Város Tervező Társadalom
A felelőtlen döntések hatása a városfejlődésre,
avagy
ami kimaradt egy tanulmánykötetből…
A véletlen, ha van ilyen, egy 2010-ben kiadott kötetet sodort az utamba, amely címe „város * tervező * társadalom” Csanádi Gábor, Csizmady Adrienne, Kocsis János Balázs, Kőszeghy Lea, Tomay Kyra jegyzi a mintegy 482 oldalt. Budapest rendszerváltás utáni városfejlődését vizsgálja. Nem az a fajta könyv, amit az ember egy csendes hétvégére magával visz elolvasni, hogy jól szórakozzon.
Engem azért hozott izgalomba, mert magam is sokat foglalkozom ezzel a témával, de forrás híján ilyen részletes kutatásra nincs módom. Viszont van valami, amit én tudok, szemben a felsorolt szakemberekkel – közérthetően le tudom írni azok számára, akiket ez érdekel. Ezért, miközben olvasni kezdtem a vaskos kötetet, megfogalmazódott bennem az a változat, amely a terjengős, tudományos szöveget lefordítja köznyelvi magyarra, miközben vitatkozik is néhány állítással.
Rögtön a bevezetővel kezdem, ahol a szerzők abból indulnak ki, hogy a rendszerváltás utáni Budapest változásainak vizsgálata lehetőséget teremt összehasonlítani a városszociológia ökológia és történeti irányzatát.
Az ökológia szemlélet a városfejlődést a gazdasági fejlettséggel köti össze – mintha minden városfejlődés egy lineáris folyamat lenne amelyben az „elől járok” mintája alapján megjósolható lenne, hogy mi fog történni a szegényebb városokban a jövőben…
A történeti irányzat figyelembe veszi az eltérő térbeli és társadalmi körülményeket, vagyis nem tartja elegendőnek azt, hogy mondjuk Magyarország az ezredfordulóra elérje a harmincas évekbeli USA gazdasági fejlettségét, hogy a településeken hasonló változások következzenek be.
Nem hiszem, hogy különösebben bizonyítani kellene, hogy az ökológiai irányzat jó ideje megbukott, azonban a történeti irányzatnak is vannak hiányosságai.
Az ezredfordulóra ugyanis drámaian megváltozott a várostervezői szemlélet, sok helyütt szembe néztek azokkal a hibákkal, amelyeket a XX. század során, maguk a várostervezők követtek el, vagy amelyekkel kiszolgálták a városfejlődés kártékony elemeit, például a motorizációt. Tehát, miközben a gazdasági és társadalmi folyamatok, térbelileg is különböző módon alakították a településeket, megjelent egy rendkívül fontos, mentális tényező, amely egyes helyeken a döntéshozók, másutt a civil szféra, megint másutt mindkettő viselkedését meghatározta.
A tudatos beavatkozás, amely radikális változásokat hozott egyes városok közlekedés-szervezésében, stratégiai tervezetében, azt bizonyította, hogy nemcsak autokratikus módon lehet fordítani a „természetes” városfejlődési irányokon, mint azt mondjuk III. Napóleon vagy Sztálin tette, hanem demokratikus módon is megnyilvánulhat az emberi értelem sorsát megjavítani képes ereje.
A magam részéről tehát úgy gondolom, hogy sem az ökológia, sem a történeti irányzat nem adhat kellően árnyalt elemzést, mert a „folyamatokat” olyan szubjektív tényezők változtathatják meg, mint egy okos polgármester, vagy egy agilis, szakmailag felkészült civil szervezet, akik munkája drámai változásokat idézhet elő egy település életében. A szocialista determinizmus talaján álló kutatóknak azonban nagyon nehéz ezt a változást leírni, azt elemezni, hogy egy-egy félresikerült döntés milyen káros következményekkel járt, pláne ezen az alapon megrajzolni egy jövőképet.
1.
A könyv első fejezete Budapest térbeli-társadalmi szerkezetet elemzi, mégpedig a KSH övezeti besorolása alapján. Öt különböző övezetet állapít meg, a hagyományos zárt sorsú beépítést, a lakótelepet, a vegyes ipari-lakó övezetet, a zöld és üdülő-övezetet valamint a családi házas övezetet.
A probléma ezzel az, hogy a beépites típusa még nem elegendő, hogy egy-egy terület jellegét meghatározzák, ennek megfelelően, óriási különbségek tapasztalhatók az azonos beépítési jellegű, ám eltérő szociális-gazdasági városi területek között. A kategorizálás mindig magában rejti a durva tévedéseket, mert ahhoz, hogy valakit, vagy valamit egy kategóriába beletuszkoljunk, egy csomó tulajdonságát sematizálnunk kell, vagyis már kezdetben elveszítünk egy sor olyan jellemzőt, ami pedig a probléma-megoldásban fontos lehet.
Éppen ezért, a magam részéről az övezeti besorolás helyett, sokkal jobbnak tartom a probléma-centrikus csoportosítást, amely árnyaltabb elemzésre ad lehetőséget.
A KSH adatok 1990 es 2001 közötti adatainak változása meg a durva övezeti besorolás szerint is mutatnak némi elmozdulást:
Bár Budapest lakossága közel 300 ezerrel csökkent, a radikális csökkenés az ipari koloniákban és a lakótelepeken volt. Arányaiban a belvárosban lakók 2,3 %-al nőttek, az üdülő övezetek lakossága pedig nominálisan is, több, mint 100 ezerrel nőtt. Vagyis, az amúgy kevéssé mobilis magyar lakosság a rendszerváltozás utáni piaci lehetőségeket igyekezett kihasználni.
A magyar várostörténetben a lakótelepek óriási károkat okoztak – szerintem. Tudom, ezzel a nézetemmel sokan vitatkoznak, de ha csak azt a két magyar várost említem példaként, amelyet meglehetősen jól ismerek ma mar, Budapestet és Pécset, akkor bizonnyal állíthatom, hogy a mai problémák jelentős része abból származik, hogy a szocialista várostervezés a lakótelep-építést támogatta, ahelyett, hogy a történelmi belváros újjáépítésére fordított volna anyagi erőforrásokat. Ezeket a rossz döntéseket nem valós gazdasági, vagy társadalmi folyamatok idézték elő, hanem rövidlátó politikusok, és az őket kiszolgáló szakembergárda, amely megideologizálta a városok területi kiterjesztését.
Amint az egyszerű, emberi racionalitás kezdett tért nyerni, a népesség mozgás iránya is megváltozott. Azonban a döntéshozók ebben a helyzetben sem látták meg a város számára célszerű irányokat, az egyéni érdekeik másfelé mozgattak a fejlesztéseket – ez a budapesti ( és a pécsi) várostörténet legfőbb tragédiája, nézetem szerint.
A fizikai körkép fejezetben a szerzők elismerik, hogy a hagyományos zártkörű, belvárosi beépítés lakásait nehéz azonos mércével mérni, míg a lakótelepeket az épületek sematizmusa miatt valamivel könnyebb.
A statisztika bizonyítja azt, amit egyébként mindenki tud: a budapesti lakások nagy többsége szűkös és kevéssé komfortos. A változatosságot még mindig a XIX -XX század fordulóján épült lakások jelentik, mert mind a lakótelepek, mind a rendszerváltás utáni úgynevezett városrekonstrukciós új építésű lakások kicsik.
Megint egy rossz döntés-sorozatnak a következményei, nem tiszta gazdasági vagy társadalmi folyamatok eredménye, hiszen az önkormányzatok vezetői megtehették volna, hogy a piaci befektetők által épített lakóparkok, vagy foghíjbeépitesek lakásai bizonyos négyzetméter alá ne süllyedjenek. Megtették ezt már más országokban is, amikor a lakásállomány összetételének a javítása érdekében kimondták, 70 négyzetméteresnél kisebb lakások nem kapnak építési engedélyt. Egy ilyen döntéssel, nulla állami befektetéssel, húsz év alatt merőben más lenne ma az ingatlanpiaci kínálat, ár-értek arányban sokkal jobb helyzet alakult volna ki. De az önkormányzati vezetők kapzsisága, rövidlátása tovább növelte a kis alapterületű, gyenge felszereltségű lakások számát. Még arra sem fordítottak figyelmet, hogy korszerű energetikai rendszereket követeljenek meg a beruházóktól.
Döbbenetes, hogy meg 2001-ben is csak a budapesti lakások majd 10%-a komfort-nélküli, vagyis nincs víz és csatorna !
A társadalmi körkép azzal indul, hogy a szerzők elismerik – egy adott terület státuszát nem az épület állomány fizikai állapota, hanem az oda költözött, vagy költözhetett lakosság státusza alapvetően határozza meg. Itt hozzátennem azt is, hogy ez nem holmi gazdasági-iskolázottsági különbség alapján kategorizálható különbség. A kulcsszó az igényesség. A környezetünkkel kapcsolatos igényesség tanulható, de el is veszíthető képesség, amire példa, a magyar lakásállomány államosítása utáni helyzet. A rendkívül igényesen megépített II. világháború előtti házak államosítása leszoktatta az emberek nagy részét arról, hogy a lakása, vagy annak környezete értékeit megóvja.
Az a szemlélet, amely természetes volt az egyszerű falusi portatulajdonos számára is, miszerint a házát rendszeresen karban kell tartania ahhoz, hogy egyszer rá ne dőljön, kiment a divatból, a rendszerváltás utáni tulajdonosok igénytelensége mind a mai napig ható tényező a budapesti városrészeket illetően.
Később, a könyv kitér a belváros rehabilitációs próbálkozásokra, de már itt érdemes megjegyezni, hogy az is a rossz döntések sorát szaporítja, ahogy az állami lakásállományt fillérekért átadták a korábbi bérlőknek, miközben az évtizedek óta elhanyagolt felújítások elvégzésére semmilyen biztosítékot nem építettek be a rendszerbe. Ez vezetett el ahhoz, egyesek nagyszerűen meggazdagodtak a lehetőségen, de a minőségi javulás esélyét elvesztegették az ostoba vagy korrupt, esetenként változó jellemű politikusok.
A demográfiai adatokból sorra kiderül, hogy a hagyományosan városias negyedek őrzik meg legstabilabban a népesség összetételének változatosságát, ezek a területek, amelyek leginkább ellenállnak a szegregációnak. Ezt a szerzők is elismerik, bár figyelemre méltó a fejezet zárószavában ejtett megjegyzés: ” a szegényeket a város frekventált részeiről kiszorító folyamatok erősödése” – amely a várospolitikai és piaci tendenciákat is negatív felhanggal jellemzi. Holott csak arról van szó, hogy a belvárosi területek végre valós értékükhöz kezdenek közelíteni, és ahogy az ingatlanok egyre drágábbak, azok, akik ezt az árat nem hajlandók, vagy nem tudják megfizetni, másutt fognak lakni. Senki nem hánytorgatja fel, hogy a Rózsadombon nincsenek nyomortanyák, de a „nyócker” lakosságösszetételének változása megdöbbenti a még mindig szocialista egalizáció talaján gondolkodó szakembereket.
A következő fejezet: A városközpont – a tanulmánykötet tematikáját követve folytatom a sorozatot.
Különvélemény
Sajnálom, hogy nem lehettem ott annak az ötletpályázatnak az eredményhirdetésén, amely a VIII. kerületi Palotanegyed tengelyével foglalkozott. Hallottam a hallgatói ötletpályázatról, ki is fejeztem ellenérzésemet oly módon, hogy „a Palotanegyednek nem ötletekre, hanem rehabilitációs koncepcióra lenne szüksége„.
Tisztelem a szellemi munkát, ezért mindig dühbe gurulok, ha valaminek az előre kódolható értelmetlenségét látom. A Bródy Sándor utca felújítása pedig, úgy tudom, hogy eldöntött tény, vélhetőleg tervek is vannak már, ha a kívülálló számára meglehetősen hektikusan elhelyezett legújabb faültetéseket vesszük alapul. Akkor meg minek fárasztani a hallgatókat?
Ezzel együtt sajnálom, hogy nem voltam ott az eredményhirdetésen, nem találkozhattam azokkal a gyerekekkel, akik pályáztak, így ma elmentem a H13-ba és megnéztem a kiállított tablókat.
Az első pályamunka, ami szembe jött velem, csak dicséretet kapott, én mégis nagyon élveztem az analízisét, helyénvalónak éreztem a probléma-felvetését és nagyon életszerű, megvalósítható ötleteket találtam. Egyszerű lélek vagyok, engem meghatott, ahogy a Guttenberg tér sötét, árkádos épületét „helyére tette” végtelenül egyszerű eszközökkel. Persze, voltak olyan ötletek is, amin jót mosolyogtam, mint például a Bródy 17 üres üzletéből kicsorduló vizes architektúrán, mert ismerem a tulajdonost, és felvillant elképedt ábrázata…
Egész megbékéltem ezzel az ötletpályázattal, mert arra gondoltam, hogy a kerület urai is meríthetnének belőle például a Guttenberg tér sokadszori, legközelebbi felújítása során. Mert jobbak, mint azoké, akik hivatalból tervezték a legutóbbit is…
Aztán a sarokban ráakadtam az I. díjas pályamunkára, és visszakaptam eredeti dühömet – ezt akár öreg építészek is tervezhették volna, olyanok, akik nem sokat foglalkoznak azzal, hogy mi lenne jó a „népnek”, hanem a saját értelmiségi lózungjaikat erőltetik rá a közönségre, kerül amibe kerül alapon! Már az analízis is rémes, olyan mondatokból áll, amelyek nagyon okosan hangzanak, de valójában semmi értelmük sincs. Lebegnek a föld fölött 200 méterrel, mit sem törődve azzal, hogy miképpen élnek ezen a környéken az emberek. Eldobtam magam az üveg-promenádon, meg a „zene, mint összekötő kapocs” koncepción! Az ilyen tervezőket elküldeném sittet hányni pár hónapig, de hozzájuk rendelném azokat is, akik ezt a pályamunkát első díjasra értékelték! Az „álmodik a nyomor” típusú tervek, azoknak az építészeknek az agymenései akik a pénzzel és azokkal sem foglalkoznak, akik azt a pénzt kemény munkával megtermelik! Mert ugye közpénzből vagánykodni jó dolog!
Az első férjem a műegyetemen tanított, és amikor két évtizedes távollét után találkoztunk, megkérdeztem, hogy miért nem tudnak a magyar építészek jó lakásokat tervezni, olyan köztereket, amelyek használhatók és nem pukkadnak le percek alatt az átadás után (lásd. Király utca, Ötpacsirta utca, Pollack tér, stb). Persze, vannak kivételek, de egy kezemen megszámolhatom azokat, amelyek úgy hirtelen eszembe jutnak, miközben az elfuserált házakat, közterületeket holnap reggelig tudnám sorolni, megállás nélkül! A volt férjem realista figura volt mindig, alapos, jó szakember, ezért érdekelt, hogy mi történhet manapság a Műegyetemen… Elmesélte, hogy a tanszéken, ahol dolgozott, két csoportba oszlottak a tanárok minden osztályzásnál. Ugyanarra a tervre az egyik 5-öst, a másik 1-est adott. Az egyik tanárcsoport azt értékelte, ha a hallgató „szárnyal” – minél lehetetlenebb ötleteket rajzolt, annál jobban visongtak a gyönyörűségtől. A másik csoport viszont úgy vélte, hogy az építészet kemény szakma, rengeteget kell tanulni, mire valaki elmondhatja magáról, hogy kapiskálja… éppen ezért, ők alapos szakmai ismereteket vártak el, nem pedig holdkóros ötleteket. A volt férjem szerint az utóbbi tanárcsoport volt kisebbségben…
ELMŰ-saga
A történeteim az ELMŰ ügyfélszolgálatával évekre visszamenőek, de ami mostanában történt az túlmegy minden határon. Ha csak a személyes ügyem lenne, akkor nem érdemes írni róla – ennél problematikusabb ügyeket is elintéztem az életem során, ám ez fogyasztók tömegét érinti: az értelmetlenül bürokratikus ügyintézés, amely rabolja az ELMŰ dogozóinak a munkaidejét, és ami még fontosabb, hogy az ügyfeleikét is.
