Mire való a tervező?
Jom Kipur-i kitérő…
Már bejött az engesztelés napja, a Jom Kipur. Ha vallásos lennék, akkor ma zsinagógába kellene mennem, imádkozni, hogy a jók könyvébe irattassék a nevem, hogy jó életem legyen a tíz napja kezdődött zsidó új évben. E helyett én írok, olyasmiről, ami, szerintem fontos.
Egy jó ügy érdekében teszem.
Ma bekukkantottam az index-cikk hozzászólásait megnézni, és az egyik adta a témát:
„nekem sincsenek millióim arra hogy akár téged, akár mást felkérjek, hogy csinálják meg a lakásomat és költsenek rá akármennyit. A magam erejéből igyekszem folyamatosan szebbé-jobbá tenni. Nincs mögötte sokéves tudás, és tengernyi tapasztalat? Nincs. Viszont magamnál senki nem ismer jobban engem, én tudom a legjobban mi kell nekem. Ennek ellenére, ha lenne miből, biztos megkérnélek, hogy segíts. De nincs, így magad uram, ha szolgád nincsen…”
Bár válaszoltam erre a megjegyzésre ott is, úgy gondolom, hogy a téma sokkal bővebb magyarázatot kíván. Ezért itt most kibővítem azt, és nagyon örülnék, ha az érdekeltek, építészek, tervezők és lakáshasználók alkalmat találnának arra, hogy kibeszéljék ezt a témát, mert úgy gondolom, hogy ez a hozzászólás nagyon nagy problémára hívja fel a figyelmet.
A szakmai tudás, ami a környezetünk jobbításához szükséges lenne, töredéke annak, amibe az „anyag” kerül. Az emberi test össztömegéhez viszonyítva az agyunk elég kicsi, mégsem célszerű kihagyni a buliból – a szellemiségünk emelt ki az állatvilágból, és a töretlen tudásvágy az ami előre viszi az emberiséget. Ezt Teller Ede nagyon szépen fogalmazta meg egy 1998-ban készült interjúban – nem csak a tudományra igaz.
Azok, akik a szakszerű tervezést kihagyják a munkából, azok létrehoznak egy testet, agy nélkül…
Rengeteg munkanélküli építész van, miközben az az általános nézet, hogy a tervezést meg lehet oldani amatőr módon: „magamnál senki nem ismer jobban engem, én tudom a legjobban mi kell nekem” – NEM IGAZ!
Egyfelől, az emberek csak nagyon kemény önismereti gyakorlatokkal képesek magukat megismerni, van aki ezért még pszichológushoz is jár, szóval ez egyáltalán nem magától értetődő, de arra sem igaz, hogy valaki fel tudja mérni a saját igényeit. Olyan igényeket esetleg, amelyeket ismer, meg tud fogalmazni (szavakban), de számtalan olyan igénye is lehet, amelynek ismerethiány, vagy tapasztalat hiányában nincs tudatában. Mondok egy egyszerű példát: viccelődtünk azzal, hogy nekünk nem kell mosogatógép, mert beosztjuk magunk között a családban a mosogatást. Nem mintha lett volna pénzünk mosogatógépre, de jó vicc volt, hogy nekünk nem is kell… ám akkor, amikor mégis tudtam venni egy mosogatógépet, akkor felfedeztem magam számára, hogy mennyivel könnyebb a konyhát rendbe tenni, mennyi időt takarítok meg, amit hasznosabb dologra fordíthatok. Ha korábban úgy tettem volna fel a kérdést, hogy miként csökkenthetném a háztartási munkát, amivel a maradék időmben is pénzt kereshetnék, akkor kiderült volna, hogy a mosogatógép nem luxus, hanem jó befektetés. Tehát ilyen egyszerű kérdés esetében sem mindegy, hogy tesszük fel magunknak – egy külső szemlélő rávezethet minket a jó kérdésekre, hogy jó válaszokat kapjunk.
A lakótér kialakítása ennél sokkal bonyolultabb kérdéseket is felvet, amelyekre végképp nem gondolhatunk, ha a tervezés közelében sem voltunk korábban. A tervezés nem ízlés kérdése! Volt olyan megrendelőm, akinek remek ízlése volt, öröm volt vele dolgozni, mert ösztönösen jó tárgyakat választott, amikor már oda kerültünk, de az nem segített volna újraszervezni a lakása tereit!
Az emberek többsége a tapasztalatai alapján tudja, hogy néz ki egy nappali, egy háló, egy fürdő, stb. ha sokhelyütt járt már életében, akkor sokféle ilyesmit látott, abból összeállhat neki egyfajta elképzelés, de akkor sem rendelkezik azzal a szakmai tapasztalattal, amivel egy tervező, vagyis mindig a múltból merít, nem pedig a jövőt alkotja. A tervezés lényege pedig nem a múltbeli dolgok leképezése, hanem az igényekből kiindulva létrehozni valami olyasmit, ami a jövőről szól, és lehet, hogy ilyen formában még nem is létezik.
Amikor lakásokat kezdtem tervezni a megélhetésemért, intenzíven tanulmányozni kezdtem a különböző életformákra tervezett lakások elrendezéseit. Először az emlékeimből kotortam elő apai nagyszüleim falusi portáját, amit két generáción keresztül, tapasztalati úton terveztek és építettek : paraszt – kézműves – kereskedő – nagycsalád. Két generáció egy fedél alatt, sok szoba, veranda, téli és nyári konyha, üzlet, műhely, raktár, kocsibehajtó, virágos udvar, baromfiudvar, istállók, szerszámos-műhely, kút, itató, kacsaúsztató, tyúkólak, magtár, fészer, góré, aztán a gyümölcsös és zöldséges-kert, méhes. Mire én megszülettem már minden kialakult, minden a „helyén volt”. Sosem kellett rendet csinálni, mert a rend a ház lényege volt.
Később, Pesten egy harmincas évekbeli, nagy polgári lakásban is laktam, annak a térszerkezetét is elemeztem, úgy, hogy szinte már láttam ahogy feltálalják az ebédet. Nagyanyámék hatalmas házat vittek, de nem voltak bentlakó cselédeik. A polgári lakás két bejárattal, egy hálószobával, fürdővel, nagy nappalival, ebédlővel és hallal, tulajdonképpen csak egy gyerektelen párnak volt elég, akik kényelméről viszont egy cseléd gondoskodott, a konyha és az ebédlő közötti tálalóból nyíló parányi szobában lakva, igaz, külön WC-vel.
A háború után sok nyomorult lakás épült, a régi lakások közül túl sokat szabdaltak darabokra ahhoz hogy az én nemzedékem értette volna, hogy a lakás, az életforma annál sokkal bonyolultabb összefüggésben van, mint, hogy minden funkciónak megvan a maga szűkre szabott tere: konyha, fürdő, háló, stb.
Izraelben kezdtem megérteni a lényegi összefüggéseket, éppen azért, mert teljes figyelmemmel afelé fordultam, hogy a lehető legjobbat adjam annak az embernek, aki megbízott a feladattal.
Miután rájöttem arra, hogy egy jó lakás tökéletesen tükrözi az adott lakó életformáját, amit persze a társadalmi, anyagi helyzete, kulturális igényei nagyban meghatároznak, a következő kérdés az volt, hogy milyennek kell lennie annak a térkapcsolatnak, amely az adott tulajdonos szükségleteit maximálisan kielégíti. Hogy ezt kiderítsem, nagy segítségemre volt az a pár év, amit újságíróként dolgoztam – tudtam kérdezni. Ma már világos számomra, hogy hiába tanultam meg a főiskolán a szükséges műszaki ismereteket, jó lakásokat, amelyekben kényelmesen mozognak a lakóik, csak úgy lehet tervezni, ha kellően ismerem az embert, akinek tervezek, vagy/és képes vagyok felismerni a születendő jövőt.
Ofer Brayer azt mondta, hogy akkor lehet sikeres az ember, ha valós igényeket elégít ki azzal a szolgáltatással, amit nyújtani tud, vagy képes felkelteni az emberek érdeklődését a szolgáltatás iránt. A lakástervezés a kettő kombinációja. Egyfelől nagyon jól kell ismerni a ma lehetséges igényeket, azokat a megoldásokat, amelyeket a világon kitaláltak már a különböző igényekre, de ennél nem szabad megállni – merni kell kitalálni új dolgokat, felkelteni új igényeket.
A romkocsma-eklektika másutt is feltűnt nyomokban, de amit a pesti srácok csináltak ebből, az merészen egyedivé, fogalommá tette a dolgot. Az ötlet nem bonyolult, de frappáns és párosult egy alaposan felépített logisztikával – nem félnótás borisszák találták ki, azért működik.
Egy lakásnak is alapvetően működnie kell – a tervezés lényege tehát a működőképesség, csak már nem abban a primitív értelemben, hogy a konyha arra való, hogy valaki ott csak ételt készítsen, hanem a szempont az, hogy az ember jól érezze magát miközben ételt készít. Kellemes teret alkotni úgy, hogy az minden izében működőképes az adott funkcióra – ez a lakástervezés, az én szememben.
A tervezés nagyon bonyolult lelki folyamat – nem viccelek! A munkához bele kell látni a megbízó életének legintimebb mozzanataiba, a párkapcsolatba, a gyereknevelésbe. Mint egy színész, aki bele kell bújjon a karakter bőrébe, csak itt nem egy előadás a tét, hanem az, hogy milyen lesz az illető közvetlen környezete az elkövetkezendő években, évtizedekben. A jövendő lakás pedig befolyásolhatja a párkapcsolatát a gyerekeihez való viszonyát, a gyerekei szocializációját.
Mindenki magával hurcolja annak a világnak a képét, amiben felnőtt.
Ismertem olyan, nagyon szegény sorból jött, sikeres embert, aki ormótlan nagy házat építtetett csupa rossz emlékből. Nem érezte jól magát benne, ezért hívott engem, hogy segítsek átalakítani. Miután szisztematikusan feltártuk, hogy honnan ered az a vágy, hogy minden nagy legyen, már egész könnyen eljutottunk a normális arányokhoz és a megoldáshoz.
Ha egy embernek fáj a foga, akkor fogorvoshoz megy – nem kezdi magát kezelni. A környezet-tervezés sem kevésbé fontos szakma, még ha egy rossz lakás nem is okoz fizikai fájdalmat. Ez nem pénz kérdése, hiszen a kivitelezési költséghez képest elenyészően kevés a tervezési díj, arról nem is beszélve, hogy egy jó tervező megóv attól, hogy egy csomó fölösleges cuccot megvégy. Hányszor láttam az IKEA-ban megtömött kosarakkal álló embereket? Mert olcsó?
Anyám „régimódi” nevelése szerint, mi nem vagyunk olyan gazdagok, hogy olcsó dolgokat vásároljunk!
Minőséget – mértékkel.
Egy mai fiatal, nem szakember helyében mielőtt egy forintot is bármire költenék a lakásomban, felkérnék egy tervezőt. Alaposan kiválasztanám, mint az ember a fogorvosát, nő a maga nőgyógyászát, stb. hiszen ő fog végigkísérni engem azon az úton, ami során kialakul a közvetlen környezetem. Tanácsot ad, megvéd attól, hogy fölöslegesen költekezzem, és ezen közben, magam is megtudok néhány dolgot magamról és a környezethez való korszerű viszonyról… Ha valakinek nincs pénze, akkor még inkább fontos az előre tervezés, a fizikai állapoton túl a pénz elköltésének az ütemezése is. Nagyon sokszor javasoltam azt, hogy miután megtervezzük a végleges állapotot, a megvalósítást osszuk fel részletekre úgy, hogy közben ne legyenek kidobandó átmenetek.
Elsőként azt kell megcsinálni, amit később nem is nagyon látunk, mégis az minden alapja – a beépített, vezetékes rendszerek: villany, víz, csatorna. Lehet a nagymama rozzant bútorai között lakni amíg nem telik jobbra, de akkor is a falban lévő dolgok az elsődlegesek. Ha viszont erre a „láthatatlan” rendszerre költünk a működőképesség érdekében, akkor nem mindegy, hogy azok a vezetékek milyen falakban futnak – ezen a ponton, vagyis a jövőbeni tér kialakításában kell a szakszerű segítség. Nem kell életre szóló szerződést kötni egy építésszel, ha valaki nem látja ennek az értelmét, de kérje ki a tanácsát, mielőtt újraépíti a fürdőszobát – egy vagyont költ anyagokra, miközben lehet, hogy a múlt században tervezett lakás funkcionális rendszere régen elavult, nem szolgálja a mai életformát.
Tervezővel dolgozni nem kiadás, hanem befektetés, ami megtérül abban a környezetben, amiben élsz!
Végül, nem csak az engesztelés napja miatt, térjünk vissza a zsidósághoz, amely az évezredek alatt kialakított egy életformát, amely nagyban hozzájárult az életben-maradáshoz, talán még a sikerességhez is. Mára, úgy tűnik, még a zsidók közül is sokan elfelejtették, a nagy asszimilációs igyekezetben:
Amikor szegények voltak, a régi, pesti zsidónegyedben, csak a negyeden belül költötték el a pénzüket – a szomszéd üzletben vették amire szükségük volt, és a szomszéd meg náluk rendelte meg, amire neki szüksége volt. Nem „barkácsoltak” maguk, hanem közösségben és szakszerűségben gondolkodtak. Ez vitte előre őket. Mert igy mindenki azzal foglalkozott, amihez a legjobban értett, azt jól csinálta, hatékonyan, és egymásnak adtak megélhetést. A „magam megoldom, bár nem a szakmám” nem viszi előre a világot – mindegy, hogy miről van szó.
