Annak idején a KINO-ban láttam a Waltz with Bashir-t, de megvallom, akkor annyira a film hatása alatt voltam, hogy nem is figyeltem, hogy milyen moziban látom.

Most, az N6N7 fesztivál utolsó négy napjára, szinte beköltöztem a moziba, mert minden este hattól tízig valamilyen izgalmas program volt ott. Számomra ez volt a fesztivál legjobb négy napja és csak azt sajnáltam, hogy ebben az élvezetben nem osztozott velem sokkal több ember.  Úgy látszik, hogy a környezetünkért való féltő aggodalom még mindig túl keveseket érintett meg Budapesten.

A +13 filmfeszt első napján a Banksy-film előtti két, rövidebb dokumentum nem okozott maradandó élményt. Csáki László: Bádogváros című alkotása az Avasi dombon lévő pinceházak helyzetét igyekezett bemutatni – esztétikailag figyelemre méltó, de tartalmilag semmitmondó formában.  Gondolatilag odáig jutott, hogy ha ez a hely nem itt lenne, akkor már attrakciót csináltak volna belőle – így csak a magyaros tehetetlenség újabb bizonyítéka.

Réti Péter: Utolsó lakó című filmje is csak képi dokumentáció a Holló utcai ház bontásának – még azoknak sem ad több municiót, akik pedig a bontás ellen vannak évek óta, nemhogy képes lenne meggyőzni a bontáspártiakat álláspontjuk tarthatatlanságáról.

Hiányérzetemre éppen a “street art katasztrófafilmje” adott választ – nem elég dokumentumfelvételeket készíteni, a néző érzelmeire és ezen keresztül a gondolkodásmódjára hatni csak úgy lehet, ha mindezekkel az alkotó el tud mondani egy izgalmas történetet. Még egy dokumentumfilmet is úgy kell megkomponálni, hogy az drámai felismeréshez vezessen.

A második nap a Bogota-filmmel kezdődött, ami 2006-os elkészülte óta “tarol” az interneten és mindenféle közösségi vetítésen, ahol összejön néhány, a környezetükre odafigyelő ember.  Tanulságként szolgál magyar dokumentum-filmkészítőknek, hogy egy jó doku terjesztése az interneten, ma már sokkal fontosabb, mint akár országos tv közvetítése.

Szigeti Csilla Kubáról szóló filmje érdekes lett volna, ha nem erölteti rá a szinekkel való manipulációt.  Igy nem jutott tovább a már ismert sztereotipia megerősítésénél.

Sajnos, az izraeli Basket kids sem volt az a műremek, amit pedig a téma tálcán kínált. A nyomor, a kiszolgáltatottság, a terror és egy angyali természetű szociális munkás nehezen elért, viszonylagos sikere – az emberi akarat, jószándék győzelme, nem jött át a képeken. Nekem, aki kicsit ismeri a témát, újat nem mondott, akinek viszont a történet teljesen ismeretlen, nem szolgáltatott kellő információt a cselekedet  valódi nagyságáról.

Ezzel szemben a brit Of time and the City egy 74 perces varázslat volt! Terence Davies film-mozaikot készített Liverpool életéről – apró cserepekből óriási, szívet melengető tablót. A város lényegét, az ott élő embereket bemutató dokumentumok úgy épülnek egymásra, hogy azok Liverpoolon túli  felismerésekhez is vezetik a nézőt.

A harmadik nap is egy brit filmmel indult: Átalakuló városok – amely egyben egy mozgalom neve is. A mozgalom 12 lépésben fogalmazza meg a lokális átalakulás folyamatát, amellyel  a magunk környezetét jobbá tudjuk tenni, miközben csökkentjük a klimaváltozás romboló hatását.

A film után tartott remek előadást Rosta Gábor (Kortárs Építészeti Központ), aki elszánt kezdeményezője a közösségi kerteknek. Annyira szuggesztív volt az előadása, hogy megkértem, a podo-pro.hu számára ő maga írjon egy cikket az akcióról, amely révén, talán Budapesten is lesznek ilyen kertek, és nyomukban közösségek is.

Az estét egy kínai doku-játékfilm zárta a Chengdu városában lévő gyár felszámolásáról – 24 city. Kicsit lassú folyású film, de talán így lehet közelebb kerülni a kínai néplélekhez – változó szinvonalú részekkel, de néhol drámai mélységű monológokkal.

A negyedik napon végre láthattunk egy nagyon jó magyar dokumentumfilmet – Jávor István: Negyedem. A rendező alapító tagja az Óvás! egyesületnek, a Zsidónegyed alapos ismerője. Az idén készült film alapján borzasztó optimisták lehetnénk a negyed jövőjét illetően – ez abból a szempontból jó is, hogy megmutatja a lehetséges, sőt, a kívánatos irányt. Az viszont, hogy a jövő valóban ebbe az irányba halad, nagyban függ az új önkormányzati vezetésről és persze a helyi lakosság együttműködési készségétől. Éppen ezért, nagyon jó lenne, ha az alkotó egy, akár felére vágott változatot mihamarabb feltenne a netre, hogy terjedjen az eszme – lehet ingatlanbefektetetők nélkül is megújítani egy negyedet, csak oda kell figyelni… A filmet követő beszélgetés  kellemes volt, de újat nem nagyon mondott, éppen azért, mert a film ezt nagyon is jól tette.

A KINO négy napra majdhogynem az otthonommá vált, és ez nem csak a jó programnak, hanem a rendkívüli kiszolgálásnak is köszönhető.

Borzasztóan jókat ettem-ittam, egészséges, friss ételeket, nagyon elfogadható áron és “veszedelmesen” jó süteményeket – még haza is vittem. Az első délután kicsit korábban értem oda, éhesen és egész napos gyaloglás után kifagyva. Akkor tűnt fel, hogy a gyorsan felszolgált teához egy csupor mézet hoztak – nem kicsinyeskedtek. Gondolom, feltételezték, hogy akkor sem eszem meg az egész csuprot, ha nagyon éhes vagyok…

A szendvicset, vagy az italt be lehet vinni a vetítő-terembe, a limonádé valódi gyümölcsből készül, és mindehhez kedvesen mosolyognak, beszélgetni is lehet, vagyis olyan mozi-kávéház, ahová az ember szívesen visszatér. A városi kultúra újabb szigete ebben a városban…

A fesztiválzáró játékfilm a HR-menedzser, Eran Riklis filmje volt. Az izraeli filmgyártás legjobb vonulatába tartozó rendező megint egy remek darabbal állt elő.

Héberül a cím kicsit hosszabb – שליחותו של הממונה על משאבי אנוש – A megbízott személyzetis küldetése. A.B. Yehosua azonos című könyvét adaptálja, a szó legnemesebb értelmében.  Egyébként, Izrael ezt a filmet küldi az Oscar-díj jelölésre. Remélem, hogy nem csak az első öt közé kerül be, mint annak idején a Waltz with Bashir.

Comments Closed