Városvédő télünnep
Most a vallásosok ne figyeljenek ide… itt vannak a téli ünnepek- Hanuka, Mikulás, Karácsony, aztán Szilveszter – amelyek tulajdonképpen mind ugyanarról szólnak: sötét és hideg van, gyújtsunk gyertyát, csináljunk sok fényt, jöjjünk össze, szeressük egymást! Az, hogy milyen történetet kerítünk e köré, majdnem mindegy.
Szerethetjük a kultúránk által ránkhagyományozottat, de teremthetünk újakat is, mint ahogy a Negyed6-Negyed7 fesztivál szervezői tették. Valójában, ők egy városvédő télünnepet csinálnak a Hanuka idején, a pesti Zsidónegyedben.
Nem csupán az épületek megóvásáról, hanem a belvárosi élet minőségéről indítanak a maguk módján diskurzust. Nemrég, itt, a podo-pro.hu-n kezdtem egy sorozatot a városi kultúráról – többen, az itt bemutatottak közül, aktív részvevői az N6N7 fesztiválnak.
Összebeszélésről nincs szó, csak hasonlóan éreztük, hogy mitől lehet jó egy város. A cikksorozatban igyekszem rámutatni ezekre a pontokra, a fesztivál pedig egy csokorba gyűjtötte azokat, amelyek a zsidónegyedben, és körülötte léteznek. Idén ugyanis, csatlakozott a programhoz a KINO, és a nyolcadik kerületi zsidó jellegzetességeket bemutató túra is. Csupa olyan, öntevékeny ember vállalkozásáról van szó, akik az elmúlt években rengeteg munkával, komoly küzdelmek árán jutottak unikális értékükig. Mindegyikük a maga kis gyertyája fényét élesztgette, kemény ellenszélben – ezért is örvendetes az összefogásuk.
A fesztivál publicitása idén már igen jelentős, és most talán az is „átjön”, hogy itt nem csupán egy zsidó buliról van szó – ez több lehet ennél, ha sokan úgy érezzük, hogy a mi életünk megéri az összefogást ! Nem kell és nem is szabad addig várni, amíg mások megoldják majd a problémákat, hanem mindannyiunknak kell tenni egy-egy lépést, amire éppen ő maga képes, és ez a sok-sok apró lépés majd előreviszi azokat is, akik még nem tanultak meg járni a demokratikus tempóban.
A fesztivál nyitóprogramja éppen ezt az egyszerű célt tűzi ki: fény a sötétségben, a városnak egy olyan pontján, amely megérdemli, hogy több fényt kapjon, mert attól lassan, mindannyiunk élete is fényesebb lehet – a 2005-2006-os podo-programban írtam, hogy ezt a várost alaposan ki kellene takarítani a fizikai és a mentális mocsoktól, a sötét sarkokat meg kellene világítani.
A maromos fiatalok ezt teszik most, és én ősz fejjel csatlakozom hozzájuk. A programokról naponta tudósítok – előzetesen is, és a helyszínről is. Fényre fel Budapest!
Koromkampány
Évente 16 000 ember halálát okozza Magyarországon a levegő szennyezettsége. Budapesten és több hazai nagyvárosban is meghaladja az egészségügyi határértéket a PM10 koncentrációja.
Éppen ezért a Levegő Munkacsoport nemzetközi konferenciát rendezett november 17-én és 18-án Budapesten Korommentes levegőt az egészségért és az éghajlatért! címmel.
A konferencián hazai és külföldi előadók ismertették a koromszennyezés emberi egészségre és éghajlatra káros hatásait, valamint a megoldási lehetőségeket.
A konferencia részletes programja és maguk az előadások is a Munkacsoport honlapjánl (itt) olvashatók.
Ami viszont nem olvasható, az Vitézy Dávid, a Budapesti Közlekedési Központ (BKK) Zrt. vezetőjének előadása – BKK : A jövő lehetősége az élhetőbb, szerethető Budapestért.
Ez azért fontos, mert ahogy világszerte, Magyarországon is, a közlekedés az egyik legjelentősebb szennyezőforrás. Igaz, nálunk még az energiagazdálkodás terén is van mit tenni.
Vitézy Dávid kinevezését sokan támadták, utalva erős családi és pártkapcsolatára, felróva 25 életévét, friss diplomáját, csak azt felejtették el a bírálók, hogy eddig, az öregek és tapasztaltak, a Fidesztől minden bizonnyal távol álló nagyságok hagyták, sőt, mondhatni aktívan közreműködtek a budapesti közlekedés lezüllesztésében – ideje volt valami egészen mást megpróbálni.
Vitézy zsenge kora ellenére, az utóbbi években – csak 2004 óta kísérem figyelemmel a dolgokat, de azóta tudok a VEKE-ről, mint olyan városi közlekedéssel, koncepcionálisan foglalkozó civil szervezetről, amelyre érdemes volt odafigyelni – szakmailag építette fel magát.
Miután a baloldal sikeresen kiütötte saját magát, az új főpolgármesternek nem kellett sokat keresgélnie, hogy ki lehet az, aki rendbe szedi a BKV-t és csatolmányait – nincs mit irígykedni, Vitézynek nincs könnyű dolga, de legalább van egy kiérlelt koncepciója, és a politikai hatalom létrehozott egy olyan szervezeti rendszert, amely remélhetőleg alkalmas lesz arra, hogy valóban koordinált döntések és intézkedések szülessenek.
Másfelöl persze lehet irígykedni Vitézyre, mert ebben a poziciókba beragadni hajlamos magyar világban, ritkán van alkalma egy fiatal és szakmailag felkészült embernek megvalósítani a gyakorlatban is azt, amit éveken át a partvonalról bekiabálva tudott csak elmondani. Viszont, ha sikerül neki, akkor azzal, mindannyiunk egy kicsit fellélegezhet ebben a városban.
A csúcsszerv, amit létrehoztak, végre nem csupán Budapest határáig foglalkozik a közlekedéssel, hiszen az a napi 300 ezer autó, ami bepöfög a városba, a környékről jön, és elsősorban őket kell majd meggyőzni arról, hogy autóikat hátrahagyva közelítsék meg munkahelyüket. A közösségi közlekedésre alkalmas eszközök és működésük hatékony összehangolása – ez az alap minden további lépéshez. Persze, kellenek új autóbuszok, amelyek kevésbé szennyezik a levegőt, fejleszteni kell a kötöttpályás közlekedést, népszerűsíteni az alternatív megoldásokat, mint a kerékpározás és a gyaloglás, de ezekről már évek óta beszéltek a régi öregek is, csak éppen a szöveg és a tett között ott tátongott a négyes metró abnormális nagy szája, ami mindent bezabált, és a budapesti, közlekedési helyzet csak romlott. Vitézy előadásában is szerepeltek a szakmai körökben már ismert gondolatok, de az ő esetében a tettek sora legyen a bizonyítéka annak, hogy komolyan is gondolja.
Építő szándékkal
Ez a jelmondata a Társaság a Lakásépítésért Egyesületnek: „Építő szándékkal”. Ma délután egy igen tanulságos és meglehetősen hosszú beszélgetésem volt Dr. Maráczi Zsolt, ügyvezető elnökkel – utólag is elnézést -, mert kétségtelenül provokáltam a kérdéseimmel. A társaság honlapján bőven van anyag arra nézve, hogy mit szeretnének elérni, itt én nem ismertetem azokat. A beszélgetést sem rögzítettem, és a célja sem az volt, hogy interjút készítsek, tehát nem fogom idézni a beszélgetőpartnerem mondatait. Tekintettel arra, hogy egy a Népszabadságban is megjelent cikkemben már bíráltam az ő elképzeléseiket, úgy gondoltam, hogy közvetlenül fordulok hozzájuk, e-mailben. Arra válaszként érkezett a telefonhívás.
Magam is építő szándékkal provokáltam olyan kérdésekkel, amelyekre, érzésem szerint, nincs kielégítő válasz a programjukban, és miután letettem a telefont, úgy gondolom, hogy nem árt ezeket a pontokat kiemelni, hiszen nagyon sok dologban egyetértettünk, és abban feltétlenül, hogy a jelenlegi lakáspiaci helyzet nagyon rossz.
Az egyik pont az állami szerepvállalás mértéke:
Nézetem szerint az államnak nem kell beruházónak, de még finanszirozónak sem lennie – utóbbi csak részben valósulna meg, ha a nyugdíjalap 20%-a bérlakásépítésbe lenne befektethető, hiszen az rögtön visszajönne, mint munkaalkalom és ezen keresztül mint adóbevétel – viszont az állam szerepe nélkülözhetetlen a helyes irányba való tereléshez szükséges szabályok meghozatalában!
Mert a szabályozás nagyon rossz!
1. Bérleti bevétel utáni 25%-os adó adóelkerüléshez vezet, ebből kifolyólag ma azt sem tudjuk teljes bizonyossággal, hogy hány százalék a bérlakások aránya a 4,3 milliós lakásállományon belül. Statisztikailag 9%- de ez egyáltalán nem biztos, ha arra gondolunk, hogy a mi házunkban (és mindenki vegye tekintetbe a saját lakóházát) hány lakás van kiadva bérbe, és hányan fizetnek adót utána. A mi házunkban – mármint, ahol én lakom – csináltam egy ilyen magánstatisztikát: 71 lakásból csupán 42-ben laknak a tulajdonosok. 2 lakás üresen áll, 7 lakásban valóban közeli családtag (gyerek, szülő, unokaöccs) lakik, 20 viszont ki van adva bérbe. Ebből ketten fizetnek adót (mindkettő külföldi állampolgár) a többi félrenéz. Azok a lakások, amelyek hivatalosan is bérbe vannak adva (fennt van az interneten a hirdetésük) – azok rendbentartott, jó állapotban lévő lakások. A többi – meglehetősen vegyes, de van közöttük kifejezetten lepusztult is. Általános nézet, hogy a bérlakásokat „lelakják” – ez ellen nincs védelem, hiszen az egész üzlet feketén működik. Vagyis rosszul!
Tehát, egyáltalán nem biztos, hogy kevés a bérlakás, de az biztos, hogy a lakásállomány rossz (a kislakások túlzott aránya miatt) és az egész lakáspiac torz az ár-érték-arányokat tekintve, ráadásul a bérlakáspiac erősen hajlik a feketébe.
Tehát, mielőtt nekiesne az állam szociális bérlakásokat építeni az adófizetők pénzéből (!) talán rendbe kéne tenni a szabályozást! Először ésszerű törvényeket hozunk, amelyeket be lehet tartani és akkor, azt kemény kézzel be is kell tartatni! Házi példámnál maradva, most átlagolva, elméletileg 20x 80 ezer forint után 25%-os adó mellett – havonta 400 ezer forintot (nem) kap meg az államkassza – helyette a két idegen állampolgárnak köszönhetően 40 ezer csorog… Ha viszont 10%-ot kellene fizetni (ez az az összeg, amit már hajlandók lennének fizetni a bérbeadók álmuk nyugalma érdekében), akkor 160 ezer forint lenne az adóbevétel.
2. De ennél is fontosabb, hogy tudnánk, hogy mekkora a valós bérlakás-tömeg. 10%-os adó mellett érdemes lenne ingatlanba befektetni, hosszú távra – ki-ki öregségére megélhetést biztosíthatna ezzel, még akkor is, ha egy lakást hitelre vesz, fiatalon, majd mire kifizeti a kölcsönt, az termeli a nyugdíját. Ezt a folyamatot meggyorsíthatja az állam akkor, ha a nyugdíjárulék 20%-át, vagyis az adózó jövedelme 2%-át bérlakásépítésbe fektetheti (lásd: Díjtalan gondoskodás). Ráadásul, később, a százalék fokozatos módosításával, az öngondoskodás mértéke nő, míg az állami teherviselés csökken.
