Ön(fenntartó)kormányzat_10
Tizedelés
A magyar önkormányzati apparátus pazarló és még eredményességében is gyenge.
Miközben magát a településszerkezetet, annak a szétszórtságát nem kellene megváltoztatni, a kormányzást nagyonis – nagyságrendileg csökkenteni.
Az alulról építkező része a koma-körzet. A Káli medencei példánknál maradva – minden falunak lenne egy komája. Az odafigyelés, mint funkció független attól, hogy 100 vagy 400 fős egy falu. A koma nem választott képviselő, bár kétségtelen, a közösség bizalma és a képességek is szerepet játszanak abban, hogy ki lesz a falu komája, de ez egy közalkalmazotti státusz.
A komahálózatban nincs hierarchia. A koma közvetíti a problémákat az adott önkormányzatnak és a település-gazdász hálózatnak, amely viszont nincs hozzárendelve az adott önkormányzathoz, hanem egy független szakmai szervezet. Amíg a komák fizetését az adott önkormányzat fizeti, addig a településgazdász-hálózat fenntartását az önkormányzatok lakosságszám alapján arányosan finanszírozzák.
Az elején említettem, hogy az ország ingyenes, mobil internetes lefedése olyan alapkövetelmény, amiről az államnak kötelessége gondoskodni ahhoz, hogy iszonyú lemaradásunkat megkíséreljük behozni. Az információ szabad áramlása ma fontosabb, mint egy bekötő út a községbe! Munkaeszköz, a szervezettség alapismérve.
A koma-, és a településgazdász-hálózat is internetre épül, csupán az a különbség, hogy a koma helyhez kötött „nem szakember”, míg a településgazdász-hálózat hatékonysága a rálástásban és a függetlenségében van. Ahogy nincs „főkoma” úgy nincs „főtelepülésgazdász” sem.
Az önkormányzat, amely minden esetben területi egységet és minimális népességszámot kell jelentsen – a jelenlegi hierarchikus rendszert teljesen átírja. Kis települések estén a Káli medencéhez hasonló csoportosulásokat jelent, Budapest esetében pedig olyan városszerkezeti egységeket, amelyek problémáikkal és sajátosságaikkal képeznek egységes városrészt. A kerületeket el lehet felejteni, a várost széthúzó kiskirályságokat meg lehet szüntetni! Az olyan városrészek (szomszédsági egységek), mint mondjuk a Palotanegyed, vagy a Zsidónegyed koma-körzetekké lényegülnek, de önkormányzat csak egy kell – Budapesté.
Egészen más kérdés a tervezés-fejlesztés, amiről később lesz szó, és ahol a döntés fóruma változik annak megfelelően, hogy kiket érint. Magyarul, a főváros nem hozhat önhatalmú döntést olyan kérdésekben, amelyekben a környező települések életét is befolyásolja. Viszont a fenntartás kérdéseiben a főváros egységes rendszerben kell dolgozzon ahhoz, hogy kellően hatékony legyen, és ezáltal az adófizetők pénzével jól gazdálkodjon.
Az önkormányzati rendszerben a képviseleti demokrácia csődöt mondott Magyarországon. Politikai pártok érdekszférájává tette a közgyűléseket, ahonnan a józan ész és a közösség érdeke kiveszett.
Ha egy rendszer nem működik, akkor meg változtatni: a diktatúra helyett, amit túl jól ismer a magyar, a közvetlen demokrácia eszközével.
A polgármestert, 7 évre, közvetlenül választják, de csak egyszer lehet valaki polgármester! Ez kérem nem elfekvő… Főállású helyettes nincs, a választások során ugyan megválasztanak egy potenciális helyettest, arra az esetre, ha a polgármester bármilyen oknál fogva nem tudná feladatát ellátni. A jegyzőt a polgármester nevezi ki, a közgyűlés pedig az amerikai, bírósági esküdtszék mintájára „vetésforgóban” üzemel. Minden önkormányzati lakosnak joga és kötelessége azokon az üléseken részt venni, amelyekre meghívót kap. A témákat nem a képviselők terjesztik elő, hanem szakemberek (településgazdászok, építészek, stb.), és a döntést a helyi lakosok alkalmi összetételű gyűlése hozza, azzal a kitétellel, hogy a jegyzőkönyvek nyilvánosak, és mindenki a nevével, személyes felelősségével foglal állást.
A részvételi demokráciáról nem papolni kell, hanem rá kell kényszeríteni az embereket, akik eddig csak a sumákolást ismerték.
Az önkormányzatok felett nincs megye vagy régió, annak a szervezeti értelmében.
A fejlesztésekkel kapcsolatban vagy egyéb, nagyobb körzeteket érintő kérdésekben a döntéseket az önkormányzati közgyűlés felett álló tájegységi, regionális illetve országos döntési fórumokon hozzák.
Ezek úgy működnek, hogy előbb szakmai bizottsághoz kerül a téma – független szakemberek, akiket bizottsági ülés-sorozatokra hívnak meg, konkrét témákkal kapcsolatban – majd az ő ajánlásukat az érintett tájegység önkormányzatainak küldöttei szavazzák meg, vagy vetik el. A régió-bizottságokba tájegység-küldöttek, az országos bizottságba régió-küldöttek kerülnek. Minden bizottságba a civilek és a szakemberek is, ülésenként tiszteletdíjban részesülnek, és a szakmai anyagokat kellő időben, és részletességgel (és érthető nyelvezettel) kapják meg az ülések előtt. Az üléseket nem egy állandó, központi helyen tartják, hanem az adott tájegység, régió mindig változó önkormányzatában. (Rengeteg fölöslegesen üres épületet és üléstermet lehet hasznosabb funkcióval megtölteni!) Mindebből következően, a tájegységeknek, a régióknak nincs „telephelyük”, a kapcsolatot interneten keresztül tartják, az adminisztrációval foglalkozó munkatársak otthonról dolgoznak, és ehhez a fizetésükön kívül munkahelyi pótlékot kapnak. Ennek a rendszernek a fenntartása állami költségvetésből történne, de a döntések tartalmába a parlament vagy a kormány nem avatkozhatna bele, kivéve, ha országos érintettségű ügyről van szó, amely az országos bizottság döntésének felülbírálataként kerülhetne a parlament elé.
A döntési mechanizmus hierarchiája ugyanis arra is hivatott, hogy felülbíráljon bizonyos érdeksértő döntéseket. Például, ha a Káli medence önkormányzata olyan döntést hoz, amely mondjuk Kékkút érdekét sérti, fellebezhet a Balaton-felvidék tájegységi bizottságához. A tájegységi bizottság döntésével szemben a régióhoz, a regionális döntésekkel kapcsolatban az országos bizottsághoz lehet fellebezni. Az országos bizottság döntéseivel szemben pedig a parlamenthez, de az érdekeltek tisztában kell legyenek, hogy akkor a fejük fölött a „honatyák” döntenek, tehát meggondolandó, maguk közt megegyezni.
Előző rész: 9
Következő rész: 11 Infrastruktúra, kicsit másképp…
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_9
A kényszerítő erő
Nyilvánvaló, hogy egy önkormányzat (illetve azok szervezett csoportja), legyen bármilyen kezdeményezőképes, előrelátó és fáradhatatlanul a fejlődés érdekében tevékenykedő, az országos szisztémából kiszakítani nem tudja magát, és miután ez a rendszer rossz, a változásnak felülről is el kell indulnia. Mégpedig azzal, hogy mindenekelőtt bevallja a mélyreható változás szükségességét, és szigorú határidőket szab a végrehajtáshoz.
Függetlenül az ország gazdasági helyzetétől, és az ott szükséges reformoktól, az önkormányzati működésnek le kell válnia a központi költségvetésről. Fokozatosan, előre meghatározott ütemben.
Az elkövetkezendő 10 évben az önkormányzatok működéséhez szükséges forrásokat fokozatosan maga kell előteremtse, miközben a központi kormányzat lemond az adóbevétele egy részéről. Összességében tehát nem arról van szó, hogy újabb adófajtákkal sújtják a lakosságot, hanem a helyben felhasználásra kerülő adókat helyben is szedik, ezzel lerövidítve a „keringési pályát”, és elmélyítve annak ismeretét, hogy a befizetett pénzt mire költik, helyben.
Az előre tervezhetőség és az átláthatóság alapvető eleme kell legyen az új rendszernek. Amennyire fontos ez az állampolgárnak, annyira riasztó a magyar politikai elit számára. Ha ugyanis minden forint útját követni lehet a bevételtől a kiadásig, nincs lehetőség a manipuációkra. De itt sincs más lehetőség, mert a magyar adómorált annyira aláásta a zűrzavar és az elit léhasága, hogy a működőképességhez egy közmegegyzéses, a társadalmi igazságosságon alapuló rendszer bevezetése a minimum.
A PODO abból indult ki, hogy az önkormányzat helyi „szolgáltató” – nagyon jól meghatározható feladatai vannak, amelyekért a „fogyasztó” a használat arányában fizet. Ez amolyan „szupermárket”-rendszer, amelyben a vevő eldöntheti, hogy a pénztárcája és szándéka függvényében „mit vesz le a polcról”. Ennek semmi köze ahhoz, hogy a településen élők mennyire „fajsúlyos adófizetők”. Sem a személyi jövedelemadó bizonyos részének visszaosztása, sem pedig az iparűzési adó mint adófajta nem lehet ennek a rendszernek a része, hiszen ezek mértéke nem az önkormányzat aktivitásának eredménye. A jelenlegi rendszer is okozója annak a települések közötti egyenlőtlenségnek, amely megmutatkozik abban, hogy egy jelentős ipari vállalatot területén tudó község „dőzsöl”, míg azok, amelyeknek nincs ilyen adottságuk, képtelenek ellátni az alapszolgáltatásokat is.
A PODO-rendszer bázisadója minden ingatlanra vonatkozik, a megkülönböztetés csupán annyi, hogy az ingatlan lakás vagy jövedelemszerző funkcióval bír. Utóbbi (üzlet, iroda, szálloda, ipari létesítmény, stb.) dupla annyit fizet négyzetméterenként, mint a szimpla lakásfunkció. A bázisadó bevezetésével megszűnik az építmény-, és telekadó, a turisztikai illeték, és az iparűzési adó, valamint a mindenkit sújtó forgalmi adó 5%-al csökken. A magyar ÁFA abszurd módon magas, ami a szürke és fekete-gazdaság masszív jelenlétének is okozója, tehát nem a személyi jövedelemadót kell ebből a szempontból változtatni, hanem mindenkinél megtakarítást jelentő módon csökkenteni az ÁFÁ-t.
A bázisadóból a település folyamatos fenntartásainak költségét kell fedezni – közterületek fenntartása, infrastrukturális ellátás, közbiztonság, önkormányzat. Sem az oktatás, sem pedig az egészségügy nem lehet önkormányzati feladat – pénzügyi értelemben. Más kérdés, hogy milyen lehetőségei vannak az egyes településeknek arra nézve, hogy a lakosságuk ellátása minél magasabb szinten legyen megoldott. Itt is, mint a rendszer egészében, az önkormányzat és a lakosság aktivitása javíthatja a szolgáltatás szintjét, de a bázisadóból erre egyetlen fillért sem költhet.
A Káli-medence példán érzékeltetném, hogy mire gondolok: az itt élő mintegy 170 gyerek oktatása, a kor szinvonalán, állami feladat – az iskola fenntartásától a tanárok fizetéséig, és az épület karbantartásáig bezárólag. Sőt, az iskola, mint ingatlan után az állam helyi adót fizet az önkormányzatnak – az oktatási, egészségügyi és kultúrális létesítmények helyi adója a lakásokéval azonos.
Az állami rendszer eredmény-hatékony kell legyen, ami jelentheti azt is, hogy a gyerekek a Káli medencén kívüli iskolába kell járjanak (államilag szervezett iskolabusszal), vagy az internetes oktatás bizonyos formáját valósítják meg.
