Öt évvel ezelőtt egy tv-műsorban azt mondtam, hogy Magyarországon még csak egy demokratikus kísérlet folyik. Dési János sértődötten leszólta megjegyzésem, a külföndön élő nagyképűségét látta benne, holott csak arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a demokráciához több kell, mint parlamentáris keretek.

Az öntudatos polgárság folyamatos hatalom-kontrollja, és az ezt messzemenően figyelembe vevő politikai elit viselkedési kultúrája hiányzik.

Róna Péter ezt úgy fogalmazta meg találóan, hogy miután ádáz küzdelem folyik a hatalom megszerzéséért, akinek sikerül, “beül”, vagyis minden energiáját arra fordítja, hogy megtartsa a hatalmat, ahelyett, hogy azzal foglalkozna amivel megbízták a választók: a közjó érdekében vezesse az országot.

Ez nem bal-, vagy jobboldali kérdés, hiszen az elhíresült öszödi beszéd éppen ezt az igyekezetet leplezte le a baloldali koalíció részéről, és napjainkban, úgy tűnik, hogy valami hasonló folyamatnak vagyunk részesei, a jobboldali kormányzás módszereit tekintve. Ezt, kivételesen, nem a sokszor ostorozott sajtótörvényben látom, hanem az adók egyre nagyobb fokú központosításában. Amíg az adószedés és a közszolgálati kiadások egymáshoz közelítése az önálló gazdálkodás felé nyit utat, a központosítási törekvések a hűbéresi rendszer felé való visszafordulást jelzik.

Persze, joggal mondhatják, hogy az önkormányzatok kiskirályságokká lényegültek az elmúlt húsz évben, és ez sem szolgálta a közérdeket. A poltikai kultúra hiánya valóban a ló egyik vagy másik oldalát kínálja, az egyensúlyi helyzet, valahogy nem tud összejönni. Az együttműködésre képtelen csoportok egymással való küzdelme jellemzi a harmadik, magyar köztársaságot – a lényeg, hogy miként lehet vízbe nyomni a másik fejét, miközben egyre mélyebbre süllyed mindkét fél, ahelyett, hogy együtt felemelkednének. Konstruktív javaslatok helyett olyan intézkedések születnek, amelyek célja “elszívni a másiktól a levegőt” – ennek végzetes következményei lesznek az országra nézve.

Egyre sűrgetőbbé válik a kormányzati feladatok teljeskörű újraértékelése, egy, a korábbi szisztémák toldozgatása helyett, alapjaiban új  szervezeti rendszer. Lehetséges, hogy egy merőben funkcionálisan átgondolt rendszerben az oktatás és az egészségügy központi irányítással lenne hatékony, míg a szociális ellátás, a közbiztonság, az önkormányzati szolgáltatások keretében lehetne  jobb – nem tudom, mert ennek eldöntése közmegegyezésen kellene alapuljon, aminek eredményét nem szabadna megelőlegezni, hanem le kellene folytatni azt a nagy, össznépi diskurzust, ami végre a dolgainkat rendbe szedhetné.

Az adók központosítása  nem ebbe az irányba hat – az anyagi  függőség az egyéni és az önkormányzati szinten is az elvtelenül bólogatók táborát erősíti. Bár ez, látszólag kedvez a központi hatalomnak, hiszen egyre nagyobb, konroll nélküli cselekvési szabadságot ad neki, de egyben a bajokat is elfedi. A problémák megvitatása és megoldása helyett alattomban, a felszín alatt nőnek. Egészen addig, amíg a túlnyomás szétfeszíti az egészet.

A forradalmi láz nem egészséges társadalmi szituáció, bármilyen magasztosnak tűnik a radikális változtatás szándéka – a pusztítás mértéke túl nagy. Ha egy elmaradt ország forradalmakra pazarolja energiáit, akkor egyre messzebb kerül attól az életformától, amelynek eléréséért harcba szállt. Hogy ez ne következzen be, mert ez, valójában senkinek nem érdeke, mindig az éppen hatalmon lévők tehetnek a legtöbbet, de  nem menti fel azokat sem a cselekvés alól, aki a hatalomtól a legtávolabb állnak. A vélemény-nyilvánítás mindannyiunk “inge”, és kötelességünk magunkra venni, ha nem akarunk csendestársai lenni a rombolásnak.

Comments Closed