Közel egy éve rendeződött egy korábbi ELMŰ-sagám, és azóta a mérőállást is online jelentem be minden hónap hetedikéig, és interneten keresztül fizetem a számláimat. Ennek az évnek az elején egy szomszédom, aki külföldön él, megkért, hogy kezeljem az ő számláit is, hogy minden időben ki legyen fizetve, az e-számlákat pedig neki is megküldöm. Ezért, amikor ez év május 22-én kaptam egy értesítést az ELMŰ-től, hogy az, aki e-számlát kap és online fizet, az 8%-os árkedvezményt kaphat, fegyelmezett polgár módján kitöltöttem a kérdőívet, kinyomtattam, aláírtam és beszkennelve elküldtem, május 24-én, aminek megérkezését vissza is igazolták.
Bár, már akkor is furcsának találtam, hogy miért kell ezt külön kérni, hiszen az ELMŰ-nél nyilvánvalóan tudják, hogy mely ügyfelek teljesítik a szükséges feltételeket (e-számla, online-fizetés), tehát ha akarták volna, különösebb tortúra nélkül is megadhatták volna ezen ügyfeleknek az árkedvezményt. Egy e-mailben való értesítéssel elintézhették volna. Aki pedig még mindig papíron kéri a számlát, annak felhívhatták volna a figyelmét, hogy az online-rendszer milyen kedvezményekkel jár. Hogy miért kellett külön kérni az online-tarifát azoknak, akik már egy ideje, önszántukból, józan eszükre hallgatva a papírtakarékos módszert alkalmazzák, azt legfeljebb csak azt tudja, aki ezt a rendszert kitalálta.
Miután a személyes történetem ezzel nem ért véget, és ma már az ELMŰ igazgatósági tagját, Dr Kövesdi Zoltán Endrét kérdeztem meg, „természetesen” csak a titkárnőjével, Majczán Edinával beszéltem ez ügyben, kiemelem azokat a kérdéseket, amelyeket a személyes ügyem kapcsán közügyként is fontos kérdésnek ítélek:
1. Ki találta ki az online-tarifa igénylés értelmetlenül bonyolult rendszerét? Szeretném, ha a nevével vállalná azt, amit tett, hogy tudjuk, kinek köszönhetjük azt a sok elfecsérelt munkaórát!
A történet 2013 június 7-én azzal folytatódott, hogy szerettem volna bejelenteni a mérőállásokat, de a rendszer azt írta ki mindkét vevőkódra, amelyeket mindazodáig ismertem, hogy nincs rájuk érvényes szerződés! Éppen külföldre készültem, hosszabb időre, de miután az online felületen is panasszal éltem, felhívtam a telefonos ügyfélszolgálatot, ahol arról tájékoztattak, hogy mivel online-tarifát kértem, megváltoztak a vevőkódok… Mégis, honnan kellene ezt tudnom? Senki, semmilyen formában nem értesített erről! Hosszas egyeztetés után megtudtam a „titkos” vevőkódokat, és sikeresen bejelentettem a mérőállásokat.
De ugyanaznap még két ügyfélszolgálatos telefonom volt, mert az egyik online-tarifás kérdőivhez csatolt meghatalmazást nem találták elég jónak, a saját lakásommal kapcsolatban pedig közölte egy kedves női hang, hogy „nem jól állapítottam meg az átlagfogyasztásomat”, mert az ő adataik szerint többet fogyasztok… Itt következik a Dr Kövesdi Zoltán Endrének címzett második kérdésem:
2. Miért kell az ügyfélnek olyan adatot megbecsülni, amiről az ELMŰ-nek pontos adatsora van?
Az én lakásomban nincs gáz, elektromos áramról működik minden. Tudatosan választottam az elektromos padlófűtést, ami miatt télen jóval magasabb a számlám, mint nyáron. Nem átalányt fizetek, hanem minden hónapban leolvasom a mérőállást és annak megfelelően kérem a számlát.
Miután június 7-én kénytelen voltam az ügyfélszolgálattal töltenem a drága időmet,10-én Kovács Ákos Tamás ügyfélszolgálati előadó egy meghatalmazási formanyomtatványt küldött a szomszédom lakásával kapcsolatban… Az ügyvéd előtti meghatalmazás, amit addig használtam, amivel a szomszédom ügyeit intéztem, fizettem a számláit a saját bankszámlámról – az nem elég jó! Talán azt várta, hogy utazzam el Londonba, hogy két tanú előtt aláírathassam a tulajdonossal, hogy kifizethetem a számláit… 12-én, amikor már külföldön voltam, újabb értelmetlen levéllel zaklattak az én lakásom átlagfogyasztásával kapcsolatban.
Ugyanekkor, egy újabb fejezetet nyithattam, az e-mailben kapott elektronikus számlák sorával:
2013 június 18-án – Számlakibocsátó : Budapesti Elektromos Művek Nyrt.
Vevőkód : 2200566544 Számlaszám : 800241494539
Fizetési határidő : 2013.06.26.
Összeg : 12.320 Ft
2013 június 23-án – Számlakibocsátó : Budapesti Elektromos Művek Nyrt.
Vevőkód : 3100044412 Számlaszám : 800051854164
Fizetési határidő : 2013.07.02.
Összeg : 9.645 Ft
Utóbb, többszöri levélváltás után kiderült, hogy az ELMŰ-nél lassan esik le a tantusz, előbb kiirnak a rendszerből egy vevőkódot (a 18-i számla), amire már június 7-én nem tudtam mérőállást bejelenteni, de őket nem zavarta abban, hogy 18-án számát bocsássanak ki, majd minden magyarázat nélkül, az új vevőkódra egy másikat.
Június 19-én kaptam egy e-mailt, amiben Toldi Richárdné ügyintéző értesít, hogy: „Szíves tájékoztatásul közöljük, hogy az ELMŰ kereskedői rendszerbe történő regisztrációja az alábbi adatok alapján került elfogadásra: ” itt szerepel a két új vevőkód, ami alapján bejelenthetem a mérőállást, és megnézhetem az e-számlát, illetve fizethetem azokat. Az nem zavarta az ELMŰ-t, hogy ezt a két adatot legkésőbb június 7-ig meg kellett volna kapjam, hogy a mérőállásokat lejelenthessem, és ha ezt időben megkaptam volna, akkor nem kellett volna június 7-én egy csomó időt nyomozással töltenem. És itt jön a harmadik kérdés Dr Kövesdi Zoltán Endréhez:
3. Miért kellett megváltoztatni a vevőkódot egy tarifaváltoztatás miatt? Tudtommal, ha az ELMŰ emeli az árat, akkor sem szokás megváltoztatni a vevőkódot. Most mért kellett még ezzel is megbonyolítani az ügyet?
A történet folytatódik: 21-én kaptam egy újabb e-mailt (már külföldön teszem a dolgom, és a pokolba kívánom az ELMŰ minden ügyintézőjét): „ Telefonos egyeztetést követően az Ön által megadott adatokkal Online Tarifa szerződését ismételten megküldjük Önnek.Kérjük, a mellékelt szerződés egy példányát, illetve kereskedőváltás esetén a szerződés mellékleteként a kereskedőváltáshoz szükséges meghatalmazást aláírva küldje vissza számunkra 2 munkanapon belül az Ön által választott legkényelmesebb csatornán (elektronikusan vagy postai úton), annak érdekében, hogy 8%-os díjkedvezményét minél hamarabb igénybe tudja venni. Amennyiben elektronikusan küldi vissza a szerződést, kérjük, hogy azt válasz e-mailként tegye meg.”
Vagyis, miután beismerik, hogy már telefonon is megbeszéltük ezt az ügyet, újra akarják az egész cirkuszt csináltatni velem! Akkor is, ha itt vagyok Budapesten, akkor is képtelenségnek tartom, nem beszélve arról, hogy az ügyfeleknek kétnapos határidőt szabnak, mig az ELMŰ magára nézve semmilyen értelmes határidőt nem tart be! Egy fontos üzleti tárgyalás-sorozat kellős közepén, külföldön, nem az ELMŰ zavaros ügyintézési szokásai jártak a fejemben, ezért nem a nyomtatványuk kitöltésével és visszaküldésével töltöttem az időt, bár néhány sorban kifejeztem mérhetetlen felháborodásomat. Dr Kövesdi Zoltán Endréhez:
4. Miért kell újra aláíratni egy szerződést az ügyfélel, ha csupán egy olyan adatot változtattak meg, amit eredendően is az ELMŰ tudott hitelesen beírni? Miért kell ennyi értelmetlen bürokratikus lépést megtenniük egy szimpla tarifacsökkentés miatt?
Június 24-én Baksza János Tamás ügyintéző örömmel értesít arról, hogy kifizethetem a szomszédom számláját, vagyis az ügyvédi meghatalmazás mégis jó… még szerencse, hogy nem utaztam el közben Londonba… Most tehát a szomszédom számlája rendben van, csak a sajátom nem stimmel… nincs számlám, amit kifizethetnék.
Június 26-án Mészáros Katalin ügyintézőtől kaptam egy teljesen értelmetlen, zavaros levelet, amiben egyébként a szomszéd 18-i számláját tartja érvényesnek, az én lakásommal kapcsolatban pedig olyan bikfanyelvet használ, amitől rögtön az az érzésem támad, hogy hiába magyar az anyanyelvem, ez ELMŰ-nyelvet nem értem.
Közben június 29-én újabb e-számla-értesítést kaptam: Számlakibocsátó : Budapesti Elektromos Művek Nyrt.
Vevőkód : 3100044412 Számlaszám : 800013764723
Fizetési határidő : 2013.07.15.
Összeg : 10.332 Ft
Csakhogy ez még mindig a szomszédom számlája, csak más összeggel, és más határidővel… Mi van? Teljesen megbuggyantak a nagy melegben?
Július 1-én Forgony Etelka ügyintéző örvendeztet meg egy újabb e-maillel: „…fogyasztási helyre vonatkozóan az Online Tarifa igénylés során megadott mértékadó éves fogyasztás nem felelt meg az Elosztói engedélyes által nyilvántartott és a jelenlegi számlázás alapjául szolgáló éves fogyasztásnak, ezért újra számoltuk az Online Tarifa igénylésekor ajánlott energiadíját, annak érdekében, hogy a tényleges fogyasztásának megfelelő kedvezményben részesülhessen. Az új energiadíjjal kiállított szerződést 2013.06.21-én küldtük meg az Ön részére. Kérjük, a helyes egységárat tartalmazó szerződés egy példányát aláírva küldje vissza részünkre az Ön által választott legkényelmesebb csatornán (elektronikusan vagy postai úton), annak érdekében, hogy 8%-os díjkedvezményét minél hamarabb igénybe tudja venni.”
Tündériek, nem? Hogy aggódnak értem?
Időközben június 5-én, még mindig külföldről, sikeresen bejelentettem a mérőállást, amit persze budapesti szomszédom volt szíves leolvasni, én pedig egy internetkávézóban az ELMŰ által is elismert böngészőrendszeren keresztül (mert a Safarit nem ismeri az ELMŰ, ezért a mobilomról nem tudok belépni az ELMŰ honlapjára) be tudtam lépni. A saját lakásomra vonatkozó számlám még mindig nincs, tehát fizetni sincs módomban. Ha már sikerült belépnem a honlapra, rögtön reklamáltam is, hogy mégis, mi van az én számlámmal? A reklamáció befogadását visszaigazolták.
Június 8-án Baksza János Tamás ügyintézőtől kaptam levelet, hogy „… fogyasztási helyre vonatkozó online tarifa igénylésénél hibásan adta meg a részfogyasztás mennyiségét, ezért a valós kereskedelmi ár nagymértékben eltért az igényléskor kapott ártól. Az Ön kérésére a módosított árral a módosított szerződés megküldésre került, mely aláírást követően visszaküldése nem történt meg Társaságunk részére, így az online tarifával történő számlázás nem lehetséges.”
Szóval, én vagyok a hibás, hogy a május 24-e és május 7-e közötti részfogyasztás, mert a rendszer azt kérte tőlem, hogy olvassam le azon a napon a mérőállást, nem tükrözi az éves fogyasztásomat, ami egyébként logikus, hiszen nyáron sokkal kevesebb áramot használok, mint télen, amikor árammal fűtök. Én azt írtam be, amit azon a napon le tudtam olvasni, de az egész kérdés ostobaság volt, hiszen az ELMŰ mindenkinél jobban tudja, hogy mennyit fogyaszt egy olyan ügyfél, aki rendszeresen leadja a mérőállást.
És akkor az utolsó, mai levelük:
„Tisztelt Ügyfelünk!
A(z) 3100044410 vevőkódjához tartozó Online Tarifa szerződésével kapcsolatban Ön nem támogatott ügyfélszolgálati csatornán ügyintézést kezdeményezett. Szeretnénk felhívni rá a figyelmét, hogy az Online Tarifa szerződés feltételei értelmében Ön vállalta, hogy a jövőben kizárólag Online ügyfélszolgálati felületünkön intézi ügyeit, így amennyiben következő ügyintézése során ismételten nem támogatott csatornát vesz igénybe, egy hónapra elveszíti a tarifával járó kedvezmény jelentős részét.
Köszönjük megértését!
Üdvözlettel:
ELMŰ-ÉMÁSZ Ügyfélszolgálat”
Szóval, még fenyegetnek is, nem csak tehetetlenkednek, több mint egy hónapja. Nekem itt szakadt el a cérna, és kezdtem az ELMŰ igazgatóságot hívni. Nem mintha ez olyan egyszerű lett volna: az ELMŰ honlapján ugyanis csak az ügyfélszolgálat számai szerepelnek, nehogy valaki mást is zaklasson a kedves kuncsaft. A központi számon (12831000) közölték, hogy az igazgatóság nem kapcsolható, mert borzasztóan elfoglaltak, de adtak egy számot, amiről kiderült, hogy megváltozott, de egyébként semmi köze az ELMŰ-höz, egy kft. száma. Vissza a központhoz, most már hajlandók voltak elfogadni az én telefonszámomat, hogy visszahívjanak. Majczán Edina hivott fel, megadta az e-mail címét, hogy oda küldjem, amit ezzel az üggyel kapcsolatban írni szeretnék.
Mint ügyfél, elvi kérdés számomra, hogy nem vagyok az ELMŰ alkalmazottja, ne dolgoztassanak feleslegesen, ne tegyenek fel hülye kérdéseket, és ha már az ügyintézés hatékonyságáról van szó, akkor ne csak a papírral, hanem az ügyfelek idejével, és idegeivel is bánjanak takarékosan! A személyes ügyön túl, éppen azért, mert az elmúlt hetekben egy olyan országban voltam, amelynek polgárai nem tűrik, hogy a monopol-helyzetben lévő szolgáltatók hülyét csináljanak belőlük, mint magyar állampolgár szeretném elérni, hogy itt se tehesse meg egyetlen szolgáltató sem azt, amit velem műveltek az elmúlt hónapban!