A nyolc település önkormányzata, miután sikeresen „csábított” fiatal értelmiségieket a falvakba, prognosztizálható, hogy az iskoláskorú gyerekek száma nő a jövőben, szeretné elérni, hogy a gyerekeik egy helyi, speciális, természet-közeli oktatást nyújtó iskolába járjanak, ami ráadásul ötvözi a felnőttoktatást és a sportközpontot, mert rájöttek, ha nekik ilyen van a területükön, akkor ez az adottság újabb, fiatal értelmiségieket vonz, erősödik a helyi népesség. Ha sikerül elérniük, hogy egy ilyen komplex náluk épüljön meg, az bázisadó-növekményt is jelent az önkormányzatnak, azon túl, hogy a „saját gyerekeik” kitűnő körülmények között tanulatnak, és az oktató személyzet is növeli a kvalifikált népesség arányát a településen. Éppen ezért az önkormányzat kezdeményez – az Oktatásügyi Minisztérumál (igen, így önállóan, semmi nefmi, mert az oktatás minden ország jövőjét megalapozó terület) – készíttet egy megvalósíthatósági tanulmányt, amibe belevesz olyan országos érdeket is, ami erősíti a helyi érdek érvényesülését. Ez pedig az, hogy nehéz sorsú családok gyerekei „külsősként” ebben az iskolában (kollégiumi rendszerben) tanulhatnának. Ezzel a többlettel elérhető lenne az a kritikus tömeg, amely már egy igazán korszerű iskola létesítését megalapozhatná, és a „szegregációnak is adtunk egy pofont”, ráadásul olyan speciális oktatást valósíthatunk meg, ami a helyi adottságokhoz is illeszkedik – ez a win-win (mindenki győztes) konstrukció.
Nem titok, hogy ezt az izraeli kibucok igen sikeresen gyakorolták, amikor a saját gyerekeik száma nem volt elegendő egy 22 fős osztály megnyitásához. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a kibuci iskolák a gyerekek korának megfelelő, napi, rendszeres munkavégzést is a nevelés részeként alkalmazták, akkor máris érthető, hogy miért bírkóznak meg könnyebben az izraeliek az élet nehézségeivel, legyenek bárhol a világon. Egészen személyes tapasztalatom, hiszen az én gyerekeim gimnáziumi éveiket ilyen kibuci iskolában töltötték.
Az egészségügyi rendszer is országos hálózat kell legyen – a mindenttudó falusi doktorbácsik ideje lejárt, a korszerű egészségügy annál sokkal bonyolultabb, mintsem önkormányzati szinten megoldható legyen. Magának az önkormányzati hálózatnak a felépítésénél majd látni fogjuk, hogy az üzemeltetés funkció lépcsőzetes ellátása fölösleges, éppen ezért sem városi, sem megyei kórházakra semmi szükség (megyékre sem, de erről majd később).
Az államilag szervezett hálózat ki kell elégítse a helyi igényeket, de itt sem mellékes az önkormányzatok szerepe az igények minél magasabb szinvonalú kielégítésében. Éppen úgy, mint ahogy az oktatás területén a közösség érdekérvényesítő szerepe csapódik le az önkormányzatoknál.
A magyar településszerkezet szétszórtságánál fogva azok a vidéki településcsoportok lesznek képesek erőteljesen fejlődni, amelyek az adottságaik figyelembevételével a helyi lakossági igényeknél nagyobbat tudnak koncentrálni. A Káli-medence példájánál maradva, itt, lehetséges, hogy egy korszerű idősek otthona jelentené a kritikus tömeget, másutt, esetleg a termálvízre települt gyógyturizmus. A rendszer lényegét az jelenti, hogy míg az egészségügyi ellátás állami hálózat feladata, ennek a hálózatnak a csomópontjait befolyásolhatja az érdekérvényesítő önkormányzat.
Mindezek után maradjuk azoknál a fenntartási feladatoknál, amelyeket viszont a helyi bázisadóból finanszírozva, az önkormányzatnak kell megoldani – kicsit megfordítom a fontossági sorrendet, de a feladat és a felelősség kérdése miatt ezt szükségesnek tartom:
1. az önkormányzat, mint szervezet
2. infrastruktúrális ellátottság
A következő részben az önkormányzati szervezetről lesz szó, és annak hierarchiájáról. Mivel jelenleg ez a költségeket illetően igen pazarló, ugyanakkor kevéssé hatékony, ahhoz, hogy ésszerűen finanszírozható legyen, és a települések fenntartásást szolgálja alapvető átszervezés szükséges.
Előző rész: 8
Következő rész: 10 Tizedelés
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_8
Kócoskát megfésüljük…
A példa egy, a sokféle, adottság és lehetőség között, de alkalmas arra, hogy bizonyos általános érvényű megállapításokat és javaslatokat tegyünk.
Összefoglalva az előző részben tárgyaltakat:
1. A Kéli-medencében elindult egy spontán betelepülési folyamat, amely az elnéptelenedés felé tartó falucsoportot némileg eltérítette ettől az iránytól, de 25 év alatt sem okozott áttörést…
2. Elkészült egy közös fejlesztési koncepció, ami számtalan adottságot és problémát feltárt, de hatékony megoldást nem nyújtott. Ennek legfőbb oka, hogy leragadt annál a világnál, amit már látni lehet (idegenforgalom, borászat, hagyományörzés), és nem mert igazán előre lépni.
3. A jövőképből hiányzik az üzleti szemlélet, a hiányzó képességek és annak a szükségszerűségnek a belátása, hogy a kvalifikált betelepülő népesség az egész közösség érdeke.
Az általános következtetések, amelyek a példából leszűrhetők:
_ Ha egy településen, bármilyen oknál fogva csökkent a hagyományosan foglalkoztatottak száma, a helyi lakosság egy része megélhetés híjján elvándorol – újra kell pozicionálni a települést. A kor kihívásainak megfelelően újraértelmezni az adottságokat és a legkorszerűbb technológiai lehetőségekkel kombinálni azt.
_ Ehhez olyan tudásra van szükség, ami nem létezik az adott területen (ez nem szégyen, csak tény), mert ha meglenne a folyamatos fejlődés feltételrendszere, akkor nem jutott volna a település zsákutcába. (Ez egy országra is igaz)
_ A tudás, széleskörű tapasztalat azért nélkülözhetetlen, mert az új irányt gazdagi érdekeltség alapon lehet csak hosszú távra kijelölni, és ebben a képletben minden szereplő érdekének harmonikus egyensúlya kell megjelenjen – ha mások kárára nyernek néhányan, az csak újabb csődhelyzetet idéz elő. Tudni kell, hogy van olyan rendszer, amelyben mindenki nyertes, ám ennek a kidolgozása alapos és megalkuvásmentes munkát igényel. Nem csak szabad kezet kell kapjon a stáb, a megrendelő önkormányzat(októl), hanem annak igéretét is, hogy a kutatás-egyeztetés-szervezés eredményét elfogadják, még akkor is, ha rövid távon a személyes érdekeiket sérti. Ez nyilvánvaló egy olyan önkormányzati rendszerben, ahol 100 fős falunak is polgármestere és képviselői vannak, ahol a demokratizmus azt jelenti, hogy egy csomó hozzá nem értő ember vezeti a települést.
_ Ha mindenki „érzékenységére” vagyunk tekintettel, és játsszuk a széplélek demokratát, akkor a magyar önkormányzati rendszert nem lehet önfenntartóvá tenni, a válságot (az átmeneti időszakot) szakszerűen menedzselni kell, és csak egy jól működő rendszert lehet a képviseleti demokrácia szabályai szerint tovább vezetni – addig, nem diktatúrára, hanem a közvetlen demokrácia eszközeire van szükség, ami félelmetesen nehéznek tűnik egy országban, ahol a diktatúrának sokkal nagyobb a hagyománya, mint annak, hogy az egyének a közösség aktív tagjai. Más lehetőség viszont nincs. (lásd: előre a tenger, hátuk mögött a fáraó seregei)
_ A célt, amelyet 20 év kemény munkája árán a település(együttes) el akar érni, nagyon világosan és egyértelműen meg kell határozni – semmi sumákolás és lila köd a részvételi demokráciáról meg az együttműködésről, hanem a lényeg: miként lesz jobb minden egyes ember számára! Józsi bácsi, aki ma 60 éves, nem a reményt akarja enni éveken át, hanem azt érezni, hogy nap-nap valamivel javul a helyzete a bekövetkező változás okán – ha ezt nem érzi, csak kerékkötője lesz mindennek, mert „neki már úgyis mindegy”.
_ A cél-tól készítünk „visszaszámlálási programot” – vagyis az utat úgy tervezzük meg, hogy már a kezdetén tudjuk, hogy mit kell csinálni holnap, és milyen eredményt kell elérni három hónap, egy év, két év, öt év, stb idő alatt. Tudom, Magyarországon nem ismerik a határidőket, de ha Nyugathoz akarunk tartozni, akkor meg kell ezt tanulni.
_ Ahhoz, hogy a „reaktor” beinduljon, szükséges a kritikus tömeg – népességben, befektetésben, szervezettségben. Ezért kell ösztönözni az értelmiségiek letelepedését, a közösség érdekét szem előtt tartó üzleteket kötni befektetőkkel, és hatékonnyá tenni a szervezeti kereteket.
_ Miután gondoskodtunk arról, hogy a település népességének legyen megélhetése, a szolgáltatásalapú helyi adórendszerrel biztosítjuk a működéshez szükséges folyamatos forrásokat. A következő részekben erről az adórendszerről lesz szó.
Előző rész: 7
Következő rész: 9 A kényszerítő erő
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_7
Miért költöznének értelmiségiek vidékre?
Minőségi életkörülményekért és értelmesen végezhető munkáért. A többi már ebből a kettőből következik. Amint az értelmiségi fiatalok (családok) számára vonzóvá válik a vidék, a ma hiányzó minőségi szolgáltatások is megjelennek.
Az egészségesebb életkörülményekért már sokan eltávolodtak a fővárostól, de nem eléggé, mert az értelmes munkavégzés feltételei a mai rendszer hibái miatt hiányoznak. Hangsúlyozom: nem egyszerűen munkahelyek hiányoznak, hanem a hasznos munkavégzés feltételei, annak ellenére, hogy rengeteg tennivaló lenne vidéken.
Ahhoz, hogy az értelmiségi lét megvalósítható legyen az ország legkisebb településein is, valójában nem kell sokat tenni:
1. A jelenlegi, budapesti agglomerációban elérhető lakásoknál nagyságrendileg jobb, környezettudatos, kényelmes lakások (házak) építésének támogatása.
2. Állampolgári jogon használható, vagyis ingyenes, szélessávú, mobil internet-hálózat, amely befedi az egész országot. (az információ fontosabb, mint a fizikai megközelítetőség)
3. A teljesítmény és felelősségtudatos, önkormányzati szolgáltatások rendszerének kialakítása amely minden, közösségileg hasznos munkavégzést, amely a vidéki települések fejlődését közvetlen, vagy közvetett formában elősegíti – támogat.
Természetesen, ezeknek a támogatásoknak a forrását is meg kell teremteni – erre szolgál a podo-féle helyi adó-rendszer, amelyet a következő fejezetekben részletezek. Egyelőre lássuk, hogy miért érdemes áldozatokat hozni, kiforgatni a megkövesedett önkormányzati világot a sarkából.
Három lényeges eleme van a következőkben először egy példán keresztül bemutatott, majd általánosan megfogalmazott javaslatnak:
– az időtényező, ami alapvetően megkülönbözteti az építészeti tervezést a településfejlesztéstől, mert utóbbinál a folyamatot kell megtervezni, nincs „elkészült” állapot,
– a „támogatás” mindig olyan folyamatot érint, ami egyszerre hasznos a közösségnek és az egyénnek,
– a külső, előbb állami, majd önkormányzati beavatkozás katalizátor-jellegű, pozitív folyamatot elősegítő, de nem a kapitalista, versenyalapú, piaci viszonyokat megváltoztató intézkedés.
a példa:
Már a múlt század nyolcvanas éveiben, bizonyos értelmiségi körökben divatos hely lett a Káli medence.
Az elnéptelenedett, lepukkant parasztportákat hétvégi házaknak vették eleinte olyanok, akiknek elegük lett a nagyvárosi nyüzsgésből, és munkájuk lehetővé tette, hogy hosszú hétvégeket hasítsanak ki idejükből, amit nyugalomban tölthetnek.
