Létraerdő a gletteléshez…

A tervezés folyamata, egy kicsit mindig más, hiszen mások az adottságok, a megrendelők, sőt, a tervező is állandóan változik, tanul minden tapasztalatból.

A „doboz”-lakások százai után találtam rá az én váramra, vagyis a pesti bérházak nagy belmagasságú lakásaira, amelyek újabb kihívásokat jelentettek.

A kétgenerációs lakás ötlete is egy aránytalan tér kijavításának igényéből fakadt valójában.

Egy lakás potenciálja nem csupán a falak által határolt területre szorítkozik. Hiszen minden lakás értékét a városon belül elfoglalt helye határozza meg alapvetően. Ma már, minden szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy városgazdász mivoltom teszi lehetővé, hogy egy lakás maximális potenciálját megfejtsem.

A nyóckernek még az elit-részén sem lehet luxus-nagylakást tervezni egy gangos ház földszintjére. 54 négyzetméter nem sok, de nem is kevés, ha pedig 4,5 méter a belmagasság, akkor a szobák amolyan élükre állított hasábok, amelyekben az ember kellemetlenül kicsinek érzi magát. Miután megvizsgáltattam az épületszerkezetet egy statikussal, az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem bonthatok le minden válaszfalat, nem hozhatok létre átjárható tereket. Marad a három-osztatú struktúra, két szélén két szobával, a bejárattal szembeni traktusban a vizes-helyiségek. Mindenképpen szükséges a nagy belmagasság megbontása egy galériával, amely azonban nem nagyobb területű, mint a szoba 50%-a, és az ablakokkal ellentétes falra simulnak, hogy minél nagyobb fény juthasson a lakásba.

A fény szerepe döntő annak megítélésében, hogy a lakás milyen  érzetet kelt bennünk, amikor bent tartózkodunk. Ennek a sorozatnak az előző részében a nyitókép a mesterséges fény nélküli állapotot tükrözi. Valójában, ha nincsenek függönyök az ablakon (a függöny-ügyre még visszatérek később), akkor ebbe a földszinti lakásba is elég sok fény jut be, ám a nagy belmagasság miatt bizonyos ponton felül elenyészik, és az árnyékos rész nyomasztóan hat a térben tartózkodóra. Ezt igyekszünk ellensúlyozni a mesterséges fénnyel – ebben az esetben a plafonhoz közel egy rejtett világítás-sorral a szoba két szélső falán.

A galéria szerepéről már az első részben írtam,  csak ismételni tudom: nem szabad túlépíteni a galériát!  A  galéria területe hasznos funkcionális kiegészítés – többnyire hálóhelyek, azonban az aránytalan tér megosztásában is nagyon fontos a szerepe, ezért kell a méretekkel óvatosan bánni.  A konkrét esetben,  a kisebbik szobában az 566 cm mélységű helyiségből csupán 213 cm-t fed le a galéria, amit vizuálisan és funkcionálisan is egy kényelmesre méretezett lépsősor egészít ki.

A kék lakásba lépve…

Imádok kényelmes lépcsőket tervezni! A kényelmes lépcső ugyan elég sok helyet foglal el, de cseppet sem haszontalan, azon túl sem, hogy kényelmes fel-le járkálni rajta, mert az alatta lévő teret nagyszerűen ki lehet használni raktározásra.

Ez az a funkció, amit az építészek szeretnek kifelejteni egy lakásból. Egyszer a volt férjem, aki eredendően építészmérnök, bár ma már csak fotózik, arról panaszkodott, hogy az ő gyönyörűen megkomponált folyosójának  a végét a tulajdonos lezárta, hogy raktárként használja. Mert, hogy micsoda értetlenek ezek a megrendelők az építészi zsenialitással szemben!  Nos, ha egy építész nem tervez egy lakásba megfelelő raktározási lehetőségeket, akkor ne lepődjön meg, hogy a megrendelő talál majd magának egy szegletet, amit erre fog használni, mert egy lakásban kell raktár! Ahhoz, hogy mindennek adekvát helye legyen, a ritkán használt, de nem eldobandó tárgyakat is kell valahol raktározni. Méghozzá úgy, hogy az ember ne csak húsvéti nagytakarítás címén merészkedjen oda, rendet csinálni, hanem a rend legyen a szervező erő a raktárban is.

A lépcsőnek ezen felül is van néhány, nem elhanyagolható szerepe – esetünkben, ma, hogy az asztalos már szépen kivágta a lépcső járólapjait, nem csak felrohantam a vasszerkezeten, hanem meg is álltam egy-egy lépcsőn, felemelően jó érzés volt látni a különböző magasságokban feltáruló térkapcsolatot! Hirtelen a dupla belmagasság értelmet nyer – hasznos és szép egyszerre.

A zöld lakás lépcsője

Sokáig vacakolok a lépcsőtervezéssel, mert nagyon fontos, hogy a térnek milyen részét foglalja el – esetünkben két, különböző lépcsősort terveztem a két szobában. A kisebbikben az volt a szerepe, hogy ne torlaszolja el a belépő tekintetét, hanem tovább-vezesse felfelé, és a „kis-nappali” terét se csökkentse vizuálisan.

A nagyobbik szobában elválasztja a nappali ücsörgős sarkot az étkezőtől, úgy, hogy ha nem is látunk át rajta teljesen (a lépcső alatti részek zártak, de felettük át lehet látni), érezhető a folytatólagos tér.

A lépcső másik oldaláról…

A kétgenerációs lakás nem két különálló lakás – nem az volt a cél, hogy „üzleti alapon” megosszuk, hanem az, hogy optimálisan használjuk ki a területet.

Ezért a kertből egy előtérbe lépünk, ahol ott a mosógép-szárítógép helyének alkalmas beépített szekrény, mellette a biztosítéktábla, és a takarításhoz szükséges holmik helye. Innen jobbra és balra nyílik egy-egy szeparált lakórész, amely alapegysége a korábbi szoba, ahol a tér felső szintjén a hálók, és egy-egy kisebb zuhanyzó-egység, az alsó szinten a nappali-étkező-konyha, és a lépcsők alatti raktár.

Kapcsolat a két egység között

A két lakóegység nem azonos méretű, hanem igazodik a már meglévő épületszerkezethez. Szülők az egyik oldalon, egyetemista gyerekük a másik oldalon, vagy fiatal, kisgyerekes pár, az egyik nagymamával, ne adj Isten elvált pár, amikor mondjuk a papa költözik a kisebb egységbe, a mama a gyerekekkel a nagyobba, vagy fordítva, az apa neveli a gyerekeket a nagyobb lakásban, a kicsiben pedig a mama, hogy ha a szülők el is váltak, a gyerekek ne legyenek távol egyikőjüktől sem…

Az idő eldönti, hogy ki fogja használni, kinek lesz ez egy újszerű együttélési forma. Nekem csupán az a meggyőződésem, hogy ilyen lakásokra szükség van. Korszerű kínálat viszont, amely tiszteletben tartja mindkét fél magánéletéhez való jogát, ugyanakkor gazdaságosan hasznosítja a területet – nincs. Ezért terveztem éppen egy ilyet.

A sorozat következő része: Munkakultúra  itt olvasható…

A sorozat ITT KEZDŐDÖTT

A természetes és a mesterséges fény viszonya…

Hogy születik a semmiből a terv? Milyen folyamat játszódik le az ember agyában, amikor egy falakkal, födémmel határolt térkapcsolatban egy teljesen másikat kezd meglátni?

Kezdettől, amikor gimnazistaként elhatároztam, hogy építész leszek, mert úgy véltem, hogy ez az a terület, amely minden, általam izgalmasnak tartott témát ötvöz, az foglalkoztatott, hogy miként történik a csoda: a semmiből, valami születik.

Gimnazistaként „mindenevő” voltam – érdekelt szinte minden, de a rajzolás mellett a történelem, a földrajz különösen vonzott. Jó voltam, pontosabban jelesre teljesítettem matematikában, fizikában és kémiában is, szerettem az irodalmat, a zenét, de elég hamar felmértem, hogy miben nem vagyok elég tehetséges. Nem volt kiemelkedő tehetségem egyik művészeti ágban sem.

Az építészetet nem tartom művészetnek, noha elismerem, hogy vannak olyan alkotások, amelyek magas művészeti értékkel bírnak. Mint ahogy egy pohár is lehet művészi szépségű, de alapvetően azért van, hogy igyunk belőle.

Szerencsémre, nem vettek fel az építészkarra, városgazdász lettem, ami még szélesebb érdeklődési kört kívánt. Hogy mégis, életem aktív munkával töltött éveinek legnagyobb részében lakások, lakóépületek tervezésével foglalkoztam, az talán a sors fintora. A nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek elejéig terveztem lakóépületeket, az utolsót az 1991-es Öbölháború idején építették, és az újságok címlapjára is került – nem építészeti szaklap, hanem napilapéra, mivel a mellette lévő tömböt rombolta porig egy iraki, scud rakéta, de a szerkezetkész ház megmaradt (monolit vasbeton váz-szerkezetűek voltak akkoriban az izraeli lakóépületek). Többet nem terveztem házat, mert sokkal inkább érdekeltek a belső terek, amelyekben a komplex funkcionalitás kell érvényesüljön: mindennek alkalmas helyet találni, miközben a belső tér arányai nyugalmat, kiegyensúlyozottságot sugároznak.

Az új házaknál sokkal izgalmasabbnak tartottam a régiek korszerűsítését, ahol érezhettem az előző generációk „lélegzetét”. A fő kérdés mindig az volt számomra, hogy az a térkapcsolat, amely így-úgy lefedett egy valamikori életformát, miképpen alakítható át a mai tulajdonos-használó jövőbeni életére. Mert nem csupán az a szempont lebegett előttem, hogy a jelenlegi szokásaikat mennyire tudom az új lakással kielégíteni, hanem az is, hogy a megszokott, nem ritkán rossz beidegződéseket, miként lehet átalakítani és ezzel jobb életminőséget biztosítani számukra.

Nappali-étkező-konyha szentháromság…

Az izraeliek nagyon „pörgős” életet élnek. Többnyire nagy a család, átlagban három gyerek, mindkét szülő dolgozik, sokan önálló vállalkozók, akik bizony „hazaviszik a munkát”, mindemellett intenzív családi életet élnek a kiterjedt rokonsággal. Az idő pénz, a hatékonyság kulcskérdés, ezért a jól megtervezett lakás az, ami könnyen-gyorsan rendben tartható. Az izraeli lakásokban nincs „tiszta szoba” – amit a vendégek illedelmes fogadására  tartanak fenn, helyette van egy hármas tagolású nappali tér, amelyben ott a hatalmas konyha, étkező is, mert itt tartózkodnak a legtöbbet.

Persze, itt is vannak nagy különbségek, attól függően, hogy az adott család mennyire tehetős, vagy szigorúan betartja a halacha (a zsidó, vallásos életforma) szabályait, de a meglehetősen széles középosztálynak az életformája és a problémái is hasonlók. A központi téren túl, a hálószobához saját fürdője, az átlagban három gyerekszobához egy közös fürdőszoba, és külön „vendég-WC”, ami valójában az egyidejű használat miatt fontos egy öt-hat fős családban és az állandó „vendégforgalom” mellett. Az izraeliek nem szoktak bejelentkezni, csak „beesnek az ajtón” – Hogy vagy? Nem zavarok? – megjegyzéssel. A rengeteg mosás miatt hagyományosan volt egy mosó-terasz, amit én az idők folyamán komplett háztartási helyiséggé alakítottam – a lakást ugyanis takarítani is kell, ahhoz pedig elég sokminden szükséges. A humán higiéniát teljesen külön kezeltem a lakás-fenntartás kellékeitől.

A tervezési folyamat tehát egy meglehetősen bonyolult szervezési folyamat beleillesztése a térbe, lehetőleg esztétikus módon… miután a térszervezésre teszem a hangsúlyt,  és nem a belsőépítészet esztétikuma felől közelítek,  nem tartom magam belsőépítésznek, bár húsz év alatt rengeteg bútort is terveztem. Ez valahogy olyan dolog, mint a főzés – jót kell enni, ezért amit a tányérra rakunk, azt esztétikusan is tesszük oda, hiszen az is hozzátartozik az evés élvezetéhez.

Ahogy korábban már hosszasan írtam a lakás alapvető potenciáljáról, itt is meg kell jegyeznem – ahhoz, hogy az ember agya dolgozni kezdjen, rengeteg előzetes ismeretre, tapasztalatra van szükség. Sokan, akiknek „jó az ízlése”, azt hiszik, hogy igazán semmiség összedobni egy lakásátalakítást – gyűjthetünk ötleteket az IKEA-ból, folyóiratokból, és már meg is van. Nos, így hatvan felé az embernek már arról is elég pontos fogalma van, hogy még mindig, mennyi mindent nem tud…

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Olyan épületeknél, amelyekben nagyjából átlagos, 2,60-2,80 m belmagasságúak a lakások, szimplán alaprajzokból tud az ember dolgozni.

