Térszerkezet – háló-sarok

Elkészült a lakatos-szerkezet terve. Eddigi tapasztalataim alapján csináltam egy vázlatot, de ellenőrzésre elküldtem a statikus mérnöknek, aki természetesen, átdolgozta, hiszen ez az ő szakmája. Lelkiismeretességére jellemző, hogy kijött a helyszínre, bizonyos részleteket tisztázni. Szabó Istvánt, a MATERV vezető tervezőjét, az első pesti munkám során ismertem meg és rögtön beleszerettem a munkamódszerébe – olyan alapos, nyugodt, kiegyensúlyozott ember, hogy öröm vele dolgozni. Nem mellesleg, jól viseli az én fura ötleteimet.

Az építési napló 2. részében írtam a térelosztásról. Az új aljzatbetonra elkészítettük a térelosztó szerkezetet – zártszelvényekből. Az első képen látszik a hálósarok, a másodikon a dolgozó-garderobe-rész.

Az építési napló 6. részében található  a tömegvázlat, mely szerint a lakás ablakokhoz közeli részén megmarad a teljes belmagasság, a konyhától az étkezőn át a nappali kanapésarkáig egyterű az egész.

Lényegében persze, a fürdőszobát kivéve az egész lakás egyterű, mert ezt a 40 négyzetmétert összefarigcsálni vétek lett volna.

Viszont a fürdőszobát mégis ajtóval kell lezárni, ha abban WC is van, ám nem szükséges a falakat a 3.4 méter magas plafonig folytatni – ebből született a tér magassági tagolásának gondolata.

Ha egy ilyen 7.75 x 5.50 x 3.40-es dobozt úgy osztunk meg, hogy használat szerint szétválasztjuk a tereket magasságban is, akkor elérhetjük, hogy a teljes tér érzete nem csökken, mégis mindennek adekvát helyet találunk – egymás fölé is tervezünk bizonyos funkciókat.

A bejárattól legtávolabbi sarokban lesz a háló, amit a nappalitól egy asztalos-szerkezet, magyarul zárt és nyitott polcok rendszere választ csak el, de még ajtó sem lesz rajta (maximum függöny, de ezt a részletet majd a végén is eldönthetem), mivel nincs önálló ablaka.

Térszerkezet – garderobe és dolgozó egymás felett

A második képen lévő szerkezetnél a dolgozó-sarkot emeltem fel 7 db 18.5/30-as lépcsővel, hogy alatta legyen a teljes garderobe, illetve a fürdő felőli részen a háztartási helyiség is a lépcső-szerkezet alá kerül.

A strangok környékere koncentráltam a fürdőt, ami magasságában a hálóval egyező, és a légudvar körül visszazár a plafonig. Ebben a lakásban nem kell majd ventilátort beszerelni a fürdőszoba szellőzéséhez, és a szellőző udvar másik oldalán nyitott ablakkal pedig némi kereszthuzatot is tudok csinálni az egy irányban tájolt lakásban. Ennek az áldásos voltát már megtapasztaltam az „én váram” esetében is.

A másik nagy előnye a magasságban megosztott térnek az, hogy néhány lépcsővel feljebb izgalmas „kilátás” nyílik a nappali-étkező-konyha térre, szemben az ablakokkal, az üvegezett ajtóval.

A lépcső magasságában…

A lépcsők kényelmesek, bár nem túl szélesek – 70 cm – ám mindkét felől elég szabad a tér.

A betonozás után visszahoztuk a lakásba az előző tulajdonostól örökölt üveges-ajtós szekrényt, de borzalmasan robusztus. Éppen ezért, szépen leszerelem az ajtaját, és csak azt használom fel a nappali és a háló közötti elválasztó térkompozícióban, a szekrényt magát valahol másutt hasznosítom. Bőven lesz tároló-terem a dolgozó alatt, amit mindhárom oldalról meg tudok közelíteni.

Miután elkészült a lakatos-szerkezet, jöttek a villanyszerelők, hogy felvigyék a vezetékeket a megfelelő helyekre a falakban. A villanyórákat is átszerelték a külső dobozokba. Aztán jött a kőműves, a vakolatjavítással, a konyha és a fürdőszoba oldalán az „elővédfallal” – korrigáljuk azt a helyzetet, hogy a régi, nagy polgári lakások szétdarabolásakor elég silány válaszfalakkal oldották meg a dolgot két lakás között. Mindkét szomszédom elégedett lesz, meg persze én is – nem fogjuk egymás hapcizását hallani, mint korábban.