Egy idő után az ott lakó hírességek részvételével kultúrális fesztivált lehetett volna rendezni, ha ez lett volna a cél, de kétségtelen, jó reklámot csinált a helynek Cseh Tamás, Cserhalmi György, Kende János, és mások is.
Ahogy a kontaktusteremtés és az információáramlás könnyebbé vált, egyre több értelmiségi szakma művelői tehették meg azt, hogy már nem a hétvégét, hanem sokkal hosszabb időket töltöttek a vidéki házukban. Betelepülésük bizonyos fokú munkaalkalom-teremtő erővel is bírt, egyre több civil szerveződés és vállalkozás is megjelent a környéken.
Salföld, Kékkút, Mindszentkálla, Szentbékkálla, Balatonhenye, Monoszló, Köveskál, Kővágóörs – 2009-ben elkészült egy mikrotérségi koncepció, amely felveti a térség alapproblémáit, és összefogásra buzdít:
” A Káli-medence jellegéből adódóan földrajzilag jól körülhatárolható egységet képez… számos olyan tényező bontja meg, ami a mikrotérség kialakulásának szab gátat jelenleg… például a közigazgatás…, hogy a medence 8 települése 2 kistérséghez tartozzék… A Káli-medence települései aprók (az átlagos népességszám 270 fő körüli, köztük akad, amelyik a száz fős népességszámot sem éri el), egymagukban a fennmaradásuk is kérdéses, hiszen számos gazdasági-társadalmi-szociális kérdést ilyen léptékben lehetetlen megoldani. (A hagyományos módszerekkel- szerk.) A korlátozott gazdasági- és munkalehetőségek miatt sokan elköltöznek, elöregednek a települések…” Fontos részlet: „A Balatoni Nemzeti Park különleges előnye, hogy élő közösségeket, településhálózatokat is magában foglal. Sajátos paradoxon, hogy a települések állandó lakói ezt korlátozásnak, hátránynak élik meg. ”
A koncepció jövőképe egyébként összecseng azzal, amit az 5. részben megfogalmaztam, azzal az apró, ám nem elhanyagolható különbséggel, hogy erős korlátok és tiltások mellett, ki akarja találni, hogy az ott élők mivel foglalkozzanak. Szükségesnek tartja a gazdasági felemelkedést, és elismeri a bebírók (a betelepült idegenek) szerepét, de a meglévő népesség megtartását tarja elsődleges szempontnak. Az indok, hogy ők ismerik a területhasználat hagyományos módjait. A SWOT-analízisból (erősségek – gyengeségek, lehetőségek – veszélyek) nem csak a települések adottságait ismerjük meg, hanem a koncepció készítőinek eröltetett szándéka is érződik – hagyományörzés, tájvédelem, idegenforgalom uralja az egészet, a rezervátumban való élet pedig nem nagyon tetszik az ottlakóknak. Nincs benne semmi új, amitől a pozitiv folyamatok igazán beindulhatnának. Külső szemlélőnek nyilvánvaló az érdekazonosság, de hiányzik az a közösséget teremtő közös cél.
Bár közgazdász is részt vett a koncepció elkészítésében, üzleti terv jellegű gazdasági program nincs. Lehetséges forrásként pályázatokat említ, nem pedig olyan gazdasági tevékenységet, ami „pénzt termel”, vagyis olyan megélhetést és életszinvonalat, amiért érdemes itt maradni.
A legviccesebbnek azt a pontot tartom, ami az elektromos légvezetékek cseréjére vonatkozik, mert azok rontják a látványt – nincs megélhetése a településeknek, és akkor a légvezeték látványa koncepcionális kérdés? Ez a tisztaszoba-tervezési stílus – az a fontos, amit látnak, nem az, ami a lét alapja! A korlátozások és szabályozások fejezetet már nem is említem, mert abban valamely régvolt korszakot álmodnak vissza, ami, gyanítom, hogy az ottlakóknak nem volt annyira idilli.
A minden maradjon, de mégis legyen jobb szituáció abszurd. A Káli medence szerencséje, szemben egy sor baranyai vagy bihari falucsoporttal, a helye – a se túl közel, se túl távol Budapesthez képest, a Balaton – és az, hogy értelmiségiek egy csoportja felfedezte magának mint lakóhelyet. Csakhogy, minden pozitívuma ellenére, ez 25 év alatt sem hozott áttörést. Valószínűleg azért, mert a spontán folyamatot észlelve a helyi vezetés képtelen volt tudatos fejlődéssé alakítani azt.
Persze a hivatali szervezet is agyrém – Ramat Efal 2800 lakosú településként sem elég nagy a hatékony önálló igazgatásra, itt 8 falu népessége ezt a lélekszámot sem éri el – de a működésképtelenség oka másutt van. Nem találták meg azt az egyedi, és a hely adottságaiból fakadó aktivitást, ami megélhetést hozhatna a környéknek.
Pedig ott van az orruk előtt – a Káli medence olyan kellemes lakóhely, amit egyre többen választottak önként, minden ösztönzés nélkül. Persze, olyanok, akik a múltszázadi életkörülményeket is elviselik egy ideig, vagy saját erőből korszerűsítették a házaikat. Mi lenne, ha ezen a helyen olyan egyedi lakóhely megteremtését ösztönöznénk, amely a legkorszerűbb és legkényelmesebb életet ötvözi a táj fennséges adottságaival?
Miért csak megőrizni akarjuk a múltat és ellenszegülünk a jövőnek, ahelyett, hogy megterveznénk azt?
Magas az idősek aránya (27% a hatvan éven felüli) a jelenlegi lakosság körében. Van ugyan idősek otthona, de az sem a kor követelményeinek megfelelő… Ha viszont arra ösztönöznénk egy vállalkozást, hogy egy olyan idősek otthonát építsen ezen a helyen, amely a legkorszerűbb egészségügyi központot is tartalmazza, akkor nem csupán a helyi idősek ellátása nyerne megnyugtató módon megoldást, de a környék egészségügyi bázisa is kialakulna. Az önfenntartó kormányzat nem ad el telkeket, hanem hosszútávra kölcsönösen előnyös üzletet köt vállalkozókkal, a közösségi feladatok tekintetében. Például a férőhelyek 20%-át helyieknek tartják fenn, szociális ellátás keretében. Ráadásul, egy 600 fős szuper-korszerű idősek otthona kb. 150 fős szakszemélyzettel dolgozik, orvosok, nővérek, stb. akik a helyi, fizetőképes népességet növelik, ha nem csak védett parasztházakban lakhatnak, hanem olyan környezettudatos, új épületekben, amelyek fenntartási költsége alacsony. Az idősek otthonában, ha nemzetközi normák szerint épülnek és működnek, olyan külföldiek is szívesen töltik életük utolsó szakaszát, akik a magas szintű szolgáltatásokat meg tudják fizetni, hozzájuk rendszerint hasonló anyagi körülmények között élő rokonaik jönnek látogatóba…
Van ugyan 170 iskoláskorú gyerek, a 8 faluban, de legyünk őszinték, ez még mindig kevés ahhoz, hogy igazán szinvonalas oktatási központot hozzanak létre „helyi használatra”. Itt is adódhat egy olyan megoldás, hogy egy speciálisan ökoszemléletű, bentlakásos iskolával kombinálva hoznak létre oktatási és kulturális bázist, sportközpontot, ahová „külsős” gyerekek is járnak, illetve ide integrálják a felnőttoktatást is – a legkorszerűbb technikai megoldásokat többfunkciós használatra tervezve.
Két bázisprojekt, amely hasznát mind a 8 település élvezheti, lehetőséget ad a helyieknek, hogy aktivizálják a saját képességeiket és lehetőségeiket. A környezetbarát új lakóépületek mintát adhatnak egy elérendő életformára, példázhatják azt, hogy nem kell elmenni a nagyvárosba ahhoz, hogy valaki boldoguljon.
A környék kétezer körüli népességét könnyedén megduplázva, kvalifikált, anyagilag tehetősebb népességgel megerősítve a meglevőt, létrejöhet az a kritikus tömeg, amely a „behozott tudás” révén, a helyi specialitásokból képes egyedülálló késztermékskálát produkálni. Természetesen egy takarékos üzemű önkormányzattal (koma-körzetekkel).
Az általános következtetések, javaslatok a következő részben olvashatók majd.
Előző rész: 6
Következő rész: 8 Kócoskát megfésüljük…
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_6
Az értelmiség szerepe
Miközben ezeket a sorokat írom, a város, ahol lakom, az ország, ahol élek, nem csupán a terrorral, hanem a társadalmi egyenőtlenségekkel is küzd. Tiltakozó sátortáborok vannak szerte az országban. Kicsit olyan, mint egy végetérni nem akaró Sziget-fesztivál, körülrajongott és kevésbé ismert zenészekkel, előadásokkal, filmvetítésekkel.
A lényeg azonban a fiatal középosztály lázadása – a társadalmi újraelosztásban túl sok a rájuk rótt kötelesség, szemben a jogokkal, amelyek csekély élvezői.
A kormány két hét után kezdte komolyan venni őket, most már folyamatos tárgyalások folynak, és a változások kényszere alól a hatalom nem térhet ki. Akkor sem, ha közben az ország déli részén rakéták potyognak ártatlan emberekre.
Az érdemi változást kezdeményező társadalmi réteg az értelmiség. Mindenütt, nem csak Izraelben. Az úgynevezett népi forradalmak legfeljebb káoszt eredményeznek, nem pedig új, a réginél jobb rendet. A tudás hatalma kell vezesse a tömegeket.
2007-ben Publius Hungaricus néven írt valaki egy keserű elemzést „A féltudású magyar elit„-ről. Az egész szépséghibája, de talán jellemzője is a magyar elitre nézve, hogy mindez álnéven jelent meg. Fontos, sajnos, máig igaz mondat: „A magyar elit nem volt nyitott a körön kívülről érkező külföldi tapasztalatra, mert úgy érezte, hogy tudja, mit és hogyan kell csinálni. ” Ez nem csak a ma ötvenes éveikben járó rendszerváltó nemzedékre, hanem a húsz-harminc körüliekre is érvényes. A cikk második részében: „Amilyen rossz a féltudás, valamint a teljesítményelv és az egyéni felelősség hiánya az országnak, annyira kellemes az elit tagjainak. Az ezígy-ben ugyanis a pozíciók megtartásához se tudással bírni, se teljesíteni nem kell, elég ha az ember a körön belül van. Az ilyen elit nem alkotásra rendezkedik be, hanem szerzésre. ”
Az, hogy a tudás helyett az ismerettségi kör határozza meg egy értelmiségi boldogulását, illetve, ami ennél is fontosabb, hogy ami az értelmiség, mint társadalmi réteg, ismeretanyagának hasznosulásást akadályozza – az a centralizáltság, a központtól való függés.
A gazdasági önállóság megteremtése tehát, nem csupán a települések létkérdése, hanem a pozitiv társadalmi változások kulcsa. A gerinc akkor lesz egyenes, ha nem kell meghajolni az alamizsnát szóró disznófejű nagyúr előtt.
A ma aktív korosztálynak azért kell kiharcolnia az önfenntartó önkormányzati rendszert, hogy a gyerekeik már abban nőjjenek fel és felelősségteljes felnőtekké váljanak. Akkor számukra már megnyílik „Kánaán kapuja”, de ahhoz a szüleiknek ki kell menni a „rabszolgaság házából”.
Előző rész: 5
Következő rész: 7 Miért költöznének értelmiségiek vidékre?
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_5
A hely, ahol jó élni, megteremti a munkát.
A korábbiakhoz képest, a XXI. században nem a munkahely határozza meg egy településszerkezet változását. Mondhatni, hogy a munka és a hely különválasztható. Persze, ma még nem nem annyira látványos ez a tendencia, de a változás jelei már megmutatkoznak – a kapcsolatteremtés helytől és időtől függetlenül is lehetséges.