Felújítás-finanszírozás másként…
A pécsi Nick-udvar kapcsán javasoltam egy, az eddigiektől eltérő módszert a régi épületek felújítására. Mielőtt, jó magyar módra, egyes politikusok magukévá tennék, és a részletek mellőzésével bizonyítanák, hogy nem működik, leírom, mi az a „Sitát Amichay” (héberül: שיטת עמיחי).
A dolog lényege egy a szokásoshoz képest fordított eljárás, amikor az önkormányzat nem a tulajdonjogot adja át elsőként, hanem arról gondoskodik, hogy a befektető valóban felújítsa, méghozzá jó minőségben és a város hosszútávú érdekeinek megfelelően, az ingatlant, és csak azután, hogy ez a fontos feltétel teljesült, kerül az ingatlan a befektető tulajdonába, illetve, akár már párhuzamosan a végső felhasználók tulajdonába. Azonban, mint mindenben, a részletekben rejtőzik a módszer működőképessége, és aki nem hajlandó ezt a nehéz folyamatot pontosan végrehajtani, az ne is számítson arra, hogy a Sitát Amichay meghozza a várt eredményt.
A Tüdőszanatóriummal kapcsolatos tárgyalások rossz tapasztalata alapján hangsúlyozom, hogy ez a módszer csak akkor képzelhető el, ha a szerződő felek az üzleti életben elfogadott, tisztességes tárgyalás keretein belül mozognak! Arra külön bekezdés van, hogy az eladó, tárgyalás közben nem emelheti a tétet, mert tisztességtelen és egy csomó embernek rabolja az idejét, ezáltal a pénzét. Ha mégis megteszi, akkor tetemes büntetést kell fizessen. Sajnos, nem egyszer fordult elő, hogy amikor a magyar tárgyalófél azt látta, hogy az üzlet összejönne azon az áron, amit a tárgyalás elején kértek, de a partnerük semmilyen körülmények között nem fog nekik, mint döntéshozó személyeknek pénzt visszaosztani, akkor emelték a tétet, vagyis, a korábbinál magasabb összeget akartak. Természetesen, tisztességes tárgyalók ilyenkor felállnak az asztaltól, de közben szétveti őket a düh, hogy hány munkaórát pocsékoltak el idiótákra!
Az üzleti kapcsolat azzal kezdődik, hogy kapok egy tervdokumentációt az adott ingatlanról – pontos felmérés és statikai szakvélemény, valamint egy hatósági nyilatkozat arról, hogy mire adnak engedélyt. Ez azért nagyon fontos, mert ha a programban a befektető nem növeli az épület magasságát, az adott lehetőségek keretein belül mozog, akkor nem lehet azt követelni, hogy minden lakáshoz tartozzon egy parkoló – igen, ilyesmin bukott meg a pesti Balettintézet felújítása – teljesíthetetlen feltételeket nem szabad egyetlen befektetővel szemben sem támasztani, mert az a sikertelenség előszobája. A város döntse el, hogy a belvárosban nem tartható be a parkoló-normatíva.
A Széchenyi téren nincs gépkocsi-forgalom, nagyon helyesen, de ott egy mélygarázs-bejárat, teljesen fölöslegesen szétdúlta a Nádor kávéházat, használaton kívül van most, mert a jobb kéz nem tudta, hogy a bal kéz mit csinál, előre gondolkodni meg senki nem volt hajlandó. Ilyen hibát még egyszer nem követhet el a városvezetés, tehát tessék szépen előre eldönteni, hogy mi várható el. Aki belvárosban akar lakni, maga eldöntheti, hogy mi a fontos neki – az autóhasználat, vagy a városias környezet. Aki mindenáron autózni akar, az költözhet távolabb a belvárostól, és használhatja az autóját szabadon. Aki pedig a városiasság mellett dönt, mint jómagam is, az önként lemond a személyautó használatának előnyeiről. Semmi probléma ezzel nincs, csak a hatóságnak is tudomásul kell venni, hogy a tortát nem lehet meg is enni, és érintetlenül is hagyni. Más kérdés, hogy ha megoldható, hogy a tömbön kívül legyen olyan mélyparkoló, ahol a Nick-udvarban lévő lakások jövendő tulajdonosai vehetnek helyet – nagyszerű, de ez legyen szabad akarat kérdése, nem pedig egy a beruházó felé támasztott követelmény. A tapasztalat az, hogy sem a belvárosi szállodák parkolói, sem az új építésű társasházaké nem telik meg, rendszeresen külön értékesítik az építési előírásokban rájuk kényszerített mélyparkoló-helyeket. Van olyan szálloda-projekt Pesten, amely a maga mélyparkolójába fulladt bele anyagilag – azóta is áll a szerkezetkész épület, de semmire sem tudják használni. A nyerő-nyerő képletű üzleti kapcsolatokat az kell jellemezze, hogy egyik fél sem akar olyasmit a másiktól, ami az üzlet sikerességét veszélyezteti.
A Holdingnak el kell döntenie, hogy mennyit akar a Nick-udvar tulajdonjogáért. Tisztában kell lennie, hogy a hely ugyan roppant értékes, de a minőségi felújítás többe kerül mint újat építeni, és helyben lévő potenciált csak akkor lehet kiaknázni, ha befektetik azt az összeget, ami a XXI. századi elvárt életminőséget célozza. Nem olyan bonyolult dolog ez, mivel a pécsi, belvárosi ingatlanok árai követhetők, a négyzetméter ismeretében van egy alsó-felső határ által jól leírható érték. Jó tárgyaló a felső értékkel kezd, és magában eldönti, hogy milyen ár alá nem megy le, de ahogy korábban írtam, sosem emeli a tétet, amikor a felső értéket a partner elfogadja. A befektetőnek is megvan a maga érdekrendszere. Elképzelhető, hogy a befektető már a tárgyalás kezdetén reálisnak tartja a Holding által megadott árat, mert már arról is van elképzelése, hogy kik lesznek azok a potenciális vevők, akik hajlandók a kész lakásokat megvenni az általa kikalkulált áron. Tisztességes tárgyaló nem alkudozik a sport kedvéért, csak akkor, ha nem tartja reálisnak az ingatlan árát. Pár hónappal ezelőtt megnéztem egy lakást, de azonnal kijelentettem, hogy a kért ár irreálisan magas, és azt is megmondtam, hogy szerintem mennyit ér. Azóta az ingatlanpiac tovább romlott, az ingatlan árát csökkentették, de én nem használtam ki a helyzetet úgy, hogy most tovább nyomom le az ingatlan árát. Készítettem üzleti tervet, az adott összeggel teljesülnek a feltételek, minek rongáljam mindannyiunk idegeit azzal, hogy tovább alkudozom. Az így elérhető haszon nincs arányban azzal az idővel, amit erre kéne fordítani, és közben tönkre tenném azt a jó érzést, amit a mindkét fél számára előnyös üzlet megkötése okoz.
Sokkal több energiát kell arra fordítani, hogy a program jó legyen. Lényegében, minden azon múlik, hogy hosszú távon a kialakított program működőképes vagy sem. A városgazdász alaposan elemzi a jelenlegi ingatlanpiaci helyzetet, a gazdasági-politikai állapotokat, a fizetőképes kereslet alakulását és összetételét, majd ebből kell egy előrejelzést készítenie – kik lesznek azok, akik itt szeretnének lakni, és azok milyen igényeket támaszthatnak a jövendő lakásukkal szemben. A meglévő állapot tervei alapján készít egy funkcionális vázlatot, azt egyezteti a hatósággal, esetünkben a helyi műemlék-felügyelettel, és amikor nyilvánvaló, hogy a program a hatóság szempontjából is engedélyezhető, akkor lehet komolyan befektetőt keresni. A városgazdász, szemben az építészekkel, pénzügyi tervet is készít, miközben a lakások célszerű kialakítását vázolja. Az üzemeltetés formájára is javaslatot tesz, hiszen számára a projekt nem az épület átadásával ér véget. A városgazdász összhangot igyekszik teremteni egy régi épület és az új igények között, de nem kevésbé a város, a beruházó és a jövendő használók érdekei között. Nem áll egyik oldalon sem, hanem koordinálja a különböző érdekeket. Ha a Holding ezt a munkát meg akarja spórolni, akkor eleve rossz vágányra taszítja a projektet.
Kis projektnél, mint amilyen a kétgenerációs lakás volt, az ember beleteszi azt a pár hónapos munkát, mert már a kezdetén látja, hogy ez nagy vonalakban működik, csak ki kell csiszolni a HOGYAN-t. A Nick udvar azért ennél nagyobb feladat, de ebben is meg kell őriznie a városgazdásznak a függetlenségét, ezért természetesen, sikerdíj ellenében dolgozik, ám nagyon korrekt módon szabályozott keretek között. Sajnos, rengeteg a rossz példa a korrektség hiányától bűzlő megállapodásokra, Magyarországon mintha az lenne a virtus, hogy vágja át a palánkon az egyik fél a másikat. Ebben a bizalomhiányos környezetben nehéz elindulni, de én makacsul megteszem, újra és újra – minden üzleti kapcsolat elején muszáj azt feltételezni, hogy a másik tisztességes. Persze, megfelelő szerződéssel védi magát az ember a kellemetlen meglepetésekkel szemben. Nem dolgozom ingyen, nem dolgozom megalázóan kevés pénzért, legfeljebb hajlandó vagyok a munkámat befektetésnek tekinteni.
Bizalom nélkül nincs jó kapcsolatteremtés – szemben sok hivatásos ingatlanközvetítővel, a városgazdász nem az eladásban érdekelt, hanem abban, hogy a végeredmény, a megújhodott városszerkezeti elem sikeres legyen – az ott lakók érezzék jól magukat és ez hasson ki a belváros egészére. Az ügyért elkötelezett szakember nem akadékoskodik, hanem minden problémát meg akar oldani – ezzel az attitűddel keres befektetőt, messze elkerülve azokat, akik számára a város nem fontos, csak a saját hasznuk mértéke.
Amikor egy sikeres plázaépítő a Hajógyári szigetet akarta lényegéből kiforgatni, akkor nyíltan megmondtam, hogy ebbe bele fog bukni – „ezen nincs áldás” – mondtam, amit még egy szekuláris izraeli is komolyan vesz, nemhogy egy ortodox zsidó, aki az „álomszigettel” állt elő. Évek teltek el, és bebizonyosodott- az álom elszállt…
Hasonlóképpen tiltakoztam a Zeppelin projekt ellen, és amikor egy izraeli lapban olvastam az Ofer fivérek nyilatkozatát a projekt „kihagyhatatlanságával” kapcsolatban, tudatosan terjesztettem, hogy kik állnak Csipak Péter mögött a finanszírozásban.
Tiltakoztam a Gozsdu udvar átgondolatlan felújítási programja ellen, mert nem csak a forma, hanem a tartalmi része is rossz volt. A tervezővel való évtizedes barátságom ment rá az őszinte szóra, de legalább mozgólépcsővel nem döfték át az udvarokat – bár tartalmában mind a mai napig elfuserált ez a hely. Ma „vigalmi negyedként” hirdetik külföldieknek – a hátam borsózik ettől. Se a város, se a befektető nem profitált igazán abból, amiből pedig lehetett volna, ha nem a megszokott sémák, hanem alapos előzetes vizsgálat után születik döntés a programról.
Van szabad, befektetést kereső tőke a világon, juthat Pécsre, ha jól előkészített program mentén, bebizonyítjuk nekik, hogy érdemes éppen ebben a dél-magyarországi városban befektetni. Ehhez azért be kell tudni vallani azt is, hogy rengeteg az elfuserált projekt, és a mai városvezetés hajlandó másként hozzáfogni a közös munkához. Vannak nagyon tisztességes vállalkozók, akik már nagy gyakorlattal rendelkeznek igényes lakások építésében, van elég pénzük és bátorságuk új lehetőségeket kipróbálni. Ha ezek a potenciális befektetők megalapozott programot kapnak kézhez, akkor a felújítás finanszírozásának azt a módját is könnyeden elfogadják, hogy előbb a felújításba kell pénzt befektetni, a tulajdonjog átadása csak ezután következhet. Nem kell külön kikötni, hiszen logikus, hogy az építéshez minél több helyi munkaerőt kell foglalkoztatni, olyan módon, ahogy én évtizedek során megszoktam – minden héten a teljesítmény függvényében megkapják a dolgozók a fizetésüket. Nincs 60 napos átutalás, mutyi jobbról és balról, al-al-alvállalkozók. Aki dolgozik, az kapja a pénzt – ez ilyen egyszerű. Ha rendesen kapja a pénzét, akkor igyekezni fog a lehető legjobb munkát végezni, ha pedig nem képes rá, akkor keresni kell olyat, aki tud dolgozni. Ezek nem bonyolult dolgok, ha értelmetlen szabályokkal nem bonyolítják halálra. De ehhez az egész rendszernek nyitottnak, bárki által átláthatónak kell lennie – ez az elveszett bizalom visszaszerzéséről is szól.
A nagy építőipari-beruházó cégek Izraelben már nem foglalkoztatnak közvetítőket a lakások eladásához, mert az igények a terület szocio-ökonómiai összetételétől függően változók, és ezt már a projekt megkezdésének pillanatában ismerni kell, különben nem működik a program, nem lehet jól eladni a lakásokat. Vagyis az, aki nagyon alaposan készíti elő a programot, annak nem probléma eladni – az építés folyamán már szinte minden lakás elkel, „magától”. A projektiroda egyben az eladást is intézi. Pécs esetében ez egy picit bonyolultabb lenne, mert a lakásokat lízingelni lehetne, ami egyébként növelné a fizetőképes keresletet, hiszen szimpla lakásbérlés helyett a folyamat végén a lakás a lakó tulajdonába kerül.
A már elkészült ház fenntartásának módja sem lehet a hagyományos társasházi közös képviselet, hanem az első években az egész a befektető szakmai felügyelete alatt alakulna igazán működőképessé. A régi, állami bérlakások eladásával alakult társasházi közösségek működése azért olyan borzalmasan döcögős, mert a tulajdonosok egy részének fogalma sincs, hogy egy ház fenntartásának melyek a szakmai kritériumai. Ha viszont látnak egy működő rendszert, és ebben az esetben a lakást és a fenntartási formát is szabad akaratukból választották, nagy esély van arra, hogy a későbbiekben maguk is a jó gyakorlatot folytatják, amikor a befektető már kilépett a működtetésből.
Egy ilyen projekt beindítása egy évtizedes program. Az előkészítés, a megfelelő befektető kiválasztása, a tárgyalások – egy év. Az építés, ha nagyon ügyes mindenki akkor szintén befejeződhet egy év alatt. Ezen közben már indul az értékesítés. Ám a befektető számára ezzel nincs vége a történetnek, ezért amíg valóban „megszabadul” a projekttől, abba beletelik az évtized. Ezt a politikai vezetőknek, a Holding vezetésének is tudomásul kell venni. Kemény munkával, hosszú távon lehet babérokat szerezni. De, ahogy mondani szokás, a másik út, legfeljebb a Balkán sötét bugyraiba vezet – lehet választani.
Holnap 13:00-kor van találkozóm Barna Bélával, a Pécs Holding vezérigazgatójával.
Vacsoravendégek
Miután elkészült az én váram, az egyik legnagyobb öröm, hogy vendégeket hívhatok. Nagyon régi, és újabb ismerősöket, barátokat. Volt itt búcsúbuli is, de most, hogy a súlypont megint Izraelben van, ám elég sokat jövök ide, a „kiscsoportos” vacsoravendégség tűnik a legjobb a formának.
Az első vacsora-vendégek Szilágyi János, Kornis Mihály és a felesége Göczey Zsuzsa volt.
