A remény rabja
Az egyik „kultikus filmem” a The Shawshank Redemption (A remény rabjai), és mindig szívesen megnézem feltöltődésképpen, amikor egyébként, elég reménytelennek tartom a körülöttem lévő valóságot.
Legutóbb, az éjszakai vetítést egy hosszú dunaparti séta követett, és ezért a film hatása rávetült aktuális „mániámra” – Budapest áldatlan állapotára.
A Studió Metropilitana korábbi cikkemben tárgyalt stratégiája mellett készített egy Duna Főutca Projektet is (FŐ – nélkül, úgy látszik, hogy semmi nem megy nálunk), amelyen dátum ugyan nincs, de a körülötte csoportosuló eseményekből következtetni lehet keletkezésének idejére.
Mindenesetre, később született, mint az én podo-program-beli Duna-dimenzióm (ami 2005-2006 között készült).
Ezt csupán azért tartom fontosnak megjegyezni, mert a felvezetőben, maguknak tulajdonítják az elsőséget. Egyébként, nincs jelentősége, sokkal inkább annak, amit javasolnak.
Az előző tanulmánytól nem tér el az a cél, hogy Budapest a Duna Fővárosa legyen 2020-ig , mert ennek alapja, szerintük, a versenyképesség javulása, és innen már egyenes út vezet oda, hogy a Kárpát-medence a Balkán központja legyen!
Lehet, hogy azért maradnak olyanok is, mint én, akik nem a Balkán, hanem Európa közepére vágynak, ha már földrajzilag ott vagyunk, talán, érjük el, hogy geopolitikailag és gazdaságilag is oda kerüljünk, ne pedig a zűrzavaros Balkánra…
A következő cél a Duna menti ÉLETTÉR humanizált kialakítása… Mint gondolat talán nem rossz, de az „élettér” kifejezés Hitler óta elvesztette szalonképességét. Abból, amit a 2. oldalon leírnak, semmi nem új, hiszen a folyó megközelíthetősége, és emberi tartózkodásra alkalmassá tétele, amely valamikor létezett (lásd a nyitóképet) ésszerű elvárás, minden hangzatos szakmai lózunk nélkül is. A következő két oldalon ezt az ötletet tupírozzák azzal, hogy a Dunapart rekreációs, szabadidő eltöltésére alkalmas terület kell legyen – micsoda óriási felismerés! Az ötödik oldalon a korábbiakat kiegészíti a gazdasági tér fogalom, amelyben üdvözli azt az európai kapcsolatot, hogy Budapest környéke egy európai átjáró szerepét töltheti be, és ennek a Duna „sűrűsödési helye” lehet. Ezzel kapcsolatban minden érdeklődőnek ajánlom Bardóczi Sándor sorozatát a Dunával kapcsolatos európai tervekről, ha azt akarja, hogy minden korridortól elmenjen a kedve, mellesleg, hogy tudja, mit is jelentene ez nekünk.
A tanulmány hatodik oldala már a gigantomániás hatásra a Duna Esztergomtól Dunaújvárosig tartó 70 kilométeres szakaszával foglalkozik, amitől ugyan nem tudom, miért lesz humánusabb a budapesti Dunapart, de ne legyünk kishitűek, hátha kiderül… ezek szerint ugyanis a Duna a vonzásterületek karakterétől és látványelemektől lesz jó.
A karakterterv aztán már egy valóságos katyvasz. Négy „térre” oszlik az „identitás”- szabadidő és rekreáció, kultúra és turizmus, logisztika és reindusztrializáció. Vagyis, minden, ami csak elképzelhető – együtt. Ez aztán a karakter!
Az ezt követő néhány lap már a vicc szintjére süllyed, és ha nem lenne ez a jelenlegi budapesti Duna-stratégia alapja, akkor még nevetni is lehetne rajta.
A budapesti Dunapart rögvalósága hasonlóan elkeserítő – az alsórakpart gyalogosan csak öngyilkosjelölteknek ajánlott. A víz közelébe nem lehet jutni, ordenáré mocsok és szeméttömeg szegélyezi a folyót és még vasárnap is autópálya-szerű forgalom.
Tucatnyi konferencia, amiket az elmúlt két évben DunaLog címszó alatt rendeztek, szemernyit nem javította a város természeti tengelyének helyzetét. Pedig a Duna valóban kritikus vonala ennek a városnak, de elkeserítő helyzetének javulását nem lehet ráolvasással elérni, és „látványelemekkel” sem. Meg kell találni azokat a pontokat, amelyek mozgásba hozzák a pozitiv változást – gazdaságilag és a városi élet rehabilitációja szempontjából egyaránt.
2006-ban volt egy ilyen lépés-sor, de az, a Demszky-vezetés áldatlan működése következtében egyik legfőbb elemében, a Csepel-csúcs korszerű felhasználásában, sérült : „A rakpartok átalakítása, a folyami hajózás bevonása a tömegközlekedésbe, és ennek kapcsán a hidak forgalmi átszervezése mielőbb szükséges.
Ám ahhoz, hogy ez gazdaságosan megvalósitható legyen, elengedhetetlen a topCsepel projekt, amely megteremti azt a kritikus-minimális tömegközlekedési igényt, ami a vállalkozást reálissá teheti…”
Gazdasági alapok nélkül nincs megvalósítható terv! Tehát ahhoz, hogy a város oly fontos része, mint a Dunapart megváltozhasson, újra kell szervezni a cselekvési sort. Erre teszek kísérletet a következő cikkben, mert még mindig reménykedem, hogy lesz olyan felelős városi vezetés, amely felvállalja a változtatás kötelességét.