Szemét ügy
Ismertem az utcát, hiszen itt laktam először amikor vidékről felköltöztem, a hetvenes évek elején, friss főiskolásként, aztán a nyolcvanas években itt dolgoztam a Bródy 5-7-ben. Majdnem sorsszerűnek éreztem, hogy amikor huszonkét év után visszajövök Magyarországra, megint ebben az utcában kezdjem az életemet.
A ház mocskosszürke fala, és libafossárga kapuja elég riasztó volt, de amint megláttam a kertet, megbékéltem.
A lakásban alig volt bútor, a teret kettészelte egy primitív galéria, egész nap alkonyi homály borította, de nem különösebben izgatott. Hosszas keresgélés után végre egy jó helyen lévő lakás, amit tűrhető áron ki lehet bérelni – a többi az én dolgom. Elvégre oly sok éven át az volt a jelszavam, hogy nincs az a vacak lakás, amiből ne tudnék jót csinálni – és csináltam is, több százat – ez volt a megélhetésem.
Amikor kitavaszodott, az elvadult kert legközelebbi csücskét kicsit rendbe tettem. A talaj alig volt több, mint 30 centi, alatta sitt. Ahogy az ásóval nekimentem, csak úgy perdültek ki a kövek. Kiszedegettem és visszatemettem a földet. De attól kezdve, külön zacskóban gyűjtöttem a zöldség-, és gyümölcs-maradékokat. Hetente egyszer kiástam egy kisebb gödröt a kertben és elástam amit összegyűjtöttem.
Miközben dolgoztam, a gangról merőn bámult egy fakó arcú öregasszony. Ahányszor kimentem a kertbe, megjelent a folyosón. A korlátra könyökölt és cigarettázott. Valamelyik alkalommal aztán megkérdezte, hogy mit csinálok. Komposztálok – feleltem. Döbbenten nézett rám – egy városi bérház udvarán? Én viszont nem értettem az ő értetlenkedését. A háztartási szemét egy része olyan, nyers, konyhai hulladék, amitől csak bűzlik a kuka, ha oda kerül, ám ha nem, a kert talaját javíthatjuk vele.
Vannak olyan országok, ahol nagyon sok zöldséget és gyümölcsöt esznek egész évben – ott a szerves anyag eléri a szemét 40%-át, amelyet nem kell elszállítani, ha helyben komposztálják, vagyis jelentősen csökkenteni lehet a szemétszállítási költségeket, és a helyben termelődő komoszt kertészkedésre ösztönöz a nagyvárosokban is.
Persze, a szerves hulladék elásásánál vannak hatékonyabb módszerek.
Igy, amikor másfél év múlva megvettem a lakást, és azután, néhány hónapra rá elvállaltam a ház közös képviseletét, az első dolgom volt, hogy megszervezzek egy kertészkedő szombatot, amely során a kertben felállítottuk a komposztálót. Igyekeztünk olyan helyet kiválasztani a zöld műanyag ládának, hogy senkit ne zavarjon. A faliújságon, a blogon tájékoztatuk a lakókat, hogy mit lehet és mit nem komposztálni.
Mint városgazdász tisztában voltam azzal, hogy a komposztálás és a közös kertészkedés identitás-, és közösségfejlesztő eszköz, és úgy éreztem, hogy erre a házra nagyon ráfér az ilyen pozitiv töltetű közösségépítés.
Kezdetben sokan lelkesedtek, aztán voltak a kitartó környezettudatosok, akik nem sajnálták azt a fáradságot, amit a szemét szétválasztása jelent. A szelektív szemétgyűjtés, ami a papírt és a műanyagot illeti, már megszokott volt. Nyár végére heti egy kukát lemondhattam, ami havi 6000 Ft megtakarítást jelentett a társasháznak.
És akkor jött az ANTSZ-től egy levél, amelyet el sem akartam hinni: megállapítja, hogy a komposztáló és környéke tiszta, rendezett, mégis felszólít arra, hogy a komposztálót távolítsuk el az udvarról.
A fakó arcú feljelentette a komposztálót.
Igaz, azon a szombaton, amikor felállítottuk, ő is lelkesen tett-vett, belemosolygott a képbe, de aztán úgy döntött, hogy a világ úgy jó, ahogy ő megszokta, és semmilyen újdonságnak nincs helye.
Mérhetetlenül felháborodtam, és mint aki nem a hatóságtól való félelmen szocializálódott az utolsó két évtizedben, dörgedelmes válaszlevelet írtam az ANTSZ-nek, amiben megtagadtam a komposztáló kidobását, és fűnek-fának elmeséltem ezt az abszurdot.
Levelemre nem reagáltak, talán rájöttek a hivatalban, hogy kicsit túlértékelték a szerepüket.
Úgy tűnt, hogy a komposztáló megtelt, de jött a tél, és ahogy a lebomlási folyamat haladt, újra lett hely. Tavasszal már szép, fekete földet nyertünk belőle.
Ennek a történetnek lehetett volna jó vége is, de nem lett.
…
…
…
…
…
…
…
…
…
Előbb a lassan alakuló közösséget rombolta szét az irígység és a rosszindulat, aztán eltünt a komposztáló is az udvarról.
Idén már nem volt kertész-szombat, csak én metszettem meg a fát, a hozzám közeli sarokban.
A lakásomat időközben átalakítottam, rést vágtam a betonplaccon, növényeket ültettem a lakásajtóm körül. És továbbra is komposztálok. A cserepek aljára teszek egy kevés földet, aztán a zöldség-, és gyümölcshéjakat, majd befedem földdel. Amikor egy kicsit már megroggyan, beleültetem a növényeket.
A gangról megcsap a cigarettafüst, de makacsul folytatom.
Élve vagy halva?
Sírás-rívás: fogy a magyar! Idén már 28 ezerrel kevesebben vagyunk, mint a bűvös 10 millió, és úgy tűnik, hogy a tendencia – a további romlás.