Most már arra is odafigyelek, hogy akiket meghívok, lehetőleg ne ismerjék egymást korábbról, ne tartozzanak ugyanahhoz a szakmai brancshoz, de valami mégis kapcsolja össze őket, azon túl, hogy Magyarországon élnek és én ismerem őket.
A szerdai vacsorára Marthi Zsuzsa várostervező építészt, Virág Tamás szociális munkás-újságírót, és Nej György újságírót hívtam meg. Közös vonásuk, hogy a körülöttük lévő világról mindegyiküknek karakteres véleménye van és azt többnyire meg is írják. Nej Gyuri osztálytársam volt a valamikori MUOSZ újságíróiskolában, már akkor is az Magyar Rádió belső munkatársa. Én csak külsőztem ott néhány évig. Zsuzsát egy szakmai kornferencián ismertem meg, és azóta tartjuk a kapcsolatot, néha sikerül rávennem, hogy a podo-pro.hu-ra is írjon. Tamás szintén írt ide, de őt a nyóckeri lokálpatriótaságunk hozott össze. Sok tekintetben egyet is értünk, másokban vitatkozunk, de ez éppen így jó.
Mi a terved? – kérdezte Zsuzsa, amikor megérkezett, mert feltételezte, hogy „csak úgy” nem hívom vacsorára. Hát, igen, persze, van egy elképzelésem, de nem szervezek sem szakmai, sem politikai összeesküvést. Egyszerűen, szeretnék olyan emberekkel találkozni, kényelmes, otthonias körülmények között, akiket tisztelek, szeretek, érdekel, hogy mit gondolnak, vagy mit csinálnak éppen. Szeretek de nem tudok kis mennyiséget főzni, ezért inkább meghívok néhány embert, és „megetetem” őket. Van jó Vylyan borom, amit egyenesen a pincészettől rendelek. Ez nem nagy trakta ezüst eszcájggal, damaszt abroszon, csokornyakkendős pincérekkel, csak egy könnyű vacsora, rendszerint sok zöldséggel, gyümölccsel, a lényeg, hogy dumáljunk, ápoljunk az emberi kapcsolatokat, megismerjünk olyanokat is, akikkel nem feltétlenül találkoznánk össze amúgy.
Network-nek is mondhatjuk, bár ennek nincs közvetlen üzleti célja, természetesen, de sosem lehet tudni, hogy az ilyen kapcsolatokból mi alakul ki az idők folyamán. Kornis Mihályt egy Bitter Brunóéknál rendezett vacsorán ismertem meg, Korniséknál pedig éveken át voltak szombat esti összejövetelek, ahol Heller Ágnestől Tatár Györgyig nagyon sok érdekes emberrel találkozhattam. Két évtizedes külföldi élet után nagyon jót tett nekem az, hogy egy sor, számomra „új emberrel” jöhettem össze. Most pedig, mivel korlátozott ideig vagyok itt Pesten, még fontosabb, hogy minél több ismerősömmel, barátommal találkozhassak, de egyenként ez elég reménytelen, így „csoportosítom” őket úgy, hogy talán számukra is egy-egy emlékezetes este válik belőle.
Újrapozicionálva
Miként lehet újrapozicionálni a magyar építészetet?– kérdeztem az előző cikkem végén, amely az építészfórum fókusztémájához kívánt hozzászólni.
Az eddig megjelent cikkek alapján a helyzet elég kétségbe ejtő. Igaz, más a problémája a már befutott, idős építészeknek, mint azoknak, akiknek egzisztenciális gondjaik is vannak, de a jövőt illetően, a mintegy 10 ezer fős szakma helyzete, alapvető társadalmi tényezőként kritikus. Óriási tömegű, elherdált kreatív energiáról van szó, amit egyetlen ország sem tehet meg büntetlenül. Mivel a helyzet ma már tarthatatlan, az időt nem a szakadék szélére jutás tragikus folyamatának elemzésével kell tölteni, hanem sürgősen meg kell találni a kivezető utat. Előre, jó előre kell tekinteni.
Az újrapozicionálás alapja az érdekközösség, amely valójában fennáll a társadalom egésze és az építészek között, de ma ez nem látszik nyilvánvalónak, tehát be kell bizonyítani. Ugyanígy, létezik egy érdekközösség az építésztársadalmon belül is, amit elvileg a Kamara kellene képviseljen, de miután erre a feladatra képtelen, maradt a kevés koncon való marakodás. Abban szinte mindenki egyetért a szakmán belül, hogy pinceszinten az építészek társadalmi megítélése. Ezért aztán sem szellemi, sem anyagi elismerésre nem számíthatnak, ami kiszolgáltatottá teszi őket, megalkuváshoz, és óhatatlanul egyre gyengébb minőségű munkához vezet. Vagyis ez az a pont, ahonnan az újrapozicionálást el kell kezdeni.
Az építészet a gazdasági tevékenység és a kultúra találkozásának kritikus pontja, amely minősége jellemzi az országot, az ott élő népesség életének szinvonalát. Az építészet nem turistacsalogató látványosság, hanem a helyi lakosság életének tere – ezért fontos. Hogy ez esetleg a turistákat is érdekli, az legfeljebb következmény. A gazdasági élet nem attól lendul be, hogy az állam grandiózus kirakatprojekteket finanszíroz az adófizetők pénzén – az ilyesmiért kolduló építészek és szervezeteik ezzel az önalázó gesztussal csak a saját tehetetlenségüket árulják el, de nem szolgálják a magyar építészet ügyét.
Figyeld a nőt!
Figyelemre méltó, hogy az eddigi írások közül csak kettőben esik szó a kibontakozás lehetőségéről. Mindkettőnek nő a szerzője. Perika nem csak elemez és kritizál, hanem kiutat is mutat. Beleznay Éva pedig már a helyes cselekvés kezdetéről számol be. Nemzetközi tapasztalat, hogy tartósan nehéz időkben a nők jobban képesek az életet újraszervezni, nagyobb részük praktikusan alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez. A magyar, feaudális társadalmi elvárások szintjén a nők, az építész szakmán belül is, a megérdemeltnél sokkal kevesebb figyelmet kapnak. A férfi építészek, megnyilatkozásaik alapján meglehetősen konzervatívok, megoldást nem találnak, csak valami régi, sosem volt ideál után sóvárognak. Tehát, érdemes lenne odafigyelni az építésznőkre: mit csinálnak a saját életükben, mi a véleményük?
Győzd meg a gyerekeket!
Ami az építészek társadalmi megítélését illeti, a mentális változást a gyerekeknél kell elérni. Nem csupán azért, mert tudatosan ki kell nevelni az építészetet értő, igényes megrendelői kört, és ezt az iskolákban kell elkezdeni, hanem mert a gyerekek a legkönyörtelenebb pedagógusok – a szüleikkel szemben! Vagyis, ahhoz, hogy egy korlátolt agyú felnőttel meg lehessen értetni, mi a minőségi építészet haszna, ahhoz „fel kell bérelni” a gyerekét. Ha a gyereket meggyőztük, akkor majd ő megérteti a felmenőjével! Ismerek egy országot, ahol a sivatagi növényzet védelmét az óvodásoknak kezdték magyarázni – ők hamar meg is értették, és amikor a szüleik a tavaszi kiránduláson le akarták tépni a sivatagi virágot, akkor ők figyelmeztették a felnőttet, hogy ne tegye. Amit ezernyi környezetvédelmi felügyelővel sem lehetett volna elérni, megoldották a családon belül.
Persze, van itt egy kis probléma, hiszen a magyar építészek zömének kommunikációs képessége elégtelen ahhoz, hogy egy gyereknek építészetről tudjon beszélni. De a verejtékes tanulás, amit egy-egy iskolai előadás jelenthet, többlethaszonnal jár, ha felismeri – meg kell tanuljon egyszerűen, érthetően és meggyőzően beszélni a szakmai dolgokról.
Érdekképviselet, amely megdolgozik a pénzéért!
A dögdrága kamarai tagság helyett olyan érdekvédelmi szövetséget kell létrehozni (ez persze lehet a Kamara is, ha képes magát átszervezni) amely nem tagdíjat szed, hanem az építész jövedelmének x %-áért, leveszi az alkotó tervező gondjainak egy részét a válláról. Konkrétan: a komplett bürokráciát, könyveléssel, adóbevallással, számlavezetéssel, sőt az árképzést és a pénzbehajtást is. Azért, hogy az építész csak azzal foglalkozzon, amihez ért – a tervezéssel, az építés folyamatának levezetésével, saját maga továbbképzésével. Ahhoz, hogy megszűnjön a tervezési díjak abszurdan alacsony szintje, radikális megoldást kell alkalmazni – az építész maga sosem mondhat árat, azt a érdekvédelmi szövetség szakmai zsürije állapítja meg, mégpedig a projekt volumene mellett az alkotás minősége függvényében, utólag. A megrendelő tudni fogja az projekt nagyságától függő alsó és felső határt, de, hogy ezeken belül mi lesz a pontos ár, azt egy független, szakmai zsüri határozza meg.
A határidők és a kifizetések ütemezése is ennek az érdekvédelmi szervezetnek a hatáskörében lennének, az építész maga sosem foglalkozna azzal, hogy mikor hajlandó a kliens fizetni, és a pénz már a számláján van-e vagy sem. Neki csak az a dolga, hogy a képességei szerinti legjobb minőségű munkát végezze. Egy országos érdekvédelmi szervezetnek ugyanis egész más a tárgyalási poziciója a megrendelővel vagy a kivitelezővel, de akár a bankokkal szemben is, mint egy akármennyire neves és tiszteletre méltó építésznek.
Vagyis, egy felől ki kell szélesíteni a társadalmi igényt a minőségi építésre, más felől viszont olyan szervezeti keretet kell teremteni, ami kikényszeríti a minőség anyagi elismerését, és mentesíti az építészt a számára idegen bürokratikus terhektől, ezzel is elősegítve az egyre jobb szinvonalú munkát.
A jogszabályok átfésülése és újrafogalmazása
Ha van egy működőképes érdekvédelmi szövetség, akkor annak az első dolga erre alkalmas, joghoz és építészethez is értő emberekkel újrafogalmazni az építéssel kapcsolatos összes jogszabályt, hogy azok ne fékezzék, hanem elősegítsék a kreatív munkát, szabad teret hagyjanak az alkotónak. Ezt politikusoktól, és az őket kiszolgáló sertepertéktől elvárni nem lehet, tehát a szakma maga kell átgyúrja munkája törvényességi hátterét.
A kezdeményező építész
A rendszerváltás utáni építési konjuktúra azért nem hozott létre sikeres magyar építészetet, mert az építészek nagy részében hiányzik a kezdeményező készség. Ennek hiányában a (külföldi)befektető „találta ki”, hogy mit érdemes csinálni, az a szempontrendszer pedig nem biztos, hogy egybeesett a a hosszútávú közösségi érdekkel. Tehát, nem érdemes a „karvalytőkét” kárhoztatni, viszont meg kell tanulni projekteket kezdeményezni. Az igazán jó projekteket ugyanis előbb az ész (a kezdeményező, a társadalmi szükségletekre érzékeny építész) kitalálja, majd készít egy üzleti tervet és keres pénzes befektetőt. Vagyis, a következő munkákat az építész-társadalomnak magának kell kitalálnia: mivel teheti igazán hasznossá magát abban, hogy a magyar gazdaság kikecmeregjen a gödörből?
Többek közt erről is szólnak az ilyen cikkek…
Fókusztéma építészeknek
Az építészfórum fókusztémának jelölte a „Hol vagyunk? Merre tartunk?” kérdést, ami még az egyébként írni nem szerető építészek egy részét is megszólalásra késztette. Talán szemtelenségnek ítélik, hogy városgazdász létemre belefecsegek az építőművészek dolgaiba, de mentségemre szolgáljon, hogy ennek a fórumnak 2004 óta vagyok aktív tagja, tetszik, nem tetszik, azóta mondom a magamét.
Idestova 40 éve élek építészek közvetlen közelében, 18 éves koromtól, az akkor még pezsgő életű Almássy palotának is rendszeres látogatója voltam.
Kialakult bennem egy kint is , bent is állapot: bár nem vagyok építész, de ők olyanok nekem, mint a testvéreim, ismerem, értem, szeretem őket, de látom a hibáikat is. Ráadásul, ez a kint is, bent is állapot nem csak szakmailag, hanem a fizikai hollétemet is jellemzi, hiszen 1985-2006 között és 2011 nyarát követően újra, külföldön élek.
A Budapesten töltött 5 év alatt írtam a városról, amelynek fejlődését a lelkemre vettem, és most sem szabadulok tőle, pedig 2011 nyarára nyilvánvalóvá vált, hogy sem a hatalom, sem a szakma nem kíváncsi a javaslataimra.
Egy dolgot az elején szeretnék leszögezni, mert ellentétben a magyar szokásokkal, én nem szoktam tiszteletköröket írni, szavaim ezért sokakat mellbe vágnak – szándékom viszont a javításé, világképemben a munkájukkal elégedett építészek és közönség harmóniája nem valami utópiaként létezik, hanem elérhető, reális célként. Viszont meggyőződésem, hogy erre az idillre nem elég várni, hanem sok-sok tennivalójuk van maguknak az építészeknek is.
Elolvastam a fókusztéma összes, eddig megjelent cikkét, és riasztónak tartom azt a panasz-dömpinget, amit a magyar építészek idelapátoltak. Időnként hozzászólás gyanánt tettem is megjegyzéseket. Ezekből is idézve próbálom a véleményemet összefoglalni és ezzel további vitát serkenteni.
Puhl Antal azt írja, hogy: „Apránként föladjuk kulturális, vallási, nyelvi tradíciónkat, mert ezek semlegesítésével, elhagyásával jutunk el a modern világunk modern építészetéhez.” Majd egy igen részletes és sajátságos értelmezését adja a Bábel-torony történetnek, hogy eljusson a megállapításig: ” Nagyravágyásunkat és gőgünket föladva próbáljuk meg ismét uralni a teret és az időt, a csak ránk jellemző teret és időt. ” Ezt az intelmet aztán, ki-ki értelmezheti, ahogy akarja, viszont az egész példabeszédet belengi a „modernizmus”- ellenesség, és a „térjünk vissza” megfoghatatlansága.
Kévés György gyakorlatiasabb: a magyar építészet sanyarú sorsáért a 40 évnyi kommunizmus és a 20 évnyi (új)kapitalizmus a hibás! A bűnösök listája hosszú, köztük csak félmondatban húzódik meg olyasmi, ami az építészek felelősségére is utal: „– sajnos a megalkuvásra mindig kapható műszaki értelmiséggel együtt –„. Ezen a cikken már akkor kicsit kiakadtam egy hozzászólás erejéig, most onnan veszem át a legfontosabb ellenérzéseimet: ” Az ember, viszonylag fiatalon el kell döntse, hogy gerinces, öntudatos ember, vagy seggnyaló lesz egész életében. Lényegében, minden ezen a döntésen alapul. Ha az elsőt választja valaki, akkor tisztában van azzal, hogy lesznek nehézségei, és azokat saját magának kell leküzdenie, illetve keresnie kell hasonló jellemű emberekkel az együttműködést. Fárasztó magatartás, mert szakmailag és jellemileg is a toppon kell lenni mindig, és egy alapvetően korrupt rendszerben nagyon nehéz hasonlóan gerinces társakat találni. Pedig ez a kulcsa mindennek – az együttműködés. Ha a másodikat választja, akkor mindig tudni kell jó előre, hogy melyik segget célszerű kinyalni. Vannak a magyar építészek közül is olyanok, akik mindig jókor váltottak. A seggnyalás egyéni művelet – csoportosan értelmét veszti. Vagyis, hogy leegyszerűsítsem a problémát – ahol széthúzás van ott eredendően sok a seggnyaló, és miután a seggek száma kevesebb, ebben a rendszerben mindig sokkal többen lesznek, akik rosszul járnak. Az alatt az öt év alatt, amikor Budapesten éltem legutóbb, számtalanszor kérdeztem meg építészeket arról, hogy az érdek-képviseleti szervük a Kamara miért olyan béna? Az elmúlt öt évben számtalan projekt volt, amivel kapcsolatban az építész szakma nem kellett volna befeküdjön az éppen aktuális hatalomnak, hanem szakmai meggyőződése szerint kellett volna gerincesen kiállni – nem tette. Legutóbb az ócsai projekt bőszített fel, de ilyen volt a Kormányzati Negyed, a Városházapark, Zeppelin és még jó néhány.”