Légy kiváló a Magad szakmájában, akkor kereshetsz rendesen, és adj munkát azoknak, akik olyasmit tudnak, amit Te nem!
Építési napló_6.rész
Elkészült az alsó aljzatbeton, erre állítjuk fel a szintmegosztó lakatos-szerkezetet. Nem mondanám galériának, mert 3.40-es belmagasságnál nem lehet „galériázni”, mégis fontosnak tartom ebben a 7.75x550x3.40-es dobozban némiképp megosztani a teret – magasságban is.
Most feltettem azt a sarkot, amit egy későbbi időpontban majd lefényképezek a fémvázzal, illetve „beburkolva” a végleges formájában is.
A pillanatnyi állapotot tanúsító kép azt mutatja, hogy a nap milyen mélységig süt be, és ez bizonyos értelemben magyarázatot ad arra, hogy miért hosszában osztottam meg funkcionálisan a teret.
A „sötét” sáv lesz a hálóhely, garderobe és a fürdőszoba helye, míg az ablakokhoz közeli sávban a konyha-étkező-nappali. A dolgozó-sarok, mintegy parancsnoki hídként emelkedik fel, 126 cm-re a padlótól, a garderobe felett .
A téralkotás leglényegesebb része az arányok megválasztása. Ezzel „játszom” a legtöbbet, hiszen minden tér hasznos is kell legyen, miközben a sorolás egyfajta összhangot kell alkosson.
Esetükben a 7 méter 75 cm-es hosszból 2.40-et a fürdőszoba, 2.50-et a dolgozó (alatta garderobe), 2.75-öt a háló foglal el. Ajtó csak a fürdőszobán van, amely szellőzése a légudvarra történik.
Ugyanakkor, a tér mélységét sem egyetlen vonallal választom el, hanem ott, ahol a konyha van, a használaton kívüli kémény miatt csupán 2.40 a tér szélessége, a dolgozó magasságában, az étkező szakaszon már 3 méter, és ez a szélessége a nappali leülő-részének is.
A lakatos-szerkezet nem csak a dolgozó miatt szükséges, hanem azért, hogy a fürdő és a hálószoba felett se legyen egyenletesen 3.40 a belmagasság.
A fürdő wc-feletti részén igen, mivel itt lesz az a bukó-ablak, ami gondoskodik a szellőzésről a légudvar felé, de ahol a mosdó-kád, zuhanyzó van, elegendő a 2.05-ös belmagasság. Annál is inkább, mert az alapterület nem túl kicsi, majdnem 2.50×2.40-es. Ennél a fürdőszobánál azt vettem alapul, hogy akár mozgásában korlátozott ember, ápolóval együtt kényelmesen elférjen. Ezért nincs ugyan semmi túlméretezve, de miután egyetlen térben van kád és kényelmes zuhanyozó, valamint wc és széles rakodó-felületű mosdó – a közrezárt tér tágas.
Ahol a fürdőszoba a garderobe-al találkozik, ott a fürdő felől megközelítve van a háztartási helyiség, vagyis a mosógép, a szennyesruhatartó, a felmosó-mágáv, stb. Mivel ez a dolgozóra vezető lépcső oldala, a lépcső alatti teret igyekszem majd hasznosítani. A dolgozó padlószintje alatt van a garderobe. A tűzfal melletti sávon egy 45 cm-es magasítással, amire le is lehet ülni (mint a falusi házak előtti padra), de onnan egy újabb 45 cm-es fellépéssel a „kakasülőre” lehet felkapaszkodni. Hogy mégse legyen olyan unalmasan egysíkú, itt is ráteszek a kakasülőre egy dobozt – alatta a hálófülkében az ágy, amolyan fordított baldachin alatt.
A sorozat ITT kezdődött.
A következő pedig itt olvasható…
Gépészeti rendszerek a lakásban
Hová tűntek a csövek, a boyler, a fűtés?
– kérdezte az egyik hozzászóló az indexen. Ezért, most a lakások gépészeti részéről írok egy kicsit részletesebben.
Ahová beteszem a lábam, ott nem csak a falak omlanak le, hanem a gázcsövek is eltűnnek, mert kiirtom a lakásból a gázt. Ezt nyugodtan lehet az én mániámnak betudni, bár nem abból fakad, hogy bizonyos időkben a zsidókat elgázosították…
Nekem is volt gáztűzhelyem kezdetben, gázkonvektorral fűtöttük az első lakásunkat, Budapesten, gázboylerral melegítettünk vizet és padlóra állított WC-csésze volt a fürdőszobában. Csakhogy azóta eltelt csaknem 40 év, és a technika fejlődött, a lakás gépészeti berendezéseiben kiváltképp.
A gázkonvektoros fűtés az egyik legrosszabb hatásfokú, olyan mint egy vaskályha, ami 60%-ban a külső levegőt fűti. Olcsó? Talán igen, de saját tapasztalatomból tudom, hogy míg a konvektor közvetlen közelében meleg van, a szoba távolabbi részén már nem annyira, és a meleg levegő szépen felszáll – a plafon alatt gyűlik össze, már ami nem megy ki a falnyíláson az égéstermékekkel együtt. Egy 4,5 méter belmagasságú térben, a levegő fűtése azt eredményezi, hogy lent még mindig hideg van, amikor a galérián már bugyira kell vetkőzni a hőségtől.Vagyis a használati értéke is alacsony.
Ezért egy ilyen belmagasságú térben egyértelműen a padlófűtés jöhet szóba, mint hatékony fűtési módszer. Lehet ezt gázról üzemeltetett vízcirkulációval is megoldani, de a padlóburkolat alatti vízkeringetés azt a veszélyt hordozza magában, hogy a csövekben lerakódik a vízkő, és bármi más meghibásodás esetén durva bontás szükséges. Ha viszont elektromos fűtőszálakkal dolgozunk, akkor a szükséges padlóvastagság is csökken, és csak a betonozáskor kell vigyázni, hogy ne szakadjon meg az elektromos kapcsolat, utána évtizedekig nincs vele probléma. Akkor kapcsolom be egy mozdulattal, amikor szükségem van rá, az egyéni igényeimhez alkalmazkodóan szabályozható a hőfok, a napszak, amikor intenzívebben van szükségem a fűtésre, és amikor nem vagyok otthon, akkor kisebb hőfokon üzemel. Vagyis a használati értéke igen magas. Drága? Ahogy vesszük. Ha a szomszédaim gáz és villanyszámláját összeadom, akkor nem feltétlenül, ha pedig a kényelmi faktort is figyelembe veszem, akkor biztos, hogy nem.Az elektromos energia, a technológia jelenlegi állása szerint a legflexibilisebb forrás, és arra az időre is alkalmas rendszer, amikor a házakra komplett nap és szélerőműveket szerelnek az eszközeikkel jól gazdálkodó közösségek. A mi házunk tetején ragyogó napelemes rendszert lehetne üzemeltetni, helyben megtermelni az energiaforrás jelentős részét.
Az elektromos konyhai eszközök a legjobban szabályozhatók, leginkább szolgálják azt az elvet, hogy minél kisebb fáradtsággal minél tisztábban tartani az otthonunkat, minél könnyebben végezni a háztartási munkákat, és ezzel több időt nyerni értelmes dolgokra, mint a családtagokkal való együttlét, tanulás, esetleg otthoni, pénzkereső munka. Az elektromos készülékek jól szabályozhatók, az elektronikusan, akár távvezérelt, „okos ház” alkotó elemei.
Tehát elég sok racionális érvet tudok felsorakoztatni azelőtt, hogy azt mondanám: mellesleg, a lakásban rohangáló gázcsövek és kiküszöbölhetők.
A távfűtést sem azért nem szeretem, mert csöveket kell kerülgetni a lakásbelsőben, hanem azért, mert nem az egyéni igényeknek megfelelően működik, ezért az esetek többségében pazarló, miközben a személyes igényeket sem fedi le. Sosem felejtem azt, hogy egész gyerekkoromban nyitott ablaknál aludtam, a legvadabb teleken is, miközben a távfűtés ontotta a meleget, ugyanakkor, szegény, idős mamám, sokszor fázik, amikor még nincs fűtésszezon, ám az időjárás nem a távfűtés menetrendje szerint alakul.
Miután elvetettük az összes gázos-vizes fűtést, már radiátorokra sincs igazán szükségünk, bár abból azért van a lakásban, mégpedig a fürdőszobai törölköző-szárítók, amelyek szintén az elektromos rendszerre vannak kapcsolva, tehát bármikor bekapcsolhatók, ha valakinek a komfortérzete ezt megkívánja.
Nem állítom, hogy mindig és mindenütt ezek a lakóház gépészeti rendszerének a kritériumai, mert nagy kedvem lenne egy földhő-alapú rendszert is kipróbálni, de amennyire ismerem ezeket a rendszereket, azokat meglévő társasházak lakásaiban igen nehezen tudnám telepíteni.
Mint ahogy a különböző szürkevíz-visszaforgatókat is, pedig nagyon szeretném itt is megvalósítani azt, hogy a WC-t ne ivóvízzel öblítsük. A hatóság helyében, új lakóépületeket csakis a legkorszerűbb gépészeti rendszerek szerint engedélyeznék építeni, akkor ezek a megoldások sokkal olcsóbbakká is válnának a növekvő kereslet okán. Nekem, aki kisebb egységeket, lakásokat újítok fel, marad az, hogy a lakáson belül igyekszem korszerűbb megoldásokat alkalmazni – és itt jön be a rejtett víztartályos, függesztett WC, ami nem csupán esztétikusabb megoldás, hanem mellette könnyebb a padlót is takarítani.
Növények a lakásban – vagy nem
Növények nélkül kicsit hideg…
Folytatom az Index-cikk kapcsán érkezett hozzászólásokban felmerült témákat: most arról, hogy mi van a szobanövényekkel?
Nálam, többnyire nincsenek, mert a szobanövényekkel valahogy úgy vagyok, mint a lakásban tartott kutyákkal-macskákkal – minek kiragadni őket a természetből és egy lakásba nyomorítani szegényeket? Persze, lehet ezzel a nézettel vitatkozni, de én vállalom. Az előfordul, hogy veszek valamilyen cserepes virágot, de egy idő múlva „kiengedem” a szabadba…
Az állatkerteket ki nem állhatom, soha, semmilyen élvezetet nem találtam abban, hogy megbámuljak rabul tartott lényeket. Számomra a lakásban tartott kutyák és macskák is hasonlóan élnek – az emberi önzés szenvedő alanyai. Nekem senki ne mondja, hogy a kutya kanapéra született, és minden vágya, hogy körülugrálja a gazdáját. Sok kutyás ismerősöm, barátom van, most bizonyára sokat elveszítek közülük ha őszintén megmondom, hogy én fel nem fogom az otthoni állattartás örömét. Mondjuk, az én higiéniai követelményeim sem tennék lehetővé, hogy egy fedél alatt éljek egy akármilyen szobatiszta macskával, vagy hasonlóval.
Atyai nagyszüleim falun éltek, hatalmas házban, hatalmas kerttel. Imádtam a kertet – nyáron, rendszerint a teljes szünidőt ott töltöttem, a meggyfával kezdtem és az őszibarackkal fejeztem be – fára mászásban sem voltam lusta, de az egész kert maga volt a felfedezésre váró csoda, minden évben, újra és újra. Tehenek, tyúkok, kacsák, pulykák és libák laktak a második udvarból nyíló lakrészeikben: az istállóban, a tyúkólban és így tovább. (Az első udvar volt a virágos kert.) Volt kutyánk, macskánk – az udvaron. A kutya soha be nem tette a lábát még a verandára sem, a macska minden héten egyszer fél napra bebocsátást nyert, hogy megtalálja azt a pofátlan egeret, ami, ha véletlenül betévedt a kamrába. Mire a nagyszüleim nyugovóra tértek a macska elegánsan kisétált az ajtón…
Tel-Avivban 10 éven át építettem a társasház kertjét, ami a lakásomat körülvette, és nagyobb fájdalom volt ettől a kerttől megválni, mint a lakásomtól.
Kutatok az emlékezetemben, hogy hol láttam igazán szép szobanövény-kompozíciót, amit helyénvalónak éreztem és a növényeket sem sajnáltam azért, mert senyvednek – lakásban ilyenre nem emlékszem. Balkonon, függőfolyosón, az angol sorházak zsebkendőnyi kertjében, vagy akár tetőkertben már megcsodáltam az oda illő növényeket, de még a szállodák elegáns lobbijaiban sem sokra értékelem a zöld foltokat a sarokban. Az arborétum kicsit más, üvegházakban imádok botorkálni, mint ahogy az üzletek közül is a kedvencem a virágbolt – néha csak bekukkantok, hogy beszippantsam az ottani levegőt. Ugyanezt lakásban elképzelhetetlennek tartom.
Vágott virágot veszek. Nagymamám anno minden pénteken szép margaréta csokrot tett az asztal közepére, amit a saját kertjéből szedett le. Virág a vázában az élet mulandóságára figyelmeztet, arra, hogy milyen szépek lehetünk fiatalon, aztán milyen könyörtelenül megöregszünk és elmúlik felettünk az élet. Szeretem, ha ajándékba virágot hoz valaki. Jobban örülök neki, mint bármi másnak.
