevezett dobozokat árulnak a Király utcában közel egymilliós négyzetméter-áron, a Bródyban „csak” nyolcszázezerét (négyzetméterenként), de úgyanúgy bűn-rosszak!
Ha eltekintünk attól, hogy aki tervezte, minden bizonnyal diplomás építészmérnök, de nincs különösebb affinitása a lakástervezéshez, meg kell vizsgálnunk, hogy milyen szabályozási környezetben születnek ezek a katasztrófális tervek.
Legutóbb, egy konferencián, a Magyar Építész Kamara egyik alelnöke úgy nyilatkozott, hogy az OTEK-el /253/1997. (XII. 20.) Korm. rendelet az országos településrendezési és építési követelményekről/ semmi probléma, de ha mégis, akkor majd a Kamara felterjeszti a jogszabálymódosítást, ha szükséges… ugyanakkor, szakmai körökben a rossz elosztású lakások terveiért régen hangoztatott kifogás az elavult szabályzati előírás.
Egy korábbi cikkben már elemezni kezdtem a wc helye a lakásban esetet, bár az „illemhellyel” még koránt sem végeztünk, ha a fura szabályokat akarjuk kivesézni, de most elhatároztam, hogy rendszeresen „nekimegyek” egy-egy értelmetlen szabálynak, ami megkeseríti a tisztességes, tehetséges tervezők dolgát és ürügyet kínál a kevésbé tehetségeseknek, hogy ne lássanak tovább az orruknál…
Tehát „áskálódásom” motivációja a lakásokkal kapcsolatos szabályok értelmezése, még akkor is, ha időnként feldühítem magam a középületekkel kapcsolatos szabályozáson, és akkor még egy szót sem szóltam (most) a településekkel, a telekbeépítésekkel kapcsolatos szabályokról. Talán egy más alkalomból, azokba is belekötök, de most arra szeretnék fényt deríteni, hogy miért olyan vacakok a most épülő, új társasházi lakások, amelyek, főként a főváros belső területein, általában kis alapterületűek, 40-60 négyzetméteresek.
Azért emelem ki a kislakásokat, mert azok nem egyszerűen kisebb alapterületűek, hanem, szerintem, egy más kategória is!
Anno, gyerekként végigköltöztük a szüleimmel a szocialista lakásépítés tömegtermékeit, az édesanyám ma is egy olyan lakásban él, amit a hatvanas évek közepén építettek. Két szoba, egy nagyobb egy kisebb, előszoba, kamra, konyha, „garderobe”, vagyis átjáró a konyhából a kisebbik szobába és a fürdőbe – 53 négyzetméter boldogság. Még egy kis erkély is tartozik hozzá – amikor odaköltöztünk a fele ekkorából, tényleg nagy öröm volt. Én voltam az elkényeztetett egyke a kis szobában, a szüleim a kihúzható kanapés „nappaliban”.
Két ajtónyi, egy előszobányi távolságra a konyhától, ahol már nem a cselédség dolgozott, mint a polgári lakásokban a háború előtt, hanem az anyám, távol a fotelben olvasó apámtól, sütötte a rántott húst…
Ha veszekedtek, rengeteg ajtót lehetett csapkodni.
A kád fölött a gázboyler, még feljebb a száradó ruha. Automata mosógépnek nem terveztek helyet. Nemrég anyám kidobatta a kádat, zuhanykabint építtetett, és vett egy automata mosógépet.
1966-ban így építettek.
területarányok 1
Ma rosszabbak a lakások, még akkor is, ha van helye a mosógépnek (a fürdőszobában, még mindig, nem egy háztartási helyiségben, ahogy illene 2017-ben).
A konyha kétharmada az előszobának, bár az utóbbiban nem fér el egy normális szekrény sem, a szobában tényleg marha fontos a hatalmas kanapé és a tv, viszont normális ágynak nincs helye…
Valóban azt akarjuk, hogy a jövő nemzedékek ilyen rémségekben nőjjenek fel?
Lakás
105. § (1) A lakás olyan huzamos tartózkodás céljára szolgáló önálló rendeltetési egység, melynek lakóhelyiségeit (lakószoba, étkező stb.), főzőhelyiségeit (konyha, főzőfülke), egészségügyi helyiségeit (fürdőszoba, mosdó, zuhanyozó, WC), közlekedő helyiségeit (előszoba, előtér, belépő, szélfogó, közlekedő, folyosó) és tároló helyiségeit (kamra, gardrób, lomkamra, háztartási helyiség stb.) úgy kell kialakítani, hogy azok együttesen tegyék lehetővé
a) a pihenést (az alvást) és az otthoni tevékenységek folytatását,
b) a főzést, mosogatást és az étkezést,
c) a tisztálkodást, a mosást, az illemhely-használatot,
d) az életvitelhez szükséges anyagok és tárgyak tárolását tervezési program szerint (pl. élelmiszer-tárolás, hűtőszekrény elhelyezési lehetősége, mosás céljára szolgáló berendezés, ruhanemű, lakáskarbantartás eszközeinek, egyéb szerszámoknak és sporteszközöknek az elhelyezése).
(2) A lakószoba a lakás minden olyan közvetlen természetes megvilágítású és szellőzésű, fűthető, huzamos tartózkodás céljára szolgáló, legalább 8 m2 hasznos alapterületű helyisége, amely lehetővé teszi az (1) bekezdés a) pontja szerinti tevékenységek folytatását – kivéve a jövedelemszerzést szolgáló munkavégzést – és az azokhoz kapcsolódó berendezések elhelyezését.
(3)A 30 m2-t meghaladó hasznos alapterületű lakás legalább egy lakószobája hasznos alapterületének legalább 16 m2-nek kell lennie. Ebbe és a lakószoba (2) bekezdés szerinti alapterületébe nem számítható be a főző és az étkező funkció céljára is szolgáló helyiség, helyiségrész hasznos alapterülete, amennyiben az a lakószoba légterével közös.
(4) A lakásnak fűthetőnek kell lennie, lehetőleg minden helyiségben a rendeltetésének megfelelő szellőzést, természetes megvilágítást biztosítani kell.
Ez a jogszabály – és mi az élet? Hogy élünk, hogy szeretnének élni a mai kislakásokban, amiket súlyos milliókért vesznek a fiatal házasok?
és a kakildát hová tegyem?
Az ember lehet jogkövető, törvénytisztelő akkor is, ha minden szabályt nem fogad el maradéktalanul. Ha megkérdezi, hogy miért? Mi volt a jogalkotó szándéka? És az a szándék valóban azzal a szabállyal teljesül, vagy esetleg a megoldás elavult, netán sosem volt jó, igazán?
A magyar építésügyben rengeteg ostoba szabály van (bizonyára vannak jók is, de ez a cikk nem azokról szól majd), aminek az egyik eklatáns példáját szeretném elemezni:
99. § Tisztálkodó helyiség és illemhely
Hundertwasser nyilvános wc-je
(9) Élelmiszer tárolására, feldolgozására, fogyasztására, forgalmazására szolgáló helyiségből WC-, vizelde szerelvénnyel felszerelt helyiség közvetlenül nem nyílhat.
Ebben a szabályban két árulkodó kifejezés van arra vonatkozóan, hogy nem tesz különbséget lakóépület és közintézmény között: „élelmiszer…forgalmazására” és a „vizelde”.
Mint tervező és mint használó is teljes mértékben elfogadom a szabályt éttermek, kávézók, iskolai étkezdék, stb. esetében, sőt, a magyar gyakorlatnál sokkal nagyobb hangsúlyt helyeznék a mellékhelyiségek tervezésére!
Mint nőt, halálra bosszant az a fajta hozzáállás a témához, miszerint a féfi és női wc-t különválasztva ugyanannyi területet biztosítanak mindkét nemnek, miközben a férfiaknak „vizeldéjük” vagyis pisoár is van a blokkjukban.
Rendszeres problémám, hogy a repülőtéren, amikor leszáll a gép, az útlevélvizsgálat előtti női wc-knél hosszú sor áll, míg a férfiaké szinte üres – azért tudom, mert néhány esetben hozzám hasonlóan harcos nőtársaimmal megrohamoztuk a férfi-wc-t, a vizeldénél álló férfiak nem kis megdöbbenésére…
stockholni, múzeumi wc-blokk egyik oldala
Nemrégiben az egyik moziban is hasonló jelenet játszódott le az előadás után, mert a férfi-wc-ben két pisoár is volt a wc-n kívül, a nőknél pedig csak egy wc.
Ehhez persze tudni kellene, hogy mennyi időt igényel egy férfi állva „vizelése” szemben egy női pisiléssel, tudni kellene, hogy az oda bemenő egyének esetleg kabáttal, táskával bajlódnak, mert nem a saját lakásukban vannak, stb.
Stockholmban az egyik múzeumban, ahol egyébként csodás étterem és bár is van, frappánsan oldották meg a dolgot: nincs külön női és férfi wc, hanem két hatalmas sorban wc-k, míg középen mosdók – „vizelde” nincs. A két folyosót semmi nem zárja le, mert miért is kellene a mosdókat eltakarni bárki elől?
A wc helyiségben akasztók, hogy a táskát feltegye az ember lánya – ruhatár már a múzeum előcsarnokában van.
Ahol nincs ruhatár, ott a kabátokra is kell gondolni, repülőtéren pedig a nagyméretű kézicsomagokra, amit az ember cipel magával…
családi wc Tel-Aviv belvárosában
Van a világnak olyan csücske is, ahol gondolnak a kisgyerekes családokra, és vannak családi wc-k, ahová kényelmesen be tud menni a papa vagy a mama a két-három éves gyerekkel, be tudják csukni az ajtót…
Ugyanebben a nyilvános wc-ben rongálás-biztos mosdók, mozgásérzékelővel, de a folyamatos tisztaságról (wc-papír, szappan, papírtörlő, stb.) gondoskodik a megfelelő személyzet.
Ami egy nő szívét külön megörvendezteti – a rengeteg tükör, és valaki végre rájött, hogy a tükör nem a kézmosásához kell! Fantasztikus!
Valaki végiggondolta, hogy a családi fürdő és a nyilvános wc nem ugyanaz a műfaj!
mosdók = technika + gondoskodás
Éttermekben, bárokban nagy jelentősége van a smink-javításnak a női mosdóban, és annak, hogy az asztaloknál ülő vendégek ne a wc-felíratú ajtót bámulják evés közben.
Vagyis a wc-blokk elhelyezése, a látványkapcsolat sok esetben itt is fontosabb, mint a közbeiktatott közlekedő. Ezek apró dolgoknak tűnnek, de egy lelkiismeretes tervező bizony ezekre figyel, nem pedig arra, hogy hány wc-t és milyen zsilipelést ír elő a szabályzat.
tükrök – sminkjavításra és egészalakosak
A leglényegesebb kérdés azonban a közhasználatú wc-nél mégis a tisztaság!
Hiszen a higiéniát nem a dupla zsinilpelés biztosítja, hanem az, hogy az üzemeltető milyen gyakran és milyen alaposan takarítja ezt a helyiséget.
Anyám arra nevelt, hogy ha idegen helyre megyek, akkor előbb nézzem meg a wc állapotát, aztán fogadjak el ételt…
Ha egy étterem tulajdonosa azt akarja, hogy igényes közönsége legyen, akkor óránként ellenörzi a wc-t.
Kedvenc tel-avivi éttermem mosdója…
Egyik kedvenc tel-avivi éttermemben olyan a mosdó és a wc, hogy oda szívesen megy be az ember, és nem egyszer éppen ott futottam össze a tulajjal, amint ellenőrizte, hogy minden rendben van-e.
Egészen más történet a lakástervezés, ahol az ember a saját környezetében él, a maga tisztasági mércéje a legfőbb szabály.
Az első lakásátalakítási munkám Izraelben egy ortodox család kétszintes háza volt, ahol a kb. 20 főt is leültetni képes étkezőből nyílt a vendég-wc.