Nincs háború, és bármennyire is nehéz a gazdasági helyzet, ennél sokkal rosszabb időszakot is átélt ez az ország, mégis: a tavalyihoz képest, az első negyedévben 11%-al csökkent a születések száma, és 3%-al nőtt az elhalálozásoké, és ebben nincs szó az elvándorlásokról. Pedig legalább annyira durva hatással lehet a társadalomra, mint az, hogy nem születik elég gyerek.
Ráadásul sokkal rövidebb távon jelent majd problémát, hogy a külföldön is versenyképes munkaerő, amely egyre nagyobb lendülettel indul útnak, adóbevételektől fosztja meg az országot.
Ugyanez a korosztály (20-40 évesek) az, amely a gyermekvállalás szempontjából is kritikus lehet. A most, gyerek nélkül, vagy akár kisebb gyerekekkel külföldön munkavállaló fiatalok ott nevelik fel majd a gyerekeiket – nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy azok a gyerekek valaha is, tartósan visszatérnek. Hazafias szólamokkal nem lehet pótolni a megélhetést.
Annál is inkább, mert a folyamat egyre rontja az ország esélyeit a gazdasági fellendülésre, hiszen éppen azt a réteget veszti el az ország, amely képes alkalmazkodni a változó körülményekhez, amely nem csak magát tartja el, hanem adója révén azokat is, akik nem produktívak. A munkanélkülieken, a nyugdíjasokon kívül a túlmértezett államapparátust is.
A kontraszelektív rendszer megbosszulja önmagát – a gyenge képességűek pozicióba helyezése eltaszítja azokat, akik képesek lennének a szükséges változásokat végrehajtani. A reményvesztettség felülírja a nemzeti érzésen alapuló sorsvállalást. A szekér elől a lovakat kergeti szélnek, a magától elragadtatott kocsis pattogtathatja az ostorát, attól egy tapodtat sem megy előre az ország.
Hátrafelé csúszni viszont minden esélye megvan, hiszen a munkanélküliek nagyobb részének nincs konvertálható tudása, a kényszerfoglalkoztatás legfeljebb a létminimum körüli szinten tudja tartani a népességet.
A hatalom megtartása és a látszat fenntartása érdekében új eladósodási folyamat indulhat, amely az ország gazdasági függőségét, később, esetleg politikai kiszolgáltatottságát növeli. Ellentétben azokkal a beruházásokkal, amelyek a gazdaság működőképességét javítják, a kontraszelektált kormányzat hiteltámogatása olyan, mint a feneketlen kútba dobott pénz.
A kérdés, hogy mekkora az országban maradó népesség tűrőképessége, és mikor éri el azt a szintet, mint manapság Szíriában, hogy a hétről hétre megtartott tüntetéseket a sorzüzek sem állítják meg.
Ésszerűség és törvény
„A törvény elvárja és feltételezi, hogy az emberek ésszerűen viselkednek.”
Ez a mondat, amely Nagy London tanácsa építésügyi szabályzatának bevezetése, Borvendég Bélát is mélyen megdöbbentette. Mert a magyar valósághoz képest ez az újdonság erejével hatott rá. A cikket szívből ajánlom, az olvasónak nem kell építésznek lennie ahhoz, hogy élvezetét lelje benne. Nem kommentálom, hiszen önmagáért beszél, de gondolatgazdagsága inspirálóan hatott, különösképpen a címben megfogalmazott összefüggésben.
Saját élményem a magyar hivatali bürokráciával és a törvények ésszerűtlenségével való szembesülésem, amikor 2006 táján visszajöttem Magyarországra.
A teljes kétségbeesés szintjére jutottam, amikor az APEH ügyfélfogadó termében az egyik asztalnál megcáfolták azt az információt, amit a másiknál percekkel korábban adtak. Ötvenen felül úgy éreztem, mint egy szellemi fogyatékos, hogy az anyanyelvemen, amiről azt gondoltam, hogy még mindig a legjobban értek, fel nem tudom fogni, hogy mit akarnak tőlem. A sírógörcs határán elmondtam az ügyintézőnek, hogy miként jártak el az izraeli adóhivatalban, amikor ott, nem sokkal a bevándorlásom után, héberül még alig beszélve megjelentem. Nem töltettek ki velem hetvenhét űrlapot, kódokat és olyan adatokat kérve, ami már úgyis megvan nekik a rendszerben, mert abból az egyszerű feltételezésből indultak ki, hogy jobb, ha azt csinálom, amihez értek, az időmet arra fordítom, hogy pénzt keressek, amiből aztán az ő hatékony közreműködésükkel adót fizetek, és ebből az ő megélhetésükre is futja. A dolgok minél egyszerűbb, logikus rendszere a hetékonyság egyik alapfeltétele, ettől működőképes egy társadalom.
De ebben az országban, egyre inkább úgy tűnik, hogy a nagy elterelés-hadművelet közepette egyáltalán nem szempont a hatékonyság, a működőképesség. Zászlók és utcanév-változással szórakoztatják a publikumot, építészeti lázálmokkal riogatják, és megint előjött a kormányzati negyed-kérdés, mint figyelemelterelő. Mert józan észt ezekben a lépésekben nem lehet felfedezni. Úgy érzem magam, mint amikor 2004-ben a Demszky vezette város anomáliáit boncolgattam, és jó ideig képtelen voltam megérteni a döntések logikáját. Mintha fordítva ülnének a lovon, két lehetséges út közül mindig azt választották, ami a városnak kifejezetten káros. Aztán rájöttem, hogy bennem van a hiba, mert a dolgokat mindig a közösségi érdek felöl közelítem, és onnan nézvést eszetlen döntések sora látszik, holott, ha a vezetők egyéni érdeke felöl vizsgálnám a helyzetet, azonnal, minden világos és egyértelmű.
