Somlyódy Nóra könyvének címében ott a kérdőjel, talán azért, hogy ne fájjon annyira… de ez, sajnos, nem kérdés, hanem állítás – igaz, nem csupán Pécsre vonatkozik: ez egy kis magyar helyzetrajz a harmadik évezred elejéről. A könyv végén az is kiderül, hogy  a kapu még mindig Hegyeshalomnál van.

A könyv budapesti bemutatójának estéjén kezdtem olvasni. Minden este, miután napi teendőimtől felszabadultam, elolvastam egy részt nagyon figyelmesen, mintha meg akarnám tanulni, egy életre bevésni az emlékezetembe.

Nem árt ha tudjuk, hol élünk.

Igaz, ennek az volt az ára, hogy elalvás helyett felbosszantottam magam, és még vagy két órát olvastam valami mást, hogy megnyugodjak.

A magyar politikai élet korábbi disznóságai nem rendítettek így meg, hiszen akkor nem itt éltem, természetes, hogy nem tudtam róluk, de 2005-ben már rá voltam kötve a magyar infúziómra, vagyis elvileg tudnom kellett volna… mégis a kép, amely a könyvből körvonalazódik, számomra, politikai kapcsolatokkal nem rendelkező, szimpla állampolgárnak, félelmetesen ismeretlen.

Az állampárti korszakhoz képest az egyetlen reményteli pont, hogy a könyv egyáltalán megjelent. Ezen kívül, mintha minden csak rosszabb lenne. A feladatukra alkalmatlan emberek tömege, amely uralja a magyar közéletet, rátelepszik a gazdaságra, elszívja az adófizetők pénzét, hülyét csinál a jobb sorsra érdemes honpolgárokból – mindez azt sugallja, hogy el innen, el, nagyon messzire!

Egy éve módszeresen térképeztem fel a Pécsen tapasztaltakat. Szülővárosom, édesanyám még most is ott él, gyakran utazom oda. Drukkoltam, hogy sikerüljön a pályázatot megnyerni, később azért is, hogy megvalósuljon, mert annak ellenére, hogy 18 éves koromban én is, mint sokan, eljöttem onnan, máig hiszem, hogy Pécs egy különleges város, több van benne, mint amennyit megmutat magából.

Tavaly karácsonytól minden látogatásom alkalmával fotóztam a várost, minden kiállítást megnéztem, igyekeztem minél több eseményen részt venni. Az elkeseredtséget néhol remény váltotta fel, olykor a megelégedettség és az öröm is. Majd megint a bosszankodás, a majdnem jó miatt, amiből kiváló is lehetett volna, ha…

Valóban, mi kellene ahhoz, hogy a dolgok ne így múljanak el, mint az EKF, hogy a korábbi, híres magyar kudarcokat ne is említsem? Somlyódy Nóra könyve nem ad erre választ. Csak reménykedik a változásban – az Epilógus másfél oldala szerint az új infrastruktúra talán kikényszeríti a “léptékváltást”- írja, miután előtte 190 oldalon adatok tömegével bizonyítja, hogy a feudális kapcsolatrendszer Magyarországa mit sem változott Mikszáth óta. Háborúk, rendszerváltások, technikai fejlődés, Európai Unióhoz való csatlakozás – csak a felszínt fodrozza, a mélyben minden változatlan. Kiváltságok, amelyek születésével illették az arisztokráciát  hajdan, mostanában a hatalmi játszmák függvénye – a hozzáértés maximum akkor kerestetik, amikor már minden más eszköz ellehetetlenült. Akkor is, csak rövid időre, amíg a mocsárból kibukkan a fejünk a következő lélegzetvételig.

Amikor 2004-ben valaki azt mondta nekem, hogy Bojár Gábor az a ritka madár Magyarországon, aki tehetségével szerezte vagyonát, azt hittem, hogy viccel. Nekem kimaradt a “gengszterváltás” körüli korlátozott lehetőségek korszaka, nem is feltételeztem azt, hogy az állami vagyon újraelosztása megint a kapcsolatokon múlt, megkerülve minden igazságtételt.  A hatalomhoz megint olyan emberek tömegét juttatta, akik számára az nem a köz szolgálata, hanem a saját meggazdagodásuk forrása.

Remélhetjük, hogy a politikai fordulat, amely 2010-ben bekövetkezett, valóban megváltoztatja a helyzetet? Somlyódy Nóra könyve nem ezt sugallja. Sokkal inkább azt, hogy az is, aki évekig  a palánkon kívülről kiabált, hogy csalás, ámítás, a végén betagozódott a hatalomba – jobb megélhetés, mint az ellenzékiség. A hatalom birtokosai megváltoztak, de a szisztéma maradt – jól kell dörgölődzködni, hogy jusson a közpénzek elhárdálásával megbízottak figyelméből. Nem a tehetség, a tudás, a minőségi munka a fontos. Véletlen, ha az is összejön. A rendszer alapvetően, továbbra is kontraszelektál.

Amikor letettem a könyvet, depresszió ellen rákattintottam az izraeli közszolgálati tv heti naplójára, és anélkül, hogy ismernék lelombozódásom okát, válaszoltak a levegőben maradt kérdésekre – egy riporttal Micpe Ramonról.

A hatalomtól nem lehet elvárni a változást. Ahhoz, hogy a mi sorsunk megváltozzon, először saját magunkat kell megváltoztatni.  El kell döntenünk, hogy mit akarunk, és azért a célért magunknak kell megküzdenünk. Ez nem pénz kérdése, ez elhatározásé. Van egy álmom, és azt megvalósítom – senkitől nem fogom ajándékba kapni! Az apró csodák nem csak az izraeli sivatagban teremnek, van abból Budapesten is, Pécsett is. Azt pedig, hogy erre figyeljen az önkormányzat, szintén csak mi kényszeríthetjük ki. A jobbágy-mentalitást levetve, öntudatos polgárként. Nincs mire és nincs kire várjunk.

Comments Closed