A koncepció, amelyet ebben a sorozatban felvázolni szeretnék, egyfelöl azon a mélyen gyökerező helyzeten alapul, amely a magyar településszerkezetre még ma is jellemző, vagyis a mezőgazdasági termelés által meghatározott szétszórtságra – ennek a mai élet szempontjából korszerű elemeit továbbfejlesztve, másrészt a XXI. század legkorszerűbb technikai megoldásaira. Ebből a két vonulatból szeretnék egy sajátos, magyar rendszert létrehozni.
Semmiképpen nem a nyugati fejlődés útját másolni, harminc-ötven-száz éves késéssel, hanem tudomásulvéve a lemaradás tényét, azt előnnyé kovácsolni azáltal, hogy a zsákutcákat szépen kikerüljük, az időközben elavult módszereket kihagyjuk.
Talán kitérőnek tűnik, de meggyőződésemet abból a többezer éves emberi bölcsességből merítem, amit a Tóra tartalmaz – Mózes öt könyve olyan, mint egy utikönyv, miként lehet a rabszolgalelkűségből a szabad emberek társadalmának világába eljutni. A magyar társadalom legnagyobb bajának ugyanis a szolgalelkűséget és az önbizalomhiányt tartom, ami megakadályozza abban, hogy merészen belevágjon a legújabb dolgokba is. Éppen ezért fel kell mutatni a múlt valódi értékeit, de a büszkeség tárgya az kell legyen, hogy ehhez miként rendeljük a holnapot. Vagyis a cselekvés, a kitűzött cél érdekében végzett kemény munka, nem pedig az, amit az elődök már megtettek. A siker záloga nem gazdasági mutatókban és jogszabályokban van, hanem az emberi akaratban – egy jól megfogalmazott célrendszer, amely reményt ad az itt élő embereknek, olyan energiákat szabadíthat fel, amelyeket rég nem ismert ez a nemzet.
Miért mezőgazdaság?
Hiszen évtizedeken át az volt a nézet, hogy egy ország fejlettségi szintjét a foglalkoztatottak aránya jellemzi, és az ország alacsonyan fejlett, ha magas a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya. Törekedtünk hát az iparosításra és a szolgáltatások bővítésére. Igenám, de közben kiderült, hogy a kép ennél jóval árnyaltabb.
Arról nincs szó, hogy azt a mezőgazdaságot szeretnénk visszahozni, amely magas élőmunka-ráfordítással olcsó termékeket hoz létre. De nem is a nagyfokú gépesítettségű monokultúrákról van szó, hanem a kettőnek egy-egy hely adottságaihoz illeszkedő, értelmes ötvözetéről, mert a mezőgazdasági termelés a XXI. században felértékelődött. Sokak szerint, rövidesen stratégiai ágazattá válik.
Időközben egy remek példát találtam, méghozzá az LMP-hez közel álló Róna Péter szakszerű magyarázatával, úgyhogy a miért mezőgazdaság – kérdést tovább nem is részletezem.
Valójában arról van szó, hogy koncepcionálisan újra kell értékelni az ország területének használatát. Erdőt, mezőt, természetvédelmi területeket, ipari övezeteket és mezőgazdasági felhasználású földeket, és persze, a települések helyzetét mindezek kontextusában.
Mint ahogy a mezőgazdaság újrapozicionálásában, a települések különleges potenciáljának felkutatásában is elengedhetetlen a szakértelem. A nagy sikerek, mindenütt a világon úgy indulnak, hogy értelmes és figyelmes emberek észrevesznek egy hiányt. Mint Róna Péter borász barátai a minőségi sajt hiányát. De kell az az ember, aki a hiátusban meglátja a lehetőséget, és nem sajnálja az energiát arra, hogy kitöltse egy alkotással. Persze, nem mindenki világjárt közgazdász, aki tudást és pénzt is képes összeszedni az alkotáshoz – ehhez kell az önkormányzat, és az annak megbízásából dolgozó kreativ csoport ( ez nem reklámszakembereket jelent). Ám ebben az esetben is akkor hatékony a tevékenység, ha hálózatban kering a tudás és az információ. Vagyis eljutottunk a koma-körzeten kívüli, nevezzük nevén, településgazdász-hálózathoz, amelynek feladata a komáknák megfogalmazódott problémák, ötletek szakszerű feldolgozása a megoldás érdekében. Ez a folyamatos munka része, amit azonban egy alapos helyzetfelmérés kell kísérjen.
Ennek a cikknek az elején azt írtam, hogy ma már nem a munkahely határozza meg a települések fejlődését, ugyanakkor a mezőgazdaság szerepét fontosnak tartom a településfejlesztés szempontjából – ez ellentmondásnak látszik, első pillanatban. De éppen a kínálkozó példa világít rá a bevezető állítás lehetséges igazára – ugyanis Róna Péter nem azért vett földet, ott, ahol, mert ott egy sajtgyár volt, hanem mert a hely valamiért megtetszett neki, majd felismerve a lehetőséget maga csinált ott sajtgyárat, ezzel munkát adva másoknak is.
Vagyis nem a munkahelyért, hanem a helyért ment oda, és ott munkaalkalmat teremtett. Ez az aktivitás, amit az új önkormányzati rendszernek szolgálnia kell, és ehhez a településeket a XXI. századi, elvárható szintre kell emelni – a hogyanról a továbbiakban lesz szó. A lényeg, hogy a magyar települések a maguk sokszínűségében vonzóak legyenek akár a világot megjárt, sikeres embereknek is, de még fontosabb, hogy a tettrekész, ám rosszul foglalkoztatott magyar értelmiségnek az legyen.
Előző rész: 4
Következő rész: 6 Az értelmiség szerepe
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_4
Milyen legyen a magyar településszerkezet ?
Ha meg akarjuk válaszolni a kérdést, akkor bizony nem csak a település-szerkezet, hanem az ország gazdasági és társadalmi szerkezetének jövőjét kell meggondolni.
A mai településszerkezet magánviseli az ország mezőgazdasági jellegét, Trianont, a Budapest (központi agglomeráció) vízfejet, az eröltetett iparosítást, a szuburbanizációt és a gyenge infrastrukturális ellátás okán a kistelepülések elszegényedését is.
Gyönyörű elemzéseket lehet olvasni arról, hogy miként alakult ki ez a helyzet, de a jövő szempontjából sokkal fontosabb azt elemezni, hogy mit lehet kezdeni vele, a XXI. századi elvárható életminőség szempontjából mit tud nyújtani, vagy ahogy az előző részben említettem, esetleg azon kell fáradoznunk, hogy megváltozzon ez a településszerkezet?
Induljunk el abba az irányba, hogy senkit nem kényszerítünk (ösztönzünk) lakhelye megváltoztatására, tulajdona feladására. Elfogadjuk azt, hogy Magyarországon nem csak apró falvak, de még tanyák is vannak, és ha valamit ösztönözni akarunk, az nem a Budapest körüli központ növelése, de még a vidéki városok vagy településkoncentrátumok fejlesztése sem, hanem éppen ellenkezőleg – témogassuk a minőségi vidéki életet!
Ha ez a XX. században őrültségnek hangzott, a XXI-dikben ez a normalitás jele, mert időközben rájöttünk, hogy a gyorsuló élet sok tekintetben zsákutcába vezetett. Lassú város – a trend, és ehhez az egész gondolatmenethez remekül illik a mezőgazdaságra szerveződött régi, magyar településszerkezet. Vagyis, nem csupán humánus, meg demokratikus okokból, hanem tisztán gazdasági megfontolásokból is, a településszerkezetet nem kéne átalakítani.
Természetesen, ez nem jelenti azt, hogy a majdnem 3200 önkormányzatnak is meg kell maradnia – nem a szervezeti rendszerhez igazítjuk az életet, hanem a minőségi szolgáltatások rendszeréhez rendeljük majd a szervezetet.
Ehhez viszont meg kell határozni, hogy melyek azok a szolgáltatások, amelyeket a legkisebb falvakban, sőt a tanyákon is biztosítani kell a XXI. század szinvonalán.
Ez nem a polgármester és a jegyző, hanem egészséges ivóvíz, a szennyvíz környezetkímélő kezelése, elektromos készülékek használatának lehetősége, internet, a hely megközelíthetősége, olyan orvosi ellátás, amely a távolság miatt nem veszélyezteti a beteg életét, iskolaköteles gyerekek számára lehetőség a tanulásra. Ez a minimum, a XXI. század elején az emberi élethez szükséges feltétel!
És ezt biztosítani lehet akkor, ha nem a megszokott fogalmakban gondolkozunk, vagyis nem beszéltem vízvezetékről, szennyvízcsatornáról, villanyhálózatról, orvosi rendelőről, vagy iskoláról – mert nem ez a lényeg. Ha az utóbbiakról beszélünk, akkor a jelenlegi településszerkezet fenntarthatatlan, de ha azt mondjuk, hogy a lehetőség biztosításának módja a helyi adottságoktól függően sokféle lehet, akkor kinyitjuk a megoldások kapuját.
Van még egy nélkülözhetetlen feladatkör, amit az önkormányzat fel kell vállaljon – valami olyasmi, amit szociális ellátásnak szokás hívni, de mégsem az. A funkció, amire a megfelelő emberekből álló szervezet valójában hiányzik – az odafigyelés. Olyan ember akihez minden problémával, gondolattal, sőt, jobbító szándékkal is oda lehet menni. Nem egy személytelen, megalázó szervezet, ahol segélyt osztanak, hanem egy emberarcú tudásbázis, a problémamegoldás első lépcsője. A nehézsorsú, vagy bajbajutott embereknek nem feltétlenül a pénz segít, sokszor többet ér egy jótanács, egy olyan megoldás felkutatása, amire maga nem gondolt. Coachnak is mondhatnánk, de találtam egy szerintem megfelelő magyar szót is erre – koma.
Koma – olyan férfi vagy nő barát, aki egy másik férfival vagy nővel általában valamilyen rítus folytán meghatározott, közeli viszonyba kerül. A koma sohasem rokon, de a → komaság gyakran a rokonoknál személyesebb, közelebbi kapcsolatot jelent. A koma anyagi és erkölcsi segítséget nyújtó bázis, amely a rokoni és lokális kapcsolatokon túl összeköti az egyént a társadalommal. (Magyar Néprajzi Lexikon)
A koma-körzet olyan ellátási terület, amelyen élő lakosságot, egy ember, főállásban gondoz. Nem kell hat diploma hozzá, elegendő egy célirányos képzés, és feltétel a helyismeret, pontosabban az emberismeret. Az odafigyelni-képességet olyan tudással kell egy tanfolyamon bővíteni, hogy az illető tudja, mivel hová kell fordulni. A további segítséget a hálózat adja. Igen, az internetes koma-hálózat. A fizetését pedig az önkormányzat. A későbbieken, a szervezeti felépítés és a működési mechanizmusok elemzésénél erre még kitérek.
Fontos tisztázni, hogy ez az ország miből akar megélni a jövőben?
Koreai autógumik gyártásából, amely gyárat az ország legértékesebb termőföldjére telepítettek, és abban a pillanatban bezárják, ha az autógyártás bármilyen oknál fogva hanyatló ágba kerül…
Vagy az ország kitűnő természeti adottságait kihasználva, magas szinvonalú mezőgazdaságból, hungárikumként jegyzett élelmiszerek előállításából és a termálvízre alapozott speciális turizmusból, esetleg Európa Floridájaként, jólszituált, európai idősek életük aranyló alkonyát jelentő szolgáltatásokból?
Azt hiszem nem kétséges, hogy a lassú város-gondolathoz melyek illeszkednek.
Előző rész: 3
Következő rész: 5 A hely, ahol jó élni, megteremti a munkát.
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_3
Látszólag apróság, de valójában szemléletbeli különbség, hogy miként kezdünk hozzá egy előttünk álló probléma megoldásához.
Az egyik módszer – Magyarországon ez az általános gyakorlat -, hogy alapos elemzésbe fognak, a probléma mélységeinek történeti és társadalmi hátterét boncolgatják, majd erről az alapról próbálnak lehetséges megoldásokat felvázolni.
