Különvélemény
Sajnálom, hogy nem lehettem ott annak az ötletpályázatnak az eredményhirdetésén, amely a VIII. kerületi Palotanegyed tengelyével foglalkozott. Hallottam a hallgatói ötletpályázatról, ki is fejeztem ellenérzésemet oly módon, hogy „a Palotanegyednek nem ötletekre, hanem rehabilitációs koncepcióra lenne szüksége„.
Tisztelem a szellemi munkát, ezért mindig dühbe gurulok, ha valaminek az előre kódolható értelmetlenségét látom. A Bródy Sándor utca felújítása pedig, úgy tudom, hogy eldöntött tény, vélhetőleg tervek is vannak már, ha a kívülálló számára meglehetősen hektikusan elhelyezett legújabb faültetéseket vesszük alapul. Akkor meg minek fárasztani a hallgatókat?
Ezzel együtt sajnálom, hogy nem voltam ott az eredményhirdetésen, nem találkozhattam azokkal a gyerekekkel, akik pályáztak, így ma elmentem a H13-ba és megnéztem a kiállított tablókat.
Az első pályamunka, ami szembe jött velem, csak dicséretet kapott, én mégis nagyon élveztem az analízisét, helyénvalónak éreztem a probléma-felvetését és nagyon életszerű, megvalósítható ötleteket találtam. Egyszerű lélek vagyok, engem meghatott, ahogy a Guttenberg tér sötét, árkádos épületét „helyére tette” végtelenül egyszerű eszközökkel. Persze, voltak olyan ötletek is, amin jót mosolyogtam, mint például a Bródy 17 üres üzletéből kicsorduló vizes architektúrán, mert ismerem a tulajdonost, és felvillant elképedt ábrázata…
Egész megbékéltem ezzel az ötletpályázattal, mert arra gondoltam, hogy a kerület urai is meríthetnének belőle például a Guttenberg tér sokadszori, legközelebbi felújítása során. Mert jobbak, mint azoké, akik hivatalból tervezték a legutóbbit is…
Aztán a sarokban ráakadtam az I. díjas pályamunkára, és visszakaptam eredeti dühömet – ezt akár öreg építészek is tervezhették volna, olyanok, akik nem sokat foglalkoznak azzal, hogy mi lenne jó a „népnek”, hanem a saját értelmiségi lózungjaikat erőltetik rá a közönségre, kerül amibe kerül alapon! Már az analízis is rémes, olyan mondatokból áll, amelyek nagyon okosan hangzanak, de valójában semmi értelmük sincs. Lebegnek a föld fölött 200 méterrel, mit sem törődve azzal, hogy miképpen élnek ezen a környéken az emberek. Eldobtam magam az üveg-promenádon, meg a „zene, mint összekötő kapocs” koncepción! Az ilyen tervezőket elküldeném sittet hányni pár hónapig, de hozzájuk rendelném azokat is, akik ezt a pályamunkát első díjasra értékelték! Az „álmodik a nyomor” típusú tervek, azoknak az építészeknek az agymenései akik a pénzzel és azokkal sem foglalkoznak, akik azt a pénzt kemény munkával megtermelik! Mert ugye közpénzből vagánykodni jó dolog!
Az első férjem a műegyetemen tanított, és amikor két évtizedes távollét után találkoztunk, megkérdeztem, hogy miért nem tudnak a magyar építészek jó lakásokat tervezni, olyan köztereket, amelyek használhatók és nem pukkadnak le percek alatt az átadás után (lásd. Király utca, Ötpacsirta utca, Pollack tér, stb). Persze, vannak kivételek, de egy kezemen megszámolhatom azokat, amelyek úgy hirtelen eszembe jutnak, miközben az elfuserált házakat, közterületeket holnap reggelig tudnám sorolni, megállás nélkül! A volt férjem realista figura volt mindig, alapos, jó szakember, ezért érdekelt, hogy mi történhet manapság a Műegyetemen… Elmesélte, hogy a tanszéken, ahol dolgozott, két csoportba oszlottak a tanárok minden osztályzásnál. Ugyanarra a tervre az egyik 5-öst, a másik 1-est adott. Az egyik tanárcsoport azt értékelte, ha a hallgató „szárnyal” – minél lehetetlenebb ötleteket rajzolt, annál jobban visongtak a gyönyörűségtől. A másik csoport viszont úgy vélte, hogy az építészet kemény szakma, rengeteget kell tanulni, mire valaki elmondhatja magáról, hogy kapiskálja… éppen ezért, ők alapos szakmai ismereteket vártak el, nem pedig holdkóros ötleteket. A volt férjem szerint az utóbbi tanárcsoport volt kisebbségben…
Építési napló_2.rész
Két nyolc tonnás konténert töltött meg a bontási törmelék – 400 sittes zsáknyi, úgy, hogy a faanyagokat egyik szomszéd a kályhájában újrahasznosítja…
Két ember nyolc napi kemény munkájával bontottuk vissza a lakást arra a szintre, ahová el kell jutni, hogy alapos munkát végezzünk. A legtöbb lakásfelújítás azért félresikerült, mert a megbízó fél bontani. Pedig nem csak a fölösleges falakat kell lebontani, hanem sokszor a szerkezeti hibák okára is csak íly módon lehet rájönni.
Az alapító okirathoz csatolt felmérési terven Tarlós úr nagyvonalúan elfelejtkezett egy fürdőszoba-ablakról, amely ugyan úgy borzalmas ahogy van, és alatta egy mély szerkezeti repedés is, aminek az okát csak akkor értettük meg, amikor lefejtettük a csempét, belülről.
Eredetileg ez egy teljes hosszban lévő nyílás lehetett, amit utólag befalaztak, ezért a téglák nincsenek kötésben, ennek következtében jelenik meg teljes mélységben a szerkezeti repedés. A felújítás tehát ezt is meg kell oldja, mégpedig nem úgy, hogy lemaszatoljuk a repedést, ahogy egy korábbi házfelújítás során tették.
A lakások közötti hangszigetelés javítása érdekében, a magam részéről (oldaláról) mindent megteszek. Az előző felújítás során tégla válaszfalakat bontottunk, most majd ezekből húzunk fel egy nyers téglasort a nappali szomszéddal határos falára. Hosszában félbevágunk minden téglát, hogy ne jelentsen túl nagy terhelést a födémnek. A másik oldalon, ahol olyan lyukacsos a fal, mintha egerek rágták volna meg a gázszilikátot, előbb hőszigetelővel kibélelem és restaurálom (igen, ezt a pepecselő munkát én fogom csinálni, mert nem szeretném ha a munkások egy óvatlan pillanatban a szomszéd fürdőszobájában találnák magukat… Az „én váram” építése során, a fürdőkád lefolyójának bevésésekor véletlenül áttörtek az éppen külföldön lévő szomszédom lakásába – nagyon kellemetlen érzés volt.
A restaurálás után pedig ide egy „térdfalat” húzunk, abban mennek majd a vezetékek. A fal felső vége pedig keskeny polcként húzódik végig a konyhaszekrény mögött a padlótól számított 120 cm magasságban. Még sosem csináltam olyan konyhát, ahol egyáltalán nem volt felső tároló, akkor most ilyen is lesz… a helyi adottságok, sokszor a technikai problémák megoldása adhat egyedi lehetőségeket, csak élni kell velük.
A terv nincs túlbonyolítva. Alig vannak válaszfalak. Ebben, bizonyára annak is szerepe van, hogy az előző projekt során a gipszkartonosok mély lelki sérülést okoztak nekem a szakszerűtlen munkájukkal, azzal a sok problémával, amivel meg kellett küzdenem miattuk. De az igazi ok, hogy nem akarom a teret összeszabdalni apró, kis dobozokra, hanem igyekszem a legjobb formát kihozni belőle.
A külső fal és a kéménypillér között 2.40 méter a távolság, egy „főzési egység”, amit vele párhuzamosan egy szigettel tudok kiegészíteni – itt végre sikerül egy igazi, feminista konyhát kialakítanom!
Mi az a feminista konyha? Nos, az, ami tiszteletben tartja azt aki – legtöbbször még ma is, nőtársaim – főz. A munkafolyamatok jelentős részében nem kell a térnek háttal állnia, hanem amíg aprítja a salátának való zöldséget, mondjuk, arccal a nappaliban lévők felé fordulhat. Az „én váramban” annyira kicsi volt a tér, hogy ha nem akartam, hogy a konyha túl nagy hangsúlyt kapjon, le kellett mondanom erről, de mindig eszembe jut, amikor vendégeim vannak, hogy ez mennyire hiányzik. Most tehát megvalósíthatom, mert a függőfolyosóval párhuzamos teret egyben hagyom, a konyhával kezdem, és a nappali ücsörgő-részével fejezem be, de az egész tér átlátható marad.
A lakás mélyebb részén kerül kialakításra a fürdőszoba és a háló, köztük pedig a „megfigyelő állás” vagy „parancsnoki híd”, azaz a dolgozó-rész, amelyet a padlószinttől felemelek 126 centiméterrel és alá teszem a teljes garderobe-ot a háló felöl, a fördőszoba felöl pedig a háztartási helyiséget. A nappali tere ezáltal nem lesz egy szimpla hasáb, hanem a tér mélysége felé is kinyílik a szemnek. A hatást tovább erősítem azzal, hogy a háló és a nappali között nem hagyományos fal lesz, hanem egy zig-zag szekrény-polcos elem, amibe még a régi tulajdonos által otthagyott üveges szekrénykét is beillesztem.
A lakás alaprajzát ismertem azóta, hogy közös képviselőként minden iratot, tervet átnéztem. Amikor hallottam, hogy eladó, első dolgom volt, hogy készítsek egy skiccet – mit lehet kihozni belőle. A koncepció semmit nem változott az első skicc és a mostani tervek között. Nem azért, mert magamnak nem játszottam le a még lehetséges variációkat. De nem rajzolom meg azt, ami kevésbé jól működik.
Itt például lehetett volna sakkozni azzal, hogy a háló-rész a fürdőszoba mellé kerüljön és a szomszéd falához közelebb tenni a garderobe-dolgozó blokkot. Csakhogy akkor elég „csámpás” lenne a tér, és a háztartási helyiséget nem tudnám betenni a felemelt szint alá, pedig a mosógépnek nem kell 3.4m belmagasságú tér. Mi az előnye annak, hogy a háló közel van a fürdőhöz? Ha éjszaka felébred az ember, hogy pisilnie kell, akkor közelebb van a WC… nem elvetendő szempont, de talán egy 40 négyzetméteres lakásban vannak fontosabbak ennél, amelyek felülírják. A tervezés során minden lehetőséget mérlegelni kell, sosem mondhatja az ember azt, hogy „én így szoktam általában”.
Részleteiben finomodik a terv, még most is, ahogy a bontást befejeztük, újramérek egyes dolgokat, meghallgatom a szakembereket, hová tegyük a légkondit, milyen világítást célszerű betervezni, ám az, hogy a tér uralkodó eleme nem a tv, hanem egy dolgozóasztal, azt hiszem mindent elmond (rólam is).
Öregségre készülök. Anyáméra és aztán az enyémre is, ezért lesz épített, kényelmes zuhanyzó, hosszúkás padlóösszefolyóval, egy nagy fürdőszoba, ahová akár tolószékkel is be lehet menni… Diszkréten, de azt is beterveztem, hogy esetleg itthoni ápolásra lesz szüksége a mamámnak, az éjszakás ápolónő is le tud pihenni, ha kell, de ha az unokáim jönnek látogatóba, akkor ők is hancúrozhatnak a kemencekuckó-emlékeimet idéző pótfekhelyeken… sok-sok apró részlet, amire gondolni kell, ha az ember szeretne olyan lakást összehozni, ahol egy idős ember kényelmesen élhet, jól érezheti magát.
Alig negyven négyzetméter, nem csinálok belőle sokszobás gyufásdobozt, nincs galéria, de mégis megmozgatom egy kicsit a padlósíkot, hogy ne legyen ez a tér egy ormótlan hasáb. Most, augusztus elején, még csak az én fejemben épült fel a lakás, keresem a megfelelő anyagokat, lassan haladok, megfontoltan. A folyamat végén az eredményt is idebiggyesztem a megfelelő fotókkal. Addig érezze át az olvasó, hogy milyen nehéz, de izgalmas kalandba vágtunk…
A sorozat ITT kezdődött.
A következő rész pedig itt olvasható…
Építési napló
Korábban is igyekeztem egy–egy tervezési folyamatot bemutatni, ám minden projekt más, az új feladat számos új problémát vet fel, amit megismerni, talán nem érdektelen.
A most következő sorozattal azt a munkát folytatom, amit, talán építészeknek kellene csinálniuk, ha szükségét éreznék a megrendelőikkel való kommunikációnak, de miután részükről ilyen törekvést nem látok, Az én váram, és a Kétgenerációs lakás sorozat után az Építési napló egy alig 40 négyzetméteres lakás metamorfózisát követi majd.
Anyám 81 éves. Fiatalon versenytornász volt, ami tönkre tette a gerincét és az izületeit. Negyven évesen volt az első gerincműtéte, az utóbbi tíz éve állandó fájdalomban telt… ezért gyűlölöm a versenysportot! Sport igen, verseny a gazdasági szférában igen, de versenysport soha! A gyerekeim sokféle sportot űztek, most is sportolnak, de semmilyen versenyistállóba nem adtam volna őket!
Anyám egy lift nélküli ház negyedik emeletén lakik, volt, hogy két hónapig sem tudta elhagyni a lakását. Hosszas győzködés után megállapodtunk abban, hogy megvesszük azt a kislakást, amit a házunkban, ahol az „én váram” van, már évek óta próbálnak eladni sikertelenül. Most, hogy a fizetőképes kereslet sosem látott mélységbe zuhant, az emberek, ha lakni akarnak, inkább olyan lakást keresnek, ami az igényeiknek megfelel, vagy a már meglévő lakásukat próbálják átalakítani. Ebben az elfuserált, lepukkant lakásban senki nem látta meg a potenciált.
Számomra azért érdekes feladat, túl azon, hogy anyámnak otthont adhat a közelemben, mert a 3 méter 40 centis belmagasság és a kis alapterület téralakítása újfajta kihívást jelent. Ezen felül, a harmadik emeleti lakás (lift van) egy tipikus, pesti gangos házban a közvetlen környezettel való kapcsolat újraértelmezését is felveti.
Az alapító okirathoz készült felmérést egy Tarlós István nevű építőmérnök GMK-ja készítette 1991-ben – nem túlságosan precíz, de kiindulásnak elegendő.
