Kezdetben… workshop
Az utolsó nyári workshop valójában igényfelmérés volt: miben lehet segíteni azokat az embereket, akik egy lakásfelújítás vagy családiház-építés előtt állnak, netán csak ki akarják cserélni a konyhát vagy át akarják alakítani a fürdőszobát…
Facebook-csoportokban olvastam döbbenten, hogy mennyire tanácstalanok az emberek, miként is fogjanak hozzá az egészhez. Ötleteket próbálnak gyűjteni, az internetről, építészeti, lakberendezési lapokból, ami talán nem haszontalan, de rengeteg időbe telik, és valójában nem pótolja a szisztematikus, szakmai munkát. Rengeteg tévhit dúl azt illetően, hogy mivel érdemes kezdeni, hogy mikor kell tervezőhöz fordulni, mit lehet elvárni egy építésztől, egy belsőépítésztől, egy lakberendezőtől, mennyibe kerül?
Erre a problémára született a:
Kezdetben…
című workshop.
Ha valaki hatékonyan, optimális összegből akarja mindezt megoldani, sem időt, sem fáradtságot nem pazarolva értelmetlenül, akkor vegyen részt ezen a három órás, intenzív kurzuson, amely ráadásul arra is feljogosítja, hogy bármikor a későbbiekben tanácsért forduljon tapasztalt szakembereinkhez.
Mi vagyunk “a kályha” ahonnan érdemes elindulni…
2017. 10.15. vasárnap 10:00
Helyszín: Budapest, VI. ker. Izabella utca
A részvételi díj: 13000 forint (bruttó – ÁFA nélküli számla)
Jelentkezni lehet a következő e-mail címen:
workshop.mihaly.eva@gmail.com
Akinek ez az időpont nem felel meg, de érdekli a téma, küldjön e-mailt, benne a számára ideális időponttal, mert az érdeklődők számától függően alakítjuk a következő workshopokat.
Szeretném, ha másutt is lennének workshopok, nemcsak Budapesten, ezért ha valaki, bárhol az országban össze tud gyűjteni legalább 10 embert a lakásában, akkor neki nem kell fizetnie a workshopért, és én nagyon szívesen elutazom hozzájuk. Ezt a módszert a többi workshop-témára is kiterjesztem a jövőben.
W_bontás előtt – kérdések
A holnapi workshop-terepszemle, amely egy 69 négyzetméteres lakás felújítási folyamatának első lépését igyekszik bemutatni, a következő kérdések köré csoportosul:
- Miben különbözik az a lakásvásárló, aki felújítandó lakást keres megvételre attól, aki új építésűt, vagy felújítottat?
- Hogyan ellenőrizzük, hogy a jövendő használó életformájának megfelel-e az a lakás, ami felújítás előtt áll?
- Mi az a lakásban rejlő potenciál? Hogyan határozzuk meg?
- Hogyan kell felmérni egy lakást? Hányszor mérjük fel a lakást?
- Hány mérete van egy ablaknak?
- Mi az a lépték? Mit milyen léptékben érdemes megrajzolni?
- Hogyan állapítjuk meg az épület szerkezetét, és miért fontos tudni, hogy egy épület milyen szerkezeti elemekből áll?
- Mikor kell statikus mérnököt hívni a helyszínre?
- Mi az a födém, rétegrend, feltöltés?
- Milyen falak bonthatók?
- Milyen gépészeti problémákkal szembesül az, aki felújít egy lakást?
- Mi a szerepe a tájolásnak?
- Miért fontos az átszellőztethetőség?
- Hogyan világítsunk be egy 4,8 méter hosszú előszobát?
- Milyen a korszerű funkcionális rend, és az miért nem ugyanaz, mint 100, 50, vagy akár 20 éve volt?
- Miként befolyásolja a döntéseinket az idő-tényező?
- Mi a szerepe az arányosságnak a lakótér-alkotásban?
- Mi a különbség a nagy és a tágas között egy lakótérben?
- Mi a helyes arány a közösségi és a privát terek között?
- Miben különbözik egy belvárosi lakás egy kertvárosi családi háztól?
- Mi a fontosabb – a vendég-wc vagy a háztartási helyiség egy belvárosi lakásban?
- Mekkora egy ideális konyha és milyen rendszerben érdemes a bútorokat elrendezni 2017-ben?
- Milyen technológiai újdonságokkal érdemes számolni a tervezés során?
- Miért nem érdemes végleges tervet készíteni a bontás előtt?
- Melyek a fix pontok a koncepció-tervben, és melyek, amelyek változnak és miért?
- Mi maradjon meg a régi ajtókból, ablakokból, burkolatokból?
- Mit lehet újrahasznosítani a kibontott anyagokból?
- …
- …
Ha valakinek vannak további kérdései, vagy válasza a fenti kérdésekre, csak bátran írja ide a facebookos hozzászólásként – a nap folyamán is követem a hozzászólásokat.
Felmérés
Sosem néztem le a kockás papíron megrajzolt megrendelői elképzeléseket. Az is tele van információval, mint ahogy az első találkozón elhangzott minden szónak, vagy a meglévő lakás minden részletének, a rumlinak is…
Minden tervezőnek megvan a maga módszere arra, hogy szerezzen információkat a megoldandó problémákról – nekem a teljeskörű felméréshez a kockás papír a megrendelői igény feltérképezéséhez hasznos, de még véletlenül sem alkalmas arra, hogy az adott lakás műszaki paramétereit megismerjem.
Egy meglévő ház, vagy annak egy lakása felmérése nem csupán alaposságot kíván, hanem az épületszerkezet-ismereteket is. A kockás-papíros rajzok egyik alapvető hibája, hogy a falaknak nincs vastagsága, pedig éppen ez az adat utal a leginkább az épületszerkezetre, arra, hogy mi bontható, mi nem, egyáltalán, miből áll az a fal, födém (födém= a szinteket elválasztó szerkezeti elem, amit a köznyelvben padlónak vagy plafonnak hívunk, attól függően, hogy felülről vagy alulról tekintünk rá). Ezt laikus a legritkább esetben tudja felmérni, az építészek is csak több évtizedes gyakorlat alapján mernek véleményt formálni, de ha kritikus a szerkezet az átalakítás okán, akkor statikus mérnököt kell a helyszínre hívni, mégpedig olyat, aki nemcsak azt mondja, hogy nem lehet, hanem megmondja, hogy mégis hogy lehet – ehhez persze a statikusnak is ismernie kell az adott épület korából, külső jellemzőiből, hogy milyen szerkezet lehet, végső esetben bontásos feltárást végez a szakvéleményéhez.
Az épületszerkezetek méretein kívül a másik fontos jellemző adat a „strangok” helye, vagyis a vízvezeték-bekötés és a csatorna-elvezetés helye. Különösen az utóbbi fontos, mert a szennyvíz-elvezetéshez nem lehet akármilyen lejtést adni. A WC 4 colos lefolyója különösen kritikus, mert ha 2%-nál kevesebb, akkor sem folyik le rendesen, de ha több, akkor előfordul, hogy a híg rész lemegy, de a trutyi ott marad… szóval, ezeket tudni kell, amikor az ember felméri az adott lakás paramétereit. A tervezés során előfordulhat, hogy máshová kerül a fürdő vagy a konyha – ez nem lehetetlen, de tisztában kell lenni, hogy a vizes pontok elmozdítása milyen következménnyel jár. Ezért egy jó felmérési rajzon megjelöljük a strangok helyét, és a padló-feltárással azt is ki tudjuk számolni, hogy milyen messze távolodhatunk el a vizes pontokkal.
Kritikus lehet a bejárati ajtó és az ablakok helye, ami távolsági és magassági koordinátákat is jelent. Nem csupán arról van szó, hogy homlokzati változtatáshoz esetleg engedélyt kell kérnünk az önkormányzattól, hanem a tervezés során a belső helyiségek elrendezése sokszor centimétereken múlik – az ablakok helye perdöntő lehet.
A jó felmérési rajz méterhelyes, vagyis legalább 1:50-es léptékben kell felrajzolni, hogy a későbbi átalakítási döntések megalapozottak legyenek. A helyszínen „körbeméri” az ember a lakást, elindul a bejárattól minden ficakot felrajzol és megmér – a mérés végén vissza kell jusson ugyanarra a pontra! Ha az adatok alapján „nem zár a rendszer”, akkor valamit nem jól mértünk. Hogy ezt elkerüljük, inkább több dolgot mérünk, például egy szoba minden falát, körbe, és a két átlós méretet is, mert nem biztos, hogy minden derékszögű!
A felmérési rajz a meglévő állapotot hivatott dokumentálni, ezért miután pontosan megrajzoltuk, csak olyan adatokat, méreteket írunk fel rá, amelyek a tervezés során kritikusak. Az évtizedek során, kialakítottam egy sajátságos módszert, ami nem jár fölösleges papírozással, de elősegíti a hatékony tervezést: a mérethelyes rajzon a külső falakat és a belső szerkezeti elemeket (oszlopok, strangok, főfalak) feketével jelölöm, mint olyasmit, amihez nem nyúlunk, a többit szürkével. A méreteket nem a szokásos építészeti kottázás módszerével írom fel, hanem a falak mentén egy-egy számmal. A belmagasságot (H=3.00) bekeretezem. A rajzra nem teszek fel olyan méreteket, amelyek a koncepcióhoz, az első skicchez nem kellenek, mint például a külső nyílászárók minden paraméterét, ha azok változatlanok maradnak. Ha magukat az ablakokat ki is cserélik később, mert el vannak korhadva, akkor majd a nyílászáró-konszignációban megadom azokat az adatokat is, most lényegtelenek.
Mint ahogy teljesen érdektelen egy-egy méglévő helyiség négyzetmétere! Egy 12 négyzetméteres szoba is lehet pocsék és egy 6 négyzetméteres is pompás, ha jól van kitalálva az elrendezése! Ezért a felmérést követő skicc szintén nem tartalmaz méreteket, de be van bútorozva, hogy ellenőrizzük – az valóban használható helyiség!
Természetesen, ma már sokkal korszerűbb, számítógépes programokkal lehet rajzolni, „bele lehet látni a térbe”, ami sokat segít a laikusok meggyőzéséhez, bár egy tervező az alaprajz alapján is „látja a teret”. A színek alkalmazása kiemel bizonyos dolgokat, de azt hiszem, hogy az az „ökörszabály” amire minket tanítottak anno, hogy ugyanis a jó tervek első ránézésre is átláthatók, feltárják a teret – még mindig igaz.
