Jeruzsálmi villamos
Ahogy közeledünk Jeruzsálemhez, a júdeai hegyek között, fel-felbukkannak a fehér falak, a völgyön át rálátni a szemközti emelkedőre telepedett házak tömegére.
Az utolsó nagy kapaszkodó előtt, mintegy XXI. századi fellegvárat alkotva magasodnak fölénk a helyi kővel borított, modern, sokszintes házak.
Amilyen felemelően szép a Jeruzsálembe vezető út, olyan kiábrándító a megérkezés : egy időtlen idők óta túlzsúfolt, büdös és zajos közlekedési csomópont. Az ismeretlen tanácstalanul áll – hogyan tovább?
Aki autóbusszal érkezik, az sincs jobb helyzetben, mert a busz befut egy sötét parkolóba, ahol leszállni nem éppen magasztos. Ráadásul olyan erős a biztonsági ellenörzés, mintha repülőtéren lennénk – ez a jeruzsálemi, központi buszpályudvar.
A Húrok hídja ( גשר המיתרים) ezen a helyzeten igyekszik változtatni – a csomópont felett ível, mintegy kaput alkotva, elegáns szerkezete pedig új jeruzsálemi szimbólummá kezd válni. 2008-ban adták át a 380 méter hosszú hidat, amelyet Santiago Calatrava spanyol építész tervezett, és az ősrégi Jaffó utcát köti össze a Herzl fasorral. Egyik oldalán gyalog is át lehet menni, de alapvető funkciója az, hogy az új, jeruzsálmi villamos zavartalaul szelje át a csomópontot.
A város átfogó, közlekedési koncepcióját 1995-ben készítették el, amelynek része volt a villamoshálózat kiépítése.
Csakhogy a hegyes-völgyes Jeruzsálemben sokan úgy gondolták, hogy ez a tömegközlekedési eszköz alkamazhatatlan.
Mások azt bizonygatták, hogy csak autóbuszokkal már nem lehet megoldani a városi közlekedést, a levegő szennyezettsége és a régi város utcáinak zsúfoltsága elviselhetetlen, metróról szó sem lehet a történelmi emlékeket rejtő terepen.
Ezen, jó zsidó szokás szerint, elvitatkoztak majd 7 évig, míg az effektív munka elkezdődőtt. Ez sem volt problémáktól mentes, így a tervezett 2006-os befejezési határidőt jócskán túllépve, talán augusztusban használni is lehet majd a most szellem-villamosként közlekedő járatot.
A hálózat első vonala, amelyet egyszerűen piros vonalnak neveztek, 13.8 kilométer hosszú, és a nyugat-jeruzselemi Herzl-hegytől az észak-jeruzsálemi Pisgat Zeev, 42 ezer lakosú negyedig vezet.
A vonalat, később, mind a két irányban folytatnák (a térképen szaggatott vonal jelzi).
A kihívást nem csak a nagy szintkülönbségek jelentették, hanem az is, hogy a híres-hírhedt Jaffó utcában a villamos kiszorította a gépjárműközlekedést.
Bár a jeruzsálmiak megszerették a gyalogos utcát, amit a Ben Jehuda környékén alakítottak ki a XX. század nyolcvanas éveitől kezdődően, de egy másfél kilométer hosszút, amely addig az egyik legforgalmasabb bevásárlóhely volt, nem tudtak elképzelni.
Az építkezés elhúzódása tovább borzolta a kedélyeket.
Pedig az elgondolás zseniális, és most, hogy már a villamosok próbajáratánál tartanak, a gránitburkolat is kész, a nehéz „műtét” után ébredező utca egy soha nem látott átalakulás kapujában toporog.
Még megvannak a régi, lerongyolódott üzletecskék, de már kinyílt néhány kávéház is, a régi, lepukkant házak falán megjelentek a rehabilitációs projekteket hirdető táblák.
A június eleji mérések szerint a Jaffó utca légszennyezettsége drasztikusan csökkent – a nitrogénoxid NOx 2002-ben 151-es mértékéről 32-re.
A térképen kékkel jelölt vonalat is villamosként tervezték eredetileg, de itt az autóbuszpártiak győztek. Legalábbis egyelőre.
A pálya, amely külön sávot biztosít a csuklós buszoknak, egy későbbi időben, talán, mire megszeretik a már működő villamost, átalakítható villamospályává.
Jelenleg az északnyugati, 47 ezer lakosú Ramot és a délnyugati, 32 ezer lakosú Gilo közötti szakaszon működik a kék vonal.
A városról szóló sorozat következő része:
Jaffótól Jeruzsálemig
Jeruzsálem-nap
Jeruzsálem Izrael fővárosa az állam függetlenségének kikiáltása (1948) óta. De még 19 évig ez a város éppen úgy megosztott volt, mint Berlin. Az izraeli véderő a Hatnapos Háborúban (1967) foglalta el a város keleti részét, benne a zsidók legszentebb helyét a Szentély nyugati alapfalát (siratófal).
A ma 746,300 lakosú város 66%-a zsidó, 34%-a arab. 1948-ban csupán 84,000 ember lakta. Politikai felhangok nélkül is nyilvánvaló az elképesztő fejlődés. Van véleményem Jeruzsálem szerepéről az egész közel-keleti konfliktusban, de annak kifejtése az amichay.hu témája. Itt a „földi” értelemben vett városról és nem az „égi” Jeruzsálemről fogok írni.
Annak ellenére, hogy 22 évet éltem Izraelben, Jeruzsálembe viszonylag ritkán „mentem fel”. Az út gyönyörű, ahogy emelkedünk felfelé. Az épületek is sokkal igényesebbek mint a tengerparti sávban. Ebben szerepet játszik az is, hogy az építési előírások meglehetősen szigorúak – minden házat „jeruzsálemi kővel” kell burkolni. Változatos topográfiai adottságai és a tudatos városfejlesztés okán tele van megejtően szép részletekkel. De engem, mégsem igazán vonzott.
Mint ahogy van budai és pesti „lélek”, úgy más a városiasság fogalma egy tel-avivinak, mint egy jeruzsálminak. Ennek a titkát keresem.
Egyelőre, semmi biztosat nem tudok. Ezen a napon, amikor Jeruzsálem 44 évvel ezelőtti egyesítését ünneplik Izraelben, elindulok egy kutató körútra. Kezdetnek itt vannak azok a felvételek, amelyeket egy lelkes amatőr filmes, Perec Chen készített 1967 körül.
Menet közben ragyogó
Werkfotókat készítenek a mozifilmek forgatása közben. Németül a werk gyárat jelent, angolul a városi szlengben az elismerés kinyilvánítása, azonban, ha magyar webkeresőbe üti be az ember, akkor a WERK egy művészeti iskola. Ha mindezt összeturmixolom annak érdekében, hogy megfejtsem a szó adekvát magyar jelentését, akkor azt mondhatnám, hogy menet közben ragyogó művészeti iskola, ahová, ha ma lennék 18 éves, örömmel beíratkoznék.
Nemrégiben nyílt napot szerveztek. Műsor is volt, de az alapvető cél, hogy akit érdekel, kukkantson be – milyen egy korszerű, élet-közeli, művészeti suli. Abban a tág értelemben, ahogy az élet maga is lehet művészet, a művészet pedig mindennapi életforma. Hát, igen, ezt Réz jobban fogalmazza…
Ami egy kívülállónak szembeötlő a WERK-térben az örömmel végzett kemény munka, az átgondoltság és játékosság izgató harmóniája.
Az elegánsan felújított Arany János utcai ház tetőterébe érkezve az ember önkéntelenül elmosolyodik. Semmi megilletődött feszengés, a feltáruló látvány befogadó, visszamosoly Rád.
Egy tetőtér, a maga változó belmagasságával eleve inspiráló, ugyanakkor nem könnyű tervezési feladat. A kialakított elrendezés átlátható, szuper-funkcionális, mégis magávalragadóan bensőséges. Megvallom, számomra a női WC minden belsőépítészeti munka kritikus pontja: ha azt jól oldotta meg a tervező, akkor másutt sem lehet hiba, tapasztalatom szerint. Nos, ez itt nem egyszerűen jó, hanem kiváló!
Az iskola programja jól tükrözi a szakmai sikerek eléréséhez szükséges elemek komplexitását. Az oktatók hada pedig, hogy valóban azt tanulják meg a hallgatók, ami a szakmájuk gyakorlásához nélkülözhetetlen egy dinamikusan változó világban.
A filmgyártás minden kreatív indíttatás mellett hatalmas mesterségbeli tudást és együttműködési készséget igényel.
Almodovár szerint a filmkészítést nem lehet megtanítani, bár van aki képes megtanulni. Talán, mert a tehetséget nem lehet infúzióként betáplálni, de a tehetség megnyilatkozásához szükséges rengeteg ismeretet kellő elszántsággal meg lehet szerezni, ha vannak, akik ebben segítenek.