Rövidesen lerögzítjük az OSB lapokat a „galériára”, kiépítjük a szellőzőudvarra nyíló ablakok helyét, aztán jöhet a padlófűtés lerakása, majd a védőbeton. Közben a nyílászárókat is legyártják, mert az építkezés „mocskos” része azok beépítésével zárul.

Nemrégiben vitát folytattam olyan amatőr lakberendezőkkel, akik saját, egy-két lakásátalakítási tapasztalataik alapján osztják az észt a blogjukban, hogy kell nekifogni a munkának… ezek a blogok egyébként nagyon népszerűek, sokkal többen olvassák, mint az én írásaimat, de nem az irigység szól belőlem, hanem az aggodalom… beleolvastam ezekbe a blogokba, és időnként nem tudtam megállni szó nélkül… az egyikről ki is tiltottak, pedig semmi csúnyát nem írtam. A vita tárgya főként az volt, hogy ha már valaki nekifog és kibelezi a fürdőszobát, és új konyhát csináltat, akkor talán meg kellene tervezni a korunkbeli, adekvát helyét a lakáson belül, mert egyáltalán nem biztos, hogy ami jól működött 100 évvel ezelőtt, az a mai életformát is jól szolgálja. Ez nem azt jelenti, hogy minden esetben, minden belső falat le kell bontani. Száz évvel ezelőtt – mert kb. 100 évesek ezek a házak Budapest belvárosában, ahol érdemes átalakítani – nagy gondot fordítottak a szobák arányaira, az utcai ablakok esztétikájára és minőségére, de nagyon kevéssé foglalkoztak a „mellékhelyiségekkel”. Különösen a konyha elhelyezését határozta meg, de erről már írtam ennek a sorozatnak az 5. részében. A két legdrágább része a lakásnak, a konyha és a fürdő, meghatározó jelentőségű, bármekkora is a lakás – érdemes újrafogalmazni a helyét. Negyven négyzetméteren nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy szinte minden válaszfalat bontunk, de egy ennél nagyobb lakásban már más lehet a helyzet. Remélem, hogy alkalmam lesz bemutatni egy nagyobb lakáson azt, hogy ami értékes a 100 éves polgári lakásokban, azt meg lehet őrizni úgy, hogy közben lelkiismeretfurdalás nélkül nyúlunk hozzá ahhoz, ami már nagyanyáinknak sem volt igazán kényelmes.

Az egyterű lakás nem divat kérdése, hanem egyfajta mentális funkció térbeli leképezése. Egy lakáson belül ma már nem különül el két társadalmi osztály – az urak és a cselédek. Azóta, hogy egy férfi is meg tudja nyomni a mosogatógép gombját, nincs szükség száműzni a főzést a lakás másik végébe, és „láthatatlanná tenni” az urak számára.

A „miként illik” szempontot felváltja a „miként kényelmes nekem”.

Amikor alapterületében kicsi egy lakás, mert az idők során feldarabolták a nagy polgári lakásokat és most annak csupán egy szeletével gazdálkodunk, akkor a tér minden paraméterét újra kell gondolnunk. Így volt ez az „én váram” esetében is, ahol egymás fölé kezdtem pakolni a funkciókat, hogy megőrizzem a térérzetet. Ott 4.5 méter magas volt a dongaboltozat legmagasabb pontja, most annál jóval alacsonyabb térben kell megoldanom a feladatot. A lakatosok azt kérdezték, hogy mire fogom használni a „galériákat”, hiszen a dolgozó fal melletti sávjában lévő padon keresztül könnyedén fel lehet jutni, de nincs elég magasság kiegyenesedni… Két francia-ágy méretű galéria lesz egy-egy oldalon, de legfeljebb az unokáim alszanak majd ott, ha Kanadából és Ausztráliából meglátogatják a dédnagyit, illetve arra az esetre is felkészültem, hogy ha az anyám ápolásra szorul, akkor az ügyeletes ápoló is le tudja hajtani a fejét, de mégsem ezek voltak a fő szempontok. Egyértelműen a térhatás miatt adtam ki pénzt arra, hogy egy lakatos-szerkezettel megosszam a teret. Örülök, hogy megtehettem, és vallom, hogy a szépség is van olyan fontos funkció, mint az, hogy hová tegyük a mosógépet.

A sorozat ITT kezdődött.