2010-re úgy látszott, hogy Budapest már eljátszotta minden tartalékát, aki ezt a káoszt megörökli, nem tehet mást, mint felgyűri az ingujját és nekilát a nagytakarításnak. Hat év tetyetutyaság után, úgy voltam ezzel, hogy mindegy, milyen pántlikát visel az, aki nekiveselkedik. Egy város rendbetételéhez nem kell ideológia, elegendő a releváns tudás és a következetes munka. Úgy képzeltem, hogy az új főpolgármester első akciója az lesz, hogy lebontja az „ideiglenes” Városházapark és az úrelvtársak parkolói közti ocsmány falat, felszámolja a parkolókat, meghirdeti a közös kertészeti munkát, konkrétan és szimbólikusan is megnyitja a városházát a polgárai előtt. Nem utazgat külföldre, delegációk élén kezet rázni, enni-inni, jópofizni, nem sütkérezik a vakuk fényében semmitmondó nyilatkozatokkal, hanem teszi a dolgát, mert az van bőven.
Azért kerestem fel őt is, mint elődeit, hogy felhívjam a figyelmét a városgazdálkodás fontosságára és olyan helyi adórendszer kialakítását javasoljam, amely nem csupán a gazdasági önállóságot, hanem a városfejlesztés cselekvési szabadságát is jelenti, idővel. Bár a rendszer kifejezetten a magyar viszonyokra épül, előképe egy évtizedek óta jól működő városgazdálkodási modell, amellyel ma Tel-Aviv a városfinanszírozás 88,5 %-át képes önerőből produkálni, és minden jel arra mutat, hogy ezt az arányt javítani is képes, hiszen kimondott célja a teljes gazdasági önállóság. Ami persze nem jelenti a környező, vele már szinte összeépült városokkal való együttműködés hiányát, ellenkezőleg, éppen azáltal javítják a hatékonyságot, hogy szisztematikusan egyeztetik a terveket.
Eleinte úgy tűnt, hogy az új városvezetés érdekelt abban, hogy itt valóban rend legyen, és számomra mindegy volt, hogy politikusi bátorság, vagy cselekvési kényszer motiválja őket abban, hogy kemény munkával új alapokra helyezzék a városműködést. Mint szakember, vállaltam volna a kemény munkát, részükről csak a döntéshez szükséges elhatározás kellett volna. Azzal is tisztában voltam, hogy a négyéves ciklus megköveteli – mihamarabb el kell kezdődjön a műszaki adatbázis létrehozása, és a folyamatos, következetes kommunikáció az új adórendszerről, hogy legalább egy év maradjon a rendszer bevezetése és finomítása után ahhoz, hogy az emberek gyakorlatban is megismerjék az új rendszer előnyeit.
A szerves városfejlesztés időigényes és fárasztó folyamat, nincsenek benne látványos sikerpontok, a szalagátvágásos fotókról le kell mondani, de az is igaz, hogy egy idő után a városlakók, minden győzködés nélkül, maguk észreveszik, hogy jobb itt élni. Ha kellően szorgalmasan dolgozunk, akkor ez az első megelégedettség-érzés bekövetkezik a választások előtt, és akkor sétagaloppban meg lehet nyerni a következő ciklust is. Ezzel a taktikával nyerte meg Ron Huldai a harmadik ciklust is, mint Tel-Aviv polgármestere.
Ron nem különösebb színes egyéniség, elődei között voltak sokkal érdekesebb emberek, mint a legendás „Csics” Slomo Lahat, aki elképesztő ügyességgel varázsolta ki a kormány zsebéből a pénzt a folyamatosan eladósodott város érdekében, aki építtetett jót és rosszat is, a saját csökönyös feje után, és aki húsz éven át „uralta” a várost, amely fellélegzett, amikor végre nyugdíjba vonult. Őt követte a művészetkedvelő Roni Milo, aki imádott kiállításokat megnyitni, rengeteget beszélt, és keveset tett a városért. 1998-ban még a saját pártja (Munkapárt) sem támogatta Ron Huldai jelölését, aki akkor már 5 éve vezetette a Herzl gimnáziumot, amelyet történelme mélypontjáról emelt fel, és tett a város legsikeresebb iskolájává, mind gazdaságilag, mint az oktatás szinvonalát tekintve.
Ron Huldai élete javát a légierőnél szolgálta, 1963-1989-ig vadászpilóta, bázisparancsnok volt, egy hierarchikus rend részeként tette a dolgát. Igaz viszont, hogy kibucban született és a közösségért végzett folyamatos munka a vérében volt. Leszerelése után nem lett különösebben sikeres üzletember, valahogy hiányzott belőle a „magadnak kaparj” ösztöne, de a katasztrofiális állapotban lévő gimnázium felvirágoztatása nagyon ment neki. Nem jó szónok, a mikrofon mögött még ma is úgy néz ki, mint egy szégyenlős kamasz. De tud dolgozni, és jó munkatársakat, szakértőket gyűjteni maga köré.
Miután pártja támogatása nélkül megnyerte a választásokat, ő volt az, aki a város stratégiai tervezésének összetett folyamatába belevágott. Minden csinnadratta nélkül, helyzetfelmérés, egyeztetés, rengeteg munka, kevés dicsőség. Az első években, az avatatlan szemlélő csak annyit vett észre, hogy a város kicsit tisztább, a közterek valamivel rendezettebbek, mintha jobban viselnék gondját a városnak. 2002-re elkészült a városprofil, lendületet vett a közösségi tervezés, az első évtized végére pedig Tel-Aviv soha nem látott építkezés szinterévé vált, adósságok nélkül, saját lehetőségei feltárásával.
Februárban, miután öt hetet töltöttem Izraelben és főként a tel-avivi városfejlődés gazdasági alapjait vizsgáltam, felajánlottam a budapesti városvezetésnek, hogy egy kis szakmai csoporttal kidolgozom a működés új gazdasági alapját. Az elveket, a szerkezetet már tisztáztam, egy konkrét műszaki adatbázis (felmérés) alapján kellene pontosítani a számításokat, és az egész munkát folyamatosan kommunikálni, hogy menet közben javítani lehessen a rendszer gyenge pontjait.