Réz András, művészeti vezető, a maga súlyos személyiségével minden bizonnyal megadja a kellő irányt, felesége, Vándor Ágnes pedig gondoskodik arról, hogy minden működjön, ahogy kell.
Az én váram_3
Az első skicc
Miután tisztáztam a magam számára a programot, azokat a hely adottságaihoz igazítva kezdtem tervezni.
Elsődleges szempont volt, hogy a fény útját minél kevésbé torlaszoljam el.
Ezért az ajtótól jobbra lévő „sarokba” húzódik be a WC-zuhanyzó egység, az üveges ajtó és az ablak közti falhoz közel pedig egy szekrény, amely a mosáshoz kapcsolódó funkciókat rejti.
Ez a tömb megosztott belmagasságú – a dolgozósarok felőli oldalon csak az asztal magasságáig ér (+0.75), a közbenső szinttől (+0.90), vagyis a bejárati padlószinttől +1,65 cm.
A skiccen sötétbarnával jelölt részen viszont a galéria aljáig ér (+2.05), így ebben a kis háztartási helyiségben elfér a mosógép.
Szárítógép nem lesz, viszont a mosógépből kijövő ruhát vállfákra akasztom ebben a légtérben, a fedlap perforált, hogy felfelé a pára kijöhessen.
(megjegyzés: 2014-ből: hiba volt részemről nem bekalkulálni a szárítógépet – jó az bizony! viszont ha valaki szárítógépet tervez, akkor a helyiség szellőzését is fontos megoldani, mert hiába csepeg a nedvesség nagy része a tartályba, bizony a helyiségben is marad bőven pára, ezért kell korrekten megoldani a szellőzést is.)
A galéria csak két méter szélesen, kicsit kevesebb, mint a légtér felét foglalja el. A mosáskabin mellett megyek fel a közbenső szintre, ahol az ablakmélyedésben van az asztalom, de mindkét kezem felöl, az asztallappal azonos magasságban vannak további rakodófelületek. Balra, a fal mentén az irattár. (Ez a későbbiekben némiképp módosult, a bontás során feltárt falmélyedés miatt)
Erről a közbenső szintről mehetek tovább a galériára, az intim-szférába, amely azonban ugyanarra a légtérre nyilik, amelyben a dolgozó, az étkező és a konyha van, némi átvezetéssel a keleti sarokba, amit hagyományosan nappalinak, vagy könyvtárnak is becézhetünk.
Három oldalon könyvespolcok, az egyre szaporodó könyveimnek és DVD-knek. Imitt-amott családi képek is a falra kerülnek. Mert a központi térben alig valamit tennék a nagy szabad falfelületre, mert azt és a dongaboltozatot (a nagy mértékben látszó felületeit) tégláig letakaritanám a vakolattól. Ha már ilyen terem van a lakásban, akkor élvezni szeretném minél csupaszabb szépségében.
A galérián legbelül van az ágy, ami szintén elég keletiesen alacsony, (35 cm) középen a ruhásszekrény, baloldalon, ahol az ajtó miatt jobban megnyílik a dongaboltozat – a fürdőkád.
A galéria alatt húzódik meg a tisztálkodóhelyiség (WC-mosdó-zuhanyozó), a folytatásban a konyha. Természetesen, erős gépi szellőzéssel a homlokzat felé.
A jelenlegi fürdőszobának van egy érdekes felső ablaka, ami a keleti sarokká alakuló térnek igen kellemes szellőzést ad, bár ez a rajzon nem érzékelhető.
A központi térben van a nagy hatszemélyes asztal, a falhoz támasztva.
A konyha egy 2,46 cm hosszú pult, minden kihúzható, fiókos, még a mosogató alatti szelektiv szemétgyűjtő is. Ez volt az első dolog amit megvettem, és ahhoz képest, hogy nem túl nagy, elég sokba került. De a jó konyha alapfeltétele egy kényelmes lakásnak.
Nem lesz drága csempe a fürdőben, a központi tér padlója 1200 forintos négyzetméterárú gresslap (alatta elektromos padlófűtés), magyar termék a fürdőkád, a WC, a mosdó. Az elegáns fürdőszobafelszerelés-szaküzletben „döbbenten” hallották, hogy 180 ezer forintot nem adok egy mosdóért, mégha praktikus is lenne az apró fürdőszobámba.
De a konyha a legkorszerűbb.
A lépcső alatt lesz a már most meglévő hűtőszekrényem, ami nem túl nagy, de egy belvárosi kislakásban lakónak bőven elég. Alá teszek egy harminc centi magas , szellőztetett fiókos szekrényt a zöldségeknek (krumpli, hagyma, stb), a hűtő tetejére egy grillezésre is alkalmas mikrohullámú sütőt. Az egész lépcsőalját a zuhanyozó-felöli oldalon egy ugyanolyan szekrényajtó zárja le, mint amilyen a mosókabinon lesz.
Az étkező felöl a közbenső szint alatti terület is megnyitható – ez a rész lesz a raktáram is egyben – itt tárolom majd az építéssel kapcsolatos szerszámokat, anyagokat, egyfelöl, másrészt a bőröndöket, a magasabb részeken (a lépcső felsőbb fokai alatt) a kabátok helye.
Felmerült, hogy a lépcsők esetleg zavarják a természetes fény útját.
A jelenlegi lépcső ott van, ahol a jövőbeli dolgozósarok ferde fala – szépen rákenve a falra a galérára vezető egykarú lépcső. Rettenetesen utálom a jelenlegi lépcsőt. Egyrészt, mert kényelmetlen, másrészt, mert a helyiség leginkább megvilágított falára terpeszkedik.
Megvallom őszintén, a lépcső helyét kerestem a legtovább – alapvető szempont volt az, hogy kényelmes legyen, vagyis 30 cm mély belépéssel, hogy lefelé is a hasraesés réme nélkül mehessek. A keskeny belépésű lépcsőkön lejönni pokol, különösen magassarkú cipőben. A jelenlegi lépcsőt annyira utálom, hogy a galériára napjában egyszer megyek fel – este aludni. Teljesen feleslegesen van begalériázva a légtér négyötöde, ha csak alvásra használom. Lent pedig klausztrofóbiásan szenvedek az alacsony belmagasságtól. (Ezeket a sorokat az építés megkezdésekor jegyeztem fel az én váram blogban)
Az általam tervezett légtér ezt igyekszik megszüntetni – azzal, hogy egyfelöl csak minimális területet galériázok, más részt a lépcsők kényelmesek (a magasságot is bemértem a magam lábaihoz, és ebből az derült ki, hogy 18 cm magas lépcsőket nem kell kettessével vennem felfelé, mint az ennél alacsonyabbakat – a 63-as lépcsőképlet ideje lejárt szerintem, többször kipróbáltam a 66 sokkal kényelmesebb!), és azzal, hogy nem két szint van, hanem a teret három különböző szintre osztom (a dolgozósarok 90 cm-vel magasabb a bejárati padlószintnél), sokkal kellemesebb átmenet képződik az alsó és felső szint között.
Visszatérve a természetes fény útjára – a lakás keleti fekvésű, a „legbenapozottabb” fal a dolgozósarok bal oldali, ferde fala, amit, reményeim szerint megpucolunk a vakolattól. A dolgozóasztallal szemközti ablakon bejövő fény útjában a galériára vezető lépcsősor alsó fokai vannak, legfeljebb. Ma, amikor a jövendő WC helyén van a főzőfülke, bár fala nincs, az a legsötétebb zug. Ezért választottam ezt a sarkot a tisztasági helyiségnek, bár a vizes csatlakozás is itt van, de ez másodrendű szempont volt.
Tudom, hogy a konyha nem kap természetes fényt – ennek megfelelően terveztem meg a mesterséges megvilágítását. A konyha a szomszédos lakással közös válaszfalon, kap egy 10 cm-es szerelőfalat.A felső szekrény alatt intenzív fény világítja meg majd a munkapultot. Egyébként pedig, sokféle, alternatív fényforrás adná a különböző fokozatú fényt, például, szeretnék hátulról megvilágított sótéglákat. A lépcső alatt a zuhanyozóval szembeni nyitással lenne a hűtőszekrény, ennek az oldalában jelenne meg a sótégla, a világítás pedig egyben egy belső világítás is, ami a sótéglán keresztül kifelé is áramlik.
A következő rész címe: Menet közben
A sorozat kezdete: ITT
Az én váram_2
Mit várok el a lakásomtól?
Miután megállapítottam, hogy mit utálok, most arról lesz szó, hogy mit várok el a lakásomtól?
Más szóval a program:
Szó nincs itt az „álmaim otthonáról” – annál tapasztaltabb ember vagyok, mintsem a levegőben álmodozzam. Tudom, hogy nem a lakásomban rejlik a magam boldogsága.
