Egy település vezetése három eszközzel érheti el, hogy a közösség érdekében pozitiv irányba változzanak a dolgok:

1. szabályokkal,

2. tervekkel,

3. pénzügyi ösztönzőkkel (adók és támogatások rendszere).

Jó esetben ez a három elem egymást erősíti, és mindhárom ugyanabba az irányba mutató vektor – az egyéni és a közösségi érdekeket harmonikusan, a település fejlődését célozva ötvözi.

Ahhoz, hogy ez a helyzet előálljon, mindenekelőtt ki kell tűzni a célt, hogy hová akar eljutni a település.

Ezt a célt, egy körültekintő helyzetfelmérés kell megalapozza, amelyben a település erősségeit, gyengeségeit, lehetőségeit és veszélyeit számba véve elemezzük a jelen helyzetet, vagyis azt a pontot, ahonnan el kell érjük a kitűzött célt. Majd pedig a két pont közötti folyamatot, mint szükséges cselekvéssort „lebontjuk” hatékony eszközökre.

A folyamatnak, amely a jelen helyzetből a remélhetően, jobb jövőbe vezet, térbeni és időbeni jellemzőin túl van egy szubjektiv eleme: a résztvevők viselkedése. Ez az, amit az elmúlt évtizedekben gyakorlatilag, figyelmen kívül hagytak Budapest és számos más, magyar település vezetői.

Tehát azon felül, hogy nem született teljeskörű, részletes helyzetfelmérés, nincs jól meghatározott jövőkép, a két bizonytalan pont közötti folyamatot időben és térben meglehetősen kusza módon fogalmazzák meg „stratégiai” elképzelésekkel, a résztvevők, vagyis a településen lakók hozzáállásával egyáltalán nem foglalkoznak.

Ez „érthető”, egy diktatúrában, ahol a kormányzatot cseppet sem érdekli, hogy mit akar a „nép”, annál kevésbé a magyar demokratikus kísérlet elmúlt két évzizedében, amikor folytatták elődeik gyakorlatát, és amit ők, ott fennt kitaláltak, lenyomták a városi polgárok torkán, mint az egyetlen üdvözítő megoldást a boldogulásra. Csakhogy ez a boldogulás nemhogy közeledne, hanem egyre nagyobb problémákat felvető válsággá terebélyesedett ez idő alatt.

A hármas eszköztárból, gyakorlatilag, csak az első két elemet használják, vagyis irdatlan mennyiségű szabályt alkotnak, módosítanak és sokszorosítanak, gyártják a bizonytalan alapokra készült terveket, és aztán tartják a markukat az állam, vagy az EU felé. Sőt, a folyamat annyira torzult, hogy sokszor az EU pénzosztási feltételeire szabják a projektet, amit aztán, függetlenül attól, hogy a városnak adott időben a projektre szüksége van, vagy sem, keresztülhajszolják a rendszeren, az elkölthető közpénz reményében. Így aztán nem csoda, hogy iszonyúan drága és értelmetlen projektek születnek, amihez a városlakóknak semmi köze, ennek megfelelően a beruházás rakéta gyorsasággal amortizálódik. A történet nyertesei  a beruházás kezdeményezői, többnyire magáncégek, amely képesek „meggyőzni” az adott városvezetést a projekt nélkülözhetetlenségéről, ami persze homályban tartja a „hálacsatornákat”.

Amennyiben a jelenlegi önkormányzatok nem változtatnak ezen a gyakorlaton, rövid időn belül belebuknak, hiszen a város totálisan működésképtelenné válik. Húsz éven át csak azért nem jutottunk el a mélypontra Budapesten (vidéki települések közül sokan), mert az előregondoltság, amellyel ezt a várost az 1873-as alapítók rendezték, kitartott egy darabig. Ezt a tartalékot azonban, ma már feléltük, nincs hova menekülni, csak előre.

A probléma azért nagyon nehezen megoldható, mert a hatalom viselkedésének megváltoztatása az első lépés: el kell fogadja, hogy nem minden bölcsesség birtokosa, és a település lakosságának aktiv támogatása nem csupán a választási fülkében szükséges. Erre ráirányíthatják a figyelmét bizonyos szakemberek, de ennél sokkal hatásosabb, ha az érdekeltek, vagyis a városlakók mutatják meg magukat, hogy bizony ők is léteznek. Magyar viszonyok között azonban itt van a másik nagy gond: egy-egy ünnepi tüntetésre még csak-csak összejön tízezer ember valamelyik utcakereszteződésben, de a hirtelen lelkesültség csakhamar elszáll, és a közismert hungárikum, a búskomor beletörődés jellemzi a köz viselkedését. Ezzel pedig semmire nem megyünk.

A civil összefogás lényege nem a folyamatos ellenkezés, hanem a rávezetés. A hatalom diktatúrában szocializálódott részét rá kell vezetni a helyes viselkedésre, hogy megértse mi az ő szerepe. Az önkormányzat nem játszhatja a cáratyuska, az óvóbácsi, vagy a nadrágszíj praktikumát hívő múlt évezredi szülő szerepeit. Elavultak. Az önkormányzat, ebben a ciklusban,  ki kell alakítsa az együttműködés formáit és fel kell mérje a jelen helyzetet, azt a káoszt, amit a folt hátán folt városrendezés okozott az elmúlt évtizedekben. Meg kell tanulnia figyelni arra, hogy mi történik a városban,  miként „mozognak benne” az emberek: mit miért tesznek. Nem kell kitalálja helyettük, hogy mitől boldogok. Meg kell kérdezze őket. Mégpedig jól kell kérdezze! Ehhez bizony kell némi szaktudás és empátiás készség is, ami mindeddig nem nagyon volt jellemző az önkormányzati vezetésre, és nagyon félő, hogy utca átkeresztelésekkel most sem tudja bizonyítani alkalmasságát.

https://podo-pro.hu/ponte-plaza-budapest/

Comments Closed