Izabella története_2.
Az Izabella főlépcsőházának padlóburkolata
Kedvenc statikus mérnököm megnézte a lakást… Semmi probléma, az a kevés bontás, ami itt kell, az nem gond.
Közben, ahogy újra és újra látom az apró, furcsa részleteket, csiszolódik a terv: nem lesz kád, csak kényelmes zuhany, hosszúkás padlóösszefolyóval, mint ahogy a mamám lakásában. A háztartási helyiség a fürdőből nyíló szekrényben lesz: 120×60 cm. A konyhapult 205 hosszú, de szembe vele a térbe forduló hasonlóval párhuzamos…
A lakatosnak lesz itt bőven munkája a lépcsőkkel… a szerkezetet nem fogjuk beburkolni mindenütt – még egy fokkal jobb minőséget kell produkáljon, mint az előző projektnél… de végre, emberemre találtam: tud és akar dolgozni, hajlandó jobb és jobb teljesítményre törekedni. Az ilyen embereket szeretem, és azzal ismerem el őket, hogy újra és újra munkát adok nekik. Ők pedig jönnek, mert igaz, hogy precízen kell dolgozni, a hibákat nem nyeli be, de pontosan fizet az öreglány.
A poén…
Minden lakásban van valami érték… az „én váram”-ban a dongaboltozat, amiről levakartuk a vakolatot, és csupasz szépségében adja a tér lényegét. A kétgenerációs lakásban a dupla belmagasság és a hatalmas ablakok.
Az Izabella értéke az épület arányaiból, és a finom részletekből fakad, ezért is rémültem meg, hogy esetleg beépítik a tetőteret – az önkormányzat eladta az utcai fronti részt, de jött a válság, és elmaradt a barbár rombolás – egyelőre. Nagyon észnél kell legyen a tulajdonosi közösség, hogy a beépítés ne tegye tönkre az eredeti arányokat.
lehetséges fényviszonyok
A lakás nagyon egyszerű – a szoba-konyhás doboz-kategória, amibe idővel beépítettek egy bugyuta fürdőt és galériát. De a lakásnak van egy ajtaja a viszonylag nagy légudvarra, amit nem használtak, pedig egy újabb fényforrás nagyon is fontos lenne ennek a földszinti apróságnak.
Nem beszélve arról, hogy a falak nedvessége, elképzelhető, hogy a légudvar vízelvezetésének hibájára vezethető vissza… meg kell vizsgálni közelebbről.
A bontást tehát két dologgal indítjuk: lebontjuk a galériát, szabaddá tesszük a légudvarra való kijárást, és kibontjuk a strangokat, amelyek állapotáról csak elképzelésem van…
Nem túl pozitív elképzelésem…
A pince szennyvízzel – senkinek nem tűnt fel eddig?
Pénteken reggel vettem át hivatalosan a lakást, az előző tulajdonos elvitt még néhány, régi, bakelit lemezt.
Amíg vártam, sétálgattam az udvaron, és hallom, hogy valami nagyon csurog… a jobb szélső pinceablakhoz közel erősödött a hang és a szag – már az udvarba lépésemkor éreztem a penetráns csatorna-szagot, most tehát kiderült – nem véletlenül. Közben a csorgás csendesült, vagyis, ez csak szennyvíz lehet, ami akkor csorog, ha lehúzzák a WC-t. A pincébe vezető ajtó éppen nyitva volt, hát lementem… a pince üres, de már az első helyiségben gyanús tavacskák csillogtak a félhomályban. Aztán kiderült, hogy egy ejtőcsatorna összes szennyvize a pincében landol…
Természetesen, azonnal jeleztem a közös képviselőnek, hogy ezt a közegészségügyi veszélyt mielőbb elhárítsa.
Ezeknek a pesti házaknak a legnagyobb baja a benne lakók igénytelensége.(Tisztelet minden, ritka kivételnek!)
az eredeti díszítőfestés és arányok…
A pénzhiány kifogás.
Erre példa az a két fotó, ami a főlépcsőházról készült: az egyik a felső szakaszé, amely totális pusztultságában is jól mutatja az eredeti építés korabeli igényszintjét, aztán a másik, amit „felújítás” címén követtek el, lejjebb…
és korunk igénytelensége…
.
.
.
.
.
.
.
Nem ragaszkodom én a fosbarna ablakkeretekhez, annál is inkább, mert gyanítom, hogy aki ezt a házat tervezte eredetileg, az sokkal szebb árnyalatot alkalmazott – ez érezhető még a megmaradt díszítő-festés részletiben is, de az, aki a jobb oldali lábazatot és falfestést követte el, annak se ízlése, se tudása, se az értékek iránti tisztelete nem volt, az tuti!
Korunk nagy kihívása, hogy ne restauráljunk mindent, hanem találjuk meg az összhangot a régi és a mai értékek között. Ehhez azonban olyan emberek kellenek, akik mint tulajdonosok, igénylik ezt, mint szakemberek elég felkészültek ahhoz, hogy meg is tudják valósítani.
Éppen ezért, mint városgazdász, én nem siránkozom a belvárosok „dzsentrifikációján” , különösen akkor nem, ha nem a magyar értelemben vett dzsentrik, hanem serény, kvalifikált emberek tudatosan költöznek a ma még elhanyagolt belső területekre, a megvásárolt lakásokat alapos tervezéssel és mélyreható korszerűsítéssel felújítják, miközben a közvetlen környezetükre is figyelmet fordítanak. Az ilyen közösségeket kellene szakértelemmel támogatni, aminek ideális helye az önkormányzat lenne, de ha ez nem jön létre, akkor a piaci rést kitöltik majd a magánvállalkozások.
A sorozat ITT kezdődött, a következő rész pedig itt olvasható…