Miután a statikus megvizsgálta a feltárt födémet, válaszfalakat, nyilvánvalóvá vált, hogy minden bontható, tehát a munka első fázisa az összes válaszfal bontásából állt. Természetesen, a kéménypillér marad, az egyik sarkán elhelyezett strangok ( víznyomócső és csatorna) pedig teljes felújításra szorulnak. Ez a társasház kötelessége lenne, és az időzítés is akkor jó, ha éppen a lakás teljes felújítását végzik, de megvallom, a korábbi építkezés tapasztalatai alapján, jobb, ha az én szerelőm csinálja, mintha azt javítja, amit a közös képviselet által biztosított szerelő művel. Így persze én fizetem az egész költséget, de ez tipikus esete annak, hogy az én koromban az idegeim épsége többet ér ennél…
A háznak ezt a részét 1914-ben építették hozzá a már meglévő két szinthez. A Podmaniczky István főrendiházi tag által kérelmezett utcafronti két emeletes bérpalotát az 1880-as években építették. 1908-ban már egy másik tulajdonos, lebontotta az istállókat, és megépítette az összekötő, udvari szárnyat, szintén két szintesre. 1914-ben próbálták 5 emeletesre bővíteni, de az akkori hatóságoknak volt annyi eszük, hogy ezt ne engedjék. Az utcai fronton elkészült ugyan a négy emelet, de az összekötő szárnyat csak három emeletesnek engedélyezték, és az udvar mélyén megmaradt kétemeletesnek az eredeti, 1850-es évek körül épült Podmaniczky-villa, persze jócskán átépítve, ilyen-olyan lakásokká összeszabdalva. Az első világháború után a háztulajdonos mégis elérte, hogy az első udvart teljes egészében négy emeletesre bővítsék, ami miatt az udvar elég borzalmas, kútszerű arányokat kapott, és mind a mai napig számos problémát okoz a két épülettömb közötti durva magasságkülönbség.
A lakás, amit most kibeleztünk, a harmadik emeleten, vagyis 1914-ben épült, Mátrai-födémmel és gáz-szilikát válaszfalakkal, amelyeken a szúnyog döngését is áthallani… Problematikus légudvarral, ami ezen a szinten kezdődik, ocsmány módon néz ki, és a felső szomszédok valamelyike a csikkeket szerette ledobálni ide. Maga a függőfolyosó is Mátrai-födémmel készült, ami borzalmasan érzékeny a vízre, a felette lévő burkolat pedig összerepedezett, vagyis a födém rendesen ázik… a közös képviselet két éve alulról (!) spriccelte be cementtel a vakolatot ledobott vasakat, ahelyett, hogy a probléma okát, vagyis a burkolaton keresztül történő vizesedést akadályozta volna meg először… A ház a hetvenes években átélt egy IKV-s felújítást, amikor lelopkodták a régi gangkorlátokat, benyomták a gyűjtőkéményt, ami már tudjuk, hogy életveszélyes megoldás, mégis ide kötnek bele az alsó szintek gázalapú vízmelegítői… Pár évvel ezelőtt, az akkori közös képviselő 10 millióért felújíttatta a ház kéményeinek egy részét, sok használaton kívüli kéményt is, de a többség által használatos gyűjtőkéményeket kihagyták… A hetvenes években építették a fürdőszobákat, a bejárattal szemben. Nos, ezzel a katasztrófa-halmazzal kell most megküzdenem.
A következő rész itt olvasható…
Nick-udvar – második felvonás
Volt tehát ünnepélyes megnyitó, van aki új nevet is akar adni annak, aminek már van… ez valami hungarista népbetegség? A helyet Nick-udvarnak hívják, sem nem belvárosi passzázs, sem mini Montmarte, vagy egyéb sematizáló marhaság! Talán a mai kurzusnak nem tetszik, hogy az udvart egy kocsmárosról, Nick Sámuelről nevezték el, de abban az időben, amikor ez közkedvelt hely volt, akkor a német, a zsidó, a szerb és horvát bevándorlók is tisztelt polgárai voltak a városnak – mert nagy részt vállaltak abban, hogy felvirágozzon!
Azon túl, hogy a tükék ezen a néven azonosítják a helyet, egy turisztikai kommunikációban is célszerű az egyediséget hangsúlyozni, ahelyett, hogy valami más gyenge utánzataként tüntetik fel.
A földszinti rész felújítása egy szerencsés csillagegyüttállás eredménye volt: éppen új vezérigazgatót neveztek ki a vagyonkezelő Holding élére, és fiatal művészek egy csoportja elszántan „tolta” a projektet. A kezdetben csak 5 millió forintra tervezett felújítás 20 millióba került, ami még mindig nevetségesen kis összeg a felújítás kritikus minimumának megvalósításához, és nem is lett volna elég, ha nem lépnek be a különböző, adományozó pécsi cégek. A jelenlegi helyzet legfőképpen arra bizonyíték, hogy lehetséges egy win-win típusú üzleti modell, ha van hozzá akarat.
Ám ahhoz, hogy ez a kezdeti lépés valóban sikeres legyen, már most neki kellene kezdeni a felső két szint programjának, és üzleti modelljének kidolgozásához. A megnyitóval kapcsolatos egyik cikkben az jelent meg, hogy „az emeleten a jövőben üzleteket, esetleg luxuslakásokat szeretnének kialakítani”. Vagyis, fogalmuk sincs, hogy mire kellene használni a két felső szintet!
Üzleteket említeni egy olyan városban, ahol a sétálóutca-gerincen (Király utca, Ferenciek utcája) több tucat üzlet áll üresen, és a meglévők nagy része is a létéért küzd – enyhén szólva is szakmai tudatlanságra vall. Ha valaki ismeri a három lépcsőházat, az emelkedő terepre rásimuló belső szinteket, akkor azt is tudnia kell, hogy liftet is legfeljebb egy lépcsőházba lehet építeni, de ott sem oldja meg az akadálymentes megközelítést.
Luxuslakásról sem beszél egy hozzáértő, aki ismeri a pécsi lakáspiacot meg az épület tagoltságát, de arról már igenis van mit mondani, hogy egy XIX. századi házban is ki lehet alakítani a XXI. századi, elvárható felszereltséget, és kényelmet nyújtó lakásokat.
Ahogy az első részben említettem, a korszerű lakásokat tartalmazó épület a Széchenyi téren nagyon fontos városszerkezeti elem lehetne, nagy szükség lenne rá, és jó példával szolgálna arra is, hogy egy a magyar gyakorlattól eltérő módszerrel biztosítsuk a megvalósulást. Tekintettel arra, hogy az eddigi, magyar (pécsi) módszerek totális kudarcot vallottak a város érdeke szempontjából – ezzel nap-nap szembesülhet bárki, aki csak a Magasházra, vagy a Tüdőszanatóriumra néz – ideje kipróbálni valami mást. A Nick-udvar lehetne Pécsett az a pilot-projekt, amely kizárja a mutyi-gyanus ügyleteket, és olyan befektetői és városvezetői mentalitást honosít meg, amely hosszú távra gondolkodik, messzemenően figyelembe véve a városi közösség érdekeit, miközben, természetesen, jó üzletet akar kötni, minden résztvevő fél számára. A pécsi vállalkozói közeg nyitottságát már bizonyította a Nick-udvar földszinti részének a felújítása, a Holding is jól vizsgázott ezúttal, tehát erről a platformról érdemes tovább lépni.
A Nick-udvar nem egy klasszikusan jó passzázs, mint például a Gozsdu-udvar Pesten, mert derékszögben megtörik, ezzel a bármelyik oldalán belépő nem látja a kijárat lehetőségét, ami pszichésen visszatartja attól, hogy elinduljon befelé. Ezért kritikus pontja a bejárattal szembeni látvány – a Király utca felől most megoldott, mert a valamikori Nick söröző helyén nyílt galéria elég vonzó látványt nyújt messziről is.
A Széchenyi tér felőli nézet akkor lenne vonzó, ha a Király pizzéria nem csak az ünnepélyes megnyitó alkalmából, hanem rendszeresen üzemeltetne ott egy ízléses kis büfét, mindaddig, amíg az onnan induló lépcsőház nem vezet sehová, vagyis addig, amíg a felső szintek nem telítődnek meg élettel. Sőt, valószínűleg az után is érdemes egy kompromisszumos megoldást találni annak érdekében, hogy a tér felőli nézelődő kedvet kapjon bemenni, akkor is, ha nem ismeri a helyet. Nyilvánvaló, hogy amint a felső szintek tele vannak lakókkal, megélénkül a forgalom, de ezeknek a töréspontoknak a jelentőségét akkor sem szabad lebecsülni, mert miután a Nick-söröző megszűnt a negyvenes évek végén, az udvar sokat vesztett a jelentőségéből.
Az ünnepélyes megnyitó előtti sürgés-forgásban kihasználtam az alkalmat, hogy felmenjek a lépcsőházba, ahonnan a nagymamám lakása nyílt. Az elhanyagoltság, a kifosztottság szívbemarkoló, de az eredeti szépség felvillantja a házban rejlő lehetőségeket.
Az utcai fronton nagy, egybekapcsolódó terek vannak, amelyeket gyerekkoromban ügyvédi munkaközösség, lapszerkesztőség, és hasonlók foglaltak el. Vétek lenne, ha ez történne most is.
Bár ezekben a terekben nem könnyű a mai igényeknek megfelelő lakásokat kialakítani, de éppen ezért kell sokszoros szellemi energiát befektetni a programalkotásba.
Az első emeleten van egy udvar, egyik oldalán függőfolyosóval, a másik oldalán egy abszurd képződménnyel – „pincelakás” a földszint és az első emelet közé beékelve.
A II. világháború után össze-vissza szabdalták az elegáns polgári otthonokat, voltak ebben a tömbben borzalmasan rossz lakások is – nem érdemes nosztalgiával tekinteni rájuk.
Ám a mai technológiákkal olyan lakókörnyezetet lehetne itt kialakítani, amit igényes emberek megfizetnének. Van ahol a kislakások adekvátak, van ahol a nagyok, az utcai fronton a látvány lehet erény, a belső udvarra nézőkben a csend, a passzázsra nyílókban pedig a mozgalmasság. Mivel sokfélék vagyunk, különböző elvárásokkal, sokféleképpen izgalmas lakásokat kell tudni itt kialakítani.
Első lépésben program-szinten, hogy valós üzleti tervet lehessen készíteni, aztán, ha sikerült megtalálni a kölcsönös érdekeltséget, ami a megvalósíthatóság alapja, akkor az építész kreativitás is kitombolhatja magát.
De az álmok csak akkor valósulnak meg, ha van rá pénz. Pécsnek pedig nincs pénze, nagyon nincs pénze… úszik az adósságban, ráadásul az egész országban van egy külföldi befektetők-ellenes közbeszéd, amit elég jól értenek a potenciális befektetők. Hiába van tehát szabad tőke a világon, a pécsi ingatlanbefektetéseket ez aligha érinti, hacsak nincsenek olyan elkötelezett emberek, akik képesek meggyőzni a befektetőket, hogy dacára mindennek, érdemes. Ehhez nem elég idelátogatni egy-két napra, nem elég megvendégelni a pénzes embereket, hanem alapos számításokkal kell bebizonyítani, hogy hosszú távon kifizetődő a befektetés.
A tisztességes befektető szemszögéből a magyar mutyivilág taszító. Ez, legfeljebb azokat vonzotta, akik azonnali hasznot akartak húzni, és hajlandók voltak maguk is a szürke-fekete zónában munkálkodni. Ez aztán meg is látszik a városon. Azok a befektetők, akikre a városnak szüksége lenne, nem osztanak vissza pénzt a döntéshozóknak, működésük minden mozzanata átlátható, és hosszútávú befektetéseikhez kiszámítható törvényességi és gazdasági környezet szükséges. Ha a mai városi vezetés hajlandó ezeket a feltételeket biztosítani, akkor lesz befektető a Nick udvarra. Minden egyéb üres kifogás.
Marcus Goldson lakásgaléria
Amikor elkészült a kétgenerációs lakás zöld része, elküldtem néhány munkaképet a tulajnak… Hú de zöld – jött a válasz.
Kétségtelen, a falak, a csempe egy része és a lépcső körüli beépítés bizony zöld. De nem véletlenül. Hatalmas falfelületeink vannak, amelyek képekért kiáltottak, és a képek, különösen Marcus Goldson színes képei a zöld háttér előtt nagyobb hangsúlyt kapnak.
A fotózáskor még a viszonylag szerény kiállítási anyag volt a falakon (6 eredeti és 15 nyomat), ma áthoztuk az egyik közeli galériából az ottani, teljes anyagot, vagyis még 18 eredeti képet) – még mindig távol áll attól, hogy zsúfolt lenne…
Marcus képeibe első pillantásra beleszerettem. Mivel Magyarósi Csaba cikkében említette hogy a művész saját galériája megszűnt, azon nyomban írtam egy e-mailt, hogy szívesen adunk teret a képeinek, és ha ezzel segíthetjük a megélhetését, annál jobb!
Marcus Goldsonnak fantasztikus képei vannak Afrikáról a Közel-Keletről, de ebbe a lakásba csak a budapesti élettel kapcsolatosakat válogattuk, meg néhány, gyönyörű, vagy vicces női aktot – nem hiszem, hogy a tulaj felesége rossz néven venné…
Már az én várammal kapcsolatosan is hosszasan problémáztam a falak dekorációján, pedig ott, alapvetően a tégla-boltozat uralta a teret – nagyon kevés képnek hagyva helyet.
A kétgenerációs lakás kisebbik részén a kék kétféle, de telítettségben egymástól elég távol álló árnyalatokat választottam, ezért a világoskék néhol majdnem fehér, a ráeső fénytől függően, a sötétkék pedig néha majdnem fekete érzetet kelt.
A zöld lakásban azonban a sötét és a világos zöld egymáshoz sokkal közelebb álló árnyalatban jelenik meg, ettől aztán zöld itt minden, legfeljebb a fénytől függően picit halványabbnak vagy erősebbnek tűnik. Éppen ezért az én dokumentálásra alkalmas, de nem művészi igényű fotóimon ugyanaz a zöld szín más-más árnyalatú.
Az eredeti képek (pasztell vagy akvarell) különböző, üvegezett fa-keretekben vannak, a nyomatok pedig keret nélküli üveg mögött. Szívem szerint, még vagy tucatot kitettem volna (fal van bőven), mert Marcus képei a maga groteszkségében is szerethető Budapestet hoznak még közelebb, kizárva ennek a városnak a sötétebbik részét, amivel nap-nap találkozunk.
Magyarországra turistaként jó jönni – az itt élők számára ez bizonyára nem nagy vigasz, de lehet egy optimista kibontakozás kezdőpontja – rá kellene erősíteni arra a színességre, amit az idelátogató első pillanatban lát, mielőtt még észrevenné az elhanyagoltságot, az emberek sokaságán uralkodó depressziót.