A szobanövények általában nem pipacsok és petúniák, amelyek a helyi időjárási viszonyok között boldogan élnek a szabadban. Olyan növények, amelyek másutt sokkal jobban érzik magukat. Nemrég kaptam valakitől egy leandert. Teljesen elérzékenyültem, mert a tel-avivi kertemre emlékeztetett – a szomszédtól elválasztó széle csupa leander, de a következő pillanatban már sajnáltam a cserépbe nyomorított növényt, ráadásul, fogalmam sincs, hogy hová teszem télre, mert, hogy a pincébe nem száműzöm, az biztos.
A növények esetében is van egy tisztasági problémám. Igaz, a növények legalább nem büdösek, mint az állatok, de a föld, az öntözés, a lehulló levelek, illetve a levelekre rakodó por olyan valami, ami nem teszi lehetővé a lakás tisztaságának azt a fokát, amit a magam számára szükségesnek érzek. Ez nyilván egyéni érzékenység, de amint azt korábban már sokszor leírtam – a lakás az egyéni követelményeknek kell eleget tegyen, sosem valami általános emberinek, ami valójában nincs is.
A kemény vonalak „lágyítására” egy lakáson belül inkább textíliát használok, bár azt is mértékkel: függönyt nem, legalábbis nem az ablak előtt, de párnákat, plédeket, szőnyegeket, kárpitozott bútorokat szívesen.
Végezetül: amikor valaki másnak tervezek lakást, akkor a megrendelő izlésvilágának, szokásainak megfelelően teszem azt – ha kell betervezem a kutyapléd helyét és a macskawc-t, a virágállványt és az akváriumot – a lakásban lakó minden igénye jogos. Nem érdekes, hogy nekem tetszik vagy sem. Legfeljebb nem fotózom le a végén. A tervezői szolgáltatás nem arról szól, hogy nekem tetszik a végeredmény vagy sem – a megrendelő legyen elégedett és boldog abban a lakásban, amit neki terveztem.
Lakást, pénz nélkül…
„Pénzből nagyon sok mindent meg lehet ám oldani…”
Tegnap megjelent az „Egy nap a városban” indexes blogon a kétgenerációs lakásról egy cikk. A hozzászólásokból rengeteg ötletet merítettem arra vonatkozólag, hogy miről kellene írni. Elsőként, a sajnálatosan legjellemzőbb magyar tulajdonságból, az irigységből fakadó mondatot választottam mottóul, és a téma, hogy a lakásátalakítás minősége a pénztől függ? – valóban? És, miként lehet előteremteni a magunk számára kényelmes lakás anyagi feltételeit…
Megsúgom: munkával! Sok, értelmesen végzett munkával.
Tegyük fel, hogy most 16 éves vagyok, a szüleimmel élek szoros összezártságban, és nagyon szeretnék mielőbb saját lakásba költözni. Nem tévedés: a tervszerű, tudatos életet korán kell kezdeni! Nem azért mondom, mert engem így neveltek, hanem mert pont az ellenkezőleg – a szüleim egyetlen gyerekeként igyekeztek a széltől is óvni, ezért rengeteget késtem az önállóságban, annak ellenére, hogy már 14 éves koromban balettos statisztaként pénzt kerestem. Ezzel szemben az izraeli nevelési technika, az agyonszeretgetés és a meglehetős szabadság mellett, hogy az élet valós problémáira is felkészítik a gyerekeket. Minden sikeres ember, akinek az életrajzát olvastam, kora ifjúságától tudatosan készült a felnőtt életére – ezt nem lehet elég korán kezdeni. Tehát 16 éves vagyok, semmi pénzem, és reményem sincs, hogy a szüleimtől támogatást kapok egy önálló lakásra. Budapesten rengeteg idős ember él, lepusztult lakásokban, gyatra anyagi körülmények között, elhagyatottan. Még az is lehet, hogy abban a házban, amiben lakom, van ilyen szomszéd.
Első feladat tehát, megismerni a szomszédokat, köszönni nekik, néha beszélgetni velük. Meglepő, de már ettől, nagyon sok ember jobban érzi magát a bőrében, kitágul a látóköre, észreveszi, hogy nem ő a világ közepe…
Második lépés meglátni, hogy ki az, akire egyetlen rokona se néz rá, akivel jót tehetnénk azzal, hogy odafigyelünk rá. Számunkra is kiderülhet az, hogy mennyi mindent tanulhatunk az idős emberektől, és milyen boldogságot jelent adni másnak…
Ha találtunk olyan idős embert, akivel ilyen módon közeli kapcsolatba kerülünk, akkor szépen el kell mondani azt, hogy a tanulás mellett milyen munkát végzünk (a napi egy óra munka a kibuci nevelés része – mindig lehet olyan, a gyerek korának megfelelő munkát szerezni, amivel azt a tudatot erősítjük, hogy képesek vagyunk a magunk lábán megállni, sosem vagyunk kiszolgáltatott helyzetben – ez az öntudatos honpolgár alaptulajdonsága), és miként szeretnénk megalapozni a jövőnket azzal, hogy saját erőből otthont teremtünk magunknak. Nyíltan, őszintén meg kell mondani, hogy olyan kölcsönösen előnyös üzletet ajánlunk, ami az idős embernek és nekünk is jó, mivel az elvárásaink különbözőek: az idős ember anyagi és személyes biztonságot keres, szeretné hátralévő életét nyugalomban, és viszonylagos jólétben leélni, sőt, minden bizonnyal, boldogan átadná azt a tapasztalatot is, amit élete során megszerzett. A kamasz gyereknek bőven van ideje arra, hogy az idős ember magányát oldja napi fél órás odafigyeléssel. Később, ha már pénzt keres, anyagilag is segítségére lehet az idős embernek. Nem kell nagy dolgokra gondolni, mert lehet, hogy a legnagyobb segítség az, hogy az ember megfőz pár napra való ételt, megveszi a szükséges gyógyszereket, esetleg kifesti a lekoszolódott helyiségeket, stb. Napi fél óra, nem több! A barátainkkal való locsogásból ennyit lecsípni nem nagy dolog, ám kialakíthatunk egy olyan őszinte megbecsülésen alapuló emberi kapcsolatot, aminek egy bizonyos pontján már felvethetjük az eltartási szerződést, amely révén az idős ember lakása idővel a sajátunk lehet. A dolog lényege az őszinteség, nem pedig a sunyi nyerészkedési vágy. Tisztességes munkával jutunk hozzá egy lakáshoz, ha más lehetőségünk nincs.
Persze, időközben a munkánkat is alakíthatjuk úgy, hogy azzal megkeressük a lakásra valót. Egy dolog azonban mindig meg kell maradjon a vezérlő elv: csak olyan munkát végezzünk, amiben felfedezzük az örömforrást. Mert csak azzal a munkával tudunk majd rendes pénzt keresni. Lehet pincérkedni, de csak akkor éri meg, ha mosollyal az arcunkon tesszük, lehet takarítani, vagy füvet nyírni is, ha az elvégzett munka utáni megelégedettség érzéssel tesszük. A fene nagy magyar pesszimizmust, a cselekvőképtelen nyafogást ki lehet nevelni magunkból akkor is, ha szüleink példája mást mutat. Aki a tanulást és a munkát jó arányban tudja vegyíteni, és közben magára is állandóan figyel, az mindig megtalálja a különböző lehetőségeket arra, hogy tovább lépjen, egyre jobban fizető munkákat szerezzen, egyre fejlessze a saját tudását és egyéniségét is.
Lehet, hogy mire idős szomszédunk elköltözik az örök vadászmezőkre, már régen családos emberek vagyunk, saját otthont is teremtettünk, de közben sosem feledkeztünk meg arról az emberről, akivel 16 évesen megállapodtunk. A napi fél óra törődés egy másik emberrel akkor is megtérül, ha húsz év telik el a szomszéd haláláig, mert közben jobb emberré váltunk, megtanultunk tervszerűen élni, és ezt a tudást átadhatjuk a gyerekeinknek. Lehet, hogy a mi lakásproblémánkat nem a szomszéd halála oldja meg – jobb, ha nem arra spekulálunk -, de akkor is elmondhatjuk a gyermekeinknek, hogy azért került a családhoz egy újabb lakás, amiben esetleg ők kezdik majd önálló életüket, mert mi szorgalmasan dolgoztunk és emberségesen éltünk…
Hogy a pénzt miként célszerű felhasználni egy jó lakás kialakítására – lényegében erről szól a sorozat. Amikor egy konyhát elemeztem, miként alakítanám át, akkor ugyanabból a pénzből, amit a konyhabútorba fektetnek, egy megfontolt döntéssel sokkal jobbat lehet kihozni – nem a ráfordított pénz, hanem a gondolat a többlet. Ugyanígy, amikor a szomszédom zajos hálószobája volt a téma, az eredményt nem az elköltött pénz csekélysége, hanem az át nem gondolt tervezés okozta! Erről a problematikáról a sorozatnak ez a része részletesen is szól…
Építési napló_5.rész
Betonozunk.
Végre betonozunk. Butaság volt részemről a nyár derekán kezdeni az építkezést, mert sokkal lassabb ütemben haladunk, mint januárban tettük. A kőműves, akivel korábban dolgoztam, a feje búbjáig tele van munkával. Az építkezés állt, mert más kőműveseket kezdtem keresni. Ráadásul olyan valaki kellett, aki nem a ház személyliftjét használja az anyagok felcuccolására. Több embert is meginterjúvoltam, és többektől kértem árajánlatot.
A döntésnél a német pályázati elbírási rendszert alkalmaztam – a legolcsóbbat félretettem, a többit pedig minden részletében megvizsgáltam, mielőtt eldöntöttem, ki lesz az, akinek a munkát odaadom. A döntésben az ár csak egy tényező volt, és nem a perdöntő. Figyeltem, hogy az, aki megnézte a terepet milyen pontosan érkezett a megbeszélt találkozóra, mennyire volt felkészült a kérdéseket illetően, mennyire volt kreatív a problémák megoldását tekintve. Az árajánlatokban különbséget tettem azok között, akik a munkafázisokat ugyan részletezték, de az árat összesítették – világos, áttekinthető képet adtak arról, hogy mi mennyibe kerül, és azok között, akik megadtak ugyan egy végösszeget, de hozzátettek olyan szolgáltatást, például szállítást, amit nem áraztak, ezzel bizonytalanságban hagytak afelől, hogy mibe is kerül nekem a teljes munka.
Az építőiparban megbízni valakit egy munkával, akinek a teljesítményét, a munkamorálját még nem ismerjük – elég nagy lutri. Bármilyen furcsa, de ilyenkor a legbiztosabb iránytű az ember megérzése, nem pedig a fényképeken mutogatott referenciák. Az építőiparban eltöltött három évtized rengeteg tapasztalattal gazdagított, és tudom, hogy nincs biztos tipp. Az is előfordulhat, hogy az, akiben a legjobban megbízom, egy idő után átver, vagy legalábbis megpróbál átverni az árakban, mert kihasználja a belé fektetett bizalmat, és azt, hogy a rendesen fizetek. Ha ezt észreveszem – és előbb-utóbb észreveszem, akkor a legritkábban borítom ki a bilit egy hatalmas veszekedéssel. A rosszul elvégzett munkát nem tűröm, ha javítható, akkor az illetőnek ki kell javítania, ha nem képes rá, akkor levonom az utolsó kifizetésből. Viszont, ha a munkát jól megcsinálta, de régi munkakapcsolatunkat arra használja ki, hogy érdemtelenül emeli az árat, akkor legközelebb nem ő lesz az, akinél megrendelem a munkát.
A sorozat ITT kezdődött.
A következő pedig itt olvasható…
Építési napló_4. rész
Miután visszabontottuk a lakást a feltöltésig, az új aljzatbeton előtt el kellett helyezni a csöveket. Egyfelől a villanyvezetékek üres csöveit, másrészt a víz-, és csatornacsöveket. A strangok elképesztően rossz állapotban voltak, az eternit lefolyó repedésein csorgott a szennyvíz, ami persze akkor vált láthatóvá, amikor kibontottuk: megszabadítottuk a rabicfaltól és a csempétől.
A házi legenda szerint az ezredfordulón volt valami probléma a lefolyóval, és azért, hogy az idős tulajdonos (akinek az örökösétől vettem meg most a lakást) fürdőszobáját ne verjék szét, a lefolyóproblémát az alatta lévő lakás konyháján keresztül oldották meg. A szennyvízlevezető csövet pedig egy gipszkarton-bővítménnyel takarták el, úgy ahogy. A szerencsétlen, második emeleti lakó a konyhájában hallotta, ha felette lehúzták a wc-t… Amikor megvettem a lakást, megígértem az alattam lévő lakónak, hogy ezt az ügyet rendbe tesszük – nem csak a lakásomon keresztülmenő strangot cseréljük ki, hanem azt a „kinövést” is.
Csakhogy a feltárás után derült ki, hogy a probléma sokkal bonyolultabb ennél: ahogy a korábbiakban már leírtam, ezt a házat több ütemben építették, bővítették. Az 1880-as években épült bérpalota a második emeletig tartott, a harmadik és a negyedik emeletet csak 1914-ben húzták rá, amikor az eredeti lefolyó vonalát némiképp módosították. Ez még nem lett volna baj, ha az 1970-es években nem pont erre a részre építették volna azt a gyűjtőkéményt, amibe a fürdőszobák gáz-boylereit kötötték. Amikor az ezredfordulón az eternit cső ezen a kritikus szakaszon „eleresztett”, a csőcserét már nem lehetett a kéményen keresztül megoldani, ráadásul egy födémgerendát is meg kellett kerülni – ebből adódott az a fura megoldás, hogy a harmadik szint alatt, a födémgerendát és a kéményt megkerülve kötötték be a csatornát, már a második emeleti lakás légterében . Mellesleg, a totál rozsdás vízfőnyomócső is itt kanyargott össze-vissza.