Felmérem a lakást, az alaprajzon feketével jelölöm a megtartandó szerkezeti elemeket, a külső falakat, az ablakokkal, a bejárattal, terasszal, vasbeton oszlopok, viz-, és csatorna-fővezetékek. Sosem foglalkozom a válaszfalakkal, amelyek a tervezés kezdeti fázisában csak zavarják az ember képzeletét. Erre az „üres” alaprajzra teszem fel a ma szükséges funkcionális kapcsolatokat.

Az új funkcionális rendszer az emberektől, családoktól függően különböző, és a legszebb dolog „kibányászni” belőlük a valós igényeiket, esetleg olyanokat is, amelyekről ők maguk még nem is tudnak. Kétségtelen, ebben a pszichológiai feltáró munkában nagy segítenek az újságíróként eltöltött évek.

Az itt közzétett lakás is valójában kétgenerációs lakás – egy energikus, nagyszerű üzletasszony mama és két későkamasz, egyetemista lánya, akik bármikor külön is költözhetnek, ha úgy adódik.

A lakást a XX. század harmincas éveiben építették, amikor cselédszoba és kamra volt a konyha közelében, a bejárat mellett WC, és egy fürdőszoba, három szoba hall. A lakás különlegessége, hogy északra és délre vannak ablakai, sőt teraszai, de ezt a falak rendre eltorlaszolják.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Miközben a három önálló személyiségnek kellően kényelmes magánszférát szerettem volna biztosítani, lényeges eleme volt a koncepciónak, az északi és a déli terasz összekapcsolása egy közösségi térrel. Sokan megelégedtek volna azzal, hogy a déli oldalon kialakítják a három „szobát”, amit összenyitnak a hallal és a konyhával… Az északi teraszos szobába teszik a mama hálószobáját és egy ablaktalan zuhanyozót, a totálfényű, konyha melletti sávba pedig a befőtteket, esetleg egy háztartási helyiséget… Csakhogy ez a megoldás nem hasznosítja a lakás eredendő potenciálját – szerintem, legalábbis. Pont azt gyilkolja meg, ami különlegessé, egyedivé tehetné ezt a lakást.

Mire ez a koncepció elkészült, már elég alaposan megismertem a megbízó üzletasszony életét. Olyan valaki, aki házassága kezdetén férje „remek háttere” volt, de valójában a döntéseket mások hozták helyette. Férje dédelgetett vállalkozása a felívelő ágban a nyakába szakadt, egy tragédia következtében, és ő helyt állt – nagyszerűen! Közben felfedezhette a saját képességeit, és évek múltán, hogy egyedül is sikeres üzletasszonnyá lett, a magánéletében is kezdett döntéseket hozni. Ennek a lakásnak a megvétele az ő döntése volt, remek döntés. Nem túl nagy lakás, amivel állandóan törődni kell, hanem olyan, ami kényelmes, kiszolgálja őt és a lányokat, amíg nem költöznek el, majd azután is használhatóvá válik, hiszen egyik lány szobáját elegáns dolgozószobává alakíthatja, a másik pedig maradhat vendégszoba, arra az esetre, ha látogatóba jönnek.

A központban van a konyha, mert ha tetszik, ha nem, a „tűz” az otthon lényege. A konyha falnak támaszkodó része tárolók (hűtő, kamraszekrény, tálaló), míg a pult befordul a térbe – igen, ez a feminista konyha, amikor a főzés arccal a tér felé fordulva történhet. A munkapultot kissé takarja a „bár”, ahová oda lehet ülni – mert mikor beszélget az ember a legjobbakat a gyerekével, vagy a párjával, ha nem főzés közben… A bárpult folytatásában még egy tálaló, a ritkábban használt étkészleteknek, poharaknak, alul fiókokkal az abroszoknak, evőeszközöknek. A nagyképernyős tv az étkező falán, amit főzés közben is láthat az ember lánya… híradók, beszélgetős műsorok, remek kiegészítő zörej, ha az ember egyedül van éppen. A folytatásban egy reggelizős terasz, de a délutáni nagy melegben is ki lehet ülni kávézni, mert északi. Innen egyébként, nagyon szép a kilátás.

A mamáé az egész lakás, ő az, aki belakja, amikor éppen nem dolgozik. Az ő hálószobája is fontos, de szemben a kamaszlányokkal, akik egész élete a szobában zajlik, sokkal kevésbé lényeges a mérete. Itt nincs dolgozóasztal, és a garderob is „félrehúzódik”, mert ennek a szobának is remek a kilátása, ezért is forgattam be a térbe az ágyat – az első pillantás, amikor felébred az ember: felemelő. A korábbi vendég-WC strangjára kötöttem a mama hálószobájából nyíló zuhanyzó-mosdó-WC-egységet, aminek saját ablaka van – mert a fény ezt a helyiséget is elönti, kihasználatlanul hagyni vétek lett volna.

A lakásban három gyönyörű dupla-ajtó volt eredetileg, ezeket használtam minden szobára, így valójában az egész lakást össze-vissza lehet nyitni. Az ágyakra nem látunk rá közvetlenül, mert a mama ágyát egy 90 cm magas fejszekrény takarja, a lányoké pedig a nagy szobák belső részébe húzódik.

A nappali leülő-sarka nem egy hodály,  intim beszélgetésekre ösztönöz, mintsem nagy fogadásokra. A tv nem jellemző erre…

A funkcionális rend lényeges eleme a konyha végében lévő zárt, háztartási helyiség, és bejárat mellett lévő kabát-szekrény, cipős fiókok, egy fotellal, hogy kényelmesen fel is lehessen venni azokat a cipőket. A privát ruházat és a nem szezonális cipők minden szobában bőven tervezett szekrényekben vannak. A konyha háta mögötti szoba ajtóval szemközti falán vannak a könyvek, amit egyelőre az egyetemista lány használ leginkább, de egy későbbi fázisban ez lehet az elegáns dolgozó-könyvtár-szoba.

A lakás különlegessége a „csavarodó tér”, ahogy a nappali-étkező-konyha kapcsolódik, mindkét oldalon egy-egy teraszban érnek véget, bekapcsolva a külvilágot. A belépő tekintetét nem falak zárják el, hanem ez a fonódó térkapcsolat, amit nem lát át teljesen, de ettől még izgalmasabb, mint egy csinos nőn a dekoltázsra boruló stóla…

A sorozat következő része: Mérlegelés  itt olvasható…

A sorozat ITT KEZDŐDÖTT

A rumli a fejekben kezdődik…

Ez a mélypont. Az építkezés mélypontja, amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogy elterveztük, amikor a háromnapos munka már hatodik napja tart, és a káosz egy kicsit elborította az agyakat is.

A terep nem egyszerű – nagyon pontosan és megfontoltan kell dolgozni, mert csak akkor működik a terv. Ehhez nem mindenki van hozzászokva az építőiparban. Szenvednek a munkások, és én is, mert legszívesebben üvöltenék, de tudom, hogy azzal semmire nem megyek. Azt a kevés önbizalmukat, ami a hatodik napra maradt, nem rombolni kell, hanem építeni.

Csak ha bemegyek a lakásba, ahol a tárgyi valóságban is elég nagy a rumli, úgy érzem, hogy elborul az agyam. Nyelek egyet, kettőt, nem szólalok meg, hanem mérek, figyelek, ahol valami rossz, ott halkan megjegyzem, hogy az nem jó, és elmondom, hogy miért nem.

Aztán kijövök, belépek a saját lakásomba és leülök a géphez, hogy kiírjam magamból a gyomorgörcsöt. Ilyenkor nem szabad elveszteni az eszét az embernek.

Megvolt a maga logikus oka annak, hogy ezeket az embereket bíztam meg, bár korábban még nem dolgoztam velük. Aki hozta őket, az egy nagyszerű szakember, csak nem a gipszkartonozásban. Mégis ő dolgozik most a legkeményebben, megmenteni a becsületet, és szétrobban a feje, hogy miközben a saját szakmájában dolgozhatna, a protezsáltjait menti ki a teljes felsülés állapotából.

Ezek az emberek nem először csináltak gipszkarton falakat, de a hatékony munkavégzésről, a precízségről fogalmuk sincs. A fizikai munkához is ész  kell, ahhoz, hogy jól menjen. Éppen ebből a tapasztalatból kiindulva javasoltam a pécsi Szabadegyetemen a személyes mentorálást, mint lehetséges kivezető utat. A mély-szegénységet nem lehet megszüntetni csak azzal, hogy valamilyen szakmát megtanítanak az iskolázatlan és követendő életmintát közelről nem ismerő embereknek – az nem elég a boldoguláshoz.

A tér, ami túl lassan alakul…

Jó pénzt kereshettek volna, ha tudnának hatékonyan dolgozni, de így anyagot, fáradságot és időt pazarolnak, és egy lehetőséget is elszalasztottak, mert nálam, többet ők sosem fognak dolgozni. Most viszont túl kell élni azokat az órákat, amelyek még előttünk vannak a befejezésig. Mert be fogják fejezni, nincs más választásuk.

Hétfőn kezd a festő glettelni. Amikor tegnap megnézte a lakást, és átjött hozzám, hogy megbeszéljük a részleteket, azt mondta, hogy ha pénteken befejezik a kartonozást, akkor ő megeszi a kalapját…

Ne szidja mások munkáját – mondtam, azt senkinek nem engedem meg. A saját munkájára koncentráljon! A lakatos szidja a statikus terveit, a vízvezetékszerelő a kőműves munkáját, a villanyszerelő a kartonosét, de közben mindegyik követ el kisebb-nagyobb hibákat a saját szakmájában is. Ez bizonyos mértékig óhatatlan. Az elfogadhatóság mértékét a kijavíthatóság költsége és időigényessége határolja.

Ezért kell nagyon sokat „terepen lenni”. Elcsípni a lehetséges tévedéseket, felhívni a kartonos figyelmét arra, hogy arra a falra konyhaszekrényt kell majd felerősíteni, és milyen magasságba kell az erősítő profilokat betenni.

Közben ketyeg az óra, mert a határidő nem slampos munkára lett kitűzve. Mindent újraszervezni, átrendezni, a teret és az időt ésszerűen felosztani, hogy ha fene fenét eszik, akkor is készen legyünk a legjobb minőségben a kitűzött napra…

Hogy ez mégis, itt is lehetséges, azt egyelőre nem tudhatom  teljes bizonyossággal, de az optimizmusomat olyanok erősítik mint Zsolt, aki vitán felül a legjobb emberem, és akinek ma van a 39-ik születésnapja, éljen sokáig!

A lépcső, ami elválaszt és összeköt…

Ő az, aki nem csak a születésnapján dolgozik ha kell, mert a kuncsaft érdekében mindent megtesz, hanem róla mesélte az egyik ismerősöm, akinek ajánlottam, a következő történetet: a családiház nagy részét felújították, de a munka vége felé, ahogy lenni szokott, a rohamosan fogyó pénz miatt a még működő dolgokat bent hagyták. Zsolt ugyan figyelmeztette a tulajt, hogy a ki nem bontott szakasz sem fogja tovább bírni két hónapnál, de ha valaki nem rendeli meg a munkát, ő nem erőszakoskodik. (A jelenség oka nem holmi szaki-boszorkányság, hanem az, hogy az új vezetékeken jobban áramló víz rohamosan teszi tönkre a már előrehaladott állapotban lévő szakaszokat, ezért sosem szabad félig-meddig kicserélni egy vezetékrendszert.)  A ház október végére lett kész. Karácsony szent estéjén aztán az étkező felett szétesett az emeleti födémben a vezeték… a tulaj jól emlékezett a figyelmeztetésre, szánta-bánta a dolgot, de még a főelzáró csapot sem tudta, hol van. Nyilvánvaló volt, hogy segítség nélkül nem ússza meg az ünnepet, de mégsem lehet valakit karácsony este riasztani… közben a zuhatag mit sem csökkent, ezért legyűrve szégyenét, felhívta Zsoltot… Igen, kijött.

A sorozat következő része: Kanapé kényelem  itt olvasható…

A sorozat ITT KEZDŐDÖTT

A gondolkodó és kételkedő ember nehezen megtéveszthető.

Fél életemben azt hallottam, hogy mindenki egyenlő, ezért 53 négyzetméteres átlaglakásokat építettek a polgári városoktól jó távolra eső lakótelepeken, amelyeket „kiutalás” révén szerezhettek meg azok, akik mégsem voltak annyira „egyenlők”. Igaz, a „még egyenlőbbek” igyekeztek aztán gyorsan elmenekülni a lakótelepi egyen-lakásból, lehetőleg a budai hegyekbe, vagy ha az nem jött össze, akkor legalább a belváros jobb környékeire. A városszéli lakótelepek piaci értéke már akkor nyilvánvaló volt, amikor még dúlt a szocializmus, mert az emberek csereberélték a lakásaikat.