Dr. Rigó Mihály probléma-katalógusa azzal az igénnyel született, hogy vitairattá válik. A szerző minden problémafelvetés után sugall egyfajta megoldást, amivel sok esetben vitatkoznék, mert az írás bármilyen alapos feltérképezése is a helyzetnek, valamilyen „felsőbb” rendezéssel reméli megoldani a gondokat, az egyén számára szinte csak a kilátástalanság marad: 1. A jól működő gazdaság termelte megbízásokat nem lehet államiakkal pótolni – a közpénzek eldöntésének módja most is elég vitatott. Nincs mese, a tervezők maguk kell feltárják, hol van az a rés, a kielégítetlen szükséglet, ami munkát adhat nekik. 2. A média „nyelvét” ugyanúgy meg kell tanulni, mint ahogy a mérnöki nyelvezetet, de erre sem az építészek, mérnökök, sem az érdek-képviseleti szervei nem fordítanak figyelmet. 3. Plusz költségek, csökkenő jövedelmek, teljesítetlen kifizetések, minden hitelből megy – Ezek bürokratikus megoldása nem létezik, mert a probléma gyökere a tervezők alacsony társadalmi megítéléséből fakad. 4. Külföldi összehasonlítás – A társadalmi megítélést nem lehet importálni, és „bevezetni” sem lehet. Tovább növelt bürokráciával meg végképp nem. 5. Adózási abszurd: olyan pénzre fizetni adót, amit még nem kapott meg valaki. Ide tartozik a lánctartozás is, amely egyik lényeges „láncszeme” az állam, mint megrendelő. – Ez tipikusan olyan eset, amiért normális országokban kimennek az emberek az utcára, szétverik a parlamentet! Csak olyan országban lehet ezt megcsinálni, ahol az adózó polgárnak szemernyi öntudata sincs. Ráadásul ez nem csak az építésügy problémája: hülye, korrupt politikusok idióta törvényei miatt szenved egy csomó ember, és képtelen lerázni az igát – érthetetlen. Most (2012), amikor már tényleg agyament adókat kell fizetni, amelyeket aztán a kormány zavaros módon költ el, a Szolidaritás Mozgalomnak szervezett adóbojkottot javasoltam, mire az volt a válasz, hogy talán, azt mégsem kellene… Vagyis, nyíltan és szervezetten nem vállalják a konfrontációt, mindenki maga kerüli meg a jogszabályokat, ha tudja. Ha meg nem, hát éhen hal… 6. Az aktív dolgozók száma csökken, a fiatalok helyzete tragikus, a kamarákat pedig nyugdíjasok uralják – Ezek a problémák már annak az alapszituációnak a részletei amely során a szakma egyre lehetetlenebb helyzetbe kerül, és egyre rosszabb teljesítményre lesz képes: a teljes ellehetetlenülésbe vezető spirál.
Pazár Béla írása a haza és haladás harmóniájának igényével indul, a műemlékvédelem kapcsán. Majd pedig egy éles kanyarral az építészet és a táj tényleges kapcsolatáról értekezik, hogy aztán a tradició és a változtatás igényének arányosságához jusson. Érdekes cikk amelyben a hol vagyunk, merre tartunk kérdés csupán egy keserű helyzetértékelésig szerepel: „a politikai korrupciótól elválaszthatatlan, brutálisan romboló folyamatnak kellett zöld utat biztosítani az európai műveltség normáit követő magyar műemlékvédelem még viszonylag önálló keretek között működő tradíciójának felszámolásával. ” Nem mondom, hogy minden cikk, vagy előadás katartikus véget kell érjen, de József Attilával befejezni egy ilyen felütést, nem vitára inspiráló dolog, sokkal inkább a belenyugvás jele.
Ezek után következett Janáky István Levelek Árkádiából című opusa, amely behozta az igazi magyar virtust – hogyan kaszáljuk a kollégát, akinek a nevét sem említjük… Ez, engem, a jelenség okán érdekel, de kétségtelen, a legtöbb hozzászólót eredményezte ez kis bili-balhé – a szakma alapvető problémáit azonban nem érinti.
Cságoly Ferenc írásának címe adta a fókusztéma címét, amely Árkádia és Bábel ellentétpárba igyekezett bedobozolni korunk építészetét, és végkövetkeztetésében rükvercet vett a civilizációból az őstermészet felé. Ettől az írástól számos építész beájult, én pedig végtelen tudatlanságomat beismerve „hablatynak” minősítettem: „Az írás alapfeltevését sem tudom elfogadni: „Árkádia a tudatlan ártatlanság természetes harmóniája, Bábel, az ellenkező oldalon, a tudás gőgjének káosza” – hát nem és nem! A tudatlan nem feltétlenül ártatlan más felöl a tudás nem feltétlenül gőg, sőt, állítom, hogy az igazi, mély tudás az alázat, és nem a káosz, hanem a rendszer uralkodik benne. Nos, ha már az alapfeltevéssel sem értek egyet, akkor, mit várnak tőlem, kedves építész urak és hölgyek, hogy ájuljak el a következtetésektől? Nem teszem, mert az írás szinte egyetlen szavával nem tudok azonosulni. A világ, az én olvasatomban nem ellentétpárok közé szorított gondolkodás alapján írható le, ismerhető meg. Ezek mesterséges korlátok, sorvezetők, amelyek éppen az egészséges útkeresést akadályozzák! A színes, sokrétű, mégis rendszerekbe szervezett világ sematizálása az, ha csupán ellentétpárokban gondolkodva próbáljuk katalogizálni! Nem vitatom a cikkben szereplő információhalmaz mennyiségét, csupán nem értem a rendeltetését. Bizonyára, mert az én korlátolt agyamban az építészeti problémák más helyet foglalnak el, nem rángatok elő sem képzőművészeti, sem irodalmi példák sorát ahhoz, hogy megértsem, miért nem elég jó korunk, magyar építészeti produktuma. Mert szerintem, nagy vonalakban siralmas a helyzet – és igen, engem ennek az okai és gyógymódjai érdekelnek, ha felteszem a kérdést, hol vagyunk és merre tartunk? Természetesen, vannak nagyon jó, tisztességesen megtervezett épületek, kortárs alkotók munkái, amelyeket öröm látni, csak az a baj, hogy túl kevés az ilyen – és a miért jobban izgat, mint az, hogy Hadid épületei beszélnek-e egymással. A természet és a város fejezet hozott ki igazán a sodromból: rémesen elavultnak tartom a (bűnös)városról alkotott gondolatmenetet, talán éppen azért, mert pár évtizede azt vizsgálom, hogy a város és a természet milyen, új minőségként megjelenő harmóniában valósítható meg. Mély ellenszenvet érzek azzal a gondolattal szemben, amely az emberi alkotást művinek, a természetes ellentétének állítja be. Nekem meggyőződésem, hogy az igazán kiváló alkotások éppen arról ismerszenek, hogy új harmóniát képesek teremteni a természet és az emberi alkotás, illetve a használat között. Tiltakozom az ősközösségi társadalom idealizálása ellen, hogy a várost a darabokra szakadt társadalom képével azonosítsa! De ami az egész cikkből sugárzik számomra, az a tétlenkedés megdicsőülése – OK, itt szemlélődésről van szó, de egyben a fejlődés negativumának hangsúlya lebegi be a természetbe vissza gondolatot. Nem és nem! Nem fogadom el egyetlen szavát sem, egyetlen intelmét sem, azt az irányt, amit megjelöl pedig végképp nem! Mert hiszek az emberben, aki ugyan rengeteg hibát követ el, de a lénye képes arra, hogy ezekből tanulva fejlessze önmagát, újabb cselekedetei jobbak legyenek mint az előzők. Nem kívánok visszamászni a fára, hogy kellően természetes legyek, hanem élvezni mindazt amit a természet és az ő teremtménye az ember, együttesen képesek létrehozni, jót! A magyar társadalom, és benne az építészeké is, egyik legnagyobb fejlődési akadálya ez a hasraeső tisztelet, amely megbénitja a gondolkodást, a kreativitást, az ellentmondani, vagy kérdezni képességét. Igen, persze, provokálok, dobálom a köveket az állóvízbe, éppen ezért, mert többre, jobbra tartom azt a szellemi erőt, ami mostanában bénultan csendes arrafelé, a Kárpát medencében.”
Sulyok Miklós : Normálisak vagyunk? című írása az időközben elhunyt Makovecz Imre és Janáky István ellentétet elemzi, és Makoveczet az egekbe emeli. Ennek megfelelően, a magyar építészet jelen nyomoráról nem esik szó.
Ezek után üdítő élmény volt a Patartics Zoránnal készült interjú, annak kapcsán, hogy Zorán megkapta az Ezüst Ácsceruza díjat, mivel nem csak alkotó, hanem író építész, akinek az a „mániája”, hogy másokat is bevonjon egy az építészetről szóló diskurzusba: „Nem tudok elképzelni az építészet számára jobbat annál, mint hogy méltó, érvelő, elemző párbeszédet kezdünk. Ez teheti közüggyé az építészetet, és ez mindannyiunknak csak jó lehet.” És amit a társadalom, benne a szakma állapotáról mond negatív volta ellenére is cselekvésre ösztönző: „Évekkel ezelőtt hallgattam előadásokat, melyekben társadalomkutatók hangsúlyozták a magyar társadalom etatista lelkületének tarthatatlanságát, vagyis hogy mindent felülről várunk el, vagy a döntéshozóknak tulajdonítunk. Ma már, a saját projektjeim tapasztalatából én is látom ezt a problémát, és meg kell mondjam, drámainak tartom. A kezdeményezőkészségünk, a párbeszéd- és együttműködési kultúránk nagyon rossz állapotban van. Ha lemondunk ezekről a készségekről, illetve fejlesztésükről, akkor nem is marad más lehetőségünk, mint elvárni, és elviselni ennek minden következményét, többek között a kiszolgáltatottságunkat. ”
Masznyik Csaba cikke visszatér a Janáky-Makovecz ellentétpárhoz, és ennek kapcsán azt a benyomást kelti, hogy tulajdonképpen minden rendben van – vannak remek építészeink, ilyenek és olyanok, nem kell erről vitatkozni.
Miközben az urak vitatkoztak Beleznay Éva a tettek mezejére lépett: lelkes pedagógusokkal együtt a tanév elején (2011. szeptember 5-9.) budapesti városismereti hetet szervezett elsőtől hatodik osztályos korú gyerekek részére. A csupa pozitívummal teli beszámoló összefoglalásaként: „Meggyőződésem, hogy egy-egy helytörténeti, helyismereti nap fontos része kellene, hogy legyen az alapfokú oktatásnak.” – olyan tennivalóra hívja fel a figyelmet, amely igaz ugyan, hogy nem hoz azonnali változást, de fontos eleme lehetne az építészek társadalmi megbecsülésének is.
Mindezek után Borvendég Béla fura „histográfiáját” olvashatjuk a Honfoglalásról, Michelangeloról, a mai ember kultúravesztéséről. Lesznek akik megköveznek, de nekem ez az írás egy öregember bezáródó világát tükrözi – és nem jó megöregedni, bár az alternatíva rosszabb.
Az év végéhez közeledve az építészfórum főszerkesztője Pásztor Erika Katalina megírta A tudatos építész című körképét. Külföldi példákkal indít, mintegy felmutatva, hogy lehet másként is… aztán az ember és a természet viszonyának újraértékeléséről, a társadalmi környezet szerepéről szól – Amerikából így jutunk a magyar etatista viszonyokig, illetve a kibontakozás lehetőségéhez: „hatalom-független, érték alapú civil aktivitás„. Aztán, megint külföldi mintától közelítve mondja ki „az önmaga értékeit felismerő, másoktól nem függő, szabad alkotó ember” lehet a jó építész, nem pedig az, aki a trendeket igyekszik meglovagolni. Perika tiszteletre méltó eleganciával mondja ki azt, amit én provokáló kavicsokként pöckölök a csendes víztükörre. „Ökológiai rendszerben – amelynek része az ember, nem uralkodója – kell gondolkoznunk, amelyben minden döntésünknek következményei vannak.” Meg kellene fogalmaznunk a tudatos építész 12 pontját, hogy tudjuk, merre az arra, illetve amelyek a közjó mentén összekapcsolják a szakmát a laikusokkal, a politikai hatalom és kamarillák mellőzésével. Szekér László hozzászólásában megfogalmazza a tudatos építtető 12 pontját, ami persze nem érdektelen, de jelzi – megint mástól várják az építészek a megváltást.
A tudatos építész 12 pontján túl, nem kevésbé fontos leírni a folyamatot, amely a mostani, tragikus helyzetből egy biztatóbb jövőbe vezethet. A kérdés tehát, az én olvasatomban: Miként lehet újrapozicionálni a magyar építészetet? (erről szól a következő cikk)
Egy izraeli tv-sorozat kapcsán az amichay.hu-n írtam egy sorozatot a sikerről. A hatodik résszel azonban nem fejezem be a „leckét”, bár a tv-sorozatról szóló tudósítás itt véget ér. A következőkben szakmákra bontva teszem fel a kérdést, mitől lehet sikeres egy városvezető, egy építész, egy újságíró, illetve nyitva hagyom annak lehetőségét, hogy bárki leírja, szerinte, az ő szakmájában, mi a siker útja.
Egy a 757 ezerből
A gyerekek nagy családi találkozót szerveztek Magyarországra, anyám 80. születésnapjára. A lányom Kanadából jön a férjével, két gyerekkel, a fiam Ausztráliából a kislányával, én Izraelből. Az esetleges MALÉV-csődről szóló hírek a jegyvásárlás előtti nap jelentek meg a magyar sajtóban. A magam részéről, valószínűnek tartottam, hogy én egy leszek a 757 ezerből, aki elbukta a (fél)repülőjegyét, de azonnal küldtem egy e-mailt a gyerekeknek, hogy még véletlenül se vegyenek a MALÉV-ra jegyet. Utolsó pillanatban, mert már lefoglalták, de még nem fizették ki a jegyet.
Ahogy látom, az én jegyemet még a Wizz Air-re sem tudom átváltani, hacsak nem lesz egy március 24-e utáni akció. Gondolom, hogy azok, akik előrelátón, jóval az utazási szándékuk előtt váltottak jegyet, legfeljebb perelhetnek, de ahhoz, hogy pénzükhöz jussanak, igencsak kicsi az esély.
Megmosolyogtam, hogy a megfeneklést közvetlenül éppen egy tel-avivi járat idézte elő – lesz majd ebből még zsidózás rendesen.