A másik módszer – ez jellemző a gyors és tartós megoldásokat követelő izraeli gyakorlatra, de nem csak ott alkalmazzák -, hogy mindenekelőtt egy ideális működési rendszert tisztáznak, aminek látszólag semmi köze a valóság problémáihoz, majd miután ellenőrizték, hogy a felvázolt rendszer hatékonyan működik, megkeresik a jelen helyzetből az ideálisba vezető út lépéseit.
Az eredményesség próbáján, a tapasztalat szerint, a második módszernek nagyobb az esélye. Ennek az az oka, hogy a problémák megoldási szintje a legritkább esetben van a meglévő helyzet síkján. Többnyire a megoldás éppen akkor jelentkezik, ha el tudunk lendülni a rögvalóságról.
Ahelyett, hogy fejjel lefelé a mocsár sűrűjében keressünk a kivezető utat (az első módszer), fel kellene emelnünk a fejünket, hogy a láthatáron meglássuk azt (második módszer).
Nem kell bizonygatni, hogy a jelenlegi, magyar önkormányzati rendszer rossz. Hogy miért nem működik, a jövő szempontjából érdektelen. A kérdés, ami minket foglalkoztat, hogy miként működne jól?
Milyen rendszer működne jól? Ha így tesszük fel a kérdést, akkor a saját, és a koncepció készítésébe bevont emberek agyában hirtelen kreatív gondolatok tömege jelenik meg – ki lehet próbálni – míg, ha a problémákat boncolgatjuk, akkor a depresszió uralkodik el: megoldhatatlan ennyi gond.
Mindenekelőtt persze, ki kell tűzni a célt.
Aki közeli és kis célokat tűz ki, az jó esetben azokat éri el. Aki mer nagyban gondolkodni, merészet álmodni, új rendszereket kitalálni annak megvan az esélye, hogy ezek valósuljanak meg, de aki rágondolni sem mer, annak 100%, hogy nem következik be alapvető változás a helyzetében.
Mentalitás kérdése megint, hogy melyik utat választja az ember. Kis célok – kis sikerek, kis bukások, vagy nagy célok, amelyek lehetnek bizony nagy bukások is, de ugyanilyen esély van a nagy sikerre is. A kettő között azért van egy lényeges különbség – amig a kis célokat kitűzők sosem érhetik el a ki nem tűzött nagy célokat, a merészek elérhetnek kisebb eredményeket akkor is, ha a kitűzött céljukat nem is. Igaz viszont, hogy a nagy cél eléréséhez nem csak bátorság, hanem rendszerint sokkal több munka, nagyobb következetesség és kitartás is szükséges, amely tulajdonság nem éppen politikusi erény napjainkban.
Az ideális rendszer, ahogy korábban megjegyeztem, csak látszólag független a jelen helyzettől, hiszen természetesen tudjuk az alapproblémát – a magyar településszerkezet elaprózott, a települések 73%-án él a népesség 17%-a, így a XXI. században elvárható szolgáltatások hatékony biztosítása valamilyen, a jelenleginél merőben különböző módszerekkel lehetséges, ha egyáltalán, és a feladatunk éppen az, hogy ezeket a módszereket megtaláljuk.
A megoldáskeresésnek ebben a fázisában még az is felmerülhet, hogy elfogadjuk – ilyen marad a magyar településszerkezet, vagy az erőfeszítések éppen arra vonatkoznak, hogy meg akarjuk változtatni. Vagyis az életképtelen kisfalvakat, tanyákat magukra hagyjuk, és masszív városfejlesztéssel arra ösztönözzük (kényszerítjük) a lakosait, hogy elhagyják a szülőhelyüket a boldogulásuk érdekében. Anélkül, hogy megelőlegezném a magam válaszát erre a kérdésre, csupán felvetem, hogy ez is olyan kérdés, amit nem szabad megkerülni, hanem nyiltan és őszintén fel kell tenni, majd meg is kell válaszolni!
A sorozat második része nagy vihart kavart azáltal, hogy egy „belső anyagnak” titulált, bár véglegesnek mondott koncepciót mert nyilvánosan kritizálni, amely egyébként hosszan emlegeti a demokráciát és az átláthatóságot. Nekem hideglelésem van minden olyan közügyet tárgyaló irattól, amit elzárt irodákban ülő hivatalnokok raknak össze, ahelyett, hogy a téma felmerülésétől kezdve nyiltan felvállalnák a legkényesebb kérdéseket, és azt, hogy nagyon nehéz megtalálni ezekre a közmegegyezést, de éppen azzal teremtjük meg a reményt, hogy mégis sikerül az érdekeket egy irányba terelni, hogy nyilvánossá tesszük a gondolkodást.
Módszertanilag tehát, a kiindulásunk, hogy miközben tudjuk – a jelenlegi rendszer nem jól működik, azt is tudjuk, hogy van egy alapellentmondás a településszerkezetben, feltesszük a legkényesebb kérdéseket, és nyilt közbeszédben keressük rá a lehetséges válaszokat. A megfelelő kérdések felvetéséhez ismerni kell a problémákat, de nem azokban kell elmélyedni, hanem a kérdésekre adott lehetséges válaszokból felépíteni egy ideális rendszert. Majd pedig megtervezni az utat a jelenből a jövőbe. Erre vállalkozunk a sorozat következő részeiben, és a lap helyet ad a pro és kontra hozzászólásoknak.
Előző rész: 2
Következő rész: 4 Milyen legyen a magyar településszerkezet ?
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_2
Az LMP önkormányzati koncepciója 27 oldalon tele van csuda szép elvekkel, eszmékkel, és problémákkal, amelyeket így-úgy, a lehetőségek határain belül meg szeretnének oldani.
Hiányzik viszont egy jövőkép, ami megrajzolná az ideálisan jól működő önkormányzatot. Nem elvekben, hanem láttatva, hogy az mitől működhetne jól.
Az önkormányzat működése nem ideológiai kérdés. A demokráciának is csak annyi a szerepe benne, hogy a XXI. században, úgy tűnik, közösségi egyetértés nélkül rosszabbul működnek a települések. Nem ideológiai, hanem praktikus követelmény.
Mint írásmű, ami meg kéne győzze az olvasót, hogy az LMP programja valami egészen más, sokkal jobb, mint bármely más párté – csapnivaló. Kényszerítenem kellett magam, hogy ne fussak át a sorokon, hiszen ha bírálni akarom, minden betűjét el kell olvassam – különösen, amikor ilyen mondatok álltak előttem: „Az LMP alkotmánykoncepciója az önkormányzati rendszer változtatásának irányait, a megőrzendő értékeket és az LMP számára fontos új értékeket elvi alapvetésként már tartalmazza, fontosnak tartjuk ezekre itt is felhívni a figyelmet…”
Miután kifárasztottak az elvekkel, a problémák boncolgatásába fognak – 6 oldalon. De amikor a részletes javaslatok részhez ér az ember, és szeretné már tudni, hogy mit kíván tenni az LMP ezzel a szétesett önkormányzati szisztémával, akkor is még mindig az ideológia és az elvek sorjáznak. Ráadásul minden második bekezdés azzal kezdődik, hogy „Az LMP…” – most az LMP-ről van szó, vagy az önkormányzatokról?
Majd a feladatok címszó alatt ilyenek szerepelnek: „Az Alaptörvényben, de legalább az Önkormányzati törvényben kell pontosan definiálni a helyi közügy fogalmát.”
Hogy mi van? Attól fog jól működni egy önkormányzat, hogy deffiniáljuk, mi a közügy? Hello, jogászok! Vannak ennél egy kicsit égetőbb feladatok is a magyar településeken! Persze értem én, hogy a feladatok és hatáskörök deffiniciója miért fontos, de előbb talán fel kéne vázolni a hatékony szolgáltatásokat nyújtó településszerkezetet – nem pedig az Alkotmányra hárítani ezt a feladatot. Agyon van jogászkodva ez a program, és bármekkora tisztelettel tekintek is a jogalkotásra, vannak az életnek olyan oldalai, ahol a jogász csak másod-, vagy harmadhegedűs kell legyen, ahhoz, hogy ne akadályozza az életszerű rendet.
” A cél az, hogy a lehető legtöbb közszolgáltatás az állampolgárok számára kényelmesen elérhető legyen, és gazdaságilag fenntartható módon valósuljon meg. ” A hogyanra itt sincs válasz.
Az első, valamelyes konkrétum a 12 oldalon – „Az önkormányzatok kötelező feladatai közül az egészségügyi szakellátás szervezését kivennénk. Összességében azonban a helyi közszolgáltatások körének szélesítését, és minőségének emelését látjuk kívánatosnak.” Persze, arról egy hang se, hogy ez miképpen lehetséges.
Ezek után visszazuhanunk a vágyálmokba: „A települési képviselő jogállását meg kell erősíteni, jogait ki kell bővíteni és lehetővé kell tenni, hogy valóban képes legyen a település egészéért vállalt felelősséggel képviselni a választóik érdekeit.” Mire tetszenek gondolni? Aztán néhány sorral lejjebb már nem a képviselő, hanem a polgármester jogosítványait kell megerősíteni – a közgyűléssel szemben? Konkrétan? Nem derül ki.
Pedzegeti, de nem foglal egyértelműen állást a településtársulásokkal kapcsolatban, pedig a hatékony működtetésnek magyar viszonylatban éppen a rengeteg kis önkormányzat a nagy baja. És akkor, a 16. lapon végre valami – a regionális önkormányzat a megyei helyett. Óriási! Csakhogy még mindig nincs egy stabil vázszerkezet, amihez azokat a bizonyos feladatokat és hatásköröket kellene hozzárendelni. Megyeháza helyett most regionális önkormányzati apparátus, vagy csupán arról van szó, hogy nem komplett önkormányzatot, hanem csak döntési fórumokat kell létrehozni? A továbbiakban, már nem kritikaként, hanem javaslatként kitérek ennek az óriási különbségére.
Az én kedvencem az önkormányzatok gazdasági alapja című fejezet, mivel az utóbbi 5 évben arról igyekeztem minden politikust meggyőzni, hogy az önfenntartó önkormányzat elérhető cél lehetne 10 éven belül, ha most azonnal ennek jegyében születnének döntések. Csakhogy az LMP koncepció itt sem egy ideálisan működő rendszerből indul ki, hanem belesüllyed az önkormányzatok eladósodásának történetébe, és azt boncolgatja, hogy jogi és banki manőverekkel hogyan lehetne ettől a nyűgtől megszabadulni. Ez nem stratégiai kérdés, hanem legfeljebb taktikai, ám addig, amig az adott önkormányzat életképességét nem tisztáztuk, az adósságteher csökkentése a feneketlen kút esete.
Az önkormányzatok bevétele és kiadása összhangjáról és az egész adórendszer ésszerűsítéséről és a településfejlődés céljait szolgáló szisztéma kialakitásáról sem esik szó. A meglévő, rosszul működő, és főként rossz üzenetekkel bíró adórendszert nem veti el, csak itt-ott módosítani igyekszik. A hatékonyság ezek után, az utolsó előtti oldalon, a ruházat hiányosságaira figyelmet felhívó fügefalevél – nem több.
Van még egy pár sor az átláthatóság fontosságáról, de amikor azt kerestem, hogy kik írták ezt a művet, azt nem láthattam. Talán, a felelősségvállalással kellett volna kezdeni. Az egyéni felelősségvállalás pedig ott kezdődik, hogy az írásomat a nevemmel vállalom.
Ide tartozik az is, hogy miután tegnap megjelent a sorozat első része, és Somfai Ágnesnek, ahogy szoktam megküldtem a linket, arra kért, hogy ne hozzak nyilvánosságra olyan anyagot, amelyet belső információként kaptam. Nos, az LMP anyagból, eleve csak részleteket idéztem (dőlt betűvel), mert nem szeretném a podo-pro.hu olvasóit a terjedelmes szöveggel fárasztani, de továbbra sem értem, hogy mi titkos egy olyan anyagban, amit véglegesként aposztrofáltak. Az pedig, szerintem közügy, hogy az adott párt mit javasol az önkormányzatokkal kapcsolatban.
Előző rész: 1
Következő rész: 3
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_1
Jó ideje tudjuk, hogy a rendszerváltás utáni önkormányzati rendszer rosszul működik. Az egymással vetélkedő pártoknak kényelmes volt a kétharmados törvényre hivatkozva nem csinálni semmit.