A „tér” nem egyenlő a „nagy”-al – sokkal bonyolultabb fogalom. Mint ahogy a jó térkialakítás sem a méretektől, hanem az arányoktól függ, éppen ezért nem segítenek az „ötletek”, kell az a pár éves, évtizedes tudás és tapasztalat, amivel egy tervező nekiáll a feladatnak.
Lépjünk túl a konvenciókon!
avagy a jó lakás nem olyan, mint a szomszédé…
A program:
A tervezés folyamata:
A garderobe méretei ellenére is úgy igyekszik meghúzódni a sarokban, hogy ne rombolja a konyha-étkező-nappali térkapcsolatot – a konyhában tevékenykedő átlássa a teret, és közben még a külvilágtól se legyen elzárva. Másfelől viszont a kapcsolt tér még nagyobbnak tűnik azáltal, hogy belátható a konyha sarkától a szalon belső sarkáig az átlós irány.
A hely adottságaiból következett, de az elnyúló háló valójában két szoba-funkciót tud ellátni, ami egy 3-4 tagú család esetén kifejezetten előny. A konvenciókból való kilépést az jelenti, hogy a bútorok elrendezése nem szokványos, de ki mondta, hogy az, amit megszoktunk, az valóban a legjobb megoldás?
Ha szeretnél többet tudni a lakástervezésről, jelentkezz a workshopok valamelyikére!
Építési napló_10.rész

Chavale – közép-európai, kevert stílusú szépség
A mamám lakásában az asztalos-munkák kezdődnek, ami azért nem olyan egyszerű dolog, mint azt sejteni lehet, hiszen egy sor határoló-elem fából készül.
A „beépített bútor” fogalmát kicsit tágabban értelmezem, amikor a zártszelvényű térelhatároló vázat fával burkolom, bútorokat alakítok ki, amelyek aztán a teret is megszabják.
A nappali-étkező-konyha egy hét és fél méterszer 2.40-3.00 széles hasáb, ami azonban csak az egyik oldalon van lehatárolva fallal, a másik oldalon „túlnyúlik” a szemhatár 5.60 méterig.
Főként a plafonhoz közeli részeken látható a teljes 40 négyzetméter, mert a magassági tagoltság azt igyekszik mindig szabadon hagyni: még a háló-sarkot is csak lent választjuk majd el a nappalitól, 2.22 cm felett a téglaburkolat bekúszik a hálóba.
Az utóbbi hetekben kénytelen voltam lassítani az előrehaladást, ami már amúgy is elég lassú volt más projektjeimhez képest, mert nem akartam olyan döntéseket hozni, amelyeket esetleg, később megbánok.
Amikor nem csupán tervező, hanem magam vagyok a megbízó is, akkor minden döntést magam kell meghozzak, nincs visszajelzés, tehát óvatosabb kell legyek. Egyébként pedig, egyszerűen nem volt időm ezzel a lakással foglalkozni… Tehát meghagytam azt a kevés, örömteli döntést, amit meghozni nem esett nehezemre:
A lakás színvilága kezd kialakulni – a nyers tégla meleg színét a falak és a padló kékesszürkéje igyekszik ellensúlyozni. A padló beton, matt műgyanta bevonattal. Nyáron hűs, télen fűthető, de ezzel együtt, szőnyeg kell rá, bizonyos helyeken. Ilyen hely a nappali-leülős rész.
Chavale
Mégis a szófa volt az első darab, amit ebbe a lakásba vettem. Pontosabban, én kiválasztottam, megmutattam a mamámnak, aki azt mondta, hogy vedd meg – és átutalta nekem a pénzt. Ezt a szófát hónapokon át láttam a neten – első látásra beleszerettem, de még „nem akartam elkötelezni magam”, keresgettem tovább. Ám ide, ennél tökéletesebbet nem találtam, így aztán közelebbi ismeretségbe kerültünk.
Nem antik darab, hanem egy jó érzékkel bíró tervező és vele együtt dolgozó asztalos, kárpitos alkotása. A fotón, amin először láttam, nem jött ki minden szépsége, mert nem volt méltó környezetben. Nevenincs szófa egy udvaron – nem a legjobb reklám. Tehát nem csupán megvettem, és kifizettem a kért árat, hanem pártfogásomba vettem – nevet kapott: Chavale (Chava – az Éva héberül, a szóvégi „le” a jiddisre jellemző becéző forma, magyarul azt mondhatnánk, hogy Évácska, de nem mondjuk, mert a szófa neve ezentúl: Chavale)
Chavale kárpitja élénk zöld, de ebben a környezetben attól függ, hogy a reggeli napfény vagy az alkonyat érinti.
Ez lesz ennek a nappalinak az egyetlen ülőbútora. Igaz, le lehet ülni az ablakpárkányra, ha már elkészül a faburkolat, és le lehet heveredni a szőnyegre, a Bakhtiar-ra.
Utóbb kiderült, hogy milyen jutányos áron szereztem meg az én másik kedvencemet, a nappali szőnyegét. Ez a falusi perzsa Svédországon keresztül érkezett hozzám, profi módon csomagolva, ingyenes szállítással, megfizethető áron.
Chavale fűzöld színéhez kerestem szép kékeket…
Találtam egy mélykék pamutbársonyt, és királykék, meg acélszürke selymet. Ebből lesznek párnák és a hálóban a falikárpit és az ágytakaró. Az ágy elé egy szőnyeget, egy Nain-t szintén a carpetvista-tól vettem.
Lassan törzsvásárlójuk leszek, holott eddigi életemben alig vettem szőnyeget. Talán öregszem…
A sorozat ITT kezdődött.
A következő pedig itt olvasható…
Fotó-esztétika
Nem vagyok építész, nem vagyok lakberendező – a rám bízott tereket újra-funkcionálom.
Hogy ez mennyire más gondolkodás, arra csak akkor kezdtem rájönni, amikor mások, felújított lakásait kezdtem nézegetni.
Időnként belátogatok egy igen népszerű lakberendező blogjára, és őszinte elismerésem az iránt, amit ő csinál. Hasznos információkat szerzek gyártókról, trendekről, azzal együtt, hogy nagyon más világ, mint az enyém. Persze, ő sokkal fiatalabb is nálam…
Nemrég egy kedves ismerősöm albérletében jártam, egy gyönyörű épületben, a valamikor bizonyára hatalmas, polgári lakásból leválasztott 50 valahány négyzetméteren, amiből majdnem negyven a nappali-étkező-konyha-tér. Ötletes, szép, látványra koncentrált, otthonos, de nekem a vasalódeszka és a felmosóvödör bökte a szememet – mert, hogy annak nem jutott adekvát hely a sok szép poén között. „Hát igen, a tárolás problematikus”- mondta a házigazda. A tulajdonos-tervező építész, és persze férfi, akinek nem az a központi gondolata, hogy hol legyen a partvis…
Ahogy megtudtam, most nagyon trendi az eklektikus rumli, ahol minden, mindennel keveredik. A takarítónőnek annyi, vagy a pormacskák is a design része – nem tudom.
A képben tudok gyönyörködni, a kreativitás sokszor elragadtat, de alig hiszem, hogy szívesen laknék ilyen lakásokban – reménytelenül földhözragadt vagyok…
Nem mintha a szocreál puritanizmusára vágynék, vagy a színek ejtenének zavarba… De a stílusok, a formák, a sok-sok tárgy ami a fotón nagyon jól mutat, nehezen illik bele a hétköznapok képébe.
Sok évvel ezelőtt, egy kedves belsőépítész lány megmutatta a lakását, amit maga tervezett és minden részletében kigondolt, ötletes és praktikus volt. Kisgyerekes anyukaként nem szaladgált porronggyal a kezében naphosszat, de arra nem is volt szükség, mivel az otthonosság és a célszerűség egyensúlyban volt a lakás minden szegletében.
Aztán a lakás megjelent az egyik design-lapban, és alig ismertem rá: annyi virág volt felhalmozva vázákban, kaspókban, mintha egy virágüzlet kirakatát fosztották volna ki a fotózás kedvéért. Rengeteg olyan apró tárgyat fedeztem fel, amiről tudtam, hogy nem lehet az övék – ahhoz túl jól ismertem már az ízlésüket.
Tavaly én is átéltem a lakásom metamorfózisát, amikor egy népszerű lap szerkesztője megkeresett. Nagyon kedvesek voltak, hoztak egy csomó cuccot, amivel „fel akarták turbózni a látványt”. Az adventi koszorút megvétóztam, de a lépcsőre rakott váza maradt. Aztán ugyanaz a váza az íróasztalomra is átkerült, a könyveim egy része pedig elvágólag ott, ahol egész másnak van helye. A csúcs, a cikk melletti „ötlettár”, vagyis olyan tárgyak reklámja, amelyek hasonlóak a lakásomban találhatókéhoz. Mit mondjak: köszönőviszonyban sem voltak az én ízlésemmel, és pont azokban az apró részletekben tértek el, amire a tárgyaim válogatásánál nagyon is odafigyelek.
Ezekkel a lapokkal más problémám is van: azt próbálják elhitetni, hogy egy lakást átalakítani olyan könnyű! Nem kell hozzá semmi más, csak néhány ötlet… Nemrégiben valaki a fecebookon írt nekem, hogy most vettek egy 19 négyzetméteres kis lakást, ugyan már adjak néhány tippet, hogy lehet belőle jó lakást csinálni. Talán kicsit durva voltam, amikor azt írtam, hogy bocsánat, de én nem szoktam ötletelni, hanem tervezni… ami nem csupa örömködés, hanem sok-sok munka – tapasztalat és tudás kérdése.
Úgy gondolom, hogy egy lakás nem attól lesz jó, hogy lefestek néhány raklapot valamilyen vadító színre, rádobálok párnákat, odateszem a nagyanyó varrógépét asztalnak, és néhány IKEA-as bútort, meg faliképet… ez a vége a történetnek.
Az esztétika fontos a lakásban, de nem ott kezdődik a feladat.
Kinek, mit, miért?
Ezek az alapvető kérdések, és minél alaposabban tisztázzuk ezeket, annál jobb környezetet teremtünk a saját életünknek. Senki nem tisztázhatja ezt, még egy igazán zseniális tervező sem. Az a tervező, aki odafigyel a programra, alapos munkával, tapasztalatával megteremti az új lakók, új életformájának a terét, amit aztán lehet öltöztetni ki-ki ízlése szerint. Raklap vagy barokk bútor – valójában mindegy. A jól megszerkesztett tér befogadja ami illik, és kidobja magából ami aránytalan.
A Sonnenberg-ház minden eredeti részlete szépségesen arányos a mai napig. A századfordulón, amikor építették, alaposan dolgoztak. Az anyagok és a megmunkálás is érezhetően hosszú távra tervezett, de a gondolat az, ami ezeket rendszerbe rakja. Csak későbbi korok silánysága rontja itt-ott a lépcsőház látványát.