A pénzügyekért felelős főpolgármester-helyettes Dr Bagdy Gábor fogadott. Dr Szemenyei László stratégiai szakreferens ült mellette, és megállapodtunk, hogy minden a helyi adózással kapcsolatos addigi írásomat átküldöm, és egy összefoglalót is készítek számukra, a könnyebb áttekinthetőség kedvéért. Nem titkoltam, hogy ez a rendszer nem fog azonnal nagy pénzeket biztosítani a likviditási gondokkal küzdő fővárosnak, de hosszú távra ez az egyetlen megoldás a működőképesség biztosítására. Gazdálkodni kell, nem csak elkölteni az államtól kialkudott pénzeket, és nem újabb adók bevezetésével kipréselni abból a lakosságból még valamit, amely már most is igyekszik kibújni az elviselhetetlen terhek alól.
Csupán törvényekkel és tervekkel nem lehet várost fejleszteni a XXI. században. Olyan üzleti terv szükséges, amely eredménye a lakóiért jobbuló városszövet. Az önkormányzat dolga a közterek rendben tartása és fejlesztése, mert ezzel tudja megteremteni azokat az ösztönzőket, amelyek a privát beruházásokat is előrelendítik. A feladat egy felfelé tekeredő értékspirál kritikus pontjait megtalálni, és olyan rendszert beindítani ezzel, amely a közösségi és az egyéni érdeket egy irányba tereli. Nem könnyű, de közel sem lehetetlen feladat.
Tanulni lehet Bogotától, Rómától, Tel-Avivtól, Stockholmtól – de egyik mintát sem lehet átültetni Budapestre. Ezért a városért ugyanúgy meg kell dolgozni, mint ahogy tették azok, akik az ezredfordulón rájöttek, hogy városuk stratégiai átkoordinálása nélkül nincs jövő.
Találkozónk óta (2011.02.08) néma csend. Egy e-mail Szemenyeitől, hogy köszöni az összes anyagot, hamarosan jelentkezik. Ez azóta sem történt meg, de olvastam a közgyűlési előterjesztést, amit ő szignált, és nyomokban megjelennek részletek a tanulmányomból, persze összefüggéstelenül, a rendszer lényegét elfelejtve. A sajtó azonnal értékelte is – öt új, helyi adót akar bevezetni a főváros.
Még tavaly augusztusban, a választások előtt, felhívtam Tarlós István figyelmét arra, hogy az általam javasolt rendszer, bár adókról van szó benne, nem csupán a város pénzügyi helyzetét stabilizálná, hosszú távon, hanem azokat a városrendezési problémákat is helyükre tenné, amelyek ma, a szimpla szabályozás eszközeivel megoldatlanok. Gazdasági eszközökkel lehetne korrigálni a régen elrontott szabályozási terveket, nem erőszakkal, csupán a gazdasági érdekeltség közösségcentrikus módszereivel. Ez nem jogászok és közgazdászok, de nem is csak építészek ügye, hanem összehangolt csoportmunka és a lakosság aktiv közreműködése kell hozzá.
Akkor még nem volt világos számomra, hogy ilyen szándék az új városvezetésben nincs, és közel-távol ma még olyan politikai formáció sincs, amely valóban komolyan gondolja a demokratikus átalakulást – a közösség érdekét, amelyet hivatottak lennének képviselni, előbbrevalónak tekintenék a maguk hatalmának megőrzésénél.
Origó oh!
Az adottság sosem elég a sikerhez. Akár egy emberről, akár egy városról van szó.
Budapest nagyszerű adottságokkal rendelkezik, amelyeket vezetői sorra tesznek tönkre, mint egy tehetséges, jó családból való sosem-nő-fel-kamasz, aki elissza az eszét, agyonfüstöli a tüdejét, kábítja önmagát egy vizionált jövővel, amit saját erőből elérni nem képes. Ha a tehetség tunyasággal párosul, abból semmi jó nem lesz.
Demszky Gábor pocsék főpolgármester volt, és minden bizonnyal nehéz örökséget hagyott maga után. De ezzel együtt is, november óta kicsit több kellett volna történjen, mint néhány köztér átnevezése és díszpolgár-avatás-törlés, hajléktalanok ellen hozott betarthatatlan jogszabályok.
A rendszerelvű változások irányába semmi nem mozdult el.
Tarlós István honlapján lévő: Merre tovább Budapest? című előadásában elég furcsa kifogást hozott fel arra, hogy miért nem működőképes Budapest – mert egymilliósra tervezték, nem akkorára, amekkora ma! (video 5:15)
Vagyis, ha elérjük, hogy Budapesten csak egymillióan éljenek, akkor minden klappolni fog? Alig hiszem. Mert a városok nem így működnek. Teljesen mindegy, hogy a XIX. század végén mire tervezték ezt a várost! A lényeg, hogy mit teszünk vele ma!
Sőt, szerencsénkre, akkor, meglehetősen előrelátóan terveztek, holott sokkal kevesebb példaképük volt, mint nekünk lehetne manapság. Akkor, csak néhány évvel voltunk lemaradva a világ élenjáró nagyvárosaitól, amely lemaradást, a magunk módján, meglehetős gyorsasággal behoztunk – ezért csak elismerés illeti a 140 évvel ezelőtti döntéshozókat.
Ma viszont legalább fél évszázaddal kullogunk a városfejlődés élbolyához képest, és semmi nem mutat arra, hogy a távolság csökkenne. Ellenkezőleg.
Amit a közlekedés elvrendszeréről mondott a főpolgármester, nagyjából igaz. Csakhogy ez is csupán vágyálom mindaddig, amíg a város nem képes gazdálkodni. Ez nem egyenlő az adókivetési joggal. Természetesen, kell önálló forrás, de a bevételek és kiadások átlátható rendszere nélkül semmilyen plusz-forrás nem váltja meg a várost.
Az építész-tanács felállítása tetszetősnek tűnő lépés, de korszerűnek nem mondható. Hűbéresi rendszerben igaz, hogy a város ura megbízza a maga kedvenc építészét. A XXI. század várostervezése kicsit bonyolultabb ennél.