Huszonöt évvel ezelőtt, amikor megnyitottam a saját irodámat Tel-Avivban, rengeteg adósságom volt, ezért a napi, tervezői munka mellett, hetente háromszor, esténként pincérkedtem.
Nagyszerű főnököm volt, Sosána, gyerekkorában, Budapesten Zsuzsikának hívták, aki hatalmas mázlival túlélte a Holokausztot. A felszabadulás után azonban akadozott a gázellátás Pesten, és egy ki-bekapcsolás során majdnem megfulladt a tűzhelyből ömlő gáztól… az édesanyja ekkor sokkalt be, és küldte az alig 12 éves lánykát az Aliyat Hanoárral Erec Izraelbe.
Sosána Isten áldotta tehetséggel komponálta újra a magyar ízeket a sivatagi homokon, egyik éttermet a másik után nyitotta. Másfél évig dolgoztam nála – élveztem minden percet, pedig elég nagy hajtás volt este hattól éjjel kettőig. Fantasztikusan bánt a vendégekkel – ha tizedét tudnák a magyar éttermek vezetői, akkor betegre kereshetnék magukat…
Ha egyszer a melldöngető magyarkodás és az önbizalom-hiányos paranoia között, ennek az országnak a népessége megtalálná a valós értékeit, amelyeket felvállalva őszinte örömmel fogadná azokat, akik ide látogatnak, akkor mind mentálisan, mind anyagilag sokat javulna a helyzetük.
A terápia kezdete lehetne az, hogy megtanulnak mosolyogni: magukra, reggel a tükörbe, a szomszédra, amikor kilépnek az ajtón, a bolti pénztárosra, amikor betérnek oda, a munkatársaikra, az ügyfelekre, akiknek nem „segíteni”, hanem kitűnő szolgáltatást kell nyújtani…
Legutóbb, amikor „oszkároztam” (a magyar telekocsi-rendszer, amivel eljutok az országba bárhová, anélkül, hogy a MÁV nevű szörnyszülött szolgáltatásait venném igénybe) az egyik sofőr elmondta, hogy aznap egy spontán jótétemény adta a legfőbb örömet számára: a szuperban az előtte álló lányka nem tudta kifizetni azt, amit venni akart, ezért félretették a pénztárban. Ő megvette azt is, és utánavitte – apróság volt, pár száz forint, de a kislánynak fontos. „Olyan jó volt adni, hogy valójában önző módon, magamnak szereztem örömet azzal, hogy kisegítettem” – vallotta, és mennyire igaza van!
Adni – egy mosolyt, egy kedves szót, kéretlenül kisegíteni valakit – jó érzés, ami szétárad az ember testében, jobban érzi magát tőle, boldogabb lesz a napja. Ha az ide látogató turistákra nem úgy tekintenének, mint a zsebmetsző az áldozatára, hanem azzal az öntudatos, de befogadó figyelemmel, ahogy ezt egy jó vendéglátó teszi, akkor sokkal többen jönnének ide szívesen, és térnének vissza többször is.
A megújult lakásba, néhány napja ellátogatott az eredeti tulajdonos. Szerették, amit láttak. Már nem gyászolják fiatalságuk szinterét – le tudták zárni azt a kort, mert megnyugtatóan új kezdődött – ez őket is, engem is örömmel tölt el. Talán, egyszer a ház lakói is megértik, milyen hasznos számukra is, ha egy-egy lepusztult lakás megújul… erről írok majd a következő részben.
A sorozat ITT KEZDŐDÖTT
Nick udvar
Szeretnénk ezt valami jó dolog kezdetének látni – a Nick udvar földszintjén helyi képzőművészek egy csoportja talált alkotó-bemutató teret. Pontosabban szólva kiharcolta, hogy legyen.
Megvallom, én meglehetősen szkeptikus voltam, amikor az első hírek érkeztek arról, hogy a Gerillart Kulturális Közhasznú Egyesület és a Pécs Holding Zrt. együttműködéseképpen részben felújítják a Nick udvart. „Állagmegóvó felújítási munkák, a lehető legkisebb költségszinten” – hát, ettől nem sok jóra számítottam… ehhez képest igazán kellemes meglepetés volt az elmúlt szombaton „beleselkedni” a megnyitás előtt álló udvarba.
A Pécs Holding jó ideje nem jeleskedik a vagyongazdálkodásban – ennek az okát is érdemes lenne már megvizsgálni -, azonban most, kivételesen, jó lóra tettek, amikor Timár Krisztiánékkal kötöttek megállapodást.
Nem tudom, hogy mi a helyzet a beígért „fejlesztési koncepcióval”, ami 30 millióba kerül, és mindenki bele is szólhat – hallott valaki erről, esetleg éppen beleszólogatnak a pécsi polgárok?
Nos, én nem kérek 30 milliót azért, hogy most leírom – szerintem, mit kellene tenni:
1. Az önkormányzat ne vállalkozzon felújításra, ne költse a közösség pénzét, hanem csak képviselje a közösségét érdekét!
2. A város érdeke, hogy a Széchenyi téren ne csak intézmények és szálloda legyen, hanem lakóépület is!
3. A Nick udvart építése óta igencsak megváltoztak a lakásokkal kapcsolatos elvárások, de ezek a régi házak valami csodálatos módon képesek befogadni az új funkciókat is, ha az ember elég türelmesen, és kellő alázattal nyúl hozzájuk!
4. Kellő szakértelemmel, a jövőbeni, fizetőképes kereslet igényeit szem előtt tartva, készíteni kell egy olyan programot, amely az épületben lévő potenciált kihasználja, anélkül, hogy emeleteket építene rá, vagy bármilyen formában meggyalázná az elődök által létrehozott értéket. Ezt a programot ne készítse építész, mert ez nem az ő dolga, de ne is önkormányzati hivatalnokok, mert nem értenek hozzá!
5. Legutóbb 800 millióért majdnem eladták egy noname befektetőnek – jó, hogy közbejött a válság. Ugyanis a helyes menetrend nem az, hogy elpasszolja az önkormányzat, majd reménykedik, hogy az új tulajdonos felújítja az ingatlant – felelős önkormányzat, annak vagyonkezelője nem ezt teszi, hanem a következőképpen állapodik meg a befektetővel:
– tegyük fel, hogy az ingatlan mai formájában 1 milliárd forintot ér, ez a vételár,
– az alaposan elkészített program és költségvetés szerint 2 millárd a felújítási költség, amely költséget azonban egy hosszabb távú befektetéssel ki lehet gazdálkodni, ha jó a befektető, tehát a város feltétele, hogy a befektető letétbe helyezi a felújítási költséget, majd a letéti bankszámláról szoros, átlátható módon vezetett elszámolással fedezi a felújítást, majd pedig a vételárat a lakások kiadásából származó haszonból törleszti néhány év alatt a város felé. Ennek az összegnek a felhasználásáról a város közmegegyezéses módon dönt – nem zuhan bele az adósságtörlesztésbe, hanem csakis olyasmit fedezhet, amit a pécsi polgárok fontosnak tartanak.
A befektető tulajdonába mindaddig nem juthat 100%-osan az ingatlan, amíg a felújítást nem fejezi be, illetve, a vételárat nem törleszti. Ezzel a módszerrel elkerülhető, hogy a Magasház, a Tüdőszanatórium és hasonlók sorsára jusson az épület. Célszerű, ha a befektető mindaddig, amíg minden tartozását nem törleszti, nem adhat el lakást, csak bérbe adhatja, ám a bérbeadás lehet lizing-tipusú is, igy a folyamat végén a lakók tulajdonába kerülhetnek az egyes lakások. Ilyen módon hosszú évek során kontroll alatt tarthatja a városvezetés a befektetőt, de ami még fontosabb, hogy a befektető tudja, hogy a felújítás befejezésével nem szabadulhat meg a háztól, tehát érdemes neki minőségi munkát végezni.
Persze, van ennek a módszernek néhány hibája:
1. Mutyi-országban nem lehet sunnyogni a pénzzel – a döntésben résztvevők nem is számíthatnak arra, hogy nekik, személy szerint bármilyen anyagi hasznuk származik ebből az üzletből…
2. A mai döntéshozók nem tudhatják, hogy pár év múlva is ők lesznek azok, akik az erkölcsi győzelmet learatják…
Viszont van néhány nem elhanyagolható előnye a város számára:
1. A befektető, legyen az bárki, kénytelen jó minőségben felújítani a házat.
2. Végre élő emberek néznek ki a Széchenyi téri ablakokból.
3. Mivel ez egy minőségi felújítás, a lakások minden bizonnyal nem lesznek olcsók, de ez azt is jelenti, hogy fizetőképes, a városi környezetet értékelő népességgel gyarapodik a belváros, akik a környező üzletekben, kávéházakban fellendíthetik a forgalmat, és a belvárosba visszatérő élet beindíthat egy pozítiv spirált a helyi gazdaságban. Ezzel a belvárosi területek tágabb körben is felértékelődnek, amely újabb bevándorlást eredményezhet, és a gazdasági élet további fellendülését… A belvárosban iszonyúan sok az üres, pusztuló épület – gazdálkodni kellene velük, mégpedig olyan városra kiterjedő komplex szemlélettel, amely ma nem létezik Pécsett.
A téma itt folytatódik…
Partnerség
A kommunikáció szerepe a városgazdálkodásban
A pécsi stratégiai tervezés kapcsán kritizáltam a lakossággal való kommunikációt. Azért, mert nem volt elég hatékony. Persze, mondhatják sokan, hogy már az is eredmény, ha egy városvezetés igyekszik kialakítani egyfajta párbeszédet a helyi lakossággal. Remek, de akkor csináljuk ezt a lehető legjobban! Mert vannak jó példák, van hozzá módszertan, és ha belefektetjük azt a munkát, amit egy város „beszkennelése” jelent, megsokszorozhatjuk az eredményeket!
Belátom, hogy csak olyan településeken lehet kialakítani jó kommunikációt, ahol az önkormányzati vezetésben megvan a hajlandóság, már vannak próbálkozások, esetleg jó eredmények is, és a felelős vezetők felismerték a kétirányú kommunikáció hasznosságát – egyfelől az eredményesebb szolgáltatások kialakításában, másfelől a lakosság támogatását tekintve. Magyarul, az a politikus, aki viszonylag eredményesen dolgozik, és szeretné még jobban tenni a dolgát, az megteremti annak lehetőségét, hogy az önkormányzat területén élők, dolgozók, vagy csak rendszeresen odalátogatók észrevételeit begyűjtse.
Az „Integrált városfejlesztési stratégia” (IVS) része az úgynevezett „partnerség”, ami azt jelenti a magyar gyakorlatban, hogy ha budapesti kerületről van szó, akkor megküldik a szakmai anyagot a szomszédos kerületeknek, a fővárosnak, néhány civil szervezetnek, esetleg szerveznek lakossági fórumot. Ezek a lakossági fórumok általában úgy néznek ki, hogy az önkormányzati vezetők, szakemberek elmondják a mondandójukat, majd „hozzá lehet szólni”… Ezek kerete többnyire alkalmatlan arra, hogy a problémák, vagy a javaslatok teljes mélységükben terítékre kerüljenek. A lakók panaszkodnak egy kicsit, és ha befogadó az önkormányzat, akkor az általános dolgok valamilyen formában bekerülnek a stratégiai célkitűzések közé. Azonban elvész az a lehetőség, hogy az önkormányzat vezetőihez a hasznos, lakossági javaslatok valóban eljussanak, és ami még fontosabb, hogy a lakosság szorosan együttműködjön az önkormányzattal a közös célok megvalósítása érdekében.
Annak idején a mamám, mint kezdő edző, nem elégedett meg azzal, hogy majd jelentkeznek a tornázni akaró gyerekek, hanem „beszkennelte” a helyi iskolák tanulóit – módszeresen feltérképezte az összes általános iskola, összes tanulójának képességeit azzal, hogy meglátogatta a tornaórákat. A város minden általános iskolájának minden tornatanárával felvette a kapcsolatot, a naptárát beosztotta úgy, hogy minden osztályt lásson. Akit tehetségesnek ítélt, annak adott egy kis levelet a szülőknek címezve – érdemes a gyereket külön-tornára küldeni. Így toborozta azokat a lányokat, akik két év kemény munka után megverték az országos bajnok-csapatot…
Jellemző a magyar állapotokra, hogy ezek után nem sokkal, anyám elvesztette az állását, mert a hatvanas évek elején külföldi torna-versenyekre járni nagyon jó üzlet volt, és az akkori csókosok sem szerették volna elveszíteni. Mit nekik a magyar torna-sport dicsősége a világon, ha közben egy vidéki edző elveszi ezt a lehetőséget tőlük…
Az a polgármester, aki nem populista lózungokra akarja építeni a jövő évi választási kampányát, akinek tényleg fontos a lakosság bizalma, és hosszútávon, jó munkát akar végezni, annak elengedhetetlen a településén élők tudásának integrálása a jövőbeli döntések előkészítésének során.
Igaz, egy-másfél év nagyon kevés idő arra, hogy közepes város, vagy egy budapesti kerület lakosságát beszkennelje valaki, de a szisztematikus munkát akkor is el kell kezdeni, ha a választásokig nem lesz teljes a felmérés. Valójában ez a munka sosem fejeződik be, hiszen a város dinamikus jelenség, de már a részeredmények is minőségi javulást hozhatnak az önkormányzati vezetés és a lakosság viszonyában.
Az alapvető különbség, hogy ELŐBB KÉRDEZZÜK A HASZNÁLÓT, és csak aztán mondják el a magukét a szakemberek és a politikusok, olyan gesztus, amit Magyarországon meg kell tanulni – éppen ezért példa értékű lenne, ha egy bátor politikus felvállalná már most. A politikai bátorságon túl, a „szkennelést” lebonyolító csoport úgy tud hatékonyan dolgozni, ha az első pillanattól szoros munka-kapcsolatban van a helyi médiával. Helyi újságok, rádió vagy tv-állomások érdekeltek lehetnek abban, hogy folyamatosan, „tálcán kapják” a híreket, a vita-témákat.
Az első lépések…
Az alapos munkának két nagy ellensége van Magyarországon: az egyik a négyéves választási ciklusból fakadó rövidtávú gondolkodás, a másik a protekcionizmus. Mert ha egy politikus felismeri, hogy a kerületének, a pártjának és saját magának is nagyon jót tenne, ha elkezdenék a szisztematikus felmérést, kérdéses, hogy van-e a látókörében olyan szakember, aki a városgazdálkodáshoz és a kommunikációhoz is ért, van elég ismerete, tapasztalata, hogy ezt a hatalmas munkát koordinálja, és folyamatosan produkáljon eredményeket, vagy csak olyanok vannak, akik elvállalják a munkát, mert kell a pénz, de igyekeznek azt letudni, de nem érzik, hogy micsoda felelősség nyomja a vállukat. Pedig itt éppen a HOGYAN a legfőbb kérdés.