3. Az építhető lakások (nem csak a bérlakásokét!) nagyságának alsó minimumát meg kell húzni – 70 négyzetméter, hogy ne épüljön több kutyaól méretű lakás! Ezekből, jelenleg, 2 millió 236 ezer van – több, mint elég! Ehhez sem kell egyetlen állami forint sem ! – Törvényt! Jó törvényt – ez a dolga a kormányzatnak! És persze, ha már új építés, akkor csakis energetikailag korszerűt – 80%-ban megújuló energiára épülőt, és ebben nincs kegyelem, nincs mutyi! Igen, akkor lesz majd sírás-rívás, egy darabig, de aztán csak megépítik az első ilyen követelmény szerinti házakat, és ahogy egy teljesen új profil kerül a lakáspiacra, az elkezd megváltozni – a fizetőképes kereslet a legjobb lakásokat fogja megcélozni, az biztos, viszont az ő szerepük éppen az, hogy mintát szolgáltassanak! Igen, érdemes kicsit drágább lakást venni, mert megtérül! A pozitiv példa utánzásra ösztönöz, tehát a fizetőképes kereslet el fog mozdulni a jobb minőségű lakások irányába, ami serkenti a beruházásokat, de közben a vacak lakások ára csökken! Kezd helyére kerülni a lakáspiac! Az állami beavatkozásnak nem a piaci viszonyokat kell tovább torzítania, hanem meg kell szüntetni azokat a tényezőket, amelyek a piacot abnormálissá tették!
A folyamat előrehaladtával, valóban csak állami ösztönzésre és nem állami befektetés eredményeként, a lakásállomány minősége fokozatosan javul, ez érdekelté teszi a régi lakások tulajdonosait is felújítani a lakásukat, ráadásul, a közben nagy számban használt környezettudatos elemek ára is csökken (ez történt a hatvanas években Izraelben, amikor az építési engedély feltétele volt a napkollektor – zuhant a napkollektor ára, mert már nem manufakturálisan, hanem nagyüzemben állították elő a megnövekedett kereslet okán), tehát egyre inkább érdemes lesz befektetni a környzetettudatosságba.
Fentiek szerint ez az államnak nem okozna kiadást, vagy bevételkiesést, viszont rendbe tenné a magánbefektetők által finanszírozott bérlakáspiacot. És az sem mellékes, hogy a ma még munkaképes korosztálynak effektiv biztosítéka lenne bizonyos nyugdíjra, és nem kellene azon aggódni, hogy a fogyó népesség mellett ki fogja finanszírozni az ő nyugdíjukat, amikor szükséges lesz.
Van még néhány jó oldala annak, ha állami kontrol mellett, de nem állami pénzből épülnek bérlakások:
– Tisztán áttekinthető szerződések, számlák – az építőipar kifehérítésének útján…
– A lakásokat nem csak megépítik, hanem jó minőségben fenntartják, hiszen csak akkor ad megfelelő jövedelmet… (a mai önkormányzati ingatlankezelők, de a társasház-kezelők sem különben, többségükben alkalmatlanok a feladatra)
– Az emberibb lakásméretek és a kiadhatóságért való verseny építészetileg is jobb minőséget kíván (a budapesti Bauhaus-házak anno, nyugdíjalapok gondozásában épültek és adták bérbe a lakásokat) – nem kell sírniuk az építészeknek.
Azt az egyébként tiszteletre méltó igyekezetet, hogy egy 5000 lakásos bérlakás mintaprojektet építsen az állam, a következők miatt nem tartom helyes iránynak:
1. A társadalmi igazságosság, amely immáron sok évtizede csorbul, hiszen emberek kemény munkával szerzett vagyonát is elvették a negyvenes évek végén, amit a rendszerváltáskor nem kijavítottak, hanem tetéztek azzal, hogy a vagyont nem visszaadták, hanem „átcsoportosították” ügyeskedők kezére (lásd: csak legutóbb a MAL esetet). Lehetelen dolog, hogy 1,8 millió, a termelőszférában dolgozó és adózó ember számlájára jótékonykodjon az állam olyanokkal, akik a maguk aktivitását nem képesek hozzátenni – keményen fogalmazva, az a középosztálybeli, aki nehezen megszerzett jövedelméből rendesen adózik, és közben meg kell vegye, vagy piaci áron kell bérelje a lakását, nem igazságos, hogy finanszírozzon az adójából olyan alsóközéposztálybelit, aki minimálbéren van, vagy azon van bejelentve, és kapcsolatai révén képes kibulizni magának szociális bérlakást. Mert kérem, ez a mutyik országa, és ha van néhány olcsón megszerezhető, olcsón fenntartható új lakás, akkor jönnek a protekciósok, és a társadalmi igazságosságnak annyi !
2. Az meg végképp abszurd, hogy ugyanabban a házban, két ugyanolyan méretű és felszereltségű lakásért egyik ember 30 ezret, a másik meg a dupláját fizeti! A különbség tehát az lenne, hogy az, aki nem jogosult szociális bérlakásra, az mind a lakás bérében, mind az adójával a szomszédja tétlenségét finanszírozza! Ez nem szolidaritás – ez tiszta szocializmus! Az ilyen szituáció üzenete, hogy légy minél szerencsétlenebb, annál inkább nem kell semmit tenned a saját sorsodért! Ahol ilyen az állam üzenete, onnan a tehetséges, fiatal emberek falkában hagyják el az országot, nem várják meg, mig teljesen hülyére veszik őket!
3. Normális társadalmi viszonyok között az elérhető életminőség tükrözi az illető aktiv közreműködését az össztársadalmi értékek előállításában. Vagyis, aki tehetségesebb, jobban dolgozik, igyekszik, az jobban is él. A társadalmi szolidaritás abból áll, hogy esélyt ad olyanoknak, akik kezdeti nehézségeik miatt (születés, egészség, tanultság, stb.) nem tudták elérni azt a minimumot, amit egy XXI. századi társadalomban elvárható. Ez nem kis feladat, de hatalmas tévedés lenne ezt úgy értelmezni, hogy ugyanazért az egyik ember keményen megdolgozik, és a másiknak semmit nem kell tennie, csak a megfelelő ismerősökkel rendelkeznie – ebben a történetben már túl sok ideje élünk a világnak ezen a felén, és egyre inkább tönkre is megyünk bele.
Pénz-prés
Anyám kezembe adott egy hírdetést, hogy nézzek utána: Pécs Lexikon – Így, az év végi Hanuka-Karácsony ajándékozási kampányba jól illene egy díszes kiadvány mindkét, a világ távoli pontjain élő unokájának. Egyetértettünk. Miután megláttam, hogy eozin-betétes bőrkötésben is meg lehet rendelni, volt egy olyan érzésem, hogy ezt csak a Kézművészek csinálhatják. Ebben nem is csalódtam, de a könyvet nem az Alexandra adja ki – kaptam az információt.
Valóban. A lexikont a Pécs Lexikon Konzorcium gondozza, és a következő feltételekkel rendelhető meg:
Szimpla kötéssel: 16 % kedvezménnyel 20 990 Ft-ért.
Bőrkötésben eozinnal: 12 % kedvezménnyel, 65 200 Ft-ért.
Amikor megláttam az árakat, nem szóltam a nyugdíjas mamámnak, hanem küldtem egy e-mailt a kiadónak. Simon Attila ügyvezető igazgató válaszolt az árral kapcsolatos kérdéseimre:
„A Pécs Lexikon munkái három éve indultak, nem központi forrásból, hanem a honlapunkon feltüntetett cégek támogatásaiból tudtuk a kezdeti lépéseket megtenni, finanszirozni.
A Pécs Lexikon műfajt teremt hazánkban, nehéz szakmai műhely munkában alakult ki szerkezete, tartalmi és formai koncepciója.
2008 óta folyamatosan szélesedett az alkotói kör, amely a szócikkírók tekintetében elérte a 130 főt. A 11 tagú szerkesztőbizottság, és hét fős tanácsadó testület munkája volt sikerének záloga. A lexikon így vált valóban tudományos, de egyben közérthető művé. A város lakossága több mint 400 címszó javaslatot tett, rengeteg archív anyagot, fényképet bocsátott rendelkezésünkre. Ugyanígy a köszönet hangján beszélhetünk a helyi és országos archívumok és könyvtárak segítőkészségéről is. A nagyszámú kép gyűjtése, elkészítése, jogdíjak megszerzése azonban így is sok pénzbe került.
A közel három éves munka során már elkészült az 1050 oldalas Pécs Lexikon 4700 szócikke és a 2700 képből álló illusztrációs anyaga és soha nem látott archív filmeket is tartalmazó DVD melléklet segítségével, két kötetben mutatja be városunkat – még a pécsi tükék számára is számtalan újdonságot tartogatva..
A lexikon várhatóan decemberben kerül az üzletekbe egy ünnepélyes könyvbemutatón tárjuk a nagyközönség elé és ekkor kerül a Megrendelők kezébe is az előrendelt, névre szóló kétkötetes mű.”
Telefonbeszélgetésünk alkalmával elmondta, hogy az elmúlt években rendszeresen pályáztak támogatásért az Európa Kultúrális Fővárosa sűrűn változó projektmenedzsmentjéhez – eredménytelenül. Csak a legutolsó fázisban, hirdetésfelületekben kaptak segítséget, de még a könyvbemutatóra is bérleti díjat kell majd fizessenek a pécsi Tudásközpontban.
Az eddig leírtakat elküldtem az EKF menedzsmenthez és Gerner András sajtófőnöktől kaptam írásos választ:
„A Pécs Lexikon a Pécs2010 EKF programtámogatási keretből valóban nem részesült finanszírozásban, azonban médiafelület támogatásban igen, ez 3 000 000 forint anyagi támogatást jelent. Mindezért cserébe a szerződés értelmében a kötet borítóján szerepel az EKF-logója, illetve az EKF-program a támogatók közé került. Az elmúlt másfél évben a Pécs Lexikon előkészítésének folyamatáról több alkalommal sajtótájékoztatót rendeztünk Pécsen, illetve Budapesten, a sajtót közlemények formájában tájékoztattuk, előre lekötött médiafelületeinken és honlapunkon hirdettük, tehát szóban vállalt kötelezettségeinknek eleget tettük. Az így elért és megszerzett médiafelületek szintén több százezer forintot érnek. Kétségtelenül igaz, hogy a Pécs Lexikon Konzorcium is mindent teljesített vállalt kötelezettségeiből, pl. szórólapjain, felületein feltüntette az EKF-logót.”
Természetesen, ezzel nem elégedhettem meg, hiszen a lexikon a jelenlegi árakon aligha lesz eladható, és ezzel, lényegében mindaz a munka, amit belefektettek, ha értelmét nem is veszti, de célját semmiképp nem éri el. Ezért újabb levelet írtam:
„Köszönöm a válaszát, de a kérdésem az, hogy miért nem többel támogatták a lexikon elkészültét, hiszen, valljuk be, 3 millió forint nem túl nagy összeg az EKF programhoz képest, és akkor, talán nem kerülne 25 ezer forintba a kiadvány…
Annál is inkább, mert ha eleve nagyobb példányszámot vettek volna figyelembe, akkor a kezdeti támogatás később megtérült volna az eladásokból.
Ráadásul, ezügyben még most sem késő, hiszen az EKF megtehetné, hogy felvásárolja azt a 3000 példányt, amit december 5-én lesz kész, azzal a feltétellel, hogy még további 6000 példányt nyomdai önköltségen vesz meg, és a Lexikont 10 ezer forintos áron dobják piacra. Az sem alapcsony ár, de már megmozgathatja a könyvbarát lokálpatriótákat. Esetleg, együttműködési szerződést köthetnének az Alexandrával… szóval, azt nem értem, hogy miért nem igyekeztek ezt egy, az eladhatóságot is figyelembe vevő üzleti terv alapján eljuttatni a közönséghez.”
Erre kaptam egy udvarias, de kitérő választ, amit meg is értek egy sajtófőnöktől, de továbbra sem értem, hogy az EKF menedzsment döntésthozói miért tartották előbbrevalónak a pénzt kétes értékű utcaburkolatokba fektetni, mintsem a város kultúrális arculatát bemutató kiadványhoz kezdeti segítséget nyújtani, amit egyébként, egy jó üzleti terv alapján, az utolsó forintig visszakaphattak volna. Továbbra sem értem, hogy miért nem született együttműködés az ország egyik legjobban szervezett, pécsi központú kiadójával, amelynek hatékonyan működő terjesztő-hálózata lévén, egyáltalán, professzionális működésének tapasztalataival, nagy valószínűséggel elérhette volna, hogy elfogadható áron, és nagyobb példányszámban jelenjen meg a lexikon.
Díjtalan gondoskodás
A nyugdíj korántsem olyan magátólértetődő dolog, hogy időről-időre ne lenne szükség megvizsgálni működésének helyességét.
