Nemrég fedeztem fel, hogy a Tilos Rádióban minden pénteken, reggel hét és nyolc között építészetről beszélnek, és a műsort dokumentálják is a hetibeton blogban. A 83-ik adás a Finta-féle gyaloghídról szólt, és ennek kapcsán arról, hogy egy új építészeti alkotás mennyire járulhat hozzá, hogy a városnak az a része “élhetőbb”, élvezetesebb legyen. Hiszen, sem a MüPa, sem a Nemzeti Szinház nem tette izgalmassá a városnak azt a részét, amelyet Milleneumi Városközpontnak neveztek ki.

Felvetődött, hogy egy adott lakosú városnak optimálisan hány ilyen kiülős, jópofa, kultúrális akármi hely kell – lehet ezt tervezni? Csupán építészeti eszközökkel, bizonyára nem, ahogy a példák mutatják. Azzal a hozzáállással sem nagyon, hogy okos emberek majd megmondják, hogy mi kell a népnek – az elmúlt hetven év ékesen bizonyítja, hogy ez nem működik.

Jó helyek akkor jönnek létre, ha az egyéni kezdeményezés és a “tömegvonzás” találkozik, és ezt a hatalom nem gáncsolja el, véletlenül. Így született a Liszt Ferenc tér, a romkocsmák, a Gödör, a Tűzraktér és társai, talán, még a Ráday utca is, valamennyire. Sokkal jobb lenne a helyzet, ha a hatalom, esetünkben az önkormányzatok, kicsit odafigyelnének a spontán városrehabilitációs folyamatokra, és azok pozitiv vonulatait támogatnák, egyfajta, közmegegyezéses alapon kidolgozott hosszútávú stratégia mentén.

Csakhogy se stratégia, se közmegegyezés, viszont az építőipari lobbi a megélhetéséért küzdve nyomja az ötleteket, hogy mi mindennel lehetne boldoggá tenni a városlakókat, néhány milliárt ide vagy oda az üres kasszából már úgysem számit, alapon.  A felelőtlen beruházások az egyszeri viccet juttatják eszembe: megfürdessük, vagy csináljunk új gyereket?

Budapest egy koszlott, elhanyagolt város, utastaszító tömegközlekedéssel, idegörlő bürokratizmussal, átgondolatlan beruházásokkal, természeti és épített környezetéhez méltatlan állapotokkal! Nem kell új gyereket csinálni – takarítani kell itt, minden szinten, szinte mindent!

Nemrégiben végigsétáltam a Vigadótól a MüPáig tartó dunaparti szakaszon, ide kellene megérkezzen a Finta-féle híd egyik szára – ma nincs miért idejönni! Plázában kóvályogni pedig nem kell a  Duna fölé építeni egy újat, amikor már most is több van belőlük, mint elég! Nem újabb és újabb városközpontokat kell kitalálni, hanem kitakarítani a Dunapartot, mindkét oldalon, és szisztematikusan, egyre nagyobb teret adni a gyalogosoknak, annak, hogy a folyó és az ember kapcsolata megerősödjön. Ehhez nem kellenek milliárdos beruházások, viszont nagy szükség van a szakemberek és a városlakók folyamatos párbeszédére – itt lehetne elkezdeni egy új városfejlesztési módszert, ami persze nem új a világban, csak nálunk tartják még mindig utópisztikusnak.

Ami az eddigi stratégiai tanulmányokból használható rész, az kétségtelen a Duna fontosságának helyreállítása – erre, szerintem, a városlakók is rábólintanak, elvi  szinten. A  HOGYAN kérdése viszont csak úgy oldható meg közmegegyezéssel, hogy minimális beruházásokkal, tökéletesen átlátható rendszerben, kiegyensúlyozott üzleti terv szerint elindul a dunapart-rehabilitáció, amely éppen a pénzhiány okán hosszabb idő alatt megvalósítható, de a “hátrányból” előny kovácsolható azzal, hogy a tervezés hosszadalmas és fárasztó egyeztetésekkel teli folyamatát kivisszük a “helyszínre”.

Hogy mennyi kell a jó közterekből? Ez egy kicsit bonyolultabb kérdés, mivel az elmúlt fél évszázadban a budapestieket módszeresen leszoktatták a köztérhasználatról – időbe tellik újra kicsábítani őket, és ahhoz, hogy megszeressék, olyan terekre is van szükség, amelyek  sokféle igényeket elégítenek ki.

A Dunapart ezért is célszerű fejlesztési irány, hiszen kiszolgálhatja a belvárosias, ücsörgős, a kutyasétáltató, a gördeszkás, a futók, a biciklisek, a kigyerekesek, az idősek, egymástól eltérő igényeit, hosszan elnyúlva, keresztül a városon. Az építész ne találja ki, miként érezzük jól magunkat, csak korrekt és funkcionalitásában is szép műszaki megoldásokkal kövesse az emberi igényeket. Rengeteg, nagyszerű példa van szerte a világban, de nekünk, budapestieknek, meg kell találnunk a speciálisan ide valókat, a mi kedvünkre valókat.

Szakítani kell a szalagátvágós ünnepségekkel közrebocsátott projektekkel, a “beavatás” keserve tartósabb eredményhez vezet. Viszont, egy percig sem szabad ezzel várni – hozzá kell fogni azonnal! Hiszen már tegnapelőtt is késő volt.

Nem mellékesen, ezzel a szolid, városunk lehetőségeit kiaknázó, jobb emberi környezetet létrehozó programmal még az Európa Zöld Fővárosa címre is eséllyel pályázhatnánk, nem úgy mint a magatehetetlen de magát fővárosnak képzelő, megalomán fantáziával.

Aztán, ha már van két, hosszan elnyúló, mozgalmas és nyugalmas, szép és kényelmes Dunapartunk, akkor jöhetnek a gyaloghidak – plázák nélkül.

Comments Closed