A következő rész pedig itt  olvasható…

A „sikkes” konyha egyik kelléke

A tegnapi bejegyzés kapcsán – a Philippe Starck facsaróról kezdtünk viccelődni a facebookon, ami újabb témát adott – a lakberendezés divatos kellékeiről…

Az órákhoz, az autókhoz hasonlóan bizonyos lakberendezési tárgyak státusz-szimbólumszerűen ott vannak a divatlapokban közölt fényképeken.

Sokáig szinte kötelező volt a menő konyhákba betenni a Starck facsarót, mint valami szobrot – annak egyébként tökéletes.

Márkás robotkép 240 ezerért…

Mostanában a Nespresso vette át a vezetést, ezt már nem csak egyszer kell megvenni, hanem dögdrága „patronokkal” is táplálni… a kapszulák botrányosan drágák Magyarországon. Így aztán, ahol sok kávét isznak, ott ki van téve, mint szimbólum, és egy kotyogóban főzik a kávét, amit megisznak. Legutóbb a FUGA – Budapesti Építészeti Központban figyeltem meg ezt a jelenséget: pénzünk nincs, de úgy csinálunk, mintha lenne…

Megvallom, ebben a dologban is eléggé szabályszegő vagyok: alig hiszem, hogy a napi egy kávém miatt veszek magamnak egy Nespressot, szégyen ide vagy oda, én remekül megvagyok a tejben elkevert neszkávéval, amit beteszek egy percre a mikróba, és azzal a nagy csésze kávéval a kezemben kezdek ébredezni hajnalban. Ha igazán jó kávét akarok inni, akkor elmegyek a feketébe.

A konyha berendezése egyébként is ragyogó alkalom arra, hogy megmutassuk mennyire vagyunk „igényesek”, vagy inkább azt, hogy mennyire telik a pénztárcánkból.

Leárazva csak 32 ezer – de tényleg gyönyörű fazék…

A márkás konyhagépek, eszközök térhódítása párhuzamos azzal a jelenséggel, hogy a konyha egy térbe került a nappalival és az étkezővel. Ha ugyanabban a térben, a nappali részen egy Picasso lóg a falon, a gránit konyhapulton meg kell jelenjenek a KitchenAid, az Alessi és társai.

Miközben a konyha-technológia  hatalmasat fejlődött az elmúlt húsz évben, ami igazán örvendetes jelenség, sokat lendített a nők emancipációján, hiszen egy gombot a férfi is meg tud nyomni…, azon közben a sznobizmus kiváló terepévé is vált – a márkafüggőséget még meg is lehet magyarázni, hiszen ezek a konyha eszközök többnyire nem csak szépek, hanem valóban hasznosak is. Más kérdés, hogy tizedáron is lehet legalább ilyen hasznos gépeket kapni.

Tel-Avivban számos olyan üzletet találtam, ahol egy pesti lakás árát elkölthetném konyhai eszközökre, a szemétládától a késekig, a konyhabútor nélkül, és gyanítom, hogy ezek az olasz, német, amerikai termékek Magyarországon sem olcsóbbak.

edényszárító, ami köré még terveznem kell egy konyhát…

Vagy tíz éve terveztem egy lakást, amibe a konyhai eszközöket is én választottam ki, mert a tulajdonos megfogadta a tanácsomat, hogy a drága, új konyhaszekrényekbe ne rakja bele a szedett-vedett régi lábosokat, hanem kevesebb szekrénybe, a legjobb eszközöket vegye meg – olcsóbban megússza, hiszen a korszerű konyhabútor a lakás szinte legdrágább része.

Akkor volt alkalmam összehasonlítani az ár-érték arányokat. Nagyon racionális döntéseket hoztunk, de egyetlen dologban elismertünk a „magas design” jelentőségét, és ez a mosogató melletti edényszárító. Ebbe beleszerettünk és magam is vettem egyet, annak ellenére, hogy ötször annyiba került, mint a „formázatlan” társa.

Azóta is őrzöm, a kevés holmi közt, ami a tel-avivi lakásomból megmaradt, de a pesti lakásom konyhájába nem illik, így kénytelen leszek majd hozzá tervezni egy konyhát, ha élvezni akarom a szépségét…

(2015- utóirat: idén én is vettem egy Nespresso-t, igaz, a legolcsóbb, akciós masinát, ami egyébként szép is, okos is, meg jó kávét főz – állította a lányom… a férjével együtt annyi „minőségi kávét” isznak, hogy az első hét után, amíg kávéházból hoztam nekik a reggeli kávéjukat, kiszámítottam, hogy annyiből már megvehetem a Nespresszo-t… a kapszulák ugyan drágák (110 forint darabja), de a kávéházi kávé naponta háromszor azért sokkal drágább… most van egy Nespresso-m, ha villogni akarok a látogatóim előtt, de én magam továbbra is tejben oldott neszkávát iszom, mert nekem ilyen kifacsart izlésem van…)

Philippe Starck facsaró – a jó lakáshoz nem kötelező…

Ha már a megbízóval való kapcsolat került szóba egy tanácsadás kapcsán, érdemes ezt a témát alaposabban is kifejteni.