Építési napló_9.rész
Az előző bejegyzés több, mint két hónapja született – azóta, látványosan haladt előre az építkezés, de az, ami számomra „látványos”, az még közel sem az mindenki számára…
Miután a fűtőszálakat letekergették, jött a betonozó brigád és szépen rásimított a fűtésre. Megint látszó beton-padló lesz, de speciális műgyanta védelemmel, ezen a héten éppen ezt csinálják.
A közbenső majd két hónapban kevéssé volt időm ezzel a lakással foglalkozni, de azért szisztematikusan haladt a munka: ablakcsere, gipszkartonosok dolgoztak, és elkészült a téglafal is a hosszában elvágott bontott téglákból.
Annyit vagdostak szét, hogy bőven maradt a tér másik oldalán, a konyhapult feletti falra is.
Eredetileg mást terveztem oda, de amikor elkészült a nappali felőli téglaburkolat, úgy éreztem, hogy elég szépen néz ki, és a tér-kompozíció szempontjából hiányzik nekem a másik oldalon is… De meg kellett oldani, hogy funkcionális értelemben is elfogadható legyen… ezért aztán, kicsit nehéz szívvel, de lemondtam a tardosi mészkő munkapultról és visszatérek a fa munkalaphoz, amelyet majd nem csak a konyhában, hanem a dolgozó szintjére felvezető lépcsőnél is használni fogok.
A plafon vakolatának javítgatása helyett gipszkarton álmennyezetet csináltunk. Ez viszont lehetőséget adott számomra, hogy olyan LED-világítást tervezzek, amely ebbe az álmennyezetbe süllyed.
Szegény villanyszerelő a pokolba kívánt, gondolom, amikor ezeknek a 30×30-as LED-eknek a helyét kijelöltük… vagy másfél órát „játszadoztunk” vele, míg az álmennyezet szerkezetét sem kapja derékba, ugyanakkor a kilenc lámpa arányosan világítja meg a tér központi részét.
A mesterek sokszor kívánnak a pokolba olyasmiért, aminek a jelentőségét még nem látják, és mert tényleg nehéz megoldani, de muszáj…
Ilyen volt a gyűjtőkémény és a fal közötti „hézag”-ba begyömöszölt boyler. Amikor azt a gyűjtőkéményt beépítették a házba, egy cseppet sem érdekelte az IKV embereit, hogy létrehoznak egy hasznavehetetlen sarkot…
Mivel a „csak úgy a fürdőszoba felső részére szerelt” boyler nem az én világom, addig kerestem olyan boylert, olyan megoldást, ami a helyet is kihasználja, a boylert is eltünteti a gyanútlan nézelődő szeme elől, amíg a kettőt összehoztam.
Ám ehhez a művelethez kellett egy zártszelvényes falmegerősítés a pontosan kimért helyen, vagyis amikor megtaláltam a boylert, ami befér ide, még a galéria-szerkezet építése idején meg kellett adjam a boyler-rögzítés pontos helyét.
Aztán hónapok teltek el, és amikor a konyha téglaburkolatának a magasságát meg akartuk határozni, és ezért fel is kellett szerelni a boylert.
Jöttek a szerelők, és egy óvatlan pillanatban majdnem felszerelték a szimpla falra, sacperkábé magasságban…
Nem mintha nem látták volna ott a vasat, de nekik éppen akkor nem volt vasfúrójuk, ezért úgy gondolták, hogy azért, mert egy keddi nap nekik nincs megfelelő szerszámuk, húsz-ötven éven át nézzük a boyler feletti űrt… mert az egyszeri szerelőt nem érdekli, hogy mit csinálunk azután, hogy ő távozott.
Ilyenkor kijön belőlem a nőstényoroszlány, és üvöltök…
Amint a mellékelt dokumentum bizonyítja – ez megteszi a hatását: a boyler végül is a tervezett helyére került. Nem tízperces munka volt, de ott van, ahol lennie célszerű.
A probléma csak az, hogy az építkezés folyamán rengeteg ilyen pont van, és olykor belefárad az ember lánya az üvöltözésbe. Azokat a pontokat utálja aztán sok éven át…
Az építkezés hatalmas lelki és fizikai megerőltetés.
Amikor az én váramat építettem ledobtam magamról vagy 10 kilót, hónapokon át egy farmerban és három pulóverben jártam, esténként kimostam, reggelre megszáradt alapon.
A boldog időszak az, amikor az építőmunkások elhagyják a terepet és már csak az asztalosok dolgoznak.
Talán ezért, ebben a lakásban minden eddiginél több az asztalos-munka :”falakat” építünk fából – a nappali és a háló közti lehatárolást, a fürdőszoba és a lépcső, illetve a dolgozó-garderobe-háló együttes minden határvonala bútor valójában.
A sorozat ITT kezdődött.
A következő pedig itt olvasható…
Izabella története_4.
Mi értelme ilyen kis vacak lakásokat felújítani? – kérdezik sokan értetlenül…
A válasz évtizedeken át az volt, hogy nem érdemes, és ennek következménye lett az eszetlen bontás és a lakótelep-építés a XX. század második felében, miközben a meglévő épületállomány állapota tovább romlott.
Bár közben kiderült, hogy micsoda károkat okozott ez a felfogás az egész városra nézve, a szemlélet kevéssé változott. Berögzült a környezettel kapcsolatos igénytelenség. A privatizáció következtében azok a tulajdonosok, akik mint korábbi bérlők fillérekért megvették a lakásokat, amelyekben már korábban is laktak, egyszeriben nem váltak felelősségteljes tulajdonossá, akik tisztában van az ingatlannal járó kötelezettségekkel. Ezért aztán, egy-egy társasházban akkor indul meg a felújítási hullám, ha növekszik az új tulajdonosok száma, akik kemény forintokért veszik meg a lakást, és fontos nekik, hogy annak értéke növekedjen, amit azzal lehet elérni, hogy az ember felújítja, korszerűsíti, majd folyamatosan gondozza.
További kérdés a felújítás mértéke: Csak tegyük lakhatóvá, vagy végezzünk alapos munkát? Sajnálatosan, az első forma az elterjedt Budapesten. Meggyőzőnek látszó kifogás a pénzhiány. Csakhogy, ha jobban megnézzük a dolgot, akkor ez nem más, mint a rövidlátás. Ha valakinek 10 millió forintja van, akkor hajlamos ennyiért nézni lakásokat, és akkor nem marad pénze arra, hogy a saját igényeire szabja – hosszú éveken át képes egy középszar lakásban lakni és panaszkodni.
Ezzel szemben, ha egy kisebb lakást vesz, 5 millióért, és jó szakemberrel megtervezteti a saját igényeire, akkor lehet, hogy nem 50 négyzetméteren, hanem csak 30-on, de jó minőségű lakásban lakhat egészen addig, amíg nem futja nagyobbra. Az inspiráló környezet a kisebb fenntartási költségek megvalósítható közelségbe hozhatják a nagyobb lakást is, ha egyébként arra lesz szükség.
Az igények és lehetőségek elemzésével kialakított tervek szerint, alaposan felújított lakások hosszabb távon őrzik az értéküket, és ha néhány év múlva kinövi az ember, mert mondjuk gyerekei születnek, akkor még mindig nagyon jó lehet másoknak, vagyis jól el lehet adni, és tovább lehet lépni. A lakás lehet jó befektetés, és lehet magas havi költségekkel járó nyűg – attól függőn, hogy mennyire tervezték meg: építészetileg és pénzügyileg.
Az Izabellát 5 millióért adták el. Ügyvédi költség és illeték: 260 ezer. A bontás ebben a fázisban: 194 ezer volt. Most jönnek az alapvezetékek – víz-, csatorna, villany. A gázt azonnal leszereltetem. A villanyórát viszont felbővíttetem és vezérelt mérővel is kiegészíttetem. Kis alapterületű, de nagy belmagasságú (428 cm) lakásban az elektromos padlófűtés az adekvát fűtési módszer.
Ám az első lépés, a bontás után a lakáson átmenő ellátó rendszerek állapotának felmérése, és szükség esetén cseréje. Az Izabella vízellátó rendszere viszonylag jó állapotban volt – kibontottuk, hogy bizonyosságot nyerjünk. Úgy tűnik, hogy ezt valamikor, az utóbbi 20 évben felújították. A szennyvíz-strang viszont rémes állapotú – ahogy lenni szokott, ahol a csempeborítás eltakarta, már szivárgott, folyamatosan áztatva az épületszerkezetet.
A háznak most választottak új közös képviselőt, akinek felhívtam a figyelmét a rémes csatorna-állapotokra, a lakásban és a pincében egyaránt. Becsületére váljék, hogy kiment, személyesen megnézett mindent, aztán még fel is hívott, hogy elmondja, mit tapasztalt. A pincében sokkal rosszabb a helyzet, mint ahogy az első ránézésre tűnt – gyakorlatilag egy szar-mocsáron ül az egész ház. A csatornákat ragasztószalaggal és cipőfűzővel „javították” ott, ahol korábban szabad-esésben ömlött a szennyvíz a pincébe.
A sorozat ITT kezdődött, a következő rész pedig itt olvasható…
(2014.10.05. – A lakás azóta elkészült, ízelítőül egy kép, aztán nem sokára a tanulságok…)
(2015.11.01. – A tanulságokról több mint egy év után írtam, és gyanítom, hogy az átalakítás még most sem fejeződött be teljesen… ilyen egy lakás – változik…)
Izabella története_3.
Hunyorról, árnyliliomról és hortenziáról akartam írni, olyan árnyéktűrő növényekről, amelyeket majd elültetek a kertben, hiszen az is fontos, hogy mi vesz körül minket, a lakásajtón kívül. De az elmúlt három napban egy másfajta képet kaptam arról, hogy mi, illetve kik veszik körül az Izabellát…
A bontás nem kellemes munka a szomszédoknak…
Tudjuk jól, ezért igyekszünk a lehető leggyorsabban elvégezni, és eltakarítani a bontással járó mocskot.
Hétfőn kezdtük, pénteken délután ötkor kitakarítottuk az udvart – kivéve a használható bontott-tégla sorokat a lakás ajtaja előtt, mindent elvittek a konténerrel.
A bontott téglát fel fogjuk használni, még egy darabig kerülgetjük, ezért tettük szépen sorba az ajtó elé, ahol a legkevésbé zavarja a szomszédokat.