Azért megnézném, hogy miként fog Zobóki Gábor Finta Józseffel és Ráday Mihállyal közösen projekteket megrajzolni, vagy városfejlesztési stratégiát kidolgozni. Tel-Avivban 600 ember szisztematikus, több éves, együttes munkája eredményeként készült el – nem pedig kiválasztott, mégoly neves építészek és médiaszemélyiségek agyából pattant ki.
Budapest ikonja – elavult gondolat. Az ilyen kirakatberuházásoknak akkor van értelme, ha egyébként a város működőképes, csak unalmas, jellegtelen, érdektelen.
Budapesten nem ez a probléma. A turisták tudják miért jönnek ide, megtalálják a maguk érdeklődésének megfelelő helyi specialitásokat. Hogy ezek nem éppen a fennkölt úri izlésnek megfelelőek? Hogy könnyű nőcskékről és a korlátlan, következmények nélküli duhajkodásról híresült el a magyar főváros? Azon semmilyen ikonikus projekt nem változtat!
A kurvák és kocsmák fővárosának kétes dicsősége akkor múlik el, ha az itt élő emberek élete és környezete változik meg gyökeresen! Ehhez pedig több kell, mint közlekedésfejlesztés vagy törvénykezés. Korszerű városrehabilitációs tudás, politikusi bátorság, és empátia, amely lehetővé teszi a lakossággal való együttgondolkodást és közös cselekvést.
Jeruzsálmi villamos
Ahogy közeledünk Jeruzsálemhez, a júdeai hegyek között, fel-felbukkannak a fehér falak, a völgyön át rálátni a szemközti emelkedőre telepedett házak tömegére.
Az utolsó nagy kapaszkodó előtt, mintegy XXI. századi fellegvárat alkotva magasodnak fölénk a helyi kővel borított, modern, sokszintes házak.
Amilyen felemelően szép a Jeruzsálembe vezető út, olyan kiábrándító a megérkezés : egy időtlen idők óta túlzsúfolt, büdös és zajos közlekedési csomópont. Az ismeretlen tanácstalanul áll – hogyan tovább?
Aki autóbusszal érkezik, az sincs jobb helyzetben, mert a busz befut egy sötét parkolóba, ahol leszállni nem éppen magasztos. Ráadásul olyan erős a biztonsági ellenörzés, mintha repülőtéren lennénk – ez a jeruzsálemi, központi buszpályudvar.
A Húrok hídja ( גשר המיתרים) ezen a helyzeten igyekszik változtatni – a csomópont felett ível, mintegy kaput alkotva, elegáns szerkezete pedig új jeruzsálemi szimbólummá kezd válni. 2008-ban adták át a 380 méter hosszú hidat, amelyet Santiago Calatrava spanyol építész tervezett, és az ősrégi Jaffó utcát köti össze a Herzl fasorral. Egyik oldalán gyalog is át lehet menni, de alapvető funkciója az, hogy az új, jeruzsálmi villamos zavartalaul szelje át a csomópontot.
A város átfogó, közlekedési koncepcióját 1995-ben készítették el, amelynek része volt a villamoshálózat kiépítése.
Csakhogy a hegyes-völgyes Jeruzsálemben sokan úgy gondolták, hogy ez a tömegközlekedési eszköz alkamazhatatlan.
Mások azt bizonygatták, hogy csak autóbuszokkal már nem lehet megoldani a városi közlekedést, a levegő szennyezettsége és a régi város utcáinak zsúfoltsága elviselhetetlen, metróról szó sem lehet a történelmi emlékeket rejtő terepen.
Ezen, jó zsidó szokás szerint, elvitatkoztak majd 7 évig, míg az effektív munka elkezdődőtt. Ez sem volt problémáktól mentes, így a tervezett 2006-os befejezési határidőt jócskán túllépve, talán augusztusban használni is lehet majd a most szellem-villamosként közlekedő járatot.
A hálózat első vonala, amelyet egyszerűen piros vonalnak neveztek, 13.8 kilométer hosszú, és a nyugat-jeruzselemi Herzl-hegytől az észak-jeruzsálemi Pisgat Zeev, 42 ezer lakosú negyedig vezet.
A vonalat, később, mind a két irányban folytatnák (a térképen szaggatott vonal jelzi).
A kihívást nem csak a nagy szintkülönbségek jelentették, hanem az is, hogy a híres-hírhedt Jaffó utcában a villamos kiszorította a gépjárműközlekedést.
Bár a jeruzsálmiak megszerették a gyalogos utcát, amit a Ben Jehuda környékén alakítottak ki a XX. század nyolcvanas éveitől kezdődően, de egy másfél kilométer hosszút, amely addig az egyik legforgalmasabb bevásárlóhely volt, nem tudtak elképzelni.
Az építkezés elhúzódása tovább borzolta a kedélyeket.
Pedig az elgondolás zseniális, és most, hogy már a villamosok próbajáratánál tartanak, a gránitburkolat is kész, a nehéz „műtét” után ébredező utca egy soha nem látott átalakulás kapujában toporog.
Még megvannak a régi, lerongyolódott üzletecskék, de már kinyílt néhány kávéház is, a régi, lepukkant házak falán megjelentek a rehabilitációs projekteket hirdető táblák.
A június eleji mérések szerint a Jaffó utca légszennyezettsége drasztikusan csökkent – a nitrogénoxid NOx 2002-ben 151-es mértékéről 32-re.
A térképen kékkel jelölt vonalat is villamosként tervezték eredetileg, de itt az autóbuszpártiak győztek. Legalábbis egyelőre.
A pálya, amely külön sávot biztosít a csuklós buszoknak, egy későbbi időben, talán, mire megszeretik a már működő villamost, átalakítható villamospályává.
Jelenleg az északnyugati, 47 ezer lakosú Ramot és a délnyugati, 32 ezer lakosú Gilo közötti szakaszon működik a kék vonal.
