Évekig azt hittem, hogy velem van a baj. Nem tudok megülni egy munkahelyen, nem elégszem meg a világ egy szeletével, újabb és újabb kihívások elé megyek. Időnként a véletlen is a kezemre játszott, bár, ahogy öregszem, egyre kevésbé hiszek a véletlenekben.

Magyarországon, a Ratkó korszakban születni nem mondhatni szerencsének – zsúfolt korosztály volt az 53-as. Az a tény, hogy születésemmel felszámoltam anyám verseny-tornász karrierjét alapvetően meghatározta életem első három évtizedét.  Egy cégtulajdonos nőknek szervezett üzleti tréningen vált nyilvánvalóvá számomra, hogy miért „rombolom” a saját sikeremet. Két férj után, két diplomával,  két gyerekkel, a második hazámban ért a felismerés, hogy anyám iránti szolidaritásom nem engedi túlszárnyalni az ő teljesítményét. Közben, a  sokféle élethelyzet, amelybe magamat sodortam, kezdetben ösztönösen, majd egyre tudatosabban,  mélyreható tapasztalatokkal gazdagított.

Városgazdász hallgatóként a városi területek értékéről és a belvárosok rehabilitációjáról írtam dolgozatot, amely,  a professzorom szerint,  a doktori disszertációm alapja  lehetettek volna.  Mégsem akadémiai pályára,  hanem a  Fővárosi Tanácsra vitt az utam. Ahol egy idő, meg két gyerek után,  a tehetetlenség érzését újságcikkek írásába  fojtottam.  Lett is belőle botrány,  különösen  amikor a saját pénzemen szervezett, párizsi tanulmányutamról azt írtam a főnökömnek, hogy egy hónap alatt többet tanultam a város működéséről, mint öt év alatt a munkahelyemen.  Eközben,  egy tanulmány-pályázat  zsűrije  túl érthetőnek vélte  a stílusomat,   ezért nem díjazta az életformaváltozásról írt dolgozatomat, bár a tartalmát eredetinek tartották. Igy félpénzért elmentem újságírónak.

Izgalmas évek következtek. Napilapok, tv-műsorok, és a bázis: a rádió.  Akkor még csak egy volt. A legélvezetesebb éppen az, amit a tudós urak a szememre vetettek, hogy tudniillik szakmailag hiteles információkat érthetően tudtam megírni, elmondani. De még mindig csak  készültem a jövőmre, mindent kipróbáltam, amit csak lehetett.

Ezt a korszakot, úgy tűnt, hogy lezártam azzal, hogy kivándoroltam Izraelbe, hiszen egészen másfajta kihívásoknak kellett ott megfelelnem. Merőben új környezetben, új nyelven, mindent a nulláról indítani és közben két kisgyerekről,  egyedül gondoskodni. Mindezt csak úgy tudtam megoldani, hogy nagyon sokat dolgoztam, és két évvel az országba érkezésem után már saját céget alapítottam, hogy az időmet magam osszam be. Látszólag semmi hasznát nem vettem a diplomáimnak, hiszen nem újságíróként és nem városgazdászként dolgoztam, hanem egyéni igényekre szabott lakásokat terveztem. Valójában éppen azzal tűntem ki az építészek sorából, hogy náluk nagyobb empátiás készséggel ki tudtam bontani a klienseim rejtett vágyait is, és olyan lakásokat terveztem nekik, ahol jól érezhetik magukat. Egy újságíró kiváncsiságával és egy városgazdász komplex gondolkodásával születtek azok a lakások, amelyekben mindennek van helye, és könnyű  rendben tartani. Vagyis nem csak szép, hanem hatékonyan működő kellett legyen. Mert a feminizmusom abban nyilvánult meg, hogy a házimunka robotját lakásszervezési eszközökkel csökkentettem: háztartási helyiséget terveztem, olyan berendezést, amit még egy férfi is képes rendben tartani, így a nőkre háruló teher csökkent. Közben életvezetési, gyereknevelési tanácsokat adtam, ha éppen arra volt szükség.