Miközben a lakatosok árajánlatára várok, anyám lakásával kapcsolatban, megjelent egy cikk, ami jelzi, hol is tartunk. Az említett blog sűrítménye annak, amit egy lakáskereső lát nap mint nap a hirdetésekben.

Az építészek szeretik leszólni az embereket, hogy nincs vizuális kultúrájuk… a többségnek tényleg nincs, de mit tesz az építésztársadalom azért, hogy legyen? Ha még az értelmiségiek körében is az a közfelfogás, hogy a lakásuk berendezését megterveztetni luxus, akkor kitől várják az építészek, hogy bármi is megváltozzon a környezettel kapcsolatos igényesség terén? Ofer Brayer azt mondaná nekik, hogy ha tudtok valamit, amire nincs általános igény, akkor keltsétek fel iránta az érdeklődést! Különösen, ha egyébként meggyőződésetek, hogy arra a tudásra nagyon is szükségük lenne az embereknek!

A probléma, hogy Magyarországon mindent fesztiváli cirkusz, törvények-rendeletek, vagy valami nagy akció formájában akarnak egyik napról a másikra megoldani – az pedig nem megy. Az önmagunkkal és a környezetünkkel kapcsolatos igényesség tanult képesség, amibe az ember vagy belenő gyerekként, vagy maga magának alakítja ki, tudatosan, később. Ezt a folyamatot lehet ösztönözni az óvodáktól kezdve az iskolai rendszerben, a médián keresztül, de minden egyes tervező is megteheti, amikor kommunikálni kezd a környezetével. Több, mint két évtized során a körülöttem lévő embereknek, ha akarták, ha nem, megváltozott a környezethez való viszonyuk. Mert tőlem rengeteget hallottak erről. Akár úgy, hogy valamilyen munkával megbíztak, és annak kapcsán „hintettem az igét”, akár baráti körben való beszélgetésekkor hallották tőlem nem egyszer, illetve az utóbbi években, annak is több, mint egy évtizede már – írok erről.

Izraelben ez is könnyebben ment, mert az emberek fogékonyak minden újra, és nem hiszik magukról, hogy ha okosak, akkor mindenhez értenek. Szeretnek élni, ezt nem is titkolják, a jó élethez pedig a jó lakás elengedhetetlen.  Ott, amikor megoldottam valamit,  futótűzként terjedt a megbízóm ismeretségi körében, hogy milyen jól sikerült a dolog, és egy munkából öt másikat kaptam rögvest. Magyarországon hiába adtam bele a lelkem egy-egy átalakítási projektbe, azon a szálon nem jött további megrendelés. Olyan elismerést sem nagyon kaptam itt, mint Izraelben nap mint nap, hogy a munka során mennyi mindent tanultak tőlem, másként látják a világot maguk körül, mióta velük dolgoztam. De nem akarok igazságtalan lenni, hiszen éppen mostanában arattam jócskán dicséretet a kétgenerációs lakás kapcsán és megrendelést is kaptam olyanoktól, akik már évek óta hallják a mondókáimat. Mindenesetre, itt lassabban megy a dolog, nehezebb meggyőzni az embereket arról, hogy szükségük van a szakemberek segítségére a lakásátalakításban, de nem reménytelen.

Néha, csak egy morzsányi tudásra tartanak igényt, mondjuk, amikor a szomszéd megkérdi, hogy lehetne a már majdnem kész lakásába jó konyhát kialakítani, mert már egy ideje törik a fejüket, de még nem találták ki… akkor az ő problémájukra kell koncentrálni, és igyekezni a lehető legjobb választ adni. Ha ez egyszer sikerül, akkor van remény arra, hogy legközelebb már előbb kérdezik meg a tervezőt, és nem maguk próbálják megoldani a problémát. Ilyenkor különösen ügyelni kell arra, hogy a kliens ne érezze kirekesztve magát a megoldásból, hanem a tervezési folyamatnak részese legyen. Vannak építészek, akiket idegesítenek a megrendelők, akik állandóan kérdeznek, javasolnak, tudálékoskodnak…