Az udvar bal oldalán egyik lakásban sem laknak. Megkérdeztem a szomszédoktól, kiderült, hogy nemrég meghalt a szomszéd néni, a másik lakás üres már régen, a harmadiknak külföldön él a tulajdonosa. Úgy gondoltuk, hogy akkor ezen az oldalon nem zavar senkit a bezsákolt sitt és a kibontott faanyag. A házban két helyre is kitettem egy-egy feliratot, hogy felújítjuk a lakást, elnézést az átmeneti rumliért, igyekszünk hamar befejezni, ha valami probléma van, akkor hívjanak fel telefonon.
Szerdán délután hívtak: az elhalt szomszéd menye be akart menni a lakásba, és nem tudott… Sűrű elnézést kértem, hiszen, senki nem akarta zavarni a szomszédokat, és megígértem, hogy csütörtökön reggel, a munkások felszabadítják a bejáratot és péntek délutánra helyreáll a rend az egész udvaron. Ezt az ígéretet sikerült is megtartani, de addig vagy hússzor elmondta a fiatal hölgy, hogy micsoda pofátlanság részünkről… Csütörtökön délután a közgyűlésen is újra és újra visszatért erre, mintha azzal meg nem történtté tehette volna azt, hogy tájékozatlanságukban „megsértettük az életterét”. Hiába mondtam én is, a munkások is, hogy nem volt szándékunkban senkit zavarni, nem tudtuk, hogy néha idejön valaki, és pont abban a pár napban, amikor a bontás folyik, ha tudtuk volna, akkor keresünk valami más megoldást, de a probléma megoldódik pénteken, csupán egy kis türelmet kérünk, hogy a munkát befejezhessük… A közgyűlés után Mexikóból hívott fel a fiú, hogy micsoda disznóság részünkről… újra elmondtam, hogy nem volt szándékunkban, de péntekre az udvar tisztább lesz, mint valaha… és az építkezés további részében még véletlenül sem tesznek a lakásuk közelébe semmit…
Tudjuk, hogy undorító a por, a piszok, ami egy bontással együtt jár, de a régi házakban előbb-utóbb, remélhetőleg minden lakást felújítanak egyszer, és akkor bizony a szomszédok szenvednek pár napig… Volt már felújítás a házban és lesz is még. Amit az ember tehet, hogy igyekszik a minimálisra csökkenteni a rumlis napok számát, és kitakarítani a mocskot maga után. Attól viszont nem dolgoznak gyorsabban a munkások, ha sorozatban kapnak a fejükre olyasmiért, amit elsőre is elismertek, hogy sajnálják, és igyekeznek csökkenteni a kellemetlenséget.
Egyszerűen nem értettem, hogy mi végre a verbális agresszió, ami néhány zsák sitt miatt fellobbant…, hogy lehet így együtt élni? A szomszéd fiú, akit még sosem láttam, megfenyeget – szerencsém, hogy most nincs itthon… – Miért, akkor mi lenne? Megverne?- kérdeztem nevetve, mert olyan értelmetlennek tartottam ezt az egészet. Kioktatott, hogy tanuljak jó modort, bár gyanítom, hogy a fiam lehetne… aztán egy sms-ben jópofizva elküldött a zsinagógába…
Sabat salom Budapest!
A sorozat ITT kezdődött, a következő rész pedig itt olvasható…
(2014.10.05. Ide is teszek néhány képet a már megvalósult térkialakításról…)
Izabella története_2.
Kedvenc statikus mérnököm megnézte a lakást… Semmi probléma, az a kevés bontás, ami itt kell, az nem gond.
Közben, ahogy újra és újra látom az apró, furcsa részleteket, csiszolódik a terv: nem lesz kád, csak kényelmes zuhany, hosszúkás padlóösszefolyóval, mint ahogy a mamám lakásában. A háztartási helyiség a fürdőből nyíló szekrényben lesz: 120×60 cm. A konyhapult 205 hosszú, de szembe vele a térbe forduló hasonlóval párhuzamos…
A lakatosnak lesz itt bőven munkája a lépcsőkkel… a szerkezetet nem fogjuk beburkolni mindenütt – még egy fokkal jobb minőséget kell produkáljon, mint az előző projektnél… de végre, emberemre találtam: tud és akar dolgozni, hajlandó jobb és jobb teljesítményre törekedni. Az ilyen embereket szeretem, és azzal ismerem el őket, hogy újra és újra munkát adok nekik. Ők pedig jönnek, mert igaz, hogy precízen kell dolgozni, a hibákat nem nyeli be, de pontosan fizet az öreglány.
A poén…
Minden lakásban van valami érték… az „én váram”-ban a dongaboltozat, amiről levakartuk a vakolatot, és csupasz szépségében adja a tér lényegét. A kétgenerációs lakásban a dupla belmagasság és a hatalmas ablakok.
Az Izabella értéke az épület arányaiból, és a finom részletekből fakad, ezért is rémültem meg, hogy esetleg beépítik a tetőteret – az önkormányzat eladta az utcai fronti részt, de jött a válság, és elmaradt a barbár rombolás – egyelőre. Nagyon észnél kell legyen a tulajdonosi közösség, hogy a beépítés ne tegye tönkre az eredeti arányokat.
A lakás nagyon egyszerű – a szoba-konyhás doboz-kategória, amibe idővel beépítettek egy bugyuta fürdőt és galériát. De a lakásnak van egy ajtaja a viszonylag nagy légudvarra, amit nem használtak, pedig egy újabb fényforrás nagyon is fontos lenne ennek a földszinti apróságnak.
Nem beszélve arról, hogy a falak nedvessége, elképzelhető, hogy a légudvar vízelvezetésének hibájára vezethető vissza… meg kell vizsgálni közelebbről.
A bontást tehát két dologgal indítjuk: lebontjuk a galériát, szabaddá tesszük a légudvarra való kijárást, és kibontjuk a strangokat, amelyek állapotáról csak elképzelésem van…
Nem túl pozitív elképzelésem…
Pénteken reggel vettem át hivatalosan a lakást, az előző tulajdonos elvitt még néhány, régi, bakelit lemezt.
Amíg vártam, sétálgattam az udvaron, és hallom, hogy valami nagyon csurog… a jobb szélső pinceablakhoz közel erősödött a hang és a szag – már az udvarba lépésemkor éreztem a penetráns csatorna-szagot, most tehát kiderült – nem véletlenül. Közben a csorgás csendesült, vagyis, ez csak szennyvíz lehet, ami akkor csorog, ha lehúzzák a WC-t. A pincébe vezető ajtó éppen nyitva volt, hát lementem… a pince üres, de már az első helyiségben gyanús tavacskák csillogtak a félhomályban. Aztán kiderült, hogy egy ejtőcsatorna összes szennyvize a pincében landol…
Természetesen, azonnal jeleztem a közös képviselőnek, hogy ezt a közegészségügyi veszélyt mielőbb elhárítsa.
Ezeknek a pesti házaknak a legnagyobb baja a benne lakók igénytelensége.(Tisztelet minden, ritka kivételnek!)
A pénzhiány kifogás.
Erre példa az a két fotó, ami a főlépcsőházról készült: az egyik a felső szakaszé, amely totális pusztultságában is jól mutatja az eredeti építés korabeli igényszintjét, aztán a másik, amit „felújítás” címén követtek el, lejjebb…
.
.
.
.
.
.
.
Nem ragaszkodom én a fosbarna ablakkeretekhez, annál is inkább, mert gyanítom, hogy aki ezt a házat tervezte eredetileg, az sokkal szebb árnyalatot alkalmazott – ez érezhető még a megmaradt díszítő-festés részletiben is, de az, aki a jobb oldali lábazatot és falfestést követte el, annak se ízlése, se tudása, se az értékek iránti tisztelete nem volt, az tuti!
Korunk nagy kihívása, hogy ne restauráljunk mindent, hanem találjuk meg az összhangot a régi és a mai értékek között. Ehhez azonban olyan emberek kellenek, akik mint tulajdonosok, igénylik ezt, mint szakemberek elég felkészültek ahhoz, hogy meg is tudják valósítani.
Éppen ezért, mint városgazdász, én nem siránkozom a belvárosok „dzsentrifikációján” , különösen akkor nem, ha nem a magyar értelemben vett dzsentrik, hanem serény, kvalifikált emberek tudatosan költöznek a ma még elhanyagolt belső területekre, a megvásárolt lakásokat alapos tervezéssel és mélyreható korszerűsítéssel felújítják, miközben a közvetlen környezetükre is figyelmet fordítanak. Az ilyen közösségeket kellene szakértelemmel támogatni, aminek ideális helye az önkormányzat lenne, de ha ez nem jön létre, akkor a piaci rést kitöltik majd a magánvállalkozások.
A sorozat ITT kezdődött, a következő rész pedig itt olvasható…
Izabella története
Izabella egy jobb sorsra érdemes házban van.
A ház megejtően szép részletekkel teli, de legtöbbjüket csak az arra érzékeny szem veszi észre.
Egyelőre, szerencsésen elkerülte a felújításnak álcázott pusztítást, a sorsa kétséges, de hinni akarom, hogy jobbra fordul.
Izabella pici és csúf – egyelőre. De mindent megteszünk azért, hogy ez a helyzet megváltozzon: ki fogjuk hozni belőle a mélyen rejlő lehetőségeket.
Nemrégiben láttam a Hamarosan (In a World) című filmet, és Carol hangján mondom: „Hamarosan egy nő megmutatja, hogy nincs reménytelen lakás.”
Budapest belvárosának minden négyzetmétere megérdemelné, hogy alaposan foglalkozzanak vele…
Tíz éve, hogy leveleimmel kezdtem bombázni a városvezetést – legyen már másként, figyeljenek oda arra a kincsre, ami a kezükben van…
Öt évvel ezelőtt egy falunyi népességű, pesti bérház lakóit akartam rávenni, hogy lássák meg, velem együtt az esélyt, ami a házunkban rejtőzik…
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Ma már nem kérek senkit, hogy figyeljen rám, teszem a dolgom: kipucolok apró pontokat ebben a városban.
Magamnak, barátoknak, ismerősöknek, aki megkér rá – szépen.
Izabella csak 30 négyzetméter, ám 4.28 magasan van a plafon. Bugyuta galéria egy tyúklétrával…
A konyha, a fürdőszoba, mintha direkt mindent máshová tettek volna, mint ahogy az ésszerű lenne…
A falakat rücskös tapétával borították, valamikor régen… a padlóhoz közel már lefeslett a nedvességtől.