A legnagyobb feladat az, hogy „ne maradjon ki senki” – ahogy a mamám gondoskodott arról, hogy egyetlen potenciális tehetség se kerülje el a figyelmét a városban, úgy a nagy település-szkennelésben is az a lényeg, hogy egyetlen ember se érezze, hogy őt kihagyták… Tehát ez nem egy értelmiségi vircsaft, hanem egy olyan területi és társadalmi feltérképezés, amely mindenkihez el kell jusson. Persze, nem egy népszámlálás-szerű zaklatásként, hanem csakis, mint lehetőség, amivel aki akar, az él, aki pedig csak szemlélődni szeret, azt is megteheti. Mi kérdezünk, aki akar válaszol, és az ebből kialakuló helyzetképet azonnal és következetes rendszerességgel el kell juttatni az érdekelt lakossághoz – mindezt még mindenféle döntés, illetve szakmai program előtt!
Az egyik legproblematikusabb dolog a városrendezési tervekben, hogy az idő-faktor valahogy elvész… egy-egy projektnek lehet határideje, de egy városban végbemenő változásnak csak jelei vannak. Mégis, a legtöbb városstratégia kitűz egy határidőt, lehetőleg jó távolit, Pécs esetében 2030-at, mert 2020-at már túl közelinek érezték, hogy a sok légből kapott ötlet megvalósuljon… Ez egy problémákkal teli városban rettenetesen idegesítő dolog , hiszen a honpolgár már ma szeretné egy picit jobban érezni magát! A jó városrendezési tervek ezért ugyan kitűznek stratégiai célokat, de arra is nagyon konkrét programot adnak, hogy holnap mi lesz jobb. E nélkül ugyanis nem lehet értelmes együttműködést kialakítani.
Az együttműködés másik fontos pillére az, hogy azok az emberek, akik minimális aktivitást fejtenek ki a lakókörzetükben, érezzék, hogy javaslataikra valóban odafigyelnek. Mint aki 2004 óta „hinti az igét” Budapest jövőjével kapcsolatban, számtalanszor tapasztaltam, hogy bizonyos politikusok figyelmét felkeltették a gondolataim, olyannyira, hogy mint saját bölcsességüket adták tovább – rémesen undorító viselkedés, azon felül, hogy nem is praktikus. Egy politikusról alkotott választói véleményben annak is komoly szerepe van, hogy az illető milyen szakemberekkel veszi körül magát, és azok tudását mennyire tiszteli. Természetesen, egy politikus át kell vegyen szakmai következtetéseket, ám ennek a hiteles módja az, hogy a szövegében idézi a forrást. Képzeljük el azt a szituációt, amikor a polgármester egy tv-interjúban megemlíti, hogy xy helybeli lakos azt javasolta, hogy… és az önkormányzati szakemberek most ezt vizsgálják, és szeretnék minél nagyobb körben megvitatni… – mennyit nőne a polgármester a választói körében?
A kommunikáció nem csak arról szól, hogy a politikusok, vagy szakemberek tudatják az emberekkel, hogy mi lesz, hanem ennél semmivel sem kevésbé fontos az, hogy megtudják az emberek véleményét arról, hogy ők mit is akarnak. Majd, ha ez már világos, akkor képesek legyenek egy folyamatos párbeszédben kialakítani a közmegegyezéses döntést. Nem egyszerű dolog. Különösen olyan, tekintélyelvű országban, ahol évszázadok óta a helyi földesúr hatalma mindenki felett áll – meg kell tanulni oda-vissza, szemmagasságban kommunikálni. Bár ez az út a nehezebb, de a másik járhatatlan már a XXI. században.
Magasház – mint jelkép
Valahol azt írták, hogy a Magasház Pécs negatív jelképe – ha ez igaz, akkor nem elásni kell, hanem megfordítani: pozitív jelképpé avatni azzal, hogy nincs az a rossz, amit nem lehetne jobbra változtatni az emberi akarattal! Lehet a problémákkal való szembenézés jelképe, az új generációk új szemléletének jelképe, a nyavalygás helyett a tetteké, a tespedtség és a korrupció helyett a kreativitásé és a jövőbe vetetett hité… a pécsieken múlik!
Azért nem szabad lebontani, mert túl régóta van ott ahhoz, hogy csak úgy eltüntessék, mint a kellemetlen utcanévtáblákat, szobrokat, miegymást, amivel szembenézni nem hajlandó a magyar. Mert egyszer már fel kell vállalni a múlt hibáit, tévedéseit, és megoldani azokat a gondokat, amelyeket az elődök hagytak hátra! Sose lesz szabad ember az, aki mindig elfordítja a fejét, amikor tükörbe kéne már néznie!
A pécsi Magasház most a kudarc jelképe, és az is marad, ha a földdel teszik egyenlővé – a gyógymód éppen az, hogy közös erővel kitalálják, hogy ha már ott van, akkor mire is lehetne használni. Nem azt, hogy a kormányzat mire tudná használni, hanem azt, hogy mi lenne jó a városnak!
Korábban tettem egy kísérletet arra, hogy a magam szakmai elképzeléseinek alapján tegyek javaslatot, ám nem a végeredmény, hanem a folyamat a lényeg – a pécsieknek maguknak kell megoldaniuk ezt a leckét. Itt is a programalkotás a központi probléma, ha közmegegyezés születik, már sokkal kisebb gond befektetőt találni.
Bár Pécsett nem a Magasház az egyetlen balul sikerült projekt, hemzseg a város az ilyen elfuserált építményektől, mégis ezt kell elsőként megoldani – azért, hogy láthatóvá váljon a kudarcból sikerré alakulás új jelképe. Aztán jöhet a Tödőszanatórium, a Fema és a többiek – ha a legproblematikusabb darab ott lesz a pécsiek szeme előtt, már mint a tehetetlenség leküzdésének sikeres jelképe, akkor minden könnyebben megy majd.
Az épület állapota napról napra romlik, de erre nem az a válasz, hogy akkor gyorsan bontsuk, hanem az, hogy a hanyagságot fel kell számolni, az épületet meg kell tisztítani az oda nem való dolgoktól, és mielőbb el kell kezdeni a társadalmi párbeszédet a jövőjéről. Ronda nagy betontuskó, de vannak olyan tervezők, akik az ilyenektől kapnak ihletet – ha van egy oda illő program, akkor jó ház is válhat belőle. Persze, sokba kerül, de egy új, korszerű házat építeni is sokba kerül. Egy épület értékének alig 30%-a a szerkezet, a többi mindaz, amitől lakható, használható lesz a mai igényeknek megfelelően. Ha jó a program, akkor megtérül a befektetés. A jól végzett, alapos munka sikere fordulópontot jelenthet a város számára – igen, képesek vagyunk nagy dolgokra! Ettől a közös élménytől válik egy tömeg erős közösséggé. Pécsnek pedig éppen erre lenne szüksége, mindenekelőtt.
A Dreschler-palota jövője
Ha az ok-okozati összefüggéseket vizsgáljuk, akkor számomra egyértelmű, hogy a mai kilátástalan káosz mélyén a magyar honpolgárok öntudat-nélkülisége az ok – hogy eltűrik mindazt, amit a mindenkori hatalom sakkozik a fejük felett. Nem vagyok, és nem is akarok politikus lenni, nem buzdítok semmilyen forradalomra, amúgy sem hiszek a forradalmakban, hanem csak a megfontolt lépésekkel előre haladó, következetes reformokban. Mivel egy olyan társadalmi reform, amire Magyarországon szükség lenne, minimum két generáció alatt, ha végbemegy, nekem már erre időm nincs, inkább kivonom magam az országból, amennyire csak lehet, ám éppen ez a helyzet ad összehasonlítási alapot, lehetőséget arra, hogy elmondjam, miként kellene működnie egy városi vezetésnek ahhoz, hogy az itt élők jobban érezzék magukat…
Nos, a Balettintézet és a Magasház is egy-egy mintapélda lehet a döntéshozatal folyamatára egy valódi demokráciában, ahol a hatalom és a népfenség is ugyanabba az irányba halad. Látszólag a két épület esete nagyon különböző – az egyik elismert szépség az elegáns Andrássy úton, a másik a panel-gigantománia vidéki példája. A közös, hogy üresek, és a tulajdonosuk nem tesz semmit azért, hogy ez ne így legyen. De a történet nem itt kezdődött…
A Dreschler-palota eredetileg elegáns lakóház volt, az ország gazdasági fellendülésének idején, amikor sikk volt az akkori Sugár úton lakni, és a befektetők ismerték a várost, azt a társadalmat, amely igényeire kitalálták a maguk befektetéseit… és volt egy Közmunkatanács, amely ésszerű keretek közé szorította a profitéhséget… az akkori rendszer működött.
Aztán a szocialista állam rátette a mancsát mindenre, és addig rohasztotta a belváros épületállományát, amíg maga is elhitte – értéktelen. A város szélén épített…
A hatalomváltást a problémáktól való menekülés és a harács motiválta, ennek pedig kiválóan megfelelt az, hogy potom pénzért elkótyavetyéljék mindazt, ami valóban érték, ám a pusztulás azon állapotában rá lehet fogni, hogy értéke annyi, amennyi. Ebből remekül meggazdagodott néhány ember, és a játékba beszálltak külföldiek is, akik különösebb kulturális kötődés nélkül, a szimpla üzletet látták. Nem rájuk kell haragudni, vagy a bűnbakot keresni, hanem azokban, akik verik a mellüket a nagy népnemzeti hazaszeretettől, ám készséggel együttműködtek a fosztogatásban.
Megkérdezte valaki, hogy mit érdemes kezdeni egy bérpalotával a XXI. századi Budapesten? Mi az adekvát funkció, amely biztosítja hosszú távon a szükséges befektetés megtérülését, miközben a város is maximálisan profitál belőle? Mert ha ez a kérdés felmerült volna, akkor szembe kellett volna nézni az ennél is alapvetőbb kérdéssel, miszerint Budapesten, egyáltalán Magyarországon, a befektetők és a település lakosságának érdeke össze van hangolva úgy, mint amikor Budapest a fénykorát élte, a XIX-XX század fordulóján? A válasz egyértelműen – nem! Nincs itt semmi összehangolva, a mutyi attól működik, hogy mindenki mindenkivel ellenérdekelt, és erre a jogszabályok még ráerősítenek.
A helyi adók kuszasága, az iparűzési adó maga azt üzeni, hogy ne légy sikeres! Bizonyítsd be, hogy nagyon szerencsétlen vagy, mert akkor egy csomó támogatást kaphatsz, ellenben, ha sikeres vagy, akkor újabb és újabb terhekkel pakolnak meg… Nem lehet sikeressé tenni egy várost, ahol mindenki azt kell bizonygassa, hogy szerencsétlen!
Sikeres üzleti tevékenységet, befektetést, jól meg kell tudni tervezni. A jó terv elkészítéséhez átlátható és minél kevésbé változó feltételrendszer szükséges. Éppen azért, hogy a vállalkozás nyereséges legyen, de ne kényszerüljön szabad rablásra ahhoz, hogy a sűrűn változó feltételek mellett is fennmaradjon. Magyarországon épeszű ember nem kezd semmilyen szolid nyereséggel kecsegtető vállalkozásba, hiszen a szolid nyereségét bármikor elhappolja egy újabb adó. A bizonytalan feltételrendszer taszítja a normális embereket is a szabad rablás vagy az adócsalás felé, sokszor akaratuk és habitusuk ellenére, a félelem okán.
Attól, hogy az iparűzési adó a vállalkozás sikerességétől függően változó érték, tulajdonképpen az önkormányzat is a lábába lő, hiszen nem tudja pontosan tervezni a bevételeit – az mások munkaképességén áll vagy bukik. Ha az ingatlan műszaki paramétereihez kötné a helyi adó mértékét, akkor nemcsak az önkormányzat, hanem a vállalkozás is pontosan tudná tervezni a jövőjét – a helyi, bázisadó a költségek egyik eleme.
A Dreschler-palotát hosszú távra tervezték – abban az időben (1886) lehetett… a MÁV Nyugdíjalapjának volt az elegáns bérháza – előtakarékosság, jó befektetés, amiből később tisztes nyugdíjat fizethettek (volna), ha a politikai széljárás nem dönti romba a terveket. Eltelt fél évszázad, és ma újra lehetne előrelátó üzleti terveket készíteni, valós igények alapján, ha volna, aki ezt képes lenne körültekintően megfogalmazni. A korrupt hivatalnokok és a várost nem ismerő külföldiek fantáziája a szállodáig terjedt, de azt sikeresen megmattolta az építésügyi előírás, amely még mindig zöld mezőben gondolkodik, és képtelen a meglévő városszövetet adottságnak elfogadni – a grandiózus projekt megbukott a garázson… hová teszik az előirás szerinti parkolókat? Azzal pedig nem törődtek, hogy éppen az ezredfordulón kezdtek rájönni világszerte, hogy az autóforgalmat talán mégsem kellene minden szempont elé helyezni. Az izraeli befektetőnek elege lett a magyar hivatalok töketlenkedéséből és eladta a házat egy másik befektetőnek, aki belebukott.
A rossz üzleti terv, az ostoba előírások olyan elemek ebben a történetben, amelyek egy felelősségteljes városvezetés esetén, megfelelő anyagi ösztönzők és büntetések rendszerében nem hagyták volna évekig húzódni az ügyet, hanem abba az irányba terelték volna, hogy a tulajdonjogot olyan befektető szerezze meg, akinek elég kreatív, ugyanakkor megalapozott a programja. Ehhez az önkormányzatoknál olyan szakembergárda kellene legyen, akik egyesítik magukban a szakmai tudást, a döntésképességet, és döntéseikért személyes felelősséget hajlandók vállalni – nem a politikusok jobbágyai, hanem önállóan gondolkodó és cselekvő emberek, akiket kellően megbecsülnek, hiszen nem csak a ma, hanem a jövő városának arculatát is befolyásolják a döntéseik. De ilyen emberek, ha vannak is, felőrlődnek a rosszul működő rendszer fogaskerekei közt. Ezért kell mindenekelőtt tiszta és átlátható rendszert alkotni.