Számomra a kliens minden megnyilvánulása fontos információkat rejt.  Amit mond, és ahogy mondja. A javaslatokat mindig megfontolom, nem csak úgy teszek, hanem komolyan mérlegelem, nem söpröm le, mert nem hiszem, hogy mindig nekem van igazam. Ha viszont meggyőződésem az, amit gondolok, több oldalról is ellenőriztem azt, akkor kimondom, leírom, igyekszem meggyőzni a megrendelőt. Volt már olyan, hogy akkor is leírtam a véleményemet, amikor a munka nem volt az enyém, és azt is kockáztattam, hogy rossz néven veszik, hogy belekotyogok a dolgukba. Nemrégiben láttam egy tervet, amelyben a fürdőszoba botrányosan rosszul volt megtervezve, és bár senki nem kért rá, leírtam a tulajdonosnak, hogy gondolja meg, mert ez rossz, kár beleölni az anyagba a sok pénzt.

Az építészfórumon hírhedt voltam arról, hogy a lakóépületek alaprajzait kegyetlenül kiveséztem.  Nem érzek semmi tiszteletet olyan építész iránt, aki nem képes jó lakást tervezni a megbízójának. Ha a meggyőződésemmel ellentétes dolgot kíván tőlem a kliens, akkor felmondok – semmi nem kényszeríthet arra, hogy olyat tegyek, aminek az ellenkezőjét vallom. Egy nagy romániai projektet adtam vissza akkor, amikor a kezdetben XXI. századi nívón induló komplex lecsúszott a XIX. századi gondolkodásba. Igaz, hogy ez nagyrészt az elmaradott, román építési törvényeknek volt köszönhető, de ha csak szart lehet csinálni, akkor csinálja, akinek ahhoz van kedve, én biztos nem teszem.

Igen, ez is könnyebb volt Izraelben. Ott az építési hatóságot is meg lehetett győzni, ha jobbat találtam ki, mint ahogy az szokásos volt addig. Így született a lejtőre tervezett társasház kertkapcsolatos, első emeleti lakása, a telken való parkolás új rendje, a komplex háztartási helyiség a korábbi mosóterasz helyett, a családi szoba a folyosólabirintus helyett, az egy az utcára, egy a hátsókertre néző lakás helyett az aszimmetrikus lakáselrendezés, minek következtében mindkét lakásnak volt az utcai homlokzatra néző nappalija, és négy oldalra való tájolás, ami lehetővé tette a tökéletes átszellőzést, légkondicionálók nélküli nyári napokat… – ezek mind engedélyköteles terveken szerepeltek, szokatlanok voltak a maguk korában, de elismerést és utánzásra alkalmas mintát szolgáltattak. Évekkel később egész lakónegyedet terveztek kertkapcsolatos lakásokkal. Az önkormányzati hivatalokban pedig ha eleinte rácsodálkoztak is a terveimre, az évek során megszokták, hogy nálam semmi nem szokványos. Jókat beszélgettünk, megértették, hogy mit miért csináltam, és az élet ment tovább.

Zsitva Tibor fotója „az én váram”-ról

Amikor a belső átalakítások felé fordultam, kialakítottam egy munkamódszert, amit most szívesen megosztok bárkivel:

1. A megrendelőt a saját lakásán kerestem fel, akkor is, ha egy másik helyen készült egy másik lakást terveztetni – kértem, hogy ne takarítsanak ki, vagy rakjanak rendet, mielőtt jövök, az életüket úgy szeretném látni, ahogy valójában élik, mert csak így tudok segíteni abban, hogy az általam tervezett lakás működőképesebb legyen az ő számukra.

2. Miután megtudtam, hogy hány személyre, milyen családösszetételre tervezzük a lakást, megkérdeztem, hogy milyen idő-intervallumra? Hány évre tervezik, hogy ez lesz az otthonuk? Ez különösen fontos volt olyan esetekben, amikor a háromgyerekes család szűkös lakásukból költözött egy nagyobb lakásba, vagy házba, már kamaszodó gyerekekkel. Hiszen a megnövekedett helyigény pár éven belül drasztikusan megváltozhat a gyerekek felnőttével. Sokan ilyenkor szembesültek azzal, hogy alig egy évtizeden belül a fölöslegessé vált szobákkal lesz gondjuk. Vagyis, nem csak térben, hanem időben is le kell futtatni a tervet.