Magától értetődően, a korábbi egy nagy helyiséges wc-t szétválasztottam, egy kicsit megnöveltem az alapterületét úgy, hogy előbb egy elegáns, kényelmes, nagytükrös kézmosóba lépünk, és csak onnan a wc-be, de még így sem a wc-csészét látjuk telibe, ha nyitva az ajtó.
a privát szféra is lehet nagyon kellemes hely…
Akkor még nem is tudtam, hogy az ortodoxok életét szabályozó halacha elő is írja a „zsilipelést”, mert engem csak az a szempont vezetett, hogy ebben az étkezőben sokan fognak leülni, vagyis sokan mennek majd a mosdóba is, és ezt a két funkciót úgy kell tudni elválasztani, hogy ne okozzon senkiben kellemetlen érzéseket.
Ráadásul, a mosdóban lévő nagy tükör, azt is lehetővé tette, hogy a vendégeskedő hölgyek ellenőrizzék a kifogástalan külsejüket.
A megrendelőmet éppen az győzte meg, hogy a korábbi építészével szemben én meg tudom oldani a problémákat, hogy életük minden részletét elemeztük, és így alakult ki a fontossági sorrend.
Mindemellett, függetlenül attól, hogy ki a megrendelő, a wc-fürdő szellőzése a másik nagyon fontos eleme annak, hogy a természetes emberi tevékenység minél kevésbé legyen zavaró momentum.
montreáli wc egy uszodában
Sokszor tapasztaltam, hogy azzal együtt, hogy ablak volt a helyiségen, a szellőzése gyatra volt, mert az ablak nyitási módja zavarta a helyiség privát jellegét – senki sem szeret úgy zuhanyozni, vagy a wc-n ülni, hogy a szomszédok belátnak az ablakon -, ezért minden esetben rávettem a megbízót, hogy csakis bukó (vagy bukó-nyíló) ablakot tegyen wc-re, fürdőre, a külső síkon egy fix szúnyoghálóval, mert akkor biztos nyitva lesz, akár hűvös időben is, és a helyiségből el tud távozni az elhasznált levegő vagy a pára. Az üveg itt, természetesen, savmart, vagy valamely mintás üveg (az izlések különbözők), de az átláthatatlanság egységes.
Ha nincs lehetőségünk ablakot nyitni – aminek persze nemcsak szellőztetési szerepe van, hanem a természetes fény mindig előnyösebb a mesterséges megvilágításnál, ezért, ha egy mód van rá, akkor ablakot a fürdőre, minél nagyobbat – akkor gépi szellőzéssel oldjuk meg a dolgot, de a szagok terjedését nem a dupla ajtó fogja megakadályozni!
Funkcionálisan a közeli kézmosó a harmadik fontos szempont, szerintem, tehát az a wc, amelyben vagy amely közvetlen közelében nincs kézmosó, az higiéniás szempontból pocsék megoldás, akkor is, ha a konyhától egy közlekedő választja el. Vagyis a szabályalkotó, feltételezetten jó szándékát a közegészség megőrzése érdekében, nem éppen alkalmas szabállyal igyekszik megoldani.
Különösen problematikus kérdés a fürdő-wc-mosdó helyiség elhelyezése egy olyan apró lakásban, ahol a bejáratin kívül csak ezen a helyiségen van ajtó.
A mellékelt terv ilyen: minden négyzetcentiméterre oda kell figyelnünk ahhoz, hogy használható tereket hozzunk létre.
Ugyanakkor, ez nem jelenti azt, hogy nem igyekszünk diszkrét módon megoldani a fürdőbe való belépést, a szellőztetést, vagy az alapvető higiéniát, a kézmosást.
Példánknál maradva a fürdő a központi térből egy olyan ajtóval nyílik, amelynek a nyitásakor csak a hálósarok felől lehet belátni a helyiségbe. A belépő itt is először a mosdót és a felette lévő nagy tükröt észleli. A fürdő padlószintje két lépcsőfokkal magasabb, ez is, más szempontok mellett a nappali-étkező tértől való optikai elválasztást hivatott szolgálni. Az asztalnál ülőket és a konyhában tevékenykedőket pedig már végképp eröltetett lenne kapcsolatba hozni a wc-vel…
korai kakantók a Római Birodalomból
Érdemes megvizsgálni, hogy mi történne, ha ráeröltetnénk a szabályzatot erre az apró lakásra? Minimum még egy ajtó kellene, amit persze nem használnának, mert belelógna a térbe, altorlaszolná az utat az étkező és a hálórész között, és azt az előnyét ennek a kis lakásnak, hogy belátható-átlátható a tér, meggyilkolná!
ez is egy megoldás…
A szocializmus kockafejűséget privilégizáló időszakában épített lakások természetesen kielégítik a szabályzatot, ennek megfelelően labirintusszerű közlekedők és teljesen fölösleges ajtók szabdalják őket, élhető terek hiányában.
A szabályzatalkotó valószínűleg nem a XXI. század eleji gépészeti rendszerek ismeretében alkotta meg a fenti szabályt…
Nem tudom, hogy melyik példa ihlette, de azt hiszem, hogy ideje felülvizsgálni az álláspontot egy ilyen fontos kérdésben…
A parasztzsidó
Nem először látok éhező falusiakról szóló riportot – nagyanyám hangján szörnyülködök : hogy lehet ott éhezni, ahol van termőföld?
„A magyar falvak veszte a vidéki zsidóság kiírtásával kezdődött, a svábok kitelepítésével folytatódott, és a termelőszövetkezetek felbontásával tetőzött” – olvastam valahol, de most, hogy forrásanyagot kerestem, leginkább csak antiszemita szennylapokba ütköztem – a magyar vidékfejlesztésben játszott zsidó szerepről értékelhető összefoglalót nem találtam. Mint mellékszál nagyon sok történetben találkoztam a helyi, zsidó intéző, az újításokat bevezető földbirtokos alakjával, de ahogy a vidéki zsinagógák kövei, úgy ezek a történetek is elporladtak – csak a hiány hatása érezhető: elveszett a tudás, az innováció a magyar vidéken.
„Magyarország újabbkori történetének legnagyobb arányú bevándorlása a kelet-európai zsidóság érkezése volt, amely a 19. század második felében vált tömeges méretűvé. Az új bevándorlók igen szegény, nagyrészt falusi életmódú és földműveléssel is foglalkozó, jiddis nyelven beszélő askenázi zsidók voltak a Monarchia fennhatósága alá tartozó Galíciából és az Orosz Birodalom területéről.”
„A gettóba szállítás előtt végleg elkobozták a zsidók vagyonát is. Ezt helyben a magyar közigazgatás képviseletében eljáró bizottság végezte: pontos leltárt vettek föl a zsidók vagyonáról és a lakásokban hátrahagyott értéktárgyakról. A zsidók tulajdona minden további nélkül a magyar állam tulajdonába ment át, rendeletek sokasága szabályozta az értéktárgyak sorsát. Volt, ahol egyelőre a kiürített lakások egy helyiségében zárták el az értékeket, máshol külön erre a célra hatalmas raktárokat hoztak létre. Azzal mindenesetre nem számoltak, hogy a zsidók valaha visszakapják a tulajdonukat.” „A tömeges deportálás 1944 május 15-én kezdődött… július 9-ig 147 vonattal, német adatok szerint összesen 437.402 zsidót deportáltak. Magyarországról Budapest és a munkaszolgálatos alakulatok kivételével teljesen eltűntek a zsidók. A vonatok néhány kivétellel mind egy irányba indultak: Auschwitz-Birkenauba.”
A két esemény között a legtöbb magyar faluban legalább néhány zsidó élt: a szabó, a kocsmáros, vagy a földbirtokos arisztokrata intézője, a terménykereskedő… abban a dél-dunántúli kis faluban is volt kettő, amely az 1910-es népszámlálás idején 436 lakosából 129 magyar, 3 német, 304 horvát volt. Ebből 427 római katolikus, 5 református, 2 evangélikus, 2 izraelita. A mai falu 63 házában 106 lakos él. A házak többsége rémes állapotban, a kertekben legfeljebb fű nő, a szántókon, ha egyáltalán, kukoricát vetnek… Dolgozni eljárnak innen…
Most egy pesti srác elhatározta, hogy itt pedig gazdálkodni fog, mert jó a föld, kellemes az éghajlat, kedvesek az emberek. Elmesélte a barátainak… az egyik, akinek a nagyszülei alföldi parasztzsidók voltak, első látásra beleszeretett a helybe, amikor a februári napsütésben megérkeztek a faluba. Egy hét múlva már meg is alkudott az egyik házra, hazafelé menet megtervezte a ház felújítását, a kertbe telepítendő gyümölcsöst, a fűszernövények, a virágok és a zöldségek helyét. Éjszaka megtanulta az internetről, hogy milyen növények telepítésével lehet eltávolítani a vakondokat, és elkészítette a 10 éves fejlesztési tervet a gazdaságra, az együttműködésre a többi gazdával. Másnap szennyvíztisztító módszereket tanulmányozott, mert elképzelhetetlennek tartotta, hogy a fürdőszobák szennye a fúrt kúttól két méterre lévő emésztőbe kerüljön. Telefonált, e-mailt írt, kapcsolatokat keresett. Beszélt egy festőművész barátjával, hogy mi kell egy önfenntartó művésztelep létesítéséhez…
- Idén kerítést építünk-javítunk, tereprendezést végzünk, hogy az esővízet a leghatékonyabban használjuk fel, és a háztól elvezessük a vizet.
- Ősszel fákat telepítünk. A telek hátsó részén császárfákat, majd az év különböző szakaszain érő gyümölcsfákat. A háztól 20 méterre megállunk a fatelepítéssel. A maradék 15 méteres szakasz a zöldségkert, és a ház környéke csak a virágoké és a fűszernövényeké.
- Télen megtervezzük a ház felújítását a legvégső stádiumig, majd éves programokra bontjuk: az első a szennyvíztisztítás korszerű megoldása, az esővíz hasznosítása.
- Jövőre a ház szerkezeti megerősítése és a talajnedvesség elleni szigetelése a feladat.
- A kertben, a kerítés mentén elültetjük a bokros növényeket, mint a málnát az északi oldalra, piros és fekete ribizlit, köszmétét és szedret az alsó szomszéddal határos oldalra, a telek végébe pedig bodzát.
- A ház közvetlen közelében még nem ültetünk semmit, hiszen a felújítás még eltart egy darabig, de az utca felőli kert két, távolabbi szélén, a szomszédokkal határos részen megkezdjük a bokros-virágos-futónövények telepítését. Később, amikor a ház külső hőszigetelését is befejeztük, akkor az épületre is felfuttatjuk a növényeket, különösképpen az észak-nyugati oldalra, ahonnan az esőt-szelet kapja.
- 2018-ra koncentráljuk a tetőfedés-cserét, az új nyílászárókat és a külső hőszigetelést, valamint a ház közvetlen környezetében a végleges tereprendezést: teraszok, lépcsők kialakítását. A tetőn már ekkor kialakítjuk a napelemek helyét, a kapcsolati rendszert.
- 2019-ben a teljes belső átalakítás lesz soron: az utcai fronton, a jelenlegi lakóépületben és a tetőtérben egy vendégház, négy hálószobával két fürdőszobával, egy nagy központi térrel, ahol fatüzeléses kemence lesz a nappali-leülős részen, ám a tér hangsúlyos eleme a nagy étkezőasztal és a közösségi konyha. A hálószobákban szabályozható, infrapaneles falfűtés. A zuhanyzós fürdőszobák folytatásaként egy külön háztartási helyiség mosógéppel, szárítógéppel, a téli vendéglátás időszakára. A szennyvíztisztító szürke vizét forgatnánk vissza a wc-k öblítésére.
- 2020-ban felszerelnénk a napelemeket.