Kazisztán
Észosztás, belepofázás, okoskodás a közügyekkel kapcsolatban. Kazi bácsi blogja, a Kazisztán – „közélet aktuális kérdéseit fejtegető cikkeket ajánl, elemez, továbbgondol, illetve néhány esetben saját álláspontot fejt ki, amivel természetesen nem kötelező egyetérteni.”
Beleolvastam és együttműködést ajánlottam, ugyanis Kazi bácsi pont úgy ír, ahogy a podo-pro.hu küldetése szól: „A www.podo-pro.hu fő profilja a környezet-közösség-kultúra hármasa, amely lényegében magába foglalja a mindennapi életünket. A www.podo-pro.hu közösségi magazin igyekszik lenni, olyan szerzőket fog össze, akik az adott témáról hitelesen és közérthetően tudnak írni.”
Egyelőre Kazi bácsi blogbejegyzései közül válogattam néhányat, és minimálisan szerkesztve (magyarul: meghúzva) másodközlésként adjuk közre, az eredeti blog linkjét is megadva, aztán, majd meglátjuk, hogy ez az együttműködés mennyire tud megerősödni, ha ez lap már stabil anyagi alapokra kerül, és Kazi bácsi is hajlandó lesz inkognitóját feladni.
Jó volt látni, hogy ilyen sokan kimentek október 23-án a tüntetésre, jóval többen voltak, mint március 15-én. Számháborúba nem bocsátkoznék, de 50-60 ezren biztosan lehettek.
Volt a közismert dal, amit mindenki meghallgatott és megnézett, mindenkinek az agyában pörgött a refrén. Nem a művészet csimborasszója, de kétségkívül kifejezi a csoportosulás mondanivalóját. Ezzel kapcsolatban elhangzott a Mandineren egy válasz, aminek a bornírtsága és cinikussága engem eléggé zavart. A nagy társadalmi változások kigondolói (például Kossuth, Széchenyi, Deák, de akár Rousseau vagy Montesquieu) túlnyomó többségében a kandalló melegénél vetették papírra elveiket, és azon gondolkodtak, hogy vajon milyen bort kortyolgassanak este. Nyilván voltak lengyel hajógyári munkások is, de ez kevésbé jellemző. Az értelmiségnek, van egy olyan feladata, hogy népmozgalmak élére kell állnia, ’56 októberében is egyetemisták kezdtek el tüntetni. Arról meg nem venni tudomást, hogy a piacképes tudással rendelkezők lábbal szavaznak, és lelépnek ebből az országból, pörköltszaft ide vagy oda, igen szerény meglátásom szerint égbekiáltó korlátoltságra vall.
Aztán jön Kumin Ferenc írása, aki nagyjából maga sem tudja, hogy mit akar, de leginkább arra céloz, hogy jó kommunikációs érzékkel megáldott újgazdagok hóbortja ez az egész mozgalom. Persze van olyan is, aki ezt komolyabban elemzi. Nekem csak egy egyszerű benyomásra futja: szerintem a mérsékelt jobboldali értelmiség hangadói arisztokratikus megvetéssel viseltetnek minden ilyen kezdeményezés iránt. Az ideák toposzai az elefántcsont-toronyban nyilván sokkal izgalmasabbak.
Természetesen megvannak a Millának is a maga hibái, de ennyi embert rég szólítottak már meg, ami annak fényében lényeges, hogy az LMP kezd elhalni, a bizonytalanok aránya pedig 55% körül van. Persze lehetnek valakinek ellenérzései, szóvá teheti, hogy egyelőre kevés a cselekedet és sok a beszéd, naponta van kisebb–nagyobb tüntetés, de a kezdeményezés akkor is bíztató. Amíg ezt kulturált formában teszi, nem is gond, a szervezett Facebook trollkodás már annál inkább.
Ami elsikkad, hogy a Milla lényege épp a sokszínűségében rejlik. Megjelent egy szakszervezeti, egy esélyegyenlőségi, egy kulturális és egy szabadságjogi vonal, amelyek követelései viszonylag nehezen rendezhetőek egységes programmá. Azonban nem is cél az, hogy egy felülről irányított, végtelenül központosított pártgépezetet uraljanak, amire talán ismerhetünk ma példát. Úgy gondolom, hogy itt alakulhat ki az a nemzeti minimum, amiért talán 1989-ben Orbán is harcolt volna Demszkyék mellett. Most nem a kötelezően kifüggesztendő pártmanifesztumra gondolok, és nem is az alkotmány asztalára, illetve más giccsre, ami lejáratta a nemzet fogalmát. Itt olyan alapértékekre tessék gondolni, mint a valós pluralizmusra épülő demokrácia, a közigazgatás normális működése, a sajtószabadság, a művészeti szabadság, a közélet feletti civil kontroll, a minőségi közszolgáltatások iránti igény, a kiszámítható, befektetőbarát gazdasági kormányzás, amely nem zárja ki a legelesettebbek segítését. Ezek korlátozottságának, illetve hiányának következményei mostanság válnak kézzel foghatóvá, az elvont elmélkedések köréből most kerülnek a jelen rideg valóságába.
Ugyanis egyre több embernek lesz elege a kirekesztő, aki nem velünk az ellenünk van politikából. Egyre több embert fog zavarni az egészpályás letámadás, ami nem tűr ellentmondást vagy különvéleményt. Mind többen és többen vetik föl, hogy a megszerzett hatalommal kezdeni is kellene valamit, nem állandóan a kommunistákra mutogatni és fröcsögni. Sokak jönnek rá, hogy a király meztelen, és Szíjjártó lózungjai mögött nincs tartalom, mivel itt csak a kommunikáció a lényeges. Eladni bármit bármi áron, mindezt úgy, hogy a tévedhetetlenség látszatát fenntartsák. Napról napra mondják ki tömegek a nem tetszik a rendszer mellett, hogy miért nem tetszik, és hogy mit szeretnének.
Nyilván a Millát még áthatja az amatőrség bája, de amint ez letisztul, és valami egységes gondolat fogalmazódik meg, előfordulhat, hogy végre nem azon kell töprengenünk, hogy a darabokra hulló MSZP vagy a Jobbik adja föl az utolsó kenetet ennek az országnak…
Éves mérleg
A napokban volt egy éve, hogy a podo-pro.hu „felszállt”.
302 cikk jelent meg ez idő alatt.
27566 a látogatások száma, és a 17411 látogató átlagosan 3:52 percet töltött a cikkek olvasásával.
77 országban olvasták a lapot. Legyünk őszinték – a többség csak belepillantott, de azok, akik nem csak egyszer tévedtek az oldalainkra, azok is 51 országból valók.
24298 belépés volt Magyarországról, 1054 Izraelből, 300 Romániából, 227 Németországból, 219 az Egyesült Királyságból, 204 az USA-ból, 140 Svédországból, 132 Szlovákiából, 119 Ausztriából, 80 Olaszországból, Franciaországból 76, de a visszatérő olvasók közt az európai országokon kívül olyanok is vannak, mint Kina, Törökország és Egyiptom. Ahhoz képest, hogy olyan egzotikus nyelven írok, mint a magyar, nem rossz szórás. Itt kell megjegyeztem, hogy a helymeghatározás nélküli olvasók belépése 70 -ha paranoiás lennék, akkor ezeket a titkosszolgálatoknak tudnám be…:)
Az olvasói hűség ügyében még bőven van mit tenni – csupán 36%-a az olvasóknak tért vissza, miután egyszer belépett.
A legtöbben a hírlevél alapján jutnak az oldalra, kivételt képezett a Banksy-ről írt cikk, ami egészen elképesztő karriert futott be. A legtöbb, rendszeres olvasó az építészfórumról és a facebookon keresztül érkezik, de egyre több blog, amely bizonyos témákkal hasonlóságot mutat, megjelenik, mint forgalmi forrás.
A jövőben ki kell szélesíteni a szakirányú együttműködést. Meggyőződésem ugyanis, hogy az információözönből az emberek egyre tudatosabban választanak érdeklődési körüknek megfelelő forrásokat. Amint valaki beteszi a podo-pro linkjét a számítógépe könyvjelző eszköztárba, az azt jelenti, hogy rendszeresen visszatérő olvasó.
A legnépszerűbb cikk a Banksy, de a legnagyobb érdeklődést a sorozatok keltették: elsősorban Az én váram – sorozat, a Judapest-sorozat, és mostanában az Ön(fenntartó)kormányzat-sorozat. Úgy gondolom, hogy ezekben fedezték fel az olvasók azt a szerkesztői törekvést, hogy szeretnék a téma-felvetésen túl, a problémák megoldása felé terelni a szót.
Sajnos, a hozzászólások száma nagyon kevés (154), vagyis a diskurzusban való részvétel még nagyon gyenge. Igaz, minél kevésbé szakmai egy cikk, annál inkább „megmozgatja” az olvasót, de ez nem elég – minden téma közérdekű, tehát mindenki beleszólhat abba, amit olvas. Sőt, nagyon fontos lenne, hogy az olyan nehéz témák, mint az önkormányzati rendszer reformja minél több embert késztessen megnyilvánulásra.
A lap célja ugyanis nem az, hogy majd mi megmondjuk a tutit! Igaz, hogy olyan témákhoz szólunk hozzá, amelyekben az éppen aktuális híren túli összefüggéseket kereshetjük, vagy olyan nemzetközi példát tárhatunk a magyarul olvasók elé, amiből tanulhatunk – de még a leghatározottabban kinyilvánított szakmai véleményünket sem tartjuk az egyedül üdvözítőnek – bárki leírhat jobbat.
Nem titok, hogy ez a lap üzleti vállalkozás – nem támogatja semmilyen állami adomány. Igaz, a lapalapításkor tudomásul vettük, hogy meg kell fizetni a „befektetési időszak” árát. Ezért az irói gárda még sokkal szűkebb, mint ahogy azt szeretnénk, de ameddig nem tudunk honoráriumot fizetni, addig csak olyan „vendégeink” lehetnek, akik cikkeiket fizettség nélkül ajánlják fel a lapnak. Létalapunk az olvasottság, ezért igyekszünk olyan cikkeket megjelentetni, amelyek „időtállóak” – évek múlva is érdemes lesz elolvasni őket, akárhogy alakulnak a dolgok Magyarországon. Ugyanakkor nem titkoljuk, hogy olyan „elbizakodott” tervünk van, hogy a magazin cikkei, és az a diskurzus, ami ennek következtében kialakul, befolyásolja a történéseket – jobb irányba tereli a környezethez, a kultúrához és a közösséghez való viszonyt Magyarországon, esetleg azt a demokrácia-deficitet is csökkenti, ami ma egyre súlyosabb károkat okoz. Ehhez összefogás kell, minél szélesebb társadalmi összefogás, amelynek a podo-pro.hu része kíván lenni.
Ezen felül, természetesen, fenn kell tartanunk a lapot, ami a befektetési időszak után csak a hirdetésekből képzelhető el. Jelenleg csak az automatikus google-hirdetések vannak a lapon, de a jövőben, fokozatosan megjelennek a magazin témáihoz illeszkedő egyéb hirdetések.
Népszavazás a hajléktalanokról
Új rend Józsefvárosban
Kerületi képviselők által kezdeményezett népszavazás, pontosabban az utcai plakátok egy része szerint rendszavazás lesz a hétvégén a Nyolcban. Az elmúlt húsz év első kérdéssora arra kíváncsi, hogy a lakosok hatályban tartanák-e az elhíresült kuka-rendeletet (mely szerint szabálysértésnek minősül kukázás), támogatják-e, hogy a kerület újabb rendeletet alkosson az életvitelszerű közterületen tartózkodás tiltásáról, valamint felhatalmazzák-e a polgármestert, hogy a főpolgármesterrel tárgyalásokat kezdeményezzen Budapest hajléktalanokat ellátó intézményrendszerének átalakításáról, a kerület tehermentesítéséről.
A jogász végzettségű Kocsis Máté fideszes polgármester (aki nem mellékesen a Parlament honvédelmi és rendészeti bizottságának vezetője) a három igen mellett kampányol, a szocialisták a szavazástól való távolmaradásra buzdítanak, szerintük a probléma valós, de a kérdések rosszak, az LMP pedig a „nem” válaszokat támogatja.
Nem új a polgármester rend iránti vágya, előterjesztőként már a tavalyi kuka-rendelet indoklásában arról írt, hogy szerinte a kukázással a polgárok magán és levéltitokhoz köthető jogai is sérülhetnek. A rendeletet rengeteg kritika érte, többek között nyáron az országgyűlési jogok biztosa is alkotmányellenesnek tartotta, és igazából nem is alkalmazták, az érvelés szerint a lakosság döntésére várnak, hogy mit is tegyenek. Az önkormányzat azért készül, több helyen megjelent, hogy a többségi „igen” válaszok felhatalmazásával akcióba lépnek, ehhez a közrendvédelmi intézményt is átszervezték, egy régi motoros helyi expolitikus vezetésével.
Az életvitelszerű tartózkodás tiltása sem újkeletű, fővárosi szinten is szabályozták, és az országgyűlés is tárgyal a témában előterjesztést, melynek egyik szerzője szintén Kocsis Máté. Legkevésbé problémásnak a harmadik kérdés tűnhet, ott viszont tulajdonképpen értelmetlen a felhatalmazás, ilyen „megerősítésre” a tárgyalásokhoz semmi szükség.
Két lakossági fórumot is tartottak a kampány részeként, melyeken a polgármester rendszeresen „bevándorló hajléktalanokról”, „utcai devianciáról” beszélt, miközben sajnos az ellátás alapvető rendszeréről nem volt ismerete. Az általa ajánlott megoldás igen egyszerű: ellehetetleníteni és a kerületből kinyomni a fedél nélkül élőket, mert a józsefvárosiak miattuk nem tudják használni a közterületeiket. A szocialisták álláspontja az volt, hogy az egész ellátást újra kell gondolni, ennek részeként a helyi terhelést is csökkenteni kell, amire a polgármesteri válasz mindig leszögezte, hogy ő a kerületi vezetője, nem akar és tud várni arra, hogy országos szinten történjen bármi is. A kerületi kimutatása szerint alig 40 „saját hajléktalanjuk” van, róluk gondoskodni kívánnak a továbbiakban is, az ellehetetlenítés csak a bevándorlókra vonatkozik.
Nem bonyolult a recept, csupán egy hosszú évekig nyomasztó helyzetből fakadó indulatot kell felkorbácsolni, a megoldási javaslatnál vigyázni, hogy véletlenül se rendszerszerű és bonyolult legyen, hanem gyorsan megléphető, kis területen ideig-óráig eredményeket mutató, majd gyorsan belekezdeni a megvalósításba. A mást gondolókat vegytiszta önérdekérvényesítőnek kell beállítani, magunkat meg a békesség és jólét felkent védőjének. Szlogenként mehet – ahogy megy is – a „Nyócker vagy Józsefváros”, hiszen az „és” fel sem merülhet.
Az önkormányzati lap is helyet ad a kampánynak, legfrissebb számában több oldalon foglalkozik a kérdéssel, nem egy helyen hangulatkeltően. Ilyen például egy, a – valószínűleg a kerületi rendelőben dolgozó – pszichiáter írása, melyben már az ellátó szervezetek szociális munkások is „gyakran kioktató hangnemet megütve kétségbe vonják az orvosi kompetenciát, miközben a beteg szempontjából releváns információkat nem osztanak meg a gondozó orvosaival”. Ezen finomítva a következő mondat a szolgáltatók többségének jó együttműködéséről szól.