Mielőtt kialakult a társadalombiztosítás ezen fajtája, a család gondoskodott, több-kevesebb sikerrel az idősek nyugalmáról, illetve, természetesen létezett az öngondoskodásnak az a módja, amikor egy ember élete során vagyont gyűjtött, és az adta megélhetését élete alkonyán.
Amikor a kölcsönös szolidaritás elve alapján megszületett a garantált nyugdíj, még mindig fennállt a választás lehetősége – az előtakarékosság és befektetés-alapon való nyugdíj és aközött, hogy a dolgozó társadalmi réteg befizetéseiből finnaszírozzuk az idősek eltartását. Előrelátóbb országokban a két módszert kombibinálták. Magyarországon erre a magánnyugdíjpénztári befizetésekkel nyílt meg az út, meglehetős késéssel, amikor már egyébként is nagy terhet rótt a munkaképes és adózó korosztályra a többiek eltartása ( lásd az első cikkben lévő korfát)
Szakértők szerint a nyugdíj-korhatár emelése legfeljebb csak elnapolhatja a rendszer összeroppanását. Azon felül, hogy a ma munkaképes korú, de mégsem dolgozó népességet termelő tevékenységre ösztönözzük, szükséges olyan hosszútávú befektetések lehetőségének megteremtése, amely egyfelöl biztosítja a jövő nyugdíjasainak megélhetését, ugyanakkor ma is bővíti a munkalehetőségeket. A szélsőséges ingadozásra hajlamos értékpapírok helyett, az ingatlanberuházások jelenthetnek ilyen, hosszú távú befektetéseket. Konkrétan, azzal, ha a törvényesen megállapított nyugdíjjárulék 20%-át, bérbeadás céljából vásárolt vagy épített ingatlanokba fektethetik az adózók.
Hogy működhetne ez a gyakorlatban?
A most éppen 10%-ra emelt nyugdíjjárulék ötöde szabad felhasználású lehetne kifejezetten hosszútávú bérlakás-célú befektetésre.
Példaként: A VIII. kerületi Bródy Sándor utca egyik foghíj-telkére bérházat kíván építeni Gipsz Jakab magánvállalkozó. Létrehoz egy céget, amelynek tulajdonában van a telek, amely megfelelő, már építési engedéllyel rendelkező tervek birtokában, bejelentkezik az APEH-nál, bérház-építési szándéknyilatkozattal. Miután az APEH megvizsgálta, hogy a jövendő bérház építési engedélye olyan, hogy 70 négyzetméternél nem kisebb lakások, energetikailag a legkorszerűbb építési móddal ( minimum az energiaellátás 80%-a megújuló energiából fedezve) épülnek majd, az APEH listába veszi, és a projekt kap egy nyugdíjalap-elismerési számot.
Ezek után, a befektető meghirdeti a beruházást, mint hosszútávú befektetést, amelyet a részvényesek a nyugdíjalapjuk 20%-ig, vagyis a jövedelmük 2%-ig nyugdíjalapként elismerhetik. További feltétel, hogy a beruházás és az épületfenntartás ugyanannak a részvénytársaságnak a feladata, és minimum 80 évig az is kell maradjon ahhoz, nyugdíjalapként elismerjék.
Nagy József szorgalmas médiamunkás, akinek a havi nyugdíjáruléka 100000 Ft Ebből 80000-et befizet az APEH-nak, és bejelenti, hogy havi 20000 forintot Gipsz Jakab 2573867 nyugdíjalap-elismerési számú részvénytársaságába fektet. Ez a befektetés minimálisan 20 éves lejáratú, de Nagy József nem adhatja el 70 éves kora előtt, viszont örökölhető.
A Gipsz Jakab szervezte vállalkozás tehát részvényeseket gyűjt ahhoz, hogy a bérházat megépítse, és aztán a bérházat működtesse. A részvényesek nem készpénzzel, hanem a nyugdíjalapjukkal vesznek részt a vállalkozásban, ami mint egy ingatlanszerzési törlesztés nyújt fedezetet a bankhitelhez.
A szuper-korszerű ház elkészül, és az egyes lakásokat, a földszinti üzleteket kiadják bérbe. A részvénytársaság gondoskodik a bérbeadásról, az épület fenntartásáról, a karbantartásról és az idővel szükséges korszerűsítésekről, felújításokról. A nyugdíjalap-befizetésekből és a bérleti díjakból törlesztik a megvalósításhoz szükséges összeg bankhitelét, később pedig a fenntartási költségeket, de idővel a bérleti díjakból származó jövedelemből képződik az a nyugdíj, amit a részvényesek, a szerződésük értelmében kapnak.
Bár ezzel a módszerrel az állami nyugdíjalap elesik bevétele 20%-tól, de az így létrejött befektetés munkahelyeket teremt és ezen keresztül további adóbevételeket. Arról nem is beszélve, hogy a magyar lakásállomány gyenge minőségét fokozatosan emeli, bővíti a bérlakáspiacot. Az ár-érték arányban, ma teljesen irreális bérlakáspiacot lassan a helyére tenné, hiszen megjelenik egy olyan bérlakás-kínálat, amely ma nagyon hiányzik – reális bérleti díjjal (mivel eleve hosszútávú befektetés a részvényesek részéről, tehát elemi érdekük, hogy mindig legyen bérlő, ne álljon üresen) és alacsony fenntartási költségekkel (megújuló energia). Méretüknél fogva alkalmasak arra, hogy egy-két gyerekes fiatalok is kibéreljék.
A modell működési feltétele, hogy az állam lemond a bérleti díjra kivetett 25%-os adóról – azt 10%-osra mérsékli, minden bérlakás tekintetében. Ezzel azt éri el, ahogy ezt már egy korábbi cikkemben kifejtettem, hogy a ma feketén kiadott lakások tényleges bevételt jelentenek az államkasszának, valamint, a most dolgozó társadalmi réteg saját biztonsága érdekében gyűjt bizonyos nyugdíkiegészítésre, ha kész lakásokat vásárol, és azokat bérbeadja.
Később, egy remélhetően elkövetkező jobb gazdasági helyzetben, a nyugdíjalap bruttó összegét nem változtatva, de a szabadon felhasználható arányát 20%-ról fokozatosan emelve, az állami gondoskodásról az öngondoskodás felé tolhatja a súlypontot – ami az egyén felelősségének a hangsúlyozása szempontjából sem mellékes.
A tűzfalak városa
A legjobb ötletek nagyszerűsége éppen abban áll, hogy egyszerűek. Ocztos István építész-képzőművész fején találta a szöget, amikor Budapestet a tűzfalak városának titulálta. Csakhogy azt, ami ma csúfság, ő várost-formáló különleges művészetté alakítaná, így a szitokból szépségre asszociáló specialitássá emelné Budapest tűzfalait.
Mielőtt a nagyszerű Élő Tűzfalak Budapest Projektet részleteznénk, nézzük meg, miként alakult a belső városrészek ennyire jellemző elemévé a csupasz tűzfal.
A budapesti, városrendezési „rendszerváltások” miatt lett horizontálisan és vertikálisan is zig-zagos az utcakép, amelynek következtében a nagykörúton belül alig lehet olyan fotót készíteni, amibe ne lógna bele egy tűzfaldarab.
A régebbi, kis házak mellett, olykor jóval magasabbak épültek, aztán, a megnövekedett magassághoz is aránytalanul szűk utcákra betört a XX. századi motorizázáció és ezzel az utcaszélesítés szándéka. Az újabb házakat már egy elképzelt, szélesebb utca-keresztmetszet szerint, beljebb építették, az így létrejött tűzfalakat pedig, ideiglenes állapotként, teljesen figyelmen kívül hagyták, hiszen természetesnek tartották a régi épületek bontását.
Csakhogy közben kiderült, hogy az autókat nem célszerű nagy tömegben bevezetni a városmagba, és az sem éppen jó ötlet, ha a régi épületeket zsinórban lebontják. A megváltozott szemléletű várostervezés, a városrehabilitáció értelmes választ kell adjon a tűzfalak kérdésére is .
Erre érzett rá Ocztos István. Meglátta a csupasz tűzfalak adta képzőművészeti lehetőséget, és kiírt egy nemzetközi ötletpályázatot, amelyre 47 pályázó, 152 munkája érkezett be. ( A továbbiakban ezekből a pályaművekből mutatunk be néhányat)
A falfestést persze nem ő találta ki, és olyan kezdeményezés is volt már, hogy egy meglévő épületet külső festéssel tesznek érdekesebbé, ami reklámnak sem rossz.
Ocztos István pályázatának eredetisége nem ez, hanem az, hogy komplexen látja a tűzfal-problémát. Nem holmi jópofizás vezette, hanem az a felismerés, hogy ezek a tűzfalak a város kihasználatlan lehetőségét jelentik.
A hátrányból előnyt lehet kovácsolni – a Street Art speciálisan budapesti műfaját lehetne megteremteni. A pesti romkocsmákhoz hasonlóan, egy olyan város-image részei lehetnének, amely a budapesti valóságot pozitiv felhanggal képes bemutatni. Nem mást eladni, mint ahogy az állami propaganda igyekszik, sikertelenül, hanem egy hiteles képet.
Ennek a civil-pályázatnak a sikere bizonyítja, hogy Budapest nemzetközi érdeklődésre számot tartó művészeti potenciállal rendelkezik, brutális épületmonstrumok, sztárépítészek és euró-milliárdok nélkül is, csak tudni kell megragadni a lehetőséget.
Ocztos István szeretné jól megoldani a feladatot, ezért nem csupán a tűzfalak esztétikája érdekli – mint építész nyúl az épülethez, és mint képzőművész hozza összhangba a várossal.
Mivel az általa meghirdetett tűzfalak Belső-Erzsébetvárosban, magyarul a Zsidónegyedben vannak, felmerült benne, hogy esetleg ezek a hatalmas falfelüleletek erről is szólhatnának.
Ugyanakkor, szüksége lesz az önkormányzatok támogatására is, hiszen a tűzfal-artnak nincs bejáratott engedélyezési modellje. Arról már nem is szólva, hogy a társasházak tulajdonosait is meg kell győzni arról, hogy miért jó nekik, ha a házuk ocsmány tűzfala megújhodik.
A gyalogos ember, de még az autóban ülő is, az épületek első emeletéig észleli, hogy mi újság. A köztéri „kellékek” közül fontosabb a járdaburkolat, a pad, a szemetesláda mint maga az épületek szépsége. Ez alól a járdára kilépő tűzfal kivétel, mert azzal szembe haladunk jó ideig. Ezeknél a házaknál tehát az utcai homlokzatnál is fontosabb az, hogy mi van a kitüremkedő tűzfalon.
Van egy másik terepe is ennek a tűzfal-problémának – amikor egy foghíjbeépités-, vagy rekonstrukció kapcsán a teret véglegesen hatalmas tűzfal határolja. Nemrégiben láttam a Horánszky 13. felújítási terveit, amely szerint a kis eklektikus épület diák-, és vállalkozásfejlesztési, információs központá válik. A vele szomszédos Vörösmarty gimnázium hatalmas tűzfala nem inspirálta az építészeket, legfeljebb a méretét csökkenteni vágyó „kifeszített lepedő” tetőszerkezet van némi kapcsolatban vele. De a tető mégsem ez lesz, mert költségcsökkentés címszóval elszálltak a „lepedők” és marad egy szimpla lapostető. Meg az óriási tűzfal, ami szinte esedezik – használjatok valamire! Mivel az udvar nagy részét beépítik, növényzetet aligha lehet ráfuttatni, bár az sem lenne elvetendő – viszont egy kortárs képzőművészeti alkotás még így is hatalmas felületet kaphatna.
Súlyos hangok a Belvárosban
Egy péntek délutáni rádióműsorban Cselovszki Zoltán és Bojár Iván András festették a Belváros egét tele, szép, nagy „építészeti hangsúlyokkal” – ez most divatos kifejezés a tervezői ego-túltengésre.
Szerintük a beruházói vágyaknak elé kell menni azzal, hogy nemcsak megengedik amit a befektetők szeretnének, hanem rátesznek még egy lapáttal. Magas házak? Legyenek még magasabbak! A városházapark beépítése során képezhető „vertikális hangsúly” 65 méteres – több is lehetne, vallotta Bojár Iván András, hiszen a Parlament 96 méteres!