A kényelmes lakás fontos kellék – nem több, de nem is kevesebb. A kényelmes lakás nem feltétlenül nagy – a lakást takaritani is kell, a fenntartással kapcsolatos számlákat fizetni kell, és semmi kedvem azért dolgozni keményen, hogy fölösleges négyzetméterekre keressek. A kényelmes lakás éppen akkora, amekkora az én speciális igényeimet kielégiti.
Nézzük hát, mik is azok a speciális igények:
1. Egyedül lakom, és ezen nem kivánok változtatni. Ez nem kényszerű egyedüllét, keserves magábazárkózottság, hanem tudatosan választott életforma. A szerelemnek ehhez semmi köze. Elég változatos életem volt ahhoz, hogy 58 évesen meglehetős magabiztossággal mondhassam : ebben a lakásban senkivel nem akarok együtt lakni.
2. Van egy másik lakásom is, Tel-Avivban, amihez ragaszkodom. Az sem nagy, bár ennek a lakásnak a duplája alapterületű, körben azzal a kerttel, amit tíz éven át a saját kezemmel épitettem – terveim szerint a teleket ott fogom tölteni egy pár év múlva, amikor a fő megélhetési forrásom már az írás lesz. Ráadásul, a gyermekeim és unokáim a világ különböző pontjain élnek (Kanada, Ausztrália), tehát figyelembe kell vennem azt is, hogy jövedelmem nagy részét az elkövetkezendő évtizedekben repülőjegyekre fogom költeni.
3. Amikor viszont itt vagyok, akkor a lakásomban dolgozom is, tehát a dolgozósarok minősége elsőrangú kell legyen. A legjobb megoldás ha a laptopból felpillantva kinézhetek az ablakon. Tel-Avivban az iróasztalomnál ülve az év nagy részében a nyitott ablakon át a kertet láttam – a legjobb gondolatokat ez a látvány adta. Igaz, ha nagyon megakadtam, akkor ki is mehettem a kertbe… ez itt is megteremthető, idővel. Másik fontos szempont, hogy a munka közben ne legyen szükség mesterséges fényre. Nemcsak az árammal való takarékosság okán, hanem mert egy idő után nagyon idegesitő lámpafénynél dolgozni, megfájdul a fejem.
Az új étkező-elrendezés a „zsúrkocsival” 2014
4. Szeretek főzni, vendégeimnek enni adni. De ettől függetlenül is, a konyha az élet központja számomra, ezért „normális konyhára” van szükségem. A munkapult minimális mérete 2,46 cm hosszú – ezt neveztem el az idők során minimális „főzési egység”-nek. Mindegy, hogy a lakás mennyire kicsi, a paprikás krumplit minden lakásban ugyanúgy kell elkészíteni. A főzőegységet egy méretes étkezőasztal is ki kell egészítse, hiszen oda ülnek le a vendégek, és egyébként is, imádom a nagy asztalokat.
(megjegyzés: utólag beillesztettem néhány képet az átalakítás utáni állapotokról, hogy könnyebb legyen elképzelni…)
5. Ezzel szemben a fürdőszoba legyen kompakt. WC, kézmosó, zuhanyozó. Ez a tisztálkodás intimszférája. Egyszemélyes helyiség. Ha valaki bent van, senki oda be ne menjen.
6. Fürdőkád is kell, de nem tisztálkodni, hanem örömködni. Este, a jól végzett munka örömével lazítani, egy pohár borral, gyertyafényben… Kell a galéria, de jóval kisebb területtel, mint a mai – oda kerül a fürdőkád, pontosan a WC-mosdó-zuhanyozó-blokk fölé. Nem minden nap „áztatom a lelkemet” a kádba, amely 170 liter űrtartalmú, hivatalosan, levonva habtestemet, durván 100 liter vizet fürdőzöm egy alkalommal.
7. A galérián lesz az ágyam : szeretem a kényelmes, nagy ágyakat – nem, erről még nem szoktam le… Az ágyneműt gyakran váltom, szeretem a szép ágyneműt. Miután kiugrottam az ágyból szeretem kiszellőztetni az ágyneműt, majd lazán ráteriteni az ágyra a paplant. Fontos, hogy néha ebéd után is pihenjek egy fél órát.
8. A galéria harmadik eleme a ruhásszekrény – nagyon alapos belső, rendezési terv alapján készülő egyedi darab. Nincs sok ruhám, nem szeretem a sok rongyot, de az, ami van, egy mozdulattal megtalálható és kivehető legyen, akár az éjszakai sötétben is. A tárgyak logikusan eltervezett helye rendkívül fontos ahhoz, hogy az ember a leghatékonyabban tudja a háztartási munkákat elvégezni, és sose pazarolja idejét a keresgélésre.
9. Kanapé, vendégfogadó ülősarok az én lakásomban szükségtelen. A vendégek az étkezőasztal körül ülnek legszívesebben, hiszen amellett kényelmes enni, inni és beszélgetni. TV-t csak az interneten nézek, filmeket a laptomon. Mindig zavart, ha egy helyiségben a tv uralkodó pozicióban van. Viszont kell egy „keleti sarok” – ahol félig ülve, heverészve, lehet beszélgetni, könyvet, vagy laptopot-olvasni (egyre többet olvasok laptopról, amit én igenis „ágyba viszek” oldalt döntve is remekül tudok olvasni, akár regényeket is), és el kell helyeznem a növekvő méretű könyv és DVD-táramat.
11. Átalakitási mániámnak köszönhetően kell egy raktár is, ahol a szerszámokat, bizonyos profilokat, néhány gipszkarton-darabot, festéket és hasonlókat tárolhatok.
12. Kimaradt a mosás… kell egy olyan apró helyiség, ahol helye van a mosógépnek, a szennyes-ruhának és egyben szárítani is tudom a ruhát. Az szóba sem jöhet, hogy a mosógép és a száradó ruhák a fürdőszobában legyenek!
13. A lakásom közvetlen környéke, ahogy kilépek, vagy belépek – nem kevésbé fontos. Ha minimálisan is, de ezt a társasházi közös területet is, valamennyire a magam képére kell formáljam, hogy itthon érezzem magam.
A következő rész címe: Az első skicc
A sorozat kezdete: ITT
Az én váram_1
Az elmúlt harminc évben rengeteg lakást alakítottam át. Magaméit és másokét. Huszonvalahány éven át ebből is éltem, bár nem vagyok építész. Még csak három hónapja voltam Izraelben, amikor az első lakásátalakitásra kaptam megbízást. Ezt egy véletlennek és egy apró félreértésnek köszönhettem, de éltem a lehetőséggel: jól megoldottam a feladatot, ezért újabb és újabb munkákat kaptam.
Lakásokat nemcsak főiskolai tanulmányaim során terveztem, hanem az első épitész-férjemmel nagyon sok pályázaton vettünk részt a hetvenes évek elején, és két lakásunkat is közösen alakitottuk át. Később, még egy projektet vezényeltem le egyedül, amikor a második férjemtől elváltam, és a két kisgyerekemmel a VII. kerületben egy két szoba, félkomfortos lakást kellett otthonunká változtatnom.
Izraelben mind a bérelt, mind a később, magamnak vásárolt lakásokat átalakitottam – lassan életvitelemmé vált, hogy ha „beteszem a lábam” egy lakásba, akkor ott a falak leomolnak… Megélhetésemként nemcsak terveztem az átalakitásokat, hanem magam is vezényeltem le az épitkezéseket – húszonkét év alatt 345 ilyen projektem volt.
2004-ben, amikor a budapesti, régi zsidónegyed miatt elkezdtem egy intenziv, internetes kampányt, még nem terveztem visszajönni. Három éven át ingáztam, és csak 2007-ben határoztam el magam arra, hogy lakást béreljek. Nagyon egyszerű, alig 30 négyzetméteres lakást, a nyóckerben. Aztán megint eltelt majdnem két év, amig kerestem a megfelelő lakást, de hiába néztem meg többszázat – igazán megfelelőt nem találtam. Egyre értelmetlenebbé vált az, hogy egy csomó pénzt fizetek azért, hogy béreljek egy lakást, amit nem igazán szeretek, de közben benne lakom… úgy döntöttem, hogy megveszem és átalakítom.
Az első kérdés az volt, hogy mit utálok ebben a lakásban?
Egyszóval: mindent, de részletezem…
A lakás udvari és földszinti, ráadásul keleti fekvésű – mindezekből adódóan kevés a természetes fény. Azt a keveset is lefogja a „főzőfülke” fala, illetve az a galéria, amely a szoba területének 70%-át befedi.
A fürdőszoba aránytalnul nagy, a „főzőfülke” egy vicc… bár, én tudok tábori körülmények között is főzni, de ez annak is szűkös.
A lakásba egy viszonylag zöld udvarból lehet belépni, de a kert messze nem az, mint ami a tér adottságai alapján elvárható lenne.
Tehát voltak azért pozitiv vonásai is ennek a lakásnak, csak azok nem jutottak érvényre az adott körülmények között. A belső (zöld) udvaron kívül a lakás belmagassága is kedvező – a dongaboltozat legmagasabb pontján 4,5 méter. A galéria ezt magasságban kettészelte, ezáltal rémesen ellenszenves, nyomott tereket hozott létre.