Aztán megjelent a szociológusok rémeként emlegetett szegregáció, vagyis azok, akik saját erejükből nem tudtak a lakáskörülményeiken javítani, egy-egy lakókörzetben sűrűsödtek, ahonnan a jobb lehetőségekkel bírók már elmenekültek. A „szocialista” városok aránytalanul nagy területeket foglaltak el azzal, hogy a korábbi városokat lakótelepi gyűrűkkel övezték, miközben a belső városrészek jelentős része pusztult. Kivéve persze az elit környékeket.

Ez a folyamat cseppet sem hasonlított a szabadpiaci feltételek mellett végbement szuburbanizációhoz, mert ott a tehetős lakosság vonult ki a kertvárosokba, ami ugyan ott is elszlömösítette a belső városrészekek zömét, de a folyamat egy bizonyos ponton, legalábbis részben megfordítható, hiszen a mozgatórugója a saját igényei szerint cselekvő ember volt.

A szocialista városok tragédiája, hogy a massziv „kitelepítés” óriási közlekedési és egyéb infrastrukturális költségekkel terhelte, és terheli ma is a városvezetést, amelyet jó szinvonalon alig képes megoldani. Persze, itt is kialakultak a városkörnyéki kertvárosok, amelyek az amúgy is túlterpeszkedő városokat még egy agglomerációs gyűrűvel is körülvették…

1975-ben diplomáztam, mint városgazdász. Főiskolás éveimben már férjnél voltam, mert az akkori barátom nagynénje Nyugat-Németországba disszidált, „ránk maradt” a Makarenkó (ma Horánszki) utcai hatalmas, polgári lakás – három szoba hall, két bejárattal, mert a ház a harmincas években épült igazi Bauhaus-szépség (annak minden problematikájával együtt), amikor még a cselédnek külön bejárása, szobája és wc-je volt, a három úri szobán, bidés fürdőszobán és persze a hatalmas konyhán, kamrán kívül. Egy évig laktunk benne, egy baráti házaspárt is befogadtunk, amíg a burokrácia kerekei lassan megfordultak, és a lakást kiutalták egy jó elvtársnak, mi pedig kaptunk egy Peterdy utcai szoba konyhát – wc a folyósó végén. Mindketten vidékiek voltunk, amolyan lakótelepi egyen-lakásokban laktunk gyerekkorunkban, viszont a férjem építész, én is „valami olyasmit” tanultam éppen, így azonnal korszerűsítettük és kezdünk keresni egy másik lakást.

Szisztematikus munkánk eredményeképpen találtunk egy lepusztult rózsadombi villa-csücsköt, a Muraköz utcában, amit aztán megint hatalmas munkával, több ütemben újítottunk fel. Közben éjt nappallá téve dolgoztunk, hogy az építkezésekhez megkeressük a pénzt. Házasságom két évében két lakást alakítottunk át, ez már annyira a „véremmé vált”, hogy bárhol is laktam, a lakásfelújítás életem része maradt. Válásom után, a következő házasságom előtti időszak volt a csendes pihenő, mert akkor albérletben laktam a Karinthy Frigyes utcában. Onnan a Ménesi útra költöztem a második anyósom „hónaljába” egy nyolc és fél négyzetméteres szobába. Ott laktunk  az időközben megszületett két kisgyerekünkkel, mígnem én is a kivételezettek közé léphettem – fővárosi tanácsi dolgozóként kaptam egy két szoba komfort-nélküli lakást a Szövetség utcában. Időközben ez a házasságom is tönkrement, most már egyedül folytattam a lakásfelújítást, annak minden örömével és gyötrelmével. Ezt a lakást hagytam hátra, amikor Izraelbe települtem.

Kelenföldi lakótelep – az egyarcúság mintája

Tehát, amikor a főiskolán a belvárosok rehabilitációját választottam kutatási témámnak, a „szakirodalom”, amely akkoriban a lakótelep-építéseket igyekezett magyarázni, irreleváns voltát nagyon hamar felismertem. Ellentmondott a saját, gyakorlati tapasztalataimnak.

A professzorom eleinte nem is értette, hogy egy 19 éves nő hogy merészeli azt leírni, hogy a gazdaságossági képletek, amelyek a lakótelep-építést támogatják, alapjaiban hibásak: kihagyják a városi területek értékének különbözőségét. Akkor még egy napot nem voltam Nyugaton, ahol persze ez nem lett volna újdonság, nem ismertem a nyílt ingatlanpiaci törvényeket, de azt már felismertem, hogy itt valamit nagyon félremagyaráznak.

Megtanultam, hogy azt amit nagy hatalmú politikusok vagy az őket kiszolgáló „szaktekintélyek” mondanak – egyáltalában nem biztos, hogy igaz.

A kételkedés képességét aztán már nem lehetett kiirtani a lelkemből, és ez  jószolgálatot tett egész életemben a tájékozódásban. Nekem egyetlen politikus, legyen az a legszimpatikusabb is, nem tud eladni hülyeségeket.

Az ember egyedi és megismételhetetlen – ehhez tartom magam. Nem én találtam ki, a zsidó filozófia szerint minden ember magában hordozza az egész mindenséget – annak egyszeri megnyilatkozása. Számomra nincs átlagember. Amikor tehát annak az egyszeri embernek, sok esetben még bonyolultabban egy egész családnak, vagyis több, különböző személyiségű lénynek otthont kell teremteni, akkor az egész folyamatot azzal kezdjük, hogy feltárjuk a használók  legbensőbb igényeit.

Rémálom alaprajz! Miért terveznek ilyeneket még ma is?

Az a lecsupaszított, az embert sablonizáló funkcionalista szemlélet, amely külön választja az alvást, a főzést, a tisztálkodást, és ezekre talál ki „megfelelő” dobozokat, majd ezeket valahogy egymáshoz kapcsolja – éppen olyan fatális tévedés, mint az a várostervezési szemlélet volt, miszerint a városnak vannak ipari zónái, kereskedelmi és lakókörzetei, amelyeket közlekedési folyosók kötnek össze.

Tel-Aviv kapcsán alaposan utána néztem, hogy mit is akartak a brit várostervezők, amikor az ipari forradalom után az elszennyeződött városok helyett akartak valami jobbat kitalálni.

Ők még nem hagyták ki a komplexitást az elképzeléseikből, ez a szocialista egalizáció eszméjéhez kötődő túlegyszerűsítés volt, amelynek hatása mind a mai napig rombol.

Nem tudom, hogy mit tanítanak ma az építészhallgatóknak, de abban biztos vagyok, hogy valami kimarad az oktatásból, ha többségükben mind a mai napig kockológiaként értelmezik a lakástervezést.

A sorozat következő cikke: A tervezési folyamat  itt olvasható…

A sorozat ITT KEZDŐDÖTT

A sorozatgyártás önmagában nem szitokszó – a Hogyan? – a kérdés.

A lehetőség, ami minden lakásban ott rejlik…

Továbbra is a kétgenerációs lakásról lesz szó, arról a folyamatról, amelyet én nem belsőépítészeti tervezésnek, hanem a lakás újrafunkcionálásának nevezek.

A napokban felhívott egy fiatal ember, hogy neki egy belsőépítészre van szüksége, de nem tudja, hogy is megy ez a dolog… neki vannak ötletei…

Nos, akkor kezdjük annál a pontnál, hogy van egy lakás, és van egy ember, aki meg akarja, vagy már meg is vette azt a lakást… persze, vannak Isten áldotta tehetségű emberek, akik minden tanulás nélkül, egyszerűen úgy tesznek le tárgyakat a térben, hogy az gyönyörű, de az én fogalmaim szerint a dolog mégsem itt kezdődik.

Lassan negyven éves szakmai tapasztalatom alapján, elég magabiztosan kijelenthetem, hogy minden lakásban van valamilyen potenciál. Nem feltétlenül az, amit a lakás tulajdonosa szeretne kihozni belőle, mert a potenciál a lakás adottságaiból fakad. Amikor látok egy borzalmas lakást – sok ilyet látok -, az első kérdés, amit felteszek, hogy mit lehetne ebből kihozni, függetlenül  a tulajdonos igényeitől, mert ebben a fázisban még csak azt keresem, hogy kinek lehetne az adott lakás a legmegfelelőbb. Ha egy lakásban rejlő potenciál véletlenül megegyezik a tulajdonos személyes profiljával, akkor bingó! De ez ritka nagy szerencse. Ezért szoktam azt javasolni, hogy mielőtt még valaki  lakást venne,  hívjon, hadd nézzem meg a lakásban rejlő lehetőségeket. Eddig egy kedves baráti pár élt ezzel a lehetőséggel, de mintha ők is megrettentek volna attól, hogy bizony egy lakás potenciáljának a vizsgálata sem kétperces munka.

A még nagyobb munka az, ha a lakásban rejlő potenciált igyekszünk úgy kihasználni, hogy az a lehető legmegfelelőbben szolgálja a használóját. Mert ebben az esetben egy objektív, fizikai adottságú teret kell „összehozni” egy szubjektív lénnyel, annak minden vágyával. Nekem minden hajdani munkám egy történet, mert minden munkámat úgy fogtam fel, hogy egy sorsot kell jobb irányba terelni. Jobb irányba, mint amilyenben a kapcsolatunk kezdetén volt.

Bné Brak-i utcakép

Nem felejtettem el az első munkámat, amit egy véletlennek köszönhettem, bár a zsidó filozófia szerint véletlenek nincsenek : egy nap, 1985-ben, az izraeli július egyik legmelegebbikében a Maon Olimban (befogadási központ) egy fekete-kaftános, kalapos férfi keresett engem. Emlékszem, ahogy feszengtem a miniatűr shortomban és a vállpántos trikómban, szemben a feje búbjáig beöltözött emberrel, aki mögött feltűnt a harisnyás-parókás, hosszú ujjú blúzos felesége, de ők szelíden mosolyogtak, és  héberrel kevert magyarul azt mondták, hogy lenne egy munka, amivel szeretnének megbízni engem… Az én héberem kábé olyan volt, mint az ő magyarjuk, de megértettük egymást. El nem tudtam képzelni, hogy milyen munka vár rám, de miután magamra kaptam valamit, beültem a feleség mellé az autóba és átutaztunk Bné Brakba. Egy építés közben lévő ementáli sajt-szerű képződményhez gurultunk, ami az ő háromszintes családi házuk hivatott lenni, ámde abban az állapotban egy dobozológiai kisérletnek nézett ki. Az történt ugyanis, hogy az építész elkészített egy tervet, amit a kuncsaft nem nagyon értett, tehát elfogadta, ám amikor a kőműves már kezdte húzni a falakat (a ház vasbeton vázszerkezetű volt, mint a legtöbb izraeli lakóépület, vagyis a szintek már készen álltak, a válaszfalakat kezdték építeni), a megbízónak nem tetszett amit látott, ezért azt mondta a kőművesnek, hogy azt a falat mégsem oda, hanem amoda legyen szíves. Erre jött az építész, jól lehordta a kőművest, hogy nem a terv szerint épít. A kőműves bontott és épített újra, amit a megbízó megint nem szeretett, és az egész folytatódott addig, amíg a kaftános úr összerúgta a port az építészével és a kőművesével is, azok csapot-papot otthagyva elmentek, a tulajdonos pedig maradt a félig kész ementálival… Ekkor olvasta azt valahol, mert, hogy vallásos lapban ez biztos nem jelent meg  –  egy építésznő két kisgyerekkel Magyarországról érkezett. Sosem kérdeztem meg tőle, hogy miért gondolta, hogy én megoldom a problémáját, de az úton elmeséltem neki, hogy nem vagyok építész, városgazdász és újságíró diplomám van, ellenben a két kisgyerekemet valóban egyedül nevelem, és mindössze három hónapja vagyok az országban.

Szerencsémre, a műszaki rajz nemzetközi nyelv, és miután bejártam a terepet és megkaptam az eredeti terveket, megértettem, hogy milyen nagy a baj. Leültem a feleséggel megbeszélni a dolgokat. Életemben nem terveztem semmit ortodox zsidóknak, de tudtam, hogy a halacha (a zsidó élet törvényei) nagyon szigorú előírásokkal teli – minden részletet meg kell tudnom, hogy megoldjam a feladatom. A kudarctól való félelem, a belém nevelt megfelelési kényszer egyszerre működött és kialakított egy olyan információ-szerzési rendszert, amely fontossága csak sokkal később tudatosodott bennem. Akkor, 1985-ben csak jól akartam megoldani a feladatom, életem első munkáját Izraelben, hogy a gyerekeimet el tudjam tartani – még nem tudtam, hogy a városgazdász mivoltom, az újságírói gyakorlatom, az eredendő kíváncsiságom  is segített, hogy kitűnjek az építészek közül, akik lekezelően bántak a klienseikkel,  akiket felbosszantott a megrendelő vizuális kulturálatlansága, és esze águkban sem volt a „saját stílusukat” feladni azért, mert a háziasszonynak széles pult kell a rétesnyújtáshoz… Az én erényemmé az vált, hogy nekem viszont a rétesnyújtás szükségessége „szent” dolog volt. Minden, ami a használó életének része, azt meg kell tudni oldani – ha ezért nem alszom éjjel, akkor is. A ház ki kell szolgálja az embert, nem fordítva! Nekem pedig az a feladatom, hogy kitaláljam, miként oldható meg a térben mindaz, amire a lakónak szüksége van.