3. Minden vonal pénzbe kerül – a tervezőnek óriási a felelőssége, amikor valamit javasol. Nekem sosem volt olyan kliensem, akinek korlátlanul állt rendelkezésére a pénz. Mindig volt egy keret, még ha nem is volt szigorúan kijelölve, amibe valahogy bele kellett férni. Ezzel együtt, kiálltam a minőségi dolgok választása mellett, ha azok beépítésre kerültek. Szinte szlogenné vált, hogy az általam tervezett lakások legdrágább részei „láthatatlanok”, mert a falakban, a födémben vannak, a működést szolgálják, nem pedig azt, hogy elbüszkélkedhessünk vele a szomszédnak.

4. Aztán, ha a működőképesség már biztosítva volt, akkor engem nem ütött szíven az sem, ha a kliens aranyozott csaptelepet akart magának, vagy márványlapokkal boríttatta a fürdőszoba falát – az ízlés az övé, ő lakik benne. Legfeljebb nem fogom lefényképezni. A következő munkát is a szolgáltatás minősége miatt kapom majd, nem a padlólap szépsége, vagy a bútor ízlésessége miatt. Természetesen, ha a kliens kikéri a véleményemet, akkor megmondom, ha azt kéri, hogy adjak tanácsot a színek kiválasztásában, megteszem, és nem mondom szépnek azt, amit nem tartok annak… Amikor egy kedves megrendelőm olyan hálószobabútort választott magának, amit én sosem tettem volna, és megkérdezte, hogy mi a véleményem, akkor csak annyit mondtam, hogy „nem az én világom”. Nem sértődött meg, de értette.

5. A párkapcsolatok számára veszélyes, amikor a két fél merőben különböző dolgokat akar az új lakásban. Minél inkább „beépülök a családba”, annál inkább előttem zajlanak a viták, ami nem baj, de tudni kell olyan kompromisszumos megoldásokkal szolgálni, ami kibékíti az ellentéteket. Alapvetően feminista szemléletű az, amit tervezek, és ezt hangsúlyozni is szoktam, ha egy hímsoviniszta férjjel állok szemben. Sokszor éreztem azt, hogy én kimondhatom azt, amit a feleség sosem tett volna, mert meg tudom indokolni, hogy ami jó a feleségnek, miért jó valójában a soviniszta férjének is, anélkül, hogy vérig sérteném.

6. Nagyon szeretek gyerekszobát tervezni – ilyenkor mindig megbeszélem a dolgokat a gyerekekkel. Akár hiszik, akár nem, egy kétévessel is lehet értelmes beszélgetést folytatni. A gyerekeknek nagyon jó szobákat kell tervezni, mert annak a képét viszik magukkal felnőttként is. Sokszor voltam konfliktusban a szülőkkel a gyerek akaratának érvényesítése miatt, de nincs annál nagyobb öröm, mint amikor a végén mindannyian elégedettek. Nem értek egyet azzal a szemlélettel, miszerint egy gyereknek apró bútorokat kell venni – kisszék, kis asztal, stb. Az én tapasztalatom szerint a gyerekek olyan bútorokat szeretnének, amilyen a felnőtteknek van és hajlandók megtanulni a nagyobb székre felülni, vagy magasabbra felkapaszkodni, csakhogy ők is ott lehessenek, ahol a szüleik. A korlát nélküli lépcsőimet sokszor leszólják az aggodalmaskodó szülők, de nekem az a tapasztalatom, hogy éppen ezek a kihívások inspirálják a gyerekeket arra, hogy tanuljanak, és kipróbáljanak dolgokat, miközben odafigyelnek a veszélyekre. Egy gyereket meg kell tanítani fára mászni, nem pedig rettegni a fára mászás veszélyeitől!

7. A munkám értékes, ma már nem szégyellek a pénzről beszélni.  Időbe telt. Az „üzleti szellem” nem volt divatos az én fiatalkoromban Magyarországon, és nagyon nehéz volt árat mondanom kezdetben, Izraelben. Sokat „segített” ennek a gátlásnak a leküzdésében az, hogy el kellett tartsak két gyereket… Mivel nem voltam az a fehér kesztyűs tanácsadó, vezetőként boldogultam  az építőipar férfias világában, idővel megtanultam megkérni az árát annak a munkának, amit elvégzek.  Meggazdagodni persze nem lehet azzal, ahogy én dolgozom, de a sokszor kimerítő munka is nagy-nagy élvezet számomra.