Az alapító okirat-beli alaprajz globális méretei ugyan pontosak, de az ajtók, ablakok helyei már kevésbé, igy az első dolgom az volt, hogy alaposan felmérjem a lakást, minden részletét tekintve.
A történetet, mint lakásátalakítás, a napokban ér véget – már ha ilyesmit egyáltalán ki lehet jelenteni – és a folyamatot, az elkövetkezendő hetekben, minden csütörtökön egy cikkben mesélem el. Számomra, nyilvánvalóan, a végeredmény sem mellékes, de az olvasónak, úgy gondolom, hogy maga a folyamat lehet tanulságos – az, ami a tervezés és a kivitelezés során felmerült, mint igény, aztán, mint megoldás.
A következő rész címe: Mit várok el a lakásomtól?
Haszontalan szépség
Kegyes volt az időjárás ezen a hosszú hétvégén, Pécsett. A megelőlegzett tavasz sétára csábított.
Európa Kultúrális Fővárosa 2010 plakátjai még feltűntek, imitt-amott, de a program-hisztéria elmúlt, a város megszokott ritmusa visszatért. Lassan letisztul, hogy a kövekbe fektetett milliárdok milyen, valódi változást hoztak Pécs életében.
A pécsi „civilek”, akik az EKF lehetőségét elsőként vetették fel 2002-ben, és akiket a politika háttérbe szorított, amikor a pénzfolyam megindult, folytatják a diskurzust, mert nekik, valóban a városuk fejlődése a fontos.
Először a Kodály Központ felé vettem az utam, mivel az elmúlt évben ezt csak építés közben láthattam. A belvárosból haladtam kifelé: a Széchenyi tértől a Király utcán át a Buza térre, majd onnan lecsorogtam a hatos út bevezető szakaszára, hogy a benzinkút háta mögött, az épület hátsójánál kezdjem az ismerkedést. Mert a ház bejárata, ki tudja miért, a városból kivezető út felé van tájolva.
Fülembe csengenek Horváth András építész, a Dél-Dunántúli Építészkamara elnöke és Paks város főépítésze szavai, nyáron, miszerint ez az épület európai léptékkel mérve is jelentős építészeti alkotás.
Nem vitatom, csupán a magam földhözragadt funkcionalista szemléletével keresem a ház és a város kapcsolatát.
Ahogy haladok kifelé a városból, a robosztus főhomlokzat bal oldalán kétféle „bejáratot” látok – az egyik felfelé, a másik lefelé vezet. Avitt ösztöneim felfelé vinnének, de csakhamar felfedezem a vészkijárat feliratot – feltehetően rossz helyen keresgélek. Előttem jár két fotózó fiú – talán ők jobban ismerik ezt a házat, követem őket.
Óvatosan lépdelünk a kővel borított szabálytalan rétegvonalakon – a fény felöl remélve a titok nyitját: hová vezet az út, és mi célt szolgál?
Azonban a forduló után egy zárt üvegajtó állja utunkat, hogy az egyre szűkűlő tetőfelépítmény végső céljához eljussunk. A fények és árnyékok játéka valóban szép, de lefelé baktatva sem értem, mi célt szolgál ez a tér.
Megkerülve az üvegkorlátot, lefelé veszem az utat, és itt végre megtalálom a bejáratot.
Bizonyára bennem van a hiba, hogy ezeket a gödörszerű, középületi bejáratokat rühellem, talán egy szakavatott építész megmagyarázza nekem, hogy mi ebben a poén?
Miután vettem az akadályokat és bejutottam a lobbyba, az infromációs pultnál megtudom, hogy 2011-re 180 rendezvényt terveztek és a jegyeladás minden várakozáson felüli.
Igaz, látogatásom időpontjában (szombat délután) a ház üres, a kávéház és a bár sem működik, a hangversenyterembe pedig be sem kukkanthatunk – három zeneszerető hölgy érkezett Budapestről, városnézőbe, csak úgy, hétvégi kirándulás gyanánt, kiváncsiak az új zenei központra, de „biztonsági okokból” a terem zárva van előttük is.
A belső tér a külsőhöz hasonló orientációs problémákkal teli, dimbes-dombos padlózata értelmét sem igazán fogtam fel, idősödő nő létemre, aki hangversenyre nem terepjáró cipőben szokott járni, és nem kívánatos eseménynek tekinti a körömcipőben várható bokaficamot egy zenei élmény helyett.
A vörös lócák nagyon művésziesek az előtér emelkedő részén, bár ülőalkalmatosságként leginkább óvodai csoportok fegyelmezéseként hasznosak. Rózsaszín kőpadokként visszatér a motívum a bejárathoz vezető lejtőn – a gördeszkások még nem fedezték fel a lehetőséget.
A környék kihalt, nincs miért ide jönni, hacsak nincs éppen koncert. Akkor, bizonyára nagyon izgalmas a ritka fákkal és sűrű fénykarókkal teletűzdelt „park”, amely a városon kívülről érkezőknek jelzi, hogy itt zenei élményben lehet részük, úgy, hogy a belvárost meg sem kell közelítsék. Autóiknak van bőven parkolóhely, ha pedig programjuk végeztével megéheznek, beugorhatnak egy hamburgerre a közeli benzínkút tövébe – a kor elvárásainak megfelelően… Valóban ez az, amit akarunk?
Az épületet Keller Ferenc, Hőnich Richárd, Fialovszky Tamás és Sólyom Benedek tervezte. Az eredeti pályázat bíráló bizottságának értékelése és a tervek: ITT
Róma utcáin
Hiába vannak gyönyörű épületek egy városban, ha működése döcögős. Ezt éppen eléggé ismerjük Budapesten.
Hogy mitől működik jól egy város – az egy városgazdálkodási tanulmány témája lehetne, ám az egyszeri turista is le tudja mérni a hatékonyságot – a közlekedésen és a szemétkezelésen keresztül.
A magyar sajtó alapján kialakult előitélet szerint, ha nem is koszos, de legalábbis szemetes, rendetlen mediterrán városra számítottam.
Ehhez képest meglepően tiszták voltak Róma utcái, és csakhamar felfedezhettem, hogy mitől: rendkívül változatos méretű gép-parkkal gondoskodnak erről. Hétfőn reggel lépten-nyomon találkoztam különböző takarító-gépekkel, még a meglehetősen szűkös utcákban is megjelent az oda illő méretű, seprűvel is felszerelt szemétgyűjtő. Az Ama Róma köztisztasági cég, úgy tűnik, hogy elég jól végzi a dolgát.
A négy nap során, ahová csak tehettem, gyalog mentem. A tömegközlekedésből személyes élményt csupán a repülőtérről városba vivő vasúton, és néhányszor villamoson szerezhettem.
A jegyvásárlás és kezelés rendszere egyszerű és logikus volt egy olaszul nem beszélő számára is. A villamoson egy euróért lehetett elektronikus jegyet venni egy automatából, és egy másikon érvényesíttetni. Mivel ottlétem alatt csupán kétszer villamosoztam – nem éltem a napijegy-hetijegy-havibérlet és hasonló kedvezményekkel.
A vasúti kocsik elég lepusztultak, a pesti metrókocsik szintjéhez közelítően. A villamosok lényegesen jobb állapotban vannak.
A tájékoztatási rendszer egységes és könnyen áttekinthető.
Ám a közösségi közlekedésnek egy Magyarországon nem létező formája, a minibuszok tetszettek különösen. Nem csupán azért funkcionálisak, mert a belváros szűk utcáiban is jól manőverezhetők, hanem mert az utas-igényekhez jobban alkalmazkodik a kevés utassal, de nagy menetrendi sűrűséggel közlekedő minibusz. Nem mellesleg szépek is.
Bár magam nem próbáltam, de több helyen is láttam automata bicikli-kölcsönző helyeket.
A római forgalomról rémségeket írt még az utikönyvem is, mintha az úttesten való átkelés önmagában egy kalandtúra lenne…
Nekem erről egészen más a véleményem. A szimpla gyalogos szemszögéből sem éreztem semmilyen közlekedési agresszivitást az autósok, vagy a nagy számban lévő motorosok részéről.
Az kétségtelen, hogy a szabályokat nem valami szemellenzős módszerrel tartják be, hanem odafigyelnek a forgalomban résztvevő többiekre.
Láttam piroson átmenő autót, amikor az ellenkező irányból teljesen szabad volt a pálya – minek álljon a kereszteződésben, mint Bálám szamara? – de sosem éreztem veszélyezetetve magam amikor leléptem a járdáról. Nem kellett felemeljem a kezem sem, csak arra fordítottam a fejem, amerről az autók jöttek, és határozott léptekkel elindultam. Az autók pedig szépen megálltak.
