“Pénzből nagyon sok mindent meg lehet ám oldani…”

Tegnap megjelent az “Egy nap a városban” indexes blogon a kétgenerációs lakásról egy cikk. A hozzászólásokból rengeteg ötletet merítettem arra vonatkozólag, hogy miről kellene írni. Elsőként, a sajnálatosan legjellemzőbb magyar tulajdonságból, az irigységből fakadó mondatot választottam mottóul, és a téma, hogy a lakásátalakítás minősége a pénztől függ? – valóban? És, miként lehet előteremteni a magunk számára kényelmes lakás anyagi feltételeit…

Ez a mi házunk - a szüleim keményen dolgoztak érte...

Ez a mi házunk – a szüleim keményen dolgoztak érte…

Megsúgom: munkával! Sok, értelmesen végzett munkával.

Tegyük fel, hogy most 16 éves vagyok, a szüleimmel élek szoros összezártságban, és nagyon szeretnék mielőbb saját lakásba költözni. Nem tévedés: a tervszerű, tudatos életet korán kell kezdeni! Nem azért mondom, mert engem így neveltek, hanem mert pont az ellenkezőleg – a szüleim egyetlen gyerekeként igyekeztek a széltől is óvni, ezért rengeteget késtem az önállóságban, annak ellenére, hogy már 14 éves koromban balettos statisztaként pénzt kerestem. Ezzel szemben az izraeli nevelési technika, az agyonszeretgetés és a meglehetős szabadság mellett, hogy az élet valós problémáira is felkészítik a gyerekeket. Minden sikeres ember, akinek az életrajzát olvastam, kora ifjúságától tudatosan készült a felnőtt életére – ezt nem lehet elég korán kezdeni. Tehát 16 éves vagyok, semmi pénzem, és reményem sincs, hogy a szüleimtől támogatást kapok egy önálló lakásra. Budapesten rengeteg idős ember él, lepusztult lakásokban, gyatra anyagi körülmények között, elhagyatottan. Még az is lehet, hogy abban a házban, amiben lakom, van ilyen szomszéd.

Első feladat tehát, megismerni a szomszédokat, köszönni nekik, néha beszélgetni velük. Meglepő, de már ettől, nagyon sok ember jobban érzi magát a bőrében, kitágul a látóköre, észreveszi, hogy nem ő a világ közepe…

Második lépés meglátni, hogy ki az, akire egyetlen rokona se néz rá, akivel jót tehetnénk azzal, hogy odafigyelünk rá. Számunkra is kiderülhet az, hogy mennyi mindent tanulhatunk az idős emberektől, és milyen boldogságot jelent adni másnak…

egymást segíthetjük...

egymást segíthetjük…

Ha találtunk olyan idős embert, akivel ilyen módon közeli kapcsolatba kerülünk, akkor szépen el kell mondani azt, hogy a tanulás mellett milyen munkát végzünk (a napi egy óra munka a kibuci nevelés része – mindig lehet olyan, a gyerek korának megfelelő munkát szerezni, amivel azt a tudatot erősítjük, hogy képesek vagyunk a magunk lábán megállni, sosem vagyunk kiszolgáltatott helyzetben – ez az öntudatos honpolgár alaptulajdonsága), és miként szeretnénk megalapozni a jövőnket azzal, hogy saját erőből otthont teremtünk magunknak. Nyíltan, őszintén meg kell mondani, hogy olyan kölcsönösen előnyös üzletet ajánlunk, ami az idős embernek és nekünk is jó, mivel az elvárásaink különbözőek: az idős ember anyagi és személyes biztonságot keres, szeretné hátralévő életét nyugalomban, és viszonylagos jólétben leélni, sőt, minden bizonnyal, boldogan átadná azt a tapasztalatot is, amit élete során megszerzett. A kamasz gyereknek bőven van ideje arra, hogy az idős ember magányát oldja napi fél órás odafigyeléssel. Később, ha már pénzt keres, anyagilag is segítségére lehet az idős embernek. Nem kell nagy dolgokra gondolni, mert lehet, hogy a legnagyobb segítség az, hogy az ember megfőz pár napra való ételt, megveszi a szükséges gyógyszereket, esetleg kifesti a lekoszolódott helyiségeket, stb. Napi fél óra, nem több! A barátainkkal való locsogásból ennyit lecsípni nem nagy dolog, ám kialakíthatunk egy olyan őszinte megbecsülésen alapuló emberi kapcsolatot, aminek egy bizonyos pontján már felvethetjük az eltartási szerződést, amely révén az idős ember lakása idővel a sajátunk lehet. A dolog lényege az őszinteség, nem pedig a sunyi nyerészkedési vágy. Tisztességes munkával jutunk hozzá egy lakáshoz, ha más lehetőségünk nincs.

Persze, időközben a munkánkat is alakíthatjuk úgy, hogy azzal megkeressük a lakásra valót. Egy dolog azonban mindig meg kell maradjon a vezérlő elv: csak olyan munkát végezzünk, amiben felfedezzük az örömforrást. Mert csak azzal a munkával tudunk majd rendes pénzt keresni. Lehet pincérkedni, de csak akkor éri meg, ha mosollyal az arcunkon tesszük, lehet takarítani, vagy füvet nyírni is, ha az elvégzett munka utáni megelégedettség érzéssel tesszük. A fene nagy magyar pesszimizmust, a cselekvőképtelen nyafogást ki lehet nevelni magunkból akkor is, ha szüleink példája mást mutat. Aki a tanulást és a munkát jó arányban tudja vegyíteni, és közben magára is állandóan figyel, az mindig megtalálja a különböző lehetőségeket arra, hogy tovább lépjen, egyre jobban fizető munkákat szerezzen, egyre fejlessze a saját tudását és egyéniségét is.

Lehet, hogy mire idős szomszédunk elköltözik az örök vadászmezőkre, már régen családos emberek vagyunk, saját otthont is teremtettünk, de közben sosem feledkeztünk meg arról az emberről, akivel 16 évesen megállapodtunk. A napi fél óra törődés egy másik emberrel akkor is megtérül, ha húsz év telik el a szomszéd haláláig, mert közben jobb emberré váltunk, megtanultunk tervszerűen élni, és ezt a tudást átadhatjuk a gyerekeinknek. Lehet, hogy a mi lakásproblémánkat nem a szomszéd halála oldja meg – jobb, ha nem arra spekulálunk -, de akkor is elmondhatjuk a gyermekeinknek, hogy azért került a családhoz egy újabb lakás, amiben esetleg ők kezdik majd önálló életüket, mert mi szorgalmasan dolgoztunk és emberségesen éltünk…

Hogy a pénzt miként célszerű felhasználni egy jó lakás kialakítására – lényegében erről szól a sorozat. Amikor egy konyhát elemeztem, miként alakítanám át, akkor ugyanabból a pénzből, amit a konyhabútorba fektetnek, egy megfontolt döntéssel sokkal jobbat lehet kihozni – nem a ráfordított pénz, hanem a gondolat a többlet. Ugyanígy, amikor a szomszédom zajos hálószobája volt a téma, az eredményt nem az elköltött pénz csekélysége, hanem az át nem gondolt tervezés okozta! Erről a problematikáról a sorozatnak ez a része részletesen is szól…

 

Comments Closed