Mivel, nem az írott szabályok szentsége, hanem az emberi szükségletek vezettek, rengeteg olyan megoldást találtam, ami egyedivé tette a terveket. Ez sokszor megdöbbentette az embereket, küzdenem kellett az elgondolásaimért, de ha sikerült, annál nagyobb volt az öröm, és híre ment… Az első munkámból évekig kaptam újabbakat, de mindig amolyan „problémás eseteket”. Az egyik építési vállalkozó Acamolnak becézett (az Acamol a magyar Kalmopyrin izraeli megfelelője), olyan tervezőnek, aki  megoldja azt, ami megoldhatatlannak látszik. Nem terveztem hatalmas villákat, luxuslakásokat. Ők sem találtak meg engem, de meglehet, hogy én sem találtam volna semmi élvezetet az ilyen munkákban. Adj nekem egy gangos ház földszintjén 19 négyzetmétert, hogy kitaláljam, mit lehet azzal kezdeni – az a feladat!

Évekbe telt, és persze a zseniális mentorom közreműködésének köszönhetem, hogy rájöttem – a tervezési módszerem meglehetősen egyedi, és nagyképűség nélkül kijelenthetem, hogy jól működik. Persze, rengeteg hátránya van – az egyik, hogy ebből a munkából meggazdagodni nem lehet, és nem lehet kispórolni belőle a sok munkát. Amikor építkezem, mert a munkám nem tervkészítés, hanem az építés maga, állandó stresszben élek, részleteket tervezek még álmomban is.

Jó csapat nélkül semmit nem érnek a tervek. Ha nincsenek olyan szakemberek körülöttem, akik hajlandók megcsinálni azt, olyan precízséggel, ahogy elvárom, akkor a terv nem működik.

Az ablakmélyedés értékes tér, ha a fal vastagsága 66 cm. A szomszédok látványa viszont nem érték… ezért az ablaknyitás-rendszerét is érdemes megváltoztatni egy gangos házban.

Tegnap este felrajzoltuk a betonra a gipszkarton válaszfalak helyét. Kiderült, hogy  a vízvezeték és az elektromos kábelköteg is, pár centivel arrébb van annál, mint ami a tervben szerepelt. Két lehetőség van: belenyugszom abba, hogy ez van, és folytatjuk az építést, vagy felhívom mind a két szakembert, hogy reggel jöjjön ide, és vésse a betont, „tolja át” a vezetéket oda, ahol a terven szerepelt.  Természetesen, az utóbbit tettem, és ezért abban a pillanatban mindketten, bizonyára nagyon utáltak engem, nem beszélve a kartonosról, akinek megint elment néhány órája üresben, de mindegyikőjüknek elmagyaráztam, hogy nem holmi női szeszélyből terveztem oda azt a válaszfalat – megértették és megcsinálták amire kértem őket.

A napokban Nej Gyuri azt kérdezte, hogy  birok talpon maradni az építőiparban, a sok macsó pasi közt „főnökként”. Őt mindig „átverik a szakik”. Sokadszorra már nem – ha az ember tudomásul veszi, hogy a másiknak ez a megélhetése, és tiszteletben tartja a munkát, miközben ellenőriz minden apróságot. Ott kell lenni, látni, ha valami nem stimmel, minél hamarabb észrevenni, hogy minél kevesebb legyen a fölösleges munka. Bevallani, ha tévedtem, és elfogadni, hogy más is tévedhet, ám a tévedéseinket ki tudjuk javítani. Nem könnyű nőként helytállni az építőiparban. Zsidó nőként arab férfiaknak adni az utasításokat – kemény megmérettetés, de jó iskola.  Amikor a legreménytelenebbnek látszik a dolog, akkor mélyen a szemébe nézni az illetőnek és azt mondani, hogy biztosan meg fogja tudni oldani! Megoldja, mert a szakmai büszkeségét sértené, ha nem tudná. Aki jól dolgozik, azt legközelebb is hívom, ajánlom másoknak, aki igyekszik, annak segítek, de aki átver, az nem kap második esélyt.

A sorozat következő cikke: Az ember itt olvasható…

A sorozat ITT KEZDŐDÖTT

Az értékek tiszteletben tartásával korszerűsíteni a XXI. század követelményei szerint.

Kamaszkorban kezdődik az elszakadás a szülőktől és jó ideig tart a „se vele, se nélküle” helyzet. Országonként és korszakonként különbözőek a szokások, amelyeket a gazdasági helyzet tovább bonyolíthat – a hetvenes évek elején, nagy szerencsének számított külön lakásba költözni, még fiatal házasok is gyakran laktak együtt a szülőkkel. Az ezredfordulón már sokszor vettek a szülők külön lakást az egyetemista gyereknek.

A gazdasági válság derékba törte a korábbi trendeket. A magyar ingatlanpiacon túlkínálat van és marad is egy darabig, hiába próbálnak optimista képet festeni a közvetítő cégek.

A jelenlegi gazdaságirányítási rendszerben, amikor szinte senki nem tudja, hogy mi lesz egy fél év múlva, milyen újabb adóötletekkel rukkol elő a kormányzat, még azok is nehezen hajlandók ingatlanba fektetni, akiknek pedig van pénzük.

Az ingatlanbefektetéshez kiszámítható, tervezhető jövő kell. A politikai-gazdasági helyzet okán a hazai és a külföldi befektetők is inkább máshová viszik a pénzüket. Tőkeszűkében az új lakások építése is jelentősen megcsappant, arról nem is beszélve, hogy azok, akiknek szükségük lenne lakásra, nehezen kapnak hitelt, vagyis a fizetőképes kereslet is csökkent.

A kibontakozás lehetősége ma elsősorban a gazdaságpolitikusok kezében van – éppen ezért javulásra, rövid időn belül remény sincs. Ha valamikor stabilizálódik a helyzet, akkor is csak fokozatosan kezd majd emelkedni a fizetőképes kereslet, ezért a családok rákényszerülnek kreatív megoldásokat találni életminőségük javítására. Ilyen lehet a kétgenerációs lakás, amelyet a már meglévő, többnyire lepusztult lakásállományból lehet kihalászni, ha kellően ambiciózus a tervező…

Minden lakóépület egyfajta lenyomata építése korának. Az akkori társadalmi viszonyoknak, szokásoknak. De évszázadokon át képesek voltak az emberek apróbb-nagyobb átalakításokkal a régi épületeket is a maguk életformájához igazítani. Lényegében, a nemzetközi silányság építészetének (a Bauhaust követő korszak szerte a világon) kibontakozásával indult meg a mindenáron újat építeni-mánia, ami a régi épületek lebecsülésével, és tudatos tönkretételével járt, hogy aztán a kockafejű, egyen-embereknek, egyen-kocka házakat építsenek.

Ám az ember igen jó túlélőképességgel megáldott lény, ezt az őrületet is túlélte… igaz, átesett a ló másik oldalára, de éppen arra jók a gazdasági válságok, hogy ésszerűsödjenek a dolgok: eljött ennek az ideje. Magyarországon a meglévő lakásállomány korszerűsítése lehet a gazdasági pangásból való kilábalás motorja – ha néhány szempontot komolyan vesz a kormányzat – ha ez nem, akkor a következő. Kivételesen, nem osztom az észt, hogy mit kellene tenniük, hanem a magam, szerény eszközeivel teszem, amit tudok – tervezek. Mert meggyőződésem, és már megvalósult példákkal is tudom bizonyítani, hogy nincs az a rossz lakás, amiből ne lehetne jót csinálni. Az eredmény a befektetett szellemi energiával arányos. Persze, pénz is kell az átalakításhoz, de a jó és a rossz lakás között nem a befektetett pénz, hanem a tervezés-képesség a különbség.

Ha a magyar építészek – tisztelet a kivételnek – kevesebbet panaszkodnának és többet foglalkoznának a valóságos problémák megoldásával, akkor részesei lehetnének egy hasznos építési tevékenységnek, amelyben nem csak a tudásukat hasznosíthatnák, hanem maguk is sokat tanulhatnának. Fontos szakmai részleteket és nem kevésbé lényeges – alázatot a megoldandó feladattal szemben, ahelyett, hogy az aktuális politikai kurzussal aláztatnák meg magukat, újra és újra!

Az épületnek ezt a részét 1908-ban építették.

A következőkben egy olyan lakásról lesz szó, amelyet jó ideje próbáltak eladni, mert eredeti tulajdonosai kiköltöztek a városból, de mindaddig nem ment el, amíg nem sikerült meggyőznöm valakit, hogy érdemes megvenni – ebben a lakásban is ott van a lehetőség jóvá lenni.

Nem átlag-lakássá, mert olyan, az én fogalmaim szerint nincs is, hanem olyanná, amelyben bizonyos emberek jól érezhetik magukat, mert kényelmes, pont az ő igényeikre szabott.

Vagyis a lakás középpontjában is, mint a városéban,  a használó ember áll! Nem a színek és formák, bár ezek is nagyon fontosak, de alapvetően a komplexen értelmezett funkció az, ami mindent meghatároz. Ebbe bele tartozik az is, hogy a lakás tere, amiben mozgunk arányos legyen.

Ennek a lakásnak a legnagyobb hátrányát, a négy és félméteres belmagasságot, alakítom a legfőbb erényévé.

galéria, mint nyomasztó élmény

Galériázni – csak mértékkel…

A lakás egyik szobája 2 méter 70 cm széles, a másik két centi híján 4 méter. Mindkettőnek a mélysége 5 méter 66 centi. Ehhez jön a 4.5 méteres belmagasság.

Kellemetlen érzést keltő aránytalan dobozok ezek. A galéria-építés javíthat ezen, mégis, a legtöbb esetben inkább ront.

Két oka szokott lenni – az egyik, hogy túl nagy területet fednek le, a másik, hogy kényelmetlen „tyúklétrán” lehet megközelíteni a felső szintet, és ezért a két szint „szétszakad” – vagy itt, vagy ott van az ember, de egyik helyen sincs meg a térkapcsolat-élménye. Ráadásként jön a robusztus faszerkezet.

Sokan megrökönyödnek azon, hogy én a könnyedebb zártszelvény-szerkezetet alkalmazom, és azt is teljesen eltakarom-beborítom.

Igy a szerkezetvastagság 12 cm a padlóburkolattal és az alsó gipszkarton-fedéssel együtt. (80×40-es zártszelvényből). Nem csinálok hagyományos, „emeleti”, áttört korlátot, hanem csak olyat, ami ehhez a térarányhoz még kellemes magasság, és persze megvéd a lepottyanástól- a sorozat végén bárki összehasonlíthatja a kezdeti és a végső állapotot. (a könnyebb összehasonlítás végett három hónappal később idebiggyesztettem egy képet az átépítés utáni állapotról – 2013.04.19)

Térkapcsolat az átépítés után

A másik „trükk”, hogy megbontom a szokásos doboz-formát.

Nem nyitok össze mindent mindennel, de gondoskodom arról, hogy legyenek ki-, és beszögelések, amelyeket úgy bútorozok, hogy a szabadon maradó terület képezzen átlátható teret.

Kapcsolat a lent és fent között…

A térbe állított lépcső, amely nem hermetikusan, de funkcionálisan szétválasztja az étkezőt és a nappali ücsörgő-sarkot, és ha nem is látom át az egész teret egy szempillantásra, érzem, hogy nincs lezárva, hanem folytatódik.

Régóta rájöttem, hogy nem egyszerűen a „falra kent bútoroktól” lesz nagyobb térérzetem. Gond nélkül befordítom a térbe azokat a bútorokat, vagy építészeti elemeket, mint a lépcső, ha az funkcionálisan helyén való.

Korszerűsítés, a szó valódi értelmében

Egy ilyen, több, mint 100 éves házban rengeteg olyan részlet van, ami valamikor talán jól működött, de ma már elavult, és a sok értizedes elhanyagoltság következtében gennyes pontjává lett a lakásnak.

Ilyenek a légudvarok, többségükben.

Százhat éve málló vakolat, a vízelvezetés már rég nem működik, ezért az esővíz áztatja a lehulló vakolatrétegeket, a környező falakba pedig lassan felszívódik a víz.

Az ilyen problémákat egy társasházban századunk technikai színvonalán kellene megoldani úgy, hogy minden lakónak jó legyen.