Az utcabútorok nem hagytak bennem maradandó élményt, de megkedveltem a római, utcai szemetesedényeket, a maguk súlyosságával együtt…
Ami igazán lenyűgözött a római utcákon, az a természetes zöldhöz való viszony.
A legrafináltabb módokon és helyeken jelenik meg a zöld az utcán sétáló látókörében.
Akármilyen keskeny utca, találnak módot arra, hogy legalább a bejárat környékén legyen valamilyen zöld növény: fa, bokor, falra felfutó akármi, ha másként nem virágládákban, edényekben…
Kapualjak
Perverz passzió befényképezni egy nyitott kapun, de nem tudtam ellenállni. Hétfőn reggel kinyíltak Rómában a kapuk, és amit láttam, az lenyűgözött.
Nem feltétlenül a díszesség, az arányosság… talán a rendezettség, az a harmónia, amit sokhelyütt felfedezni véltem…
Talán, a tisztaság? Hogy nincsenek sorjázó kukák, szertehagyott reklámok…
Még a bent parkoló autók látványa sem visszataszító…
A részletgazdagság, a különbözőségben rejtőző egység…
Olyan emberek környezete ez, akik önmagukat becsülik annyira, hogy esztétikus legyen a lakóhelyük, a munkahelyük, az életük …
Az örök Róma
Négy nap Rómában csak annyira elég, hogy az ember beleszagoljon a levegőbe.
Nem mentem be egyetlen múzeumba sem, de lejártam a lábam a városban, hogy megérintsen az egyedi és megismételhetetlen nagyszerűsége.
A vasárnapi eső után megáradt a Tevere – reggelre eltűnt az „alsó rakpart”, vadul tobzódott a víz a két hatalmas partfal között.
Most a Ponte Siston mentem át, hogy a „Mars mezőt” a Campo Marzio-t az egyik legrégibb, mégis viszonylag egyenes utcáján keresztül közelítsem meg – a Via Giulia-n.
A Campo eredendően valóban hadgyakorlatokra és sportra alkalmas mező volt, 1377-től kezdték lakóépületekkel beépíteni. Többnyire keskeny utcákból áll, amelyek néha egész váratlan kis teresedésekbe torkollnak, másutt gyönyörűen megkomponált piazza-ká szélesednek.
Rómának ebben a negyedében találjuk a legragyogóbb reneszánsz és barokk alkotásokat. Reneszánsz paloták, mint az Altemps, a Cancellaria, vagy a barokk Pamphili, híres és kevésbé, de gyönyörű templomokkal vegyítve. Elegáns üzletek és kis kézművesműhelyek, amelyek ősidők óta folytatják ugyanott a mesterségüket.
Álmoskás reggel volt még, apácák mentek egymás mellett a göröngyös makadámon – a bazaltkockák itt is olyan bokaficam-gyanusan vannak lerakva, mint Budapest új, vegyes forgalmú utcáin…
A hepe-hupákon lassan közeledett egy kis busz – egy későbbi cikkben részletesen is szólok ezekről a tüneményekről, a római közlekedés kapcsán – az apácák kicsit összébb húzodtak, hogy elférjen.
A Palazzo Farnese zárt kapuján csak bekukucskálni lehet – az utca felé eső kertet magas fal övezi. Impozáns homlokzata a Piazza Farnese felöl élvezhető igazán.
1514-ben kezdték építeni, kiváló építészek közreműködésével. A párkánykoszorút és a homlokzati lodzsát Michelangelo tervezte.
Innen már csak egy lépés a Piazza Campo dei Fiori, de én annyiszor elcsábultam az apró mellékutcák varázsának, hogy a Via dei Cappellari felöl jutottam el a térre.
Ezt az utcát az itt dolgozó kalaposokról nevezték el valamikor. A középkori Rómában a hasonló foglalkozású mesterek általában egy utcában nyitottak üzletet.
Az utcaneveket pedig nem nagyon változtatják, így mind a mai napig az utcanévből tudhatjuk, hogy mi volt a hagyományos foglalkozás azon a helyen, évszázadokon át.
A virágmezőnek keresztelt gyönyörű téren 1600-ban Giordano Brunót égették el máglyán – emlékét az ott álló szobra őrzi, de nem ezért szerettem bele, hanem a piac miatt, amely 1869 óta vasárnap kivételével, minden nap reggeltől délig tele van friss gyümölccsel, zöldséggel, fűszerekkel, színes és változatos formájú tésztákkal – mindennel, ami egy jó olasz konyhához szükségeltetik.
A mediterrán piac minden gyönyörűsége szépen, rendben, tisztán, gusztusosan! – az ember nyála csordul, de semmi baj, hiszen a téren lévő olcsó trattoriákban enyhíthetjük hirtelen támadt éhségünket.
Vagy, ahogy magam tettem, be lehet menni az Il Fornóba, a tér „kalapos utcai” sarkán, ahol nem csak sokféle kenyeret, hanem kemencében sült pizzákat is lehet venni.
Az utolsó napot teljes egészében az utcán töltöttem. Ahogy sötétedett, egyre pompázatosabbakká váltak a Piazza di Spagna környéki elegáns üzletek. Némely, keskeny kis utca most nagyobb fényben úszott, mint nappal és persze nagyobb volt a tömeg, mint délelőtt. A koraesti órákban, mintha minden római kötelességének érezné kimenni…
A Piazza Navonán újra megpihentem, most egy szertartásos aperitivóra, hogy aztán a Ghetto felé vegyem utam, és azon túl a Tevere túlpartján lévő szállodámban rendezzem dolgaim az elutazás előtt.
Apró pécsi csodák
Miközben újabb botrányok borzolják a kedélyeket az Európa Kultúrális Fővárosa projektjei kapcsán, Pécsett, ha lassan is, szaporodnak az apró csodák.
A szétdúlt, riasztó színűvé homlokzatpingált Nádor szálloda valamikori sörözőjében nyilt egy üzlet. Még tábla sincs kinn, talán a nevét sem döntötte el a tulajdonos, de amit látni lehet belőle az szívmelengető! Külföld-szaga van, a lehető legjobb értelemben: a Terra Ungheria kft gyönyörű kerámiái állnak a középpontban, de a „körítés” legalább olyan ötletes-esztétikus, mint maguk a pécsváradi üzem tárgyai. Az élő növények, a vágott virágok, a gyertyák és az egyedi megrendelésre készülő, de mintaként látható, tapintható, gyönyörű, fa bútorok vonzó belső teret alkotnak.
Ilyen helyre jó bemenni. Jó ott lenni. Sokszor nézelődni, időnként vásárolni is. Sokhelyütt a világban az ilyen home-design üzletekben van egy kis bárpult is, ahol a térkialakításhoz leginkább illő harapnivaló és innivaló is kapható. Ide például roppantul illenének a minőségi sajtok nyáron szőlővel, borral, télen akár különleges pálinkákkal is, amikor a hangsúly nem azon van, hogy együnk-igyunk, hanem azon, hogy töltsünk el ott egy kis időt. Üljünk le, gyönyörködjünk a virágok és kerámiák harmóniájában, a gyertya fényében, a virágüzletek jellegzetes illatát magunkba szívva, miközben az ablakon túl ott a Széchenyi tér, olyan amilyen, de mégiscsak köztér, körben jellegzetes, kisvárosi épületekkel.
Egy okos városvezetés testületileg kivonulna és megköszönné az üzlet tulajdonosának, hogy ilyen jót cselekedett a várossal. Egy fejlődni akaró városban azt kérdeznék az új üzlet tulajdonosától, hogy miben segíthet a város, hogy az üzlet tartósan ott maradjon, sikeres legyen, jó példát mutasson másoknak is, hasonlóan egyedi és izléses boltok nyitására. Egy olyan városban, ahol nincs másba kapaszkodni, mint a kultúrális értékekben, a városvezetők, akik komolyan veszik, hogy feladatuk a közösség szolgálata, kezüket-lábukat törnék, hogy ilyen üzletek nyíljanak… nem közpénzből, ugye tudjuk?!
Pécsett az Európa Kultúrális Fővárosa projekt eddig arról szólt, hogy miként lehet rengeteg pénzt elbaltázni! Ideje lenne, hogy lassan a lényegre terelődjön a szó – miként lehet tehetséges embereket arra ösztönözni, hogy maradjanak a városban, vagy jöjjenek ide, és tegyék azt, amit a legjobban tudnak! Nem kell pénzzel kibélelni őket, csak nem szabad elgáncsolni a tevékeny akaratukat. Ez lenne a jövő évi lecke Pécsett… persze, másutt is.
Vasárnap a parkban
Ezen a napon lementem a térképről – kicsit eltévedtem. Városban ez sosem történik meg velem, de Rómában, a Janiculum-dombon, nagy gyönyörűségemben eltévedtem.
Legközelebb viszek iránytűt, mert miközben azt hittem, hogy szépen haladok a Vatikán felé, egyre távolabb kerültem a Teverétől, a Doria Pamphili villáját körülvevő hatalmas parkban.