2010 tavasza óta ez az ürügy kiesett, de a rendszer működőképessé tételére még sincs kellő akarat. A választások óta eltelt időben az már kiderült, hogy rendszerelvű szemléletet és tetteket nem várhatunk az elvileg mindent keresztülvinni képes kormánytól, mert ha lettek volna ilyen tervei, azok már nyilvánosságra kellett kerüljenek. Ha eddig nem történtek meg a szükséges lépések, akkor pedig már elkéstek.
Azt gondoltam, hogy egy új pártnak, amelynek ebben a pillanatban nincs kormányzati kötelessége, de nagyon szeretne meghatározó tényezővé válni, a legjobb alkalom egy teljesen újszerű szemlélettel előállni – a magyar rögvalóságtól elszakadni tudó, életet adó reménnyel teli jövőképet rajzolni. Mert lehetne másként csinálni, mint ahogy a régi pártok eddig tették…
2005-ben a választásokra készülő Demszky-csapat közrebocsátott egy Budapest-programot, amely felháborított és arra késztetett, hogy a bírálat nyomán megírjam a magam podo-programját. Akkor, még csak egy éve ismerkedtem újra a várossal, a magyar viszonyokkal, de amit leírtam, ma is vállalom, és szerénytelenség nélkül állítom, hogy Budapest jobban járt volna, ha 2006-ban a podo-program kap többséget. Elszalasztott lehetőség volt Demszky újraválasztása, és úgy tűnik, hogy most is több energia megy el utcaátkeresztelésekre, mint stratégiai lépésekre.
Van egy párt, amely nevével is hangsúlyozni akarta, hogy másképp csinálja – az általuk készített önkormányzati koncepciót pár hete megkaptam és az azóta eltelt időben sikerült jónéhányukat magamra haragítanom azzal, hogy megalkuvónak és középszerűnek jellemeztem.
A most kezdődő sorozatomban tételesen kifejtem a szakmai ellenvetéseimet, de az igazsághoz tartozik, hogy az LMP-nek, még a kezdet kezdetén, mikor még nem volt parlamenti párt, ingyen és feltétel nélkül átadtam egy anyagot, amely Budapest 2010-es aktualizált podo-programjaként Híd a jövőbe címet viselte. Valójában ez egy hálózati rendszer, amelyet a részletes program szakmai kezdetének képzeltem, amit kellő komolysággal előbb szakmai körben, majd szélesebb társadalmi bázison kellett volna megvitatni. Erre sosem került sor. Az LMP Budapest programja egy összelapátolt politikai irat, amihez nekem már nem volt közöm.
Idén tavasszal kaptam egy meghívót az önkormányzati rendszer koncepciójával kapcsolatban. Egy napom elment az értelmetlen összejövetelre – semmi rendszer, semmi előzetes szakmai konstrukció. Hónapok teltek el, sokféle fórumokon vitatkoztak, majd elkészült a „végleges koncepció” – nyomda előtti állapotát veszem górcső alá.
Az LMP-vel nem vagyok semmilyen szerződő viszonyban, a pártnak nem vagyok tagja, de kétségtelen, bennük még reménykedtem. Most leginkább bosszankodom, de ha bármi is jobbá lesz azáltal, hogy őszinte és elfogulatlan kritikámat az érdekeltek elolvassák és nem a szadeszre emlékeztető pökhendiséggel reagálnak rá, akkor legyen.
Az LMP-sekkel folytatott levelezésben már kifogásoltam, hogy ugyanazt teszik, mint a Fidesz és az MSZP tette korábban – párthű szakmabeliekkel bélelik ki magukat, ahelyett, hogy olyan szakemberekkel dolgoznának, akik nem a pártot, hanem a közügyet szolgálják. Az átlag politikus hajlamos elszállni saját okosságától, szemben az intelligens politikustól, aki tudja, hogy kritikus szakemberekkel kell önnön okosságát gyarapítani.
Természetesen, nem csupán az LMP koncepciót akarom bírálni, hanem felmutatni helyette valamit, ami nem több, mint egy szakmai keret, egy olyan konstrukció, ami az önkormányzatok hatékony, és önfenntartó működésénél kevesebbel nem éri be, de ennek a célnak az érdekében széleskörű vitára bocsátja a szakmai elgondolást.
Következő rész: 2
Nők vezette forradalom?
Okosak, fiatalok, széplelkűek. Értelmes életet akarnak. Olyat, ahol helyén van a munka, a család, a közösség, a haza. Minden pátosz nélküli egyszerű dolgokat szeretnének. Azt hallják, hogy az izraeli gazdaság ragyogóan teljesít, ők keményen dolgoznak, mégsem érzik, hogy szárnyalnak a gazdasággal – egyre nehezebb kifizetniük a lakbért, a mindennapi kiadásokat, és nem kérnek elnézést azért, hogy a XXI. században a laptop és az okos telefon is az életük szükséges kelléke.
Nők, a huszas-harmincas éveikben, iskolázottak, tudják, hogy semmit nem kapnak ingyen, mindenért meg kell küzdeniük. Nem kérnek szívességet, és nem keresnek egy férfit, aki majd megoldja a problémájukat. Maguk kezdenek a leghatározottabban harcolni a jogaikért.
A Rothschild fasori sátortábor-tüntetést egy fiatal nő, Dafni Leif (balról a harmadik) találta ki, de a frontvonalban a második helyen is nő áll: Sztáv Sapir, a „vörös” (középen). Dr Jáel Gazit ( jobbról a negyedik) a szakvizsga előtti orvosokat képviseli, akik sokszor már kisgyerekes szülők és óriási tehertétel számukra a szabadidőt szinte nem ismerő kórházi rendszer. Rona Arobno (bal szélen) negyedéves építészhallgató, aki már önkéntesként dolgozik az élhetőbb Jeruzsálemért, az építőiparban uralkodó himsoviniszta szellemmel találkozik naponta. Méráv Cohen (jobbról a második) szintén a jeruzsálemi önkormányzatnál igyekszik a női vonalat képviselni. Racheli Ázriá (jobbról a harmadik), maga háromgyerekes családanya a kisgyerekes nők érdekeiért munkálkodik – nem lehet többé kifogás az, hogy ha drága a bölcsöde-óvoda, akkor a többgyerekes nő maradjon otthon és ne dolgozzon! Arin Madar (balról a második) egyetemista, közösségépítésről beszél, a legjobb zsidó hagyományról, amelynek korszerű formája lehetővé teszi az egyéni képességek minden korábbinál jobb kibontakoztatását.
A cikk előzménye az Xnet-en megjelent írás, onnan való a csoportos kép is.
Publikus program
Nem tudom, hogy a magyar divatot mennyire kell újragombolni, de a köztér-tervezést biztos.
Reméltem, hogy a Design Terminál ugyanúgy hamvába hal, mint a Gödör helyére tervezett Nemzeti Szinház, és a Városházapark helyére inspiráló Egeraat produkció.
Tőlem az egész magyar építész-társadalom megsértődhet, de mindháromnak, és még néhány szuperprojektnek ezen a környéken, évek óta ellendrukkere vagyok.
Minden politikai csatározástól függetlenül, tiszta szerencse (vagy Isten ujja, ha így tetszik), hogy a Gödör helyén nem épült színház, hogy az Egeraat-tervet elvitte a gazdasági válság.
A Belvárosban nem többletépítéssel lehet rehabilitálni az épületeket és a köztereket.
Persze, a befektetők szeretnék kihasználni a központ extraprofit-termelő képességét, de azért van az önkormányzat, hogy a közérdek határain belül tartsa a befektetői étvágyat.
Valami agyament tévképzet alapján azonban a legproblematikusabb területek önkormányzatai (V. VI. VII.) városrehabilitációnak, városfejlesztésnek, esetleg ingatlanfejlesztésnek titulálják azt, hogy minden talpalatnyi területet be akarnak építeni, méghozzá abnormálisan sűrűn, ahol már most is alig éri el az 1 négyzetmétert az egy főre eső zöldterület.
Az V. kerületben egészen sajátos módját találták ki az egy lakosra jutó zöldterület-növelésnek, azt tudniillik, hogy csökkentik a lakosságot – a tervezett projektekben már nincs lakás, legfeljebb szálloda, viszont növekszik a kereskedelmi és irodafunkció, miközben a meglévő, utcákra nyíló üzletek elnéptelenednek és a kiadó irodákból is látványos a túlkinálat.
Ez cseppet sem izgatja a kerületi vezetőket, és úgy tűnik, hogy a fővárost sem, mert egy tényleges városrehabilitációban nem érdekeltek – abban „nincs üzlet”.
Ők úgy döntöttek, hogy már az a közterület is bőven elég, ami most van, „túl értékesek a belvárosi területek ahhoz, hogy ne építsék be őket” – állítják a Budapest Szive programban. Bardóczi Sándor tájépítész, azon kevés szakemberek egyike, aki kezdettől szembeszállt az építészek (MÉK hivatalos) álláspontjával, amely a Városházapark helyén holmi „szükséges térfalakkal” igyekezett igazolni a beépítést.
Bár a városlakóknak, az építészek többségével merőben ellentétes a véleményük, de Budapesten nem szokás az iránt érdeklődni, hogy ki mit gondol a döntéshozók körein kívül.
A köztér, a városi park pedig őket nem érdekli, hiszen ők nem használják, többségük nagyon jól elvan a maga zöldövezeti lakásában, vagy a privátjaként kezelt parkerdő közelében.
A budai villájában élő politikusnak a belvárosi zöldterület csak gond, amit takarítani, gondozni kell, és ha rosszul tervezték, akkor a felújítására is pénzt kell kiadni.
Mivel a programalkotás fázisát megspórolják, önteltségükben vagy a politikusok, vagy az építészek találják ki, hogy mi a jó a népnek, a lepusztulás eleve bele van kódolva a rendszerbe.
Peñalosa zsenialisan felismerte, hogy a közterületek szerepe azért kritikus, mert a városi „átlagpolgár”, azok, akik nem a saját kertjükben sütkéreznek, saját úszómedencéjükben lubickolnak, éppen ezeket a közterületeket használják.
Minél rosszabbak a lakáskörülmények, annál nagyobb az igény a közterülethasználatra, éppen ezért, a jól megtervezett, gondosan kivitelezett és következetesen rendben tartott közterületek, zöldfelületek egy-egy városrész rehabilitációjának alapjait jelenthetik. Nem csupán a találkozás tere, ahogy a Fórum-pártiak gondolják, hanem annál sokkal több! Mértékadó a szépre, a jóra, a minőségre és helyes viselkedésre nevel. Egy város a közterületei igényeségével tiszteli a saját lakóit és az odalátogatókat.
Ha egy városvezetés valóban a közszolgálatot tartja fontosnak, akkor kimerítő egyeztetések alapján fogalmazza meg az adott közterületek koncenzusos programját, amelyben a kivitelezés és a folyamatos karbantartás is szerepel mint átlátható üzleti terv, és csak azután kezdődik az építkezés. Szerencsés esetben a minőségi szakmunkát önkéntes kisegítő munkával elegyítve, hogy az elkészült park, játszótér, vagy akár gördeszka-pálya minél több embernek legyen „saját gyereke”, aminek védelmében kész kiállni. A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a közterületek amelyeknek van „gazdája”, kevésbé rongálhatók. Nem fegyveres őrségre van ilyen helyen szükség, hanem olyan felelős gondozóra, aki jelenlétével, és folyamatos munkájával fegyelmez.
Budapest belső területein hatalmas hiánya van a zöldnek, annak a „semminek”, amivel talán az építészek nem tudnak mit kezdeni, de a várost használók nagyonis. Nem zöld gyűrűre van szüksége a városnak elsősorban, hanem olyan térkapcsolatokra, amelyek különbözésükkel arra inspirálnak, hogy közösségi emberként töltsed napjaid egy részét, nem pedig a lakásodba zárkózva, a tévé előtt bambulva.