De ez valamiért nem megy, így ezt is a lakásfelújítás keretében kell rendbe tennünk, ha nem akarjuk, hogy a frissen felújított lakás falai vizesedjenek.

70-es évekbeli fürdőszoba-részlet

A teljes fűtési és melegvíz-előállítási rendszert korszerűsíteni kell, mert amit a múlt század hetvenes éveiben az akkori IKV szakemberei kitaláltak, már akkor elavult volt.

A ház fürdőszobáinak gázbojlerei egy gyűjtőkéménybe vannak bekötve, és amikor néhány éve az akkori közös képviselő felújíttatta a kéményeket, ezeket sorra kihagyta – ma már szinte életveszélyesek.

Első dolgom volt száműzni a gázt a lakásból, az egész rendszert átállítani elektromos áramra.

A közhiedelemmel ellentétben az elektromos padlófűtés nem drágább, ámde sokkal hatékonyabb a gázközponti fűtésnél, a konvektorokról nem is beszélve.

Valójában tehát, egy ilyen lakás esetében a vásárló a puszta külső falakat veszi meg, hiszen az aljzattól a külső nyílászárókig mindent ki kell cserélni.

Fürdőszobarészlet az átépítés után…

Fürdőszoba 2013

Viszont ez a nagy átalakítás lehetőséget teremt számunkra, hogy a lakás minden részletének szükségességét alaposan átgondoljuk, és megtaláljuk azokat a megoldásokat, amelyek az elkövetkezendő 20-30 évben hatékonyan szolgálják az új lakókat.

Konyha-étkező

Talán furcsa, de szerintem, érdemesebb egy jól felszerelt kislakásban élni, mint egy hodályban, ami csak kis mértékben szolgálja a kényelmünket, amelynek a rezsije magas, ezért  a havi számlák értelmetlenül apasztják a pénztárcánkat.

Igen, ez az „addig takarózz, ameddig a takaród ér”- szemlélet, amely a praktikumot többre becsüli, mint a „majd megmutatom, hogy micsoda házam van” kivagyiságot.

Mert az ember nem annyit ér, amennyi pénze van, hanem amennyi ész, emberség, és a társai iránti felelősség szorult belé.

A lakás beszédes műfaj – elárulja, hogy ki az ember, aki lakja.

Érdemes odafigyelni erre.

A sorozat következő része: A potenciál itt olvasható…

A sorozat ITT KEZDŐDÖTT

Valamikor régen, a Bródyban…

Vigyázat, hosszú és szentimentális jegyzet egy lakáseladás margójára, mert muszáj volt kiírni magamból…

Nagyjából nettó 4 év teljes piaci érdektelenség után, csekély alkuval, a szüleimnek sikerült  eladni üresen maradt pesti lakásukat, és ennek ma örülni kell. Örülök is, naná, az egyik szemem nevet. Felsóhajtott mindenki, végre elment a “Bródy”! Számomra ő volt a Palotanegyed névadója.

Pontosan emlékszem hogy sütött a nap, amikor a Könyves Kálmán körúti szükséglakásból felkerekedve, mentünk az újonnan kiutalt és felújított, Bródy Sándor utcai tanácsiba, a társbérletünkbe. Alig több mint három évesen, nagyon izgatott voltam a kalandtól. Élénken él az emléke, ahogy odafele, anyám kezébe kapaszkodva, szökdécselve próbálok felérni a kőfal tetejéig és belátni a Múzeum kertbe, majd  később megcsap a lépcsőház, a lakás, a konyhabútor illata. Azóta is imádok frissen festett lakást körüljárni, körülszaglászni. Két szoba plusz hall, tágas konyha, vagy csak én voltam hozzá kicsi, és a hosszú előszoba végén Juhász úr titokzatos birodalma, ahova tilos az átjárás. Egész biztosan voltam bent, de ha voltam is, Juhász úr kapcsán csak egy csíkos köntösre és a dohányfüst szagra emlékszem, meg hogy pancsolni nem ért, ha nem a mi időnk volt éppen.

A  dupla udvaros hatalmas ház hátsó traktusában megbújó második emeleti saroklakásban három  évet éltünk, aztán még nagyobb szerencse érte a családot. Összejött egy csere az első udvar földszintjére, igaz, az csak két szoba volt, de már majdnem csak a miénk! Ma úgy mondanánk finoman, hogy egy előnytelen adottságú, nem túl világos, nehezen kifűthető, 4 és fél méteres belmagasságú lakásban éltünk négyen, majd húsz évet. Ahol a családi asztalhoz  leülni csak hárman fértünk el az előszobában, és anyám mindig legyintett, hogy sebaj, állva több fér belé! Ahol mázli volt hogy két lány volt, és csak kis korkülönbséggel, így békésen marhattuk egymást bármikor  a kisszobában, és ahol a kádban és a klotyón ülve is kényelmesen lehetett kettőnknek diskurálni.

A házban, ahol hétköznapian különös kisemberek éltek. A második emeleti körfolyosós fogócska nyomai még ma is látszanak a hugom homlokán, és ehhez kötődik az első álmom is, amire emlékszem. Történt az úgy, hogy végigálmodtam a valóságot addig, amíg elvitték Krisztát az esztékába, ahol összekapcsolták a fejét, hogy aztán mindenki őt ünnepelje, mennyire ügyes és bátor, hogy nem sírt. Bosszúból  éjszaka, a tudatalattimban  aztán tovább folytatódott a történet, megfűztem ugyanis a hőst, engedje már meg, hogy belenézzek a fejébe! Tisztán látom ma is, ahogy a kegyesen odahajtott fején óvatosan szétnyitom az  összekapcsolt sebet, és mit látok? Töltött káposzta van a húgom fejében, pont olyan mint a fazékban, ha leemeled a fedőt!

Még  a másodikon mellettünk lakott Hanna néni, aki szenvedélyes pecás volt és akinél először láttam balatoni angolnát.

Alattunk Valiék, aki gyerekkorában állítólag kiszúrta a szemét egy kötőtűvel, és mindig az üvegszemével néztem farkasszemet.

A földszinten a mosolygós Anna néni, akihez még a híres cigány nótaénekes, Horváth Pista is járt énekórára, leírhatatlan rózsaszínű zsabós ingében.

Kicsit arrébb a nagyon udvarias, szintén zenetanár Tibor bácsi, akit  későbbi kutyánk, akiből házőrzőként csak a halálra nyalás halálnemét néztük volna ki, érthetetlen okból mindig iszonyatosan megugatott.

Ott volt még a jóképű vizilabda edző is a ház legszebb nője címet minden évben megérdemelten elvitt feleségével, és két
tejszőke kislányukkal. A lányok egyike korán, tizenévesen halt meg, állítólag túladagolásban.

A folyton ipari mennyiségű rántott húst sütő Gabi  és a csepeli papírgyár bikaerős hórukkos Tibije is fiatalon haltak meg, utóbbit az ital vittel el,  előbbit talán a Tibi után maradt űr.

Földszinti éveinkben sem volt unalmas az élet. Jobbról Szakácsék, a házmesterlakásban. Gizi néni tudta kimondani a legtöbbször egy mondatban azt hogy izé, Bandi bácsi tudott a leghangosabban ásítani. Mindketten kint ültek naphosszat a lakás előtti fotelekben, ott tartották a fogadó óráikat. Nyári napokon Bandi bácsi kedvenc viselete a fehér necctrikó és a klottgatya volt, fejét négysarkán megkötött zsebkendővel védte, fáradt lábait sokszor áztatta lavorban. Mindehhez a keze túlzás nélkül olyan szép volt, a tetkóival együtt is, amilyet férfiban, addig csak apámnál láttam.

Meleg hétvégeken mindannyian láttuk-hallottuk, ahogy másik szomszédunk, Karcsi bácsi – szigorúan borotválkozás után, hajhálóval a fején – csoszog a fogadóra, vonszolva maga után egy hokedlit, meg egy sakk táblát. Szemből Dömötör bácsi is csatlakozott, hol kibicnek, hol a statiszta Nagykarcsival alkotva másik párost.

Gizi néni és barátnői akkora fejű krizantémokat  neveltek az udvaron, hogy az egész utca csodájára járt. Szombat és vasárnap
délelőtt jöttek a gangos házak udvari fellépői, szilofonos, hegedűs, és a többiek, mi, gyerekek pedig előzékenyen futkároztunk az emeletről ledobott aprókat összeszedni.

És mint minden rendes mesében és házban, itt is voltak boszorkányok is. Kilcz néni úgy dörrent rá a húgomra hogy
csendesebben legyen, hogy annak nem hogy torkán akadt, de orrán jött ki a vajas kenyér, Kovács néninek pedig a  tollaslabda-party felért egy ágyúdörgéses  harctéri ütközettel.

A ház aljában lévő trafikig bőven 10 alatt lehetett lefutni a százat, Frici  bácsi kacsintós pénztárcáinak látványa és a dianás cukorka volt a nyertes jutalma. Kezdetben egy két forintossal tűztünk ki fagyit venni hugommal a cukrászdába is, vagy kicsivel többel az élet értelméért, a piramisért…

23 évesen költöztem el a házból, amelynek még utána is voltak jó időszakai. A kétezres évek elején, az Izraelből hazatelepült Éva megvette, majd felújította a ház legreménytelenebbnek tartott lakását, hogy közben beindítsa a ház posztmodernkori mesés életét. Közös képviselőként szervezett vasárnapi kertészkedést, udvari kóruskoncertet körfolyosói hokedlis karzattal, lett a negyediken egy közösségi szoba internet lehetőséggel és folyamatosan dokumentálta a Bródy életét a házblogban.
Mondanám még tovább is szívesen hogy mi minden csoda történt még, de mifelénk minden jó, ha a vége rossz! Az udvari komposztálót feljelentették az ÁNTSZ-nél, mert túl sok volt valakinek a muslica, a biciklitárolót luxusnak tartották, az átvett hiányból ésszerű tervezési gyakorlatot csinálni több mint gyanúsnak, a felújítási terveket elvetendőknek, Évát túlnyüzsgőnek, az ellenzéki közös képviselő jelöltet szimpatikusabbnak…

Jó, abbahagyom! Ez is csak egy ház, tudom, és különben sem a falaknak van történetük. Elismerem, mázlink van, hogy elment végre a Bródy, tetejében  jó áron kelt el, jó kezekbe került, van jövője, teljes lesz a rekonstrukció, készen vannak már a tervek. Nálunk is indulhat az új projekt. Próbálom könnyedén venni, ahogyan a ház nagymúltú asztalos és fejfagyártó maszekja, a mindig vidám és fürge járású özvegy Ficzus Ferdinándné trillázta folyton már messziről és integetve: “Puszi, puszi!!”

A lakás átalakulásáról szóló sorozat itt kezdődik…

Részletek – fürdőszoba

Ahol nincs „térérzet”, az a fürdőszoba.  A programban már leírtam, hogy számomra az ideális fürdőszoba kicsi, egyszemélyes helyiség.

Ugyanakkor, érvényesülnie kell annak az elvnek is, hogy kicsi térben ne legyen túl sok részlet, ami a zsúfoltság érzetét kelti.

Ki nem állhatom azokat a fürdőszobákat, amelyek tele vannak porfogó apróságokkal a sminktől a tisztítószerekig.

Másfelöl viszont, a dolgoknak „kézközelben” kell lenniük, hogy ne pazaroljunk drága időt minden nap a pakolászással.

A fürdőszoba – terv szerint – egy 80×80-as zuhanyozót, egy  rejtett víztartályos, függesztett WC-t és egy mosdót tartalmaz. A mosdóval szemben van az ajtó, amely kifelé nyílik, belépve jobbra a zuhanyzó, balra a WC.  Szemben egy méretes tükör, amelynek helyét kihagytuk a csempézéskor.

A csempe 10×10-es raszterű, egyszerű, selyem fényű, fehér csempe, amelyet egy halványlila árnyalatú másik, 20×20-as illetve 10×40-es méretben vált bizonyos helyeken, amolyan díszítésként. A mosdó alatti szekrény is fehér, rozsdamentes acél lábakon. Ezt a fajta „sterilitást” oldja az a néhány nyírfa kellék, ami a képen is látható,és a zuhanyozó előtti kilépő-rács is ilyen.

A mosdó alatti szekrénykében elfér a tartalék  WC-papír, a fürdőszoba és WC-takarító-szer, padló-felmosó és szőnyegtisztító. A mosószerek a háztartási helyiségben vannak, ahol a mosás is zajlik. A fürdőszoba ugyanis csak a személyes higiéne helye. A szépítőszereket, a hajszárítót, stb. a WC feletti helyre szabott, faltól-falig szekrény fogadja be. A közepére elhelyezett gomb direkt igyekszik megtévesztő lenni – idegennek ott nincs mit keresnie. A tükör alatti sávon, a WC-papír-tartó két oldalán van még két kis doboz, a tartalék szappannak, és egyéb apró kellékeknek, ezek tetején pedig a gyakran használt krémek.