Szombaton éjjel sok eső esett, de vasárnap reggelre belefáradt – az utcakő még fénylett, amikor elindultam a Trastevere csendes utcáin felfelé, a Janiculumra.
– Buon giorno Signora – köszönt rám egy kapun kilépő úr, bizonyára nem feltételezte, hogy turista kószál erre a korai órán.
– Buon giorno – válaszoltam mosolyogva, és két nap után, már egészen rómainak éreztem magam.
A Trastevere (jelentése: Teverén túl) a Rómába települő idegenek első lakhelye volt, már az ókorban is.
Sokféle apró boltocska, kézműves-műhely, bár és étterem van itt, meglehetős összevisszaságban, mégsem zavaró módon.
Itt nincsenek szuper-elegáns üzletek, az utcakő faltól-falig egy szintben, sokszor elképesztően keskeny utcák oldalain a házak mintha ősrégi alapjaikra úgy nőttek volna rá, mint a fák – szabálytalanságukban is esztétikusan.
Az utóbbi évtizedekben főként azon külföldi és olasz értelmiségiek kedvelt lakóhelye, akik éppen ezt az egymásra rétegződött városi szövetet tartják értékesnek. Igy a lepukkadt házakat felújítják, anélkül, hogy a városrész eredeti jellege megváltozna.
Ahogy kapaszkodtam felfelé, hol lépcsőkön, hol a kanyargós utakon, egyre ritkult a beépítés és egyre szebb kilátás nyílt a városra.
Az ég még felhős volt, olyan, hogy az ember azt érzi, bármely pillanatban újra esni kezd, de tiszta a levegő és egy nagyvárostól idegen csend uralta a környéket.
A Januculum-domb jelentősége a XIX. századi olasz egységmozgalmakban nőtt meg, így nem véletlen, hogy a Garibaldi emlékművek is itt kaptak helyet.
Egyre inkább magával ragadott a hely szelleme. Mintha magam is egy vasárnapján sétálgató római matróna lennék, az utikönyvemre és a térképre oda sem figyelve, csak nagy ritkán fényképezve élveztem a jó levegőt és a párán keresztül időnként fel-felbukkanó napsugarakat.
Kicsit olyan érzés volt, mintha a budai hegyekben járnék, de a mediterrán növényzeten kívül, a lépten nyomon felbukkanó kövek, szobortöredékek jelezték, hogy más ez a vidék.
Nagy ritkán találkoztam emberekkel – azok vagy kutyát sétáltattak, vagy futva edzettek.
Megszomjaztam, de csakhamar találtam egy ivókutat.
A Doria Pamphili villa környéke ebben a november végi párafelhőben olyan volt, mint egy elvarázsolt kastély – eredetileg az olasz arisztokrácia nyári lakhelye volt a „villa”, a „városi palotán” kívül. A Palazzo Doria Pamphili a Piazza Venezia Via del Corso felöli oldalán van, gazdag műtárgy-gyűjteményét meg lehet tekinteni. Az ingyenes audiokalauzon maga a herceg beszél.
A kiszáradt szökőkútnál egy kövérkés úr tajcsizott.
Ahogy megkerültem a villa bezárt titkos kertjét, a túlsó oldali nagy tisztáson csoportosan rúgták a labdát, kapuk és partvonal nélkül, láthatóan csak saját örömükre.
Mentem tovább – a gyalogutakon egyre több emberrel találkoztam, de jómagam egyre kevésbé tudtam, hogy merre haladok.
Még élvezettel néztem a napba – mint utóbb kiderült, ez volt az utolsó napsugár az eső előtt, de már egyre nagyobb aggodalommal nyitogattam a térképem, kerestem valami támpontot arra nézve, hogy hol is vagyok.
Még akkor sem találtam meg, amikor megláttam az első épületeket. Az utcaneveket sem tudtam beazonosítani a térképen. Aztán, egy autóbuszmegállóban végre rájöttem, hogy teljesen másutt jöttem ki a parkból, mint azt elterveztem, és öt órányi gyaloglással sikeresen „lejöttem a térképről”. Még fél órát meneteltem, míg elértem a számomra már ismerős villamos-vonalat.
A végállomásig mentem a villamossal, onnan pedig a legrövidebb úton a Piazza Venezián utasokra váró turistabuszok egyikére szálltam fel boldogan. Akkor már elég rendesen szakadt az eső és a lábaim is megérdemeltek egy órányi pihenőt.
A szakszerű utikalauzból és autóbuszozásból ennyi elég is volt – mivel még mindig esett, megfogadtam budapesti Róma-mániás ismerősöm tanácsát: a Pantheonba mentem. Nem én voltam az egyetlen, így a műélvezetet nagyban csökkentette a tömeg és az a tény, hogy a tér közepe kordonnal le volt kerítve. A kupola nyitott tetején bejövő esőt ugyan tökéletesen elvezették a rafinált kis csatornák a padlóban, de a nedves márvány elég csúszós – jobb megelőzni a bajt.
A Piazza della Rotonda még esőben is zsúfolt volt, így átballagtam a Piazza Navonara. A világ egyik legszebb terének mondott helyet is karácsonyi vásár csúfította. Viszont arra jó volt, hogy egy remek rukkolás marhanyak-szendvicset egyek és forró csokoládét kanalazva nézegessem egy fedett terasz-asztalnál ülve az esőben is zavartalanul működő szökőkutakat. Ide visszajövök, holnap – gondoltam, és meg is tettem másnap, amikor Róma belvárosát, vagy ahogy itt mondják, a Campo Marziot jártam be keresztül-kasul.
A Balkán kapuja
Somlyódy Nóra könyvének címében ott a kérdőjel, talán azért, hogy ne fájjon annyira… de ez, sajnos, nem kérdés, hanem állítás – igaz, nem csupán Pécsre vonatkozik: ez egy kis magyar helyzetrajz a harmadik évezred elejéről. A könyv végén az is kiderül, hogy a kapu még mindig Hegyeshalomnál van.
A könyv budapesti bemutatójának estéjén kezdtem olvasni. Minden este, miután napi teendőimtől felszabadultam, elolvastam egy részt nagyon figyelmesen, mintha meg akarnám tanulni, egy életre bevésni az emlékezetembe.
Nem árt ha tudjuk, hol élünk.
Igaz, ennek az volt az ára, hogy elalvás helyett felbosszantottam magam, és még vagy két órát olvastam valami mást, hogy megnyugodjak.
A magyar politikai élet korábbi disznóságai nem rendítettek így meg, hiszen akkor nem itt éltem, természetes, hogy nem tudtam róluk, de 2005-ben már rá voltam kötve a magyar infúziómra, vagyis elvileg tudnom kellett volna… mégis a kép, amely a könyvből körvonalazódik, számomra, politikai kapcsolatokkal nem rendelkező, szimpla állampolgárnak, félelmetesen ismeretlen.
Az állampárti korszakhoz képest az egyetlen reményteli pont, hogy a könyv egyáltalán megjelent. Ezen kívül, mintha minden csak rosszabb lenne. A feladatukra alkalmatlan emberek tömege, amely uralja a magyar közéletet, rátelepszik a gazdaságra, elszívja az adófizetők pénzét, hülyét csinál a jobb sorsra érdemes honpolgárokból – mindez azt sugallja, hogy el innen, el, nagyon messzire!
Egy éve módszeresen térképeztem fel a Pécsen tapasztaltakat. Szülővárosom, édesanyám még most is ott él, gyakran utazom oda. Drukkoltam, hogy sikerüljön a pályázatot megnyerni, később azért is, hogy megvalósuljon, mert annak ellenére, hogy 18 éves koromban én is, mint sokan, eljöttem onnan, máig hiszem, hogy Pécs egy különleges város, több van benne, mint amennyit megmutat magából.
Tavaly karácsonytól minden látogatásom alkalmával fotóztam a várost, minden kiállítást megnéztem, igyekeztem minél több eseményen részt venni. Az elkeseredtséget néhol remény váltotta fel, olykor a megelégedettség és az öröm is. Majd megint a bosszankodás, a majdnem jó miatt, amiből kiváló is lehetett volna, ha…
Valóban, mi kellene ahhoz, hogy a dolgok ne így múljanak el, mint az EKF, hogy a korábbi, híres magyar kudarcokat ne is említsem? Somlyódy Nóra könyve nem ad erre választ. Csak reménykedik a változásban – az Epilógus másfél oldala szerint az új infrastruktúra talán kikényszeríti a „léptékváltást”- írja, miután előtte 190 oldalon adatok tömegével bizonyítja, hogy a feudális kapcsolatrendszer Magyarországa mit sem változott Mikszáth óta. Háborúk, rendszerváltások, technikai fejlődés, Európai Unióhoz való csatlakozás – csak a felszínt fodrozza, a mélyben minden változatlan. Kiváltságok, amelyek születésével illették az arisztokráciát hajdan, mostanában a hatalmi játszmák függvénye – a hozzáértés maximum akkor kerestetik, amikor már minden más eszköz ellehetetlenült. Akkor is, csak rövid időre, amíg a mocsárból kibukkan a fejünk a következő lélegzetvételig.