Ha tudom, hogy az első tavaszi napot élvezhetem a Gödör melletti téren egy padon, könyvet olvasva, ha megéhezem, akkor a Kamermayer téren ebédelhetek, a Vörösmarty téren ihatok egy kávét, a Vigadó téren hallgathatok egy kis térzenét, de ha csendre vágyom akkor a Városházaparkba megyek, ha kutyát akarok „legeltetni”, akkor az Erzsébet téren teszem, miközben kamasz gyermekem gördeszkázik. De egy ugrással ott lehetek a Dunaparton is, ahová nem kamikáze bátorságot kívánó átkeléssel vezet az út. Ezért már érdemes tömegközlekedéssel bemenni a városközpontba, hiszen éppen oda „vezet minden út”, a közösségi közlekedéssel legjobban ellátott terület.
A zöldterületekkel tarkított köztér-kapcsolat nem koncentrálja, mint egy pláza, hanem szépen, arányosan képes eloszlatni területén a tömeget, ezért kedvező az utcai portállal rendelkező üzletek számára, és a még meglévő lakásokból sem kell elmenekülni a kibírhatatlan bűz-zaj és mocsok miatt. Sőt, egy idő után lesznek olyan „örültek”, akik pont ebben a belvárosban szeretnének élni, mert az életformájuknak megfelel. Akkor lesz kinek kenyeret-tejet eladni, visszatérhet a sarki fűszeres, a túristagiccset teregető üzletek helyére, és a túrista is jobban érzi magát egy élő városban, mint az utánzat kirakatában.
Visszatérve a sok éves huzavona után mégis megnyílt Design Terminálra, aminek itt semmi értelme, mert bárhol lehet, akit érdekel a téma odamegy, ezt a volt buszpályaudvart pedig az Isten is (meg az eredeti tervező is valamennyire) városi információs bázisnak teremtette, ahol a most Deák Ferenc téri forgalmat zavaró túristabuszok is adekvát helyet nyernének.
Ez annyira kézenfekvő, hogy a politikusok nem gondolhattak rá. Még azzal az előnnyel is járna, hogy eltartaná magát, nem kéne állami milliókkal tömni. Tudom – rémes gondolat.
újgazdag vircsaft
Földes András és Miklós Gábor újabb cikke jelent meg ma az index.hu-n a Csipak-villa meglehetősen furcsa építési történetének legfrissebb híreivel.
Mivel oly sokszor elégedetlenkedek az újságírói bátorsággal és alapossággal kapcsolatban, most szeretném kiemelni a két kolléga következetességét, ahogy az ügyet feltárták. Ha az illetékes hatóságok tizedannyi figyelmet fordítottak volna erre a gigantomániás újgazdag építkezésre, akkor az egész meg sem történhetett volna.
Félreértés ne essék – nem irígylem Csipak Pétert. Tőlem akkora házat épít, amekkorát akar, azt tesz a pénzével amit jónak lát. A saját pénzével és nem a közvagyonnal. Csakhogy az az arrogáns viselkedés, amely a korábbi Ferrari üggyel kapcsolatban is megnyilvánult, ebben a történetben is felbukkan. Az az újgazdag attitűd, amivel kezeli azt is, ami nem az övé, hanem egy tágabb közösségé – gyomorforgató.
Amikor egy viszonylag fiatal ember milliárdokkal dobálódzik, óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mitől lett azzá, ami.
Minden jövedelmemmel el tudok számolni, csak az első millióról ne kérdezz – szól az amerikai mondás, ami utal arra, hogy a tehetségen és a „jó helyen, jó időben lenni” szituáción kívül a semmiből jött gazdagságnak néhol vannak sötét foltjai. Éppen ezért, a magukra adó milliárdosok olyan viselkedéskultúrát igyekeznek kialakítani, amely legalább nem irritálja a társadalom kevésbé tehetős rétegeit. Ilyen értelemben az újgazdag kifejezés nem arra utal, hogy valaki mikor szerezte a vagyonát, hanem a viselkedéskultúrára, amelyből hiányzik az illető gazdasági-társadalmi helyzetéből fakadó felelősség.
Ennél is nagyobb gond az, ahogy a társadalom reagál az újgazdag vircsaftra – akik az építkezés különböző fázisaiban, kötelesek lettek volna észrevenni és lépéseket tenni a törvénysértés megakadályozására, játszák az idiótát. „Nem láttam, nem tudtam, azt hittem, nem az én dolgom…” – döbbenet. Aki csak egy kicsit is ismeri az építkezések menetét, az tudja, hogy 20 centis „elallégolást” is észrevesz az ember, ha oda akar figyelni. Persze, ha nem akar látni, az más dolog, csakhogy a semmit nem látott, semmit nem tudó szakembereket páros lábbal kéne kirugni. Minél magasabbról nem látnak, annál gyorsabban.
Felháborító a vezető tervező nyilatkozata. Elvárható lenne egy építésztől, aki aláírta az engedélyezési tervet, hogy ha nem rendelik meg nála a kiviteli tervet, akkor erről értesítse a hatóságokat, és bejelentse, hogy a terv megvalósítása során szükséges tervezői ellenörzést nem tudja felelősséggel ellátni.
A Kamara szerecsenmosdatása is meglehetősen visszatetsző – így aligha lehet az építészek társadalmi rangját emelni. El kéne dönteni, hogy a többség érdeke vagy a kollegiális barátság fontosabb. Kétségtelen, aki a most tapasztalható mocsarat le akarja csapolni, az eleinte csak ellenségeket gyűjt magának, de ennyi áldozatot talán megér egy átláthatóbb, tisztességesebb rendszer reménye.
Ésszerűség és törvény
„A törvény elvárja és feltételezi, hogy az emberek ésszerűen viselkednek.”
Ez a mondat, amely Nagy London tanácsa építésügyi szabályzatának bevezetése, Borvendég Bélát is mélyen megdöbbentette. Mert a magyar valósághoz képest ez az újdonság erejével hatott rá. A cikket szívből ajánlom, az olvasónak nem kell építésznek lennie ahhoz, hogy élvezetét lelje benne. Nem kommentálom, hiszen önmagáért beszél, de gondolatgazdagsága inspirálóan hatott, különösképpen a címben megfogalmazott összefüggésben.
Saját élményem a magyar hivatali bürokráciával és a törvények ésszerűtlenségével való szembesülésem, amikor 2006 táján visszajöttem Magyarországra.
A teljes kétségbeesés szintjére jutottam, amikor az APEH ügyfélfogadó termében az egyik asztalnál megcáfolták azt az információt, amit a másiknál percekkel korábban adtak. Ötvenen felül úgy éreztem, mint egy szellemi fogyatékos, hogy az anyanyelvemen, amiről azt gondoltam, hogy még mindig a legjobban értek, fel nem tudom fogni, hogy mit akarnak tőlem. A sírógörcs határán elmondtam az ügyintézőnek, hogy miként jártak el az izraeli adóhivatalban, amikor ott, nem sokkal a bevándorlásom után, héberül még alig beszélve megjelentem. Nem töltettek ki velem hetvenhét űrlapot, kódokat és olyan adatokat kérve, ami már úgyis megvan nekik a rendszerben, mert abból az egyszerű feltételezésből indultak ki, hogy jobb, ha azt csinálom, amihez értek, az időmet arra fordítom, hogy pénzt keressek, amiből aztán az ő hatékony közreműködésükkel adót fizetek, és ebből az ő megélhetésükre is futja. A dolgok minél egyszerűbb, logikus rendszere a hetékonyság egyik alapfeltétele, ettől működőképes egy társadalom.
De ebben az országban, egyre inkább úgy tűnik, hogy a nagy elterelés-hadművelet közepette egyáltalán nem szempont a hatékonyság, a működőképesség. Zászlók és utcanév-változással szórakoztatják a publikumot, építészeti lázálmokkal riogatják, és megint előjött a kormányzati negyed-kérdés, mint figyelemelterelő. Mert józan észt ezekben a lépésekben nem lehet felfedezni. Úgy érzem magam, mint amikor 2004-ben a Demszky vezette város anomáliáit boncolgattam, és jó ideig képtelen voltam megérteni a döntések logikáját. Mintha fordítva ülnének a lovon, két lehetséges út közül mindig azt választották, ami a városnak kifejezetten káros. Aztán rájöttem, hogy bennem van a hiba, mert a dolgokat mindig a közösségi érdek felöl közelítem, és onnan nézvést eszetlen döntések sora látszik, holott, ha a vezetők egyéni érdeke felöl vizsgálnám a helyzetet, azonnal, minden világos és egyértelmű.
2010-re úgy látszott, hogy Budapest már eljátszotta minden tartalékát, aki ezt a káoszt megörökli, nem tehet mást, mint felgyűri az ingujját és nekilát a nagytakarításnak. Hat év tetyetutyaság után, úgy voltam ezzel, hogy mindegy, milyen pántlikát visel az, aki nekiveselkedik. Egy város rendbetételéhez nem kell ideológia, elegendő a releváns tudás és a következetes munka. Úgy képzeltem, hogy az új főpolgármester első akciója az lesz, hogy lebontja az „ideiglenes” Városházapark és az úrelvtársak parkolói közti ocsmány falat, felszámolja a parkolókat, meghirdeti a közös kertészeti munkát, konkrétan és szimbólikusan is megnyitja a városházát a polgárai előtt. Nem utazgat külföldre, delegációk élén kezet rázni, enni-inni, jópofizni, nem sütkérezik a vakuk fényében semmitmondó nyilatkozatokkal, hanem teszi a dolgát, mert az van bőven.
Azért kerestem fel őt is, mint elődeit, hogy felhívjam a figyelmét a városgazdálkodás fontosságára és olyan helyi adórendszer kialakítását javasoljam, amely nem csupán a gazdasági önállóságot, hanem a városfejlesztés cselekvési szabadságát is jelenti, idővel. Bár a rendszer kifejezetten a magyar viszonyokra épül, előképe egy évtizedek óta jól működő városgazdálkodási modell, amellyel ma Tel-Aviv a városfinanszírozás 88,5 %-át képes önerőből produkálni, és minden jel arra mutat, hogy ezt az arányt javítani is képes, hiszen kimondott célja a teljes gazdasági önállóság. Ami persze nem jelenti a környező, vele már szinte összeépült városokkal való együttműködés hiányát, ellenkezőleg, éppen azáltal javítják a hatékonyságot, hogy szisztematikusan egyeztetik a terveket.
Eleinte úgy tűnt, hogy az új városvezetés érdekelt abban, hogy itt valóban rend legyen, és számomra mindegy volt, hogy politikusi bátorság, vagy cselekvési kényszer motiválja őket abban, hogy kemény munkával új alapokra helyezzék a városműködést. Mint szakember, vállaltam volna a kemény munkát, részükről csak a döntéshez szükséges elhatározás kellett volna. Azzal is tisztában voltam, hogy a négyéves ciklus megköveteli – mihamarabb el kell kezdődjön a műszaki adatbázis létrehozása, és a folyamatos, következetes kommunikáció az új adórendszerről, hogy legalább egy év maradjon a rendszer bevezetése és finomítása után ahhoz, hogy az emberek gyakorlatban is megismerjék az új rendszer előnyeit.
A szerves városfejlesztés időigényes és fárasztó folyamat, nincsenek benne látványos sikerpontok, a szalagátvágásos fotókról le kell mondani, de az is igaz, hogy egy idő után a városlakók, minden győzködés nélkül, maguk észreveszik, hogy jobb itt élni. Ha kellően szorgalmasan dolgozunk, akkor ez az első megelégedettség-érzés bekövetkezik a választások előtt, és akkor sétagaloppban meg lehet nyerni a következő ciklust is. Ezzel a taktikával nyerte meg Ron Huldai a harmadik ciklust is, mint Tel-Aviv polgármestere.
Ron nem különösebb színes egyéniség, elődei között voltak sokkal érdekesebb emberek, mint a legendás „Csics” Slomo Lahat, aki elképesztő ügyességgel varázsolta ki a kormány zsebéből a pénzt a folyamatosan eladósodott város érdekében, aki építtetett jót és rosszat is, a saját csökönyös feje után, és aki húsz éven át „uralta” a várost, amely fellélegzett, amikor végre nyugdíjba vonult. Őt követte a művészetkedvelő Roni Milo, aki imádott kiállításokat megnyitni, rengeteget beszélt, és keveset tett a városért. 1998-ban még a saját pártja (Munkapárt) sem támogatta Ron Huldai jelölését, aki akkor már 5 éve vezetette a Herzl gimnáziumot, amelyet történelme mélypontjáról emelt fel, és tett a város legsikeresebb iskolájává, mind gazdaságilag, mint az oktatás szinvonalát tekintve.