Az előző lakás felújításakor a strang-problémát bejelentettem a közös képviselőnek és a biztosítónak is, mert ennek megoldása nem a lakástulajdonos feladata, hanem a közös képviseleté. A közös képviselő ragaszkodott az ő szerelőjéhez, ami nem is lett volna baj, ha olyan munkát végez, ami számomra is elfogadható minőségű, de nem volt az. Az én szerelőm rakta rendbe a másik munkáját, hogy aztán nyugodt lelkiismerettel körbe lehessen építeni.
Most eleve bekalkuláltam, hogy a strangcserét én finanszírozom, az alsó szomszéd felső szakaszának rendbetételével együtt. A házi legenda alapján azt gondoltam, hogy ez nem lesz gond, hiszen csak folytatjuk az egyenes csövet, ami a negyedik emeletről jön. Amikor kiderült, hogy mi a valódi helyzet, akkor nem tehettünk mást, mint kicseréltük az egyébként borzalmasan amatőr módon odakanyarított csövet, ezzel megszüntettük ezen a szakaszon a szennyvízszivárgást is, ami a korábbi, slendrián munkából fakadt, kicseréltük a rozsdás vízvezetéket, majd hangszigetelővel alaposan kitömködve a réseket, visszazártuk a gipszkartont. A födémben lévő hatalmas lyukat felülről a dupla rétegű betonozással megszüntetjük, de az is nyilvánvaló, hogy a negyedik emeleten lévő eternitcső és a másodikon keresztülhaladó rozsdás vízvezeték időzített bomba, csak azt nem tudjuk, hogy mikor fog robbanni, vagyis mikor mennek szét ezek az elhasználódott csövek.
Ha jól működik egy közös képviselet, akkor minden egyes lakásfelújítást, mint alkalmat megragad arra, hogy ezeket a közös vezetékszakaszokat felújítsa, az egy strangon lévő lakások tulajdonosait is arra ösztökéli, hogy a lakásfelújítás ne álljon meg a privát terület határán. Ugyanis a mi esetünkben, mind a felettem, mind az alattam lévő lakást felújították pár évvel ezelőtt, ám a régi strangokat otthagyták. Ha az alattam lévő lakásban szétmegy a vezeték, akkor legfeljebb nem lesz egy darabig víz nálam, ám ha a felettem lévő lakás eternitcsöve fárad el véglegesen, akkor elöntheti a szennyvíz az én lakásomat.
Utóirat: 2014. áprilisában kezdtük el a kartonozást… és amikor a kartonosok a strang felső szakaszához közel építették a szerkezetet, kiderült, hogy bizony „izzad” a lefolyó… a felső szomszéd fürdőszobáját szét nem vertük, de kétségtelen tény, hogy meg kellett bontani, amivel nem csupán kellemetlenséget okoztunk, hanem azt is, hogy az eredeti csempét nem tudtuk pótolni, csak valami hasonlóval… viszont kiderült, hogy csak egy 50 cm-es szakaszt hagytak benne a födémtestben, amikor ők újították fel a fürdőszobájukat – vagyis, meg lehetett volna oldani a problémát korábban, ha van olyan felelős közös képviselet, amely ilyen „apróságokkal” is törődik.
A sorozat ITT kezdődött.
A következő pedig itt olvasható…
Tervezzük meg az életünket!
Az egyik szomszédom azzal lepett meg, hogy el akarja adni nemrég felújított, nagy lakását, mert nem tudnak aludni éjszaka az utca zajától… Döbbenten néztem rá, hiszen ugyanabban az épületben én édesdeden alszom a ház halotti csendjében… Ja, hogy a hálószoba az utcára néz…
Hiba, amit ismerve a lakás eredeti alaprajzát, simán meg lehetett volna oldani, ha a felújítás előtt végiggondolják, hogy a mai adottságokhoz és igényekhez miként kellene újrafunkcionálni a tereket.
Az udvari szárnyra két hatalmas ablakuk van a harmadik emeleten, a cselédszoba és konyha volt ott, amiből csinos lakókonyhát alakítottak ki, követve a XIX. századi funkcionális elosztást, ahelyett, hogy a konyhát átvitték volna az utcai fronton lévő nappali terébe, és egy fantasztikus, keleti fekvésű hálószobát alakítottak volna ki maguknak a csendes belső udvarra.
Csak egy nagyon gyors vázlaton, amit kb. egy óra alatt csináltam, mutatom be, hogy mit lehetett volna kihozni belőle, ha az építés előtt végiggondolják, hogy milyen térkapcsolat célszerű a mai helyzetben… Ezen, nyilván lehet még rengeteget finomítani, egy igazán jól elkészített tervvel sok a vesződség, de már ennyire rövid idő alatt is kiderül, hogy mi az alapvető különbség a XIX. századi elvárások és a maiak között. A ház viszont, bármilyen régen is építették, képes alkalmazkodni a megváltozott életformához, ha megfontoltan látunk hozzá az átalakításnak.
A felújítás, nyilván, nem kevés pénzbe került, csak a gondolat maradt ki belőle, ami a legszélsőségesebb esetben is, maximum az építési költség 12 %-a, de akkor az egész folyamattal járó lebonyolítási munkát is leveszik a megrendelő válláról.
Most viszont, a felújított lakás, hiába költöttek a beépített anyagokra egy csomó pénzt, mégsem jó, az eladással, egy másik lakásba való költözéssel járó procedúra pedig még több energiát és pénzt fog felemészteni. Nem arról van szó, hogy csak ennek a családnak nem jó ez a lakás, és lehet találni olyat, akinek viszont megfelel, mert a XIX. század óta a városi környezet is megváltozott, nem csak az emberek életformája. Vagyis az utcai zaj ma már elérheti azt a kellemetlenségi szintet, ami lehetetlenné teszi, hogy hálószobákat tervezzünk arra a frontra. A rögtönzött vázlattal talán nem oldjuk meg egy kisgyerekes család problémáját, de a lakás ebben az elrendezésben alkalmas lehet egy gyerektelen, ámde otthon dolgozó személy, vagy pár számára, így legalább a váltás lehet sikeres.
Ha egy országban az értelmiségiek sem gondolnak arra, hogy a lakásuk felújításuk előtt tervezővel konzultáljanak, akkor ott baj van. Mondhatni, hogy a lakások funkcionális beosztása egy társadalmi helyzet tükre. Magyarországon vannak nagyon igényesen megtervezett, nagyon jó lakások is, természetesen, de most arról a hatalmas masszáról van szó, ami a lakásállomány zömét adja, amely oda-vissza befolyásolja az emberek közérzetét.
Egy kialvatlan éjszaka után az ember morcos az élettársával, a gyerekével, a szomszédjával, a munkatársaival, a buszon közlekedőkkel vagy a járdán haladókkal szemben is. A saját életét és a környezetét is mérgezi az ember kényelmetlen lakása, csökkenti a hatékonyságát a munkában, kisebb az esély a sikerre.
A megfelelő lakáskörülmények megteremtése elemi, gazdasági-társadalmi érdek. Tehát nem arról van szó, amit az építészek oly gyakran emlegetnek, hogy nincs vizuális kultúra, hanem a társadalmi elvárások ezen szintje hátráltat mindent, nem csak az életminőséget.
Az építészeti, szociológiai ismeretekkel nem rendelkező emberek elképzelései a lakásról azokból a tapasztalatokból táplálkoznak, amelyeket addigi életük során láttak. Ha csak a szülei lakását látta valaki, ha csak olyan lakást ismer, ahol a konyha a lakás egyik végén, a szobák a másikon vannak, akkor önmagától aligha fog rájönni, hogy neki mi lenne jó, amikor felújításba fog.
Az építészek, miután maguk is alaposan megfontolják, hogy mi mindent kellene másként tervezni, mint a múlt században, intenzív kampányba kellene fogniuk, hogy már az általános iskolákban tanulja meg minden gyerek, hogy a ház nem csupán egy sátortetős, kéményes, két-ablakos doboz lehet.
(2015 – nem vártam arra, hogy az építész-társadalom tegyen már valamit, az egy nap a városban bloggal közös szervezésben elindítottuk a workshopokat, amelyeknek pontosan az a célja, amit fentebb kifejtettem: tudatosan formáljuk a környezetünket)
Az én váram_11
Részletek – konyha
– A beszerelésnél nem voltam elég résen, így a bal oldali fióksor túl közel került a falhoz, néha idegesítően közel, majdhogynem súrlódik – azóta nagyon figyelek arra, hogy a szélső szekrények és a fal között legyen egy „záróelem”, ami kellő távolságot tart.
A probléma az ilyen szűkre szabott helyekkel, hogy már a kivitelezés kezdetén, amikor még aljzatbeton sincs, nagyon pontosan kell dolgozni, amit a kőművesek nehezen viselnek – ők centiméterben mérik a hibahatárukat, az asztalosok pedig milliméterben. Ez majdhogynem kibékíthetetlen ellentét…
Az építkezés irányítójának nagyon észnél kell lenni, és kőkemény szívvel visszabontatni azt, ami nem pontos. A kezdeti pontatlanság végzetes eredményekhez juttathatja az embert, ha ezzel nincs tisztában.
– A magam használatára nagyon jó a tölgyfa-pult, mert én, úgymond vigyázok rá, vagyis rendszeres időközökben kezelem a fát.
De macerás, és ahol vízzel dolgozunk, bizony jobb a kő munkapult – az izraeli háztartásokban erről senki nem mond le, mert szuper-praktikus. A következő konyhám munkapultja tehát kő lesz, kerül amibe kerül… vagy mégsem? 🙂
– Az IKEA mágneses fűszeres dobozai jópofák, de nem praktikusak. Már megvettem a rozsdamentes acél polcokat a páraelszívó két oldalára, a következő építkezéssel egy időben felszereltetem őket.
A fűszereket olyan üveg-edénykékben célszerű tárolni, amelyekbe a megvásárolt mennyiséget bele tudom önteni. Ezekbe a mágneses pogácsákba csak egy zacskó töredékét, ezért nem célszerű a használatuk.
– Ennél a konyhánál jöttem rá, hogy a mosogatógépek miatt a lábazat ideális magassága 16 cm, és a mélységük 12 cm. Így nagyszerűen lehajtható a mosogatógép ajtaja, és a robusztus bútor szinte lebeg ilyen lábazaton.
A kétgenerációs lakás konyháiban a lábazatot burkoltuk – az az igazán praktikus megoldás. Az én váramban csupán lefestettem a lábazatot – nem az igazi.
Ami nem zavar, pedig szokatlan:
– A hűtőszekrény és a mikro kissé „kilóg a térből” – vagyis, a lépcső alatt, egy szekrényajtó mögött húzódik. Ezért mindannyiszor, amikor ki-vagy beteszek valamit a hűtőbe vagy a mikróba, két lépéssel többet kell megtennem. Nem zavar. Viszont jó, hogy a hűtő tere közelebb van a szemmagassághoz. A lakás a belvárosban van, nem vásárolom halálra magamat – fizessen villanyszámlát a szupermarket -, ez a hűtő nekem bőven elég.
– Nincs sütőm, csak mikro. Süteményeket utoljára a gyerekeimnek sütöttem, de sosem jeleskedtem ebben, különösebben. Ezt a problémát meg lehet oldani valamilyen mobil infrasütővel, de egyelőre nem hiányzik.
Amit imádok:
– Egyáltalán, szeretek ebben a konyhában főzni!
Szeretem a mosogatógépet, hogy pillanatok alatt rendet tudok tenni.
Szeretem a fiókokat, hogy mindennek megvan a maga helye, de nincs túl sok szekrény, ami újabb és újabb vásárlásra sarkallna. Ellenkezőleg, időről időre „megszabadulok a feleslegektől”. Legutóbb a kétgenerációs lakásba vittem át minden olyan konyhai használati tárgyat amit feleslegesnek találtam, ott pedig hasznosítani tudják.
– Szeretem a jól megvilágított munkapultot, azt, hogy a felső szekrény alja dupla üveg közé tett világítótest – fényt ad a szekrényen belül is. Sajnos, az IKEA megszüntette a forgalmazását, pedig tényleg praktikus.
– Szeretek használati tárgyakat látni a konyhában. A teaszűrők, bornyitó, a saláta-dresszing, de még a mosogató-szivacs és a törlőrongy (persze csak ha lila) is ott van kézközelben. A vágódeszkának és a hosszú tálcának ott a helye a pulton – amikor nem vagyok Pesten, a takarítónő időnként elsuvasztja a szekrénybe – nem kis bosszúságomra. Nem szeretem a „túl steril” kinézetű konyhákat – egy jó konyhába belefér a „használati rumli”.
– A konyhapult felett 6 konnektor van. A páraelszívó két oldalán 2-2. A jobb oldaliakban a kenyérpirító és a rádió, ami legalább olyan fontos kellék, mint konyhai gépek. Ha egyedül vagyok, a reggeli kávéval együtt „fogyasztom” a híreket. A páraelszívó bal oldalán lévő konnektorok jók az alkalmi használatú gépeknek, mint a turmixgép, zöldségdaraboló, de sokszor a telefon-feltöltőt is oda teszem, mert a páraelszívó kényelmes polcként is funkcionál. A mosogató csepegtetőtálcája alkalmas arra is, hogy az átlagnál maszatosabb zöldség, vagy gyümölcsdarabolást is végezhessek – ott is van két konnektor. Ha nagyobb lehet a konyha ennél a minimalisztikus méretnél, akkor nagyon praktikus egy külön szekrényt kialakítani a különböző konyhagépeknek, amelyeket akkor nem kell a fiókból előszedni, hanem használatra készen állnak.