- A vendégház első 4-5 évében ingyenes művésztelepként működne. A kertben megtermelt zöldségekből, gyümölcsökből, a falu többi gazdájával együttműködve, helyi halból, húsból és tejtermékekből változatos, egészséges ételeket lehetne készíteni. A jelenlegi istálló és terménytároló épülete lenne kezdetben a műterem, amely 2019-ben még csak egy jól lehatárolt, külső nyilászárókkal megújított, hőszigetelt és az észak-keleti bütüjén két nagyméretű ablakkal ellátott helyiség lesz. A művészek egy-két hónapot, esetleg többet is eltölthetnének ott – csak az elkészült alkotásaikkal fizetnének.
- Később, ha a művésztelep sikeres, a házzal szomszédos üres telken, amelyen valamikor hasonló ház állt, egy „üvegházat” építenénk műteremként, bemutatóteremként, időszaki kiállítások rendezésére is alkalmas helyként.
- A falusi turizmus csend-nyugalom-tiszta levegő, egészséges ételek, Dráva-part-kínálatát intellektuális eseményekkel bővítenénk, amely, természetesen, a helyiek szórakoztatására, ismereteinek bővítésére is szolgálna.
- A helyiekkel való kapcsolatot nem csak a közös munkán keresztül erősítenénk, hanem rendszeresen tartanánk ismeretterjesztő előadásokat olyan témákban, amelyek őket is érdekelhetik: a szennyvíztisztítástól a napelemes energiaellátásig, a magas hozzáadott értékű mezőgazdasági termékek előállításának módszereiről, persze művészetről, más népek kultúrájáról.
- A legfontosabb dolog mégis az, hogy mintát adjunk arra, hogy mi mindent lehet csinálni egy darabka földdel, tudással és tettrekészségel.
Kalandozásaim_6
„Markáns kalandot éltem át: a lányom, két unokámmal másfél hónapot töltött Magyarországon.”
A hosszú repülőutat követő éjszakát “én váram”-ban töltötte a négytagú család – szülők, gyerekek megtalálták a maguk kényelmes helyét. Én felmentem a mamám jövendő, de máig nem teljesen kész lakásába – mindenesetre, nagyon jó ez a fajta rokoni közelség. Kár, hogy a lányom nem itt tudott lakást venni, de később, talán ez is megoldódik…
belső kert Pécs belvárosában
Másnap dél körül elhoztuk a bérelt autót és elindultunk Pécsre. Mivel a mamám pécsi, kétszobás kis lakását nem akartuk feldúlni, előre lefoglaltam egy tündéri lakást a Szent Mór utca 3-ban, a “városfalon belül”.
Az interneten keresgéltem, és még áprilisban, három hónappal a lányom érkezése előtt személyesen is felmértem a lehetőségeket Pécsett. Az airbnb hálózaton kb. 150 kiadó lakás van a városban. Próbaképpen kivettem egy éjszakára az egyik lakást egy Dévényi Sándor tervezte házban – tündéri házigazdák, csodás belső kertre néző ablakok, de két gyerekkel mégis kicsi ahhoz, hogy kényelmes legyen. A házigazdáim rögtön javasoltak egy pár házzal arrébb lévő ismerősüket – így jutottam a Szent Mór utcai lakás tulajdonosához.
Mindkét lakás a maga nemében, a házigazdák kedvességével, rugalmasságával – igazán magas szinvonalú szolgáltatást nyújt. A Dévényi-ház agyrém alaprajzából a tulajdonosok kihozták, amit lehetett, egy kis belső átalakítással, a Szent Mór utcai ház pedig, ami egy régi épület bővítésével kialakított társasház, remek példája annak, hogy gondos tervezéssel mit lehet produkálni. Utóbbit lefoglaltam azonnal, mert a naptárból látszott, hogy igen népszerű hely. A tulajdonos nem titkolta, hogy évi 85 %-os kihasználtsággal dolgozik, ami azt jelenti, hogy a pécsi szállodák tanulhatnának tőle vendégfogadást.
Pécs – a nyári Király utca
Egyelőre a szállodák, az airbnb felfutását csak irígylik, állami beavatkozásért siránkoznak, holott ami most történik ezen a téren, azt áldásnak kellene tekinteni. Az első pécsi vendéglátóim fiatal pár, kisgyerekekkel, ez a keresetkiegészítés teszi lehetővé, hogy Pécsen maradtak, az oda utazóknak pedig azt a nagyszerű élményt, ami az ilyen családias légkörből fakad. Ahol a lányomék megszálltak végül, olyan hely, olyan vendéglátással, ami arra ösztönzi a turistát, hogy visszavágyjon Pécsre. Tavaly egy konferencia miatt a régi Pannonia szállodában, ma Palatinusnak hívják, ha jól tudom, laktam két napot, de nem vágyom vissza – a személyzet avitt stílusa, az ósdi berendezés inkább taszított, mintsem azt sugallta volna, hogy jó itt lenni, gyere máskor is.
A turizmus, mint minden más is az életünkben, drasztikus változáson megy át. Az airbnb-s lakások lehetővé teszik, hogy olyan emberek, főként családok, megengedhessék maguknak, hogy utazzanak, akik eddig nem nagyon tették meg. A lányomhoz hasonló családosok úgy tudnak más országokba ellátogatni, más kultúrákat megismerni, hogy nem kell lemondjanak az életük sajátos, megszokott elemeiről – lehet továbbra is családi vacsorákat főzni, játszótéren csúszni-mászni, strandra menni, aztán kimosni a piszkos ruhát a mosógépben… Mintha az otthont újrabútorozva találnák meg a világ egy másik pontján…
folytatása következik…
Kalandozásaim_5
Egy régi-új ajtó nyíilhat…
Közel két évvel azután, hogy a Kalandozásaim Magyarországon cikksorozat első darabját megírtam, egy újabb, markáns kalandot éltem át: a lányom, két unokámmal másfél hónapot töltött Magyarországon.
Lakást vett, mert tervei szerint néhány évet itt töltenének, hogy a gyerekek megtanuljanak magyarul, és megtalálják azt a helyet, ahol Európában élni lehet. Ebben a pillanatban nem úgy néz ki, hogy ez a helyszín Magyarország, bár sosem lehet tudni, hiszen Európa egésze elég problematikus manapság. Kanada nagyon jó hely, ha eltekintünk a hosszú, kemény téltől Montrealban… A lányom most úgy érzi, hogy egyre nehezebb számára elviselni az októbertől áprilisig tartó minuszokat…
A világ fergeteges gyorsasággal változik, és a globalizáció pozitív hatása, hogy ebből Magyarország sem tud kimaradni.
Hiába a politikai vezetés múltba révedő tekintete, a feudális viszonyok újraélesztésére való törekvése, a hipszter-nemzedék már most markánsan formálja a magyar valóságot is. Az elmúlt két év alatt az alulról jövő kezdeményezések, az egyes, vállalkozó szellemű emberek tettei elértek egy kritikus tömeget, amely, ha másutt még nem is, de Budapesten határozottan környezetformáló tényezővé vált.
A gazdasági válság hatásaként a városromboló „fejlesztések” megcsappantak, helyükbe a túlélésért küzdő személyes cselekvés lépett: valódi igényekre adott valódi válaszok. A gyönyörű az, hogy Budapesten a tetye-tutya önkormányzati vezetés, a kifejezetten vállalkozóellenes adórendszer dacára is megindult az aktivitás.
A belváros rehabilitációja azokból a lelkes kezdeményezésekből áll össze, amely hasznos funkcióval töltötte meg az üzlethelyiségeket, a lepusztult, kiüresedett épületeket, a gyatra lakásokat. A nap mint nap nyíló kávézók, éttermek, romkocsmák, turistáknak bérbeadott, felújított lakások apró pontok a városban, de mennyiségük növekedésével egyre inkább „összeérnek” – utcák, terek, városrészek újulnak meg általuk.
A lányom és az unokáim magyarországi tartózkodása alatt volt alkalmam megtapasztalni az ország reményteli és elkeserítő részeit is. Az egyedi történeten túl, a másfél hónapos „pillanatkép” elgondolkodtató, merem remélni, hogy nem csak számomra…
folytatása ITT
Kalandozásaim_4
a remény fénye a nagy sötétségben…
Legyen ez egy új évi, optimista kitérő… az adók abszurditásáról, az üzleti tisztesség látszólagos és valós képéről majd januárban írok, most inkább a reményről.
Nagyon sok magyar ismerősöm, barátom él Magyarországon kívül, de most legyen szó azokról, akik vállalták, hogy itt maradnak, és nem azért vannak itt, mert más lehetőségük nem lenne. Talán az anyagi biztonságuk okán vannak is külföldi vállalkozásaik, de alapjában mégis itt akarják megvalósítani az álmaikat. Akikről most szó lesz, azok nem a hatalom körüli keringésből remélik jobb sorsukat, hanem mintha nem is itt szocializálódtak volna, igazi kapitalista módján a munkára és az önálló vállalkozásra építenek.
Az ügyvédnő, a filmes, az ingatlanbefektető, az adószakértő, a kávézó-tulajdonos, a közös képviselő-cég feje, az építési vállalkozó és még sorolhatnám, mind-mind olyan ember, akik nagyon nem értenek egyet azzal az új-feudalista politikai vonulattal, amiben ma élnek, de konokul teszik a dolgukat, mert meggyőződésük, még ha ezt nem is hangoztatják nap mint nap, hogy az ő következetes munkájuk előbb-utóbb eléri azt a kritikus mértéket, amely megállítja a romlást, sőt, idővel beindíthatja a normális kapitalista fejlődést.
Ők azok, akiknek nem jó egyik politikai szekértábor sem, akik nem akarnak régi-új szocializmust, bármelyik populista szónok duruzsolja is a fülükbe.
Ők azok, akik nem hiszik, hogy van ingyen ebéd, ezért nem várnak senkire és semmire, hanem dolgoznak a változáson. És ők azok, akik hajlandók és képesek is az együttműködésre, akiket nem az irigység, a féltékenység motivál, akik felfogták már, hogy nem egymás fejére taposva lehet feljutni a magasba, hanem egymást támogatva, összekapaszkodva lehetnek igazán eredményesek.
Jó érzés ezekkel az emberekkel összefutni, beszélgetni, segíteni nekik és segítséget kapni tőlük a jó ügyekhez.
Néhány éve arról beszélgettem egy szakmabelivel, hogy milyen nagy szerepe van egy olyan sikeres vállalkozásnak, mint a Szimpla, a városrehabilitációban. Hogy három fiatalember buzgalma több hasznot hozott ennek a városrésznek, mint az önkormányzat két évtizedes szerencsétlenkedése, hogy az értetlenkedés és irigység légkörében is képesek voltak talpon maradni, fejlődni, sikeresnek lenni és húzni maguk után egy egész mozgalmat… – Egyik a három közül az én fiam – mondta, de rögtön hozzátette: van azért diplomája is (kvázi, nem csak kocsmáros…).
Tudják, mi az a jó szolgáltatás…
Az eset jellemző a két generáció közti különbségre: az apa nemzedéke, amely a sikert a diplomában, a sokszor magatehetetlen értelmiségi létben látta, míg a fiú a cselekvésben. Az apa nemzedéke, amely elbaltázta a rendszerváltás lehetőségét, míg a fiúké, akik panaszkodás helyett megcsinálták a saját üzletüket, széllel szemben kockáztattak, pénzt csináltak és végső soron sokkal többet tettek annál – példát mutattak a társaiknak: lehet, csak nagyon akarni kell és keményen dolgozni érte. Mellesleg jó hírét keltették ennek a városnak, hatásuk az évek során kiteljesedett, egyre többeknek hozott megélhetést.