A Szervita térre tervezett Zaha Hadid ház 75 méteres – igaz, ez nem torony, hanem egy bazi nagy lepény, amit rákentek a Fehérhajó utcára. Ehhez képest a Csipak-projeket tényleg jelentéktelen…
Az összehangolt PR-támadás a belváros túlzsúfolása érdekében folytatódik. Ennek az akciónak a zászlóvivői a rádióműsor vendégei. Nekem, az építészeti tolvajnyelv használatánál is jobban tetszett az, ahogy kifejtették a magas épületekből való kilátás különleges értékét. Mármint, kézzelfogható, gazdasági értékét – a beruházó szempontjából. Legyen hát tucatnyi Campanile (különálló harangtorony) Budapesten , zúgják a kortárs, külföldi építészek dicsőségét! Hiszen nem az a lényeg, hogy az utca népe mit lát, hanem az, hogy eme fallikus jelképekből mit láthat az idelátogató turista Budapest háztetőiből!
Onnan a magasból nem látni majd a kutyaszaros járdát, a sötét sarkokba odavizelőket, a kapubejárókban meghúzódó hajléktalanokat. Onnan, fentről minden nagyon szép – a klasszista város ragyogó díszlet egy képzeletbeli Budapesthez, amit jó ideje szeretnének eladni a városvezetők a bárgyú túristának, miközben elhitetnék, hogy ez a városlakónak is a javát szolgálja. Csakhogy a XXI. századi város éppen ellenkező filozófiai alapokon nyugszik: az a város kedvelt a túristák körében is, amelyben az ottlakók jól érzik magukat!
Nem a kortárs építészet ellen ágáló konzervatívizmus az, ami ellenérzésének ad hangot ezekkel a projektekkel kapcsolatban! Teret kell adni a kortárs építészetnek, legyen az hazai vagy külföldi – de nem itt! Teljes radikalizmusában kibontakozhat mondjuk Észak-Csepelen – mellesleg, a kilátás onnan még sokkal ragyogóbb, különösen, ha abba nem rondít bele egy-két „vertikális hangsúly”.
Nem a belváros széttúrásával, a helyi érdekek semmibevételével, a befektetői szándék korlátlan kiszolgálásával kell segíteni a jelenkor építészeti alkotásait! A választási lehetőség nem mindent vagy semmit, hanem józan kompromisszum, amely tiszteletben tartja a korábbi építészeti és városhasználati értékeket. Úgy teszi hozzá az újat, a legjobbat, amit csak képes, hogy közben nem vágja pofán az elődök alkotásait.
Az alapvető probléma azonban nem is esztétikai-építészeti, hanem a városhasználattal kapcsolatos tévedés! A városon belüli közlekedés csökkentése számtalan eszközzel érhető el, nincs egyetlen megoldás, hanem sok-sok apró intézkedés, amely mind a kitűzött cél elérése érdekében tett kis lépés. Az egyik lényeges elem viszont a munka-, és a lakóhelyek közelítése. Olyannyira, mint ahogy hajdan volt szokás, akár egy épületen belül is. Csakhogy a lakófunkció nem egyenlő a szállodával, hiszen egészen más ez a városhasználat a helybéliekétől. A szálloda-pláza-iroda program üzenete a budapestieknek, hogy a belváros már nem a Tiétek! Legfeljebb dolgozni jöhettek ide, és ha van elég pénzetek az elit üzletekben vásárolni, vagy megfizetni az aranyárban eladott éttermi dekorációt a tányéron. Egyébként pedig minden a költekező túristáké! Szolgalelkű népnek adott üzenet ez, és remélhetőleg éppen ezért fognak ezek a projektek megbukni – mert, merem remélni, hogy a magyar kezd kikeveredni a szolgalelkűségből.
Annak idején, amikor a 2006-os választásokon jelöltettem magam egy kifejezetten káros főpolgármesterrel szemben, azt reméltem, hogy a demokrácia elég erős ahhoz, hogy elsöpörje azt, aki a közösség érdekeivel ellentétesen tevékenykedik. Nem így volt. A szolgalelkűség annyira beette magát a magyar választóba, hogy képtelen volt a saját érdekei szerint cselekedni. Még négy év félrevezetés – talán most már hajlandó a sarkára állni, és választási ciklusoktól függetlenül is kiköveteli magának, ami megilleti – hogy számításba vegyék.
Munka – mindennekelőtt
Hat évvel ezelőtt még csak 430 orvos dolgozott külföldön, de több ezren kértek már akkor is diplomahonosítást az EU országokba. A helyzet azóta csak fokozódik, és nem csak az orvosokról van szó. Vasfüggöny nélkül nem lehet erőszakkal megtartani az embereket egy olyan országban, ahol a teljesítményt nem értékelik.
Szembe kellene nézni azzal, hogy kiemelkedő képességű emberek tömegei miért hagyták el Magyarországot, és másutt értek el jelentős sikereket az elmúlt majd száz esztendőben. Túl könnyű lenne a nácikra, a kommunistákra, a karvalytőkére, más kontextusban a magyarokat leigázó birodalmakra, törökre, osztrákra, oroszra hivatkozni, vagy elővenni az időtlen bűnbakokat, a zsidókat. Aki hajlandó a tükörbe nézni, annak ajánlom Paul Lendvai könyvét, mint a tréninget megalapozó olvasmányt, de végső soron az önvizsgálatot mindenki maga kell elvégezze. A kormánynak pedig mielőbb ki kell alakítania az értelmes munkára való ösztönzés hatékony rendszerét. Ez nem lehetetlen, másutt is megtették már.
Ha visszatérünk a korfához, amely e sorozat első részében volt látható, nyilvánvaló, hogy az ország végzete nem a születendő gyerekek alacsony száma, hanem az, hogy a munkaképes korú népesség nagy része nem dolgozik! Nem csupán a munkanélküliekről van szó, hanem az idő előtt nyugdíjba vonultakról, a trükkös rokkantnyugdíjasokról, a minimálbérre bejelentettekről, a közszférában ténfergőkről.
Tudom, hogy nem minden rokkantnyugdíjas szélhámos, hogy vannak, akik valóban minimálbérért dolgoznak, és a közszférában is vannak szorgalmasan dolgozók, de esetünkben a számok nem hazudnak – képtelen helyzet, hogy egy népesség 18%-a tarsa el a 100%-ot! Ilyen abszurd helyzet egyenes következménye, hogy lesznek, akik adóelkerüléssel játszanak a túlélésre, mások pedig veszik a kalapjukat. Ez egyre negatívabb sprilába zuhanó folyamat, ha sűrgősen meg nem állítja a jelenlegi kormányzat. Természetesen nem azzal, hogy lezárja a határokat – hiszen ezt már korábban párszor eredménytelenül, eljátszották.
A GYES meghosszabbítása vagy a nők korai nyugdíjazása ezt a helyzetet még tovább rontja – a munka és a teljesítmény átlátható, logikus rendszerét kell újra felállítani, még azon az áron is, ha az alapokig kell visszabontanunk a jelenlegi agyontoldozottat. Egy társadalomnak az adhat jelentős húzóerőt, ha az értelmesen végzett munka teljesítményarányos elismerésben részesül. Mivel ez ma sok esetben nagyon messze van a valóságtól, a helyretételt haladéktalanul el kell végezni. Hogy ezt „boszorkányüldözésnek” tartják az érdekeltek – érdektelen. Az üzenet és az eljárás egyértelmű és nyilvános kell legyen – nincs több mutyi!
A legegyszerűbb ember is jól tudja, hogy állami hivatalok sokasága feleslegesen pazarolja az adófizetők pénzét – a versenyszférába való átirányítás nem egyszerű, és nem is fájdalommentes, de következetesen végig kell vinni. Az átstrukturálást segítheti a mainál sokkal jelentősebb közmunka.
A programok kidolgozása jelentős szellemi és szervező-munkát is igényelne, amely lehetővé tenné az államigazgatásban lévő rejtett munkanélküliség drasztikus csökkentését. A programok mindegyike egy-egy probléma komplex megoldását kell kitűzze – erre példa az aluljárókba telepített policity , amely érinti a köztisztaság, a közmunka, a biztonság és a városi közlekedés jelenlegi helyzetének javítását, de ezeket nem külön-külön, hanem egy összerendezett formában. Hasonló program lehet a podo-kibuc vidéken, amely a munkanélküliséget és az oktatást a korszerűbb otthonteremtéssel hozza összefüggésbe. Rengeteg értelmes munkalehetőség van a környezetbarát építés, az intenzív, rétegigényeket kielégítő, helyi mezőgazdaság, a szintén helyi kézművesség fejlesztésében. Ehhez azonban sok-sok jó minta felmutatására van szükség – a podo-pro.hu ebben is igyekszik kivenni a részét – rajongunk az apró sikertörténetekért!
Egy sikeres közmunka-program-háló sokat javíthat az általános munkamorálon, eszközöket adhat arra is, hogy a ma még biztos „állásra” váró embereket rávegye a vállalkozásra. A kisvállalkozások indítását segítő program a közmunkaprogrammal párhuzamosan történhet, és ezen a téren az állami támogatás legfőbb eleme a bürokratikus akadályok elhárítása, vagyis, az odafigyelés, a nehézségek elemzése és a gyors változtatás képessége.
Magyarországon, ha valami nem megy, akkor azt szeretik a pénzhiánnyal magyarázni, holott a legtöbb esetben a szabályozók életszerűtlensége, a sok értelmetlen papírmunka az, ami lehetetlenné, vagy gazdaságtalanná teszi a vállalkozásokat. Tisztában vagyok azzal, hogy egy évtizedeken át megfélemlített népesség lassan tanulja meg, hogy ha valami nem jó, akkor azt kifogásolja az adott helyen. Pedig ezek nélkül nagyon nehéz jobbá tenni a rendszert. Az állampolgárnak meg kell tanulnia, hogy ha egy hivatal nem működik az elvárható módon, akkor azt bejelentse, és ha látja, hogy hol a hiba, akkor hívja fel arra a figyelmet. Nincsenek kisemberek és az arctalan hatalom – ez az „üzlet” mindannyiunk zsebére megy, mindannyian részvényesek vagyunk, és ha nem tesszük a dolgunkat, akkor a gyerekeink és unokáink jövőjét romboljuk.
Az Önemésztő nemzet cikkel kezdett sorozat a következőkben a nyugdíj-rendszer fokozatos módosításáról szól.
Öngondoskodás
Ennek a sorozatnak az alapmotívuma, annak vizsgálata, hogy miként lehete elérni több gyerek születését és optimális feltételek között való nevelkedését Magyarországon.
Állításom szerint nem családi pótlékkal, nem a nők hazaküldésével, és nem állami bérlakások építésével, hanem egy sokkal átgondoltabb, átláthatóbb és tervezhetőbb rendszerben kell lépéseket tenni, amelyek ráadásul, kevesebb központi forrást igényelnek és hatékonyabban szolgálják a kitűzött célt.
A rendszer mentális alapja az öngondoskodás, amelyet az állam, bizonyos pontokon, katalizátorként segít.
Ehhez persze, előbb a jelenlegi kormányzatnak el kell döntenie, hogy a fennálló problémákat meg akarja oldani, vagy mint már annyiszor a múltban, csak továbbgörgeti, de fenntartja. Tegyük fel, hogy kormányzati szinten a problémamegoldás a cél, és ennek érdekében összehangolt lépéseket hajlandók tenni.
A korábbi cikkekben a csecsemőellátással és a lakáskérdéssel foglalkoztam, most pedig az általános nevelési és kultúrális háttér kuszaságát szeretném tisztába tenni.
Az általános, mentális változást a gyermeknevelésen keresztül kellene megcélozni. Egyrészt, mert akkor 10-15 év alatt, a felnövekvő nemzedék már egészségesebb, önállóbb személyiségjegyekkel néz maga elé, de ezen felül a gyerekeken keresztül lehet „nevelni” a szüleiket is.
Ennek is rendkívül jelentős hagyománya van Izraelben, hiszen a heterogén kulturális hátterű bevándorlók gyerekeik tanították meg szüleiket az izraeli lét alapjaira – „egy ország, ahol az anyanyelvet az ember a gyerekeitől tanulja”.
A zsidó nevelés hagyománya évezredes, és a gyermekek 3 éves korában kezdődik – nagyon intenzíven. Ezzel a korai szellemi edzéssel olyan ismeretekkel bővíthetik a tudásukat, amelyeket az évek múlásával egyre nehezebb. A módszerek, természetesen, igazodnak a gyerek életkorához – a poroszos padbaültetős, kezeket a hát mögé és ” a gyerek neve hallgass ” képeket el lehet felejteni.