Amikor 2004-ben valaki azt mondta nekem, hogy Bojár Gábor az a ritka madár Magyarországon, aki tehetségével szerezte vagyonát, azt hittem, hogy viccel. Nekem kimaradt a „gengszterváltás” körüli korlátozott lehetőségek korszaka, nem is feltételeztem azt, hogy az állami vagyon újraelosztása megint a kapcsolatokon múlt, megkerülve minden igazságtételt. A hatalomhoz megint olyan emberek tömegét juttatta, akik számára az nem a köz szolgálata, hanem a saját meggazdagodásuk forrása.
Remélhetjük, hogy a politikai fordulat, amely 2010-ben bekövetkezett, valóban megváltoztatja a helyzetet? Somlyódy Nóra könyve nem ezt sugallja. Sokkal inkább azt, hogy az is, aki évekig a palánkon kívülről kiabált, hogy csalás, ámítás, a végén betagozódott a hatalomba – jobb megélhetés, mint az ellenzékiség. A hatalom birtokosai megváltoztak, de a szisztéma maradt – jól kell dörgölődzködni, hogy jusson a közpénzek elhárdálásával megbízottak figyelméből. Nem a tehetség, a tudás, a minőségi munka a fontos. Véletlen, ha az is összejön. A rendszer alapvetően, továbbra is kontraszelektál.
Amikor letettem a könyvet, depresszió ellen rákattintottam az izraeli közszolgálati tv heti naplójára, és anélkül, hogy ismernék lelombozódásom okát, válaszoltak a levegőben maradt kérdésekre – egy riporttal Micpe Ramonról.
A hatalomtól nem lehet elvárni a változást. Ahhoz, hogy a mi sorsunk megváltozzon, először saját magunkat kell megváltoztatni. El kell döntenünk, hogy mit akarunk, és azért a célért magunknak kell megküzdenünk. Ez nem pénz kérdése, ez elhatározásé. Van egy álmom, és azt megvalósítom – senkitől nem fogom ajándékba kapni! Az apró csodák nem csak az izraeli sivatagban teremnek, van abból Budapesten is, Pécsett is. Azt pedig, hogy erre figyeljen az önkormányzat, szintén csak mi kényszeríthetjük ki. A jobbágy-mentalitást levetve, öntudatos polgárként. Nincs mire és nincs kire várjunk.
Banksy
A graffitivel kapcsolatban, többnyire az ellenérzés hangján szólunk. Abban az értelemben mindenképp, ha egy új, vagy éppen felújított épületet maszatolnak össze esetlen falfirkákkal. De ebben is lehet minőség. A kérdés : ki, mit, hogyan, és hová fest, ragaszt, vagy vés.
A szociálpszichológusok az urbánus kirekesztettség érzésének kifejezésést látják abban, hogy bizonyos emberek, csoportok elnyomhatatlan vágyat éreznek a közterületről látható falfelületek dekorálására.
A múlt század hatvanas éveiben az USA-ban kibontakozó mozgalom közvetlen oka, de lehet, hogy inkább csak ürügy, az ingerszegény, vagy amúgy is lepusztult környezet. Ürügy, mert a motiváció, minden bizonnyal egy belső kényszer, ami valamilyen cselekvésre késztet.
A graffiti esetében ez a belső kényszer nem feltétlenül művészi hajlam. A műfajhoz tartozik az éjszakai, titkos alkotás misztériuma, a törvény őrei elöli állandó menekülés – nem Magyarországról van szó – az időnként akrobatikus mutatványokat igénylő hozzáférés : a veszély!
Az Exit Through the Gift Shop a graffitizők világát, belülről tárja elénk, olyan szemszögből, amelyet aligha ismer az éjszakánként alváshoz szokott közönség.
A címben éppen úgy benne van a többféle értelmezhetőség, mint magában a graffitizésben – átgázolni a társadalmi közmegyezés, a törvény korlátain, jelet hagyni maguk után, rombolni, de lehet, hogy hozzá is adni valamit a városi léthez.
A filmet az N6N7 fesztivál keretén belül láthattuk – remélhetőleg, az idén készült film a konvencionális mozikba is mihamarabb bekerül, mert igen tanulságos darab.
Banksy dokumentum-elemekből összerakott filmje hatásosan mond el egy történetet, amellyel csaknem meggyőz arról, hogy a graffitizés nagyszerű dolog – nem üldözni, hanem kifezetetten szeretnünk kéne… de akkor, észrevétlen, jön a kanyar, a művészeti-kritika kritikája, a sznobizmus és a hozzá nem értés üzekedéséből született „művészetfogyasztás”, amelyben az egyetlen „művészet” ahogy valaki eladni képes.
A sikeres kereskedőből filmfelvevővé, majd graffitizővé vált figura „szalonképessé teszi” a tömeggyártott semmi-gondolatot.
Miután a Graffitiből megszületett a Street Art – mert kétségtelen, van ahol tettenérhető a művészi érték, óhatatlanul megjelent ezek elfajzott változata a giccsart – míg az első kettő, bár minőségileg nagy különbségekkel, de alapvetően egy belső szükségletből létrejövő alkotás, az ezek nyomán született giccsart azért van, mert veszik.
A giccs mindig is a tudatlanságból élt meg, teljesen mindegy, hogy vászonra festett olajképként, porcelánfiguraként, most pedig photoshopolt nyomatok festékspriccel változataként, vagy Budapesten, államilag támogatott faldekorációként jelenik meg.
A vásárló műveletlenségéből fakad a léte, és minél nagyobb egy társadalomban a fizetőképes bunkók tömege, annál jobban virágzik.
És most, szerte a világon virágzik.
Az ókori Róma
Továbbra is gyalog akartam meghódítani az örök várost.
Korán keltem, hogy ezúttal a birodalmi emlékeket ismerjem meg.
A Viale di Trasteverét folytattam a Tevere felé, most a Garibaldiról elnevezett hídon mentem át, így a kevéssé impozáns Largo di Torre Argentina volt az első amit megpillanthattam abból az ókori romokból, mediterrán növényzetből álló köztéri kompozícióból, amely a város birodalmi hőskorára emlékeztet.
Innen a II. Viktor Emánuel király nevét viselő hatalmas emlékmű felé kanyarodtam, amely virító fehérségével egyfajta támpont Rómában, és az onnan induló Via dei Fori Imperiali két oldalán vannak a császári fórumok.
Ezt a sugárutat, amely a Colosseumot veszi célba, a harmincas években, fasiszta felvonulásokra építették ilyen szélesre, de Róma rehabilitációs terveiben ennek jelentős szűkítése szerepel.
Egyébként, ott létemkor is egy diáktüntetés zajlott, hatalmas rendőri felügyelet mellett.
Miután kívülről megcsodáltam a Traianus és Augustus fórumát, jegyet váltottam a Forum Romanum (Forro Romano) bejárására.
A napsütötte, kellemes, novemberi délelőttön nagyüzem volt a pénztárnál, rengeteg turista állt sorban.
Most nagy segítségemre volt a National Geographic római utikönyve, mert abban szerepel a Forum rekonstrukciós rajza, így a valóságos romokat a maguk jelentőségében tudtam azonosítani.
Lenyűgöző a Curia (a Senatus ülésterme) márványpadlója. A jobb és baloldalon lévő emelvényeken foglaltak helyet a szenátorok, hordozható elefáncsont székeken, amelyekkel, szükség szerint könnyedén átülhettek a másik oldalra, nézeteik változása esetén.
Teljes éppségben szinte egyetlen épület sem maradt meg az elmúlt két évezredben, de így is lenyűgöző hatású ez a hatalmas romkert.
Símán, egy egész napot el lehet tölteni csak itt, ha valaki kellőképpen felkészül, mert a hatalmas területen (a Palatinus dombbal együtt) nincs egyetlen kávéház vagy étterem, ahol enni vagy innivalót vehetne magához az ember. Helyesebben, a szokásos, szabadon folyó római kutak közül itt is van, emlékezetem szerint legalább egy (a Palatinuson), de ahhoz, hogy ihassunk belőle, egy pohár, vagy palack kell, amivel felfogjuk a vizet. Meglehetősen mostoha körülmények között jut az ember lánya WC-hez is – egyetlenegy van a Palatinus tetején.
De ha valaki egy szendviccsel és vízzel felszerelkezve lép be, érdemes az utikönyvön kívül, mondjuk a Fogságot, vagy Josephus Flavius Zsidó háborúját is magával vinnie, séta közben lepihenve egy kövön, mindennél jobban átélheti a két történet eredeti légkörét.
A hajdani Tempio di Cesare választotta el a Forum keleti és nyugati részét. A meggyilkolt Julius Caesar emlékére emelték i.e. 29-ben, azon a helyen, ahol a holtestét elhamvasztották.