Egy másik szakmai tekintély a Lánchíd építésének történetével kapcsolatban tett hozzászólása jellemző az „öregek” nemzedékére: felrója Széchényinek, hogy a bankár Sina György lobbistája volt, amikor minden tekintélyét bevetette a projekt sikeréért. „Az is világos, hogy 87 évre szóló szerződéskötés olyan beruházásra, ami 16 év alatt megtérült, akkor is heves vitákat váltott ki (egyetemi óráimon kb. két éve tanítom az „első magyar PPP”, a Lánchíd történetét, ott azt szoktam mondani, hogy bármelyik mai elszámoltatási kormánybiztos azonnal bűnvádi eljárást indítana hűtlen kezelésért, pláne, ha kiderül, hogy a „frakciómegbízott” képviselő maga is beszállt a buliba)” A hozzászólás arra a nézetre reflektál, amely hat pontban összegzi a Lánchíd projekt sikerének tanulságát. Többek közt azt is, hogy maga Széchenyi is részvényes volt. Számomra ez példamutatóan pozitív momentum, míg a ma uralkodó nézet szerint ez korrupció-gyanús. Csakhogy ehhez érdemes a következő idézetet is átgondolni: ” 1839-ben megalakult a Lánczhídépítő Részvénytársaság. A részvények három százalékát Széchenyi, egyharmadát Rothschild és Wodianer, a fennmaradó részt (miután más nem akart venni) Sina jegyezte.” – vagyis, amikor az egész startup elindult, igen kevés „őrült” bízott abban, hogy ez jó üzlet lesz. Azok, akik rátették a pénzecskéjüket és odatették magukat, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére siker legyen, bizony nyertek. Sok pénzt és évszázados elismerést a tettükért. De 1839-ben nem tudhatták, hogy 16 év alatt megtérül, hiszen nem volt kézzelfogható összehasonlítási alap, a városfejődés korai szakaszában, a sokféle kivételezés feudális rendszerében nem lehetett előre tudni, hogy a hídnak milyen gazdasági és társadalmi haszna lesz. A bankárok és Széchényi kockáztattak, és ebből a szempontból teljesen mellékes, hogy Sina hány lánchidat lett volna képes a saját vagyonából egyedül is felépíteni.
A társadalmi haszon szempontjából a kockázatvállalási hajlandóság volt a fontos akkor is, most is.
Sajnos, jellemző az utólag okoskodó-irigykedő, de maga kockáztatni nem szerető többségre, hogy azt sem tartja természetesnek, hogy ha valaki a befektetés megtérülése után kockázatvállalása hasznát is szeretné zsebre tenni : „a Margit híd megépítésekor a Magyar Állam nagyjából még egyszer megvette az akkorira megtérült Lánchidat, és innentől ő szedte a hídpénzt.” – vagyis a Magyar Állam vett egy igen jól jövedelmező üzletet, aminek a létrejöttében semmilyen kockázatot nem vállalt, csak amikor azt látta, hogy ez milyen sok pénzt hoz, akkor nem „államosította”, mint manapság gondolják a társadalmi igazságosságot, hanem megvette. Sikeres startupok sorsa…
Ahogy mászkálok ebben a decemberi sötétségben az utcákon, újabb és újabb világító pontokat fedezek fel: ízlésesek, sajátságosak, mosolygósak. A tulajdonosok, ott dolgozók, többnyire fiatalok és túlkvalifikáltak, bár ki tudja: egy jó vállalkozáshoz rengeteg észre, talpraesettségre és merészségre van szükség, a szociológusi vagy közgazdász diploma csak a bevezető.
Amikor 2004-ben elkezdtem Budapest várospolitikájával foglalkozni, találtam néhány jó embert – ma sokkal több van belőlük: fiatalok, céltudatosak, ügyesek és bírják a gyűrődést. Ha valakik megmentik ezt az országot, azok nem az ellenzéki politikusok, hanem ezek a friss vállalkozók. Az itt is, ott is felvillanó fények terebélyesednek, össze-összeérnek, míg fényüket már nem lehet eltaposni – ők tüntetik el a feudális sötétséget.
Kalandozásaim_3
Magyarországon minden jó szándékot megöl az irigység – néhány évvel ezelőtt ezzel a mondattal indokolta a lányom, hogy miért nem tudna ott élni. Nyolc éves korában költöztünk Izraelbe, de a kilencvenes évektől rendszeresen hazajártak nyaralni a nagyszülőkhöz, aztán a katonaság után ott töltött majdnem egy évet, később pedig, amikor az első drámáját írta, fél év alkotói szabadságon volt Pesten. Ekkor született meg ez a frappáns mondat.
Engem most a magyarok siker-elképzelése foglalkoztat, ami szoros összefüggésben van azzal, amit az előző részben, a munkához való viszonyról írtam, és persze közvetetten azzal is, amit az első részben, a lakókörnyezetünkkel kapcsolatos igényességről.
Gazdagodjunk gyorsan!
a siker mögötti rengeteg munka… nem csak a sportban
A siker gyanús Magyarországon. Ennek nagyon mély társadalmi gyökerei vannak. Kezdve azzal, hogy a feudális hagyományok miatt az arisztokratikus vagyonba való beleszületés sokkal elfogadottabb, mint az, ha valaki „megcsinálta magát”, vagyis a semmiből teremtette meg a maga sikerét. Különösképpen azért is, mert akik az 1867-es kiegyezés után gazdasági felvirágzásban saját képességeik, munkájuk eredményeképpen meggazdagodtak, többnyire nem voltak „ősmagyarok”. Angster József, Richter Gedeon, Fischer Mór, Weiss Manfréd, Goldberger Leó, Ganz Ábrahám, Törley József, Chorin Ferenc, és még hosszan sorolhatnám, magukat ugyan abszolút magyarnak tartották, de a környezetük sokkal inkább németnek vagy zsidónak, vagyis, amolyan „gyüttmentnek”, aki ki tudja miért és hogyan szemtelenül gazdag lett.
Amikor az állam teljesen eladósodott, remekül lehetett az általános, köznépi irigységre alapozva a jog-, és vagyonfosztás lépcsőfokain egyre magasabbra lépni, amelynek elszenvedői előbb a zsidók, majd a németek és aztán az arisztokraták, vagy a szimplán gazdag magyarok voltak. A „vagyonátrendeződésnek” ez csak a nyitánya volt, hiszen az egyenlősdi eszméjének romjain csendben kialakult a kommunista „arisztokrácia”, a gazdag mozgalmár hivatalnok, és annak a még jobban elszemtelenedett fajtája a rendszerváltás után. Amikor 2005-ben valaki azt mondta, hogy egy kezén megtudja számolni, hogy kik azok, akik a tehetségük alapján gazdagodtak meg, nem hittem, hogy ez igaz, de ma már tudom, hogy a rendszerváltás során meg sem kísérelték a korábbi vagyonelkobzások valamiféle igazságos rendezését. A kárpótlási jegyek nevetségesen intézték el azokat, akik családjától valamikor elvettek mindent, és az egész privatizáció csak arra volt jó, hogy a „tűzközeliek ” megtömjék a maguk zsebeit.
A tehetség, a szorgalom, a merészség – nem előfeltételei a sikerességnek Magyarországon. Ebben az új feudalizmusban ha nem is a születés, de a kapcsolatok határoznak meg szinte mindent. Ilyen légkörben a siker gyanús dolog, és a tehetség menekül az országból. A kontraszelekció visszahat a munkamorálra, a reménytelenség az önbizalomhiányon alapuló agressziv magatartásra, a depresszív közhangulatra – nincs mit csinálni, ez van. Rengeteg tehetséges, de kétségbeesett emberrel találkozom Magyarországon, akik azt érzik, hogy ha tisztességes feltételek között akarják kibontani képességeiket, akkor el kell menni máshová – ez a föld megeszi a legjobb gyermekeit. A Gattyán Györggyel folytatott Friderikusz-interjú tökéletesen tükrözi a helyzetet.
A vagyonbiztonság hiánya, amit a még élő nemzedék a saját bőrén tapasztalt, és ezt örökítette át, azt eredményezte, hogy mindenki gyorsan akar meggazdagodni, alig ismert a szisztematikusan felépített siker, ami pedig a normálisan működő kapitalizmus alapvető sajátossága. A média is azt sugallja, hogy lehet a semmiből „egyszeriben” gazdaggá válni, de nem mutatja be az oda vezető utat, azt a kemény munkát, amit normális helyeken befektetnek a sikerbe. Azért kezdem elemezni a Startra kész nemzet című könyvet részéletesebben az amichay.hu-n, mert pont azt szeretném bemutatni, hogy milyen kemény munka áll a nagy sikertörténetek mögött, nem pedig az, hogy kollégiumi társam volt a miniszterelnök. Ahhoz ugyanis, hogy Magyarországon is jól működő kapitalizmus, és nem ez az újfeudalista rend virágozzék, az kell, hogy az egyes emberekbe visszatérjen a remény, hogy lehet. Lehet politikai kapcsolatok nélkül is sikeresnek lenni, ha akarjuk, ha minden ember a saját területén megteszi az első lépéseket, és tudatosan tesz az ellen, hogy a kontraszelekció tovább terjedjen. Nem forradalom kell ide, hanem szisztematikus, rendes munka.
Kalandozásaim_2
a mintaszerű vendéglátás…
Amikor 1987-ben saját irodát nyitottam Tel-Avivban, meglehetősen sok volt a kiadásom – a tervezői munka mellett, valami mást is kellett szereznem, hogy eltartsam a gyerekeimet. Hetente háromszor esténként, pincérkedtem egy kitűnő étteremben. Este hattól éjjel kettőig. Másnap reggel a szokásos munka az irodámban. Másfél évig csináltam ezt, amíg rendeződött az anyagi helyzetem.
Sokszor voltam fáradt már délutánra, de az átöltözés előtti zuhany mintha kimosta volna a negatív gondolataimat is. Mindig mosolyogva mentem az esti műszakomra, mert így sokkal könnyebb volt, mintha világfájdalommal az arcomon viszem ki az ételt. Nem mellesleg, a vendégek is sokkal többre értékelték a mosolyomat, a figyelmességemet, mintha csak kötelességszerűen az asztalra teszem amit rendeltek.
Nagyszerű oktatóm volt az étterem tulajdonosa – Sosána. Magyarul Zsuzsikának hívták. Kislányként Budapesten, anyjával bujkálva élte át a Holokausztot. Az Aliyat Hanoárral, bonyolult, európai utazás után, hajóval, illegálisan érkezett az akkori Palesztina brit gyarmatra. Kibucba került, férjhez ment, gyerekei születtek, elvált, Tel-Avivba költözött, ahol egyik barátjával apró éttermet nyitottak. Menet közben tanulta meg a vendéglátást, de miután tele volt tettvággyal, azzal a belső tűzzel, ami nagyon sok izraelit fűt – erről mostanában írok egy sorozatot az amichay.hu-n – egyre jobb lett az étterme. Amikor a nyolcvanas évek második felében nála dolgoztam, már egy kiforrott, minden részletében kidolgozott, szuperhatékony menetrend szerint működött. Sosanánál nem lehetett félvállról venni a munkát, ha valaki kedvetlenül csinálta, nagyon hamar kapun kívül találta magát. Viszont minden részletet elmagyarázott, mit miért kell úgy csinálni és nem másként. Éttermében tökéletes összhangban volt az étel és a szolgáltatás kiválósága. Ennek megfelelően esténként sorban álltak az utcán a vendégek, hogy bejuthassanak. (Ha valaki meg akarja érteni, hogy mit jelent a jó vendéglátás, érdemes figyelmesen megnéznie a Szomorú vasárnap című magyar filmet…)
http://www.youtube.com/watch?v=Vn87maUQxOM
Emlékezetes másfél évet töltöttem nála, és a saját, tervezői munkámra is hatással volt az a szellem, ami a jó szolgáltatást áthatja. Rengeteget tanultam a főnök-beosztott kapcsolatról, mindmáig igyekszem alkalmazni az ő módszereit. Az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mi a különbség a jó szolgáltatás és a szolgaság között, és pont ez az, ami a magyarországi kalandozásaim során feltűnt – itt ezt nagyon kevesen tudják…
Kedvetlenül dolgozni dupla fáradtság…
A házunkban van egy kora reggeltől késő estig nyitva tartó élelmiszerüzlet. Egy házaspár vezeti. A tejet, rendszerint náluk veszem, és mert sok tejet iszom, a nap különböző szakaszaiban fordulok meg az üzletben. Amikor a fiatal nő van a pultban, ha nem muszáj, be sem megyek, mert rosszul vagyok az ő rossz kedvétől. Egyszer megkérdeztem, hogy miért olyan szomorú, sosem mosolyog. – Mert ilyen kedvem van – vágta rá, és még morcosabban nézett maga elé. Ez sajnos, nem kirívó eset ebben a városban… Az a kivétel, ha egy üzletben, kávézóban, étteremben az ott dolgozók a viselkedésükkel is a jó üzletmenetet szolgálják.