A városról szóló sorozat következő része:
Jaffótól Jeruzsálemig
Kibucból villanegyed
Ramat Efál 1947-ben alakult, mindössze 250 dunámon (1 dunam = 1000 m2 ), „városi kibucként”. Kezdetben ugyanis, nem rendelkezett jelentős mezőgazdasági területekkel, mint az eredeti kibucok (száz évvel ezelőtt kezdődött a kibuc-mozgalom), viszont az összefogás kibuci elvét meg szerették volna valósítani. A függetlenségi háború után kaptak még 1000 dunámot, megkezdődött a zöldség és gyömülcstermesztés, de továbbra is, a kibuc tagjainak többsége Tel-Avivban dolgozott, ám keresetüket a kibuc használta fel, a szükségletek szerint.
A szocializmus itt öt év alatt megbukott – 1952-ben hagyta ott az egalisztikus közösséget az első, aki házat épített a kerítésen kívül. Ebben a házban lakik most a barátnőm, miután a makacs és szorgalmas építtetője 97 éves korában meghalt.
A valamikori kibuc területe ma idősek otthona-komplex – Misán ( משען – jelentése: támogatás), amely hálózat az országban 9 településén tart fenn különböző jellegű „védett” lakásokat.
Ezt a non-profit vállalkozást 1931-ben alapította az akkori, szocialista szakszervezet, a tíz parancsolat egyikének szellemében:
„ Tisztelt apád, anyád – כַּבֵּד אֶת־אָבִיךָ וְאֶת־אִמֶּךָ „
A rendszer lényege, hogy a különböző korú és aktivitású idősek, egyfelöl saját lakásukban élnek (Ramat Efálban kertes házak is vannak), másfelöl központilag szervezett szolgáltatás-rendszer veszi körül őket, amely minden szempontból biztonságot ad. Külön cikkben elemzem majd ezt a településformát, mert merőben más szemléletű mint a magyar szociális-, és idősek otthona- ellátás, és azon túl, hogy egy társadalmat jellemez az, hogy miként bánik idős polgártásaival, település-, és lakásgazdálkodási szempontból is igen hatékony megoldás.
A mai Ramat Efál nagyobb része azonban az évek során egyre elegánsabb villanegyeddé alakult. A szerény kis házakat egyre nagyobbak váltják fel, de továbbra is egylakásos épületek ezek.
Az 1952-es településrendezési terv ugyanis lehetőséget adott arra, hogy önálló családi házak épüljenek. Nem aprózták el a telkeket.
Két fasor egymáshoz viszonyítva eltolt „kereszteződésében” vannak a központi funkciójú épületek, mint szupermarket, bank, kávéház, stb. park, játszótér. A Fenyő-fasor központtól távolodó, a település legvédettebb részében a gyermekintézmények. Mellettük a sportpályák, uszoda, konditermek.
Az alapelrendezés a kibucokéra jellemző. A telekkiosztás pedig az akkor már közismert „kertvárosi” szisztémát követi – sok egyirányú utca, amely többszörösen hurkolt a fasorok által közrezárt területen, hogy a gépkocsik minél kevésbé tudjanak felgyorsulni, ugyanakkor a telkek közötti gyalogátjárók lehetővé teszik az épületek könnyű, gyalogos megközelítését.
Az erec izraeli települések (a zsidó betelepülés kezdetei 120 évre tehetők, az „elsőt Zionban” Rishon LeZion 1882-ben alapították) kerülték az utcakereszteződéseket. Hogy a kereszt-forma iránti ellenérzésüknek tudható, vagy az új brit településtervezési áramlat hatása volt, ma már érdektelen, ám a következmény hasznos mind a mai napig. Ramat Efálban sincsenek „ezerrel döngető” sofőrök.
2003-ig független, közösségi településként működött, de akkor már egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a mindössze 2800 lelket számláló település önálló igazgatása nem hatékony. Ráadásul, ebben az évben a népszaporulat negatívba fordult, ami Izraelben nem jellemző (37-en haltak meg és 23-an születtek). Bár a helyi lakosság magasan kvalifikált és tehetős, országos viszonylatban, ahhoz, hogy ne legyen az egész település „idősek otthona” szükséges lépéseket kellett tenni.
Ugyanakkor, a helyi lakosság igyekezett megőrizni a szomszédság ( שכונה ) jellegét, amely valóban minőségi életfeltételeket biztosít az ittlakóknak. Ezért öt éven át csupán településszövetség működött, a környező, hasonlóan kis lélekszámú települések együttműködésével, majd 2008-ban az adminisztrációt a 130 ezer lakosú Ramat Gan vette át. Hivatalosan tehát, Ramat Efál, a környező Kfar Ázárral, Ramat Chennel és még jónéhány shunával (szomszédsági egység) együtt a nagyobb város egyik negyedévé vált, ez azonban a hely arculatát és hétköznapi működését nem változtatta meg.
Az adminisztratív költségek racionalizásán túl szükséges a tervezés központosítása is, hiszen a települések közötti területek hasznosítása elengedhetetlenül szükséges Tel-Aviv vonzáskörzetében.
Arról nincs szó, hogy Ramat Efál már kialakult rendszerét bárki is megváltoztatni akarná, de a településhez vezető főútról már egy kicsivel intenzívebb beépítéssel (6 szintes társasházakból álló lakóparkokkal, amelyek itt valóban parkok) szeretnék elérni, hogy fiatal házasok is otthonra leljenek itt. Nem várják meg, míg az iskola elnéptelenedik, vagy akár csak az oktatás, már megszokott magas szinvonala csökken.
Civil összefogás – 8ker
Budapest VIII. kerületében 1310 civil szervezet van bejegyezve. Ebből 314 működik ténylegesen a kerületben, és kb. 40-50 az, amelynek kifejezetten lokálpatrióta céljai vannak.
Miközben az önkormányzat civil referensként kinevezte Fábián Mártát, néhány civil szervezet hatékonyabb együttműködést szorgalmazott.
A Kesztyűgyárban, június 1-én megtartott első egyeztetés arra volt jó, hogy egy kicsit jobban megismerjük egymást, és a kapcsolattartás formáit megvitassuk. A rendszeres, személyes találkozás fontos, de nem elég hatékony, ezért többen az internet adta előnyöket hangsúlyozták.