A bölcsőde után az óvoda nem megörzőhely, hanem a tudatos és módszeres oktatás első lépcsője. Itt is van „dadus”, aki a kisgyermekkel törődik, és a mainál sokkal jelentősebb figyelmet kell érdemeljen a gyermekek egészséges táplálkozása, a rendszeres mozgása (szakszerű sportoktatóval, nem csak „kihajtani a gyerekeket az udvarra) de ezen felül a következetes tanulása. Legkésőbb három éves korban el kell kezdeni egy idegen nyelv tanítását, a számítástechnika játékos alapjait, és a humán kultúrális alapokat, a zenétől az irodalmon át, a vizuális kultúráig. Ebben a korban kell hozzászoktatni a gyerekeket a környezettudatossághoz.
Ebből az óvodából traumáktól mentesen lehet átlépni az iskolába, ami egyébként egy igazán jó renszerben nem is más világ, hanem egy komplex nevelési központ része.
Az általános iskola a készségfejlesztés alapjain azt a célt kell szolgálja, hogy 14 éves korára minden gyermek megismerje a magában lévő tehetséget, amelyet aztán olyan foglalkozásban érvényesíthet, amiben kíváló munkát végezhet. A jól végzett munka örömét kell megtanítani a jövő generációinak, mert ez az, ami leginkább hiányzik a magyar társadalomból.
Egy olyan országban, ahol a siker pejoratív fogalom, ahol a felemelkedés feltételezett eszköze a mutyi, ahol minden jószándékot tönkre tesz az írigység – ott a mentális program minden reformnál sűrgetőbb!
Az egyenlő esély megteremtése csakis egy rendkívül hatékony nevelési rendszeren keresztül érhető el – erre is volt már jó példa a magyar történelemben, nem kell feltalálni a meleg vizet, csupán korunk követelményeinek megfelelően aktualizálni a módszereket. Az internet világa megszüntetheti a fizikai távolságokat – a szegény falusi iskola a múlté.
Ha az általános iskola betölti szerepét a képességek feltárásában, akkor nem szükséges külön pályaválasztási tanácsadó, hanem a személyre szabott pályakép már kialakul a 14 éves gyermeknél. A mai középiskola „átvezető csatorna” jellegét sűrgősen meg kell szüntetni, és szakirányú képzéssel elérni, hogy egy 18 éves ember értelmes munkát tudjon vállalni akkor is, ha nem megy egyetemre.
A közoktatás ingyenessége 18 éves korig tart. Eddig valóban ingyenes, és a mainál jelentősebb állami normatívákon túl, az iskolák gazdálkodni kénytelenek meglévő adottságaikkal – az épület, a sportpályák maximális kihasználtságával, sőt a diákok szisztematikus, értékre való nevelését szolgáló munkavégzéssel is. Íly módon az érettségizettek munkához való viszonya is javulhat – jobb lehet az átmenetet a tanulásból a munkavállalásba. Nem utolsó sorban a családok anyagi terheit csökkentjük, és ezzel a gyerekvállalást segítjük elő.
Az egyetemi oktatás ingyenessége, a mai magyar helyzetben értelmetlen pazarlás. Az erre fordított összegeket teljesítmény és szociális alapú ösztöndíjakba kell fektetni, miközben az egyetemeket is rászoktatni az öngondoskodásra – ez minden bizonnyal megszűri a valós igényeknek nem megfelelő oktatási intézményeket, de amelyek megállják a helyüket a hazai versenyben, azok a nemzetközi összehasonlításban is jobb helyezést érnek el.
A következő cikk a munkaerőpiacon szükséges változásokkal foglalkozik majd.
Önrehabilitáció
Az ember, mint ösztönös lény, annyi utódott hívott életre, amennyit fizikailag képes volt.
Később, a sok gyerek a nyugodt öregség biztosítékaként játszott szerepet. A vagyonnal megjelent a születésszabályozás is.
A gyerekvállalási kedv, általában, a viszonylagos jóléttel csökken, majd bizonyos határon túl az anyagiak már nem játszanak szerepet és újra növekszik a gyerekszám.
A jelen magyarországi helyzet azért kritikus, mert a társadalom gerincét adó középosztály annál igényesebb, mintsem bármilyen gazdasági helyzetben hajlandó legyen gyerekeket vállalni, ugyanakkor annál szegényebb, hogy a gyerekvállalás ne okozzon drasztikus életszinvonalcsökkenést számukra. Nem arról van szó, hogy a mai fiatalok nem szeretnének utódokat – statisztikák szerint a „vágyott” és a megszületett gyerekek száma között meglehetősen nagy a különbség. Az, hogy a „családprogram” kitolódott a harmincas éveken túlra, cseppet sem baj, hiszen érettebb emberek felelősségteljesebb szülők lesznek – amúgy is, a megnövekedett átlagéletkor miatt a gyerekek születésének ideje arányos. Viszont a mai fiatalok nem hajlandók az életüket olyan szinvonalon leélni, mint ahogy azt a szüleik tették.
E sorozat első része ( Önemésztő nemzet ) a csecsemőellátás rendszerét vázolta, amelyben az anya nem kényszerül választani a hivatás és a gyerekvállallás között – hiszen egyfelöl, ez élete párjával közös projekt, másfelöl pedig a szolgáltatás-háló optimális megoldási lehetőségeket kínál számukra. Ezen felül, a rendszer fő célkitűzése, hogy minden megszülető gyermek számára biztosított legyen azon készségek elsajátítása, amelyekkel felnőttként sikerrel vehet részt a munkáért való versenyben.
Nem kevésbé fontos a felnövekvő nemzedék környezeti feltételeinek optimalizálása. Magyarul, a mainál kedvezőbb lakásviszonyok. A lakások száma (4,3 millió) a népességhez viszonyítva nem kevés, de területi eloszlása, mérete és minősége szerint kevéssé alkalmas arra, hogy családalapításra inspiráljon. Az ingatlanárak, a minőségi szinvonalhoz és a keresetekhez viszonyítva túl magasak, a piaci mozgás gyenge.
Ennek vannak történelmi okai és a röghözkötöttséget fenntartó törvényességi háttér.
Magyarországon a két háború és a politikai rendszerváltások következtében kevés a generációkon keresztül felhalmozott érték. A háborúkban sok épület elpusztult, utána a nagyobb lakások leválasztásával, később pedig a kislakásépítéssel, amely mind a mai napig jellemző, legfeljebb az egy-két gyerekes családnak adhatnak szűkös keretet. A nagycsaládok atomizálódása ettől függetlenül is jellemző társadalmi jelenség, de azt tovább erősítette a lakáspiac összetétele. Ezen a téren a kormányzat annyit tehet, hogy határozott és megalkuvást nem ismerő módon megtiltja, hogy új lakásokként 70 négyzetméternél kisebbek épüljenek! Mivel az új építés engedélyköteles, ez a tilalom nem igényel semmilyen állami forrást, csupán politikai elhatározás kérdése.
A piaci mobilitás fokozásának érdekében a 100 négyzetméternél kisebb lakásokra meg kellene szüntetni a vásárlási illetéket. Jelenleg a régi lakásokra az első forinttól, az új lakásokra 15 millió forintos értékhatártól kell fizetni illetéket, amely a kisméretű új lakások vásárlásának kedvez.
A bérlakáspiac bővítését pedig az szolgálná a legjobban, ha egyfelöl csökkentenék a bérbeadásból származó jövedelmek adóját 25%-ról 10%-ra, másrészt, a bérházépítés, mint ahogy a XX. század elején: a nyugdíjalapok befektetéseként elismerést nyernének.
Vagyis, ha bizonytalan jövőjű értékpapírok helyett mindenkinek joga lenne a nyugdíjalapja 20%-át ingatlanba fektetni, akkor az nem csak a nyugdíjas évek biztonságát, hanem a mai bérlaláspiacnak bővülését is jelentené – a kínálat növekedése az árak csökkenését vonná maga után. A mai társasházi rendszerre is jó hatással lenne, ha gyarapodnának azok az épületek, amelyek tulajdonosai hosszabb távra gondolva nem csak az építésre, hanem a folyamatos, jó szinvonalú karbantartásra is odafigyelnének.
Az Önemésztő nemzet cikkel kezdett sorozat ezzel nem ért véget – a következőkben az Öngondoskodás kultúrális alapjairól lesz szó.
Nekem a várost!
Egy héten belül a második konferencia- Workshop a városi köztérrel kapcsolatban. Néhányan a résztvevők közül másodszor is találkoztunk. Az első a városhasználatot firtatta különböző civil szervezetekkel, a második Budapest legfontosabb tereinek fejlesztési lehetőségeit vizsgálta. Kitűnő szervezés – sok, áldozatos munka, okos, érdeklődő és cselekvésre hajlamos ember – így, egymásközt.
Ezektől jobb lesz a város? – Sajnos, alig hiszem. Mert azok, akik a város dolgában – kicsiben és nagyban – döntenek, ilyen helyekre nem szoktak eljárni. Ők befektetőkkel szoktak tárgyalni. Legfeljebb a választások előtt megszondázzák az „utca emberét”, hogy aztán négy éven át megint csak az ő köreikben döntsék el, hogy mi jó a pórnépnek.
Bár egyre kevesebb illúzióm maradt az ilyen összejövetelek hatékonyságát illetően, rendszerint elmegyek, mert mindig találok érdekes, figyelemre méltó embereket. Most is, mind a két alkalommal. Úgyhogy ma meg is fogalmazódott bennem, hogy ha már a városért magam sokat nem tehetek, gyűjteni kezdem a jó embereket!
Mert vannak, csak a nagy tömegben, az értelmetlen locsogás zajában, amit a hivatalos média ránk ont, nem látszanak és nem hallatszanak. Ezen viszont, igenis tudunk változtatni! Össze kell fognunk! Ahelyett, hogy mindenki vívja a maga kis, reménytelen harcát, egymásba tudunk kapaszakodni – együtt jobban bírjuk a pofonokat is, de talán, jobban tudunk haladni is – előre!
Nemrég egy pécsi párról írtam, akik éveken át nagyon keményen dolgoztak azon, hogy azt tehessék, amit a legjobban tudnak. Amikor már a totál reménytelenség vette körül őket, mégis kinyúlt egy kéz – a segítség, az elismerés. A tőlük kapott minikönyvbe a boldog napok dátumát írom. Mostanában nem sok dátumot tudtam beleírni. Nem panaszkodom – mindig voltak völgyek és magaslatok az életemben. Mostanának kicsit több völgy jutott… de ma igazán jó napom volt!
Egy régi, öreg barátom, aki a válság miatt minden munkáját elveszítette, megkapta az életmentő megbízást – a legnehezebb órákban azzal tartottam benne a lelket, hogy „túléljük – mi nem adjuk fel, tudod, egy izraeli nem adja fel!”, közben aggódtam, hogy valaki, aki gyerekként átélte a Soát, aztán végigharcolt néhány izraeli háborút, dolgozott, mint egy megszállott, felnevelt három gyereket, aztán idejött Magyarországra, öregségére, tisztességgel, szorgalommal, és ő az (nem az egyetlen), aki nem korrupcióval érte el, amit megépített az elmúlt 10 évben, hogy Jom Kipurkor abban a debreceni zsinagógában legyen, ahol az apja vett helyet, hogy háborúkban tönkretett hallása maradékával a pesti Operában hallgassa a Nabuccot…, hogy 75 évesen, egy szívműtét után, cukorbetegen, lesz annyi energiája, hogy kibekkelje a nehéz időket… sikerült. Igaz, nem itt, Magyarországon, hanem a Negevben fog most megint építeni, de a lételeme visszatért.
Ma kiderült, hogy kaptam egy ingyen repülőjegyet – Rómába megyek, az örök városba! Sosem voltam még ott… közben felhívott Zvi Hecker, az a zseniális építész, akinél 1985-ben, új bevándorlóként dolgoztam, és akit oly régen nem láttam – jövőre lesz 80 éves, el sem hiszem, de szeretnék vele találkozni, hiszen ő már egy ideje Berlinben dolgozik…
Este láttam egy filmet, az Izraeli Kultúrális Intézetben – Ó, Jeruzsálem… nem volt igazán jó film – egy felemelően hősies korról, Izrael függetlenségéről, az 1948-as nehéz évről, egy kissé giccses, amerikai film, ahol a hősök vagy meghalnak, vagy győznek, mindegy, hogy a harctér melyik oldalán állnak, de amiben az ilyen amerikai filmek is még nagyszerűen hozzák a formájukat – a katarzis – jól kibőgtem magam.