Tel-Avivban már évtizedek óta létezett a helyi adó meglehetősen hatékony rendszere, amikor a város, amely gazdaságilag biztos lábakon állt, kidolgozta a stratégiai tervét és megreformálta a szervezeti rendszerét. Ezt a hatalmas munkát nem lehetett volna jól megcsinálni, ha nem támaszkodnak a civil lakosság legszélesebb rétegeinek tudására, véleményére, támogató együttműködésére. A polgármester nem akarta maga kitalálni, hogy mi jó a városlakóknak – megkérdezte. Szisztematikusan feltárták a lakosság véleményét, szándékait a jövőt illetően.
Talán, egy elég széles bázisú felmérés, persze sok-sok szakember bevonásával, kialakíthatna egy olyan programot a Dreschler-palota felújítására, amely a helyi igényekre alapul megint, hosszú távra előre gondolva, összeegyeztetve azzal a városszerkezettel, amely olyannyira értékes, hogy a Világörökség része. Amikor pedig megvan a konszenzusos program, ahhoz már meg lehet majd találni a megfelelő befektetőt, aki jó gazda módján kezeli ezt az épületet. Ez nem az állam dolga! Az állam, a helyi vezetés dolga olyan feltételeket teremteni, amelyben az érdekellentétek kiküszöbölhetők, az együttműködés megteremthető. Ma nem ilyen a rendszer, és ez bizony a kormányzat felelőssége. A podo-rendszerben a helyi adó bünteti a lustaságot, támogatja az aktivitást – ezzel teremti meg a közösségi és az egyéni érdek egyensúlyát.
A következő részben arról lesz szó, hogy miért nem szabad lebontani a Magasházat Pécsett…
Páva-balett
Ma bedobták a postaládámba a Helyi Témát: a címlapon – Vegyük vissza! Alatta, hogy készül egy törvényjavaslat, miszerint a külföldi tulajdonban lévő (!) lepusztult állapotú épületeket az állam kisajátíthatja… az apropó a pesti, volt Balettintézet épülete az Andrássy úton. A Nagy Ember a homlokára csapott, másnap törvény, aztán majd meglátjuk, mint mondanak az EU-ban…
A Nagy Embernek volt egy másik bevillanása is, Pécsett, a Magasházzal kapcsolatban – azt le akarja bontani.
A „rendszer” nem ismeri a rendszerben való gondolkodást.
„_ bázisadó – a legpontosabban tervezhető adónem, amely biztosítja a település fenntartásának megbízhatóan jó minőségét.
példa: egy ház közterületi felülete (homlokzata, bejárata, tetőszerkezete)elhanyagolt – ezt műszaki paraméterek jellemzik, például: hulló vakolat, lyukas eresz-csatorna, nem felújítás céljára szolgáló, beállványozott homlokzat, stb. Az állagromlás mértékében a bázisadó havonta növekszik, ha ezen felül még üresen is áll, akkor a növekedés mértéke elérheti a havi 10%-ot. A folyamat vége egyértelműen a tulajdon elvesztése, vagyis az ingatlan elárverezése, de a tulajdonos “aktivitása” ezt a folyamatot megállíthatja, illetve megelőzheti.”
Lassan hat éve annak, hogy próbálom a magyar döntéshozókat meggyőzni arról, hogy elkerülhetetlenül szükséges egy helyi-adó rendszer, amely célja a települések önálló, felelősségteljes gazdálkodásának a megteremtése, de egyben alkalmas arra, hogy a településfejlesztést is szolgálja, mégpedig úgy, hogy azt, mindenek előtt a közösségi érdek szerint alakítja.
A fenti idézet ennek a rendszernek a működésére hoz adekvát példát. Megvallom, amikor ezt a részét írtam, akkor én is a Balettintézetre gondoltam, de nem csak arra, és cseppet sem érdekelt, hogy ki a tulajdonos. Rengeteg elhanyagolt épület van országszerte, és ez nem jó. Ha pedig valami nem jó a közösségnek, a településnek, akkor meg kell oldani a problémát, de nem úgy, hogy törvényt hozunk egy épületre, hanem megvizsgáljuk a probléma okait, és egy működőképes rendszerbe illesztjük a megoldást.
A podo – a helyi adók rendszere a pénzen keresztül motivál cselekvésre, de milyen alapon döntik el, hogy mi maradjon, mit kell lebontani?
A Balettintézet esetében ugye nem kérdéses, hogy vétek hagyni, elporladni, hiszen hivatalosan is műemlék, vagyis meg kell őrizni. A műemléki védettség Magyarországon, sok esetben a biztos recept a pusztulásra, vagy ahogy pár évvel ezelőtt láttunk a pesti Zsidónegyedben, a magából kifordult városátalakításra… a törvények, a sűrűn felállított tilalomfák még nem biztosítékai annak, hogy ami fontos, értékes, az megmaradjon, a silány pedig menjen a kukába… egyáltalán: ki mondja meg, hogy mi a silány és mi az értékes? A Dreschler-palota luxus-szállóvá alakítása lett volna a közösségi érdek, most meg a kisajátítás? És aztán, ha megint állambácsi rendelkezik, akkor mire fogják használni? Egy nemzeti trafikot faragnak belőle, esetleg sportcsarnokot, ahol focista-palánták tütüben lejtik a pávatáncot?
Miért értéktelen egy huszonöt emeletes épületszerkezet a városszövetben? Miért annyira értéktelen, hogy a lebontása is jobb megoldás? Ki döntötte el, és milyen alapon?
Tizenkilenc évesen észrevettem, hogy az urak csalnak: akkoriban az volt a divat, hogy a meglévő városoktól jó messzire lakótelepeket építettek, és erre azt mondták, hogy gazdaságos! Pláne olcsóbb, mint a belváros házait felújítani… hazugság volt – ma már mindenki tudja, de akkor komoly szakemberek tették a nevüket a döntés mellé, és állították, hogy a zöldmezős beruházások jobbak nekünk… Nekünk? Kérdezett valaki minket akkor, azóta is? Már tizenkilenc évesen, városgazdász hallgatóként is átláttam a szitán, az ócska populizmuson, a rövidtávú gondolkodást tükröző megoldásokon, amelyek valójában, iszonyú sokba kerülnek a közösségnek. A közösségnek, az adófizető polgároknak, akiket azok és ezek a politikusok is mélyen lenéznek és kihasználnak. A kérdés, hogy mi, meddig vagyunk hajlandók hülyét csinálni magunkból?
Jó nekünk, ha államosítják a Dreschler-palotát? Jó nekünk, ha lebontják a Magasházat, Pécsett? Nincsenek ezen „egyszerű” megoldásokon túl, jobbak, amelyek valóban a város, az adófizető lakosság érdekét szolgálnák? Mivel nem vagyok egyik politikai párt uszályában sem, tudom, hogy vannak jobb megoldások. Csak bonyolult problémákra nincsenek egyszerű megoldások, hanem el kell tudni mélyedni bennünk, bele kell ölni sok-sok munkát, mire megtaláljuk azt, ami jó mindenkinek – nem pattan ki egyetlen szuper-okos politikus fejéből sem! De itt, ahol csak politikus-zsenik vannak a paletta mindkét oldalán, akik azonnal tudják, hogy mit kell tenni, nem haboznak, nem kérdeznek meg senkit – tessék elhinni! Aki meg nem hiszi, az idegen, nem idevaló, nem a barátunk, tehát nem is létezik!
Tiszta átlátható helyi-adó rendszer kialakítása nem érdeke a mai politikai osztálynak, mert ezek a politikusok a hatalomba szerettek bele, nem pedig a közösség érdekében végzett munkába! Egy átlátható, sok-sok automatizmust tartalmazó rendszerben elvesztik a kiskirályok a hatalmukat, nem ők döntik el, hogy mi maradjon, és mi menjen a levesbe… nem az ő szavukra épülnek vagy dőlnek le épületek, a város „magától” működik. Az ésszerűség győzelme lenne a korrupción, a „népfenség” győzelme a hadurakon. Nincs ennek magyar hagyománya… A feudális reflexeknek vannak itt hagyományőrzői, és maradnak is, bármilyen sok kárt okoznak, mindaddig, amíg a nép öntudatra nem ébred egyszer.
A következő részben azért leírom, hogy is kellene ilyen ügyekben dönteni, ha lenne itt működő demokrácia…
Kanapé-kényelem
Az én váramban nincs kanapé. Volt aki hiányolta. Én nem, de ha nem magamnak tervezek, akkor figyelembe kell vennem a megrendelő kívánságait.
Tehát a kétgenerációs lakásban van kanapénak való hely. Nem túl nagy „nappali”, de kanapé az van.
Az első skiccekben az étkező volt az ablakhoz közelebb, és a „szoba mélyén” a kanapés sarok, de miután a statikus nyilatkozott, hogy mely válaszfalakat érdemes megtartanom, változott a helyzet, és az étkező-nappali viszonyát is „felülbíráltam”.
Az étkezőasztal közelebb került a konyhához – nem mintha egy ilyen pöttöm lakásban nagyok lennének a távolságok, de a funkcionális kapcsolat mégis perdöntő. A kanapé pedig közelebb került a természetes fényforráshoz, vagyis az ablakhoz.
Az ablak külön történet, mert a házban lakók teljes megrökönyödésére az új ablakok merőben különböznek a korábbiak nyitási rendszerétől. Ennek több oka is van, de most a kanapé felől közelítek: ebben a kislakásban nem játszom el a „nagy nappalit”, mert az elég idióta dolog lett volna… a kanapéval szemben, mindjárt a bejárat mellett van egy pici dolgozósarok – laptopnak, tabletnek, kevés papirnak, tollnak, ilyesminek, és van még két „rejtett érték”, ami a nappali teret észrevétlen megnöveli:
– az egyik az ablakmélyedés.
A háznak ezen a részén 66 cm vastag a fal (az épület 1908-ban épült). Az ablak hagyományosan is a külső falsíkon volt, dupla gerébtokos ablak, ami kb. 15 cm helyet vett el, de így is maradt kb. 50 cm, amit a szokásos függönyökkel kizártak a térből.
Függöny azért kellett, hogy a szomszédok, akik szemben laknak, illetve az ablak alatt elhaladók (gangos ház) ne bámuljanak az ember torkába… Igen ám, de ha megváltoztatjuk az ablaknyitást, vagyis, azt alsó harmad fix üveg, a második harmad bukó-nyíló, a harmadik harmad pedig csak bukó (szúnyoghálóval a külső síkon), akkor már csak a szimpla üveg helyett tejüveget (precízen, olyan biztonsági-hőszigetelt üveg, amelynek a belső síkján lévő üveg savmart, ezért nem átlátszó, csak a fényt engedi be és a szomszédok tekintetét kirekeszti) teszünk, és ezzel a függöny kilőve.
Mivel a hőszigetelt üvegű műanyag profil csupán 6-7 cm vastag, megmarad nekünk egy 60 cm mély, esetünkben 125 cm széles ablakmélyedés, amit szépen leburkoltunk 10 cm-es rétegelt lemezzel, egészen a lábazatig, hogy kényelmesen fel is lehessen kapaszkodni rá, de legfőképpen, hogy a fény felé nyissa a teret.
– a másik a lépcső.
A lépcső elhelyezésének problematikájáról már korábban is írtam, ebben az esetben az volt a legfontosabb, hogy semmiképp ne szűkítse az amúgy is keskeny szobának a terét.
Kényelmes, bár csak 75 cm széles, de azzal, hogy két „pihenő” is be van iktatva az össze-vissza 12 lépcsőfokba, csökkenti azt az érzést, hogy nincs kedvem megmászni ezt a lépcsőt, vagy fentről nézve riaszt, hogy lepotyogok. Pedig látszólag korlát sincs…
Szegény lakatos kitikkadt tőlem, hogy micsoda agyament korlátokat szerkesztettem, ráadásul vissza is kellett jöjjön a korlátok miatt, mert azok helyét csak a sok le-fölmászkálás után, tapasztalati úton határoztam meg – oda tettem, ahol szükségét éreztem a kapaszkodás biztonságának. Ezért került a falra egy vízszintes fogantyú 20×20-as profilból, míg a fordulónál a plafonig megy a 20×20-as profil. Utóbbi egy 2×15 mm-es rétegelt lemezből készült „lábazati korláttal) egészül ki, ami kicsivel magasabban megismétlődik a lépcsőforduló és az ágy találkozásánál. Fontos szempont volt, hogy a földszinten állva ne lássam az ágyneműt, mégis, a lehető legkevésbé zárjam el a teret felfelé.
Ebben a történetben minden apróságnak jelentősége van és ezzel kergetem az őrületbe a szakembereket, akik csak a saját szakmájuk határáig látnak. Egy kislakásban nincs helye a slampos részleteknek. Legyen az a szekrény, az ágy, a falilámpa vagy az alatta lévő tükör.
A kérdés, hogy milyen képek kerüljenek a falra, nem kevésbé fontos, mint az, hogy hol legyen a WC-papír-tartó…
Minek kell annyi ki-beszögelés a fürdőszobában? – dohog a burkoló, miután a gipszkartonos is elkívánt melegebb éghajlatra, amikor a vezetékek eltakarását nem holmi egyen-magasságban kértem. Csakhogy egy pöttöm fürdőszobában az is számít, hogy a WC mellett van még egy kis 15 cm-es rakodófelület, hogy a rejtett víztartály fölött egy diszkrét dobozban ott van egy kis vatta, meg egészségügyi tapasz, illatos gyertya, és egy fotó… mert miért ne legyen ott is, ha egy férfi pisil, nem az üres falat bámulja…
Na és a színek: lejártam a lábam, amíg megtaláltam a csempéket. Itt kék és fehér kombináció.
A lakás kétfajta kék színt használ, egy markáns sötétet, ami bizonyos esetekben a feketével párhuzamosan jelenik meg (a falakon lévő fotóknak fekete a kerete, a dolgozósarok üvegasztalának szintén fekete a fém vázszerkezete, és a szekrény oldalfalai és a polcok homlokzati része fekete), illetve egy halványkéket, ami sokszor a rávetülő fénytől függően, majdnem fehér.
Ennek megfelelően vannak fehér dolgok is a lakásban, nem csak a csempe és a szaniter elemek, hanem a konyhai tárgyak jó része is az, sőt az egyik LED falilámpa, és a tükör kerete is.
A színekre hisztérikusan érzékeny vagyok – nem tűrök meg olyan tárgyat magam körül, ami kibillent a színbeli egyensúlyból. A kanapé halványbarna színét egy ismerősöm nagyon leszólta, holott éppen a nagy kékség miatt, borzalmasan fontos volt, hogy ne csak a lépcsők, a konyhai munkapult és az asztal, a székek anyagában térjen vissza a természetes fa-anyag és meleg szín, hanem a kanapé, a szőnyeg és a takaró színében is.
