Tel-Avivban tovább folynak a tüntetések a társadalmi igazságosság érdekében – erről az amichay.hu-n lehet olvasni részletesebben.

Itt a podo-pro.hu-n az elégedetlenséget kiváltó lakáshelyzet elemzése, és a lehetséges megoldások felvázolása folytatódik, annál is inkább, mert minden különbözőség ellenére, bizonyos megoldások nagyonis hasonlóak a Magyarországon is alkalmazhatókkal.

Sőt, az a megoldás, ami nem akarja a piaci viszonyokat összekuszálni, attól független áru bérlakásokkal, hanem azzal javít a helyzeten, hogy visszaszerzi az elveszített arányosságot, az majdhogynem azonos, és eredete a múlt század huszas éveibe, Budapestre vezethető vissza.

Amíg Magyarországon valójában még mindig kínálati a lakáspiac, de fizető-, illetve hitelképes vásárlók hiányában nőtt az igény az elérhető áru bérlakások iránt, ugyanez az igény Izraelben a népességnövekedéssel lépést nem tartó, visszafogott lakásépítés miatt alakult ki. Utóbbi jelenséget a későbbiekben elemzem, mert közvetetten ez is tanulságos magyar szempontból.

Mindkét esetben csak az egyik megoldási lehetőség a bérlakások számának növelése – de cseppet sem mindegy, hogy miként. Hosszabb távra a két ország más-más módon tudja megoldani a lakásproblémáját, de a bérlakások tekintetében a szituáció hasonló.

Mindkét országban ismert a szociális bérlakás fogalma, és mindkét helyen visszaszorulóban. Ugyanakkor, amikor a lakáshelyzet ellehetetlenüléséről van szó, mind Magyarországon, mint pedig Izraelben, sokan a szociális bérlakások építését hangsúlyozzák, mintha nem ismernék a korábbi, rossz  gyakorlatot.

Mindenekelőtt leszögezném, hogy a szociális bérlakások szűk, ellenörzött és átlátható rendszerét minden társadalomban szükségesnek tartom, a ténylegesen elesett népesség lakhatására. Ám ez, semmiképpen nem az aktív társadalmi rétegek lakásproblémájának megoldási módja. „Ami nem az enyém”- ingatlanpusztító szemlélete mindkét ország lakóira jellemző ezidáig. Mivel sem a magyar, sem az izraeli nem rendelkezik német, osztrák, francia vagy belga mentalitással, az utóbbiak szociális bérlakás-rendszere aligha adaptálható.

Másfelöl, jogos igény, hogy az egyetemisták, pályakezdők, vagy fiatal párok elérhető bérű lakáshoz jussanak. Ha ilyen nincs a szabad piacon, akkor gondoskodni kell arról, hogy legyen, de semmiképp nem úgy, hogy az állam építési vállalkozót játszik. Korábban már bebizonyosodott, mindkét országban, hogy az állam nem jó gazda. Az állami (szociális) bérlakások alacsony építési szinvonalon, gazdaságtalan működési feltételek mellett „funkcionáltak”. Szükségszerű volt leépülésük.

A bérlakáspiacon kialakult magas keresletet úgy lehet csökkenteni, ha bizonyos köröket érdekelté tesz az állam abban, hogy hosszú távú befektetésként bérlakásokból álló házakat építsenek.

Tekintettel arra, hogy Izraelben a nyugdíjas élet biztonságában az öngondoskodásnak nagy a szerepe, számtalan nyugdíjalap létezik, amelyek jórészt az értékpapír-piac fajsúlyos szereplői. Az állam feladata, hogy ezek a nyugdíjalapok fokozatosan, egyre inkább bérházépítésbe fektessék a pénzüket, ahelyett, hogy bizonytalan tőzsdei spekulációba bocsátkozzanak a közösségi vagyonnal. Ily módon az a feltétel is teljesülhetne, hogy a jelenlegi, „a zsidó nép tulajdonában” lévő földek ne kerüljenek privát befektetők kezébe, hanem a szokásos módon 50-99 éves bérleti szerződéssel a nyugdíjalapok rendelkezésére bocsátva, ott korszerű, a potenciális bérlők igényeinek megfelelő lakásokat tartalmazó „bérpaloták” épülhessenek, a legjobb budapesti gyakorlatot követve.

Az íly módon megépülő bérlakások valódi, versenyképes alternatívát jelentenének a jelenlegi bérlakáskínálattal szemben, és minél nagyobb számban kerülnének a piacra ezen bérházak lakásai, annál drasztikusabban törnék le az árakat, illetve rákényszerítenék a gyengébb lakások tulajdonosait is arra, hogy bérbe adandó lakásukat korszerűsítsék. Míg a szociális bérlakások megjelenése a protekcionizmust erősítené, a piaci helyzetbe illeszkedő, kínálatnövelő bérlakásépítés fokozatosan javítaná az egész lakáspiac helyzetét.

A Rothschild fasori tüntetők, akik a jól ismert Tóbiás a tejesember – kiszólást, a „ha én Rothschild volnék”-ot adták sátortáborukat neveként, a társadalmi igazságosság alapján követelnek megoldást, de ebbe az igazságosságba nem illeszthető az, ha most, az izraeli kormány bizonyos embereknek kedvezményes lakásokat juttat, míg hasonló helyzetű társaik a magas hiteleket fizetik – a problémát a kapitalista rendszeren belül kell megtalálni, nem pedig a gondoskodó államban.

Comments Closed