Sok munka lesz vele… De a képzeletemben egy másik Izabella bontakozik ki: kivakarva minden rárakódott feleslegtől, falai megszabadulnak nem csak a tapétától, a csempéktől… Nyílásait kitárjuk a fény felé…
Az udvar valaha szép lehetett, ma felkopaszodott növények, amelyeket láthatóan senki nem gondoz – a földszinti lakások ablakai zárva, túlságosan is, az élet apró jelei nélkül… A kő oszlopokat lefestették „szép sárgára” – volt ez a ház még rosszabb állapotban is…
Valamikor a nyolcvanas években házszínház működött, a néhai Barta Tamás, korának legkiválóbb, zseniális technikájú gitárosa is itt lakott… lassan, feltárom a ház történetét, mert a megújuláshoz ismerni kell azt is.
A sorozat következő része ITT
(2014.10.05.Valóban sok munka volt vele…
Ha már nem lennék ősz, akkor ebbe biztos beleőszültem volna.
Nem a munkába, hanem a konfrontációkba, a slampos munka következményeinek kijavításába.
Mindenesetre tanulságos építkezés volt. A tanulságokról a sorozat 5. részében fogok majd írni, most csak ide illesztek néhány képet a már elkészült lakásról.)
.
.
.
Az ablak lényegi eleme volt a szamárhátív, amiért kb, plusz százezret kellett fizetni, de szépen megcsinálta a Bergsystem.
.
.
.
.
.
A lépcső mindig legyen kényelmes! Ha beépítjük alatta a teret, vagy ha nagyrészt szabadon hagyjuk – mindegy, de legyen kényelmes fel-, és lemenni rajta.
.
.
.
.
.
Építési napló_8.rész
A napokban voltam egy nagyon jó adottságú lakásban, ahol a gáz és távfűtés-vezetékek kusza kavalkádja fogadott. A lakás átalakítását nagyszerűen meg lehet oldani, a falakkal semmi gond, de a csövek már most elborzasztanak. Nem különben a gázóra és környéke. Senkit nem fogok rábeszélni arra, hogy kövesse a példámat, csináljon elektromos padlófűtést, csupán leírom a saját tapasztalataimat.
Az én váram esetében egyértelmű volt a képlet: adott egy alig 30 négyzetméternyi lakás, ámde 4.5 méteres belmagassággal, egy négy emeletes társasház földszintjén.
Kéménybe kötött gázkonvektorral fűtötték a lakást, ami azt eredményezte, hogy a padlószinten, napközben csak a „vaskályha” környékén volt kellemes, ellenben éjszaka, a galérián lévő ágyban fuldokolni lehetett a melegtől.
Ahhoz, hogy szabályos gázkazánt szereltethessek be, ki kellett volna béleljek egy kéményt 22 méter hosszban. Ehhez jön a kazán ára, a radiátorok, a szerelés és a gáztervezés-engedélyezés procedúrája, a kéményseprők engedélyezési eljárásával megtoldva.
Ha még az esztétikára is adok egy kicsit, akkor sokkal drágábbak a radiátorok, nem beszélve a bevezetőben említett vezetékekről, amelyek keresztül-kasul szelik a teret, ha egyáltalán a gázkazánnak találok megfelelő helyet ebben a kis lakásban. Alsó hangon egy milla + idegbaj.
Vagyis, az, hogy mellesleg én utálom a gázt, mint érzelmi tényező ebben a döntésben nem játszott szerepet. Itt egyszerűen jobb és olcsóbb volt elektromos padlófűtést kialakítani, amit kb. 300 ezerből megúsztam. Igaz, lehet, hogy a gáz olcsóbb, de ezt csak akkor tudnánk hitelesen ellenőrizni, ha ugyanolyan méretű lakást, ugyanolyan kényelmi szituációban, egyszer gázkazánnal másszor elektromos rendszerben vizsgálnánk legalább egy éven át.
Most, hogy már a harmadik lakást terveztem elektromos padlófűtéssel, a vezérelt árammérő optimális használatát is figyelembe vettük, hogy a fűtési szezonban csökkentsük a költségeket, hiszen az elektromos padlófűtés 24 órán át üzemel. A komfort-időszakban a termosztáton beállított hőfokra melegít, a közbenső időszakokban pedig 2 fokkal kevesebbre. Ez teszi olyan kellemessé.
Mert, bárki, bármit mondhat, a meleg padló nagyon kellemes! Nem kell ropogósra hevíteni, és ildomos takarítani, de egy „hidegpadlót” vagyis betont, kerámiát, természetes követ nagyon könnyű felmosni, és akkor a szálló pornak annyi!
Legendák keringenek arról, hogy milyen sokba kerül a szigetelés. Nos, ha az ember alaposan dolgozik, akkor valóban költ olyasmire is, ami nem látszik, csak tudjuk, hogy rendben van.
Mi minden lakásnál azzal kezdjük a munkát, hogy a csöves rendszereket rendbe tesszük. Ez egyébként a társasház dolga lenne, és normális közös képviselőkkel meg is lehet állapodni, hogy amikor szétverik a lakást, akkor kell a le és felszálló vezetékeket cserélni. Én még nem láttam olyan felújítást, ahol ezekkel a strangokkal ne lett volna baj. Ezzel egy időben elkészítjük a lakáshoz szükséges alapvezeték-szerelést. Ehhez, többnyire le kell szedni a salak-feltöltés egy részét, ami persze munka és pénz is. A többi törmelékkel el is kell szállíttatni. És akkor jöhet az aljzatbeton, aminek a felső síkja a végső padlószint alatt kb. 10 cm-re van. Erre kerül a 4 cm-es lépésálló hőszigetelés, majd a tükörfólia, a betonvasráccsal. Erre a rácsra tekergetik le a fűtőszálakat.
Tisztességes munkavégzés esetén az aljzatbetont akkor is meg kell csinálni, ha arra nem padlófűtés kerül, tehát ennek költségét nem veszem figyelembe. A hőszigetelés vasráccsal, tükörfóliával, szállítással, munkadíjjal 180 ezer forint/40 négyzetméter volt most, erre jön a padlófűtéshez szükséges fűtőszálak, szerelvények, és a villanyszerelők munkadíja, ami nagyjából 370 ezer forint/40 négyzetméter. Ezt minimum 3 cm vastagságú beton fedi + a padlóburkolat, de a mi esetünkben erre egy 5 cm-es látszó-beton kerül, ami kellő felületkezeléssel tükör-síma lesz.
A fűtőszálakra betonozást figyelmesen kell csinálni, nem lehet „rátalicskázni”, de ha egyszer bebetonozták őket, akkor nincs miért elromoljanak, vagyis a karbantartás nulla! Nincs kéményellenőrzés, gázkazán-karbantartás, csöpögő radiátor – nádá! Az viszont igaz, hogy többnyire meg kell növelni a bejövő vezetékek kapacitását, ha valaki mindent elektromos áramról akar működtetni. A kapcitásbővítést az ELMŰ-nek fizeti az ember, erre a negyven négyzetméteres lakásra két mérőre háromszor 16 amperért kb. 70 ezer forintot kellett fizetni. Igaz, hogy egyúttal kivittük a mérőket a lakáson kívülre, csak a „biztosítékok” maradnak a falon belül, de ez is a teljes rendcsinálás kategóriájába esik, nem a padlófűtés az oka.
Az én váram tapasztalatából okulva, ahol az ablakhoz közeli dolgozó-sarok bizony télen kissé hűvös, ezért egy infra-fűtőszőnyeget vettem 7000 forintért, amit két fehér vászonfüggöny közé rejtettem az ablak közelében, most nagyobb figyelmet fordítok az ablakok hőszigetelésére és a felemelt szint külön fűtésére, ha szükséges lesz. Korábban abból indultam ki, hogy a 90 cm-re felemelt dolgozó alatti raktártér elég hőszigetelő ahhoz, hogy nem kell külön fűtésről gondoskodni. Azonban kiderült, hogy ez azért nem elég, ha órákat töltök a gép mellett ücsörögve. A fő probléma, hogy a három rétegű, de csak egy légréssel ellátott biztonsági üveg nem elég hőszigetelő. Így most, amikor az ablakokra kértem árajánlatot, külön részleteztem, hogy mit szeretnék másként. De ez, már a következő rész témája lesz.
A sorozat ITT kezdődött.
A következő pedig itt olvasható…
Építési napló_7.rész
Elkészült a lakatos-szerkezet terve. Eddigi tapasztalataim alapján csináltam egy vázlatot, de ellenőrzésre elküldtem a statikus mérnöknek, aki természetesen, átdolgozta, hiszen ez az ő szakmája. Lelkiismeretességére jellemző, hogy kijött a helyszínre, bizonyos részleteket tisztázni. Szabó Istvánt, a MATERV vezető tervezőjét, az első pesti munkám során ismertem meg és rögtön beleszerettem a munkamódszerébe – olyan alapos, nyugodt, kiegyensúlyozott ember, hogy öröm vele dolgozni. Nem mellesleg, jól viseli az én fura ötleteimet.
Az építési napló 2. részében írtam a térelosztásról. Az új aljzatbetonra elkészítettük a térelosztó szerkezetet – zártszelvényekből. Az első képen látszik a hálósarok, a másodikon a dolgozó-garderobe-rész.
Az építési napló 6. részében található a tömegvázlat, mely szerint a lakás ablakokhoz közeli részén megmarad a teljes belmagasság, a konyhától az étkezőn át a nappali kanapésarkáig egyterű az egész.
Lényegében persze, a fürdőszobát kivéve az egész lakás egyterű, mert ezt a 40 négyzetmétert összefarigcsálni vétek lett volna.
Viszont a fürdőszobát mégis ajtóval kell lezárni, ha abban WC is van, ám nem szükséges a falakat a 3.4 méter magas plafonig folytatni – ebből született a tér magassági tagolásának gondolata.
Ha egy ilyen 7.75 x 5.50 x 3.40-es dobozt úgy osztunk meg, hogy használat szerint szétválasztjuk a tereket magasságban is, akkor elérhetjük, hogy a teljes tér érzete nem csökken, mégis mindennek adekvát helyet találunk – egymás fölé is tervezünk bizonyos funkciókat.
A bejárattól legtávolabbi sarokban lesz a háló, amit a nappalitól egy asztalos-szerkezet, magyarul zárt és nyitott polcok rendszere választ csak el, de még ajtó sem lesz rajta (maximum függöny, de ezt a részletet majd a végén is eldönthetem), mivel nincs önálló ablaka.
A második képen lévő szerkezetnél a dolgozó-sarkot emeltem fel 7 db 18.5/30-as lépcsővel, hogy alatta legyen a teljes garderobe, illetve a fürdő felőli részen a háztartási helyiség is a lépcső-szerkezet alá kerül.