Nagy kincs volt, hogy találtam az IKEA-ban két fonott kosarat a polcok alá, és már hetekkel ezelőtt lepácoltam két irattartót a régi cuccaim közül, hogy legyen egyfajta színek párbeszéde ebben a térben.
A padló – beton. A nappali-étkező-konyha szinten. Elektromos padlófűtés van, a kanapé előtt szőnyeg, de a lakkozott beton a választott „burkolat”. A galérián majdnem fehér laminált parkett van. A látszó-beton felület nem olcsó, de miután az elektromos padlófűtéshez amúgy is kellett két réteg beton, úgy gondoltam, hogy adekvát ez a megoldás. Megszenvedtünk érte…
Mindig bosszant, amikor egy alapvetően jó anyagot a slampos munka miatt rosszabbul értékelnek, mint amilyen az valójában. Ezt történik sok esetben a gipszkaron-falakkal, és most ezzel a betonnal is, amit sokadszori nekifutásra sikerült elfogadhatóan abszolválni.
Egy tervező-lebonyolító számára mindig az a legnagyobb gond, hogy vannak-e olyan szakemberek, akik képesek együtt-gondolkodni vele és megérteni a tervezés hosszú-távú szempontjait. Nem az a fontos, hogy lehet a legegyszerűbben megoldani valamit, hanem az, hogy miként használja az ember 20 éven át azt a dolgot, amit megcsináltunk. Mindig vannak apró hibák, amiket én látok, és ha már nem is tudom kijavítani őket, sosem felejtem, hanem még jobban odafigyelek a következő projektnél, hogy azok ne forduljanak elő. Amit persze lehet, azt kijavítunk, még akkor is, ha morog a szaki, ha csúnyán néz rám – elviselem.
A sorozat következő része: Marcus Goldson lakásgaléria itt olvasható.
A sorozat ITT KEZDŐDÖTT
Mérlegelés
A tervezés folyamata, egy kicsit mindig más, hiszen mások az adottságok, a megrendelők, sőt, a tervező is állandóan változik, tanul minden tapasztalatból.
A „doboz”-lakások százai után találtam rá az én váramra, vagyis a pesti bérházak nagy belmagasságú lakásaira, amelyek újabb kihívásokat jelentettek.
A kétgenerációs lakás ötlete is egy aránytalan tér kijavításának igényéből fakadt valójában.
Egy lakás potenciálja nem csupán a falak által határolt területre szorítkozik. Hiszen minden lakás értékét a városon belül elfoglalt helye határozza meg alapvetően. Ma már, minden szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy városgazdász mivoltom teszi lehetővé, hogy egy lakás maximális potenciálját megfejtsem.
A nyóckernek még az elit-részén sem lehet luxus-nagylakást tervezni egy gangos ház földszintjére. 54 négyzetméter nem sok, de nem is kevés, ha pedig 4,5 méter a belmagasság, akkor a szobák amolyan élükre állított hasábok, amelyekben az ember kellemetlenül kicsinek érzi magát. Miután megvizsgáltattam az épületszerkezetet egy statikussal, az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem bonthatok le minden válaszfalat, nem hozhatok létre átjárható tereket. Marad a három-osztatú struktúra, két szélén két szobával, a bejárattal szembeni traktusban a vizes-helyiségek. Mindenképpen szükséges a nagy belmagasság megbontása egy galériával, amely azonban nem nagyobb területű, mint a szoba 50%-a, és az ablakokkal ellentétes falra simulnak, hogy minél nagyobb fény juthasson a lakásba.
A fény szerepe döntő annak megítélésében, hogy a lakás milyen érzetet kelt bennünk, amikor bent tartózkodunk. Ennek a sorozatnak az előző részében a nyitókép a mesterséges fény nélküli állapotot tükrözi. Valójában, ha nincsenek függönyök az ablakon (a függöny-ügyre még visszatérek később), akkor ebbe a földszinti lakásba is elég sok fény jut be, ám a nagy belmagasság miatt bizonyos ponton felül elenyészik, és az árnyékos rész nyomasztóan hat a térben tartózkodóra. Ezt igyekszünk ellensúlyozni a mesterséges fénnyel – ebben az esetben a plafonhoz közel egy rejtett világítás-sorral a szoba két szélső falán.
A galéria szerepéről már az első részben írtam, csak ismételni tudom: nem szabad túlépíteni a galériát! A galéria területe hasznos funkcionális kiegészítés – többnyire hálóhelyek, azonban az aránytalan tér megosztásában is nagyon fontos a szerepe, ezért kell a méretekkel óvatosan bánni. A konkrét esetben, a kisebbik szobában az 566 cm mélységű helyiségből csupán 213 cm-t fed le a galéria, amit vizuálisan és funkcionálisan is egy kényelmesre méretezett lépsősor egészít ki.
Imádok kényelmes lépcsőket tervezni! A kényelmes lépcső ugyan elég sok helyet foglal el, de cseppet sem haszontalan, azon túl sem, hogy kényelmes fel-le járkálni rajta, mert az alatta lévő teret nagyszerűen ki lehet használni raktározásra.
Ez az a funkció, amit az építészek szeretnek kifelejteni egy lakásból. Egyszer a volt férjem, aki eredendően építészmérnök, bár ma már csak fotózik, arról panaszkodott, hogy az ő gyönyörűen megkomponált folyosójának a végét a tulajdonos lezárta, hogy raktárként használja. Mert, hogy micsoda értetlenek ezek a megrendelők az építészi zsenialitással szemben! Nos, ha egy építész nem tervez egy lakásba megfelelő raktározási lehetőségeket, akkor ne lepődjön meg, hogy a megrendelő talál majd magának egy szegletet, amit erre fog használni, mert egy lakásban kell raktár! Ahhoz, hogy mindennek adekvát helye legyen, a ritkán használt, de nem eldobandó tárgyakat is kell valahol raktározni. Méghozzá úgy, hogy az ember ne csak húsvéti nagytakarítás címén merészkedjen oda, rendet csinálni, hanem a rend legyen a szervező erő a raktárban is.
A lépcsőnek ezen felül is van néhány, nem elhanyagolható szerepe – esetünkben, ma, hogy az asztalos már szépen kivágta a lépcső járólapjait, nem csak felrohantam a vasszerkezeten, hanem meg is álltam egy-egy lépcsőn, felemelően jó érzés volt látni a különböző magasságokban feltáruló térkapcsolatot! Hirtelen a dupla belmagasság értelmet nyer – hasznos és szép egyszerre.
Sokáig vacakolok a lépcsőtervezéssel, mert nagyon fontos, hogy a térnek milyen részét foglalja el – esetünkben két, különböző lépcsősort terveztem a két szobában. A kisebbikben az volt a szerepe, hogy ne torlaszolja el a belépő tekintetét, hanem tovább-vezesse felfelé, és a „kis-nappali” terét se csökkentse vizuálisan.
A nagyobbik szobában elválasztja a nappali ücsörgős sarkot az étkezőtől, úgy, hogy ha nem is látunk át rajta teljesen (a lépcső alatti részek zártak, de felettük át lehet látni), érezhető a folytatólagos tér.
A kétgenerációs lakás nem két különálló lakás – nem az volt a cél, hogy „üzleti alapon” megosszuk, hanem az, hogy optimálisan használjuk ki a területet.
Ezért a kertből egy előtérbe lépünk, ahol ott a mosógép-szárítógép helyének alkalmas beépített szekrény, mellette a biztosítéktábla, és a takarításhoz szükséges holmik helye. Innen jobbra és balra nyílik egy-egy szeparált lakórész, amely alapegysége a korábbi szoba, ahol a tér felső szintjén a hálók, és egy-egy kisebb zuhanyzó-egység, az alsó szinten a nappali-étkező-konyha, és a lépcsők alatti raktár.
A két lakóegység nem azonos méretű, hanem igazodik a már meglévő épületszerkezethez. Szülők az egyik oldalon, egyetemista gyerekük a másik oldalon, vagy fiatal, kisgyerekes pár, az egyik nagymamával, ne adj Isten elvált pár, amikor mondjuk a papa költözik a kisebb egységbe, a mama a gyerekekkel a nagyobba, vagy fordítva, az apa neveli a gyerekeket a nagyobb lakásban, a kicsiben pedig a mama, hogy ha a szülők el is váltak, a gyerekek ne legyenek távol egyikőjüktől sem…
Az idő eldönti, hogy ki fogja használni, kinek lesz ez egy újszerű együttélési forma. Nekem csupán az a meggyőződésem, hogy ilyen lakásokra szükség van. Korszerű kínálat viszont, amely tiszteletben tartja mindkét fél magánéletéhez való jogát, ugyanakkor gazdaságosan hasznosítja a területet – nincs. Ezért terveztem éppen egy ilyet.
A sorozat következő része: Munkakultúra itt olvasható…
A sorozat ITT KEZDŐDÖTT
A tervezési folyamat
Hogy születik a semmiből a terv? Milyen folyamat játszódik le az ember agyában, amikor egy falakkal, födémmel határolt térkapcsolatban egy teljesen másikat kezd meglátni?
Kezdettől, amikor gimnazistaként elhatároztam, hogy építész leszek, mert úgy véltem, hogy ez az a terület, amely minden, általam izgalmasnak tartott témát ötvöz, az foglalkoztatott, hogy miként történik a csoda: a semmiből, valami születik.
Gimnazistaként „mindenevő” voltam – érdekelt szinte minden, de a rajzolás mellett a történelem, a földrajz különösen vonzott. Jó voltam, pontosabban jelesre teljesítettem matematikában, fizikában és kémiában is, szerettem az irodalmat, a zenét, de elég hamar felmértem, hogy miben nem vagyok elég tehetséges. Nem volt kiemelkedő tehetségem egyik művészeti ágban sem.
Az építészetet nem tartom művészetnek, noha elismerem, hogy vannak olyan alkotások, amelyek magas művészeti értékkel bírnak. Mint ahogy egy pohár is lehet művészi szépségű, de alapvetően azért van, hogy igyunk belőle.
Szerencsémre, nem vettek fel az építészkarra, városgazdász lettem, ami még szélesebb érdeklődési kört kívánt. Hogy mégis, életem aktív munkával töltött éveinek legnagyobb részében lakások, lakóépületek tervezésével foglalkoztam, az talán a sors fintora. A nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek elejéig terveztem lakóépületeket, az utolsót az 1991-es Öbölháború idején építették, és az újságok címlapjára is került – nem építészeti szaklap, hanem napilapéra, mivel a mellette lévő tömböt rombolta porig egy iraki, scud rakéta, de a szerkezetkész ház megmaradt (monolit vasbeton váz-szerkezetűek voltak akkoriban az izraeli lakóépületek). Többet nem terveztem házat, mert sokkal inkább érdekeltek a belső terek, amelyekben a komplex funkcionalitás kell érvényesüljön: mindennek alkalmas helyet találni, miközben a belső tér arányai nyugalmat, kiegyensúlyozottságot sugároznak.
Az új házaknál sokkal izgalmasabbnak tartottam a régiek korszerűsítését, ahol érezhettem az előző generációk „lélegzetét”. A fő kérdés mindig az volt számomra, hogy az a térkapcsolat, amely így-úgy lefedett egy valamikori életformát, miképpen alakítható át a mai tulajdonos-használó jövőbeni életére. Mert nem csupán az a szempont lebegett előttem, hogy a jelenlegi szokásaikat mennyire tudom az új lakással kielégíteni, hanem az is, hogy a megszokott, nem ritkán rossz beidegződéseket, miként lehet átalakítani és ezzel jobb életminőséget biztosítani számukra.
Az izraeliek nagyon „pörgős” életet élnek. Többnyire nagy a család, átlagban három gyerek, mindkét szülő dolgozik, sokan önálló vállalkozók, akik bizony „hazaviszik a munkát”, mindemellett intenzív családi életet élnek a kiterjedt rokonsággal. Az idő pénz, a hatékonyság kulcskérdés, ezért a jól megtervezett lakás az, ami könnyen-gyorsan rendben tartható. Az izraeli lakásokban nincs „tiszta szoba” – amit a vendégek illedelmes fogadására tartanak fenn, helyette van egy hármas tagolású nappali tér, amelyben ott a hatalmas konyha, étkező is, mert itt tartózkodnak a legtöbbet.
Persze, itt is vannak nagy különbségek, attól függően, hogy az adott család mennyire tehetős, vagy szigorúan betartja a halacha (a zsidó, vallásos életforma) szabályait, de a meglehetősen széles középosztálynak az életformája és a problémái is hasonlók. A központi téren túl, a hálószobához saját fürdője, az átlagban három gyerekszobához egy közös fürdőszoba, és külön „vendég-WC”, ami valójában az egyidejű használat miatt fontos egy öt-hat fős családban és az állandó „vendégforgalom” mellett. Az izraeliek nem szoktak bejelentkezni, csak „beesnek az ajtón” – Hogy vagy? Nem zavarok? – megjegyzéssel. A rengeteg mosás miatt hagyományosan volt egy mosó-terasz, amit én az idők folyamán komplett háztartási helyiséggé alakítottam – a lakást ugyanis takarítani is kell, ahhoz pedig elég sokminden szükséges. A humán higiéniát teljesen külön kezeltem a lakás-fenntartás kellékeitől.
A tervezési folyamat tehát egy meglehetősen bonyolult szervezési folyamat beleillesztése a térbe, lehetőleg esztétikus módon… miután a térszervezésre teszem a hangsúlyt, és nem a belsőépítészet esztétikuma felől közelítek, nem tartom magam belsőépítésznek, bár húsz év alatt rengeteg bútort is terveztem. Ez valahogy olyan dolog, mint a főzés – jót kell enni, ezért amit a tányérra rakunk, azt esztétikusan is tesszük oda, hiszen az is hozzátartozik az evés élvezetéhez.
Ahogy korábban már hosszasan írtam a lakás alapvető potenciáljáról, itt is meg kell jegyeznem – ahhoz, hogy az ember agya dolgozni kezdjen, rengeteg előzetes ismeretre, tapasztalatra van szükség. Sokan, akiknek „jó az ízlése”, azt hiszik, hogy igazán semmiség összedobni egy lakásátalakítást – gyűjthetünk ötleteket az IKEA-ból, folyóiratokból, és már meg is van. Nos, így hatvan felé az embernek már arról is elég pontos fogalma van, hogy még mindig, mennyi mindent nem tud…
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Olyan épületeknél, amelyekben nagyjából átlagos, 2,60-2,80 m belmagasságúak a lakások, szimplán alaprajzokból tud az ember dolgozni.