A képen, a tükörben lehet látni a tükörrel szemben lévő falra elhelyezett törölközőszárítót – a fürdőlepedőknek. A kéztörlőknek a mosdó két oldalán van helyük. Természetesen, ebben a fürdőszobában csak fehér vagy a képen látható halványlila törölközők lehetnek, és ugyanez a zuhanyfüggöny árnyalata. Sajnos, még nem találtam meg azt az impregnálószert, amivel a lila organzát vízzáróvá teszi, pedig van ilyen, mert hasonlóan egyedi zuhanyozó-függönyöket csináltam „előző életemben”, Izraelben. Addig a függönyt egy átlátszó műanyag-réteg egészíti ki, csak ez nem olyan könnyed, amilyennek szeretném.

A következő rész címe: Részletek – konyha

A sorozat kezdete: ITT

Színvilág

Jó ideig „színvak” voltam.

Az ötvenes-hatvanas évek a szürkeség emlékét hagyták bennem.

A nemzetközi silányság építészete a fehérre esküdött.

Meg az egyformaságra.

Mintha az lenne a szép, amiben nincs semmi egyéni.

Amíg építészek voltak a férjeim, nálunk is minden fehér volt – még a kerítés is.

Sokáig nem lázadtam.

Jókislány voltam, meg jófeleség.

Aztán felnőttem.

Önálló vagyok. Önálló gondolatokkal és akarattal.

Akkor fedeztem fel a színeket körülöttem.

Izraelben, a nyolcvanas évek derekán még dúlt a seszínűség. A Bauhaus fehér városa megkopott, és még nem volt divat Marokkóba vagy a Távol-Keletre utazgatni. Háborúról-háborúra éltek az állam első évizedeiben, gazdasági pangással,  aztán inflációval küzdöttek. A tel-avivi kávéházak még a hajdani, európaiak kopott utánzatai voltak, keleties slampossággal nem pedig derüvel.

Lakásokat terveztem, mert ebben a témában hamar megtalált a munka.  A nyolcvanas évek végére már volt annyi sikeresen befejezett projekt a hátam mögött, hogy elkezdtem játszani. A falakkal, mert azt könnyen meg lehetett változtatni, ha a kliens vak maradt a színekre. De egyszer sem fordult elő, hogy az első megdöbbenés után valaki a fehéret követelte volna vissza.

A színekkel megőrjítettem a fakóarcuakat a házban – mint közös képviselő felújíttattam a szeméttárolót és az ajtót olivazöldre festtettem, nem a megszokott libafossárgára. Kitört a palotaforradalom, de mind a mai napig, amikor új lakó keresi a szeméttárolót, csak annyit kell mondani, hogy a zöld ajtó – mert a szín az első információ, amit az ember észlel.

Az „én váram” színeit a levendula ihlette – a növény, amit annyira szeretek, ami hatalmas bokrokban maradt a tel-avivi kertemben, de itt Pesten nem virágzott, hiába ápoltam ugyanazzal a szeretettel.

Tudomásul vettem, hogy ez más világ, a csenevész levendulákat Pécsre telepítettem (ott már virágba borult idén), a lakásban pedig a levendula színeit kombináltam a fával, a lecsupaszított téglával.

Csakhogy a levendula levele és virága számtalan árnyalatot hordoz.

A lakás színeiben két szélsőséget használtam következetesen.

Az egészen halványlilát, amely attól függően, hogy milyen fény éri, néha majdnem fehér, máskor jobban kijön a lilasága.

A másik véglet, egy sötét kékes-lila, ami megintcsak kiverte a szomszédok egy részénél a biztosítékot, hiszen a nyílászárók körüli 40×80-as zártszelvény-keretet is ezzel a színnel festettem le.

Igaz, lelki szemeimmel én már láttam, hogy a kékeslila keret csak addig virít ki a körülötte durván kijavított vakolatú fehérségből, amíg az elültetett borostyán és vadszöllő fel nem fut, és az élőzöld el nem uralkodik a környéken.

…

…

…

…

…

A központi térben a legmarkánsabb szín-anyag-forma a nyers téglaboltozat, az a fal, amely az átjáró nyílását és a bontás közben talált mélyedést is tartalmazza.

A két levendula-árnyalat használatának van egy bizonyos belső logikája, de az nem követi az európai szimmetria-vonzalmat, így történhetett, hogy az átjáró két szélén sem azonos.

A lakásátalakításnak ebben a fázisában már egyedül dolgoztam, csak Csongort tűrtem meg magam mellett, aki valójában faszobrász és restaurátor, de az ő precizitása kellett a fa-munkák befejezéséhez. Ő szabta az IKEA munkapultból a lépcső járófelületeit, a dolgozósarok asztallapjanit, és ő segített nekem abban a millió apróságban, amit majd a részletek fejezetben mutatok be.

A falak és a faszerkezetek egy része (belső ajtók, konyhaszekrény lábazata, stb.) festett, ám így is jelentős mennyiségű nyers (lakkozott vagy pácolt) fa jelenik meg a térben. A konyha munkapultjáról a lépcsők járófelületein át az étkezőasztal, a székek, az alsó konyhaszekrények homlokzati lapjaiig.

A hideg és meleg színek játéka adja azt az egyensúlyt, amit nem tudományos elemzések, hanem egy belső megérzés szerint alakítottam.

Volt amit menet közben átfestettem, mert úgy éreztem, hogy akár funkcionálisan, akár esztétikailag nincs a helyén. Ezért aztán, tényleg sokáig „játszadoztam” ezen a 29 négyzetméteres kis lakáson (valójában, a galériával és dobogókkal további 20 négyzetméter padlófelülete van, de a dobogók alatt a „belmagasság” csupán 80 cm).

Amikor már szinte minden készen volt, legalábbis a fejemben már minden részletet kidolgoztam, akkor jött a kuckó, ami valamikor fürdőszoba volt, most pedig a könyvtáram és az én „hentergőm” – fekve lehet olvasni, akár a laptopról is. Majd később, a használat közben szerzett tapasztalatoknál elmesélem hogy mire jó e a lakás, és azt is, amire kevésbé.

Egyetlen lakás sem tud mindenki minden igényét kielégíteni, de erre nincs is szükség.

Az utóbbi időben elég sokan jártak nálam, és aki nem tudta, hogy mekkora a lakás, sacperkábé a duplájának hitte.

Ez annak köszönhető, hogy bárhol is van az ember a lakásban, mindig belátható a tér, illetve érzékeljük, hogy miként folytatódik.

A volt fürdőszoba terének legfontosabb szerepe számomra az, hogy megnöveli a központi tér érzetét.

Ha nem lenne az átjáró,  borzasztóan kicsinek érezténk a központi teret, annak ellenére, hogy a lakáshasználat 90%-a erre korlátozódik.

Ezért a kuckónak arra a falára, amit a központi térből közvetlenül látunk semmit nem akartam tenni.

Pontosabban, valamilyen képet, de  könyvespolcokat semmiképp.

És akkor találkoztam Zsilivel, aki megváltoztatta az egész addigi színvilágot, és nem korlátozta kreativitását a kuckó egyetlen falára.

Végül át kellett tervezzem a könyvespolcok helyét, mert arra nem vitt a lélek, hogy erre a freskóra polcokat szereljek.

A következő rész címe: Részletek – fürdőszoba

A sorozat kezdete: ITT

A bútor – tág fogalom

Kevés mozgatható bútor van az én „váramban”.

Jószerivel egy étkezőasztal, négy székkel, a munkaasztalom melletti szék ( az asztal már nem), egy elemekből álló, kis,  fiókos iratszekrény és egy komód, amit rendhagyó módon a könyvtár-kuckóba vettem a Jákob-lajtorjája alá… a többi bútor a helyére lett építve.

Ugyanakkor, vannak olyan „helyiségek”, mint például a háztartási helyiség, amely majdhogynem egy beépített bútor.

Ehhez hasonló a lépcső alatti „kamra” is – oldalfalai gipszkartonból, ajtaja, mint egy szekrényé, teteje pedig a lépcső.

És minek nevezzem azt a dobogót, ami  bekárpitozva amolyan keleti sarok, ahol kényelmesen, fekve is lehet olvasni, akár a laptopról.

Nemrég, amikor távoli kontinensekről itt voltak a gyerekeim, vendégágyként használtuk.  Máskor, a  Jákob-lajtorja kezdeti szintjét adja – rajta keresztül érem el a padlószinttől 5 méter magasságban lévő ablakot, hogy évente egyszer kinyissam tavasszal, télen pedig becsukjam, ha nagyon hideg van.

Számomra a lakás „üresen”, vagyis a benne lévő funkcionális tárgyak nélkül nem létezik – nem tudok ilyet tervezni.

De éppen ez a gondolkodás teszi lehetővé, hogy olyan megoldásokat találjak, mint az első 4 lépcső „fiókosítása” – szerszámos és cipős-fiókokat rejtenek a lépcsőfokok – íly módon a bejárathoz közel, alkalmas helye lett a cipőimnek, és még kényelmesen le is lehet ülni a cipő felhúzásához.

Vagyis az a komplex gondolkodás, amit városgazdászként szívtam magamba, hogy tudniillik lássam összefüggéseiben és részleteiben egyszerre a teret, a problémák egyedi megoldásához vezet.

Egy kislakásban különösen fontos, hogy mindennek „kézreeső” helye legyen.

Azáltal, hogy minden „helyiségnek” és „bútornak” nem csak az alaprajzi méretét, hanem a magasságát is figyelembe vettem, lehetővé vált bizonyos funkciókat egymásra pakolni.

A raktár-funkció, ami cseppet sem lebecsülendő, egyetlen lakásban sem, a bejárati szinten található. A gyakrabban szükséges dolgok, mint cipők, kabátok, blézerek, táskák a lepcső alatti terekben, könnyen elérhető közelségben.

A  ritkábban használatos tárgyak (pótszékek, gyerekágy, asztal, maradék csempe, parkett, faanyag, stb.) a megemelt  (+0.90) dobogó alatt.

A mosás, vasalás, és a már felvett, de még nem piszkos ruhák átmeneti szellőztetésére készült a háztartási helyiség.

Itt van a padlóösszefolyó, ahová a gyakori felmosások vizét „besöpröm”, egy arra alkalmatos gumiszalagos „mágávval” ( מגב ) – ez egy Izraelben használatos, praktikus takarító eszköz, hidegpadlós helyiségekben. Mivel nálam a bejárati szint hidegpadlós (alatta az elektromos padlófűtés) ezzel az eszközzel, percek alatt, naponta felmoshatom a padlót.

A vendégeknek nem kell levetniük a cipőjüket, ha hozzám jönnek, ugyanakkor  én magam, ha egyedül vagyok, nagyon szeretek mezitláb járkálni a lakásban, télen-nyáron – a tiszta padlón.

Mivel Izraelben hozzászoktam, hogy a víz nagy érték, nem pazaroljuk, sokszor használok  felmosásra olyan vizet, amiben kimostam egy harisnyát, vagy más apróságot, kézzel. Nem eresztem le a csatornába, hanem hipp-hopp felmosom vele a padlót.

A következő rész címe: Színvilág

A sorozat kezdete: ITT

Lépcsők a lakásban

Tudom, sokakat megdöbbentett az, hogy ebben a kis lakásban, a nagy helyiség központi elemévé tettem a lépcsőt.

Nem kár a területért?

Bár az első skiccben is kitérek valamennyire a kérdésre, úgy gondolom, hogy  érdemes részletezni a belső lépcsőkkel kapcsolatos véleményemet, amely alapján ez a lépcső is született.

Annál is inkább, mert most már fotókkal tudom érzékeltetni az eredményt.

Nincs arról szó, hogy egy belső lépcsőnek ilyennek kell lenni – itt, ezen a helyen, ebben a lakásban, az én igényeimnek megfelelően azonban, ilyenné kellettek legyenek.

Hogy miért jutottam erre a meggyőződésre, azt szépen, sorjában, elmondom.

1. Kezdettől meggyőződésem volt, hogy nem akarok egy lépcsősorral feljutni a galériára.

Lakáson belül egy „emeletnyit” le-föl mászkálni kényelmetlen, előbb-utóbb úgy szervezi az ember az életét, hogy ritkán tegye meg ezt a „hosszú utat”. A lakáson belüli funkciók íly módon durván elkülönülnek.

A kényelmes élethez pedig, véleményem szerint, a jól szervezettség elemi követelmény, tehát nem célszerű eleve megosztani a teret lentre és fentre, amely nagyrészt külön-külön funkcionál.

2. Egy alig 4 x 5 méteres teret amennyire csak lehet, átláthatónak kell hagyni, hogy az embernek ne legyen klausztrofóbiája. Ha ennek a térnek valamelyik falára „rákenem” a lépcsősort, akkor annyival kisebb lesz a térérzet.

Speciális esetünkben, amikor megpróbáltam  valahová „besúvasztani” a lépcsőt, kiderült, hogy minden falon van valami zavaró momentum, ami miatt nem oda való az egész.

