A zseniális Zsolnay

Tavaly decemberben kezdtem a tudatos felmérést: milyen változást hozott szülővárosom életében az Európa Kultúrális Fővárosa megaberuházás.

Akkoriban, leginkább kudarcokról számolhattam volna be, de ehhez semmi kedvem nem volt, amúgy is megtették mások a sajtóban.

Bár bosszantó volt az újból elszalasztott lehetőség – lassan olyanok leszünk mint a palesztínok, akikről Aba Even találóan azt mondta, hogy sosem mulasztanak el elmulasztani egy lehetőséget – de ennek okairól és politikai hátteréről Somlyódy Nóra hamarosan megjelenő könyve, minden bizonnyal kimerítő válaszokkal szolgál.

Engem a városfejlődésre gyakorolt hatása izgatott, annál is inkább, mert az eredeti pályázat egyik alapfeltevése volt a kultúrális városrehabilitáció. Ez pedig főiskolás korom óta a kutatási szakterületem. Mivel Pécsett születtem, és ott éltem 18 éves koromig, édesanyám még most is, elég közelről ismerem a várost – annak szépségeit és problémáit is. Szentimentális kötődésem ellenére azt elég pontosan láttam, hogy  a város a kitűnő adottságait kihasználni nem tudó, ezért sajnálatosan perifériára került helyzetén egy nagyon tudatosan felépített kultúrális alapú rehabilitációs folyamattal lehet javítani, és erre az EKF év és a hozzárendelt források remek alkalomnak tűntek – öt évvel ezelőtt.

Az építészeti beruházásokat és azok hatását csak  hosszabb távon lehet igazán lemérni . Még az átalakuló közterek kritikája is akkor lehet megalapozott, ha hagyunk egy kis időt a „bizonyításra”, vagyis arra, hogy a városlakók és az odalátogatók belakják ezeket. Az EKF-botrányok sajnálatos negativ hatása, hogy a túristainvázió-momentumot csak részben használhatta ki a város a beruházások késése miatt  –  a vendégek kevésbé élvezhették a végeredményt, sokkal inkább láthattak eszeveszett építkezéseket a város majd minden látványos pontján.

Ugyanakkor, már nyáron megjelentek azok az apró, bíztató jelenségek, amelyek Pécs megújulási képességére utalnak, és ha a mostani városvezetés felismerve, okos döntésekkel segíti is ezeket, akkor talán, valóban egy jobb jövő veheti kezdetét.

A városi kultúráról szóló sorozatom pécsi fejezetét  azokkal az apró csodákkal kezdem, amelyek, nézetem szerint, sokkal fontosabbak, mint a megaberuházások. Azt is meg merem kockáztatni, hogy ha ezekre koncentrált volna 2005-től, az akkori, majd a sűrűn változó városvezetés, a mainál jobb mérleggel zárhatná a kultúrális főváros évadot – de ez a hajó elment, a tapasztalatokból még mindig lehet tanulni és a város közösségi érdekeit szolgálni.

Az első dolog, majdhogynem triviális – a Zsolnay-hagyaték.  Időben a város legragyogóbb fejlődésének korszakához csatol vissza, olyan, nemzetközileg is versenyképes produktumot mutat fel, amelyre méltán lehetnek büszkék a pécsiek, és éppen ezek újbóli megismerése vezethet arra a felismerésre, hogy a város miképpen újíthatja meg önmagát. Ebben a történetben ugyan szerepe van a pénznek, de sokkal inkább annak az „emberi tényezőnek”, amely a pénzt képes volt megsokszorozni.

Zsolnay Vilmos zseniális ember volt.

Kereskedő-családba született, festői ambiciókkal megáldott ambiciózus fiatalemberként vette át a vegetáló gyárat bátyjától.  Személyében a művészi hajlam kiváló szervezőkészséggel és kereskedői képességgel párosult – nem volt rest tanulni, kísérletezni, a legkíválóbb művészeket alkalmazni, ugyanakkor reálisan mérte fel a gyár működőképességét. Munkásságára mindvégig jellemző volt a kreativitás és a realitásérzék harmóniája.

A „reklámot” szolgálta az a művészi szinvonal, amelyet a különböző kiállításokra vitt tárgyak jelentettek, de a gyár széles termékskálája biztosította az anyagi gyarapodás biztonságát. Üzletemberként, 67 évesen megépítette az első pécsi áruházat, egy évvel később, a Milleniumi Kiállításon bemutatta az eozint. Szoros együttműködése a kor építészeivel lehetővé tette, hogy a magyar szecesszió egészen sajátságos  termékkel gazdagítsa az épületeit.

Családját is „fanatizálta” – Miklós fia és két lánya, Júlia és Teréz is a gyár felvirágoztatásának szentelték életüket. Még Júlia férje, Sikorski Tádé építész is bekerült a bűvös körbe. A gyárat nem csak azért lengte be a családi hangulat, mert ott is laktak a tulajdonosok, hanem mert a kölcsönös megbecsülés és a nagy közös célért végzett munka dicsősége hatotta át.

Az EKF-program legjobb ötlete volt, hogy a  Zsolnay Múzeumon kívül, ennek a családnak az „emlékművét” éppen ott hozzák létre, ahol dolgoztak. Azoktól a civilektől eredt a gondolat, akik mélyen átérezték a sok évtizeden át elhanyagolt örökség valódi értékét.

A komplex nem készült el – a munkálatok még lagalább jövő tavaszig tartanak – de ha az ember eléggé vállalkozó szellemű érdeklődő, akkor az építési terület káoszában már felcsillan egy-egy nagyszerű részlet. Ilyen a Sikorski-ház, ahol a Gyugyi-gyűjtemény került bemutatásra.

És megint az emberi tényező: Gyugyi László „külföldre szakadt hazánkfia” negyven év alatt szisztematikusan gyűjtötte  a Zsolnay remekműveket. Ennek a gyűjteménynek a hazatelepítése akkor is hatalmas fegyvertény, ha a városnak nem kevés pénzébe került. Ragyogó befektetés volt. Az, hogy még a pécsi honpolgárok adományozási kedvét is felpezsdítette, az külön nagyszerű, hiszen a jó város alapfeltételeihez tartozó közösségépítés és identitásfejlesztés is benne van az akcióban.

A kiállítást, a zűrös megközelíthetőség ellenére, két hónap alatt közel tízezren látták – a sok VIP vendég mellett több mint kétezer fizetős látogató volt (köztük én is, mert úgy gondolom, hogy az élmény egy újságírónak is „megéri” a befektetést…)  Abban a csoportban, amellyel én is bejutottam, meglepően sok gyerek  volt – megismert értékeikre méltán büszke tükék csemetéi.