Felmérem a lakást, az alaprajzon feketével jelölöm a megtartandó szerkezeti elemeket, a külső falakat, az ablakokkal, a bejárattal, terasszal, vasbeton oszlopok, viz-, és csatorna-fővezetékek. Sosem foglalkozom a válaszfalakkal, amelyek a tervezés kezdeti fázisában csak zavarják az ember képzeletét. Erre az „üres” alaprajzra teszem fel a ma szükséges funkcionális kapcsolatokat.
Az új funkcionális rendszer az emberektől, családoktól függően különböző, és a legszebb dolog „kibányászni” belőlük a valós igényeiket, esetleg olyanokat is, amelyekről ők maguk még nem is tudnak. Kétségtelen, ebben a pszichológiai feltáró munkában nagy segítenek az újságíróként eltöltött évek.
Az itt közzétett lakás is valójában kétgenerációs lakás – egy energikus, nagyszerű üzletasszony mama és két későkamasz, egyetemista lánya, akik bármikor külön is költözhetnek, ha úgy adódik.
A lakást a XX. század harmincas éveiben építették, amikor cselédszoba és kamra volt a konyha közelében, a bejárat mellett WC, és egy fürdőszoba, három szoba hall. A lakás különlegessége, hogy északra és délre vannak ablakai, sőt teraszai, de ezt a falak rendre eltorlaszolják.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Miközben a három önálló személyiségnek kellően kényelmes magánszférát szerettem volna biztosítani, lényeges eleme volt a koncepciónak, az északi és a déli terasz összekapcsolása egy közösségi térrel. Sokan megelégedtek volna azzal, hogy a déli oldalon kialakítják a három „szobát”, amit összenyitnak a hallal és a konyhával… Az északi teraszos szobába teszik a mama hálószobáját és egy ablaktalan zuhanyozót, a totálfényű, konyha melletti sávba pedig a befőtteket, esetleg egy háztartási helyiséget… Csakhogy ez a megoldás nem hasznosítja a lakás eredendő potenciálját – szerintem, legalábbis. Pont azt gyilkolja meg, ami különlegessé, egyedivé tehetné ezt a lakást.
Mire ez a koncepció elkészült, már elég alaposan megismertem a megbízó üzletasszony életét. Olyan valaki, aki házassága kezdetén férje „remek háttere” volt, de valójában a döntéseket mások hozták helyette. Férje dédelgetett vállalkozása a felívelő ágban a nyakába szakadt, egy tragédia következtében, és ő helyt állt – nagyszerűen! Közben felfedezhette a saját képességeit, és évek múltán, hogy egyedül is sikeres üzletasszonnyá lett, a magánéletében is kezdett döntéseket hozni. Ennek a lakásnak a megvétele az ő döntése volt, remek döntés. Nem túl nagy lakás, amivel állandóan törődni kell, hanem olyan, ami kényelmes, kiszolgálja őt és a lányokat, amíg nem költöznek el, majd azután is használhatóvá válik, hiszen egyik lány szobáját elegáns dolgozószobává alakíthatja, a másik pedig maradhat vendégszoba, arra az esetre, ha látogatóba jönnek.
A központban van a konyha, mert ha tetszik, ha nem, a „tűz” az otthon lényege. A konyha falnak támaszkodó része tárolók (hűtő, kamraszekrény, tálaló), míg a pult befordul a térbe – igen, ez a feminista konyha, amikor a főzés arccal a tér felé fordulva történhet. A munkapultot kissé takarja a „bár”, ahová oda lehet ülni – mert mikor beszélget az ember a legjobbakat a gyerekével, vagy a párjával, ha nem főzés közben… A bárpult folytatásában még egy tálaló, a ritkábban használt étkészleteknek, poharaknak, alul fiókokkal az abroszoknak, evőeszközöknek. A nagyképernyős tv az étkező falán, amit főzés közben is láthat az ember lánya… híradók, beszélgetős műsorok, remek kiegészítő zörej, ha az ember egyedül van éppen. A folytatásban egy reggelizős terasz, de a délutáni nagy melegben is ki lehet ülni kávézni, mert északi. Innen egyébként, nagyon szép a kilátás.
A mamáé az egész lakás, ő az, aki belakja, amikor éppen nem dolgozik. Az ő hálószobája is fontos, de szemben a kamaszlányokkal, akik egész élete a szobában zajlik, sokkal kevésbé lényeges a mérete. Itt nincs dolgozóasztal, és a garderob is „félrehúzódik”, mert ennek a szobának is remek a kilátása, ezért is forgattam be a térbe az ágyat – az első pillantás, amikor felébred az ember: felemelő. A korábbi vendég-WC strangjára kötöttem a mama hálószobájából nyíló zuhanyzó-mosdó-WC-egységet, aminek saját ablaka van – mert a fény ezt a helyiséget is elönti, kihasználatlanul hagyni vétek lett volna.
A lakásban három gyönyörű dupla-ajtó volt eredetileg, ezeket használtam minden szobára, így valójában az egész lakást össze-vissza lehet nyitni. Az ágyakra nem látunk rá közvetlenül, mert a mama ágyát egy 90 cm magas fejszekrény takarja, a lányoké pedig a nagy szobák belső részébe húzódik.
A nappali leülő-sarka nem egy hodály, intim beszélgetésekre ösztönöz, mintsem nagy fogadásokra. A tv nem jellemző erre…
A funkcionális rend lényeges eleme a konyha végében lévő zárt, háztartási helyiség, és bejárat mellett lévő kabát-szekrény, cipős fiókok, egy fotellal, hogy kényelmesen fel is lehessen venni azokat a cipőket. A privát ruházat és a nem szezonális cipők minden szobában bőven tervezett szekrényekben vannak. A konyha háta mögötti szoba ajtóval szemközti falán vannak a könyvek, amit egyelőre az egyetemista lány használ leginkább, de egy későbbi fázisban ez lehet az elegáns dolgozó-könyvtár-szoba.
A lakás különlegessége a „csavarodó tér”, ahogy a nappali-étkező-konyha kapcsolódik, mindkét oldalon egy-egy teraszban érnek véget, bekapcsolva a külvilágot. A belépő tekintetét nem falak zárják el, hanem ez a fonódó térkapcsolat, amit nem lát át teljesen, de ettől még izgalmasabb, mint egy csinos nőn a dekoltázsra boruló stóla…
A sorozat következő része: Mérlegelés itt olvasható…
A sorozat ITT KEZDŐDÖTT
Munkakultúra
Ez a mélypont. Az építkezés mélypontja, amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogy elterveztük, amikor a háromnapos munka már hatodik napja tart, és a káosz egy kicsit elborította az agyakat is.
A terep nem egyszerű – nagyon pontosan és megfontoltan kell dolgozni, mert csak akkor működik a terv. Ehhez nem mindenki van hozzászokva az építőiparban. Szenvednek a munkások, és én is, mert legszívesebben üvöltenék, de tudom, hogy azzal semmire nem megyek. Azt a kevés önbizalmukat, ami a hatodik napra maradt, nem rombolni kell, hanem építeni.
Csak ha bemegyek a lakásba, ahol a tárgyi valóságban is elég nagy a rumli, úgy érzem, hogy elborul az agyam. Nyelek egyet, kettőt, nem szólalok meg, hanem mérek, figyelek, ahol valami rossz, ott halkan megjegyzem, hogy az nem jó, és elmondom, hogy miért nem.
Aztán kijövök, belépek a saját lakásomba és leülök a géphez, hogy kiírjam magamból a gyomorgörcsöt. Ilyenkor nem szabad elveszteni az eszét az embernek.
Megvolt a maga logikus oka annak, hogy ezeket az embereket bíztam meg, bár korábban még nem dolgoztam velük. Aki hozta őket, az egy nagyszerű szakember, csak nem a gipszkartonozásban. Mégis ő dolgozik most a legkeményebben, megmenteni a becsületet, és szétrobban a feje, hogy miközben a saját szakmájában dolgozhatna, a protezsáltjait menti ki a teljes felsülés állapotából.
Ezek az emberek nem először csináltak gipszkarton falakat, de a hatékony munkavégzésről, a precízségről fogalmuk sincs. A fizikai munkához is ész kell, ahhoz, hogy jól menjen. Éppen ebből a tapasztalatból kiindulva javasoltam a pécsi Szabadegyetemen a személyes mentorálást, mint lehetséges kivezető utat. A mély-szegénységet nem lehet megszüntetni csak azzal, hogy valamilyen szakmát megtanítanak az iskolázatlan és követendő életmintát közelről nem ismerő embereknek – az nem elég a boldoguláshoz.
Jó pénzt kereshettek volna, ha tudnának hatékonyan dolgozni, de így anyagot, fáradságot és időt pazarolnak, és egy lehetőséget is elszalasztottak, mert nálam, többet ők sosem fognak dolgozni. Most viszont túl kell élni azokat az órákat, amelyek még előttünk vannak a befejezésig. Mert be fogják fejezni, nincs más választásuk.
Hétfőn kezd a festő glettelni. Amikor tegnap megnézte a lakást, és átjött hozzám, hogy megbeszéljük a részleteket, azt mondta, hogy ha pénteken befejezik a kartonozást, akkor ő megeszi a kalapját…
Ne szidja mások munkáját – mondtam, azt senkinek nem engedem meg. A saját munkájára koncentráljon! A lakatos szidja a statikus terveit, a vízvezetékszerelő a kőműves munkáját, a villanyszerelő a kartonosét, de közben mindegyik követ el kisebb-nagyobb hibákat a saját szakmájában is. Ez bizonyos mértékig óhatatlan. Az elfogadhatóság mértékét a kijavíthatóság költsége és időigényessége határolja.
Ezért kell nagyon sokat „terepen lenni”. Elcsípni a lehetséges tévedéseket, felhívni a kartonos figyelmét arra, hogy arra a falra konyhaszekrényt kell majd felerősíteni, és milyen magasságba kell az erősítő profilokat betenni.
Közben ketyeg az óra, mert a határidő nem slampos munkára lett kitűzve. Mindent újraszervezni, átrendezni, a teret és az időt ésszerűen felosztani, hogy ha fene fenét eszik, akkor is készen legyünk a legjobb minőségben a kitűzött napra…
Hogy ez mégis, itt is lehetséges, azt egyelőre nem tudhatom teljes bizonyossággal, de az optimizmusomat olyanok erősítik mint Zsolt, aki vitán felül a legjobb emberem, és akinek ma van a 39-ik születésnapja, éljen sokáig!
Ő az, aki nem csak a születésnapján dolgozik ha kell, mert a kuncsaft érdekében mindent megtesz, hanem róla mesélte az egyik ismerősöm, akinek ajánlottam, a következő történetet: a családiház nagy részét felújították, de a munka vége felé, ahogy lenni szokott, a rohamosan fogyó pénz miatt a még működő dolgokat bent hagyták. Zsolt ugyan figyelmeztette a tulajt, hogy a ki nem bontott szakasz sem fogja tovább bírni két hónapnál, de ha valaki nem rendeli meg a munkát, ő nem erőszakoskodik. (A jelenség oka nem holmi szaki-boszorkányság, hanem az, hogy az új vezetékeken jobban áramló víz rohamosan teszi tönkre a már előrehaladott állapotban lévő szakaszokat, ezért sosem szabad félig-meddig kicserélni egy vezetékrendszert.) A ház október végére lett kész. Karácsony szent estéjén aztán az étkező felett szétesett az emeleti födémben a vezeték… a tulaj jól emlékezett a figyelmeztetésre, szánta-bánta a dolgot, de még a főelzáró csapot sem tudta, hol van. Nyilvánvaló volt, hogy segítség nélkül nem ússza meg az ünnepet, de mégsem lehet valakit karácsony este riasztani… közben a zuhatag mit sem csökkent, ezért legyűrve szégyenét, felhívta Zsoltot… Igen, kijött.
A sorozat következő része: Kanapé kényelem itt olvasható…
A sorozat ITT KEZDŐDÖTT
Az ember
Fél életemben azt hallottam, hogy mindenki egyenlő, ezért 53 négyzetméteres átlaglakásokat építettek a polgári városoktól jó távolra eső lakótelepeken, amelyeket „kiutalás” révén szerezhettek meg azok, akik mégsem voltak annyira „egyenlők”. Igaz, a „még egyenlőbbek” igyekeztek aztán gyorsan elmenekülni a lakótelepi egyen-lakásból, lehetőleg a budai hegyekbe, vagy ha az nem jött össze, akkor legalább a belváros jobb környékeire. A városszéli lakótelepek piaci értéke már akkor nyilvánvaló volt, amikor még dúlt a szocializmus, mert az emberek csereberélték a lakásaikat.
Aztán megjelent a szociológusok rémeként emlegetett szegregáció, vagyis azok, akik saját erejükből nem tudtak a lakáskörülményeiken javítani, egy-egy lakókörzetben sűrűsödtek, ahonnan a jobb lehetőségekkel bírók már elmenekültek. A „szocialista” városok aránytalanul nagy területeket foglaltak el azzal, hogy a korábbi városokat lakótelepi gyűrűkkel övezték, miközben a belső városrészek jelentős része pusztult. Kivéve persze az elit környékeket.
Ez a folyamat cseppet sem hasonlított a szabadpiaci feltételek mellett végbement szuburbanizációhoz, mert ott a tehetős lakosság vonult ki a kertvárosokba, ami ugyan ott is elszlömösítette a belső városrészekek zömét, de a folyamat egy bizonyos ponton, legalábbis részben megfordítható, hiszen a mozgatórugója a saját igényei szerint cselekvő ember volt.
A szocialista városok tragédiája, hogy a massziv „kitelepítés” óriási közlekedési és egyéb infrastrukturális költségekkel terhelte, és terheli ma is a városvezetést, amelyet jó szinvonalon alig képes megoldani. Persze, itt is kialakultak a városkörnyéki kertvárosok, amelyek az amúgy is túlterpeszkedő városokat még egy agglomerációs gyűrűvel is körülvették…
1975-ben diplomáztam, mint városgazdász. Főiskolás éveimben már férjnél voltam, mert az akkori barátom nagynénje Nyugat-Németországba disszidált, „ránk maradt” a Makarenkó (ma Horánszki) utcai hatalmas, polgári lakás – három szoba hall, két bejárattal, mert a ház a harmincas években épült igazi Bauhaus-szépség (annak minden problematikájával együtt), amikor még a cselédnek külön bejárása, szobája és wc-je volt, a három úri szobán, bidés fürdőszobán és persze a hatalmas konyhán, kamrán kívül. Egy évig laktunk benne, egy baráti házaspárt is befogadtunk, amíg a burokrácia kerekei lassan megfordultak, és a lakást kiutalták egy jó elvtársnak, mi pedig kaptunk egy Peterdy utcai szoba konyhát – wc a folyósó végén. Mindketten vidékiek voltunk, amolyan lakótelepi egyen-lakásokban laktunk gyerekkorunkban, viszont a férjem építész, én is „valami olyasmit” tanultam éppen, így azonnal korszerűsítettük és kezdünk keresni egy másik lakást.