A strangok környékere koncentráltam a fürdőt, ami magasságában a hálóval egyező, és a légudvar körül visszazár a plafonig. Ebben a lakásban nem kell majd ventilátort beszerelni a fürdőszoba szellőzéséhez, és a szellőző udvar másik oldalán nyitott ablakkal pedig némi kereszthuzatot is tudok csinálni az egy irányban tájolt lakásban. Ennek az áldásos voltát már megtapasztaltam az „én váram” esetében is.
A másik nagy előnye a magasságban megosztott térnek az, hogy néhány lépcsővel feljebb izgalmas „kilátás” nyílik a nappali-étkező-konyha térre, szemben az ablakokkal, az üvegezett ajtóval.
A lépcsők kényelmesek, bár nem túl szélesek – 70 cm – ám mindkét felől elég szabad a tér.
A betonozás után visszahoztuk a lakásba az előző tulajdonostól örökölt üveges-ajtós szekrényt, de borzalmasan robusztus. Éppen ezért, szépen leszerelem az ajtaját, és csak azt használom fel a nappali és a háló közötti elválasztó térkompozícióban, a szekrényt magát valahol másutt hasznosítom. Bőven lesz tároló-terem a dolgozó alatt, amit mindhárom oldalról meg tudok közelíteni.
Miután elkészült a lakatos-szerkezet, jöttek a villanyszerelők, hogy felvigyék a vezetékeket a megfelelő helyekre a falakban. A villanyórákat is átszerelték a külső dobozokba. Aztán jött a kőműves, a vakolatjavítással, a konyha és a fürdőszoba oldalán az „elővédfallal” – korrigáljuk azt a helyzetet, hogy a régi, nagy polgári lakások szétdarabolásakor elég silány válaszfalakkal oldották meg a dolgot két lakás között. Mindkét szomszédom elégedett lesz, meg persze én is – nem fogjuk egymás hapcizását hallani, mint korábban.
Rövidesen lerögzítjük az OSB lapokat a „galériára”, kiépítjük a szellőzőudvarra nyíló ablakok helyét, aztán jöhet a padlófűtés lerakása, majd a védőbeton. Közben a nyílászárókat is legyártják, mert az építkezés „mocskos” része azok beépítésével zárul.
Nemrégiben vitát folytattam olyan amatőr lakberendezőkkel, akik saját, egy-két lakásátalakítási tapasztalataik alapján osztják az észt a blogjukban, hogy kell nekifogni a munkának… ezek a blogok egyébként nagyon népszerűek, sokkal többen olvassák, mint az én írásaimat, de nem az irigység szól belőlem, hanem az aggodalom… beleolvastam ezekbe a blogokba, és időnként nem tudtam megállni szó nélkül… az egyikről ki is tiltottak, pedig semmi csúnyát nem írtam. A vita tárgya főként az volt, hogy ha már valaki nekifog és kibelezi a fürdőszobát, és új konyhát csináltat, akkor talán meg kellene tervezni a korunkbeli, adekvát helyét a lakáson belül, mert egyáltalán nem biztos, hogy ami jól működött 100 évvel ezelőtt, az a mai életformát is jól szolgálja. Ez nem azt jelenti, hogy minden esetben, minden belső falat le kell bontani. Száz évvel ezelőtt – mert kb. 100 évesek ezek a házak Budapest belvárosában, ahol érdemes átalakítani – nagy gondot fordítottak a szobák arányaira, az utcai ablakok esztétikájára és minőségére, de nagyon kevéssé foglalkoztak a „mellékhelyiségekkel”. Különösen a konyha elhelyezését határozta meg, de erről már írtam ennek a sorozatnak az 5. részében. A két legdrágább része a lakásnak, a konyha és a fürdő, meghatározó jelentőségű, bármekkora is a lakás – érdemes újrafogalmazni a helyét. Negyven négyzetméteren nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy szinte minden válaszfalat bontunk, de egy ennél nagyobb lakásban már más lehet a helyzet. Remélem, hogy alkalmam lesz bemutatni egy nagyobb lakáson azt, hogy ami értékes a 100 éves polgári lakásokban, azt meg lehet őrizni úgy, hogy közben lelkiismeretfurdalás nélkül nyúlunk hozzá ahhoz, ami már nagyanyáinknak sem volt igazán kényelmes.
Az egyterű lakás nem divat kérdése, hanem egyfajta mentális funkció térbeli leképezése. Egy lakáson belül ma már nem különül el két társadalmi osztály – az urak és a cselédek. Azóta, hogy egy férfi is meg tudja nyomni a mosogatógép gombját, nincs szükség száműzni a főzést a lakás másik végébe, és „láthatatlanná tenni” az urak számára.
A „miként illik” szempontot felváltja a „miként kényelmes nekem”.
Amikor alapterületében kicsi egy lakás, mert az idők során feldarabolták a nagy polgári lakásokat és most annak csupán egy szeletével gazdálkodunk, akkor a tér minden paraméterét újra kell gondolnunk. Így volt ez az „én váram” esetében is, ahol egymás fölé kezdtem pakolni a funkciókat, hogy megőrizzem a térérzetet. Ott 4.5 méter magas volt a dongaboltozat legmagasabb pontja, most annál jóval alacsonyabb térben kell megoldanom a feladatot. A lakatosok azt kérdezték, hogy mire fogom használni a „galériákat”, hiszen a dolgozó fal melletti sávjában lévő padon keresztül könnyedén fel lehet jutni, de nincs elég magasság kiegyenesedni… Két francia-ágy méretű galéria lesz egy-egy oldalon, de legfeljebb az unokáim alszanak majd ott, ha Kanadából és Ausztráliából meglátogatják a dédnagyit, illetve arra az esetre is felkészültem, hogy ha az anyám ápolásra szorul, akkor az ügyeletes ápoló is le tudja hajtani a fejét, de mégsem ezek voltak a fő szempontok. Egyértelműen a térhatás miatt adtam ki pénzt arra, hogy egy lakatos-szerkezettel megosszam a teret. Örülök, hogy megtehettem, és vallom, hogy a szépség is van olyan fontos funkció, mint az, hogy hová tegyük a mosógépet.
A sorozat ITT kezdődött.
A következő rész pedig itt olvasható…
Divatos kellékek
A tegnapi bejegyzés kapcsán – a Philippe Starck facsaróról kezdtünk viccelődni a facebookon, ami újabb témát adott – a lakberendezés divatos kellékeiről…
Az órákhoz, az autókhoz hasonlóan bizonyos lakberendezési tárgyak státusz-szimbólumszerűen ott vannak a divatlapokban közölt fényképeken.
Sokáig szinte kötelező volt a menő konyhákba betenni a Starck facsarót, mint valami szobrot – annak egyébként tökéletes.
Mostanában a Nespresso vette át a vezetést, ezt már nem csak egyszer kell megvenni, hanem dögdrága „patronokkal” is táplálni… a kapszulák botrányosan drágák Magyarországon. Így aztán, ahol sok kávét isznak, ott ki van téve, mint szimbólum, és egy kotyogóban főzik a kávét, amit megisznak. Legutóbb a FUGA – Budapesti Építészeti Központban figyeltem meg ezt a jelenséget: pénzünk nincs, de úgy csinálunk, mintha lenne…
Megvallom, ebben a dologban is eléggé szabályszegő vagyok: alig hiszem, hogy a napi egy kávém miatt veszek magamnak egy Nespressot, szégyen ide vagy oda, én remekül megvagyok a tejben elkevert neszkávéval, amit beteszek egy percre a mikróba, és azzal a nagy csésze kávéval a kezemben kezdek ébredezni hajnalban. Ha igazán jó kávét akarok inni, akkor elmegyek a feketébe.
A konyha berendezése egyébként is ragyogó alkalom arra, hogy megmutassuk mennyire vagyunk „igényesek”, vagy inkább azt, hogy mennyire telik a pénztárcánkból.
A márkás konyhagépek, eszközök térhódítása párhuzamos azzal a jelenséggel, hogy a konyha egy térbe került a nappalival és az étkezővel. Ha ugyanabban a térben, a nappali részen egy Picasso lóg a falon, a gránit konyhapulton meg kell jelenjenek a KitchenAid, az Alessi és társai.
Miközben a konyha-technológia hatalmasat fejlődött az elmúlt húsz évben, ami igazán örvendetes jelenség, sokat lendített a nők emancipációján, hiszen egy gombot a férfi is meg tud nyomni…, azon közben a sznobizmus kiváló terepévé is vált – a márkafüggőséget még meg is lehet magyarázni, hiszen ezek a konyha eszközök többnyire nem csak szépek, hanem valóban hasznosak is. Más kérdés, hogy tizedáron is lehet legalább ilyen hasznos gépeket kapni.
Tel-Avivban számos olyan üzletet találtam, ahol egy pesti lakás árát elkölthetném konyhai eszközökre, a szemétládától a késekig, a konyhabútor nélkül, és gyanítom, hogy ezek az olasz, német, amerikai termékek Magyarországon sem olcsóbbak.
Vagy tíz éve terveztem egy lakást, amibe a konyhai eszközöket is én választottam ki, mert a tulajdonos megfogadta a tanácsomat, hogy a drága, új konyhaszekrényekbe ne rakja bele a szedett-vedett régi lábosokat, hanem kevesebb szekrénybe, a legjobb eszközöket vegye meg – olcsóbban megússza, hiszen a korszerű konyhabútor a lakás szinte legdrágább része.
Akkor volt alkalmam összehasonlítani az ár-érték arányokat. Nagyon racionális döntéseket hoztunk, de egyetlen dologban elismertünk a „magas design” jelentőségét, és ez a mosogató melletti edényszárító. Ebbe beleszerettünk és magam is vettem egyet, annak ellenére, hogy ötször annyiba került, mint a „formázatlan” társa.
Azóta is őrzöm, a kevés holmi közt, ami a tel-avivi lakásomból megmaradt, de a pesti lakásom konyhájába nem illik, így kénytelen leszek majd hozzá tervezni egy konyhát, ha élvezni akarom a szépségét…
(2015- utóirat: idén én is vettem egy Nespresso-t, igaz, a legolcsóbb, akciós masinát, ami egyébként szép is, okos is, meg jó kávét főz – állította a lányom… a férjével együtt annyi „minőségi kávét” isznak, hogy az első hét után, amíg kávéházból hoztam nekik a reggeli kávéjukat, kiszámítottam, hogy annyiből már megvehetem a Nespresszo-t… a kapszulák ugyan drágák (110 forint darabja), de a kávéházi kávé naponta háromszor azért sokkal drágább… most van egy Nespresso-m, ha villogni akarok a látogatóim előtt, de én magam továbbra is tejben oldott neszkávát iszom, mert nekem ilyen kifacsart izlésem van…)
Tanács tervezőknek
Ha már a megbízóval való kapcsolat került szóba egy tanácsadás kapcsán, érdemes ezt a témát alaposabban is kifejteni.