– Bevált a fiókos rendszer az alsó szekrényeknél. Még a mosogató alatt is kihúzható egy mélyebb fiók (26+13 cm), ahol a szemetesedények és a mosogatószerek vannak. Mivel komposztálok és a papírszemetet is szelektíven gyűjtöm, három szemetesem is van, de nem túl nagyok, mert nem szeretek rotható, bűzlő dolgokkal egy légtérben élni. Sokféle szemetesedény-használatot kipróbáltam életem során, de ez a legpraktikusabb számomra.
A sorozat kezdete: ITT
Ez egy lakás a sok közül, nem tipizálható és éppen ez a jó benne. Akit érdekel a lakástervezés mint téma, ajánlom figyelmébe a Kétgenerációs lakás sorozatot és az Építési napló sorozatot.
A lakás lelke
A konyha-kitérő talán rávilágít arra, hogy miért rossz a magyarországi lakások többsége. Hiszen az előző részben elemzett konyha egy pár éve épült házban van, már a XXI. században tervezték, csak éppen a XIX-XX. századi életformára. Itt van a kutya elhantolva!
Az új házakban szeretnek „amerikai konyhát” tervezni, anélkül, hogy annak az értelmét felfognák – nem azért érdemes a nappalival egybenyitott konyhát tervezni, mert akkor néhány négyzetmétert meg lehet spórolni, hanem azért, mert a XXI. századi nők nem hajlandók a házicseléd szerepét betölteni még akkor sem, ha egyébként szeretnek főzni és családjukat a legjobb falatokkal kényeztetni. Ezért, az, aki a konyhában serénykedik, mellesleg, ma már egyre több férfi is felfedezte ennek az örömét, szóval, aki a konyhában van, azt nem kell a lakás eldugott szélébe deportálni, hanem részese kell legyen a nappali történéseknek!
A konyha mellett az étkező nem kevésbé fontos része a lakásnak – a tv-re meredő kanapé-tespedtséget sokszorosan megelőző helyen! A jó családi életnek a konyha és az étkező a központja, a lelke – a ház „tűzhely-melege”. Nem véletlenül, az őskortól kezdve, az őszinte térformálásnak a központja volt. A társadalmi tagozódás lökte ki a konyhát a cselédsorba – ideje elszakadni ettől a gondolattól!
A gazdag római-kori villákban a füstös tűzhelyt a szolgák hálóhelyeihez közel alakították ki, európai körülmények között, ha lehetett egy alsóbb szinten. Főúri kastélyokban külön épületben volt a konyha, de még a nagymamámék falusi házában is, a „nyári konyha” a lakóépület-rész záró elemeként kapott helyet – onnan fűtötték a kemencét. A XIX. században épült bérházakban rendre megtaláljuk a cselédlépcsőt is, amelyek az utcai frontra települt nagyméretű lakások hátsó, „kiszolgáló” részéhez vezettek, többek közt a konyhához is. Tehát a munkafolyamat piszka (füstös konyha) és a személyzet munkája leválasztásának igénye hozta létre a lakás távoli pontján lévő konyhát.
A XX. század technikai fejlődése, mint adottság és a feminizmus, mint felhasználói igény együtt teremtette meg a mai, korszerű konyhát.
1926-ban tervezték a németországi Frankfurtban az első modern konyhát, egy tízezer lakásos új negyedbe. A nők munkába állása okán a konyha hagyományos szerepe módosult, a tömeggyártás pedig lehetővé tette, hogy nagy mennyiségben, elérhető áron készüljenek a tipizált konyhabútorok. A variálható elemek, és a konyhagépek méreteinek sztenderdizációja újabb lehetőségeket nyitott.
A konyha azóta is szakadatlan fejlődésen megy keresztül – ma a lakás leggépesítettebb, ennek megfelelően a legdrágább része. Az ergonómiai szempontok messzemenő figyelembevételével kell készüljek a tervek, mert a kulcsszó itt is a hatékonyság. Minden évben van valamilyen újítás, ami még jobbá teheti a konyhát, még élvezetesebbé a főzést, az ott-tartózkodást.
De ez csak az érem egyik oldala.
A Magyarországon használt kifejezéssel, az „amerikai konyha”, amely nyitott a nappalira és az étkezőre a nők emancipációjának következménye, és nem csodálom, hogy itt annyi az ellenvetés vele szemben – egy ilyen, erős feudális hagyományokat vonszoló országban, ahol a miniszterelnökök észre sem veszik az ocsmány hímsoviniszta megjegyzéseiket, annyira a „világ rendjéhez” tartozik, hogy a családban a nő a házicseléd – „magad asszonyom, ha szolgád nincsen” alapon pedig tovább játszhatja a férfi, a felsőbbrendű úr hitvány szerepét.
Sokszor elhangzik az a kifogás – most is, egy hozzászólásként -, hogy mi van az „ételszaggal”?
Nos, erről az a véleményem, hogy annak az ételnek, amit az én lakásom konyhájában főzök, és amit a szeretteimnek adok, annak illata van. Jó illata. Más kérdés, hogy az én fürdőszobámban a szomszéd pörköltjének a szaga nem kívánatos, ezért kellenek a szagelszívók. (A ma is még sok helyütt használatos légudvarok áldásos hatásaként kapok ételszagot a szomszédoktól.)
Amikor megelégeltem a magyar valóságot és visszamentem Izraelbe, egy évig laktam fiatal izraeliekkel közös lakásban. A nappalink-étkezőnk-konyhánk egy nagy térben volt, oda lépett be az ember a zárt lépcsőházból, egyenesen.
Időnként elragadtattam magam és főztem valamit szombatra. Volt páraelszívó, de ilyenkor kinyitottam minden ablakot a főzés befejeztével, hogy a különböző fűszerek illata, a hagyma és a foghagyma ne ülje meg az egész teret.
Lakótársaim azonban a friss étel illatát imádták, lelkendezve keresték a tűzhelyen vagy a sütőben, hogy mit készítettem. Sosem panaszkodtak az „ételszagra”.
Vagyis ez a „szagérzékenység” leginkább kultúra-függő.
Olyan kultúrákban, ahol felhagytak azzal az álságos kettős életformával, amely szerint van egy, amit a vendég láthat és egy másik, ahogy magunk közt vagyunk, ott fel sem merül az a kérdés, hogy az ételünknek „szaga” van.
A klasszikus „amerikai konyha” nem egyszerűen nyitott a nappalira, hanem van egy olyan pult-eleme, amely lehetővé teszi, hogy a főzés munkaigényes részeit úgy végezhessük, hogy arcunk a társaság felé. A hely adottságai és az egyéni ízlés szerint ez lehet egy beforduló pult, vagy a mostanában divatos „sziget”, és még sokféle kombináció.
A konyha nem csak főzésre való…
Talán, mert eredendően várostervező vagyok, különösen utálom azt az építészeti felfogást, amely mono-funkcionális terekben gondolkodik. Már huszonévesen kikeltem magamból az általános rendezési tervek ellen, amelyekben különböző színes plecsnikkel jelölték a lakó-, az ipari, a középületeket csoportosító övezeteket, mereven elválasztva őket egymástól. Gyűlöltem a lakótelepeket, mert kisgyerekkorom óta ilyeneken laktam a szüleimmel, miközben a nagymamám Pécs főterén – zongorázni lehet a különbséget!
A hagyományos felfogás a lakás tereit is funkcionális dobozokra osztja, és minél drágább a lakásnégyzetméter, a terv annál apróbb kockológia. Ha sokszobás a lakás, akkor pedig ezeket a kis dobozokat egy terjengős folyosórendszer köti össze, amely alapterülete sokszor felülmúlja egy szobáét.
Amikor valaki megbíz azzal, hogy tervezzem meg a lakása felújítását, akkor ennek a munkának a legfontosabb része az, ahogy igyekszem feltárni a használók tényleges életének legapróbb mozzanatait. Arra az életre igyekszem tereket kialakítani, amely az övék, ami a lehető legkényelmesebb nekik. Ezért szeretek a megbízóim lakásán találkozni velük, mert a hétköznapi rumli pont arra világít rá, hogy mely részleteket kell jobban megoldani.
Sok évvel ezelőtt volt egy értelmiségi házaspár, három kamaszodó gyerekkel (Izraelben), akik a koraesti órákban tudtak velem találkozni mert rengeteget dolgoztak. Illedelmesen leültünk a szalonban, aztán eszükbe jutott, hogy együnk valamit, és átmentünk a ház másik felén lévő konyhába. Ahogy egyre barátibb lett a viszony közöttünk, úgy rövidült a szalonban töltött idő… és ez adta az átalakítás alapját szolgáló térkapcsolatot. A legnagyobb elismerés részükről, hogy az a lakás, amiben korábban sosem találták a helyüket, a felújítás után olyanná vált, ahová szívesen mennek haza.
Golda Meir konyhája nem volt igazán kényelmes hely, szegény Golda forgolódhatott hátrafelé, ha valamit készített a vendégeinek, mégis ebben a helyiségben születtek meg az állam sorsát leginkább befolyásoló döntések.
A jó konyha áldás annak aki főz, és mindenkinek, aki abban a lakásban él, vagy csak vendégként megfordul ott, de a konyha sokkal több is annál, mintsem elkészítsünk ott valamilyen ételt – ha ezt fel merjük ismerni, akkor nem csak a konyhánk lesz igazán jó, hanem az egész lakásunk élhetőbb, kedvesebb, kényelmesebb lehet. A tervezés tehát egyfelől tapasztalt tervező feladata, másrészt viszont a lakás jövendő használójának önismereti folyamata. Nem szabad lebecsülni !
Konyha-kitérő
A mai egy kis kitérő lesz : konyháról, egy ismerősöméről, akinek az épülő lakásába „betévedtem” és könnyelműen megígértem, hogy megtervezem a konyhát.
Négyszázon felüli konyhát terveztem eddigi életem során – ez egy ujjgyakorlat, semmiség. Mintha Poirot trenírozná a szürke állományát… ez nem munka, hanem kihívás.
Megkaptam a felmérési rajzot, és visszaigazolódott, amit már a helyszínen is láttam, hogy amit a lakást tervező építész gondolt, az aligha fér be a falak közé. Sokkal többet elpepecseltem a tervvel, mint azt előre gondoltam, és ezt nem holmi önsajnálat miatt mondom – szívesen dolgozom az ilyen nehezen jóvá tehető dolgokon, de amikor már az alaprajzzal végeztem, és csak a rend kedvéért meg akartam erősíteni a határoló falakat, akkor jöttem rá, hogy milyen nagy marhaságon küzdöttem olyan sokat – hiszen van egy teljesen értelmetlen fal, ami a konyha egy részét az óriásira méretezett előszobától elválasztja, és az minden baj forrása!
A túlméretezett előszoba, aminek a területe kb. egy teljes szobáéval egyenlő, értelmetlenül lekicsinyíti a konyhát, ami egyébként a szintén nem túl nagy nappaliból nyílik, ahová az ülőgarnitúrán kívül egy étkező már nem fér el. Amíg a kényszerűen magamra erőszakolt határok közt mozogtam, mindvégig az volt az érzésem, hogy bármit teszek, nem lesz elég jó ez a konyha, hiszen be van nyomorítva két fal közé! És akkor, megláttam azt a falat, amit még most is szépen le lehet bontani, legalább a padlótól 1 méter magasságig és akkor kitárul a tér! Az, amit fölösleges falakkal sötét folyosóvá silányítottak!
Mi a fészkes nyavalyának van szükség előszobára egy olyan házban, ahol egy zárt elosztó térből lépünk be a lakásba?! Kiszállunk a liftből, és egy zárt labirintuson keresztül jutunk el a bejárati ajtóig. Belépünk és szemben is egy ormótlan nagy fal, ahelyett, hogy látnánk azt az embert, aki miatt összebútoroztunk, amint éppen valami finomat készít! Meg kell kerülni a falat, hogy a hátát láthassuk, vagy egy incur-pincur bárpultnál kukucskáljunk a konyha felé… amikor ezt az egészet meg lehet nyitni, és egy két méter hosszú bárpultnál cseverészhetünk, átlátjuk a teret, mert a konyha és az étkező a lakás központja!
Ez a kis közjáték azonban mégsem független az építési naplótól, hiszen éppen azt igazolja, hogy az egész rendelkezésünkre álló területet kell megvizsgálni, mielőtt eldöntenénk, hogy milyen térkapcsolatokat akarunk, miképpen bútorozunk be egy helyiséget.
A lakás egyébként fantasztikusan jó adottságú, két ellentétes oldalon tetőterasszal, kelet-nyugati átszellőzéssel, két hálószobával. Igazán alkalmas egy fiatal párnak az első gyerek iskolás koráig, feltéve, ha lesz második gyerek is…:) A fürdőszoba elég nagy, még vendég-wc is van, igaz, háztartási helyiségre nem gondolt a tervező ezért a mosógép a hozzá tartozó rumlival a fürdőszobába kényszerül. Ha kicsit előbb tévedek be ebbe a lakásba, megoldottam volna ezt a lakás működése szempontjából oly lényeges funkció adekvát helyét. Ma már lelketlenség lenne szétveretni a kicsempézett helyiségeket. Nagyon remélem, hogy a tulajdonos nem retten meg egy kis falbontástól, és legalább a konyha-étkező-nappali részt feljavítja az utolsó utáni pillanatban.