Ron Huldai élete javát a légierőnél szolgálta, 1963-1989-ig vadászpilóta, bázisparancsnok volt, egy hierarchikus rend részeként tette a dolgát. Igaz viszont, hogy kibucban született és a közösségért végzett folyamatos munka a vérében volt. Leszerelése után nem lett különösebben sikeres üzletember, valahogy hiányzott belőle a „magadnak kaparj” ösztöne, de a katasztrofiális állapotban lévő gimnázium felvirágoztatása nagyon ment neki. Nem jó szónok, a mikrofon mögött még ma is úgy néz ki, mint egy szégyenlős kamasz. De tud dolgozni, és jó munkatársakat, szakértőket gyűjteni maga köré.
Miután pártja támogatása nélkül megnyerte a választásokat, ő volt az, aki a város stratégiai tervezésének összetett folyamatába belevágott. Minden csinnadratta nélkül, helyzetfelmérés, egyeztetés, rengeteg munka, kevés dicsőség. Az első években, az avatatlan szemlélő csak annyit vett észre, hogy a város kicsit tisztább, a közterek valamivel rendezettebbek, mintha jobban viselnék gondját a városnak. 2002-re elkészült a városprofil, lendületet vett a közösségi tervezés, az első évtized végére pedig Tel-Aviv soha nem látott építkezés szinterévé vált, adósságok nélkül, saját lehetőségei feltárásával.
Februárban, miután öt hetet töltöttem Izraelben és főként a tel-avivi városfejlődés gazdasági alapjait vizsgáltam, felajánlottam a budapesti városvezetésnek, hogy egy kis szakmai csoporttal kidolgozom a működés új gazdasági alapját. Az elveket, a szerkezetet már tisztáztam, egy konkrét műszaki adatbázis (felmérés) alapján kellene pontosítani a számításokat, és az egész munkát folyamatosan kommunikálni, hogy menet közben javítani lehessen a rendszer gyenge pontjait.
A pénzügyekért felelős főpolgármester-helyettes Dr Bagdy Gábor fogadott. Dr Szemenyei László stratégiai szakreferens ült mellette, és megállapodtunk, hogy minden a helyi adózással kapcsolatos addigi írásomat átküldöm, és egy összefoglalót is készítek számukra, a könnyebb áttekinthetőség kedvéért. Nem titkoltam, hogy ez a rendszer nem fog azonnal nagy pénzeket biztosítani a likviditási gondokkal küzdő fővárosnak, de hosszú távra ez az egyetlen megoldás a működőképesség biztosítására. Gazdálkodni kell, nem csak elkölteni az államtól kialkudott pénzeket, és nem újabb adók bevezetésével kipréselni abból a lakosságból még valamit, amely már most is igyekszik kibújni az elviselhetetlen terhek alól.
Csupán törvényekkel és tervekkel nem lehet várost fejleszteni a XXI. században. Olyan üzleti terv szükséges, amely eredménye a lakóiért jobbuló városszövet. Az önkormányzat dolga a közterek rendben tartása és fejlesztése, mert ezzel tudja megteremteni azokat az ösztönzőket, amelyek a privát beruházásokat is előrelendítik. A feladat egy felfelé tekeredő értékspirál kritikus pontjait megtalálni, és olyan rendszert beindítani ezzel, amely a közösségi és az egyéni érdeket egy irányba tereli. Nem könnyű, de közel sem lehetetlen feladat.
Tanulni lehet Bogotától, Rómától, Tel-Avivtól, Stockholmtól – de egyik mintát sem lehet átültetni Budapestre. Ezért a városért ugyanúgy meg kell dolgozni, mint ahogy tették azok, akik az ezredfordulón rájöttek, hogy városuk stratégiai átkoordinálása nélkül nincs jövő.
Találkozónk óta (2011.02.08) néma csend. Egy e-mail Szemenyeitől, hogy köszöni az összes anyagot, hamarosan jelentkezik. Ez azóta sem történt meg, de olvastam a közgyűlési előterjesztést, amit ő szignált, és nyomokban megjelennek részletek a tanulmányomból, persze összefüggéstelenül, a rendszer lényegét elfelejtve. A sajtó azonnal értékelte is – öt új, helyi adót akar bevezetni a főváros.
Még tavaly augusztusban, a választások előtt, felhívtam Tarlós István figyelmét arra, hogy az általam javasolt rendszer, bár adókról van szó benne, nem csupán a város pénzügyi helyzetét stabilizálná, hosszú távon, hanem azokat a városrendezési problémákat is helyükre tenné, amelyek ma, a szimpla szabályozás eszközeivel megoldatlanok. Gazdasági eszközökkel lehetne korrigálni a régen elrontott szabályozási terveket, nem erőszakkal, csupán a gazdasági érdekeltség közösségcentrikus módszereivel. Ez nem jogászok és közgazdászok, de nem is csak építészek ügye, hanem összehangolt csoportmunka és a lakosság aktiv közreműködése kell hozzá.
Akkor még nem volt világos számomra, hogy ilyen szándék az új városvezetésben nincs, és közel-távol ma még olyan politikai formáció sincs, amely valóban komolyan gondolja a demokratikus átalakulást – a közösség érdekét, amelyet hivatottak lennének képviselni, előbbrevalónak tekintenék a maguk hatalmának megőrzésénél.
Civil összefogás – 8ker
Budapest VIII. kerületében 1310 civil szervezet van bejegyezve. Ebből 314 működik ténylegesen a kerületben, és kb. 40-50 az, amelynek kifejezetten lokálpatrióta céljai vannak.
Miközben az önkormányzat civil referensként kinevezte Fábián Mártát, néhány civil szervezet hatékonyabb együttműködést szorgalmazott.
A Kesztyűgyárban, június 1-én megtartott első egyeztetés arra volt jó, hogy egy kicsit jobban megismerjük egymást, és a kapcsolattartás formáit megvitassuk. A rendszeres, személyes találkozás fontos, de nem elég hatékony, ezért többen az internet adta előnyöket hangsúlyozták.
A kerületenek van egy hivatalos honlapja, valamint, több civil blog és honlap közül kiemelkedő a 8ker.blog, amely évek óta következetesen képviseli a lakossági szempontokat mindazzal kapcsolatban, ami a kerületben történik.
Míg a hivatalos honlap informativ jellegű, és kétségtelen, hogy sokat javult az elmúlt időben, a civil blog interaktív jellege biztosíthatna egyfajta civil összefogást. Ehhez az kellene, hogy a blog, amúgy lelkes és szorgalmas szerkesztőjét a civil szervezetek módszeresen tájékoztassák a saját munkájukról, és közmegegyezéssel elfogadjuk, hogy ez a blog az általános, kerületi, civil webfelület. Még jobb lenne, ha a blogszerkesztőt anyagilag is tudnánk támogatni, mert egy közösségi blog szerkesztése nem kevés munka. Persze, lehetne új felületet létrehozni, de a magam részéről ennek nem látom értelmét, ha már van egy elég jól működő, ismert weblap. A tartalom a lényeg, nem az újabb keret.
Ebből egy kis vita kerekedett, különösen azért, mert azt a renitens gondolatot is megfogalmaztam, hogy az önkormányzat is finanszírozhatná a bloggert! Mivel a hivatalos honlap nem ad módot az interaktív kapcsolatra, az önkormányzat is nyerne azzal, ha lenne egy olyan webfelület, ahol bárki, aki a kerületben él, dolgozik, vagy csak véleménye van arról, ami itt történik – megírhatja. A valódi demokráciában ugyanis nem csak a hivatásos politikusok hallathatják a szavukat, és a hatalom jól teszi, odafigyel arra, amit a civilek mondanak.
Sajnos, Magyarországon még mindig az a gyakolat, hogy aki megszerezte a hatalmat, az uralja a kommunikációt is. Ez a hűbéresi szemlélet dívik, annak ellenére, hogy a civil társadalom adóforintjaiból „vigad” a hatalom. Vagyis, elvileg, nincs joga arra, hogy az adóforintokból, amiből maga is él, csak a saját tetszése szerinti szócsövet finanszírozza – nem az ő pénze, tehát ugyanolyan kötelessége lenne az ellenvélemény megjelenését is támogatni.
Méginkább igaz ez, ha feltételezzük, hogy a civilek nem mindig a hatalommal szemben foglalnak állást, hanem véleményükkel, munkájukkal a hatalom közösségi érdekű törekvéseit támogatják.
Nők az elnök körül
Nem, ez a cikk nem Moshe Kacav nőügyeiről szól. Legfeljebb annyi köze van az elnöki rezidencia szégyenletes történetéhez, hogy most ott legalább, a nők megérdemelt helyükön vannak.
Simon Peresz körül ugyanis nők intézik a teendőket. Az egész hivatalt nők vezetik. „A nyolcak.” Méghozzá olyan jól, hogy az egyik kereskedelmi tv riportere felfigyelt arra, hogy milyen hatékonyan dolgoznak. Az elnöki hivatalban minden flottul működik, pedig a 88 éves elnöknek percre beosztott, kemény programjai vannak a hét hat napján.
Efrat Duvdevani az elnöki hivatal vezetője. Nem játsza meg az egalistát, határozottan a kamerába néz, amikor azt mondja, hogy ha két hasonló képességű jelölt van egy állásra, habozás nélkül a nőt választja.
A csoport tagjainak jó része, annak ellenére, hogy viszonylag fiatalok, sok éve dolgoznak Peresz mellett. Simon Peresz végletesen perfekcionista, híresen hatalmas munkabírással. 1985-ben, amikor mint miniszterelnök rendbe akarta tenni a hiperinflációval sújtott izraeli gazdaságot, maratoni tárgyalásokba kezdett minden érdekelttel. Kiborított mindenkit azzal, hogy nem engedte el a tárgyaló feleket, amíg meg nem egyeztek, de megcsinálta.
Emlékezetes élményem volt, amikor Zvi Hecker építésszel nála jártam – akkor még főként „blézerek” (az irígyek így hívták a Peresz-tanácsadókat, mert akkor is megkövetelte a tudást, a fegyelmet) voltak az irodában. Tájékozott volt és lényegretörő. Bár Zvi Heckert személyesen ismerte, a témával kapcsolatos aktuális információkat nyilvánvalóan a tanácsadói egyike állította össze számára.
Az évek során egyre több fiatal nőnek adott lehetőséget arra, hogy fejlődjön, kipróbálja magát, és aki bírta vele az iramot, azt elismerte. Így lassan, nála egyre több nő került komolyabb pozicióba. Simon Peresz jómodorú uriember, de kőkemény ha munkáról van szó. Abból a politikusi nemzedékből való, akik életük utolsó leheletéig az ország szolgálatában állnak. Bár az elnöki pozició, éppen úgy, ahogy Magyarországon, sokkal inkább reprezenetatív, mint tényleges hatalom, Peresz itt sem tagadja meg önmagát – sok évtizedes, személyes jó kapcsolatait, tekintélyét is beveti, ha szükséges az ország érdekében.
A hivatalában dolgozó kevés férfi jelenti az esti műszakot, amikor a nők hazamennek a gyerekeikhez, a családjukhoz. Mert az izraeli elnöki hivatal vezetőjének két, a sajtósnak 4 kiskorú gyereke van, és bizony hazamennek a munkaidejük végeztével. Igaz, telefon, internet marad velük, de az esti órákban, a kevésbé fontos feladatokat olyan férfiak látják el, akik maguk is megtanulták a „női nyelvet” – milyen nyelvet, kérdezi az elképedt riporter, mire az egyik férfi válaszolja: lényegretörő.
Az izraeli 2.csatora péntek esti műsora, amely ennek a cikknek az apropóját adta: itt – érdemes megnézni, még akkor is, ha héberül beszélnek.