Szisztematikus munkánk eredményeképpen találtunk egy lepusztult rózsadombi villa-csücsköt, a Muraköz utcában, amit aztán megint hatalmas munkával, több ütemben újítottunk fel. Közben éjt nappallá téve dolgoztunk, hogy az építkezésekhez megkeressük a pénzt. Házasságom két évében két lakást alakítottunk át, ez már annyira a „véremmé vált”, hogy bárhol is laktam, a lakásfelújítás életem része maradt. Válásom után, a következő házasságom előtti időszak volt a csendes pihenő, mert akkor albérletben laktam a Karinthy Frigyes utcában. Onnan a Ménesi útra költöztem a második anyósom „hónaljába” egy nyolc és fél négyzetméteres szobába. Ott laktunk az időközben megszületett két kisgyerekünkkel, mígnem én is a kivételezettek közé léphettem – fővárosi tanácsi dolgozóként kaptam egy két szoba komfort-nélküli lakást a Szövetség utcában. Időközben ez a házasságom is tönkrement, most már egyedül folytattam a lakásfelújítást, annak minden örömével és gyötrelmével. Ezt a lakást hagytam hátra, amikor Izraelbe települtem.
Tehát, amikor a főiskolán a belvárosok rehabilitációját választottam kutatási témámnak, a „szakirodalom”, amely akkoriban a lakótelep-építéseket igyekezett magyarázni, irreleváns voltát nagyon hamar felismertem. Ellentmondott a saját, gyakorlati tapasztalataimnak.
A professzorom eleinte nem is értette, hogy egy 19 éves nő hogy merészeli azt leírni, hogy a gazdaságossági képletek, amelyek a lakótelep-építést támogatják, alapjaiban hibásak: kihagyják a városi területek értékének különbözőségét. Akkor még egy napot nem voltam Nyugaton, ahol persze ez nem lett volna újdonság, nem ismertem a nyílt ingatlanpiaci törvényeket, de azt már felismertem, hogy itt valamit nagyon félremagyaráznak.
Megtanultam, hogy azt amit nagy hatalmú politikusok vagy az őket kiszolgáló „szaktekintélyek” mondanak – egyáltalában nem biztos, hogy igaz.
A kételkedés képességét aztán már nem lehetett kiirtani a lelkemből, és ez jószolgálatot tett egész életemben a tájékozódásban. Nekem egyetlen politikus, legyen az a legszimpatikusabb is, nem tud eladni hülyeségeket.
Az ember egyedi és megismételhetetlen – ehhez tartom magam. Nem én találtam ki, a zsidó filozófia szerint minden ember magában hordozza az egész mindenséget – annak egyszeri megnyilatkozása. Számomra nincs átlagember. Amikor tehát annak az egyszeri embernek, sok esetben még bonyolultabban egy egész családnak, vagyis több, különböző személyiségű lénynek otthont kell teremteni, akkor az egész folyamatot azzal kezdjük, hogy feltárjuk a használók legbensőbb igényeit.
Az a lecsupaszított, az embert sablonizáló funkcionalista szemlélet, amely külön választja az alvást, a főzést, a tisztálkodást, és ezekre talál ki „megfelelő” dobozokat, majd ezeket valahogy egymáshoz kapcsolja – éppen olyan fatális tévedés, mint az a várostervezési szemlélet volt, miszerint a városnak vannak ipari zónái, kereskedelmi és lakókörzetei, amelyeket közlekedési folyosók kötnek össze.
Tel-Aviv kapcsán alaposan utána néztem, hogy mit is akartak a brit várostervezők, amikor az ipari forradalom után az elszennyeződött városok helyett akartak valami jobbat kitalálni.
Ők még nem hagyták ki a komplexitást az elképzeléseikből, ez a szocialista egalizáció eszméjéhez kötődő túlegyszerűsítés volt, amelynek hatása mind a mai napig rombol.
Nem tudom, hogy mit tanítanak ma az építészhallgatóknak, de abban biztos vagyok, hogy valami kimarad az oktatásból, ha többségükben mind a mai napig kockológiaként értelmezik a lakástervezést.
A sorozat következő cikke: A tervezési folyamat itt olvasható…
A sorozat ITT KEZDŐDÖTT
A potenciál
Továbbra is a kétgenerációs lakásról lesz szó, arról a folyamatról, amelyet én nem belsőépítészeti tervezésnek, hanem a lakás újrafunkcionálásának nevezek.
A napokban felhívott egy fiatal ember, hogy neki egy belsőépítészre van szüksége, de nem tudja, hogy is megy ez a dolog… neki vannak ötletei…
Nos, akkor kezdjük annál a pontnál, hogy van egy lakás, és van egy ember, aki meg akarja, vagy már meg is vette azt a lakást… persze, vannak Isten áldotta tehetségű emberek, akik minden tanulás nélkül, egyszerűen úgy tesznek le tárgyakat a térben, hogy az gyönyörű, de az én fogalmaim szerint a dolog mégsem itt kezdődik.
Lassan negyven éves szakmai tapasztalatom alapján, elég magabiztosan kijelenthetem, hogy minden lakásban van valamilyen potenciál. Nem feltétlenül az, amit a lakás tulajdonosa szeretne kihozni belőle, mert a potenciál a lakás adottságaiból fakad. Amikor látok egy borzalmas lakást – sok ilyet látok -, az első kérdés, amit felteszek, hogy mit lehetne ebből kihozni, függetlenül a tulajdonos igényeitől, mert ebben a fázisban még csak azt keresem, hogy kinek lehetne az adott lakás a legmegfelelőbb. Ha egy lakásban rejlő potenciál véletlenül megegyezik a tulajdonos személyes profiljával, akkor bingó! De ez ritka nagy szerencse. Ezért szoktam azt javasolni, hogy mielőtt még valaki lakást venne, hívjon, hadd nézzem meg a lakásban rejlő lehetőségeket. Eddig egy kedves baráti pár élt ezzel a lehetőséggel, de mintha ők is megrettentek volna attól, hogy bizony egy lakás potenciáljának a vizsgálata sem kétperces munka.
A még nagyobb munka az, ha a lakásban rejlő potenciált igyekszünk úgy kihasználni, hogy az a lehető legmegfelelőbben szolgálja a használóját. Mert ebben az esetben egy objektív, fizikai adottságú teret kell „összehozni” egy szubjektív lénnyel, annak minden vágyával. Nekem minden hajdani munkám egy történet, mert minden munkámat úgy fogtam fel, hogy egy sorsot kell jobb irányba terelni. Jobb irányba, mint amilyenben a kapcsolatunk kezdetén volt.
Nem felejtettem el az első munkámat, amit egy véletlennek köszönhettem, bár a zsidó filozófia szerint véletlenek nincsenek : egy nap, 1985-ben, az izraeli július egyik legmelegebbikében a Maon Olimban (befogadási központ) egy fekete-kaftános, kalapos férfi keresett engem. Emlékszem, ahogy feszengtem a miniatűr shortomban és a vállpántos trikómban, szemben a feje búbjáig beöltözött emberrel, aki mögött feltűnt a harisnyás-parókás, hosszú ujjú blúzos felesége, de ők szelíden mosolyogtak, és héberrel kevert magyarul azt mondták, hogy lenne egy munka, amivel szeretnének megbízni engem… Az én héberem kábé olyan volt, mint az ő magyarjuk, de megértettük egymást. El nem tudtam képzelni, hogy milyen munka vár rám, de miután magamra kaptam valamit, beültem a feleség mellé az autóba és átutaztunk Bné Brakba. Egy építés közben lévő ementáli sajt-szerű képződményhez gurultunk, ami az ő háromszintes családi házuk hivatott lenni, ámde abban az állapotban egy dobozológiai kisérletnek nézett ki. Az történt ugyanis, hogy az építész elkészített egy tervet, amit a kuncsaft nem nagyon értett, tehát elfogadta, ám amikor a kőműves már kezdte húzni a falakat (a ház vasbeton vázszerkezetű volt, mint a legtöbb izraeli lakóépület, vagyis a szintek már készen álltak, a válaszfalakat kezdték építeni), a megbízónak nem tetszett amit látott, ezért azt mondta a kőművesnek, hogy azt a falat mégsem oda, hanem amoda legyen szíves. Erre jött az építész, jól lehordta a kőművest, hogy nem a terv szerint épít. A kőműves bontott és épített újra, amit a megbízó megint nem szeretett, és az egész folytatódott addig, amíg a kaftános úr összerúgta a port az építészével és a kőművesével is, azok csapot-papot otthagyva elmentek, a tulajdonos pedig maradt a félig kész ementálival… Ekkor olvasta azt valahol, mert, hogy vallásos lapban ez biztos nem jelent meg – egy építésznő két kisgyerekkel Magyarországról érkezett. Sosem kérdeztem meg tőle, hogy miért gondolta, hogy én megoldom a problémáját, de az úton elmeséltem neki, hogy nem vagyok építész, városgazdász és újságíró diplomám van, ellenben a két kisgyerekemet valóban egyedül nevelem, és mindössze három hónapja vagyok az országban.
Szerencsémre, a műszaki rajz nemzetközi nyelv, és miután bejártam a terepet és megkaptam az eredeti terveket, megértettem, hogy milyen nagy a baj. Leültem a feleséggel megbeszélni a dolgokat. Életemben nem terveztem semmit ortodox zsidóknak, de tudtam, hogy a halacha (a zsidó élet törvényei) nagyon szigorú előírásokkal teli – minden részletet meg kell tudnom, hogy megoldjam a feladatom. A kudarctól való félelem, a belém nevelt megfelelési kényszer egyszerre működött és kialakított egy olyan információ-szerzési rendszert, amely fontossága csak sokkal később tudatosodott bennem. Akkor, 1985-ben csak jól akartam megoldani a feladatom, életem első munkáját Izraelben, hogy a gyerekeimet el tudjam tartani – még nem tudtam, hogy a városgazdász mivoltom, az újságírói gyakorlatom, az eredendő kíváncsiságom is segített, hogy kitűnjek az építészek közül, akik lekezelően bántak a klienseikkel, akiket felbosszantott a megrendelő vizuális kulturálatlansága, és esze águkban sem volt a „saját stílusukat” feladni azért, mert a háziasszonynak széles pult kell a rétesnyújtáshoz… Az én erényemmé az vált, hogy nekem viszont a rétesnyújtás szükségessége „szent” dolog volt. Minden, ami a használó életének része, azt meg kell tudni oldani – ha ezért nem alszom éjjel, akkor is. A ház ki kell szolgálja az embert, nem fordítva! Nekem pedig az a feladatom, hogy kitaláljam, miként oldható meg a térben mindaz, amire a lakónak szüksége van.
Mivel, nem az írott szabályok szentsége, hanem az emberi szükségletek vezettek, rengeteg olyan megoldást találtam, ami egyedivé tette a terveket. Ez sokszor megdöbbentette az embereket, küzdenem kellett az elgondolásaimért, de ha sikerült, annál nagyobb volt az öröm, és híre ment… Az első munkámból évekig kaptam újabbakat, de mindig amolyan „problémás eseteket”. Az egyik építési vállalkozó Acamolnak becézett (az Acamol a magyar Kalmopyrin izraeli megfelelője), olyan tervezőnek, aki megoldja azt, ami megoldhatatlannak látszik. Nem terveztem hatalmas villákat, luxuslakásokat. Ők sem találtak meg engem, de meglehet, hogy én sem találtam volna semmi élvezetet az ilyen munkákban. Adj nekem egy gangos ház földszintjén 19 négyzetmétert, hogy kitaláljam, mit lehet azzal kezdeni – az a feladat!
Évekbe telt, és persze a zseniális mentorom közreműködésének köszönhetem, hogy rájöttem – a tervezési módszerem meglehetősen egyedi, és nagyképűség nélkül kijelenthetem, hogy jól működik. Persze, rengeteg hátránya van – az egyik, hogy ebből a munkából meggazdagodni nem lehet, és nem lehet kispórolni belőle a sok munkát. Amikor építkezem, mert a munkám nem tervkészítés, hanem az építés maga, állandó stresszben élek, részleteket tervezek még álmomban is.
Jó csapat nélkül semmit nem érnek a tervek. Ha nincsenek olyan szakemberek körülöttem, akik hajlandók megcsinálni azt, olyan precízséggel, ahogy elvárom, akkor a terv nem működik.
Tegnap este felrajzoltuk a betonra a gipszkarton válaszfalak helyét. Kiderült, hogy a vízvezeték és az elektromos kábelköteg is, pár centivel arrébb van annál, mint ami a tervben szerepelt. Két lehetőség van: belenyugszom abba, hogy ez van, és folytatjuk az építést, vagy felhívom mind a két szakembert, hogy reggel jöjjön ide, és vésse a betont, „tolja át” a vezetéket oda, ahol a terven szerepelt. Természetesen, az utóbbit tettem, és ezért abban a pillanatban mindketten, bizonyára nagyon utáltak engem, nem beszélve a kartonosról, akinek megint elment néhány órája üresben, de mindegyikőjüknek elmagyaráztam, hogy nem holmi női szeszélyből terveztem oda azt a válaszfalat – megértették és megcsinálták amire kértem őket.
A napokban Nej Gyuri azt kérdezte, hogy birok talpon maradni az építőiparban, a sok macsó pasi közt „főnökként”. Őt mindig „átverik a szakik”. Sokadszorra már nem – ha az ember tudomásul veszi, hogy a másiknak ez a megélhetése, és tiszteletben tartja a munkát, miközben ellenőriz minden apróságot. Ott kell lenni, látni, ha valami nem stimmel, minél hamarabb észrevenni, hogy minél kevesebb legyen a fölösleges munka. Bevallani, ha tévedtem, és elfogadni, hogy más is tévedhet, ám a tévedéseinket ki tudjuk javítani. Nem könnyű nőként helytállni az építőiparban. Zsidó nőként arab férfiaknak adni az utasításokat – kemény megmérettetés, de jó iskola. Amikor a legreménytelenebbnek látszik a dolog, akkor mélyen a szemébe nézni az illetőnek és azt mondani, hogy biztosan meg fogja tudni oldani! Megoldja, mert a szakmai büszkeségét sértené, ha nem tudná. Aki jól dolgozik, azt legközelebb is hívom, ajánlom másoknak, aki igyekszik, annak segítek, de aki átver, az nem kap második esélyt.
A sorozat következő cikke: Az ember itt olvasható…
A sorozat ITT KEZDŐDÖTT