A zsidók számára az ókori Rómát leginkább Titus diadalíve jelképezi, a Via Sacra végén. Ezt az egyébként nem túl nagy méretű diadalívet i.sz. 81-ben emelték, a 70-ben legyőzött zsidó felkelés és a jeruzsálemi Szentély lerombolása emlékére.
A boltív belső felületén lévő domborművek közül a déli oldali (ez a Palatinus felé eső része) a hadjáratból hazatérő Titus diadalmenetét ábrázolja, ahogy zsidó rabszolgák sora cipeli Salamon templomának minden kincsét, köztük jól felismerhető módon a menorát, a hétágú gyertyatartót.
A büszke római zsidók, egészen 1948-ig, míg meg nem alakult Izrael állama, nem voltak hajlandók átmenni a diadalív alatt, pedig a pápák beiktatási szertartásai alkalmából éppen nekik kellett a Colosseumtól a diadalívig az útvonalat feldíszíteni.
Miközben fényképeztem, talán nem véletlen, hogy héber szó hallatszott a bámészkodó turisták tömegéből.
Az innen vezető lépcsők egyikén lassan felkapaszkodtam a Palatinus-dombra. Minden pihenőnél érdemes körbenézni, mert fantasztikus a rálátást a Forumra, még magasabbról pedig már láthatjuk a Colosseumot is.
Már a kora vaskorban is volt itt egy szerény település, de a köztársaság korában vált kedvelt római lakóhellyé – Cicero és Hortensius is itt élt. Utóbbitól vette meg a villáját Octavianus, a későbbi Augustus, és ezzel a legáhítottabb negyeddé tette, különösen a császárok számára, akik egészen a IV. századig építettek itt egyre fényűzőbb palotákat , egészen addig, amíg Constantinus át nem költözött Konstantinápolyba.
Ma már csak néhány rom maradt a hajdani pompából, de a Circus Maximus méretei ma is lenyűgözőek.
A Palatinus parkjának látványa megelőlegezte nekem a következő nap csodáit – Róma parkjairól.
KINO = mozi+
Annak idején a KINO-ban láttam a Waltz with Bashir-t, de megvallom, akkor annyira a film hatása alatt voltam, hogy nem is figyeltem, hogy milyen moziban látom.
Most, az N6N7 fesztivál utolsó négy napjára, szinte beköltöztem a moziba, mert minden este hattól tízig valamilyen izgalmas program volt ott. Számomra ez volt a fesztivál legjobb négy napja és csak azt sajnáltam, hogy ebben az élvezetben nem osztozott velem sokkal több ember. Úgy látszik, hogy a környezetünkért való féltő aggodalom még mindig túl keveseket érintett meg Budapesten.
A +13 filmfeszt első napján a Banksy-film előtti két, rövidebb dokumentum nem okozott maradandó élményt. Csáki László: Bádogváros című alkotása az Avasi dombon lévő pinceházak helyzetét igyekezett bemutatni – esztétikailag figyelemre méltó, de tartalmilag semmitmondó formában. Gondolatilag odáig jutott, hogy ha ez a hely nem itt lenne, akkor már attrakciót csináltak volna belőle – így csak a magyaros tehetetlenség újabb bizonyítéka.
Réti Péter: Utolsó lakó című filmje is csak képi dokumentáció a Holló utcai ház bontásának – még azoknak sem ad több municiót, akik pedig a bontás ellen vannak évek óta, nemhogy képes lenne meggyőzni a bontáspártiakat álláspontjuk tarthatatlanságáról.
Hiányérzetemre éppen a „street art katasztrófafilmje” adott választ – nem elég dokumentumfelvételeket készíteni, a néző érzelmeire és ezen keresztül a gondolkodásmódjára hatni csak úgy lehet, ha mindezekkel az alkotó el tud mondani egy izgalmas történetet. Még egy dokumentumfilmet is úgy kell megkomponálni, hogy az drámai felismeréshez vezessen.
A második nap a Bogota-filmmel kezdődött, ami 2006-os elkészülte óta „tarol” az interneten és mindenféle közösségi vetítésen, ahol összejön néhány, a környezetükre odafigyelő ember. Tanulságként szolgál magyar dokumentum-filmkészítőknek, hogy egy jó doku terjesztése az interneten, ma már sokkal fontosabb, mint akár országos tv közvetítése.
Szigeti Csilla Kubáról szóló filmje érdekes lett volna, ha nem erölteti rá a szinekkel való manipulációt. Igy nem jutott tovább a már ismert sztereotipia megerősítésénél.
Sajnos, az izraeli Basket kids sem volt az a műremek, amit pedig a téma tálcán kínált. A nyomor, a kiszolgáltatottság, a terror és egy angyali természetű szociális munkás nehezen elért, viszonylagos sikere – az emberi akarat, jószándék győzelme, nem jött át a képeken. Nekem, aki kicsit ismeri a témát, újat nem mondott, akinek viszont a történet teljesen ismeretlen, nem szolgáltatott kellő információt a cselekedet valódi nagyságáról.
Ezzel szemben a brit Of time and the City egy 74 perces varázslat volt! Terence Davies film-mozaikot készített Liverpool életéről – apró cserepekből óriási, szívet melengető tablót. A város lényegét, az ott élő embereket bemutató dokumentumok úgy épülnek egymásra, hogy azok Liverpoolon túli felismerésekhez is vezetik a nézőt.
A harmadik nap is egy brit filmmel indult: Átalakuló városok – amely egyben egy mozgalom neve is. A mozgalom 12 lépésben fogalmazza meg a lokális átalakulás folyamatát, amellyel a magunk környezetét jobbá tudjuk tenni, miközben csökkentjük a klimaváltozás romboló hatását.
A film után tartott remek előadást Rosta Gábor (Kortárs Építészeti Központ), aki elszánt kezdeményezője a közösségi kerteknek. Annyira szuggesztív volt az előadása, hogy megkértem, a podo-pro.hu számára ő maga írjon egy cikket az akcióról, amely révén, talán Budapesten is lesznek ilyen kertek, és nyomukban közösségek is.
Az estét egy kínai doku-játékfilm zárta a Chengdu városában lévő gyár felszámolásáról – 24 city. Kicsit lassú folyású film, de talán így lehet közelebb kerülni a kínai néplélekhez – változó szinvonalú részekkel, de néhol drámai mélységű monológokkal.
A negyedik napon végre láthattunk egy nagyon jó magyar dokumentumfilmet – Jávor István: Negyedem. A rendező alapító tagja az Óvás! egyesületnek, a Zsidónegyed alapos ismerője. Az idén készült film alapján borzasztó optimisták lehetnénk a negyed jövőjét illetően – ez abból a szempontból jó is, hogy megmutatja a lehetséges, sőt, a kívánatos irányt. Az viszont, hogy a jövő valóban ebbe az irányba halad, nagyban függ az új önkormányzati vezetésről és persze a helyi lakosság együttműködési készségétől. Éppen ezért, nagyon jó lenne, ha az alkotó egy, akár felére vágott változatot mihamarabb feltenne a netre, hogy terjedjen az eszme – lehet ingatlanbefektetetők nélkül is megújítani egy negyedet, csak oda kell figyelni… A filmet követő beszélgetés kellemes volt, de újat nem nagyon mondott, éppen azért, mert a film ezt nagyon is jól tette.
A KINO négy napra majdhogynem az otthonommá vált, és ez nem csak a jó programnak, hanem a rendkívüli kiszolgálásnak is köszönhető.
Borzasztóan jókat ettem-ittam, egészséges, friss ételeket, nagyon elfogadható áron és „veszedelmesen” jó süteményeket – még haza is vittem. Az első délután kicsit korábban értem oda, éhesen és egész napos gyaloglás után kifagyva. Akkor tűnt fel, hogy a gyorsan felszolgált teához egy csupor mézet hoztak – nem kicsinyeskedtek. Gondolom, feltételezték, hogy akkor sem eszem meg az egész csuprot, ha nagyon éhes vagyok…
A szendvicset, vagy az italt be lehet vinni a vetítő-terembe, a limonádé valódi gyümölcsből készül, és mindehhez kedvesen mosolyognak, beszélgetni is lehet, vagyis olyan mozi-kávéház, ahová az ember szívesen visszatér. A városi kultúra újabb szigete ebben a városban…
A fesztiválzáró játékfilm a HR-menedzser, Eran Riklis filmje volt. Az izraeli filmgyártás legjobb vonulatába tartozó rendező megint egy remek darabbal állt elő.
Héberül a cím kicsit hosszabb – שליחותו של הממונה על משאבי אנוש – A megbízott személyzetis küldetése. A.B. Yehosua azonos című könyvét adaptálja, a szó legnemesebb értelmében. Egyébként, Izrael ezt a filmet küldi az Oscar-díj jelölésre. Remélem, hogy nem csak az első öt közé kerül be, mint annak idején a Waltz with Bashir.