3.  A fény iránti vágyam azonnal kijelölte  a dolgozó-sarkom helyét. Nem volt kétséges előttem, hogy a 120 x 80-as falmélyedés, ahol a legjobbak a fényviszonyok az egész lakásban, az  egyetlen hely, ahol nyugodtan tudok dolgozni.

De ahhoz, hogy ezt ki tudjam használni, 5 lépcsővel fel kell emelnem a dolgozó szintjét. Ezzel eldöntetett, hogy hol lesz az 5 lépcsőből álló része a felmenetelnek, majd innen, további 7 lépcsővel jutok a galéria-szintre, miközben optimális méretű dolgozósarkot szerettem volna kialakítani, hiszen naponta sok órát töltök itt.

4. Elvileg, az első 5 lépcső után derékszögben elforgatva is nekiveselkedhettem volna a feljáratnak, de akkor a 2. pontban részletezett problémába ütköztem  volna, nem mellékesen, tönkre téve a legszebb nyerstégla-falat, amiről  a bontás során derült ki, hogy milyen  nagy nyílásokat rejt.

A fény szempontjából is ez a legértékesebb része a lakásnak, semmiképp nem akartam eltorlaszolni egy lépcsősorral.

5. Miután a funkcionális sémában már a konyha, az étkező és a fürdő helye is célszerűnek mutatkozott, nem maradt más hátra, mint a dolgozó-szintet összekötni a galéria szintjével, a lehető legegyenesebb formában.

6. Ahhoz, hogy kényelmes lépcsőfokokat alakítsak ki, és amennyire csak lehet toljam el az egészet a fény útjából, a falhoz közeli oldalon alakítottam ki egy „pihenőt”, aminek a szintje egy lépcsőfokkal (18 cm) magasabb, mint a dolgozósarok padlószintje.

7. Ezáltal a dolgozó-sarok tágasabbnak tűnik, mint a tényleges padló-területe, igaz, egyhuzamban felrohanni, vagy lezúdulni  a lépcsőn egy lépéssel hosszabb út, mint a „tisztességes” lépcsőfordulónál szokás.

8. Ahogy  A kislakás dicsőítése című részben már megírtam, a lépcsők alatti teret is kihasználtam, de legalább annyira fontos volt az a momentum, hogy a hét lépcső ugyan elválasztja a dolgozót az étkezőtől, de megőrzi az átlátás lehetőségét.

9. Valójában, a dolgozó-részből fel-látok a galérián lévő ágyamra is, és le-látok a  bejárati szinten lévő  étkezőre is, nem utolsó sorban a fiamról készült képre, az étkezőasztal felett…

10. Igaz, ennek is ára van: az, hogy nincs korlát a lépcső mellett.

11.  A biztonságérzetet erősítendő két darab 2×2-es profilt hegesztettünk a galéria szerkezete és a téglafal, illetve a dongaboltozat közé. Ez az aszimetrikus fogodzó lehetővé teszi, hogy akár teljes sötétben is felmenjek, vagy lejöjjek a galériáról.

12. Másrészt, a felső hét lépcső  85 cm széles, hogy biztonságosnak érezzem – nem billenek ki.

13. Ugyanakkor, az első 5 lépcső csak 70 cm széles, kétoldalán „lépcsővel”, vagyis az egyik oldalon a háztartási helyiség feletti rakodó-felület „lépcsőzik”, míg a másik oldalon a galériára vezető lépcső.

A galéria-padlóval majdnem szabályos bejáratot alkot, de azt nem mondhatni, hogy különösebben hívogató. Itt éppen ez volt a cél!

Amíg a bejárati szint abszolút nyitott a látogató számára, a dolgozóra felvezető lépcső másodlagos feladata az, hogy megállítsa az avatatlanokat. Be lehet látni, de „belépni” már nem annyira biztos, hogy szabad.

A lépcsők oldalfalai egyrészt gipszkarton falak, másrészt szekrényajtók. Éppen ezért, a lépcsőfokok homloklapjai rétegelt lemezből készültek, amelyeket arra a lilás-kékre festettem, mint a falak és a beépített bútorok egy részét.

A járófelület az IKEA konyhapultok egyik fajtája, amiből három db. 246×62-es tábla fogyott el, igaz, ebből készült a dolgozósarok két munkalapja is. Olyannyira ki volt számítva minden, miliméterre, hogy a két megérkezési szintre már nem jutott teljes lépcsőmélységben. Ettől ugyan használható, de az én szememet kicsit bántja. Ha nagyon akarnám, meg tudnám ideologizálni, hogy a keskenyebb belépési mélység azt jelzi, hogy megérkeztem az adott szintre, de az igazság, hogy nem volt több anyag.

Végül, mi lehet az általános tanulsága ennek a lépcső-szerkesztésnek?

A lépcsők kialakítása, szerintem, egy lakáson belül, nagyon fontos funkcionális és esztétikai elem. Nem szabad félvállról venni, ugyanakkor belefér néha, egy kis rugalmasság, ha az egyébként indokolt.

Az alapképlet, miszerint kétszer a magasság + a mélység = 63, az én tapasztalatom szerint már túlhaladott. Az átlagember ma már magasabb, mint a múlt században. Én nem vagyok igazán magas, de nekem is kényelmesebb a 2H+M=66, vagyis 2×18 + 30 = 66 ebben az esetben. Ha a belépés mélysége kevesebb, mint 30 cm – nem kényelmes a lejövetel. Nem ezzel kell takarékoskodni, amikor a helyet optimálisan akarjuk kihasználni. A lépcsők alatti teret is hasznosíthatjuk, ha háromdimenzióban tervezünk, és nem csupán az üres falakat, hanem a helyiségben lévő összes tárgyat figyelembe vesszük. Ez utóbbiról lesz szó a következő részben.

A következő rész címe: A bútor –  tág fogalom

A sorozat kezdete: ITT

Egy építész másként csinálná

Hát, igen, elkövettem a gyalázatot – műanyag ablakokat és ajtót rendeltem, és szívtelenül kihajítottam a totálisan elkorhadt régi, fa tokokat…

Utáltam az ajtót, ami túl nagy volt, mégsem engedett be maximális fényt.

Utáltam a felette lévő befelé nyíló ablakokat, amelyek nyitogatása külön cirkusz volt.

Utáltam, hogy nyitott ablaknál belátnak a torkomig, zárt ablaknál megfulladok nyáron és fagyoskodom télen, mert azon a „jó régi” ablakon át besüvített a szél.

Lelketlenül megváltoztattam a nyitási szisztémát és az anyagot, de még az üveget is – mert nem akarom minduntalan függönyözni a lakásom.

Egy építész az egységes udvari homlokzatot jobban tisztelte volna, mint a lakáshasználat praktikumát.

A szememben viszont az udvari homlokzat egyformasága nem érték, ha egyébként csak az egyformán ronda és elavult használatot jelenti.

Szerintem, nem attól szép egy belső homlokzat, hogy a mocskos-szürke falon jellegtelen színű (a libafos-sárga és barna közti árnyalatokban) nyílászárók sorakoznak, a mögötte lakók egyéniségének minimális jele nélkül.

Az ilyen gangos házak egyformasága nyomasztó, amibe direkt jól jönne, ha mindenki a maga izlésére módosítaná a lakása bejáratát.

A „rendetlenség”, az egyediség szépsége mellett voksolok ebben a poroszos egyformaságban!

A nyílászárók szerepe rendkívül fontos egy lakás szellőztetése szempontjából.

Igaz, a csöppnyi lakásomnak van egy „titkos” ablaka a légudvarra, ami jó átszellőzést biztosít, ha egyébként az udvari homlokzaton lévő ablakokat ki tudom nyitni.

Az egyetlen, bár nagy méretű ablak  kétharmada nyithatatlan volt számomra az előbb említett „beláthatóság” miatt is, de biztonsági okokból sem éppen célszerű.

Rácsok mögött pedig nem vagyok hajlandó élni!

A felső ablakokat ugyan, némi akrobatikával ki lehetett nyitni, de akkor is elvesztettem a lakáson belüli intimitást.

Mivel aludni, még télen is csak nyitott ablak mellett tudok, mind a bejárati ajtó felett, mind az ablak felső harmadába befelé bukó ablakokat terveztem, a külső síkon szúnyoghálóval.

Az ablak magasságát elosztottam három egyenlő részre, a középső ablak bukó-nyíló változatban lehetővé teszi az alkalmankénti teljes nyitást, aminek elsősorban tisztítási funkciója van – az ablakommal szembeni látvány, egyelőre, nem éppen vonzó.

a bajárat 2014-ben…

Az ablak  alsó harmada fix üveg. Természetesen, minden ablak-ajtó biztonsági, dupla, savmart  üveg. Az ajtó nyíló szárnyát 90 cm-re csökkentettem és a mellette lévő helyen fix üveg van. Ugyanez  a profilszélesség jelenik meg az ajtószárny felett is.

Annak érdekében, hogy a korábbi, vastag tokra emlékeztessek, szükségét éreztem, hogy a külső falsíkon egy 40×80-as zártszelvénnyel keretezzem a nyílászárókat. (megjegyzés 2014: a fém keret hibás ötlet volt. Nem esztétikailag, hanem mert hőhidat hozott létre, minek következtében a nagy hidegben a belső oldalon egy vékony csíkban lecsapódik a pára. Első körben vettem egy párátlanítót és persze hypo-s szivaccsal letöröltem a páralecsapódás nyomait, hogy ne alakuljon ki penészesedés, de a következő lépés a zárszelvények hőszigetelő anyaggal való tömítése, ami még mindig nem oldja meg a problémát teljesen. A következő lakásnál már fával kereteztem az ablakokat, az ajtót, ott nincs is hőhíd.)

Persze, lehetett volna az ablakot fából is megcsináltatni, ami kb. háromszorosába került volna.

Sem a belső, sem a külső tér, de még a használati érték szempontjából sem éreztem ezt ennyire fontosnak.

Kétségtelen, a lakás bejárata, ma durván eltér a többi, köztük számos, rémesen elhanyagolt ajtótól, ablaktól. Az udvari homlokzatot, a lakásom környezetében teljesen felújítottam, és a maradék használt téglából egy kis belépőt is készítettem, saját kezűleg.

Amikor az udvar betonja alatt lévő külső csatornabekötést ki kellett váltani, egy 30×120 cm-es szakaszt kértem szabadon hagyni, és oda növényeket ültettem.

Ez a kis előkert idővel egyre szebb lesz – dúsul a növényzet. A közvetlen közelben lévő pincelejárót is növényekkel igyekszem kellemesebbé  tenni.

A fal tövébe borostyánt ültettem, ami lassan fel fog kapaszkodni a falra.

Az egyik szomszédom azt mondta, hogy amikor bejön az udvarba,  mindig jólesően néz az ajtóm felé – optimizmust sugároz.

A következő rész címe: Lépcsők a lakásban

A sorozat kezdete: ITT

A kislakás dicsőítése

Egy magára adó nő ruhatárában mindig van egy „kis fekete” – egy rafináltan egyszerű fekete ruha, amit többféle alkalomra is sikeresen bevethetünk. A kis fekete nem egy ruha – ez a praktikusan elegáns szinonímája az öltözködésben.

A kislakás sem egyszerűen egy kis méretű lakás, hanem olyan térkapcsolat, amely használója igényeire szabottan kiemeli a környezet adta lehetőségeket.

Bár a „szabása” nagyonis különböző lehet, abban mindegyik példamutató kislakás megegyezik, hogy belépve úgy érezzük – ez így jó, ahogy van.

Coco Chanel szerint az elegáns ruha is kényelmes kell legyen.

A kislakásban  úgy érhetjük el a kényelmességet, hogy igyekszünk mindennek megtervezni a helyét. Egy nagy lakás jobban elviseli a rendetlenséget, mint egy kislakás, amelynek terét egy pillantással átláthatjuk… és, számomra, valahol itt a lényeg: egy kislakásban is lehet „térélménye” az embernek, ha átlátjuk a teret.

Az első izraeli lakásom, amit átalakítottam, mindössze 22 négyzetméter volt. Belépve, ezt még építészek sem tudták jól megsaccolni. Rendszeresen többnek gondolták.

Ott egy apró fürdőszoba volt az ajtóval elzárt tér, a szekrény helyett egy 80 cm mély falfülkébe kerültek a ruhák, a „konyhapult” mélyedése is az átlátható teret növelte.

A „nagy poén” azonban az a terasz volt, amit az előző lakók is szerettek volna beépíteni, de nem értették, hogy az így megszerezhető területnél fontosabb a fény, ami onnan jön.

Ezért 45%-os szögben,  áttetsző poligálnak nevezett anyaggal fedtem le, és alá került a rajzasztalom,  annak ugyanis nem kellett „fejmagasság” – így az építési szabályzatot betartva, mégis bekebeleztem a teraszt, és soha olyan jó munkaasztalom nem volt, mint ott.