Ám azon túl, hogy a mosoly esetleg pénzt ér, saját magával szúr ki az, aki kedvetlenül dolgozik. Életünk jelentős részét munkával töltjük, ami lehet könnyű, vagy nehéz, teljesen mindegy, de ezerszer könnyebb, ha „lendületből” csináljuk. Takarítani és mosni is lehet szeretettel! Minden munkában fellelhető az a momentum, hogy „elértem valamit”. Mocskos lakásból tiszta lett, a szennyes ruhából glédában tornyosuló tiszta-vasalt a szekrényben. A munka befejeztével érzett megelégedettség nélkül pokol lehet a morcos emberek élete!
Lehet, hogy valaki többre tartja magát annál, hogy mások lakását takarítsa, de ha durcásan csinálja, attól nem lesz felemelőbb a munka, viszont azzal, hogy az agyát elfoglalja a méreg, nem figyel oda arra, amit meg kell csinálnia, ebből kifolyólag még a takarítást sem fogja jól csinálni!
Chief of Security
Jó néhány évvel ezelőtt, egy villa befejező, kertészeti munkáinál tartottam – ki kellett teríteni néhány köbméter tufát. (Ezzel védik a talajt a túlszáradástól, és ennek a felső rétegébe helyezik a csepegtető öntözést.) A fiam éppen szabadságon volt – akkoriban egy Carnival Cruise hajón dolgozott, mint biztonsági főnök , havi 5000 dolláros fizetésért – panaszkodtam neki, hogy az emberem lebetegedett, nem találok munkást, aki szétteríti a kertben a tufát, kifutok a határidőből. Megcsináljuk mi ketten – mondta nevetve, de egészen komolyan felkaptuk magunkat másnak hajnali 3-kor, hogy pirkadatkor már kint legyünk a terepen és nekifogtunk a munkának: én töltöttem a vödröket, a fiam vitte és terítette. Menet közben kidolgoztunk egy pontos koreográfiát, hogy lehet a legkevesebb energiával, a leggyorsabban, a legnagyobb mennyiséget széthordani. Időnként váltottuk egymást, az egyre jobban tűző napon pedig ügyeltünk arra, hogy igyunk elég vizet. Délben kétórás pihenőt tartottunk, ettünk, beszélgettünk, kicsit még szundítottunk is az árnyékban, majd este hét-nyolc körül be is fejeztük az egészet. Fáradtak voltunk, de közben jól szórakoztunk, mert így fogtuk fel ezt a munkát. Ketten, szoros együttműködéssel több tufát hordunk szét, mint előttünk egy 20 éves srác egész hét alatt. Mert a legegyszerűbb fizikai munkát is úgy lehet jól csinálni, ha az ember az eszét is használja, nem csak a kezeit.
Kalandozásaim Magyarországon
Mire való az a nagy flanc? Megéri?
Az idei, pesti „csúcstalálkozón” megint megállapítottuk a lányommal, hogy Budapesten turistának lenni jó.
Csak ne maradjon az ember egy hónapnál tovább, ne kerüljön túl szoros kapcsolatba a hivatalokkal, ne nézzen helyi híradókat a tv-ben, és hallgasson klasszikus zenét a rádióban. Akkor nagyon jó itt. Vannak gyönyörű épületek (a pusztuló értékek felett átsiklik a turista tekintete), lehet jókat enni és inni, sétálni, kulturális programokra járni, jó emberekkel találkozni (a nem jókat kikerülni), aztán elmenni egy olyan országba, ahol működik a jogállam, kiszámítható a jövő.
A gyerekeim mindig nagyon jól érzik magukat, mert betartják a fenti szabályokat.
De amíg itt él a mamám, én nem tudok teljesen turistaként viselkedni, bár gondosan ügyelek arra, hogy bizonyos mértéken felül ne legyek itt. Elmenekültem, mielőtt belesüppedtem volna a végtelen magyar pesszimizmusba, és ma sem látok más megoldást aktivitásom és tisztánlátásom megőrzésére, mint azt, hogy az év nagyobbik részét másutt töltöm. Viszont ma már senki nem mondhatja, hogy nem tudom mi a helyzet Magyarországon. Sőt, bizonyos értelemben ez az itt is meg nem is lét, a távolságtartás, a valóságot élesebb kontúrokkal rajzolja meg. Meglátom azt is, amit mások, a napi rutinba süllyedve nem mindig vesznek észre. Éppen ezért most egy sorozatot indítok olyan témákról, olyan történésekről, amelyek során tetten érhető a kint is-bent is látásmód, hátha lehet belőle valamit tanulni. Tudom, most sokan azt fogják mondani, hogy mit osztom itt az észt, amikor nem vállalok sorsközösséget ennek az országnak a lakóival… nos, én vállaltam volna, ha hagyják… és most is meggyőződésem, hogy az ország jobb sorsát nem az éppen regnáló politikusoktól kell várni, hanem tenni kell érte – mindenki a maga módján. Én az írással teszem.
Befektetés a saját életminőségembe
Az Egy nap a városban blog sorozatot indított „menő lakások” címmel. Nekem is szerepel ebben a sorozatban két lakásom, de a többi lakásról szóló tudósítást is élvezettel olvasom. A hozzászólásokat is. Legutóbb egy újlipótvárosi lakás-átalakulás kapcsán feltűnt az, hogy mennyire megoszlanak a vélemények a megéri vagy nem kérdés körül. Egy 62 négyzetméteres lakást 9,5 millióért vettek, amire 7,5 milliót költöttek, nagy alapossággal, minden részletre kiterjedő odafigyeléssel.
Sok ez, vagy megéri? – ez most a kérdés. A kérdésre akkor tudunk adekvát választ adni, ha megkérdezzük, hogy mi volt a célja az átalakításnak? A történetből az derül ki, hogy a tulajdonos fiatal pár beleadta szívét-lelkét, háromezer munkaórát, nem csak a pénzét ebbe a lakásba – ami az otthonuk.
A hozzászólók jó része „elfogadná” a lakást, vagyis tetszik neki, de mégsem adna érte ennyi pénzt. Nekem ez ütött szöget a fejembe…
Ha „átlaglakásban” gondolkodunk, akkor Újlipótvárosban egy beköltözhető, se íze, se bűze 62 négyzetméteres lakásnak az ára kb. 14 millió. Abba is kell bútor, különböző használati tárgyak. Ha a legegyszerűbb IKEA bútorokat vesszük is számba (nekem két lakásberendezés okán máris ott kattog a számológép), akkor az alsó hangon kétmillió. Az emberek azért nem kalkulálnak ezzel, mert ritkán vesznek egyszerre egy teljes lakásberendezést. Vonszolják magukkal a régi tárgyakat, ha célszerű, ha nem, és időnként kiegészítik valami IKEA vagy KIKA tömegtermékkel. Nincs ezzel baj, csak látni kell a különbséget amikor megcsodálunk egy olyan belsőt, amiben minden tárgyat gondos kezek választottak ki, sok munkával egyedivé tették a tucatterméket. Mindegy, hogy az én vizuális világom más, nagyon sokra értékelem a gondosságot, azt az odaadást, ahogy ezt a térkapcsolatot kitalálták és megcsinálták. A környezet és a maguk iránt érzett szeretet ömlik a képekről – az igényesség és az önbecsülés. Ez nem fontos? Szerintem pedig ez a legfontosabb!
Ez a pár, minden bizonnyal jól érzi magát otthon. Jó érzéssel kelnek és fekszenek, esznek és fürdenek, szívesen töltik az idejüket abban a térben, amiért megdolgoztak. Ez az övék, nem csupán a földhivatali bejegyzés szerint, hanem főként azért, mert az ő személyiségüket tükrözi. Nyilvánvalóan nem azért csinálták, hogy haszonnal eladják, és aztán üljenek a zsák pénzen egy „átlag-kecóban”. Vannak emberek, akik hajlandók a saját jóérzésükbe befektetni! Az életet nem átmeneti szálláshelyként kezelni, hanem megélni minden nap, minden óráját. Ami gyönyörű ebben a lakásban, az pont az, hogy merték felvállalni – ők ilyen környezetben szeretnek élni! Francba a társadalmi elvárásokkal, éljünk úgy, ahogy jól esik!
De mi lesz akkor, ha el akarják adni? – kérdik, mintha a magyar háztartások mobilitása a csillagos eget karcolná! Viszont a legutóbbi ingatlanforgalmi statisztika szerint is, a lakáskeresők java ma már szeretne teljesen felújított, jó állapotú lakást venni, és miután pont ezekből kevés van, míg a „középszarból” Dunát lehet rekeszteni, egy eladásra kínált jó lakás nagy eséllyel találja meg megfelelő vevőt.
Egyfajta életminőség…
Üzleti értelemben is felvethető a kérdés, éppen az általam publikált lakásokkal kapcsolatban. Le is támadtak, amikor „elárultam”, hogy a 11 millióért megvett 54 négyzetméternyi lakásra 14 milliót költöttünk, mindennel együtt. Igaz, 90 négyzetméternyi hasznos alapterületen két különböző méretű lakást alakítottunk ki, amelyek azonban nem tekinthetők két különálló lakásnak, mert a háztartási helyiségük, a főbejáratuk közös, vagyis amolyan kétgenerációs lakás, nagyobb családoknak. „Azért ahhoz elég fanatikusnak kell ám lenni, hogy egy 54 nm-es kecóba összesen 24 millát öljön valaki – pláne aki eddig nem lakott benne. Életében nem adja el annyiért abban az utcában, abban a házban. Tehát ha befektetésként nézzük, akkor bukta. De akinek pénze van extrém önmegvalósítani, az végülis miért ne tegye ugye ” – írta egy hozzászóló. Nos, nem 24 hanem 25, de szó sincs holmi önmegvalósítósdiról, hanem nagyon precíz üzleti tervről, igaz, 10 éves megtérüléssel.
Az alapos építés, felújítás ugyanis hosszú távon térül meg – anyagilag.
Az életminőséget tekintve viszont azonnal! Aki nem hiszi, költözzön be a következő, felújítás előtti lakásba egy hónapra, majd rögtön azután költözzön egy olyanba, amit most újítottunk fel. A kettő közötti különbség az életünk minősége iránti érzékenység. Ha valakiben ez nem létezik, akkor senki nem fogja meggyőzni arról, hogy megéri a lakókörnyezetünkre költeni…
és egy másik fajta…
Rengeteg igénytelenséggel találkozik az ember, ha ingatlanokkal foglalkozik Magyarországon. Minap is láttam egy valamikor, a XIX. század végén épült házat, amiben szerencsére még nem lopkodták le a kovácsoltvas függőfolyosó-rácsokat, ahol a rég kiveszett igényesség még tetten érhető volt az eredeti részletekben, de minden, amit a II. világháború után csináltak az bóvli, és a mai tulajdonosok életvitele, ahogy elhanyagolnak mindent, megszentségteleníti a múltat.
Hinni szeretném, hogy egyre több fiatal ember Magyarországon is, jó befektetésnek tartja majd kényelmes-szép-egyedi lakást kialakítani saját használatára, mint ahogy jó minőségű cipőt, ruhát, autót és telefont vesz magának, hiszen ezek azok a használati tárgyak, amelyekkel nap mint nap érintkezik, és nem azért vesz meg egy okos telefont, hogy kiessen a szomszédja szeme az irigységtől, hanem mert hasznosnak véli a saját maga számára. Megéri.