Aztán, hazajöttem, főztem egy kis zöldpestós tésztát, kitöltöttem egy pohár vörösbort, megnéztem az e-mailjeim: a lányom írta Montrealból, hogy a második unokám, mióta legutóbb Skype-oltunk, ha ránéz a számítógépre azt mondja, hogy „nagymama”.
Nekem ilyen egy remek nap – és Önöknek?
Mánia mint közügy
Ha Sándor Annának nem lenne „mániája” a holland és a zsidó kultúra terjesztése dafke Pesten, akkor a város ma szegényebb lenne egy színtérrel.
A történet 2001-ben kezdődött, amikor Anna megalapította a Házat, amelyről egy 2007-es önéletrajzában ezt írta:
” A Spinoza-Ház elsődleges profilja a színház, másodsorban pedig olyan helyszín, ahol a nagyközönség szellemi életünk meghatározó személyiségeivel (Popper Péter, Heller Ágnes, Bächer Iván stb.) beszélgethet. Harmadsorban tréning- és oktatási lehetőség. A Spinozán belül jómagam az „Érzelmi management” oktatásáról, tréningjéről gondoskodom.”
Egy hideg, januári napon, sok évvel ezelőtt, még turistaként sétáltam a régi, pesti zsidónegyedben. Átmentem a lepusztult és már üres Gozsdu-udvaron, elképedtem a durva keresztbe-bontástól – csalódottan , dühösen és fázva értem a Dob utcába, amikor megpillantottam: kávéház Spinozáról elnevezve Budapesten – nem semmi! Furcsa madár lehet, aki ebben a elkoszlott városban ilyen névvel nyit kávéházat, gondoltam és beléptem…
Sokat vártam és annál is többet kaptam. Azóta minden külföldi vendégemnek ezt a helyet ajánlom elsőként. A visszajelzésekből tudom, hogy ma sem okoznak csalódást az oda betérőknek.
Sándor Annát 2004 óta ismerem. Amikor azonnal igent mondott arra a kérésre, hogy a Spinoza Házban rendezzünk egy vitaestet a Zsidónegyeddel kapcsolatban. A városi kultúráról szóló sorozat kapcsán e-mailben tettem fel a kérdéseimet, és ő is így válaszolt:
podo-pro.hu: Nemrég kaptad meg a Fehér Rózsa díjat. Hányadik ilyen elismerés, mióta a Spinoza Ház működik?
Sándor Anna: Ez már sokadik elismerés. 2005-ben Pro Cultura Urbis díj (a Főváros adja), a Poszt-ra (Pécsi Országos Szinházi Találkozó) több darabunkat kiválasztottak, a mostani Fehér Rózsa, mint mecénási díj, valamint fesztivál-díjakat nyertünk Amszterdamban és Pozsonyban.
podo-pro.hu: Kivételesen pénzt is adtak hozzá? Mert arról a hírek eufemisztikusan nem szólnak, pedig egy ilyen hely fenntartásához sok pénz kell… amennyire figyeltem a munkádat, erre a Házra a „gatyád ráment” – már bocsánat, és kivételesen elszántnak kell lennie annak, aki ilyesmibe belevág – ezért szeretném, ha erről is beszélnénk, egészen nyiltan.
Sándor Anna: Pénzt természetesen nem kaptam a díjhoz. Ezt nem is veszem rossz néven, hiszen a Fehér Rózsa díjat egy civil szervezet adja. Amit nagyon rossz néven veszek, hogy a hivatalos szervek, amelyek a kis, alternativ színházak tevékenységét támogatják, s amire van 1 milliárd forint keret – abból a Spinoza nem kap. Hogy miért nem, azt nem lehet megtudni, arról csak némi mende-monda kering. Azt sem lehet igazán megtudni, hogy melyek a kritériumai annak, hogy egy színházat támogassanak. A siker, a hírnév biztosan nem. A Spinozáról az is ’kiszivárgott’, hogy a Spinozát a maffia tartja fenn: ugyanis nincs még egy olyan színház Pesten, amelyik rendesen, és aznap mindenkit kifizet. Ezt csak az engedheti meg, aki a maffiához tartozik. Jellemző!
podo-pro.hu: A városi kultúra szempontjából alapvetően fontosnak tartom az ilyen „privát” helyek létét, de tartok attól, hogy nagyon kevesek képesek arra az erőfeszítésre, amire Te voltál – szerinted, miben kellene segítséget nyújtania a városvezetésnek, hogy a Spinoza Házhoz hasonló helyszínek megszülessenek és fenntarthatóak legyenek? Sándor Anna: Némi anyagi támogatás kellene: ajánlottam a korábbi miniszternek, hogy fizesse a Spinoza kulturális költségeinek a 10 %-át és akkor ez neki egy referencia a többiek felé, hogy igy is lehet. Természetesen, válaszra sem méltatott. Legalább ennyire kellene az erkölcsi támogatás: akik a kulturális pénzeket osztogatják, még soha meg nem néztek egy darabot a Spinozában. Az illetések legalább látogassák és véleményezzék a színház munkáját!
podo-pro.hu: Lassan tíz éved van ebben a Házban – nem kérdezem, hogy megbántad vagy sem, hogy belekezdtél…:) – miképpen változott a kezdeti elképzelés a mostani helyzethez viszonyítva és melyek a terveid a jövőre vonatkozóan?
Sándor Anna: Ha azt tudtam volna, amit ma tudok, nem kezdtem volna bele. Nem gondoltam volna, hogy 8 évi erőfeszítés, sikeres munka után sincs támogatás. Jövő évi terveimről csak annyit: 10 évet igértem magamnak, a 10 évet megcsinálom, minderről a könyvemet megírom és azután majd meglátjuk. podo-pro.hu: A környezeted, a Zsidónegyed is változott az elmúlt tíz évben – a Ház működése szempontjából milyennek ítéled meg a változást?
Sándor Anna: A Zsidónegyed közel sem változott annyit, mint amit 10 évvel ezelőtt feltételeztünk. Ami változott: több szórakozóhely van most benne.
podo-pro.hu: Van-e valamilyen együttműködés a zsidónegyedbeli, vagy városi szinten, a Spinoza Házhoz hasonló progresszív helyek között?
Sándor Anna: Semmi kézzelfogható együttműködés nincsen! Anna válaszaiból szomorúbb kép kerekedett, mint ahogy gondoltam. A színház és a kávéház párosítás elvileg jól kiegészítheti egymást mind a közönség, mind a működtetés szempontjából, de az a szinvonal, amit a Spinoza megcélzott, úgy tűnik, hogy még mindig nehezen fenntartható kizárólag üzleti alapokon.
A Művészetek Palotája 2005-2035 között 335,2 milliárd forintos költségvetési kiadást jelent. Ebben az épületben, ha minden előadóteremben minden hely foglalt (az állóhelyek is), valamint a múzeum, és minden „kultúrális tér” zsúfolásig megtelt, és ez az év minden napján, kivétel nélkül így van, harminc éven át, akkor minden egyes látogató az adófizetőknek 12 ezer forintba kerül! Persze ennél sokkal többe, hiszen ilyen abszurd-maximális kihasználás nem létezik a valóságban.
Szavak, szavak, szavak…
A tettek pedig a homályba veszenek…
Olvasom a hvg 2010 november 5-i számát, amelyben mint fantasztikus nóvumok jelennek meg azok az elképzelések, amelyek lényege sokkal korábban, és sokkal rendszerezettebben megjelentek már az elmúlt 10 évben, de a podo-programban 2005-ös változatában biztos (lehet ellenőrizni!).
Magyar és külföldi egyetemisták adnak programot Budapestnek! Remek! Négy nap alatt kitalálták, hogy mi kell ennek a városnak! Hurrá!
Mindezt persze a lap tudományos rovatában lehet olvasni, mintha ez a mi, mostani életünktől fényévnyi távolságra lévő, csupán teoretikus problémákat érintene!
Szerintem pedig, a Studio Metropolitana városfejlesztő műhelyébe azokat kéne már egyszer összegyűjteni, akik ennek a városnak a jövőjéről döntenek, esetleg szembesíteni azokkal, akik azokat a döntéseket majd kénytelenek lesznek elviselni! Annál is inkább, mert a Studio a főváros kutatóműhelye.
Bogota nem az ilyen ötletelésre példa, hanem arra, hogy a problémák mélyéig hatoltak a megértésben, és a komoly szakemberekből álló gárda egy agilis és tisztességes polgármester vezetésével a szavakat tettekre váltotta, még akkor is, ha abba a három évbe beleőszült, és pénzes rosszarcúak rendszeresen megfenyegették. Nem egyetemisták jópofizásából született az eredmény, hanem kőkemény, napi munkából !
A kétrészes cikkben szakmailag szikrányi új dolog nincs, persze egy újságjrónak és egy olyan lapnak, amely éveken át elzárkózott a környezetünket érintő kérdések alapos elemzésétől, mindez lehet új, de ez az ő bajuk.
A 168 óra 2004/28-as számában megjelent egy Hunvald György-interjú, abban elújságolta az azóta lesittelt polgármester, hogy francia diákok fogják megtervezni a zsidónegyed megújítását – azóta is várjuk a zseniális ötletek megvalósítását, helyette még átpaszírozott a régi vezetés egy olyan kerületi szabályozási tervet, amelyet még gyengébb egyetemeken is nagy ívben kihajítottak volna a tervező diákkal együtt.
Önemésztő nemzet
Fogy a magyar! Idén már 10 millió alatti a népesség. Kétségbeesett intézkedések a családtámogatás növelésére, a nők mielőbbi nyugdíjbaküldésére, hogy családsegítő nagymamaként funkcionáljanak, növekedjen a gyermekgondozási segély ideje, hátha akkor több gyerek születik… mind-mind a múlt egy szeletének visszaidézése, anélkül, hogy megértenénk a jelen kihívásait.
Alaposabb elemzések is születtek, amelyek a több évtizedes szocializációban találják a bajok gyökerét, de izlésem szerint még mindig túlságosan a nőkre koncentrálnak, holott a kérdés össztársadalmi problémákat érint.
Egy olyan országgal való összevetésen keresztül szeretném a problémát megvilágítani, és a lehetséges megoldásokat felvázolni, ahol a népesség hatvan év alatt megtízszereződött : Izraelben, 1948-ban csupán 600 ezren éltek, 2008-ra ez a szám 6 millió fölé ért – a növekedési tendencia folytatódik. Ezen közben Magyarország nagyjából tartotta a 10 milliós népességszámot, de a csökkenés egyre fenyegetőbb. Látszólag nagyon különböző két országról van szó, de nézetem szerint éppen ez adhat hatékony cselekvési programot.
Magyarországon nem az a probléma, hogy túl kevesen vagyunk, hanem sokkal inkább a népesség korösszetételében és a foglalkoztatási arányokban van a bajok gyökere. Éppen ezért cseppet sem mindegy, hogy milyen eszközökkel igyekszik a kormányzat növelni a születések számát, ezzel szoros összefüggésben van az is, hogy miként alakul az idős-ellátás, és a foglalkoztatás.
Egész egyszerűen arról van szó, hogy ma 1millió 800 ezer ember tartja el a 10 milliós népességet! Éppen ezért az a módszer, ahogy az állam a beszedhető adókat és járulékokat másként csoportosítja – nem hozhat érdemi változást! Az egész szisztémát kell átalakítani, méghozzá sűrgősen, mert a magyar demográfiai adatokat egy szabad világban a népességmozgás is jelentősen befolyásolja, és a jelenlegi rendszer a Magyarországról való elvándorlást ösztönzi.
A tavasszal megválasztott kormány vélhetőleg tisztában van a probléma súlyosságával – erre mutatnak a különböző lépések, amelyek közül a családosok adókedvezménye talán még a legcélravezetőbb, de hiányzik az összhang, a koordinált intézkedésrendszer.
Egy történelmi példával kezdem, természetesen nem azért, hogy minta legyen a mai intézkedések megtételéhez, csupán azért, hogy megértsük, hogy a legnehezebb helyzetekben is van megoldás, főként, ha közben nem csupán a számokat, hanem az azok mögötti embert nézzük.