8. Hiába tervezek akármit, ha nincs aki megcsinálja. Amikor 2007 körül Magyarországon kezdtem dolgozni, a legnehezebb dolog nem a helyi szokásokhoz való újra alkalmazkodás, hanem a megfelelő kivitelezők hiánya volt. Helyesebben az én információ-hiányom arról, hogy hol találom a megbízható szakembereket. Ennek az ismeretnek a megszerzéséhez is évek kellenek. „Kell egy csapat” – olyan szak-vállalkozókból, akik hasonlóan gondolkodnak, hasonló a munkamoráljuk és nem egy projektből akarnak megélni egy éven át, vagyis tisztességes áron dolgoznak, hatékonyan. A „saját stáb” azért fontos, mert ezek az emberek tudják, hogy a munka nem ér véget azzal, hogy befejezték… számíthatok rájuk akkor is, ha bármi probléma van. A korrekt üzleti-munkakapcsolatot nem lehet szerződésekkel lepapírozni, az vagy van, vagy nincs. Én hiszek a kézfogással megpecsételt megállapodásokban – ha az nem működik, akkor más sem.

Színekkel kezdtünk, funkcionális rendet teremtettünk.

Tegnap elhívott egy kedves ismerősöm, hogy segítsek a lakásukban megoldani néhány problémát. A lakás Újlipótvárosban, egy kb. száz éves házban van. A nagymamáról maradt a fiatal párra, akik jó ízléssel, igényesen újították fel úgy, hogy ami csak érték volt a lakásban azt megőrizték.

Régen adtam helyszínen tanácsokat. Bár, azokat a lakásokat, amelyeket az utóbbi időben építek, teljesen berendezem, magamat nem tekintem lakberendezőnek, hanem olyas valakinek, aki újra-funkcionálja a tereket, a kor és a használó igényeire igyekszik adekvát válaszokat adni. A felkérés színekről és formákról szólt – első megközelítésben, azonban csakhamar kiderült, hogy jócskán van funkcionális probléma is, amit meg kellene oldani.

Az eset azért érdekes, mert tökéletesen igazolja az előző részben, a tervező szerepéről szóló bejegyzésben lévő állításokat: nagyon jó ízléssel, odafigyeléssel, nem kevés anyagi áldozattal felújított lakás, ami majdnem tökéletes, csak az a sokéves tapasztalat hiányzik belőle, amit egy kipróbált szakember tud adni. Nagyon remélem, hogy azok a tanácsok is segítenek, amelyeket most, a berendezés-szakaszban adtam, de maradtak olyan problémák, amelyeket nagy valószínűséggel meg lehetett volna oldani akkor, ha az elején, mielőtt bármit csináltak volna a lakással, hozzám fordulnak.

A tanulság miatt írom le az esetet.

A feleség családja lakott  itt, ő az, aki  védelmezte a polgári miliőt, a finom részleteket, amelyek egyébként, szerencsésen jó állapotban vészelték át az időket. A százéves térelosztást csak annyiban változtatták meg, hogy a nappalit összenyitották a hallal, utóbbiból lecsippentettek egy kb. 80 cm-es sávot, ezzel megnagyobbítva a fürdőszobát és az előszobát – tökéletes arányokat értek el, le a kalappal előttük! Stílusban is remekül illeszkedik a méretes fürdőszoba és az előtér a polgári nagyvonalúsághoz, anélkül, hogy túlzásokba esne.

A megnövekedett nappaliból nyílik egy hálószoba, amelyből már korábban leválasztottak egy 110 cm széles, 510 hosszú garderobe-ot, ám a szoba, furcsamód  így vált igazán jó arányúvá.

A gardrobe belső elrendezésében hiányzott a szakmai alapokon nyugvó „merészség”, de ezt, szerencsére, viszonylag egyszerű eszközökkel meg lehetett oldani.

Mivel a hálószoba alapvetően  szimmetrikus elrendezésű, logikus volt, hogy az ággyal szemközti fal is az legyen – formailag.

A funkció pedig eleve azt kívánta, hogy ne hosszában, hanem keresztbe tegyük a szekrényeket, mert így a vézna emberek szűkös közlekedője helyett két kellemes teret kapunk arra, hogy öltözködjünk.

A megvalósítás ára még egy ajtó, hiszen a szekrények már megvannak, pont annyi, amennyi kell.

Az eredeti feladatom persze nem ez volt, hanem az IKEA polcok elrendezése az ággyal szemközti falon, és ennek a falnak a színét meghatározni.