Tanulságként másoknak: még akkor is, ha új lakást vesznek, érdemes a saját méreteikre alakítani a típuslakást – pár hetes kellemetlenség szemben sok éves, napi használattal: megéri!
Visszatérve a konyha belső elrendezésére:
1. A lakást tervező építész készített egy falmélyedést, amit 120 cm-re kottázott az ő tervein, ami elvileg elegendő arra, hogy két magas elem, a beépített hűtőszekrény és a beépített sütő-mikro elférjen. Erre a szándékra utal a konnektorok elhelyezése. Csakhogy, az építészeti terveken 120-ra kottázott távolságban a vakolat vastagsága nem szerepel, valójában pedig ott van, tehát a falmélyedés alkalmatlan arra, hogy befogadja a két álló elemet. A konyha és a nappali között teljesen felesleges az a határoló faldarabka, amit a rajzon sárga szaggatott vonallal jelöltem, mint bontandót. Ha eltüntetjük ezt a falat, akkor a két kb. 2 méter magas szekrény nappali felé való lezárását egy, a nappali felé forduló szekrénnyel meg tudjuk oldani és hasznos tároló helyet is kapunk.
2. Az L-alakú rész a konyhapult. Az eredeti terven a falra rányomva a tűzhely, ami abszurdum – elemi ergonómiai szabály, hogy minimálisan a váll és könyök között távolságot meg kell hagyni a fal és a tűzhely között, hogy kényelmesen lehessen odaállni a tűzhely elé. Vannak építészek, akik úgy terveznek konyhát, hogy maguk, talán egy rántottát sem tudnak elkészíteni, vagy sosem elemezték maguknak azt, hogy mi miért kényelmes egy konyhában és mi nem az.
Az a szemlélet, hogy az épített környezet tervezése szétválasztható várostervezésre, épülettervezésre, tájépítészetre és belsőépítészetre – nézetem szerint, alapjaiban hibás. A szakosodás csak akkor elképzelhető, ha van bizonyos átjárás a szakmák között, vagy pedig tökéletesen működik a koordináció. Ha egy épületet tervező építész úgy tervez helyet egy konyhának, hogy sosem látott összeszerelni egy konyhabútor-rendszert, nem ismeri az alapvető fogásokat, akkor legfeljebb „mintHa” konyhákat tud tervezni, az általa biztosított hely valójában alkalmatlan egy jól működő konyha kiépítésére.
Szólni kell a sarokelemekről is: ha egy mód van rá, nem tervezek olyan konyhát, amiben sarokelem van. Egyáltalán nem praktikus, bármennyire igyekeznek „karuszellákkal”, és egyéb „varázslatos sarokelemekkel” megoldani a szekrénytér kihasználtságát. A sarokelem drága, és nem jó a kihasználtsága. Célszerűbb olyan konyhát tervezni, ahol minden szekrény kihúzható részekből áll, mert ezekben lehet úgy tárolni, hogy amikor keresünk valamit, akkor kihúzzuk az egész tartalmat.
Itt nem volt más lehetőségem, mint benyomorítani a 154 cm-es falra egy 90×90-es sarokelemet, mellette egy háromfiókos elemet, amelyben a legalsó fiók 31 cm magas, a középső 26 és a legfelső 13 cm. Mindezt a szekrényt egy 16 cm-es lábazatra helyezzük rá, felül pedig a munkapult és a szekrény közé még beiktatunk egy távolságtartó lácpárt, ami 3 cm magas. Ezáltal elérjük, hogy a munkapult szépen ellebeg a szekrény felett, de ami ennél fontosabb, a tűzhely és a szekrény között van egy kis légrés, a szekrények kiosztása és a munkapult feletti használat egymástól eltérő lehet. Ha három centis pultmagasságot veszünk alapul, akkor 16 + 70 + 3 + 3 = 92 cm egy kellemes munkapult-magasság. Évekig a 90 cm volt az általánosan elfogadott, de tapasztalataim szerint még az alacsony embereknek is kényelmesebb a 92, nemhogy a ma egyre magasabbaknak.
Ahogy befordulunk, ott a mosogató, a sarok felé forduló csepptálcával. Alatta szintén fiókos szekrény, ami azt jelenti, hogy az első fiók teljes, de a felette lévő 26 + 13 cm magasságot egyesítve kihúzunk egy olyan fiókot, amiből ki van vágva a mosogató alatti rész, és kicsit előrébb véget ér a „fiók”, hogy a vizes szerelvények elférjenek. IKEA és a többi konyhabútorgyártó nagyon jó megoldásokat kínál, hogy ebben a kihúzható elemben legyenek a szelektív és vegyes hulladékgyűjtők szögletes dobozai. Így nem ténfereg a konyhában egy szemetesedény, hanem mindig zárt helyen van, a mosogató alatti szekrényben. Igaz, viszonylag sűrűn kell üríteni, de az ember ne éljen rodhadó szeméttel egy térben…
A mosogató mellett már csak egy 60-as mosogatógépnek marad hely ebben a konyhában. A mosogatógép nagyon fontos kelléke a konyhának, senkinek nem ajánlom, hogy 2013-ban anélkül tervezzen konyhát! Egy működőképes lakásnak elengedhetetlen tartozéka – mondom azután, hogy életem nagy részében nem volt mosogatógépem, de mióta szerencsém van hozzá, rengeteg időt nyerek vele, és a ma embere tisztában van azzal, hogy az élet rövid – azt nem mosogatásra kell pazarolni.
Miután rájöttem, hogy a narancssárga falszakasz visszabontásával ki tudom nyitni a teret, a munkapult elé egy 105 cm magas bárpultot terveztem, ami még a nappali felé is befordul, ezáltal a konyha a lakás méltó középpontjává válik!
Nem a házicseléd elfalazott sarka, hanem a családi élet központja!
(Ahogy ez már lenni szokott – ajándékba adott tervet nem vesznek komolyan, főként, ha az olyan bontással jár, amit fentebb javasoltam. Azt hiszem ez a csalódás volt az, ami arra vezetett, hogy tervezés helyett a „tudatmódosításba”, workshopokba fektessem az energiámat.)
Mivel ez a terv nem valósult meg, egy képpel próbálom érzékeltetni azt a térhatást, amit itt is el lehetett volna érni, ha le merik bontani a fölösleges falat…
Építési napló_3.rész
Miközben az íróasztalomat elborítják a különböző skiccek és keményen dolgozom a részleteken, egyik internetes bóklászásom eredményeként találtam egy „tervet” arról a lakásról, amit az anyukámnak megvettünk.
Az ingatlanközvetítő lelkesen kitalálta, hogy miként kellene átalakítani a lakást. Hogy a lakás hirdetése még mindig fent van a neten, lehetőséget adott nekem arra, hogy bemutassam az eredeti állapotot…
Ez a „terv” azért érdekes most, mert az előző részben leírt állításomat jól érzékelteti: a falak bontása nélkül újabb kényszerhelyzetek születnek, nem pedig valódi megoldások.
Ez a lakás eredendően szoba-konyhás volt, amelybe a hetvenes években belenyomták a fürdőszobát. Az IKV-s, rövidlátó tervezés eredményeképpen a konyha sötét lyukká vált, és kaptak a lakók egy félszobányi méretű közlekedőt.
Az eredeti lakás terei sem voltak túl szépek, de híven tükrözték építésük korának proletár életformáját. A hetvenes évek komfortosítása látszólag előrelépés, hiszen már nem kell kimenni a közös WC-be, nem kell lavórban mosakodni a konyhában, de miközben gázfűtést és meleg-vizes fürdőszobát kreál, egy csomó hasznavehetetlen teret képez és kísérletet sem tesz arra, hogy a kor színvonalán, a lakóknak valóban előrelépést jelentő megoldásokat adjon. Ez nem pénz kérdése elsősorban, hanem a szokásosnál sokkal nagyobb szellemi energia-befektetés.
A második világháború után, hosszú évtizedeken keresztül az embereket hozzászoktatták a rissz-rossz lakásokhoz. Nem csupán azzal, hogy a korábbi, nagypolgári lakásokat is összefarigcsálták, hogy a proletár-lakásokat tényleges tervezés nélkül „korszerűsítették”, hanem még az új építésű lakások zömét is mérhetetlen igénytelenséggel gyártották, futószalagon.
Az építészek majdhogynem megalázónak tekintették ha lakásokat kellett tervezniük, és külön kaszt volt a „családiház-tervezőké”. Diplomás építész ilyesmit el sem vállalt, ha tehette.
Mivel a nagy állami tervezőirodákban el lehetett lébecolni éveket úgy, hogy egy háza sem épült meg a tervezőnek, nem létezett az a kényszerítő körülmény, hogy az építészek beleássák magukat a korszerű lakástervezés mélységeibe, vagy akár szembesüljenek a használók igényeivel. Sokszor idióta szabályok szerint terveztek lakásokat, és talán el is hitték, hogy az a lakás, amit a normatívák szerint összeraknak, az jó.
Amikor a „Ratkó-gyerekek” egyetemre kerültek, hatalmas volt a túljelentkezés, így lettem városgazdász, nem kerültem a Műegyetem megszentelt falai közé, amit ma már a Mindenható gondviselésének tekintek – nem szívhattam magamba az „építőművészet” felsőbbrendűségébe vetett hitet – a tervezést szakmának tekintem. Sőt, szolgáltatásnak – amely során a használó érdekében kell tennünk meg mindent!
Mivel az első férjem a lakótanszéken tanított, elég jól ismertem a műegyetemi felfogást.
A főiskolán a várostervezés felől közelítettünk, ezért a működőképesség volt a vezérlő elv minden tervezési feladatnál, legyen az közlekedési-, vagy csatorna-rendszer. Ennek megfelelően a lakás is, amely a városi épületek legnagyobb tömegét adja, maximálisan funkcionális kell legyen. Más kérdés, hogy az emberi igények funkcionális rendszerében milyen mátrix szerint soroljuk a fogmosást és kellemes térérzetet…
A rossz lakás-tervezés félévszázados hagyományának nagy szerepe lehet abban, hogy a magyar lakosság nagyon kicsiny része tartja szükségesnek a szakszerű, tervezői közreműködést ha például lakást vesz, vagy átalakít. Az új építés során is, főként az engedélyezési eljárásnál veszi igénybe az építészt : az aláírását veszi meg, nem a tudását.
Az építész-társadalom duzzog az elismerés-hiány miatt, holott éppen a sok évtizedes silányság szoktatta hozzá az embereket ahhoz, hogy a lakástervezés nem igényel mély szakmai ismereteket…
Természetesen, vannak kivételek… egy, a fiatalkori, baráti társaságba tartozó építész a rendszerváltás után otthagyta a biztos Iparterv-es munkahelyét és villákat kezdett tervezni… ma már ebben a műfajban is kivívta a szakmai elismerést.
El nem hanyagolható szerepe van annak, hogy a házak kivitelezője a saját fia, vagyis újra megteremtődött a tervezés és a kivitelezés összhangja.
Nincs kire fogni, hogy a végeredmény miért nem az, aminek lennie kellene…
Mert azért ne feledjük, a magyar társadalom is csúcsra járatta a kifogásokat, annak a számtalan indoknak a felsorolását, amiért NEM MEGY az, aminek mennie kellene.
Ha az ember belelapoz egy ingatlanközvetítői portál választékába, iszonyatosan ronda képeket lát vég nélkül, ostoba leírásokat a lakásokról – miközben az ár-érték arányban még mindig magasak az árak, hiszen ezeket a förtelmeket valóban korszerűsíteni nem kevés pénz.
A magyar ingatlanpiac kínálatának többsége borzalmasan alacsony nívójú lakásokból áll, és ebbe beleértem azokat is, amelyeket így-úgy felújítottak. Nem azért mert nem költöttek pénzt a csempére vagy a nyílászárókra, hanem mert hiányzik belőlük a gondolat, a szervező, szellemi erő, az a szándék, hogy elemezzük a mai igényeket és arra próbáljuk adekvát választ adni.
A magyar építészeknek rengeteg munkájuk lehetne itt és most, ha őszinte párbeszédbe kezdenének a potenciális megrendelőikkel. A vizuális kultúra hiánya, amiről úton-útfélen fecsegnek, elsősorban az ő társadalmi bűnük – ideje szembenézni ezzel.
A sorozat ITT kezdődött.
A következő pedig itt olvasható…
Építési napló_2.rész
Két nyolc tonnás konténert töltött meg a bontási törmelék – 400 sittes zsáknyi, úgy, hogy a faanyagokat egyik szomszéd a kályhájában újrahasznosítja…
Két ember nyolc napi kemény munkájával bontottuk vissza a lakást arra a szintre, ahová el kell jutni, hogy alapos munkát végezzünk. A legtöbb lakásfelújítás azért félresikerült, mert a megbízó fél bontani. Pedig nem csak a fölösleges falakat kell lebontani, hanem sokszor a szerkezeti hibák okára is csak íly módon lehet rájönni.
Az alapító okirathoz csatolt felmérési terven Tarlós úr nagyvonalúan elfelejtkezett egy fürdőszoba-ablakról, amely ugyan úgy borzalmas ahogy van, és alatta egy mély szerkezeti repedés is, aminek az okát csak akkor értettük meg, amikor lefejtettük a csempét, belülről.
Eredetileg ez egy teljes hosszban lévő nyílás lehetett, amit utólag befalaztak, ezért a téglák nincsenek kötésben, ennek következtében jelenik meg teljes mélységben a szerkezeti repedés. A felújítás tehát ezt is meg kell oldja, mégpedig nem úgy, hogy lemaszatoljuk a repedést, ahogy egy korábbi házfelújítás során tették.