A csak éppen, hogy megalakult Izrael 600 ezres lakossága nem csupán az életéért küzdött a rájuk támadókkal szemben, amelyben eltemette lakossága 1 százalékát, méghozzá a harcképes(és munkaképes), fiataljaiból, hanem a függetlensége kivívása után szembe kellett néznie az arab országokból és Európából jövő menekültekkel is. Ez a tömeg meghaladta a helyi népesség számát, többnyire nincstelek voltak, köztük az Európából jövő, magasabban kvalifikált népesség idősebb, az arab országokból érkezők között pedig sokgyerekes, de képzetlen felnőttekből álló családok. Az „elosztható nemzeti össztermék” igen alacsony volt, tehát a nyomorból való kilépés két alapvető bázisát kellett megerősíteni – minél több embert munkához juttatni, és a gyerekek oktatását magas szinten megszervezni. Ebből az következett, hogy a Németországból jött professzor is utat épített, ha más munka nem volt rögtön, és a kibucok megsokszorozták a bentlakásos iskoláik nagyságát, hogy minél több gyerek, olyan is, aki egy szót sem tudott héberül, tanulni kezdjen. A kibuci nevelés eredményessége azon is múlt, hogy a szaktanárok mellett úgynevezett gondozók is segítették a munkát – utóbbiak, főleg kezdetben, nem voltak iskolázottak, de nem is az volt a dolguk, hogy a differenciálszámítást magyarázzák el, hanem az, hogy a gyerekek minden problémájukkal hozzájuk fordulhassanak, mint a legjobb szülőkhöz. Igy a nevelés és az oktatás ugyanolyan hangsúlyt kapott – ami roppant fontos volt a legkülönbözőbb helyről, szokásokkal rendelkező gyerekek közösséggé szervezésében. Ehhez járult a korukhoz illő munka, vagyis az, hogy a gyerekek minden nap egy órát dolgoztak is a tanulás mellett. A szülők néhány év alatt, tehetségük szerint, megtalálták a helyüket a munkában, a felnövekvő nemzedék pedig már rendelkezett mindazzal a készséggel, amellyel az új kihívásokra felelni tudott.
Kétségtelen, a hazára lelt zsidók motivációja és a mai, magyar apátia között ég és föld a különbség, de ha tudjuk, akkor ezen is igyekezni kell változtatni – olyan ösztönzőket beépíteni a rendszerbe, amelyek jutalmazzák az aktivitást, és bizony büntetik a nemtörődömséget. Ezért állítom, hogy az adórendszerbe épített kedvezmények jó irányba való elmozdulást jelentenek, még akkor is, ha önmagában ez nem elegendő.
A születésszám emelése önmagában nem lehet cél. Tapasztalat szerint a gyerekszámmal növekvő családi pótlék az alacsonyan kvalifikált, többnyire felnőttként is segélyekre szorulók számát gyarapítja. A mai, magyar helyzetben, a családi pótlék teljes eltörlése lenne célszerű! Viszont mindezt a pénzt, sőt jóval többet is, a gyereknevelésre kellene fordítani – a csecsemőellátástól a középiskoláig. Ez persze sokkal nehezebb, mint kiosztani a pénzt, de az ilyen forrásfelhasználás hatékonyabb és még munkahelyeket is hoz létre.
1. Csecsemőellátó hálózat
– tanácsadás, a megfogantatástól (terhesgondozás, személyi lap, amely nem csupán a várandós egészségi állapotát, hanem szociális helyzetét is felméri, a várható, személyre szóló támogatás megszervezése miatt), Családgondozás – hangsúly a „várandós papán”: a gyerekvállalásba való teljeskörű bevonás. Itt szükséges ugyan szakképzett személyzet, de különös gondot kell fordítani a szakképzettek tehermentesítésére, tehát minden olyan munkát, még a jegyzőkönyvírást is, kevésbé képzettek végezzenek. Éppen ezért ezeknek a tanácsadó központoknak a munkaerőigénye meglehetősen nagy, és azáltal, hogy a szakképzettekkel kevésbé képzettek dolgoznak együtt, erősítik a felnőttképzés motivációját is, azon felül, hogy hatékonyabb maga a munkavégzés is.
– ellátás, szintén a megfogantatástól – az előzőekben elkészült személyi karton alapján az illető szükségleteinek megfelelő vitaminok, egyéb táplálkozáskiegészítők, sőt ruha, élelmiszer, bútor – mindent lehet kapni (de itt le is lehet adni a már szükségtelenné vált tárgyakat), amelyre a gyerekváráshoz, ellátáshoz szüksége lehet az illető családnak. Nem kell hatféle igazolás, huszonötféle helyre rohangálni, egy helyen, kényelmesen, minden megalázó cirkusz nélkül lehet adni és kapni – a cél, hogy minél egészségesebb és boldogabb családokba szülessenek gyerekek.
– helyzetfelmérés, stratégia és a feltételrendszer dinamizmusa – a hálózat működéséséről online-dokumentumok készülnek, azok személyiséget nem sértő adatait, a családokkal közvetlen kapcsolatban lévő személyzet a megfelelő program szerint azonnal átadja statisztikai célra, így online tudjuk, hogy mi a helyzet az országban, és egyes körzetekre lebontva, mit kell tenni. Nem kampányszerűen, hanem minden egyes születendő gyermek esetében valós adatok maradnak a rendszerben, anélkül, hogy fölöslegesen zaklatnánk a családokat. Ezeket az adatokat egy stáb folyamatosan értékeli, és ha devianciát tapasztal, akkor kidolgozza a jobbítás metódusát.
– rugalmas szülési szabadság: a szülő nő és a gyermek apja rugalmasan veheti ki a szülési szabadságot. Nemcsak úgy, hogy egyik vagy a másik, hanem úgy is, hogy a szülést követően egy hónapot mindketten otthon lehetnek! Rendkívül fontos az apa részvétele a családi programban! Tehát összesen hat hónap, amit megoszthat a mama és a papa, de az első hónapban mindketten szülési szabadságon vannak!
– rugalmas bölcsődei rendszer: a GYES nem szolgálja a XXI. századi kiegyensúlyozott családi modelt! Választási lehetőséget kell adni az embereknek, nem pedig azon ügyködni, hogy lehetne minél tovább otthon tartani a nőket! A GYES, mint általában a segély-rendszer azoknak lehet kedvező, akiknek alacsony az iskolai végzettsége és a munkából szerezhető jövedelme. Tudomásul kéne venni, hogy a nők életcéljai között éppen úgy szerepel az értelmes munka, az önmegvalósítás, mint ahogy ez férfiaknál elfogadott . Ezen felül a gyerekvállalás családi program, ha azt szeretnénk, hogy a jövendő generációk testileg és lelkileg is egyészségesebbek legyenek az elődöknél. Ehhez tartozik a rugalmas bölcsődei rendszer, mint a csecsemőellátó hálózat szerves része. A bölcsöde lehet állami, önkormányzati, munkahelyi, kisközösségi szervezésű, vagy magánintézmény. Mindegyiknek ki kell elégíteni bizonyos alapkövetelményeket, de azon túl a szolgáltatás minőségét a rendszeres ellenörzések alkalmával osztályokba sorolják. Ennek alapján kapja az intézmény az állami támogatást (családi pótlék helyett) Ez lehetővé teszi, hogy olyan munkahelyek, amelyeknek fontos, hogy a dolgozóik nyugodtan végezzék a munkájukat, kialakíthatnak bölcsödét, később óvodát is, és azt a munkahely speciális viszonyaihoz igazíthatják. Ehhez megkapják a minőségi, állami normatívát, sőt, az alapítást speciális pályázati rendszerrel is támogathatjuk. Magánkezdeményezésként is létrejöhet családi bölcsöde, óvoda – ehhez a tanácsadó-rendszer ad segítséget, hogy az a család, amely erre vállalkozik, ne fulladjon bele a bürokrácia tengerébe.
– A bölcsödei ellátás ára a jövedelmi viszonyoktól függ – akinek kisebb a jövedelme, annak kevesebb, akinek magasabb, annak többe kerül. Az éves adóbevallás alapján állapítják meg az ellátás díját, ami persze attól is függ, hogy az adott intézmény milyen minőségi kategórába esik. Az államnak természetesen megmarad a kiegyensúlyozó szerepe, de maga a csecsemőellátás hálózata biztos anyagi bázison kell kifejlődjön. Költségvetési meglepetések nélkül, hiszen a gyerekvállalás nem fér bele politikai ciklusokba – jó előre, kiszámítható feltételeket kell teremteni.
– A bölcsőde bizonyos koron túl – kötelező! Egy éves korától, ha egyébként a család saját költségére otthon akarja nevelni a gyermekét és nem kér semmilyen állami támogatást ehhez, amelyet a bölcsödéken keresztül kaphatna, akkor is, egy éves kortól legalább fél napos bölcsödébe kell vigye a gyereket, a hét legalább 4 napján. Ha belátható időn belül le akarjuk küzdeni a társadalmi széttagozódást, akkor erre rendkívül nagy szükség van – nem elég az iskolás kortól odafigyelni arra, hogy egy gyerek miért nem jár iskolába, miért éhes, miért nem tud semmit az alapvető higiéniáról.
Miért jobb a bölcsöde, mint az anyuci otthon? – kérdi az egyszeri férfi… Hiszen ha otthon az asszony, akkor nem csak a gyereket látja el, hanem megfőz, kitakarít, kivasalja az én ingem…
Na, ezért drága Uraim! Mert a XXI. században nem a cselédséget kívánja támogatni az okos állam, hanem azt, hogy minden a leghatékonyabban működjön a társadalomban! Legyen munkája annak, aki munkaképes, és lehetőség szerint a képességei szerinti munka, nem pedig egy soviniszta társadalom archaikus nőképe alapján!
A nők keresete nem csak azért fontos, hogy több jusson a családnak, hanem főként azért, hogy egyetlen nő ne legyen kiszolgáltatott, és ehhez az első lépés az anyagi függetlenség!
Ez a cikk csak egy gondolatsor kezedete – a további lépéseket a következő cikkben olvashatják – Önrehabilitáció címmel.
Vigyázó szemetek Bogotára vessétek!
A Kálmán Olga álinterjú Csipak Péterrel az ATV-ben – alaposan felbosszantott.
Undorítónak tartom azt a hányaveti nemtörődömséget, ahogy a közvélemény ellenérzését kezelik az érdekelt hivatalokban, és ahogy ehhez a ballib média készségesen aszisztál.
Kálmán Olga tudatlansága, ha valódi volt, akkor azért, ha megjátszott volt, és az egész egy PR-színjáték volt, akkor azért sértő.
Úgy látszik, hogy sem a beruházó, sem a hivatali bürokrácia nem érti, hogy itt sokkal többről van szó, mintsem 5 ház, legyenek értékesek vagy sem, lebontásáról, és egy botrányosan túlméretezett épület felépítéséről.
Itt a beruházói és hivatalnoki arrogancia olyan összefonódásáról van szó, amely túllépi az amúgy birkatermészetű magyar tűréshatárát is.
Jószimatú politikus ettől a projekttől távol tartja magát, mert ebbe bele lehet bukni.
2004 őszén a 168 óra nem volt hajlandó leközölni azt a cikkemet, amiben korrupciót vélelmezetem a zsidónegyedi rombolásos építkezések kapcsán. Bizonyítékokat kértek, holott a sajtónak nem a nyomozó, hanem a figyelemfelkeltő funkciója kellett volna már akkor belépjen, hiszen az ügyletek ezer méterről ellenszélben bűzlöttek. Utóbb kiderült, hogy nem alaptalanul.
A Bécsi utcai projektben túl sok pénzről van szó, és a város szempontjából túl nagy a tét, hogy a sajtó ne kísérjen árgus szemmel minden egyes lépést.
Ha a hivatalos sajtó túl gyáva ehhez, akkor meg fogják tenni a netes újságírás úttörői – ezt a szférát nem hallgathatja el a gátlástalan tőke.
Túl sok ideig, túl sok városidegen projektet nyomtak le ittlakók torkán – most mindet fölöklendezik, amikor azt mondják, hogy elég, ne tovább!
Elég az eszetlen beruházásokból, elég abból, hogy itt olyan gerinctelen csinovnyikok ülnek a döntésthozó poziciókban, hogy mindent meg lehetett építeni, ami csak a befektetőknek kifizetődő volt!