A kerületenek van egy hivatalos honlapja, valamint, több civil blog és honlap közül kiemelkedő a 8ker.blog, amely évek óta következetesen képviseli a lakossági szempontokat mindazzal kapcsolatban, ami a kerületben történik.
Míg a hivatalos honlap informativ jellegű, és kétségtelen, hogy sokat javult az elmúlt időben, a civil blog interaktív jellege biztosíthatna egyfajta civil összefogást. Ehhez az kellene, hogy a blog, amúgy lelkes és szorgalmas szerkesztőjét a civil szervezetek módszeresen tájékoztassák a saját munkájukról, és közmegegyezéssel elfogadjuk, hogy ez a blog az általános, kerületi, civil webfelület. Még jobb lenne, ha a blogszerkesztőt anyagilag is tudnánk támogatni, mert egy közösségi blog szerkesztése nem kevés munka. Persze, lehetne új felületet létrehozni, de a magam részéről ennek nem látom értelmét, ha már van egy elég jól működő, ismert weblap. A tartalom a lényeg, nem az újabb keret.
Ebből egy kis vita kerekedett, különösen azért, mert azt a renitens gondolatot is megfogalmaztam, hogy az önkormányzat is finanszírozhatná a bloggert! Mivel a hivatalos honlap nem ad módot az interaktív kapcsolatra, az önkormányzat is nyerne azzal, ha lenne egy olyan webfelület, ahol bárki, aki a kerületben él, dolgozik, vagy csak véleménye van arról, ami itt történik – megírhatja. A valódi demokráciában ugyanis nem csak a hivatásos politikusok hallathatják a szavukat, és a hatalom jól teszi, odafigyel arra, amit a civilek mondanak.
Sajnos, Magyarországon még mindig az a gyakolat, hogy aki megszerezte a hatalmat, az uralja a kommunikációt is. Ez a hűbéresi szemlélet dívik, annak ellenére, hogy a civil társadalom adóforintjaiból „vigad” a hatalom. Vagyis, elvileg, nincs joga arra, hogy az adóforintokból, amiből maga is él, csak a saját tetszése szerinti szócsövet finanszírozza – nem az ő pénze, tehát ugyanolyan kötelessége lenne az ellenvélemény megjelenését is támogatni.
Méginkább igaz ez, ha feltételezzük, hogy a civilek nem mindig a hatalommal szemben foglalnak állást, hanem véleményükkel, munkájukkal a hatalom közösségi érdekű törekvéseit támogatják.
Nők az elnök körül
Nem, ez a cikk nem Moshe Kacav nőügyeiről szól. Legfeljebb annyi köze van az elnöki rezidencia szégyenletes történetéhez, hogy most ott legalább, a nők megérdemelt helyükön vannak.
Simon Peresz körül ugyanis nők intézik a teendőket. Az egész hivatalt nők vezetik. „A nyolcak.” Méghozzá olyan jól, hogy az egyik kereskedelmi tv riportere felfigyelt arra, hogy milyen hatékonyan dolgoznak. Az elnöki hivatalban minden flottul működik, pedig a 88 éves elnöknek percre beosztott, kemény programjai vannak a hét hat napján.
Efrat Duvdevani az elnöki hivatal vezetője. Nem játsza meg az egalistát, határozottan a kamerába néz, amikor azt mondja, hogy ha két hasonló képességű jelölt van egy állásra, habozás nélkül a nőt választja.
A csoport tagjainak jó része, annak ellenére, hogy viszonylag fiatalok, sok éve dolgoznak Peresz mellett. Simon Peresz végletesen perfekcionista, híresen hatalmas munkabírással. 1985-ben, amikor mint miniszterelnök rendbe akarta tenni a hiperinflációval sújtott izraeli gazdaságot, maratoni tárgyalásokba kezdett minden érdekelttel. Kiborított mindenkit azzal, hogy nem engedte el a tárgyaló feleket, amíg meg nem egyeztek, de megcsinálta.
Emlékezetes élményem volt, amikor Zvi Hecker építésszel nála jártam – akkor még főként „blézerek” (az irígyek így hívták a Peresz-tanácsadókat, mert akkor is megkövetelte a tudást, a fegyelmet) voltak az irodában. Tájékozott volt és lényegretörő. Bár Zvi Heckert személyesen ismerte, a témával kapcsolatos aktuális információkat nyilvánvalóan a tanácsadói egyike állította össze számára.
Az évek során egyre több fiatal nőnek adott lehetőséget arra, hogy fejlődjön, kipróbálja magát, és aki bírta vele az iramot, azt elismerte. Így lassan, nála egyre több nő került komolyabb pozicióba. Simon Peresz jómodorú uriember, de kőkemény ha munkáról van szó. Abból a politikusi nemzedékből való, akik életük utolsó leheletéig az ország szolgálatában állnak. Bár az elnöki pozició, éppen úgy, ahogy Magyarországon, sokkal inkább reprezenetatív, mint tényleges hatalom, Peresz itt sem tagadja meg önmagát – sok évtizedes, személyes jó kapcsolatait, tekintélyét is beveti, ha szükséges az ország érdekében.
A hivatalában dolgozó kevés férfi jelenti az esti műszakot, amikor a nők hazamennek a gyerekeikhez, a családjukhoz. Mert az izraeli elnöki hivatal vezetőjének két, a sajtósnak 4 kiskorú gyereke van, és bizony hazamennek a munkaidejük végeztével. Igaz, telefon, internet marad velük, de az esti órákban, a kevésbé fontos feladatokat olyan férfiak látják el, akik maguk is megtanulták a „női nyelvet” – milyen nyelvet, kérdezi az elképedt riporter, mire az egyik férfi válaszolja: lényegretörő.
Az izraeli 2.csatora péntek esti műsora, amely ennek a cikknek az apropóját adta: itt – érdemes megnézni, még akkor is, ha héberül beszélnek.
Urbitális
Az önkormányzati választások utáni változások jegyében átszervezték a Studió Metropolitana-t. Nem csak a korábbi igazgatót cserélték le Eszter Elemérre, hanem a stábot is alapcsosan karcsúsították. A jelenleg csupán 10 főből álló fővárosi cég profilváltáson megy át – hangsúlyosabb a PR tevékenység, miután a stratégiai tervezést átvette a Kerekes György vezette városépítési főosztály.