A fiatal pár, utóbb értékelte a megváltoztatott garderobe hasznosságát, de maguktól erre nem jöttek rá. Nem azért mert nem elég okosak, vagy nincs eléggé jó ízlésük, hanem mert fel sem merült bennük, hogy egy garderobe lehet más is…

A dupla garderobe – még ajtók nélkül…

A már megvásárolt  IKEA polcok is elférnek, bár ezek azok a polcok, amelyekkel nagyon rossz a tapasztalatom. Ezek a konzolos polcok szépek – üresen. Ha például könyveket akar rátenni az ember, akkor egy idő után „lekonyulnak” – a felerősítés bármilyen jónak tűnik, nem elég erős, így ha már megvették, akkor javasoltam egy kicsit macerásabb, de vélhetőleg jobb felerősítési módot. Mivel, szerencsére gipszkarton falról van szó, a karton lebontásával a szerkezetre szerelt erősítéssel, talán meg lehet oldani, hogy  néhány könyvet elbírjon.

Az üveg tolóajtókkal…

Utóbb kiderült, hogy a falat nem kell átfesteni, mert ennek a lakásnak éppen az az erénye, hogy nagyon kevés, de markáns színekkel operál bizonyos tárgyakat illetően, és ehhez a falak halvány, pasztel-krémszíne, a fehér sarokzáró elemmel ragyogó háttér. Ráadásul, a hálószobába vettek egy tüneményes kis fiókos szekrényt, aminek kékbe hajló türkize mögé bármilyen erős színt tenni, vétek lenne – úgy jó, ahogy van. Még a falra akasztott családi képek is jó arányérzékről tanúskodnak.

Az ilyen feladat, amikor a dolgok 95%-a már eldöntött, ott van a helyén, és csupán a hiányzó dolgok színét, formáját kell meghatározni – valójában elég nehéz feladat. Ismerőseim akkor hívtak engem, amikor már jócskán kiveszekedték magukat azon, hogy mi legyen, mégsem tudták eldönteni. Egy jó házasságot is próbára tesz a közös otthon kialakítása, sokszor néztem aggodalommal az ilyen veszekedéseket – a tervező időnként a békebíró szerepét is fel kell vállalja. Fontos, hogy mindkét házastárs úgy érezze – ami született, az legalább annyira az ő akaratát is tükrözi, mint amennyire a másikét.

Amit nem tudtunk megoldani ebben a stádiumban, az most nem igazán jelentős, de az évek előrehaladtával azzá válik: a feleség sehol másutt nem tudja elképzelni az életét, ettől a lakástól megválni nem akar – becsülendő ragaszkodás a nagymamától örökölt családi tulajdon iránt, amit tiszteletben kell tartani. Csakhogy ma egy gyerekszoba van, ami ugyan még egy másik babát is kiszolgál (századfordulás ház jól méretezett szobája), de amikor a még meg nem született gyermek is eléri az iskolás-kort, jó lenne  egy külön szoba. Különösen, ha az egyik lány, a másik fiú. A meglévő szobát szétosztani nem lehet, tehát úgy tűnik, hogy az egyetlen megoldás a terjeszkedés lenne – szomszédos lakást megvásárolni, ha egyáltalán, eladják.

A lakáshoz tartozik egy méretes konyha, amit a valamikori konyha és a cselédszoba összenyitásával alakítottak ki. Nagyon szép, nagy tér egy olyan családnak, amely szeret a konyhában élni.  Ám a beszélgetés során kiderült, hogy a fiatal pár nem ilyen. A kimondott szavakon túl, az a fontossági sorrend, amit maguk határoztak meg, elárulta, hogy nem ez a helyiség, ahol sok időt töltenek. Persze lehet, hogy az évek előrehaladtával, ahogy a gyerekek nőnek, megváltoznak a szokásaik, de az is lehet, hogy 8-10 év múlva célszerű lesz újragondolni a konyhát – nem kellene visszaépíteni a cselédszobát, de itt van az a tér, ami lehetőséget nyújt egy kamasz-gyerekszoba rafinált kialakítására úgy, hogy a család szokásaihoz jobban illeszkedő kompakt konyhának is helyet adjon. Tehát ez az a pont, amit egy szakember előrelátásával, ugyanazon a pénzen, hosszú távra meg lehetett volna oldani az átépítés első szakaszában, kijavítani viszont bizonyos pazarlással jár, hiszen egy konyhabútor nem két fillér, és 8-10 év alatt nem használódik el. Erre mondják, hogy „megfizetik a tanulópénzt”.