Egy darabig hülyére lehet venni a tömegeket – ez történt az elmúlt húsz évben, de ennek az időnek vége, a vekker rugói túlfeszültek és éktelen zajjal riasztja azokat is, akik ma még azt sem tudják, hogy hol a Bécsi utca.
Vigyázó szemeteket Bogotára vessétek!
Bogotában, Kolumbia 7 millió lakosú fővárosában, rövid pár év alatt fordult meg a fejlődés iránya.
Nem kellett más, mint néhány kiváló szakember és egy tisztességes és bátor polgármester. Enrique Peñalosa
Aki szakmájából kifolyólag figyeli, hogy mi történik a világban a városokkal, az természetesen ismeri a Bogotai példát, de mostanra szinte nincs már olyan, a városáért aggodó, magára adó civil Magyarországon, aki ne látta volna a FILM-et. Ha véletlenül, valaki mégsem látta, vagy nem elégszer látta ahhoz, hogy megértse, hogy milyen fontos mindannyiunknak tudni erről, az nézze meg újra és újra:
Lassú város
Cselovszki Zoltán, az V.kerület főépítésze a Bécsi utcai Csipak-projekt védőbeszédében megemlítette a lassú város fogalmát. Talán, ez nem sokat mond az emberek többségének, de aki ismeri, az nem nagyon értette, hogy került a csizma az asztalra – a Zeppelin legfeljebb antitézise lehet mindannak, amit a lassú város elképzelés tartalmaz. Utóbbi egyébként, nagyonis illene Budapestre, nem úgy, mint a Bécsi utcai terv. Éppen ezért, talán nem érdektelen megismerni, mi is az a cittaslow.
Az olasz város szóból és az angol lassú szóból képzett fogalom, már magában, mint szó is szimbólikus – ki ne szeretne az olasz életszeretet némi angol praktikummal ötvözött településen élni?
Jó másfél évvel ezelőtt, egy cikk az építészfórumon arra inspirált, hogy egy kis módszertannal is kibővitsem – miként kezdjünk hozzá a településeinket átalakitani?
„A városhálózat, ahol az életminőség fontos” Ez a sor a „lassú városok” jelmondata. A lassú város – a kibocsátott Karta szerint – az a város
– amelynek a területén és környezetében olyan módon fejleszti önmaga sajátosságait és jellegzetességeit, amelyben a regenerálódás és az újrahasznosítás kiemelt szerepet kap;
Ehhez, először fel kell mérni az adott település sajátosságait – terepszemle, mélyinterjúk, „beleszimatolni a helyi levegőbe” – és elkésziteni az első programtervezetet. Minden település adottsága más, hiszen azt a természeti és épitett környezeten kivül az ott élő emberek mentalitása, érdeklődése, tettrekészsége is alapvetően befolyásolja.
– amely az épített környezetről szóló szakpolitikájában azokat a fejlesztéseket erősíti, amelyek nem közönyösek a területének történelme, tradíciói és emberi szükségletei iránt;
Az első körben készitett felmérő tanulmányt – amelyet persze a készitett mélyinterjúk már motiválták, meg kell tárgyalni a település lakóival, és el kell jutni egy közös megyegyezésre arra vonatkozóan, hogy mi az a speciális, ami az adott települést egyedivé teszi, és emelyet mindannyian támogatni hajlandók. Ez nem egyszerű munka, mert itt valódi részvételre, közmegyegyezésre kell jutni, bármilyen nehéz is ez kezdetben. A tapasztalat azt mutatja, hogy ha jó az előkészités, akkor meg lehet találni az a bűvős lelkesítő pontot, amely összehozza a település népességét.
– amely technológiáiban és szemléletmódjaiban célul tűzi ki az életminőség javítását és a város adottságait olyan módon használja ki, hogy az erősítse a minőséget és a tradíciót;
Ez az egyik legnehezebb pont, mert az embereket a média teljesen kiforgatta az értékrendjüket tekintve – nagyon őszinte légkörre van szükség, hogy ki-ki hajlandó legyen számot adni magának és a közösségnek is, hogy mit jelent számára a minőség, és ez miben kapcsolódik a tradicióhoz. De megvan ennek a kommunikációs technikája.
– amelynek a termelése és az élelmiszer előállítása hagyományos és környezetbarát technológiák eredményeként jön létre, génmanipulációs technológiák alkalmazása nélkül;
Ezt különösen falvakban vagy kisvárosokban lehet könnyen megvalósitani, de éppen ma olvastam egy olyan internetes próbálkozásról, hogy összegyűjtik azokat a termelőket, akik nem nagy mennyiségben, de minőségi élelmiszert állitanak elő. A cél, hogy sok helyi és minőségi élelmiszert ismerjünk és fogyasszunk, könnyen gazdasági előnyökkel is jár, mert kiiktatjuk a többszöri áttételű kereskedelmi láncokat. Sok esetben ez nem több, mint jó szervezés kérdése.
– amelynek a termékei a helyi kultúrán és annak hagyományain alapulnak, amelyek egyedülállóvá teszik a területét;
A kézműves hagyományok felélesztése sokrétű előnnyel jár, de egy település szempontjából az egyik legfontosabb dolog az identitás erősitése. Képzeljünk el olyan családiházakat, amelyekbe újra betervezzük és megépitjük a búbos kemencét, azt a fantasztikus dolgot, amelyet még két generációval ezelőtt oly nagyszerűen használtak ezen a vidéken. De ez csupán egy a sokféle lehetőség közül. Nem álnépieskedésről van szó, túristákat megtévesztő bazároskodásról, hanem olyan kézművesség felélesztéséről, ami a helyi lakosság minőségi életét segiti elő, ötvözve a régi-jót, az új könnyedségével.
– amelynek a vásárlói rétegei támogatják, és előnyben részesítik a helyi kézműves termékeket és széles körben promotálják áruikat a helyi piacokon, vásárokon, városi eseménysorozatokon, megőrizve a termelő és a vásárló közötti személyes kapcsolatokat;
A piacok, kiskereskedések kultúrált megoldásai valóban közösségszervező erővel birnak – ezekre ráadásul egy sor állami és európai pályázatot is lehet szerezni.
– amely a vendégszeretet magas követelményeit is kielégíti, a helyi lakosok és a városba látogatók közötti kapcsolatok kiépülésére ösztönzőleg hat;
Fantasztikus mozgalomhoz lehet csatlakozni, amely működik már a világon sokfelé – a csereturizmus. Egy magyar kisvárosi tanitó vendégül láthat egy spanyol kisvárosi tanitót és viszont. Ez a turizmusnak a legnagyszerűbb formája, hiszen a legmélyebb ismereteket adja egy idegen világról, és ráadásul a leolcsóbb is, hiszen alig kerül többe, mint az utiköltség. Az igy létrejövő barátságokról már nem is beszélve.
– amely biztosítja lakóinak a tradíciókon és minőségen alapuló közösségen belüli mindennapi minőségi élet követelményeit;
Ez az odafigyelés egymásra, a tudatos figyelem arra, hogy ha a másiknak is jó, akkor nekem is jobb lesz… Ahhoz, hogy ez kialakuljon, számos közösségi programot kell szervezni – olyanokat, ahol mindenki aktivizálódik. A tv évtizedeken át leszoktatta az embereket a aktiv szórakozásról, manapság újra meg kell tanulni azt a közösségi együttlétet, amelyet már sokan elfelejtettek.
– amely minden polgárában, ott dolgozó emberben és látogatóban tudatosítja, hogy az élet minősége, az ételek és italok minősége, valamint az ezeket övező kedélyesség a város helyi tradícióinak, termékeinek, és termelési módjainak minőségéből fakad.
Hát, igen, ez az az idill, amire mindannyiunk vágyik, titkon. De megvalósitani sem lehetetlen…
_Tehát az első lépés a helyzetfelmérés,
_második a programalkotás – ezek városgazdász szakértelmet kívánó feladatok, de már ebben a fázisban szükség van a helyiekkel való szoros együttműködésre. Ki kell alakitani egy olyan csoportot, amelyben helyi szakemberek, épitészek, tájtervezők, közlekedési szakemberek, szociológusok, tanárok, közgazdászok, stb. és olyan helyi vállalkozók, akik üzleteket, éttermeket hajlandók nyitni, kezdenek együttműködni a közös program megalkotásában.,
_a harmadik lépés a program kiterjesztése, megvitatása a település széles közösségével. Ez egy küzdelmes munka – semmiképpen nem az itthon szokásos „lakossági fórumokra” tessék gondolni, ahol a pulpituson ülnek az „okosok” és a nép alant hallgat. Nem lehet egyszerre összegyűjteni az embereket, még egy kis faluban sem, nemhogy nagyobb lakosszámú településeken. A „házibuli” rendszer sokkal hatékonyabb: 30-50 embert hiv meg egy-egy család, az ő ismerőseit. Mindenki hoz valami ennivalót-innivalót, és a témákat úgy vetjük fel mint ahogy egy társasági beszélgetés során szokás. Az irásos, rajzos anyagok demonstációjára nincs szükség, azt minden vendég megkapja, hazaviheti, gondolkodhat róla, és egy interaktiv kommunikációban bármikor elmondhatja a véleményét, hozzáfűzhet, tiltakozhat, stb. Az első körben a személyes kapcsolatnak és a kötetlen beszélgetésnek van szerepe – bevonni az embereket a közös gondolkodásba. Ezeknek a „házibuliknak” a megrendezésére először a helyi vezetők vállalkoznak – amolyan példamutató jelleggel, de a tapasztalat az, hogy amint az emberek rájönnek ezeknek az összejöveteleknek az izére, egymás után jelentkeznek, hogy a lakásukban, a kertjükben szivesen rendeznének ilyesmit. A programalkotó szakmai csapatnak ilyenkor semmi más dolga nincs, mint kellő számú nyomtatott anyaggal megjelenni, hiszen a szervezés a házigazda dolga, és főként fogyelni az emberek reakcióira, ötleteire, történeteire… Szó nincs arról, hogy a szakember a megmondóember – ezt az attitűdüt is meg kell tanulni, mert a magyar egyetemeken erre kevéssé kondicionálnak.
_ a harmadik fázis házibulijaival párhuzamosan, fontos feladat hárul a szakmai csoportra az iskolákban: a gyerekeket kell megnyerni az ügynek, a csendesebb, nyugodtabb, teljesebb életnek, amelyben nem irtjuk ki sem a netet, sem a tv-t, de nagyobb hangsúlyt teszünk a helyi, a természetbeli, közösségi programokra. A tapasztalat az mutatja, hogy a közösen végzett munka, például kertészkedés, hihetetlenül össze tud kovácsolni ilyen gyerekcsoportokat. Persze ehhez, olyan alkotó tevékenységre van szükség, amely valódi aktivizálás, tehát nem a szemét összeszedése, vagy valami olyasmit kell csináltatni velük, amit a felnőttek is utálnak csinálni. A munkára való nevelés egészen kis korban kezdődik – természetesen a gyerekek korához igazodóan. A „lassú városban” a gyerekek újra szabadon élhetnek, nem kell rettegniük a közterületeken, és nem kell a lakások falai közé bezárkózniuk ahhoz, hogy biztonságban legyenek – de erre rá is kell hangolni őket. A tanároknak kiemelkedő szerepe van a „lassú város” szellemiségének kialakitásában. Számos feladatot, amely a hely történetével kapcsolatos kutatásokat is jelenti, a tanárok vezetésével, a gyerekek kapnak. Igy erősitjük az identitásukat, miközben megtanitjuk őket érdeklődni a világ iránt.
_ Már a kezdeti fázisban az önkormányzati dolgozókkal tudatositani kell a „lassú város” eszmeiséget, hogy döntéseiket ez minél előbb meghatározza. Az önkormányzati épület maga is olyanná kell alakuljon, hogy az a település közösségi szolgálatát sugallja. Szinekben, formákban, terekben. Ebben az átalakulásban kellenek szakemberek, de a szerepük itt is amolyan katalizátor-jellegű: segiteni kell a közösség tagjainak alkotókedvét kibontakozni, és aztán a szakembernek a megoldás technikai részét kell professzionálisan lebonyolitani. Hangsúlyozom: ez nem az amatörista esztétika túlburjánzása a szakszerűségen, hanem egy másfajta odafigyelés a használókra.
_ A cittaslow lassan, lépésről-lépésre alakul, úgy fejlődik, mint az ember gyereke, ha szépen gondoskodnak róla. Minden település más és más sajátossággal, csak hasonlóan nyitott, boldog emberekkel.