Nyolcan voltunk…
Tegnap az egyik CaPE-s feltette a Civilek a Palotanegyedért Egyesület facebook-oldalára a következő hirdetés:
„KEZDŐDNEK AZ ADU-ESTEK!
Tetszett a Capa 100 Filmklub? Vagy sajnálod, hogy kihagytad? Holnap 18 órakor az MNM-ben tovább beszélgetünk az emigrációról, az emigránsokról. Itt lesz velünk Frank Tibor (történész, egyetemi tanár) és Fejős Zoltán (etnográfus), velük beszélget Fisli Éva, a Robert Capa/A Játékos című kiállítás kurátora.”
Ez volt az egyetlen hír, ami erről az estéről megjelent…
Miután az egyesület tagjaként elolvastam a hírt, megnéztem a Múzeum honlapján, de ott egy szó sincs arról, hogy a Capa kiállítás kapcsán lesz egy rendezvénysorozat is. Felhívtam a múzeumi információt, ahol megerősítették, hogy tényleg lesz ma este egy rendezvény, ám arra a kérdésre, hogy akkor ez miért nem szerepel a honlapon azt válaszolták, hogy ez nem az ő dolguk…
Frank Tibor munkásságát nagyon sokra tartom, Capát imádom, az emigrációról van mit mondanom, tehát szívesen hallgatok is – elmentem. Kezdetben hárman, a végén már nyolcan voltunk – botrány! Akik ott voltak, azok a CapE-oldalról értesültek az eseményről. Még szerencse… Nem tudom, hogy ki szervezte, de ez a munka = 1 ! A múzeumi PR-osoknak személyesen kellene bocsánatot kérniük az előadóktól, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hozták őket. Egy múzeumi ember a zsebéből húzta elő a papírt, amikor megkérdeztem tőle, hogy mik azok az ADU-esték: a Capa-kiállítás nyitvatartási ideje alatt minden hónapban lesz egy téma, amit meghívott előadókkal vitatnak meg. A papírba csak belepillanthattam, nem kaptam meg, tehát nem tudom, hogy pontosan mikor, milyen témák lesznek, vagy kik lesznek a meghívottak, de az biztos, hogy lesznek… Hacsak a résztvevők nem mondják le, mert nem akarnak a falaknak beszélni.
Az ötlet nagyszerű, hiszen a Capa-kiállítás nagyon jó – mindenképpen érdemes megnézni, de ennek a remek fotósnak a munkássága bőven ad témát igazi, értelmiségi beszélgetésekre. A meghívottak, Frank Tibor (Kettős kivándorlás: Budapest–Berlin–New York 1919-1945 Budapest: Gondolat Kiadó, 2012.) és Fejős Zoltán (A chicagói magyarok két nemzedéke, 1890-1940. ) is szakértője a magyar emigrációnak, olyan dolgokat mondtak el, amelyek nem csupán történeti értékkel bírnak, hanem aktuális tanulsággal is szolgálnak. Az amatőr szervezéshez azonban nem csak a PR hiánya tartozott, hanem az is, hogy a kurátor riporternek képzelte magát, miközben kérdések helyett körmondatokban közelítette meg a témát, majd hagyta hosszasan monologizálni a tudósokat, ahelyett, hogy beszélgetett volna velük. Ettől az est még kínosabbá vált, hiszen nem csak a közönség kicsinysége volt feszélyező, hanem a hivataloskodó légkör, a rosszul orientált „pódium”, ami arra kényszerítette szegény Fejős Zoltánt, hogy hol jobbra, hol balra ingassa a fejét, mert egyszerre szeretett volna a közönség felé fordulni, meg a mellette ülőkhöz is.
Persze, nem bántam meg, hogy elmentem, de nagyon bosszantott, hogy miután összehoztak egy ilyen kiállítást, meghívtak okos embereket, a slendrián szervezés miatt félig sikerült est legyen egy kitűnő helyett. Magyarországon mindig ez bosszant – a „lehetett volna” helyzet.
Az est tartalmáról talán később, addig is érdekes ezt elolvasni: Robert Capa és Magyarország
Díj be nem szedő
Mit jelent a szolgáltatás szó magyarul?
Még szerencse, hogy alacsony a vérnyomásom… A hét elején a Díjbeszedővel töltöttem a délelőttöm egy részét. Mára kitisztult a kép, de a probléma megoldása helyett a Díjbeszedő ügyfélszolgálata abban jeleskedett, hogy miképpen marasztaljon el engem, mint ügyfelet, holott két hete csak azért molesztálom őket, hogy a fogyasztásnak megfelelő összeget fizethessem, amit ők tévesen nem számláztak.
A történet úgy kezdődött, hogy regisztráltam a díjnet.hu-ra, mert amit csak lehet online intézek. A saját lakásomén kívül, a szomszédom felújított lakásának számláit is én rendezem, mivel ő külföldön él, és a magyar bürokrácia útvesztőiben végképp elveszne. Július 23-án lejelentettem a mérőállást mindkét lakásra nézve, megkaptam a visszajelzést, és vártam, hogy megérkezzen az online-számla. Augusztus 16-án megérkezett a számla, erről e-mailben kaptam értesítést, és azt láttam, hogy a szomszédom lakásához egy nulla fogyasztású számlát rendeltek (345 forint), ahelyett, hogy a lejelentett fogyasztást (14-6 köbmétert) számlázták volna. A hibát azonnal jelentettem a díjnet-rendszeren belül, kaptam is egy visszaigazolást, hogy harminc napon belül intézkednek. Gondoltam, hogy ez vicc, biztos hamarabb is el lehet intézni, hiszen a hó végén emelik le a számlámról az összeget, és a kérésem csupán annyi, hogy ne a minimális, hanem a fogyasztásnak megfelelő, nagyobb összeget fizethessem… igen, vannak még ilyen különcök, akik azért „küzdenek”, hogy fizethessenek…
Nos, a díjbeszedő nem siette el a dolgot, ezért a hét elején felhívtam az ügyfélszolgálatot, és 26 percet beszéltem egy rendkívüli módon ostoba és érthetetlen ügyintézővel, aki minden áron be akarta bizonyítani, hogy a hibáért én vagyok a felelős, és nekem kell kijavítanom, ők tiszták, mint a szűzlány a most hullott havon. Eközben először a meghatalmazásomat próbálta kikezdeni (ügyvéd előtt, a lakás vásárlása során adott teljes körű meghatalmazás), majd össze-vissza handabandált, hogy miért nem lehet megoldani azt, hogy a hó végén a fogyasztásnak megfelelő összeget vonják le tőlem… 26 perc után, mivel a felettesét nem volt hajlandó adni, a panaszkezeléshez fordultam, ahol egy lényegesen értelmesebb, a problémát felfogó ügyintézővel volt dolgom, akinek azonnal elküldtem e-mailen az összes „bizonyítékot”, hogy mekkora fogyasztásról tettem bejelentést és mikor. Ezzel együtt csak ma hívott fel egy műszaki ellenőr, és a következőt mondta: „Azért számláztunk nulla fogyasztást, mert rosszul adta meg a díjneten a mérőóra gyári számát” – átmentem a lakásba és újra leolvastam a 10 jegyű számot. Mire az úr közölte, hogy ez pontos, de nem kell az első két szám, és miután én a 10 számjegyet pötyögtem be, a rendszer eldobta az utolsó kettőt – ebből adódott az eltérés. Mégis, honnan kellett volna tudnom, hogy a gyári számnak csak egy részét kell beírni? És azt, hogy melyik részét? – azt miért nem közlik a díjnet.hu felületen? Esetleg azt is beállíthatnák a maguk rendszerében, hogy miután a kuncsaft beírja a mérőórán látható gyári számot, azt hagyják el, amit akarnak…
Miután tisztáztuk, hogy nem én vagyok az idióta, aki egy számot nem tud megadni, hanem a rendszerük kissé bugyuta, kértem, hogy akkor most számlázzák a valós fogyasztást, hogy ma azt fizethessem ki. „Azt nem lehet” – vette át az ügyfélszolgálat értetlen munkatársnője a beszélgetést. Ha a tényleges fogyasztás utáni számlát akarom fizetni, akkor menjek be az ügyfélszolgálathoz személyesen, és ott kegyeskednek megengedni, hogy kifizessem. Egyébként pedig javítsam ki a díjneten a gyári számot, és szeptember második felében jelentsem le az óraállást, akkor októberben megkapom az akkori tényleges fogyasztás szerinti számlát. Vagyis négy hónap fogyasztását egyszerre. Persze, én vagyok a hibás, hogy előbb akarok többet fizetni, a díjbeszedőnek nem érdeke, hogy a valós szolgáltatásért járó díjat időben kapja meg. Ezért dolgoznak ilyen lassan.
Nekem erről más a véleményem…
Ami különösen idegesítő ebben a történetben, az ügyfélszolgálat vehemens igyekezete, hogy az ügyfélből hülyét csináljon csak azért, hogy nekik ne kelljen egy hibát kijavítani. Úgy viselkedett az ügyintéző mintha én dolgoznék náluk, ő lenne a főnököm, aki rendre utasít engem, mert egyáltalán megzavartam a békés semmittevésben. Amikor a panaszkezeléshez fordultam, levelemre egy automatikus válasz érkezett, ami a történtek után kissé vicces:
„Tisztelt Ügyfelünk!
Elektronikus üzenetét megkaptuk, melynek feldolgozása megkezdődött. Levelére a mellékvízmérő mérőállás bejelentések kivételével – legkésőbb 30 napon belül válaszolunk.
Engedje meg, hogy felhívjuk figyelmét Magyarország vezető internetes számlakezelő rendszerére – www.dijnet.hu – melynek használatával Ön egyszerűen, ingyenesen és biztonságosan tekintheti meg illetve többféle módon is kiegyenlítheti számláit. Nem kell többet sorban állnia a postán, nem kell többet elkallódott számlalevelek után kutatnia. Ön döntheti el, hogy melyik számláját mikor és milyen módon (internetbank, bankkártya, mobiltelefon segítségével) kívánja rendezni.
Intézze a mérőállás bejelentést kényelmesen az Interneten!
A Díjnet rendszeren keresztül Önnek lehetősége nyílik a mellékvízmérő(k) aktuális állásának bejelentésére is. A mérőállás bejelentésekor kérjük, vegye figyelembe a számlán feltüntetett mérőállás bejelentésére vonatkozó időszakot is.
Regisztráljon most: www.dijnet.hu
Díjbeszedő Holding Zrt. ügyfélszolgálata”
Miután feladtam a küzdelmet az értetlen ügyintézővel, a díjneten kijavítottam a gyári számot úgy, hogy elhagytam az első kettőt, a műszaki ellenőr telefonos utasításának megfelelően. Igaz, hogy ezt a változást csak úgy tehettem meg, ha lejelentem a mérőállást, mert a „rendszer” másként nem vette be a változtatást… noha a mi kerületünkben nem most, hanem csak szeptember végén kell – de ez már legyen a díjbeszedő problémája.
Különvélemény
jó helyzetfelmérés – világos kommunikáció
Sajnálom, hogy nem lehettem ott annak az ötletpályázatnak az eredményhirdetésén, amely a VIII. kerületi Palotanegyed tengelyével foglalkozott. Hallottam a hallgatói ötletpályázatról, ki is fejeztem ellenérzésemet oly módon, hogy „a Palotanegyednek nem ötletekre, hanem rehabilitációs koncepcióra lenne szüksége„.
Tisztelem a szellemi munkát, ezért mindig dühbe gurulok, ha valaminek az előre kódolható értelmetlenségét látom. A Bródy Sándor utca felújítása pedig, úgy tudom, hogy eldöntött tény, vélhetőleg tervek is vannak már, ha a kívülálló számára meglehetősen hektikusan elhelyezett legújabb faültetéseket vesszük alapul. Akkor meg minek fárasztani a hallgatókat?
Ezzel együtt sajnálom, hogy nem voltam ott az eredményhirdetésen, nem találkozhattam azokkal a gyerekekkel, akik pályáztak, így ma elmentem a H13-ba és megnéztem a kiállított tablókat.