Az ebben a néhány mondatban tapasztalható ellentmondás végighúzódik az egész kampányon, ahol javarészt valós problémákra (utcai élet, a kerületi kis részén sok ellátó koncentrálása, nagy forgalmú intézmények, stb.) azonnali, gyors és gondolkodást sem igénylő válaszokat kínálnak. Ahogy Kocsis mondja: a szociális megközelítés mellett helye van a rendészetinek is. Amit meg elhallgat, hogy csak az utóbbit erőlteti, némiképp elfelejtve, hogy azok is emberek, akikről szó van. A kerületi kommunikáció arra épül fel, hogy a húsz éves problémára van egy kézenfekvő megoldás, hogy az ellátók a hajléktalanokból élnek, ezért hoztak ide ennyi ingyenélőt, hogy a kerületi ingatlanfejlesztéseit blokkolják az idegen szegények. Közben meg úgy tűnik, az utóbbi hónapokban hagyták még inkább legatyásodni a környéket, elkészült közvécé van zárva, pedig nagy szükség lenne rá, szombat estére tele vannak a kukák, mert hétvégén nem ürítik, és nincs elegendő.
A népszavazást követően a kerületi vezetés szándéka szerint megmutatja, milyen is rend, és ebben – ahogy más emberek elüldözésében – is a lakók tevőleges közreműködését kérik. Szeptember elején tették közzé Civilváros című koncepciójukat, melyben az olvasható, hogy tömegesen irányították a kerületbe a menekülteket és a hajléktalanokat. A tervezet – nevét meghazudtolva – egy olyan városrendészeti elképzelés, mely a helyi civil szereplőket elsősorban arra a feladatra használja, amit az önkormányzati rendészet eddig nem tudott elvégezni. Az anyag civil önszerveződést és alpolgármesteri posztot is ígér, persze csak azok játszanak, akiket a kerületi önkormányzat józsefvárosi civilnek tart. Utóbbiak lehetnek magánszemélyek és szervezetek is.
Valószínűleg nem lesznek köztük fedél nélküliek, abban is csupán bízni lehet, hogy a feléjük irányuló felelősséghárítás nem okoz semmilyen komolyabb atrocitást.
Ön(fenntartó)kormányzat_15
Vígságok
Egy településen, éppen úgy, mint egy család vagy egy ország életében, vannak kötelezően megoldandó problémák, szükségletek, amelyekről minden körülmények között gondoskodni kell. Kenyeret nem lehet pótolni cirkusszal. Nagyon jó cirkusszal sem.
Másfelöl persze, a kultúra életünk része kell legyen ahhoz, hogy embernek és ne igavonó baromnak érezzük magunkat.
A kultúra pénzbe kerül, és abban a koncepcióban, amelyben a bevételek és kiadások egyensúlyban vannak, meg kell találni a forrást a kultúrális és sport-kiadásokra.
Nem úgy, hogy állambácsi (az adófizetők zsebéből) fizeti a cehhet, vagy még nagyobb kört leírva, az EU-ból reméljük a pénzt. Tudomásul kell vennünk, hogy nincs „idegen forrás”, minden, amit elköltünk, az a mi zsebünből kerül ki, és jobb, ha világosan látjuk a pénz útját, mintsem azzal ámítsuk magunkat, hogy semmi közünk hozzá, miből támogatjuk a kultúrát.
Most is példával kezdem, hogy a leülepedett világképet, amely a kultúra finanszírozásával kapcsolatban a magyar fejekben van, kissé összezavarjam. Még véletlenül sem gondolok arra, hogy például, a Káli medencei alaphelyzetben, a kultúrát úgy kell kipipálni, hogy a településeken élő hírességek, zenészek, színészek, képzőművészek ingyen ajánlják fel szolgálataikat a lakosság szórakoztatására. Az alkotó ember, a művész jogait messzemenően tiszteletben tartva lehet csak olyan rendszert kialakítani, ami hosszú távon működőképes.
A Becálel (képző-, és iparművészeti) Akadémiát 1906-ban Borisz Sác alapította Jeruzsálemben. Állami támogatást nem várhatott (Oszmán Birodalom), és növendékei többsége is nincstelen jemeni zsidó volt. Ideológiai alapon pedig sokáig nem lehet egy iskolát fenntartani. Éppen ezért az iskolát iparművészeti műhely egészítette ki, és az onnan kikerülő tárgyakat bizony eladták, hogy fedezzék az iskola kiadásait. Az eladás érdekében Sác kiállításokat szervezett, üzletet nyitott Jaffón. Viszont éppen azzal, hogy az akadémiát egy kézműves műhely egészítette ki, egy csomó embernek munkát is tudott adni. Később, 1954-ben Ruth Dayan (Mose Dayan felesége) a bevándorló, keleti zsidók kézműves hagyományait ötvözte egy magyar zsidó divattervező nő rendkívüli képességeivel, amikor létrehozta a Maskit márkát. Olyan, eredeti, divatos termékeket alkottak, hogy ma már múzeumi tárgyként tartják számon a sivatagi köpenyt, amely a maga korában sem volt olcsó darab.
Vagyis az, hogy valaki művészettel foglalkozik, nem jelenti azt, hogy egy kis egészséges üzleti szellemmel kiegészülve, ne tudná megteremteni az anyagi függetlenségét, amely persze, sok esetben az alkotói függetlenséghez is nélkülözhetetlen. Budapesten is volt erre már példa, amikor egyébként elismert képzőművészek romkocsmákat rendeztek be, hogy megélhetésükről gondoskodjanak, és ez semmit nem von le képességeikből, sem pedig abból az alkotásból, ami íly módon készült.
Magyarul – egyáltalán nem biztos, hogy állami köldökzsinór nélkül kevésbé jó művészetet kapnánk, tehát a kulturális élet szereplői is át kell értékeljék a lehetséges forrásokat, amelyekhez hozzájuthatnak. Az éppen aktuális hatalom által finnanszírozni kívánt gigantikus projektek helyett a „kultúra-fogyasztásnak” olyan formái célszerűek, amely közelebbről érintik meg a célközönséget. Ehhez pedig az kell, hogy a kisebb közösségek szintjén dőljön el, hogy mire adható közösségi támogatás, és mire nem. Vagyis, a kultúrális és sportkiadások egy részét az önkormányzati szinten képződő forrásokból, közvetlenül érdemes finanszírozni.
A PODO-rendszer erre tartja fenn az ingatlanbérletekből származó jövedelmek adóját. Mindkét eleme fontos ahhoz, hogy ne csak egy elvileg szedhető adó legyen, hanem megszüntesse a mai fekete-piaci rendszert: az egyik az adó alacsony mértéke (10%), a másik az, hogy helyben szedik és helyben költik el. Kisebb közösségen belül az ilyen jövedelmet eltagadni kevésbé „sikkes”, különösen akkor, ha mindenki tudja, hogy minek a fedezetét jelenti a bevétel.
Minden kulturális projekt esetében az egyéni aktivitást kell támogassa a közösség, vagyis ahhoz, hogy egy projekt, egy intézmény az önkormányzati keretből támogatást kapjon, már le kell tudni tennie valamit az asztalra. Erre kitűnő példa a Spinoza Ház, amely réges-régen megérdemelte volna, hogy az önkormányzat elismerje a városért és a kultúráért végzett, sokéves munkát azzal, hogy minimális, de rendszeres támogatásban részesíti azt, ami jó, amire igény is van, és az életben maradásához csak minimális közösségi befektetés kellene.
Ön(fenntartó)kormányzat_14
Fejlesztések forrása
Míg a bázisadó a település folyamatos fenntartásának forrása, a fejlesztéseké a srófadó.
A srófadó a beruházásokat adóztatja, mégpedig az adott terület értékének növekedéséből származó ingatlantulajdonosi gazdagodást.
Az nyilvánvaló, hogy Budapest belvárosában egy alacsony beépítésű telken megépíteni egy jóval intenzívebb beépítésű projektet extraprofittal jár, és ennek megadóztatása jogos, de milyen srófadót vethet ki, hogy a példánknál maradjunk, a Káli medencei önkormányzat ? Ha pedig nincs srófadó-bevétele, akkor miből fejleszt?
A srófadó településfejlesztés-szabályozó volta abból fakad, hogy az egész országban bevezetésre kerül, így a telekárak különbözőségén túli ösztönző-visszafogó szerepet játszik. A már most is zsúfolt városi területeken visszafogó szerepe van, míg a beruházásokra éhes vidékeken, alacsony mértéke ösztönzően hat. Ugyanakkor, a terület besorolásának megváltozásából (mezőgazdasági területet ipari övezetté, lakóterületté, stb.) származó többletérték nyilvánvalóvá tétele az önkormányzatot a mostaninál jobb alku-pozícióba helyezi.
Példánknál maradva, addig a küszöbértékig, amíg az önkormányzat beruházásokat akar vonzani a területére, üzleti tervében feltüntetheti, hogy az első jelentős beruházás (a magas szinvonalú idősek otthona, a hozzá tartozó egészségügyi központtal) srófadómentes és az önkormányzati területért hosszútávú szolgáltatási szerződést köthet a beruházó, ami előnyös mindkét félnek, hiszen a beruházás összegét csökkenti, ugyanakkor a településen élő idősek szociális ellátása egy korábban elképzelhetetlenül magas szinten oldódik meg, mondjuk 30 évre.
Ugyanakkor, a településcsoport lakosságszámához, meglévő vállalkozásaihoz viszonyítottan hirtelen egy olyan társaság csatlakozik, amely könnyebbé tesz bizonyos infrastrukturális beruházásokat, és ezzel elindít egy pozitiv spirál-folyamatot. Az elsőséget ily módon „jutalmazza” a rendszer, hiszen az élet követelményeihez alkalmazkodóan dinamikus. Viszont, a srófadó léte előrevetíti azt a helyzetet is, amikor a beruházások már nagyon is szeretnének ide jönni, de ezért a lehetőségért már egyre nagyobb összegű adót kell fizetniük, vagyis a tőkét arra inspirálja, hogy ragadja meg az elsőség lehetőségét.
A srófadó nem csodaszer. Még Budapest belvárosában sem. A budapesti politikusokból való kiábrándultságom akkor érte el a csúcsát, amikor nekik megcsillant a szemük az új adófajta lehetőségétől. A srófadó ugyanis együtt hat azzal a településfejlesztési koncepcióval, ami meghatározza a fejlesztés közmegegyezéses irányát. Tehát arról nincs értelme álmodni, hogy majd jönnek a pénzes befektetők, és attól minden jobb lesz egycsapásra! A sikerért meg kell dolgozni ebben az esetben is, tehát azt az előkészítő munkát, amely egy-egy új önkormányzat területén lévő adottságokat felméri, konkrét üzleti tervvel keres megfelelő befektetőt és hosszútávú stabilitást jelentő szabályozókkal kínál kölcsönösen előnyös lehetőségeket – nem lehet megspórolni.
Miközben ezen a sorozaton dolgoztam, lezajlott az éves főépítészi konferencia, egy kivételesen sikeres balatonparti városban: Balatonfüreden. Az esemény kapcsán Marthi Zsuzsa vezető településtervező írta le gondolatait a Balaton környékének fejlesztésével kapcsolatban. Nem beszéltünk össze, de mondandónk összecseng.
Előző rész: 13
Következő rész: 15 Vígságok
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_13
Közbiztonság
Ahogy a bogotai példából kitűnt, a közterület minősége nem csak a lakosság komfortérzetére van jótékony hatással, hanem a közbiztonságra is.
Az elmúlt évtized magyarországi bűnözésének 70-80%-a a vagyon elleni bűncselekmény. Kriminalisztikatörténeti tény, hogy Magyarországon az európai környezethez képest mindig is magas volt az emberölések (és az öngyilkosságok) száma. Az elmúlt tíz évben azonban e magas érték is megkétszereződött. A társadalmat súlyos és igen szerteágazó korrupció terheli, de ezek jelentős része feltáratlan marad. A szervezett bűnözés az 1970-es évek végén, a 80-as évek elején jelent meg. A századvég bűnözésének új vonása a számítógépes csalások.
A bűncselekmények döntő többségét férfiak követik el, aránytalanul felülreprezentált a 15-25 éves korosztály. Nagy számban találhatók egyedülállók, nagyvárosban élő személyek, akikre jellemző a gyakori lakóhely-változtatás. A fiatalok lemorzsolódnak az iskolarendszerből, családi kapcsolataik szétesettek, és általában a társadalmi struktúra alsó rétegeihez tartoznak. Hazai sajátosság, hogy a kiskorúak lélekszámának csökkenése ellenére a fiatalkorú bűnelkövetők aránya nő.
A bűnözés magyar sajátosságai alapján az okokat a rendőrség a következőkben látja: a második világháború után lezajlott mobilitás, migráció, életformaváltás következtében kialakult és tömegessé vált az „elgyökértelenedés”, a városba áramlás, az emberi lakóhelynek alkalmatlan munkásszállók, a lakótelepi elidegenedés, a falvak megtartó erejének elvesztése, a helyi közösségek kiüresedése, szocializációs szerepük elvesztése. Az erkölcs- és normanélküliség légkörében eltúlzott szerepet kapott a jogi szabályozás és a jogsértések szankcionálása, ami fokozta az állam amúgy is túlburjánzott bürokratizmusát, gyengítette a jogkövető magatartást, viszont általánossá tette az állampolgár kiszolgáltatottságának érzését. Megnőtt az anyagi és létbizonytalanság, óriási méreteket öltött a munkanélküliség, növekedni kezdett a hajléktalanok száma.
Hozzá kell tenni, hogy az elidegenedés nem csak a lakosság körében problematikus, hanem a rendőrség és a helyi lakosság kapcsolatában is. Az utcai, gyalogos rendőr (nem párban), aki minden követ és minden helybélit ismer, akinek a „rendellenességek” azonnal feltűnnek, aki jelenléte elrettentő szereppel bír bizonyos bűnesetek megelőzésében – nem létezik. Az uborkalopásos, magyar-gárdás valóságban a szociális viszonyok javítása mellett a helyi rendfenntartók szerepének megerősítése alapvető követelmény.
Magyarországon, a helyi rendfenntartó erőnek hagyománya van, valójában az országos rendőrség a különböző városi rendőrparancsnokságok „államosításával” alakult meg, 1920-ig, és akkor a csendőrségről még nem is szóltunk. Nem is fogunk, mert nem a múlt kétes dicsőségében keressük a megoldást a mai problémákra.
Ma is létező önkormányzati rendfenntartó szervezet a közterület-felügyelet, amelynek gyengék a jogosítványai arra, hogy hatékonyan ellássa azt a feladatot, amely szükséges lenne a közbiztonság elfogadható szintjéhez. Budapestre vonatkozóan már 2005-től volt néhány javaslatom, amelyeket tavaly az aluljárókkal kapcsolatban konkretizáltam. Ebben két lényeges elem jelent meg, ami az önkormányzati rendszer reformja szempontjából általánosan is használható:
1. a városi (önkormányzati) rendőrség folyamatos utcai jelenlétével informativ szerepet éppen úgy ellát, mint rendre való felügyeletet,
2. az önkormányzati rendőrség szociális ellátó része, amely azokat az embereket igyekszik kivonni a bűnözés köréből, akik szociális helyzetük okán sodródnak arra, de megfelelő, személyre szóló problémamegoldással normativ polgárai lehetnek a társadalomnak.