Szakmai körökben a változást kétkedéssel fogadták. A magam részéről optimistán nézek a jövőbe, mert a startégiai tervezést szerintem is a fővárosnak házon belül, állandó munkaként kell végeznie, a főosztályok közötti maximális együttműködéssel, ugyanakkor a városnak szüksége van egy olyan cégre, amely folyamatosan kézben tartja az oda-vissza kommunikációt.
Az érdemeket hangsúlyozó reklámtevékenységnél is fontosabb ugyanis a városlakókkal való kontaktus, hogy végre olyan stratégiai terv szülessen, amelyet az ittlakók is magukénak érezhetnek, és nem csupán a fejük fölött eldöntött okosságok.
A StudMed idei tevékenysége az Urbitális majális és különböző nemzetközi fórumokon a város propagandája. Az Urbitális Majális 2008 óta létező program, amely célja alapvetően az identitásfejlesztés, miközben a tavaszi programok akár a túristák számára is jelenthetnek időszaki látványosságot. 2012-ben a „tematikus utcák” lesz a vezérelv. Már most elkezdődött egyfajta közös gondolkodás azokkal a civil szervezetekkel, amelyek a város különösen „felkapott” részeiben működnek. A civilek, a helyi vállalkozók és a városfejlesztésért felelős szakemberek együttműködése azonban nem csak fesztivál-rendezvények előkészítésénél lehet fontos.
A jó városfejlesztési stratégia kialakításához szervezett helyzetfelmérés szükséges – Tel-Avivban ez három éven át, 600 ember bevonásával készült, amelynek eredményéről egy vaskos kötetben számoltak be, 2002-ben. Csak ezek után fogtak hozzá a jövőkép kialakításához, amely újabb három év alatt, a lakossággal való folyamatos párbeszédben született meg. Igaz, ezek után felgyorsultak az események, mert attól kezdve, hogy tudták, és a városlakókkal egyetértésben elfogadták a célirányt, könnyebb volt konkrét projektekről dönteni.
Az izraeli ingatlanbefektetők, akik a kilencvenes évek elején még külföldön, köztük Magyarországon is dolgoztak, ma már rendre visszatértek, és izraeli viszonylatban is – ahol mindig is sokat építettek a népesség rohamos növekedése okán – felgyorsultak az események. Egyszerűen azért, mert mindent, még a szervezeti felépítést is, az alaposan kidolgozott célok elérése érdekében alakítottak át, illetve alakítanak folyamatosan, ott, ahol szükséges. Amikor az év elején betértem a korábban jól ismert városházi, építésügyi részlegbe ( külön épületben van a „handasza”) a főépítész szobáján kívül szinte semmit nem találtam úgy, ahogy korábban volt. Még az alkalmazottak testbeszéde is megváltozott.
Pedig az üzleti szellem, amely ez esetben egyáltalán nem pejoratív értelemben használatos, nem volt idegen a korábbi városvezetéstől sem. Tel-Aviv a helyi adók, szolgáltatás-alapú, áttekinthető rendszerével, jelentős saját bevétellel rendelkezett. Az elmúlt évtizedben azonban tovább növelte gazdasági önállóságát, éppen azzal, hogy közmegegyezéses célokat tűzött ki, és azokhoz rendelte a forrásokat. Magyarul, a város a maga, különleges adottságaival, hatékonyan gazdálkodik – ettől tud iszonyatos erővel fejlődni.
Budapestnek is megvan minden lehetősége arra, hogy nagyszerű várossá váljon, ha a városvezetés szakít az elmúlt húsz év hagyományaival, partneri viszonyt épít ki a városlakókkal, és rendbe teszi a financiális alapokat. Ez az alfája és az omegája a XXI. századi, élhető városnak.
A StudMed szerepe ebben meghatározó lehet.
Vezetője, kinevezése előtt egy olyan ingatlanfejlesztésben vett részt, amely fenntartható módon kombinálta a non-profit és a for-profit tevékenységet.
Az értékek megőrzésével biztos anyagi bázist teremtett az újonnan megnyílt Piarista iskola működésének, és igyekezett optomalizálni az épület városi térhez való kapcsolatát.
Ilyen win-win tipusú megoldások szükségesek a város más részein is. Ez nem mindig könnyű feladat, de cseppet sem lehetetlen.
Az én zsidónegyedem
Perczel Anna szubjektív sétája a negyedben
Nagy örömömre szolgál, hogy egy ismerősöm elvezetett erre a weblapra, amely tulajdonképpen egy 25 perces dokumentumfilmnek ad helyet.
Anna fontos ember az életemben, talán maga sem tudja, de ha nem találkoztam volna vele 2003 szilveszterén, ma, nagy valószínűséggel nem lennék itt Magyarországon. Az ő, első tanulmánya alapján, amit a régi, pesti zsidónegyedről készített, kezdtem meg az én webes perlekedésemet a negyedért, hogy egy merőben más szemlélettel fogjanak a rehabilitációhoz.
A 2004 őszén megjelent tanulmányomat megküldtem az akkori, kerületi vezetésnek, sőt, a Spinoza Házban rendeztünk egy vitát, amelyen nagyon sokan voltak ott – Ráday Mihálytól, Cselovszky Zoltánon át, Schneller Istvánig, csak a kerület nem látta szükségesnek meghallgatni mások véleményét.
Hála Annának, az Óvás egyesületnek és minden más jóérzésű embernek, akik igyekeztek megakadályozni a Hunvald-féle vezetés városrombolását. A válság is segített, meg azok a romkocsmások, akik az üres, lepusztult házakba életet hoztak, és ezzel a zsidónegyed presztizse nőtt. Remélhetőleg, a jelenlegi városvezetés szemében is, nem csak a külföldi túristákéban, és az ideköltöző fiatalokéban.
Ideje lenne a közösség, a város érdekeit figyelembe vevő rehabilitációs programot készíteni…