Az első pályamunka, ami szembe jött velem, csak dicséretet kapott, én mégis nagyon élveztem az analízisét, helyénvalónak éreztem a probléma-felvetését és nagyon életszerű, megvalósítható ötleteket találtam. Egyszerű lélek vagyok, engem meghatott, ahogy a Guttenberg tér sötét, árkádos épületét „helyére tette” végtelenül egyszerű eszközökkel. Persze, voltak olyan ötletek is, amin jót mosolyogtam, mint például a Bródy 17 üres üzletéből kicsorduló vizes architektúrán, mert ismerem a tulajdonost, és felvillant elképedt ábrázata…
Egész megbékéltem ezzel az ötletpályázattal, mert arra gondoltam, hogy a kerület urai is meríthetnének belőle például a Guttenberg tér sokadszori, legközelebbi felújítása során. Mert jobbak, mint azoké, akik hivatalból tervezték a legutóbbit is…
Aztán a sarokban ráakadtam az I. díjas pályamunkára, és visszakaptam eredeti dühömet – ezt akár öreg építészek is tervezhették volna, olyanok, akik nem sokat foglalkoznak azzal, hogy mi lenne jó a „népnek”, hanem a saját értelmiségi lózungjaikat erőltetik rá a közönségre, kerül amibe kerül alapon! Már az analízis is rémes, olyan mondatokból áll, amelyek nagyon okosan hangzanak, de valójában semmi értelmük sincs. Lebegnek a föld fölött 200 méterrel, mit sem törődve azzal, hogy miképpen élnek ezen a környéken az emberek. Eldobtam magam az üveg-promenádon, meg a „zene, mint összekötő kapocs” koncepción! Az ilyen tervezőket elküldeném sittet hányni pár hónapig, de hozzájuk rendelném azokat is, akik ezt a pályamunkát első díjasra értékelték! Az „álmodik a nyomor” típusú tervek, azoknak az építészeknek az agymenései akik a pénzzel és azokkal sem foglalkoznak, akik azt a pénzt kemény munkával megtermelik! Mert ugye közpénzből vagánykodni jó dolog!
Az első férjem a műegyetemen tanított, és amikor két évtizedes távollét után találkoztunk, megkérdeztem, hogy miért nem tudnak a magyar építészek jó lakásokat tervezni, olyan köztereket, amelyek használhatók és nem pukkadnak le percek alatt az átadás után (lásd. Király utca, Ötpacsirta utca, Pollack tér, stb). Persze, vannak kivételek, de egy kezemen megszámolhatom azokat, amelyek úgy hirtelen eszembe jutnak, miközben az elfuserált házakat, közterületeket holnap reggelig tudnám sorolni, megállás nélkül! A volt férjem realista figura volt mindig, alapos, jó szakember, ezért érdekelt, hogy mi történhet manapság a Műegyetemen… Elmesélte, hogy a tanszéken, ahol dolgozott, két csoportba oszlottak a tanárok minden osztályzásnál. Ugyanarra a tervre az egyik 5-öst, a másik 1-est adott. Az egyik tanárcsoport azt értékelte, ha a hallgató „szárnyal” – minél lehetetlenebb ötleteket rajzolt, annál jobban visongtak a gyönyörűségtől. A másik csoport viszont úgy vélte, hogy az építészet kemény szakma, rengeteget kell tanulni, mire valaki elmondhatja magáról, hogy kapiskálja… éppen ezért, ők alapos szakmai ismereteket vártak el, nem pedig holdkóros ötleteket. A volt férjem szerint az utóbbi tanárcsoport volt kisebbségben…
ELMŰ-saga
Ki a szolgáltató? Az ELMŰ vagy a fogyasztó?
A történeteim az ELMŰ ügyfélszolgálatával évekre visszamenőek, de ami mostanában történt az túlmegy minden határon. Ha csak a személyes ügyem lenne, akkor nem érdemes írni róla – ennél problematikusabb ügyeket is elintéztem az életem során, ám ez fogyasztók tömegét érinti: az értelmetlenül bürokratikus ügyintézés, amely rabolja az ELMŰ dogozóinak a munkaidejét, és ami még fontosabb, hogy az ügyfeleikét is.
Közel egy éve rendeződött egy korábbi ELMŰ-sagám, és azóta a mérőállást is online jelentem be minden hónap hetedikéig, és interneten keresztül fizetem a számláimat. Ennek az évnek az elején egy szomszédom, aki külföldön él, megkért, hogy kezeljem az ő számláit is, hogy minden időben ki legyen fizetve, az e-számlákat pedig neki is megküldöm. Ezért, amikor ez év május 22-én kaptam egy értesítést az ELMŰ-től, hogy az, aki e-számlát kap és online fizet, az 8%-os árkedvezményt kaphat, fegyelmezett polgár módján kitöltöttem a kérdőívet, kinyomtattam, aláírtam és beszkennelve elküldtem, május 24-én, aminek megérkezését vissza is igazolták.
Bár, már akkor is furcsának találtam, hogy miért kell ezt külön kérni, hiszen az ELMŰ-nél nyilvánvalóan tudják, hogy mely ügyfelek teljesítik a szükséges feltételeket (e-számla, online-fizetés), tehát ha akarták volna, különösebb tortúra nélkül is megadhatták volna ezen ügyfeleknek az árkedvezményt. Egy e-mailben való értesítéssel elintézhették volna. Aki pedig még mindig papíron kéri a számlát, annak felhívhatták volna a figyelmét, hogy az online-rendszer milyen kedvezményekkel jár. Hogy miért kellett külön kérni az online-tarifát azoknak, akik már egy ideje, önszántukból, józan eszükre hallgatva a papírtakarékos módszert alkalmazzák, azt legfeljebb csak azt tudja, aki ezt a rendszert kitalálta.
Miután a személyes történetem ezzel nem ért véget, és ma már az ELMŰ igazgatósági tagját, Dr Kövesdi Zoltán Endrét kérdeztem meg, „természetesen” csak a titkárnőjével, Majczán Edinával beszéltem ez ügyben, kiemelem azokat a kérdéseket, amelyeket a személyes ügyem kapcsán közügyként is fontos kérdésnek ítélek:
1. Ki találta ki az online-tarifa igénylés értelmetlenül bonyolult rendszerét? Szeretném, ha a nevével vállalná azt, amit tett, hogy tudjuk, kinek köszönhetjük azt a sok elfecsérelt munkaórát!
A történet 2013 június 7-én azzal folytatódott, hogy szerettem volna bejelenteni a mérőállásokat, de a rendszer azt írta ki mindkét vevőkódra, amelyeket mindazodáig ismertem, hogy nincs rájuk érvényes szerződés! Éppen külföldre készültem, hosszabb időre, de miután az online felületen is panasszal éltem, felhívtam a telefonos ügyfélszolgálatot, ahol arról tájékoztattak, hogy mivel online-tarifát kértem, megváltoztak a vevőkódok… Mégis, honnan kellene ezt tudnom? Senki, semmilyen formában nem értesített erről! Hosszas egyeztetés után megtudtam a „titkos” vevőkódokat, és sikeresen bejelentettem a mérőállásokat.
De ugyanaznap még két ügyfélszolgálatos telefonom volt, mert az egyik online-tarifás kérdőivhez csatolt meghatalmazást nem találták elég jónak, a saját lakásommal kapcsolatban pedig közölte egy kedves női hang, hogy „nem jól állapítottam meg az átlagfogyasztásomat”, mert az ő adataik szerint többet fogyasztok… Itt következik a Dr Kövesdi Zoltán Endrének címzett második kérdésem:
2. Miért kell az ügyfélnek olyan adatot megbecsülni, amiről az ELMŰ-nek pontos adatsora van?
Az én lakásomban nincs gáz, elektromos áramról működik minden. Tudatosan választottam az elektromos padlófűtést, ami miatt télen jóval magasabb a számlám, mint nyáron. Nem átalányt fizetek, hanem minden hónapban leolvasom a mérőállást és annak megfelelően kérem a számlát.
Miután június 7-én kénytelen voltam az ügyfélszolgálattal töltenem a drága időmet,10-én Kovács Ákos Tamás ügyfélszolgálati előadó egy meghatalmazási formanyomtatványt küldött a szomszédom lakásával kapcsolatban… Az ügyvéd előtti meghatalmazás, amit addig használtam, amivel a szomszédom ügyeit intéztem, fizettem a számláit a saját bankszámlámról – az nem elég jó! Talán azt várta, hogy utazzam el Londonba, hogy két tanú előtt aláírathassam a tulajdonossal, hogy kifizethetem a számláit… 12-én, amikor már külföldön voltam, újabb értelmetlen levéllel zaklattak az én lakásom átlagfogyasztásával kapcsolatban.
Ugyanekkor, egy újabb fejezetet nyithattam, az e-mailben kapott elektronikus számlák sorával:
2013 június 18-án – Számlakibocsátó : Budapesti Elektromos Művek Nyrt.
Vevőkód : 2200566544 Számlaszám : 800241494539
Fizetési határidő : 2013.06.26.
Összeg : 12.320 Ft
2013 június 23-án – Számlakibocsátó : Budapesti Elektromos Művek Nyrt.
Vevőkód : 3100044412 Számlaszám : 800051854164
Fizetési határidő : 2013.07.02.
Összeg : 9.645 Ft
Utóbb, többszöri levélváltás után kiderült, hogy az ELMŰ-nél lassan esik le a tantusz, előbb kiirnak a rendszerből egy vevőkódot (a 18-i számla), amire már június 7-én nem tudtam mérőállást bejelenteni, de őket nem zavarta abban, hogy 18-án számát bocsássanak ki, majd minden magyarázat nélkül, az új vevőkódra egy másikat.
Június 19-én kaptam egy e-mailt, amiben Toldi Richárdné ügyintéző értesít, hogy: „Szíves tájékoztatásul közöljük, hogy az ELMŰ kereskedői rendszerbe történő regisztrációja az alábbi adatok alapján került elfogadásra: ” itt szerepel a két új vevőkód, ami alapján bejelenthetem a mérőállást, és megnézhetem az e-számlát, illetve fizethetem azokat. Az nem zavarta az ELMŰ-t, hogy ezt a két adatot legkésőbb június 7-ig meg kellett volna kapjam, hogy a mérőállásokat lejelenthessem, és ha ezt időben megkaptam volna, akkor nem kellett volna június 7-én egy csomó időt nyomozással töltenem. És itt jön a harmadik kérdés Dr Kövesdi Zoltán Endréhez:
3. Miért kellett megváltoztatni a vevőkódot egy tarifaváltoztatás miatt? Tudtommal, ha az ELMŰ emeli az árat, akkor sem szokás megváltoztatni a vevőkódot. Most mért kellett még ezzel is megbonyolítani az ügyet?
A történet folytatódik: 21-én kaptam egy újabb e-mailt (már külföldön teszem a dolgom, és a pokolba kívánom az ELMŰ minden ügyintézőjét): „ Telefonos egyeztetést követően az Ön által megadott adatokkal Online Tarifa szerződését ismételten megküldjük Önnek.Kérjük, a mellékelt szerződés egy példányát, illetve kereskedőváltás esetén a szerződés mellékleteként a kereskedőváltáshoz szükséges meghatalmazást aláírva küldje vissza számunkra 2 munkanapon belül az Ön által választott legkényelmesebb csatornán (elektronikusan vagy postai úton), annak érdekében, hogy 8%-os díjkedvezményét minél hamarabb igénybe tudja venni. Amennyiben elektronikusan küldi vissza a szerződést, kérjük, hogy azt válasz e-mailként tegye meg.”