Miközben a lakatosok árajánlatára várok, anyám lakásával kapcsolatban, megjelent egy cikk, ami jelzi, hol is tartunk. Az említett blog sűrítménye annak, amit egy lakáskereső lát nap mint nap a hirdetésekben.
Az építészek szeretik leszólni az embereket, hogy nincs vizuális kultúrájuk… a többségnek tényleg nincs, de mit tesz az építésztársadalom azért, hogy legyen? Ha még az értelmiségiek körében is az a közfelfogás, hogy a lakásuk berendezését megterveztetni luxus, akkor kitől várják az építészek, hogy bármi is megváltozzon a környezettel kapcsolatos igényesség terén? Ofer Brayer azt mondaná nekik, hogy ha tudtok valamit, amire nincs általános igény, akkor keltsétek fel iránta az érdeklődést! Különösen, ha egyébként meggyőződésetek, hogy arra a tudásra nagyon is szükségük lenne az embereknek!
A probléma, hogy Magyarországon mindent fesztiváli cirkusz, törvények-rendeletek, vagy valami nagy akció formájában akarnak egyik napról a másikra megoldani – az pedig nem megy. Az önmagunkkal és a környezetünkkel kapcsolatos igényesség tanult képesség, amibe az ember vagy belenő gyerekként, vagy maga magának alakítja ki, tudatosan, később. Ezt a folyamatot lehet ösztönözni az óvodáktól kezdve az iskolai rendszerben, a médián keresztül, de minden egyes tervező is megteheti, amikor kommunikálni kezd a környezetével. Több, mint két évtized során a körülöttem lévő embereknek, ha akarták, ha nem, megváltozott a környezethez való viszonyuk. Mert tőlem rengeteget hallottak erről. Akár úgy, hogy valamilyen munkával megbíztak, és annak kapcsán „hintettem az igét”, akár baráti körben való beszélgetésekkor hallották tőlem nem egyszer, illetve az utóbbi években, annak is több, mint egy évtizede már – írok erről.
Izraelben ez is könnyebben ment, mert az emberek fogékonyak minden újra, és nem hiszik magukról, hogy ha okosak, akkor mindenhez értenek. Szeretnek élni, ezt nem is titkolják, a jó élethez pedig a jó lakás elengedhetetlen. Ott, amikor megoldottam valamit, futótűzként terjedt a megbízóm ismeretségi körében, hogy milyen jól sikerült a dolog, és egy munkából öt másikat kaptam rögvest. Magyarországon hiába adtam bele a lelkem egy-egy átalakítási projektbe, azon a szálon nem jött további megrendelés. Olyan elismerést sem nagyon kaptam itt, mint Izraelben nap mint nap, hogy a munka során mennyi mindent tanultak tőlem, másként látják a világot maguk körül, mióta velük dolgoztam. De nem akarok igazságtalan lenni, hiszen éppen mostanában arattam jócskán dicséretet a kétgenerációs lakás kapcsán és megrendelést is kaptam olyanoktól, akik már évek óta hallják a mondókáimat. Mindenesetre, itt lassabban megy a dolog, nehezebb meggyőzni az embereket arról, hogy szükségük van a szakemberek segítségére a lakásátalakításban, de nem reménytelen.
Néha, csak egy morzsányi tudásra tartanak igényt, mondjuk, amikor a szomszéd megkérdi, hogy lehetne a már majdnem kész lakásába jó konyhát kialakítani, mert már egy ideje törik a fejüket, de még nem találták ki… akkor az ő problémájukra kell koncentrálni, és igyekezni a lehető legjobb választ adni. Ha ez egyszer sikerül, akkor van remény arra, hogy legközelebb már előbb kérdezik meg a tervezőt, és nem maguk próbálják megoldani a problémát. Ilyenkor különösen ügyelni kell arra, hogy a kliens ne érezze kirekesztve magát a megoldásból, hanem a tervezési folyamatnak részese legyen. Vannak építészek, akiket idegesítenek a megrendelők, akik állandóan kérdeznek, javasolnak, tudálékoskodnak…
Számomra a kliens minden megnyilvánulása fontos információkat rejt. Amit mond, és ahogy mondja. A javaslatokat mindig megfontolom, nem csak úgy teszek, hanem komolyan mérlegelem, nem söpröm le, mert nem hiszem, hogy mindig nekem van igazam. Ha viszont meggyőződésem az, amit gondolok, több oldalról is ellenőriztem azt, akkor kimondom, leírom, igyekszem meggyőzni a megrendelőt. Volt már olyan, hogy akkor is leírtam a véleményemet, amikor a munka nem volt az enyém, és azt is kockáztattam, hogy rossz néven veszik, hogy belekotyogok a dolgukba. Nemrégiben láttam egy tervet, amelyben a fürdőszoba botrányosan rosszul volt megtervezve, és bár senki nem kért rá, leírtam a tulajdonosnak, hogy gondolja meg, mert ez rossz, kár beleölni az anyagba a sok pénzt.
Az építészfórumon hírhedt voltam arról, hogy a lakóépületek alaprajzait kegyetlenül kiveséztem. Nem érzek semmi tiszteletet olyan építész iránt, aki nem képes jó lakást tervezni a megbízójának. Ha a meggyőződésemmel ellentétes dolgot kíván tőlem a kliens, akkor felmondok – semmi nem kényszeríthet arra, hogy olyat tegyek, aminek az ellenkezőjét vallom. Egy nagy romániai projektet adtam vissza akkor, amikor a kezdetben XXI. századi nívón induló komplex lecsúszott a XIX. századi gondolkodásba. Igaz, hogy ez nagyrészt az elmaradott, román építési törvényeknek volt köszönhető, de ha csak szart lehet csinálni, akkor csinálja, akinek ahhoz van kedve, én biztos nem teszem.
Igen, ez is könnyebb volt Izraelben. Ott az építési hatóságot is meg lehetett győzni, ha jobbat találtam ki, mint ahogy az szokásos volt addig. Így született a lejtőre tervezett társasház kertkapcsolatos, első emeleti lakása, a telken való parkolás új rendje, a komplex háztartási helyiség a korábbi mosóterasz helyett, a családi szoba a folyosólabirintus helyett, az egy az utcára, egy a hátsókertre néző lakás helyett az aszimmetrikus lakáselrendezés, minek következtében mindkét lakásnak volt az utcai homlokzatra néző nappalija, és négy oldalra való tájolás, ami lehetővé tette a tökéletes átszellőzést, légkondicionálók nélküli nyári napokat… – ezek mind engedélyköteles terveken szerepeltek, szokatlanok voltak a maguk korában, de elismerést és utánzásra alkalmas mintát szolgáltattak. Évekkel később egész lakónegyedet terveztek kertkapcsolatos lakásokkal. Az önkormányzati hivatalokban pedig ha eleinte rácsodálkoztak is a terveimre, az évek során megszokták, hogy nálam semmi nem szokványos. Jókat beszélgettünk, megértették, hogy mit miért csináltam, és az élet ment tovább.
Amikor a belső átalakítások felé fordultam, kialakítottam egy munkamódszert, amit most szívesen megosztok bárkivel:
1. A megrendelőt a saját lakásán kerestem fel, akkor is, ha egy másik helyen készült egy másik lakást terveztetni – kértem, hogy ne takarítsanak ki, vagy rakjanak rendet, mielőtt jövök, az életüket úgy szeretném látni, ahogy valójában élik, mert csak így tudok segíteni abban, hogy az általam tervezett lakás működőképesebb legyen az ő számukra.
2. Miután megtudtam, hogy hány személyre, milyen családösszetételre tervezzük a lakást, megkérdeztem, hogy milyen idő-intervallumra? Hány évre tervezik, hogy ez lesz az otthonuk? Ez különösen fontos volt olyan esetekben, amikor a háromgyerekes család szűkös lakásukból költözött egy nagyobb lakásba, vagy házba, már kamaszodó gyerekekkel. Hiszen a megnövekedett helyigény pár éven belül drasztikusan megváltozhat a gyerekek felnőttével. Sokan ilyenkor szembesültek azzal, hogy alig egy évtizeden belül a fölöslegessé vált szobákkal lesz gondjuk. Vagyis, nem csak térben, hanem időben is le kell futtatni a tervet.
3. Minden vonal pénzbe kerül – a tervezőnek óriási a felelőssége, amikor valamit javasol. Nekem sosem volt olyan kliensem, akinek korlátlanul állt rendelkezésére a pénz. Mindig volt egy keret, még ha nem is volt szigorúan kijelölve, amibe valahogy bele kellett férni. Ezzel együtt, kiálltam a minőségi dolgok választása mellett, ha azok beépítésre kerültek. Szinte szlogenné vált, hogy az általam tervezett lakások legdrágább részei „láthatatlanok”, mert a falakban, a födémben vannak, a működést szolgálják, nem pedig azt, hogy elbüszkélkedhessünk vele a szomszédnak.
4. Aztán, ha a működőképesség már biztosítva volt, akkor engem nem ütött szíven az sem, ha a kliens aranyozott csaptelepet akart magának, vagy márványlapokkal boríttatta a fürdőszoba falát – az ízlés az övé, ő lakik benne. Legfeljebb nem fogom lefényképezni. A következő munkát is a szolgáltatás minősége miatt kapom majd, nem a padlólap szépsége, vagy a bútor ízlésessége miatt. Természetesen, ha a kliens kikéri a véleményemet, akkor megmondom, ha azt kéri, hogy adjak tanácsot a színek kiválasztásában, megteszem, és nem mondom szépnek azt, amit nem tartok annak… Amikor egy kedves megrendelőm olyan hálószobabútort választott magának, amit én sosem tettem volna, és megkérdezte, hogy mi a véleményem, akkor csak annyit mondtam, hogy „nem az én világom”. Nem sértődött meg, de értette.
5. A párkapcsolatok számára veszélyes, amikor a két fél merőben különböző dolgokat akar az új lakásban. Minél inkább „beépülök a családba”, annál inkább előttem zajlanak a viták, ami nem baj, de tudni kell olyan kompromisszumos megoldásokkal szolgálni, ami kibékíti az ellentéteket. Alapvetően feminista szemléletű az, amit tervezek, és ezt hangsúlyozni is szoktam, ha egy hímsoviniszta férjjel állok szemben. Sokszor éreztem azt, hogy én kimondhatom azt, amit a feleség sosem tett volna, mert meg tudom indokolni, hogy ami jó a feleségnek, miért jó valójában a soviniszta férjének is, anélkül, hogy vérig sérteném.