Az önkormányzati rendőrség területileg meglehetősen tagolt, éppen azért, hogy például egy éjszakai, pesti randalírozás, vagy egy falusi terménylopás esetén is nagy valószínűséggel tudjon intézkedni. A helyi rendőrnek a brit bobby jómodora, az amerikai serif keménysége és helyismerete, az izraeli kommandós reakció-gyorsasága szükséges. Mindezek megtanulhatóak, egy ilyen hálózat kialakítása szándék kérdése. Hatékony rendszert csak úgy lehet létrehozni, ha a jelenlegi rendőrségi image-tól merőben különbözőt, elit-alakulatot hozunk létre. A helyi rendőrség tagjai ugyanis mind önállóan, mint csoportban jól kell tudjanak dolgozni.
Az eddig említett hálózatok – koma, településgazdász – önállóak a maguk területén, de rendszeres kapcsolatban vannak a helyi rendőrséggel, és az azzal szorosan együttműködő szociális hálózattal. Kétségtelen, éppen úgy, mint a koma-hálózat, a helyi rendőrség is „helyhez kötött”, de éppen a hálózati felépítés miatt hatékonyabb a problémamegoldás.
A helyi rendőrség bázisai minden településen feltűnően központi helyen kellenek legyenek. Ahogy Budapesten az aluljárók rendszere, amely közlekedési indoka ésszerűtlen a XXI. századi viszonyaink között, de csomóponti jellege éppen, hogy alkalmassá teszi őket arra, hogy ezentúl a közrend központi bázisai legyenek, úgy a kisebb településeken is ezek kell legyenek a „világítótornyok”.
A jelenlegi, anarchikus viszonyokat határozott lépésekkel lehet csak felszámolni. Nem elegendő az elzárás, a szigorú büntetés, sőt, sok esetben a helyzetet csak súlyosbítja a börtön. Ezért fontos a jelenségeket komplexitásukban vizsgálni, és életszerű megoldásokat találni. Mondjuk egy koldust, vagy hajléktalant 50 ezer forintra büntetni nem életszerű.
Köztereken, parkokban, erdőben lakni akkor sem lehet, ha szuperhumánusak vagyunk, de ezekben az esetekben mindenekelőtt segítséget kell nyújtani, hogy a lejtőre került ember vissza tudja szerezni a normális élethez szükséges minimális feltételeket. A köztisztasági munka lehet az első lépcső, lepukkant, önkormányzati-állami tulajdonú épületek sajáterős rekonstrukciójával teremtett minimális lakhatás a másik. Mint ahogy minden másban is, ez az önkormányzati rendszer reformja a közrend helyreállítása során is az aktivitást igyekszik mozgósítani az érdekelteknél.
A közterületek rendje ellen egyébként nem csak a hajléktalanok vétenek, hanem a következmény-nélküliség okán „szabad” az utcán vizelni, éjszaka randalírozni, mások arcába fújni a cigarettafüstöt, eldobni a csikket, stb. Ezt, éppen úgy, mint a közlekedési szabálysértéseket, szigorú pénzbírsággal, vagy annak megváltásaként köztisztasági munkával kellene büntetni.
Mivel a bűnelkövetők egyre nagyobb aránya fiatal ember, a tendencia megfékezésére a szociális-hálózat és a koma-hálózat közvetlen, személyekre pontos információján kívül, a legtöbbet az alapjaiban megreformált oktatási rendszer tehet.
Ez nem lehet önkormányzati program, ez a központi kormányzat feladata, éppen úgy, mint az egészségügyi rendszer reformja.
Ha versenyképes ismereteket akarunk adni a legeldugodtabb tanyán élő család gyerekeinek is – az ingyenes mobil-interneten keresztül kell eljuttatnunk a tudást mindenkinek.
A korszerű közoktatás azonban szétválik – a tudás legmagasabb szinten való átvitelére és a készségfejlesztésre, a hétköznapi kultúra megismerésére, a nevelésre.
Utóbbiakat, a helyi nevelési központokban dolgozó tanerő végzi. El kell veszítse jelentőségét a bölcsödékre, óvodákra, és az iskolákra való szigorú tagoltság – minél gyengébb szocioökonómiai helyzetű egy település, annál korábban szükség van arra, hogy a gyerekek ezekbe a nevelési központokba járjanak. Ugyanakkor ezek a központok a felnőttképzést is fel kell vállalják, íly módon lesznek az élethossziglan való tanulás csomópontjai.
Előző rész: 12
Következő rész: 14 Fejlesztések forrása
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_12
Közterületek rendje
Amíg élek, a petúniáról illatos, falusi esték jutnak eszembe, nyár közepén, amikor dédike kiült a kiskapu előtti padra, és az arra járók tisztelettel szólították meg – ” Szép jó estét Kiss néni!”
A járda, a házak tövében húzódott, azon túl a petúniák, fasor és fű, ami kibélelte a vizesárkot is egészen a „kövesútig”. A házunk előtti közterületet a nagyanyám gondozta, mint ahogy a többi szomszéd is tette, annak idején. A ház utcai ablakaiból ezt lehetett látni.
A közterület állapota nem csak az önkormányzat gondosságáról árulkodik, hanem arról is, hogy milyen viszonyban van a helyi lakossággal.
Miután a bázisadó pénzéből a takarékosan működtetett önkormányzat nem sokat költ, az infrastruktúra-fejlesztés sem végeláthatatlan beruházásokat jelent, a mainál lényegesen több fordítható a közterületek fenntartására, szükség esetén fejlesztésére és „önfenntarthatóvá” tételére.
Nem biztos, hogy vissza kell térni arra a gyakorlatra, amit a nagymamám idejében folytattak – a hely adottságainak megfelelően, a leghatékonyabb megoldásokat kell választani. Ami működhet egy családiházas övezetben, az egyáltalán nem biztos, hogy jó társasházas környéken. Mivel az utóbbinál a laksűrűség jóval magasabb, a mindenki sepregesse a ház előtti járdát módszer a Budapesten jól ismert eredménnyel jár. Viszont, ha a közterületfenntartás forrása a bázisadó, ami, mint tudjuk, szolgáltatásalapú, és dinamikusan változik, magától értetődő, hogy a szélesebb körű szolgáltatás nagyobb költséggel jár, vagyis, ahol az önkormányzat takarítja a járdát, ott magasabb a bárisadó, mint ott, ahol mindenki maga csinálja.
A mai rendszerben az önkormányzatok réme a közpark, mert nem elég egyszer ünnepélyes fotózkodás közepette elvágni a megnyitó szallagot, hanem gondoskodni kell az állandó rendbentartásáról. Bárdóczi Sándornak van egy kitűnő előadása ebben a témában – Kié itt a tér? címmel. Önmagáért beszél, de kiemelnék három fontos momentumot:
_ a gazdasági szemléletet, amelyben a köztérhasználat a közösségi és az egyéni érdek egyensúlyán alapszik, vagyis, az a sörsátor, amely a Margitszigeten remek jövedelmet ad az árusnak, mégpedig a hely okán, fizessen ennek arányában területfoglalási díjat, amit kizárólag a közpark fenntartására, karbantartására fordíthat az önkormányzat.
_ a komplex parkmenedzsment, amely egy-egy nagyobb parkot, nagyrészt önnfenntartóvá tehet, miközben éppen azon munkálkodik, hogy a köz érdekében egyre jobb szolgáltatásokat nyújtson,
_ és az a tudati átalakulás, amely persze folyamatos munka, amiben a környezetünk iránti igényesség és a településhez kapcsolódó identitásunk egymást erősítve növekszik.
Azok a települések, amelyekben a helyi vezetők felismerték a köztér rendkívüli fontosságát, mint Gyulán például, és nem „kihasználatlan, drága ingatlannak” nézik, mint Budapesten, ott más tekintetben is javult a közállapot.
Előző rész: 11
Következő rész: 13 Közbiztonság
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_11
Infrastruktúra, kicsit másképp…
A mezőgazdasági települések leszakadása a vezetékes infrastruktúra kiépülésével vált egyre drasztikusabbá.
Az infrastruktúra olyan gazdasági feltétek gyűjtőneve, amelyek nem vesznek részt közvetlenül a termelési folyamatokban, de közvetve befolyásolják a termelés fejleszthetőségét.
A településekkel kapcsolatban többnyire a vezetékes ivóvizet, a szennyvízcsatorna-hálózatot, villanyt, gázt, telefont, információs kábelrendszert, utat, járdát értenek alatta, bár, ha jól meggondoljuk, egy település infrastrukturális ellátottsága, valójában, sokkal összetettebb dolog.
Mégis, azért maradjunk a szokásos, alapfogalmaknál, mert az elmúlt évszázadban ezek hiánya döntően befolyásolta a kis települések perspektíváját, ám ez a helyzet a XXI. század elején alapvetően megváltozhat.
Történt ugyanis, hogy miközben utakkal, vezetékekkel, csatornákkal hálóztuk be, amit csak lehetett, és jutott rá pénz, kiderült, hogy ez nem is nagyon jó ötlet… nem részletezem a klimaváltozás nyomán fellépő környezettudatos mozgalmakat, csupán arra szeretném felhívni az olvasók figyelmét, hogy századunkban már nem kell minden hálózatra rákapcsolódni ahhoz, hogy az elvárható komfortosság érzését kapjuk, ez pedig döntően megváltoztathatja a „világvégi” kistelepülések lehetőségeit a jövőben.
Míg a vezetékes rendszerek gazdaságos telepítése az emberi települések sűrítését szorgalmazták – beépítési tervek, amelyeket a közműhosszak befolyásoltak -, addig a környezettudatos településtervezés, a ma elérhető, és a jövőben, feltehetően javuló műszaki megoldásokkal lehetővé teszi a szétszórtság luxusát.
Nem kell felszámolni a tanyákat, az aprófalvakat, mert a zsúfoltsággal szemben ez olyan életminőséget adhat, amit a XX. században el sem tudtunk képzelni.
Nagymamám arra vágyott, hogy a szép nagy, falusi házukban egyszer csapból folyjon a víz. Az állatok az udvaron lévő ásott kútból ittak, mi meg esténként kétszer-háromszor fordultunk, kantákkal hoztuk a vizet az ártézi kútról, főzéshez, fürdéshez. Mosáshoz esővizet gyűjtött nagy hordókban – az ereszcsatorna egyetlen cseppje sem veszett kárba. Nemrég láttam egy filmet arról, hogy egy német fodrász azzal tett szert különleges hírnévre, hogy csak esővízzel mossa a kuncsaftjai haját – rendkívül bonyolult szerkezet őrzi meg az esővíz frisseségét, és tárolja azokra a napokra is, amikor nem esik az eső.
A nagyanyó egyszerű, környezetkímélő, takarékos megoldásait kiegészítik a mai technika adta lehetőségek – a csapból folyhat az esővíz, hőszivattyú gondoskodhat a fűtésről-hűtésről, napelemek, szélkerekek adhatnak áramot, biogépes szennyvíztisztítással kurtíthatjuk meg a csatornák hosszát, és kímélhetjük meg az élővizeinket. Komposztálással, szelektiv hulladékgyűjtéssel csökkenthetjük a környezetrombolást.
A nagy sebességű, mobil internet valóban fontosabb infrastruktúra mint a bekötő út, és a szabad információáramlással elindulhat egy, a mainál nagyobb mobilitás, ellenkező irányban, mint a múlt században – a kistelepülések felé. A tennivaló és a jó élet is ott van, csak fel kell fedezni.
A személyi infrastruktúra (emberek, szakképzettségei, együttműködési készségük, rugalmasságuk) minősége válik mind inkább fontossá – tudnék egy olyan országot említeni, ahol ezzel tették termővé a sivatagot…
Ebben a folyamatban a településgazdász-hálózat meghatározó szerepet kell betöltsön.
Már a múlt század hetvenes éveinek elején, Magyarországon is rájöttek, hogy a települések rehabilitációja olyan bonyolult folyamat, hogy azt szakterületekre szabdalt szemlélettel nem lehet követni. A budapesti városgazdász képzés célja az volt, hogy olyan szakembereket indítson útjára az önkormányzati rendszerben, akik a különböző szakterületeket képesek koordinálni. Nem építészek, de értik az építészeti gondolkodást, nem közlekedésmérnökök, de megtanulták a szakma alapjait, hogy a közlekedés szempontjait kellő súllyal érzékeljék, tanultak közgazdságtant és szociológiát, hogy a várost ne csupán épített objektumként fogják fel. A kiváló, külföldről hazajött professzorok minden tudást, amit csak lehetett, belegyömöszöltek a hallgatóik fejébe, és azt az igényt is, hogy azzal a tudással sosem elégedjenek meg. Csakhogy a diplomás városgazdászokat nem várta képzettségük szerinti munkahely – „specializálódni” kényszerültek. Gyakorlatilag, ma is ugyanez a helyzet, szakszerű, a rendszerből fakadó koordináció nincs, ezért aztán hajmeresztő döntések születnek sok helyütt. Az önkormányzatok egész működési mechanizmusát át kell alakítani, mégpedig a XXI. század lehetőségeihez és igényeihez igazodva.
A településgazdász-hálózat valójában a virtuális térben egymással kommunikálni képes szakmai csoportokat jelent, akik a hozzájuk beérkező információból, saját szakmai felkészültségükből és a hálózat adta többlet-értelemből gyúrnak megoldási javaslatokat. A „területeken” lévő kapcsolati pontjaik a komák, és az internetes, nyitott információjú világban kutatják fáradhatatlanul a megoldásokat. Rengeteg, jól képességű, bizonyos szakterületen professzionális tudással bíró emberrel állnak kapcsolatban. A foglalkoztatás megoldás-centrikus.
Menjünk vissza a Káli-medencei példánkhoz – egy városgazdásznak az az ötlete támadt, hogy oda egy természet-centrikus oktatási központot és egy szuper felszereltségű idősek otthonát kéne telepíteni. El is mondja, hogy miért gondolja ezt a két projektet éppen ott helyénvalónak. Ekkor már folyik a falusi telkekre tervezett ökoházak építése, miután 50 fiatal értelmiségi párt sikerült kedvező hitelfeltételekkel odacsábítani. Mindannyian „munkahelyfüggetlen” foglalkozást űznek, de aggodalommal gondolnak arra az időre, amikor iskolás korú gyerekeik lesznek. A hálózat megkapja az ötletet, és aki ebben fantáziát lát, az hozzáteszi a maga tudását, ismerettségét. Nem tervet készítenek, hanem megoldási javaslatot, vagyis a potenciális igények és lehetőségeken túl az üzleti terv szabályai szerint a megvalósítás és üzemeltetés anyagi alapjait is megvizsgálják. Csak olyanok vesznek ebben részt, akik egyetértenek a kiindulási ötlettel, nem kényszeredetten dolgoznak ezen, hogy megéljenek valamiből, hanem mert pont ez a projekt tetszik nekik. Hiszen a hálózaton rengeteg ötlet indul el, bárki megtalálhatja azt, amiben teljes szívvel részt tud venni. Persze, időközben kiderülhet, hogy az irány módosul, az ötlet csiszolódik, akár teljesen meg is változik – a lényeg a probléma jó megoldása – hogy lehet magas szintű oktatást biztosítani az ott élő és betelepülő családok gyerekeinek, illetve mi lesz az idősekkel, a munkanélküliekkel?
Azzal, hogy a tudást a virtuális térben megsokszorozzuk, és elemeljük a helyi, földhözragadt szemlélettől, a vidéki települések elszigeteltségét szüntetjük meg.
Ha a hálózat elvégezte a munkája szakmai részét a javaslattal, visszatér a komákhoz, akik az első kontrollcsoportot jelentik. Ezek után jön az érintett lakosság alapos tájékoztatása, majd a javaslat döntésre előterjesztése az önkormányzati közgyűlésre.
Előző rész: 10
Következő rész: 12 Közterületek rendje
A sorozat kezdete: ITT