Vagyis, miután beismerik, hogy már telefonon is megbeszéltük ezt az ügyet, újra akarják az egész cirkuszt csináltatni velem! Akkor is, ha itt vagyok Budapesten, akkor is képtelenségnek tartom, nem beszélve arról, hogy az ügyfeleknek kétnapos határidőt szabnak, mig az ELMŰ magára nézve semmilyen értelmes határidőt nem tart be! Egy fontos üzleti tárgyalás-sorozat kellős közepén, külföldön, nem az ELMŰ zavaros ügyintézési szokásai jártak a fejemben, ezért nem a nyomtatványuk kitöltésével és visszaküldésével töltöttem az időt, bár néhány sorban kifejeztem mérhetetlen felháborodásomat. Dr Kövesdi Zoltán Endréhez:
4. Miért kell újra aláíratni egy szerződést az ügyfélel, ha csupán egy olyan adatot változtattak meg, amit eredendően is az ELMŰ tudott hitelesen beírni? Miért kell ennyi értelmetlen bürokratikus lépést megtenniük egy szimpla tarifacsökkentés miatt?
Június 24-én Baksza János Tamás ügyintéző örömmel értesít arról, hogy kifizethetem a szomszédom számláját, vagyis az ügyvédi meghatalmazás mégis jó… még szerencse, hogy nem utaztam el közben Londonba… Most tehát a szomszédom számlája rendben van, csak a sajátom nem stimmel… nincs számlám, amit kifizethetnék.
Június 26-án Mészáros Katalin ügyintézőtől kaptam egy teljesen értelmetlen, zavaros levelet, amiben egyébként a szomszéd 18-i számláját tartja érvényesnek, az én lakásommal kapcsolatban pedig olyan bikfanyelvet használ, amitől rögtön az az érzésem támad, hogy hiába magyar az anyanyelvem, ez ELMŰ-nyelvet nem értem.
Közben június 29-én újabb e-számla-értesítést kaptam: Számlakibocsátó : Budapesti Elektromos Művek Nyrt.
Vevőkód : 3100044412 Számlaszám : 800013764723
Fizetési határidő : 2013.07.15.
Összeg : 10.332 Ft
Csakhogy ez még mindig a szomszédom számlája, csak más összeggel, és más határidővel… Mi van? Teljesen megbuggyantak a nagy melegben?
Július 1-én Forgony Etelka ügyintéző örvendeztet meg egy újabb e-maillel: „…fogyasztási helyre vonatkozóan az Online Tarifa igénylés során megadott mértékadó éves fogyasztás nem felelt meg az Elosztói engedélyes által nyilvántartott és a jelenlegi számlázás alapjául szolgáló éves fogyasztásnak, ezért újra számoltuk az Online Tarifa igénylésekor ajánlott energiadíját, annak érdekében, hogy a tényleges fogyasztásának megfelelő kedvezményben részesülhessen. Az új energiadíjjal kiállított szerződést 2013.06.21-én küldtük meg az Ön részére. Kérjük, a helyes egységárat tartalmazó szerződés egy példányát aláírva küldje vissza részünkre az Ön által választott legkényelmesebb csatornán (elektronikusan vagy postai úton), annak érdekében, hogy 8%-os díjkedvezményét minél hamarabb igénybe tudja venni.”
Tündériek, nem? Hogy aggódnak értem?
Időközben június 5-én, még mindig külföldről, sikeresen bejelentettem a mérőállást, amit persze budapesti szomszédom volt szíves leolvasni, én pedig egy internetkávézóban az ELMŰ által is elismert böngészőrendszeren keresztül (mert a Safarit nem ismeri az ELMŰ, ezért a mobilomról nem tudok belépni az ELMŰ honlapjára) be tudtam lépni. A saját lakásomra vonatkozó számlám még mindig nincs, tehát fizetni sincs módomban. Ha már sikerült belépnem a honlapra, rögtön reklamáltam is, hogy mégis, mi van az én számlámmal? A reklamáció befogadását visszaigazolták.
Június 8-án Baksza János Tamás ügyintézőtől kaptam levelet, hogy „… fogyasztási helyre vonatkozó online tarifa igénylésénél hibásan adta meg a részfogyasztás mennyiségét, ezért a valós kereskedelmi ár nagymértékben eltért az igényléskor kapott ártól. Az Ön kérésére a módosított árral a módosított szerződés megküldésre került, mely aláírást követően visszaküldése nem történt meg Társaságunk részére, így az online tarifával történő számlázás nem lehetséges.”
Szóval, én vagyok a hibás, hogy a május 24-e és május 7-e közötti részfogyasztás, mert a rendszer azt kérte tőlem, hogy olvassam le azon a napon a mérőállást, nem tükrözi az éves fogyasztásomat, ami egyébként logikus, hiszen nyáron sokkal kevesebb áramot használok, mint télen, amikor árammal fűtök. Én azt írtam be, amit azon a napon le tudtam olvasni, de az egész kérdés ostobaság volt, hiszen az ELMŰ mindenkinél jobban tudja, hogy mennyit fogyaszt egy olyan ügyfél, aki rendszeresen leadja a mérőállást.
És akkor az utolsó, mai levelük:
„Tisztelt Ügyfelünk!
A(z) 3100044410 vevőkódjához tartozó Online Tarifa szerződésével kapcsolatban Ön nem támogatott ügyfélszolgálati csatornán ügyintézést kezdeményezett. Szeretnénk felhívni rá a figyelmét, hogy az Online Tarifa szerződés feltételei értelmében Ön vállalta, hogy a jövőben kizárólag Online ügyfélszolgálati felületünkön intézi ügyeit, így amennyiben következő ügyintézése során ismételten nem támogatott csatornát vesz igénybe, egy hónapra elveszíti a tarifával járó kedvezmény jelentős részét.
Köszönjük megértését!
Üdvözlettel:
ELMŰ-ÉMÁSZ Ügyfélszolgálat”
Szóval, még fenyegetnek is, nem csak tehetetlenkednek, több mint egy hónapja. Nekem itt szakadt el a cérna, és kezdtem az ELMŰ igazgatóságot hívni. Nem mintha ez olyan egyszerű lett volna: az ELMŰ honlapján ugyanis csak az ügyfélszolgálat számai szerepelnek, nehogy valaki mást is zaklasson a kedves kuncsaft. A központi számon (12831000) közölték, hogy az igazgatóság nem kapcsolható, mert borzasztóan elfoglaltak, de adtak egy számot, amiről kiderült, hogy megváltozott, de egyébként semmi köze az ELMŰ-höz, egy kft. száma. Vissza a központhoz, most már hajlandók voltak elfogadni az én telefonszámomat, hogy visszahívjanak. Majczán Edina hivott fel, megadta az e-mail címét, hogy oda küldjem, amit ezzel az üggyel kapcsolatban írni szeretnék.
Mint ügyfél, elvi kérdés számomra, hogy nem vagyok az ELMŰ alkalmazottja, ne dolgoztassanak feleslegesen, ne tegyenek fel hülye kérdéseket, és ha már az ügyintézés hatékonyságáról van szó, akkor ne csak a papírral, hanem az ügyfelek idejével, és idegeivel is bánjanak takarékosan! A személyes ügyön túl, éppen azért, mert az elmúlt hetekben egy olyan országban voltam, amelynek polgárai nem tűrik, hogy a monopol-helyzetben lévő szolgáltatók hülyét csináljanak belőlük, mint magyar állampolgár szeretném elérni, hogy itt se tehesse meg egyetlen szolgáltató sem azt, amit velem műveltek az elmúlt hónapban!
Vacsoravendégek
Könnyű vega-vacsora előkészületben…
Miután elkészült az én váram, az egyik legnagyobb öröm, hogy vendégeket hívhatok. Nagyon régi, és újabb ismerősöket, barátokat. Volt itt búcsúbuli is, de most, hogy a súlypont megint Izraelben van, ám elég sokat jövök ide, a „kiscsoportos” vacsoravendégség tűnik a legjobb a formának.
Az első vacsora-vendégek Szilágyi János, Kornis Mihály és a felesége Göczey Zsuzsa volt.
Most már arra is odafigyelek, hogy akiket meghívok, lehetőleg ne ismerjék egymást korábbról, ne tartozzanak ugyanahhoz a szakmai brancshoz, de valami mégis kapcsolja össze őket, azon túl, hogy Magyarországon élnek és én ismerem őket.
A szerdai vacsorára Marthi Zsuzsa várostervező építészt, Virág Tamás szociális munkás-újságírót, és Nej György újságírót hívtam meg. Közös vonásuk, hogy a körülöttük lévő világról mindegyiküknek karakteres véleménye van és azt többnyire meg is írják. Nej Gyuri osztálytársam volt a valamikori MUOSZ újságíróiskolában, már akkor is az Magyar Rádió belső munkatársa. Én csak külsőztem ott néhány évig. Zsuzsát egy szakmai kornferencián ismertem meg, és azóta tartjuk a kapcsolatot, néha sikerül rávennem, hogy a podo-pro.hu-ra is írjon. Tamás szintén írt ide, de őt a nyóckeri lokálpatriótaságunk hozott össze. Sok tekintetben egyet is értünk, másokban vitatkozunk, de ez éppen így jó.
Mi a terved? – kérdezte Zsuzsa, amikor megérkezett, mert feltételezte, hogy „csak úgy” nem hívom vacsorára. Hát, igen, persze, van egy elképzelésem, de nem szervezek sem szakmai, sem politikai összeesküvést. Egyszerűen, szeretnék olyan emberekkel találkozni, kényelmes, otthonias körülmények között, akiket tisztelek, szeretek, érdekel, hogy mit gondolnak, vagy mit csinálnak éppen. Szeretek de nem tudok kis mennyiséget főzni, ezért inkább meghívok néhány embert, és „megetetem” őket. Van jó Vylyan borom, amit egyenesen a pincészettől rendelek. Ez nem nagy trakta ezüst eszcájggal, damaszt abroszon, csokornyakkendős pincérekkel, csak egy könnyű vacsora, rendszerint sok zöldséggel, gyümölccsel, a lényeg, hogy dumáljunk, ápoljunk az emberi kapcsolatokat, megismerjünk olyanokat is, akikkel nem feltétlenül találkoznánk össze amúgy.
Network-nek is mondhatjuk, bár ennek nincs közvetlen üzleti célja, természetesen, de sosem lehet tudni, hogy az ilyen kapcsolatokból mi alakul ki az idők folyamán. Kornis Mihályt egy Bitter Brunóéknál rendezett vacsorán ismertem meg, Korniséknál pedig éveken át voltak szombat esti összejövetelek, ahol Heller Ágnestől Tatár Györgyig nagyon sok érdekes emberrel találkozhattam. Két évtizedes külföldi élet után nagyon jót tett nekem az, hogy egy sor, számomra „új emberrel” jöhettem össze. Most pedig, mivel korlátozott ideig vagyok itt Pesten, még fontosabb, hogy minél több ismerősömmel, barátommal találkozhassak, de egyenként ez elég reménytelen, így „csoportosítom” őket úgy, hogy talán számukra is egy-egy emlékezetes este válik belőle.
Egy a 757 ezerből
A gyerekek nagy családi találkozót szerveztek Magyarországra, anyám 80. születésnapjára. A lányom Kanadából jön a férjével, két gyerekkel, a fiam Ausztráliából a kislányával, én Izraelből. Az esetleges MALÉV-csődről szóló hírek a jegyvásárlás előtti nap jelentek meg a magyar sajtóban. A magam részéről, valószínűnek tartottam, hogy én egy leszek a 757 ezerből, aki elbukta a (fél)repülőjegyét, de azonnal küldtem egy e-mailt a gyerekeknek, hogy még véletlenül se vegyenek a MALÉV-ra jegyet. Utolsó pillanatban, mert már lefoglalták, de még nem fizették ki a jegyet.
Ahogy látom, az én jegyemet még a Wizz Air-re sem tudom átváltani, hacsak nem lesz egy március 24-e utáni akció. Gondolom, hogy azok, akik előrelátón, jóval az utazási szándékuk előtt váltottak jegyet, legfeljebb perelhetnek, de ahhoz, hogy pénzükhöz jussanak, igencsak kicsi az esély.
Megmosolyogtam, hogy a megfeneklést közvetlenül éppen egy tel-avivi járat idézte elő – lesz majd ebből még zsidózás rendesen.