A lakások közötti hangszigetelés javítása érdekében, a magam részéről (oldaláról) mindent megteszek. Az előző felújítás során tégla válaszfalakat bontottunk, most majd ezekből húzunk fel egy nyers téglasort a nappali szomszéddal határos falára. Hosszában félbevágunk minden téglát, hogy ne jelentsen túl nagy terhelést a födémnek. A másik oldalon, ahol olyan lyukacsos a fal, mintha egerek rágták volna meg a gázszilikátot, előbb hőszigetelővel kibélelem és restaurálom (igen, ezt a pepecselő munkát én fogom csinálni, mert nem szeretném ha a munkások egy óvatlan pillanatban a szomszéd fürdőszobájában találnák magukat… Az „én váram” építése során, a fürdőkád lefolyójának bevésésekor véletlenül áttörtek az éppen külföldön lévő szomszédom lakásába – nagyon kellemetlen érzés volt.
A restaurálás után pedig ide egy „térdfalat” húzunk, abban mennek majd a vezetékek. A fal felső vége pedig keskeny polcként húzódik végig a konyhaszekrény mögött a padlótól számított 120 cm magasságban. Még sosem csináltam olyan konyhát, ahol egyáltalán nem volt felső tároló, akkor most ilyen is lesz… a helyi adottságok, sokszor a technikai problémák megoldása adhat egyedi lehetőségeket, csak élni kell velük.
A terv nincs túlbonyolítva. Alig vannak válaszfalak. Ebben, bizonyára annak is szerepe van, hogy az előző projekt során a gipszkartonosok mély lelki sérülést okoztak nekem a szakszerűtlen munkájukkal, azzal a sok problémával, amivel meg kellett küzdenem miattuk. De az igazi ok, hogy nem akarom a teret összeszabdalni apró, kis dobozokra, hanem igyekszem a legjobb formát kihozni belőle.
A külső fal és a kéménypillér között 2.40 méter a távolság, egy „főzési egység”, amit vele párhuzamosan egy szigettel tudok kiegészíteni – itt végre sikerül egy igazi, feminista konyhát kialakítanom!
Mi az a feminista konyha? Nos, az, ami tiszteletben tartja azt aki – legtöbbször még ma is, nőtársaim – főz. A munkafolyamatok jelentős részében nem kell a térnek háttal állnia, hanem amíg aprítja a salátának való zöldséget, mondjuk, arccal a nappaliban lévők felé fordulhat. Az „én váramban” annyira kicsi volt a tér, hogy ha nem akartam, hogy a konyha túl nagy hangsúlyt kapjon, le kellett mondanom erről, de mindig eszembe jut, amikor vendégeim vannak, hogy ez mennyire hiányzik. Most tehát megvalósíthatom, mert a függőfolyosóval párhuzamos teret egyben hagyom, a konyhával kezdem, és a nappali ücsörgő-részével fejezem be, de az egész tér átlátható marad.
A lakás mélyebb részén kerül kialakításra a fürdőszoba és a háló, köztük pedig a „megfigyelő állás” vagy „parancsnoki híd”, azaz a dolgozó-rész, amelyet a padlószinttől felemelek 126 centiméterrel és alá teszem a teljes garderobe-ot a háló felöl, a fördőszoba felöl pedig a háztartási helyiséget. A nappali tere ezáltal nem lesz egy szimpla hasáb, hanem a tér mélysége felé is kinyílik a szemnek. A hatást tovább erősítem azzal, hogy a háló és a nappali között nem hagyományos fal lesz, hanem egy zig-zag szekrény-polcos elem, amibe még a régi tulajdonos által otthagyott üveges szekrénykét is beillesztem.
A lakás alaprajzát ismertem azóta, hogy közös képviselőként minden iratot, tervet átnéztem. Amikor hallottam, hogy eladó, első dolgom volt, hogy készítsek egy skiccet – mit lehet kihozni belőle. A koncepció semmit nem változott az első skicc és a mostani tervek között. Nem azért, mert magamnak nem játszottam le a még lehetséges variációkat. De nem rajzolom meg azt, ami kevésbé jól működik.
Itt például lehetett volna sakkozni azzal, hogy a háló-rész a fürdőszoba mellé kerüljön és a szomszéd falához közelebb tenni a garderobe-dolgozó blokkot. Csakhogy akkor elég „csámpás” lenne a tér, és a háztartási helyiséget nem tudnám betenni a felemelt szint alá, pedig a mosógépnek nem kell 3.4m belmagasságú tér. Mi az előnye annak, hogy a háló közel van a fürdőhöz? Ha éjszaka felébred az ember, hogy pisilnie kell, akkor közelebb van a WC… nem elvetendő szempont, de talán egy 40 négyzetméteres lakásban vannak fontosabbak ennél, amelyek felülírják. A tervezés során minden lehetőséget mérlegelni kell, sosem mondhatja az ember azt, hogy „én így szoktam általában”.
Részleteiben finomodik a terv, még most is, ahogy a bontást befejeztük, újramérek egyes dolgokat, meghallgatom a szakembereket, hová tegyük a légkondit, milyen világítást célszerű betervezni, ám az, hogy a tér uralkodó eleme nem a tv, hanem egy dolgozóasztal, azt hiszem mindent elmond (rólam is).
Öregségre készülök. Anyáméra és aztán az enyémre is, ezért lesz épített, kényelmes zuhanyzó, hosszúkás padlóösszefolyóval, egy nagy fürdőszoba, ahová akár tolószékkel is be lehet menni… Diszkréten, de azt is beterveztem, hogy esetleg itthoni ápolásra lesz szüksége a mamámnak, az éjszakás ápolónő is le tud pihenni, ha kell, de ha az unokáim jönnek látogatóba, akkor ők is hancúrozhatnak a kemencekuckó-emlékeimet idéző pótfekhelyeken… sok-sok apró részlet, amire gondolni kell, ha az ember szeretne olyan lakást összehozni, ahol egy idős ember kényelmesen élhet, jól érezheti magát.
Alig negyven négyzetméter, nem csinálok belőle sokszobás gyufásdobozt, nincs galéria, de mégis megmozgatom egy kicsit a padlósíkot, hogy ne legyen ez a tér egy ormótlan hasáb. Most, augusztus elején, még csak az én fejemben épült fel a lakás, keresem a megfelelő anyagokat, lassan haladok, megfontoltan. A folyamat végén az eredményt is idebiggyesztem a megfelelő fotókkal. Addig érezze át az olvasó, hogy milyen nehéz, de izgalmas kalandba vágtunk…
A sorozat ITT kezdődött.
A következő rész pedig itt olvasható…
Építési napló
Korábban is igyekeztem egy–egy tervezési folyamatot bemutatni, ám minden projekt más, az új feladat számos új problémát vet fel, amit megismerni, talán nem érdektelen.
A most következő sorozattal azt a munkát folytatom, amit, talán építészeknek kellene csinálniuk, ha szükségét éreznék a megrendelőikkel való kommunikációnak, de miután részükről ilyen törekvést nem látok, Az én váram, és a Kétgenerációs lakás sorozat után az Építési napló egy alig 40 négyzetméteres lakás metamorfózisát követi majd.
Anyám 81 éves. Fiatalon versenytornász volt, ami tönkre tette a gerincét és az izületeit. Negyven évesen volt az első gerincműtéte, az utóbbi tíz éve állandó fájdalomban telt… ezért gyűlölöm a versenysportot! Sport igen, verseny a gazdasági szférában igen, de versenysport soha! A gyerekeim sokféle sportot űztek, most is sportolnak, de semmilyen versenyistállóba nem adtam volna őket!
Anyám egy lift nélküli ház negyedik emeletén lakik, volt, hogy két hónapig sem tudta elhagyni a lakását. Hosszas győzködés után megállapodtunk abban, hogy megvesszük azt a kislakást, amit a házunkban, ahol az „én váram” van, már évek óta próbálnak eladni sikertelenül. Most, hogy a fizetőképes kereslet sosem látott mélységbe zuhant, az emberek, ha lakni akarnak, inkább olyan lakást keresnek, ami az igényeiknek megfelel, vagy a már meglévő lakásukat próbálják átalakítani. Ebben az elfuserált, lepukkant lakásban senki nem látta meg a potenciált.
Számomra azért érdekes feladat, túl azon, hogy anyámnak otthont adhat a közelemben, mert a 3 méter 40 centis belmagasság és a kis alapterület téralakítása újfajta kihívást jelent. Ezen felül, a harmadik emeleti lakás (lift van) egy tipikus, pesti gangos házban a közvetlen környezettel való kapcsolat újraértelmezését is felveti.
Az alapító okirathoz készült felmérést egy Tarlós István nevű építőmérnök GMK-ja készítette 1991-ben – nem túlságosan precíz, de kiindulásnak elegendő.
Miután a statikus megvizsgálta a feltárt födémet, válaszfalakat, nyilvánvalóvá vált, hogy minden bontható, tehát a munka első fázisa az összes válaszfal bontásából állt. Természetesen, a kéménypillér marad, az egyik sarkán elhelyezett strangok ( víznyomócső és csatorna) pedig teljes felújításra szorulnak. Ez a társasház kötelessége lenne, és az időzítés is akkor jó, ha éppen a lakás teljes felújítását végzik, de megvallom, a korábbi építkezés tapasztalatai alapján, jobb, ha az én szerelőm csinálja, mintha azt javítja, amit a közös képviselet által biztosított szerelő művel. Így persze én fizetem az egész költséget, de ez tipikus esete annak, hogy az én koromban az idegeim épsége többet ér ennél…
A háznak ezt a részét 1914-ben építették hozzá a már meglévő két szinthez. A Podmaniczky István főrendiházi tag által kérelmezett utcafronti két emeletes bérpalotát az 1880-as években építették. 1908-ban már egy másik tulajdonos, lebontotta az istállókat, és megépítette az összekötő, udvari szárnyat, szintén két szintesre. 1914-ben próbálták 5 emeletesre bővíteni, de az akkori hatóságoknak volt annyi eszük, hogy ezt ne engedjék. Az utcai fronton elkészült ugyan a négy emelet, de az összekötő szárnyat csak három emeletesnek engedélyezték, és az udvar mélyén megmaradt kétemeletesnek az eredeti, 1850-es évek körül épült Podmaniczky-villa, persze jócskán átépítve, ilyen-olyan lakásokká összeszabdalva. Az első világháború után a háztulajdonos mégis elérte, hogy az első udvart teljes egészében négy emeletesre bővítsék, ami miatt az udvar elég borzalmas, kútszerű arányokat kapott, és mind a mai napig számos problémát okoz a két épülettömb közötti durva magasságkülönbség.
A lakás, amit most kibeleztünk, a harmadik emeleten, vagyis 1914-ben épült, Mátrai-födémmel és gáz-szilikát válaszfalakkal, amelyeken a szúnyog döngését is áthallani… Problematikus légudvarral, ami ezen a szinten kezdődik, ocsmány módon néz ki, és a felső szomszédok valamelyike a csikkeket szerette ledobálni ide. Maga a függőfolyosó is Mátrai-födémmel készült, ami borzalmasan érzékeny a vízre, a felette lévő burkolat pedig összerepedezett, vagyis a födém rendesen ázik… a közös képviselet két éve alulról (!) spriccelte be cementtel a vakolatot ledobott vasakat, ahelyett, hogy a probléma okát, vagyis a burkolaton keresztül történő vizesedést akadályozta volna meg először… A ház a hetvenes években átélt egy IKV-s felújítást, amikor lelopkodták a régi gangkorlátokat, benyomták a gyűjtőkéményt, ami már tudjuk, hogy életveszélyes megoldás, mégis ide kötnek bele az alsó szintek gázalapú vízmelegítői… Pár évvel ezelőtt, az akkori közös képviselő 10 millióért felújíttatta a ház kéményeinek egy részét, sok használaton kívüli kéményt is, de a többség által használatos gyűjtőkéményeket kihagyták… A hetvenes években építették a fürdőszobákat, a bejárattal szemben. Nos, ezzel a katasztrófa-halmazzal kell most megküzdenem.
A következő rész itt olvasható…
Marcus Goldson lakásgaléria
Amikor elkészült a kétgenerációs lakás zöld része, elküldtem néhány munkaképet a tulajnak… Hú de zöld – jött a válasz.
Kétségtelen, a falak, a csempe egy része és a lépcső körüli beépítés bizony zöld. De nem véletlenül. Hatalmas falfelületeink vannak, amelyek képekért kiáltottak, és a képek, különösen Marcus Goldson színes képei a zöld háttér előtt nagyobb hangsúlyt kapnak.
A fotózáskor még a viszonylag szerény kiállítási anyag volt a falakon (6 eredeti és 15 nyomat), ma áthoztuk az egyik közeli galériából az ottani, teljes anyagot, vagyis még 18 eredeti képet) – még mindig távol áll attól, hogy zsúfolt lenne…
Marcus képeibe első pillantásra beleszerettem. Mivel Magyarósi Csaba cikkében említette hogy a művész saját galériája megszűnt, azon nyomban írtam egy e-mailt, hogy szívesen adunk teret a képeinek, és ha ezzel segíthetjük a megélhetését, annál jobb!