6. Nagyon szeretek gyerekszobát tervezni – ilyenkor mindig megbeszélem a dolgokat a gyerekekkel. Akár hiszik, akár nem, egy kétévessel is lehet értelmes beszélgetést folytatni. A gyerekeknek nagyon jó szobákat kell tervezni, mert annak a képét viszik magukkal felnőttként is. Sokszor voltam konfliktusban a szülőkkel a gyerek akaratának érvényesítése miatt, de nincs annál nagyobb öröm, mint amikor a végén mindannyian elégedettek. Nem értek egyet azzal a szemlélettel, miszerint egy gyereknek apró bútorokat kell venni – kisszék, kis asztal, stb. Az én tapasztalatom szerint a gyerekek olyan bútorokat szeretnének, amilyen a felnőtteknek van és hajlandók megtanulni a nagyobb székre felülni, vagy magasabbra felkapaszkodni, csakhogy ők is ott lehessenek, ahol a szüleik. A korlát nélküli lépcsőimet sokszor leszólják az aggodalmaskodó szülők, de nekem az a tapasztalatom, hogy éppen ezek a kihívások inspirálják a gyerekeket arra, hogy tanuljanak, és kipróbáljanak dolgokat, miközben odafigyelnek a veszélyekre. Egy gyereket meg kell tanítani fára mászni, nem pedig rettegni a fára mászás veszélyeitől!
7. A munkám értékes, ma már nem szégyellek a pénzről beszélni. Időbe telt. Az „üzleti szellem” nem volt divatos az én fiatalkoromban Magyarországon, és nagyon nehéz volt árat mondanom kezdetben, Izraelben. Sokat „segített” ennek a gátlásnak a leküzdésében az, hogy el kellett tartsak két gyereket… Mivel nem voltam az a fehér kesztyűs tanácsadó, vezetőként boldogultam az építőipar férfias világában, idővel megtanultam megkérni az árát annak a munkának, amit elvégzek. Meggazdagodni persze nem lehet azzal, ahogy én dolgozom, de a sokszor kimerítő munka is nagy-nagy élvezet számomra.
8. Hiába tervezek akármit, ha nincs aki megcsinálja. Amikor 2007 körül Magyarországon kezdtem dolgozni, a legnehezebb dolog nem a helyi szokásokhoz való újra alkalmazkodás, hanem a megfelelő kivitelezők hiánya volt. Helyesebben az én információ-hiányom arról, hogy hol találom a megbízható szakembereket. Ennek az ismeretnek a megszerzéséhez is évek kellenek. „Kell egy csapat” – olyan szak-vállalkozókból, akik hasonlóan gondolkodnak, hasonló a munkamoráljuk és nem egy projektből akarnak megélni egy éven át, vagyis tisztességes áron dolgoznak, hatékonyan. A „saját stáb” azért fontos, mert ezek az emberek tudják, hogy a munka nem ér véget azzal, hogy befejezték… számíthatok rájuk akkor is, ha bármi probléma van. A korrekt üzleti-munkakapcsolatot nem lehet szerződésekkel lepapírozni, az vagy van, vagy nincs. Én hiszek a kézfogással megpecsételt megállapodásokban – ha az nem működik, akkor más sem.
Színek-formák-funkció
Tegnap elhívott egy kedves ismerősöm, hogy segítsek a lakásukban megoldani néhány problémát. A lakás Újlipótvárosban, egy kb. száz éves házban van. A nagymamáról maradt a fiatal párra, akik jó ízléssel, igényesen újították fel úgy, hogy ami csak érték volt a lakásban azt megőrizték.
Régen adtam helyszínen tanácsokat. Bár, azokat a lakásokat, amelyeket az utóbbi időben építek, teljesen berendezem, magamat nem tekintem lakberendezőnek, hanem olyas valakinek, aki újra-funkcionálja a tereket, a kor és a használó igényeire igyekszik adekvát válaszokat adni. A felkérés színekről és formákról szólt – első megközelítésben, azonban csakhamar kiderült, hogy jócskán van funkcionális probléma is, amit meg kellene oldani.
Az eset azért érdekes, mert tökéletesen igazolja az előző részben, a tervező szerepéről szóló bejegyzésben lévő állításokat: nagyon jó ízléssel, odafigyeléssel, nem kevés anyagi áldozattal felújított lakás, ami majdnem tökéletes, csak az a sokéves tapasztalat hiányzik belőle, amit egy kipróbált szakember tud adni. Nagyon remélem, hogy azok a tanácsok is segítenek, amelyeket most, a berendezés-szakaszban adtam, de maradtak olyan problémák, amelyeket nagy valószínűséggel meg lehetett volna oldani akkor, ha az elején, mielőtt bármit csináltak volna a lakással, hozzám fordulnak.
A tanulság miatt írom le az esetet.
A feleség családja lakott itt, ő az, aki védelmezte a polgári miliőt, a finom részleteket, amelyek egyébként, szerencsésen jó állapotban vészelték át az időket. A százéves térelosztást csak annyiban változtatták meg, hogy a nappalit összenyitották a hallal, utóbbiból lecsippentettek egy kb. 80 cm-es sávot, ezzel megnagyobbítva a fürdőszobát és az előszobát – tökéletes arányokat értek el, le a kalappal előttük! Stílusban is remekül illeszkedik a méretes fürdőszoba és az előtér a polgári nagyvonalúsághoz, anélkül, hogy túlzásokba esne.
A megnövekedett nappaliból nyílik egy hálószoba, amelyből már korábban leválasztottak egy 110 cm széles, 510 hosszú garderobe-ot, ám a szoba, furcsamód így vált igazán jó arányúvá.
A gardrobe belső elrendezésében hiányzott a szakmai alapokon nyugvó „merészség”, de ezt, szerencsére, viszonylag egyszerű eszközökkel meg lehetett oldani.
Mivel a hálószoba alapvetően szimmetrikus elrendezésű, logikus volt, hogy az ággyal szemközti fal is az legyen – formailag.
A funkció pedig eleve azt kívánta, hogy ne hosszában, hanem keresztbe tegyük a szekrényeket, mert így a vézna emberek szűkös közlekedője helyett két kellemes teret kapunk arra, hogy öltözködjünk.
A megvalósítás ára még egy ajtó, hiszen a szekrények már megvannak, pont annyi, amennyi kell.
Az eredeti feladatom persze nem ez volt, hanem az IKEA polcok elrendezése az ággyal szemközti falon, és ennek a falnak a színét meghatározni.
A fiatal pár, utóbb értékelte a megváltoztatott garderobe hasznosságát, de maguktól erre nem jöttek rá. Nem azért mert nem elég okosak, vagy nincs eléggé jó ízlésük, hanem mert fel sem merült bennük, hogy egy garderobe lehet más is…
A már megvásárolt IKEA polcok is elférnek, bár ezek azok a polcok, amelyekkel nagyon rossz a tapasztalatom. Ezek a konzolos polcok szépek – üresen. Ha például könyveket akar rátenni az ember, akkor egy idő után „lekonyulnak” – a felerősítés bármilyen jónak tűnik, nem elég erős, így ha már megvették, akkor javasoltam egy kicsit macerásabb, de vélhetőleg jobb felerősítési módot. Mivel, szerencsére gipszkarton falról van szó, a karton lebontásával a szerkezetre szerelt erősítéssel, talán meg lehet oldani, hogy néhány könyvet elbírjon.
Utóbb kiderült, hogy a falat nem kell átfesteni, mert ennek a lakásnak éppen az az erénye, hogy nagyon kevés, de markáns színekkel operál bizonyos tárgyakat illetően, és ehhez a falak halvány, pasztel-krémszíne, a fehér sarokzáró elemmel ragyogó háttér. Ráadásul, a hálószobába vettek egy tüneményes kis fiókos szekrényt, aminek kékbe hajló türkize mögé bármilyen erős színt tenni, vétek lenne – úgy jó, ahogy van. Még a falra akasztott családi képek is jó arányérzékről tanúskodnak.
Az ilyen feladat, amikor a dolgok 95%-a már eldöntött, ott van a helyén, és csupán a hiányzó dolgok színét, formáját kell meghatározni – valójában elég nehéz feladat. Ismerőseim akkor hívtak engem, amikor már jócskán kiveszekedték magukat azon, hogy mi legyen, mégsem tudták eldönteni. Egy jó házasságot is próbára tesz a közös otthon kialakítása, sokszor néztem aggodalommal az ilyen veszekedéseket – a tervező időnként a békebíró szerepét is fel kell vállalja. Fontos, hogy mindkét házastárs úgy érezze – ami született, az legalább annyira az ő akaratát is tükrözi, mint amennyire a másikét.
Amit nem tudtunk megoldani ebben a stádiumban, az most nem igazán jelentős, de az évek előrehaladtával azzá válik: a feleség sehol másutt nem tudja elképzelni az életét, ettől a lakástól megválni nem akar – becsülendő ragaszkodás a nagymamától örökölt családi tulajdon iránt, amit tiszteletben kell tartani. Csakhogy ma egy gyerekszoba van, ami ugyan még egy másik babát is kiszolgál (századfordulás ház jól méretezett szobája), de amikor a még meg nem született gyermek is eléri az iskolás-kort, jó lenne egy külön szoba. Különösen, ha az egyik lány, a másik fiú. A meglévő szobát szétosztani nem lehet, tehát úgy tűnik, hogy az egyetlen megoldás a terjeszkedés lenne – szomszédos lakást megvásárolni, ha egyáltalán, eladják.
A lakáshoz tartozik egy méretes konyha, amit a valamikori konyha és a cselédszoba összenyitásával alakítottak ki. Nagyon szép, nagy tér egy olyan családnak, amely szeret a konyhában élni. Ám a beszélgetés során kiderült, hogy a fiatal pár nem ilyen. A kimondott szavakon túl, az a fontossági sorrend, amit maguk határoztak meg, elárulta, hogy nem ez a helyiség, ahol sok időt töltenek. Persze lehet, hogy az évek előrehaladtával, ahogy a gyerekek nőnek, megváltoznak a szokásaik, de az is lehet, hogy 8-10 év múlva célszerű lesz újragondolni a konyhát – nem kellene visszaépíteni a cselédszobát, de itt van az a tér, ami lehetőséget nyújt egy kamasz-gyerekszoba rafinált kialakítására úgy, hogy a család szokásaihoz jobban illeszkedő kompakt konyhának is helyet adjon. Tehát ez az a pont, amit egy szakember előrelátásával, ugyanazon a pénzen, hosszú távra meg lehetett volna oldani az átépítés első szakaszában, kijavítani viszont bizonyos pazarlással jár, hiszen egy konyhabútor nem két fillér, és 8-10 év alatt nem használódik el. Erre mondják, hogy „megfizetik a tanulópénzt”.