Akkor még nem is sejtettem, hogy én valójában egy coach vagyok, bár mélyen elgondolkodtatott, amikor az egyik családanya házuk felújítása után saját magát is megújította. Az történt, hogy a nappalijukat,  az addig megszokott fehér helyett kétszínűre festettem – a falakat sivatagi homokszinűre, a plafont és a lépcsőblokkot égszínkékre. Amikor belépett a negyvenes évei közepén járó háziasszony, a maga seszínű hajával, szürke, észrevehetetlen fazonú ruhájában, felkiáltott a megdöbbenéstől. Abban maradtunk, hogy gondolkodik a hétvégén, és ha nem szereti, akkor átfestjük fehérre. A falak színe azóta sem változott, de egy hét múlva, amikor újra találkoztunk, hogy a képeket rakjuk fel a falra, közösen, egy teljesen más nő nyújtott kezet. Divatos,  rövidre vágott vörös hajjal és olivazöld, szexis nadrágkosztümében tíz évvel látszott fiatalabbnak régi önmagánál.

A coacholás családi vonás lett. A fiam hátrányos helyzetű újoncokat coacholt kitüntetett katonákká, a lányom a drámáin keresztül coacholta a környezetét, és egymást is, akarva akaratlanul egyre izgalmasabb kihívások felé. Igaz, akkoriban csak inspirációnak neveztük ezt a személyes, mentális edzést.

Amikor hét évvel ezelőtt az érdeklődésem megint Budapest felé fordult, még nem tudtam, hogy a magyar környezethez való visszaszokás sokkal nehezebb lesz, mint az izraelihez való alkalmazkodás volt annak idején. A negatív légkör olykor fojtogató – pozitiv energiákkal feltöltődni visszajárok Izraelbe. Tanácsadóként utópistának, elemzőként borulátónak ítéltek, és a kudarc-élményemet nem csökkentette az, hogy „jóslataim” rendre beigazolódtak néhány év alatt.

Akarata ellenére senkit nem lehet megváltani – mondtam, miután egy lakóközösség életét egy évre felpörgettem és hiába jött volna velem a többség, a változatlanságba kapaszkodók minden jószándékot méregbe tunkoltak. A saját fontosságuktól megszédült politikusok sem jutottak el arra a szintre, hogy az orruknál tovább lássanak, még ha nem is mindegyikük korrupt. Pedig a hatékony  településgazdálkodás a mindennapi életünket leginkább befolyásoló tényező. Ami ma, a napi depressziónk oka, az lehetne a reggeli mosolyunkat adó momentum. Nem pénzen múlik, sőt, a szükséges tudás is itt van valahol, csak nem jut oda a munkapadhoz, mert alkalmatlanok sora veszi el a helyet, akik még alkalmatlanabbakkal veszik körül magukat, hogy ne derüljön ki a saját gyengeségük.

A legkülönfélébb rafinériákkal jutottam el olyan politikusokhoz, akikből kinéztem, hogy megvan bennük az előrelátó döntéshez szükséges bátorság. Hiszen minden az elhatározáson múlik! Aki mer, az nyer – mondja a közmondás is, de itt, a Kárpát-medencében, mintha minden megbicsaklana, ezért azt szoktam mondani, hogy aki nem mer, az 100%, hogy nem nyer, de aki veszi a bátorságot, az megadja a maga számára az esélyt.

Hét éve osztom az észt Budapesttel kapcsolatban, és nem vígasztal, hogy mindazok, akik nem fogadták meg a tanácsaim, azok vagy a börtönben, vagy nyugdíjban vagy a politikai sűllyesztőben vannak. Sikerorientált vagyok. Nem bukott politikusokból akarok albumot, hanem olyanokból, akik a maguk műfajában a legjobbak. Menj vidékre – javasolták, mert egy kisebb településen a szervezeti tehetetlenség kisebb, elég egy értelmes polgármester, aki valóban a közérdeket tekinti életcéljának, de nem mindig tudja, hol keresse, vagy éppen csak az kell, hogy valaki belökje a mélyvízbe.

A nemrég elhunyt történelem-professzorom mondta volt, hogy egy politikus akkor lehet jó vezető, ha meglátja a születendő jövőt. A választási küzdelemben ez a képesség sokszor hátrány, mert a tömeg utópistának véli  még azt is, aki egy lépéssel előbbre tart,  nemhogy azt, ha valaki kilométerekkel előrébb lát. Ellenben, aki pozicióba kerül, megteheti, hogy maga mellé vesz egy coach-ot, aki inspirálja a hosszabb távon célszerű lépésekre. Annál is inkább, mert a harmadik évezred városstratégiái egyre közelebb kerülnek a win-win tipusú üzleti személethez, és ami  a nagy cégek vezetőinek sikerét segíti, az igaz a kormányzati vezetőkre is.

Comments Closed