Marcus Goldsonnak fantasztikus képei vannak Afrikáról a Közel-Keletről, de ebbe a lakásba csak a budapesti élettel kapcsolatosakat válogattuk, meg néhány, gyönyörű, vagy vicces női aktot – nem hiszem, hogy a tulaj felesége rossz néven venné…
Már az én várammal kapcsolatosan is hosszasan problémáztam a falak dekorációján, pedig ott, alapvetően a tégla-boltozat uralta a teret – nagyon kevés képnek hagyva helyet.
A kétgenerációs lakás kisebbik részén a kék kétféle, de telítettségben egymástól elég távol álló árnyalatokat választottam, ezért a világoskék néhol majdnem fehér, a ráeső fénytől függően, a sötétkék pedig néha majdnem fekete érzetet kelt.
A zöld lakásban azonban a sötét és a világos zöld egymáshoz sokkal közelebb álló árnyalatban jelenik meg, ettől aztán zöld itt minden, legfeljebb a fénytől függően picit halványabbnak vagy erősebbnek tűnik. Éppen ezért az én dokumentálásra alkalmas, de nem művészi igényű fotóimon ugyanaz a zöld szín más-más árnyalatú.
Az eredeti képek (pasztell vagy akvarell) különböző, üvegezett fa-keretekben vannak, a nyomatok pedig keret nélküli üveg mögött. Szívem szerint, még vagy tucatot kitettem volna (fal van bőven), mert Marcus képei a maga groteszkségében is szerethető Budapestet hoznak még közelebb, kizárva ennek a városnak a sötétebbik részét, amivel nap-nap találkozunk.
Magyarországra turistaként jó jönni – az itt élők számára ez bizonyára nem nagy vigasz, de lehet egy optimista kibontakozás kezdőpontja – rá kellene erősíteni arra a színességre, amit az idelátogató első pillanatban lát, mielőtt még észrevenné az elhanyagoltságot, az emberek sokaságán uralkodó depressziót.
Huszonöt évvel ezelőtt, amikor megnyitottam a saját irodámat Tel-Avivban, rengeteg adósságom volt, ezért a napi, tervezői munka mellett, hetente háromszor, esténként pincérkedtem.
Nagyszerű főnököm volt, Sosána, gyerekkorában, Budapesten Zsuzsikának hívták, aki hatalmas mázlival túlélte a Holokausztot. A felszabadulás után azonban akadozott a gázellátás Pesten, és egy ki-bekapcsolás során majdnem megfulladt a tűzhelyből ömlő gáztól… az édesanyja ekkor sokkalt be, és küldte az alig 12 éves lánykát az Aliyat Hanoárral Erec Izraelbe.
Sosána Isten áldotta tehetséggel komponálta újra a magyar ízeket a sivatagi homokon, egyik éttermet a másik után nyitotta. Másfél évig dolgoztam nála – élveztem minden percet, pedig elég nagy hajtás volt este hattól éjjel kettőig. Fantasztikusan bánt a vendégekkel – ha tizedét tudnák a magyar éttermek vezetői, akkor betegre kereshetnék magukat…
Ha egyszer a melldöngető magyarkodás és az önbizalom-hiányos paranoia között, ennek az országnak a népessége megtalálná a valós értékeit, amelyeket felvállalva őszinte örömmel fogadná azokat, akik ide látogatnak, akkor mind mentálisan, mind anyagilag sokat javulna a helyzetük.
A terápia kezdete lehetne az, hogy megtanulnak mosolyogni: magukra, reggel a tükörbe, a szomszédra, amikor kilépnek az ajtón, a bolti pénztárosra, amikor betérnek oda, a munkatársaikra, az ügyfelekre, akiknek nem „segíteni”, hanem kitűnő szolgáltatást kell nyújtani…
Legutóbb, amikor „oszkároztam” (a magyar telekocsi-rendszer, amivel eljutok az országba bárhová, anélkül, hogy a MÁV nevű szörnyszülött szolgáltatásait venném igénybe) az egyik sofőr elmondta, hogy aznap egy spontán jótétemény adta a legfőbb örömet számára: a szuperban az előtte álló lányka nem tudta kifizetni azt, amit venni akart, ezért félretették a pénztárban. Ő megvette azt is, és utánavitte – apróság volt, pár száz forint, de a kislánynak fontos. „Olyan jó volt adni, hogy valójában önző módon, magamnak szereztem örömet azzal, hogy kisegítettem” – vallotta, és mennyire igaza van!
Adni – egy mosolyt, egy kedves szót, kéretlenül kisegíteni valakit – jó érzés, ami szétárad az ember testében, jobban érzi magát tőle, boldogabb lesz a napja. Ha az ide látogató turistákra nem úgy tekintenének, mint a zsebmetsző az áldozatára, hanem azzal az öntudatos, de befogadó figyelemmel, ahogy ezt egy jó vendéglátó teszi, akkor sokkal többen jönnének ide szívesen, és térnének vissza többször is.
A megújult lakásba, néhány napja ellátogatott az eredeti tulajdonos. Szerették, amit láttak. Már nem gyászolják fiatalságuk szinterét – le tudták zárni azt a kort, mert megnyugtatóan új kezdődött – ez őket is, engem is örömmel tölt el. Talán, egyszer a ház lakói is megértik, milyen hasznos számukra is, ha egy-egy lepusztult lakás megújul… erről írok majd a következő részben.
A sorozat ITT KEZDŐDÖTT
Kanapé-kényelem
Az én váramban nincs kanapé. Volt aki hiányolta. Én nem, de ha nem magamnak tervezek, akkor figyelembe kell vennem a megrendelő kívánságait.
Tehát a kétgenerációs lakásban van kanapénak való hely. Nem túl nagy „nappali”, de kanapé az van.
Az első skiccekben az étkező volt az ablakhoz közelebb, és a „szoba mélyén” a kanapés sarok, de miután a statikus nyilatkozott, hogy mely válaszfalakat érdemes megtartanom, változott a helyzet, és az étkező-nappali viszonyát is „felülbíráltam”.
Az étkezőasztal közelebb került a konyhához – nem mintha egy ilyen pöttöm lakásban nagyok lennének a távolságok, de a funkcionális kapcsolat mégis perdöntő. A kanapé pedig közelebb került a természetes fényforráshoz, vagyis az ablakhoz.
Az ablak külön történet, mert a házban lakók teljes megrökönyödésére az új ablakok merőben különböznek a korábbiak nyitási rendszerétől. Ennek több oka is van, de most a kanapé felől közelítek: ebben a kislakásban nem játszom el a „nagy nappalit”, mert az elég idióta dolog lett volna… a kanapéval szemben, mindjárt a bejárat mellett van egy pici dolgozósarok – laptopnak, tabletnek, kevés papirnak, tollnak, ilyesminek, és van még két „rejtett érték”, ami a nappali teret észrevétlen megnöveli:
– az egyik az ablakmélyedés.
A háznak ezen a részén 66 cm vastag a fal (az épület 1908-ban épült). Az ablak hagyományosan is a külső falsíkon volt, dupla gerébtokos ablak, ami kb. 15 cm helyet vett el, de így is maradt kb. 50 cm, amit a szokásos függönyökkel kizártak a térből.
Függöny azért kellett, hogy a szomszédok, akik szemben laknak, illetve az ablak alatt elhaladók (gangos ház) ne bámuljanak az ember torkába… Igen ám, de ha megváltoztatjuk az ablaknyitást, vagyis, azt alsó harmad fix üveg, a második harmad bukó-nyíló, a harmadik harmad pedig csak bukó (szúnyoghálóval a külső síkon), akkor már csak a szimpla üveg helyett tejüveget (precízen, olyan biztonsági-hőszigetelt üveg, amelynek a belső síkján lévő üveg savmart, ezért nem átlátszó, csak a fényt engedi be és a szomszédok tekintetét kirekeszti) teszünk, és ezzel a függöny kilőve.
Mivel a hőszigetelt üvegű műanyag profil csupán 6-7 cm vastag, megmarad nekünk egy 60 cm mély, esetünkben 125 cm széles ablakmélyedés, amit szépen leburkoltunk 10 cm-es rétegelt lemezzel, egészen a lábazatig, hogy kényelmesen fel is lehessen kapaszkodni rá, de legfőképpen, hogy a fény felé nyissa a teret.
– a másik a lépcső.
A lépcső elhelyezésének problematikájáról már korábban is írtam, ebben az esetben az volt a legfontosabb, hogy semmiképp ne szűkítse az amúgy is keskeny szobának a terét.
Kényelmes, bár csak 75 cm széles, de azzal, hogy két „pihenő” is be van iktatva az össze-vissza 12 lépcsőfokba, csökkenti azt az érzést, hogy nincs kedvem megmászni ezt a lépcsőt, vagy fentről nézve riaszt, hogy lepotyogok. Pedig látszólag korlát sincs…
Szegény lakatos kitikkadt tőlem, hogy micsoda agyament korlátokat szerkesztettem, ráadásul vissza is kellett jöjjön a korlátok miatt, mert azok helyét csak a sok le-fölmászkálás után, tapasztalati úton határoztam meg – oda tettem, ahol szükségét éreztem a kapaszkodás biztonságának. Ezért került a falra egy vízszintes fogantyú 20×20-as profilból, míg a fordulónál a plafonig megy a 20×20-as profil. Utóbbi egy 2×15 mm-es rétegelt lemezből készült „lábazati korláttal) egészül ki, ami kicsivel magasabban megismétlődik a lépcsőforduló és az ágy találkozásánál. Fontos szempont volt, hogy a földszinten állva ne lássam az ágyneműt, mégis, a lehető legkevésbé zárjam el a teret felfelé.
Ebben a történetben minden apróságnak jelentősége van és ezzel kergetem az őrületbe a szakembereket, akik csak a saját szakmájuk határáig látnak. Egy kislakásban nincs helye a slampos részleteknek. Legyen az a szekrény, az ágy, a falilámpa vagy az alatta lévő tükör.
A kérdés, hogy milyen képek kerüljenek a falra, nem kevésbé fontos, mint az, hogy hol legyen a WC-papír-tartó…
Minek kell annyi ki-beszögelés a fürdőszobában? – dohog a burkoló, miután a gipszkartonos is elkívánt melegebb éghajlatra, amikor a vezetékek eltakarását nem holmi egyen-magasságban kértem. Csakhogy egy pöttöm fürdőszobában az is számít, hogy a WC mellett van még egy kis 15 cm-es rakodófelület, hogy a rejtett víztartály fölött egy diszkrét dobozban ott van egy kis vatta, meg egészségügyi tapasz, illatos gyertya, és egy fotó… mert miért ne legyen ott is, ha egy férfi pisil, nem az üres falat bámulja…
Na és a színek: lejártam a lábam, amíg megtaláltam a csempéket. Itt kék és fehér kombináció.
A lakás kétfajta kék színt használ, egy markáns sötétet, ami bizonyos esetekben a feketével párhuzamosan jelenik meg (a falakon lévő fotóknak fekete a kerete, a dolgozósarok üvegasztalának szintén fekete a fém vázszerkezete, és a szekrény oldalfalai és a polcok homlokzati része fekete), illetve egy halványkéket, ami sokszor a rávetülő fénytől függően, majdnem fehér.
Ennek megfelelően vannak fehér dolgok is a lakásban, nem csak a csempe és a szaniter elemek, hanem a konyhai tárgyak jó része is az, sőt az egyik LED falilámpa, és a tükör kerete is.
A színekre hisztérikusan érzékeny vagyok – nem tűrök meg olyan tárgyat magam körül, ami kibillent a színbeli egyensúlyból. A kanapé halványbarna színét egy ismerősöm nagyon leszólta, holott éppen a nagy kékség miatt, borzalmasan fontos volt, hogy ne csak a lépcsők, a konyhai munkapult és az asztal, a székek anyagában térjen vissza a természetes fa-anyag és meleg szín, hanem a kanapé, a szőnyeg és a takaró színében is.
Nagy kincs volt, hogy találtam az IKEA-ban két fonott kosarat a polcok alá, és már hetekkel ezelőtt lepácoltam két irattartót a régi cuccaim közül, hogy legyen egyfajta színek párbeszéde ebben a térben.
A padló – beton. A nappali-étkező-konyha szinten. Elektromos padlófűtés van, a kanapé előtt szőnyeg, de a lakkozott beton a választott „burkolat”. A galérián majdnem fehér laminált parkett van. A látszó-beton felület nem olcsó, de miután az elektromos padlófűtéshez amúgy is kellett két réteg beton, úgy gondoltam, hogy adekvát ez a megoldás. Megszenvedtünk érte…
Mindig bosszant, amikor egy alapvetően jó anyagot a slampos munka miatt rosszabbul értékelnek, mint amilyen az valójában. Ezt történik sok esetben a gipszkaron-falakkal, és most ezzel a betonnal is, amit sokadszori nekifutásra sikerült elfogadhatóan abszolválni.
Egy tervező-lebonyolító számára mindig az a legnagyobb gond, hogy vannak-e olyan szakemberek, akik képesek együtt-gondolkodni vele és megérteni a tervezés hosszú-távú szempontjait. Nem az a fontos, hogy lehet a legegyszerűbben megoldani valamit, hanem az, hogy miként használja az ember 20 éven át azt a dolgot, amit megcsináltunk. Mindig vannak apró hibák, amiket én látok, és ha már nem is tudom kijavítani őket, sosem felejtem, hanem még jobban odafigyelek a következő projektnél, hogy azok ne forduljanak elő. Amit persze lehet, azt kijavítunk, még akkor is, ha morog a szaki, ha csúnyán néz rám – elviselem.
A sorozat következő része: Marcus Goldson lakásgaléria itt olvasható.
A sorozat ITT KEZDŐDÖTT