A magasságokkal való játékhoz tartozott az is, hogy a 80/200 méteres ágyakat feketére festettem és levágtam a lábait, és egy ugyanolyan magas ágyneműtartó-ládával kiegészítve (szintén feketére festve) nappalra ülősarkot hoztam létre, ami éjjel fekhelyként funkcionált.

A könyveimnek pedig  az ajtó feletti,  2,10 méteres magasságban, körben készült egy polcsor, mint egy belső párkány. Ezáltal a falfelület teljesen szabad maradt. A térbe állított 80/200 méteres asztal körülötte négy székkel, nem zavarta az átláthatóságot.

Ezek roppant egyszerű eszközök, amelyek lényege, hogy a tér mindhárom dimenziójának ugyanolyan fontosságot tulajdonítunk. Ha egyen-belmagasság helyett a terv minden egyes pontján analizáljuk a szükséges  magasságot is, akkor roppant érdekes megoldásokhoz juthatunk.

Ha ehhez hozzávesszük a használat gyakoriságát, vagyis az időtényezőt, akkor még inkább megközelítjük azt az elvárást, hogy kényelmes, „magát rendben tartó” lakásunk legyen.

Igaz, ilyen megoldásokhoz a szokásosnál több szellemi befektetésre van szükség, de egy-egy építkezés költségéhez viszonyítva a tervezési díj olyan minimális, hogy sosem értettem, miért pont ezen akarnak az emberek spórolni.

Ahogy az első részben írtam, ennek a lakásnak szinte az egyetlen pozitív vonása a magassága.

A dongaboltozat, amely legmagasabb pontja 4,5 méter.  Vagyis, ezt a térélményt kell minél inkább megőrizni.

Persze, ezt a teret,   magyarországi viszonyokhoz mérten, ki is kell fűteni – de nem a teret zsugorítjuk a fűtéshez, hanem olyan fűtési módot keresünk, ami egy pont ilyen térre alkalmas:  esetünkben a padlófűtés.

Később kitérek a különböző döntések gazdaságossági megfontolásaira, így az elektromos padlófűtésre is, amire az emberek zöme azonnal felkapja a fejét – hú, az drága!

Ugyanezen emberek sokszor gázkonvekottal fűtik az utcát, és fagyoskodnak a saját lakásuk konvektortól távoli sarkán.

Számomra az olcsó vagy drága önmagában semmit nem érő fogalmak, ha építkezésről van szó.  A befektetés és az üzemeltetés hatékony vagy sem? – csak ez a releváns kérdés.

Visszatérve az átlátható tér kérdéséhez, amely a  kislakás központi, megoldandó problémája –   tapasztalatom szerint, a jó megoldások mindig akkor születnek, amikor egy dolog több igényt is kielégít, sőt, esetleg olyasmit is nyújt, amire kezdetben nem is gondoltunk – ez afféle visszaigazolása annak, hogy a megoldás valóban jó.

Az „én váram”  29 négyzetméteres alapterületét,  galériával nem akartam mértéken felül megnövelni. Legfőképpen azért, hogy megőrizzem az átláthatóságot, de az sem volt célom, hogy „haszontalan” négyzetméterekkel növeljem a beruházást.

Ugyanakkor, azzal, hogy például a háztartási helyiség (mosógép, szennyesruhatároló, szárítórúd, vasalódeszka, vasaló) falai  az optimális használathoz elegendő magasságban véget érnek, ennek a helyiségnek a teteje is hasznosítható. Esetünkben a dolgozó-rész rakodó felületeként szolgál.

Hasonlóképpen, azzal, hogy a dolgozó-sarkot felemeltem a nyolcvan centi vastag fal ablak-parapetének szintjére (a padlószinttől 90 cm magasságra), miközben az új ablak a külső falsíkra került, egy rendkívül értékes, jól megvilágított munkafelületet kaptam, és alatta egy raktárat.

De nem csupán erről volt szó, amikor a lépcsőket megosztottam – az 5 lépcsővel megközelíthető közbenső szint összekapcsolja a lentet és a fentet.

Látványban és használatban is.

Minden nap rengeteget lépcsőzök, de ritkán kell egyszerre „teljes szintet” megtennem. A munkaasztalomtól a konyhába leszaladni és vissza, mert felforrt a víz a teához, máskor felszaladni a CD-t kicserélni az ágyam melletti szerkentyűben, nem tűnik leküzdhetetlen akadálynak.

A lépcsők kényelmes volta alapkövetelmény, szerintem. A térbe állított lépcső őrült pazarlásnak tűnik első pillanatban. Csakhogy a lépcsősor  második 7 foka szinte kitér a fény útjából, így funkcionálisan ugyan elválasztja a dolgozó-részt az étkezőtől, de a teret továbbra is átláthatónak hagyja meg.

Mellesleg, de cseppet sem véletlenül, a lépcső alatti teret is kihasználtam – a magasabb részen vannak a kabátok (három lépcső alatt, különböző magasságokban, összesen 90 cm kabátszekrényt nyertem íly módon), az alacsonyabb belterű részen a porszívó, pótszékek, stb.) A másik oldalról nyílóan rejtőzködik a hűtőszekrény, felette a mikrosütő, száraz élelmiszer-tároló. Az első öt lépcső alatti fiókokban vannak a cipőim.

A kislakásban tehát mindennek alaposan megtervezett helye kell legyen ahhoz, hogy rend legyen. A kislakás ezért lehet idő- és pénz-spóroló. Kevesebb négyzetméteren ésszerűen elrendezett holmik között nem kell keresgélni, hiszen tudom, hol a helye. A tárgyak mindig ott vannak a szolgálatunkra, így az élet fontosabb dolgaira koncentrálhatunk.

A következő rész címe:  Egy építész másként csinálná

Menet közben…

Megvettem az IKEA-ban a komplett konyhát (sokáig bedobozolva várta, hogy összeszereljék), a burkolatokat, a kádat, stb. amelyek pontos színe-formája befolyásolja a részleteket.

Egy régi épületben lévő lakás felújítása ugyanis rengeteg meglepetéssel jár, amelyekhez olykor alkalmazkodni kell, de ebben az esetben is kellenek fix „megalkuvásmentes” pontok.

A bontás többnyire néhány napos munka, de ennél a lakásnál  a technológiai  sor átrendeződött.

A válaszfalakat azonnal elbontottuk, de egy darabig még meghagytuk a régi galériát, mert a bontás legfőbb eleme a dongaboltozatról  „levakarni” a vakolatot.

Az első napokban többféle vakolatradírozási technikát kipróbáltunk, a gépi csiszolás különböző fajtáitól a hagyományos, kézi levésésig.

Az az „őrült” ötletem, hogy ha már dongaboltozat, akkor látni akarom a téglát – rengeteg munkával járt.

Viszont, azon kívül, hogy szerintem, gyönyörű a nyers téglás dongaboltozat, a vakolatleverés miatt  felfedeztünk egy falfülkét.

Eredetileg  egy átjáró volt, amit később megszüntettek és nem töltötték ki a teljes  60 cm vastag falat az áthidaló alatt,  hanem csak a túloldalon a fal külső síkján.

Az én lakásom oldalán keletkezett falfülkét élére állított téglákkal elfedték, amelyek a vakolatvéséskor bedőltek.

(megjegyzés 2014: az elmúlt évek során a falfülkében lévő polcok megteltek – volna – könyvekkel… a legalsó polc tele van valóban, de az IKEA konzolos polcai nem bírják a terhelést. Ezek a polcok szépek lennének, ha nem lennének alapvetően problémásak konstrukciós szempontból. Mindenkit lebeszélek arról, hogy ilyet vegyenek! Mivel mostanában elég sokat dolgozom lakatosokkal, erre a két „lekonyuló” polcra is kitaláltam egy megoldást, idővel meg is csináltatom, mert engem nagyon idegesít.)

A korábbi fürdőszobába nyíló ajtó felett is egy  szélesebb és magasabb áthidalót találtunk, amit szépen, akkurátusan kibontva a belső és a külső tér a korábbinál sokkal szorosabb kapcsolatba kerül.

Az eredeti téglafal javítása azonban eszelős munka.

Miután levakarták a vakolatot, ki kellett javítani a korábbi horonyvéséseket, kikaparni a téglák közti vakolat felszíni részét és „újrafugázni” a falfelületet.

Később, amikor már por-mentesíthető  a tér, lenolajjal le kell dörzsölni a téglára tapadt fölösleges cementréteget, hogy az anyag a maga természetességében látsszon. (megjegyzés: a lenolajozás a legmegfelelőbb módszer, de kemény munka, mert az olajat bele kell dörzsölni a téglába, miközben potyog le az olajos malter-felesleg, vagyis a már kész padlóra is nagyon kell vigyázni…)

Könyvtár-kuckó, nevezhetjük nappalinak is, én „hentergőnek” hívom…

Csak a központi térben, a padlótól 90 cm magasság felett van ez a nyers tégla-felület. A belső helyiség, amely korábban fürdőszoba volt, marad vakolt,  levendula-színűre festve (ez a végén, kicsit megváltozott), mint ahogy az összes festett felület,  vagyis a gipszkarton-válaszfalak, a háztartási helyiséget és a dobogó alatti teret lezáró ajtók.

Minimalisztikus teret képzelek el, amelyben kevés különböző szín és anyag jelenik meg.

Utóbb, ezt az elképzelésemet némiképp módosítottam, mert úgy éreztem, hogy az a tér, amely a volt fürdőszoba „bekapcsolásával” jött létre akkor lesz igazán vonzó, ha egy új  dimenziót kap.

Ennek érdekében a régi galéria faszerkezetéből csináltattam egy 90 cm magas dobogót, valamint  a felső világító ablakhoz vezető „Jákob lajtorját” is.

Nagy kérdés volt, hogy körbe-gletteltessem 26 ezerért, vagy csak magam javítsam az egyes falhibákat és hagyjam „rusztikusra” a felületet. Miután a lakásfelújítás abban a stádiumban már beszippantott négymillió forintot, egyre nehezebben adtam ki a pénzt, úgyhogy meggyőztem magam – ebből csak faljavítgatás lesz, nem pedig profi glettelés.

Ideológiát is gyártottam a smucigságomhoz, mégpedig azt, hogy ennek a helynek úgyis az a szerepe, hogy körben könyvespolcok legyenek, tehát a tükör-síma fal teljesen fölösleges, arról nem is beszélve, hogy az egész térszerkezet girbe-guba.

Az is megfordult a fejemben, hogy a levendula-lila mellé a növény zöld részének árnyalatát is beledolgozom a nagy felületekbe…

Eredendően arra a falra, ami az átjáróval szemben magasodik, szerettem volna egy igazi nagy festményt rakni – Zvi Hecker egyik nagyméretű vásznát, amelyet abban az időben festett, amikor a nyolcvanas évek közepén nála dolgoztam.

A  Spirál-házat építette, és nekem abban a rendkívüli szerencsében volt részem, hogy láttam az alkotás folyamatát. Mármint a ház tervezését és épülését, a róla készült rajzokat, majd az épület eszmeiségéhez is kapcsolódó nagy méretű olajfestmények létrejöttét is.

Zvi úgy festett azokra a kétszer három méter nagyságú vásznakra, mintha durva lepedőre festené álmait – később sem keretezte be, sőt, még egy belső keretre sem feszítette őket.

Úgy kellett felszögelni a falra – mindez együtt annyira jellemző volt rá, annyira szeretetre és tiszteletre méltó.

A sok nagyképű építész között a legzseniálísabb és a legtermészetesebb ember, akit valaha ismertem.

A másik lehetőség egy Fehér László festmény… hiszen ő a nyolcvanas évek első felének  ahhoz a pesti baráti köréhez tartozott, amelyben én is megleltem önmagam…

Harmadik lehetőségként az a fotó kerülhetett szóba, amit kedves barátom Villányi András készített 1984-ben a kisfiamról…

Az élet azonban felülírta a korábbi elképzeléseimet.

Egyrészt, mert a Villányi-fotónak az étkező asztal fölött megtaláltam az ideális helyet, másrészt, mert a sors úgy hozta, hogy összefutottam Zsilivel.

(megjegyzés 2014: az elmúlt években sokan megcsodálták a kuckót, aminek a lényegévé vált Zsili freskója. Kevesebb könyvet tudtam elhelyezni a könyvtárnak tervezett helyre, mert Zsili nem egy falat festett csupán, hanem olyan felületeket is, amelyekre később nem volt szívem polcokat szerelni. De itt is igazolódott az a héber mondás, hogy „hakol letová” vagyis mindenből kisülhet jó dolog. Zsili freskója adja az igazán egyedi ízét ennek a lakásnak. Ahányszor ránézek, magamban köszönetet mondok érte az alkotónak!)

A következő rész címe:  A kislakás dicsőítése

A sorozat kezdete: ITT