Kegyes volt az időjárás ezen a hosszú hétvégén, Pécsett. A megelőlegzett tavasz sétára csábított.

Európa Kultúrális Fővárosa 2010 plakátjai még feltűntek, imitt-amott, de a program-hisztéria elmúlt, a város megszokott ritmusa visszatért. Lassan letisztul, hogy a kövekbe fektetett milliárdok milyen, valódi változást hoztak Pécs életében.

A pécsi “civilek”, akik az EKF lehetőségét elsőként vetették fel 2002-ben, és akiket  a politika háttérbe szorított, amikor a pénzfolyam megindult, folytatják a diskurzust, mert nekik, valóban a városuk fejlődése a fontos.

Először a Kodály Központ felé vettem az utam, mivel az elmúlt évben ezt csak építés közben láthattam. A belvárosból haladtam kifelé: a Széchenyi tértől a Király utcán át a Buza térre, majd onnan lecsorogtam a hatos út bevezető szakaszára, hogy a benzinkút háta mögött, az épület hátsójánál kezdjem az ismerkedést. Mert a ház bejárata, ki tudja miért, a városból kivezető út felé van tájolva.

Fülembe csengenek  Horváth András építész, a Dél-Dunántúli  Építészkamara elnöke és Paks város főépítésze szavai, nyáron, miszerint ez az épület európai léptékkel mérve is jelentős építészeti alkotás.

Nem vitatom, csupán a magam földhözragadt funkcionalista szemléletével keresem a ház és a város kapcsolatát.

Ahogy haladok kifelé a városból, a robosztus főhomlokzat bal oldalán kétféle “bejáratot” látok – az egyik felfelé, a másik lefelé vezet.  Avitt ösztöneim felfelé vinnének, de csakhamar felfedezem a vészkijárat feliratot – feltehetően rossz helyen keresgélek. Előttem jár két  fotózó fiú – talán ők jobban ismerik ezt a házat, követem őket.

Óvatosan lépdelünk a kővel borított szabálytalan rétegvonalakon – a fény felöl remélve a titok nyitját: hová vezet az út, és mi célt szolgál?

Azonban a forduló után  egy zárt üvegajtó állja utunkat, hogy  az egyre szűkűlő tetőfelépítmény végső céljához eljussunk. A fények és árnyékok játéka valóban szép, de lefelé baktatva sem értem, mi célt szolgál ez a tér.

Megkerülve az üvegkorlátot, lefelé veszem az utat, és itt végre megtalálom a bejáratot.

Bizonyára bennem van a hiba, hogy ezeket a gödörszerű, középületi bejáratokat rühellem, talán egy szakavatott építész megmagyarázza nekem, hogy mi ebben a poén?

Miután vettem az akadályokat és bejutottam a lobbyba, az infromációs pultnál megtudom, hogy 2011-re 180 rendezvényt terveztek és a jegyeladás minden várakozáson felüli.

Igaz, látogatásom időpontjában (szombat délután) a ház üres, a kávéház és a bár sem működik, a hangversenyterembe pedig be sem kukkanthatunk  – három zeneszerető hölgy érkezett Budapestről, városnézőbe, csak úgy, hétvégi kirándulás gyanánt, kiváncsiak az új zenei központra, de “biztonsági okokból” a terem zárva van előttük is.

A belső tér a külsőhöz hasonló orientációs problémákkal teli, dimbes-dombos padlózata értelmét sem igazán fogtam fel, idősödő nő létemre, aki hangversenyre nem terepjáró cipőben szokott járni, és nem kívánatos eseménynek tekinti a körömcipőben várható bokaficamot egy zenei élmény helyett.

A vörös lócák nagyon művésziesek az előtér emelkedő részén, bár ülőalkalmatosságként leginkább óvodai csoportok fegyelmezéseként hasznosak. Rózsaszín kőpadokként visszatér a motívum a bejárathoz vezető lejtőn – a gördeszkások még nem fedezték fel a lehetőséget.

A környék kihalt, nincs miért ide jönni, hacsak nincs éppen koncert. Akkor, bizonyára nagyon izgalmas a ritka fákkal és sűrű fénykarókkal teletűzdelt “park”, amely a városon kívülről érkezőknek jelzi, hogy itt zenei  élményben lehet részük, úgy, hogy a belvárost meg sem kell közelítsék. Autóiknak van bőven parkolóhely, ha pedig  programjuk végeztével megéheznek, beugorhatnak egy hamburgerre a közeli benzínkút tövébe – a kor elvárásainak megfelelően… Valóban ez az, amit akarunk?

Az épületet Keller Ferenc, Hőnich Richárd, Fialovszky Tamás és Sólyom Benedek tervezte. Az eredeti pályázat bíráló bizottságának értékelése és a tervek: ITT

Comments Closed