A zsidó Róma
Péntek délelőtt volt, amikor a lábam egyenesen a „Ghetto”-ba vitt.
Azon a november végi, eső utáni napsütésben, éppen csak letettem a táskám a Viccolo del Bucco – beli apró szállodában Trasteverén, és nekiindultam a városnak. Kezemben az utikönyvvel és egy térképpel, de nem néztem bele, mentem, amerre az érzéseim vittek. Életemben először Rómában.
A rövid repülőúton elolvastam néhány fejezetet a város történetéről, de alapvetően a várostervező ösztöneimmel tájékozódtam.
A repülőtéri labirintusban elég könnyen megtaláltam a metróállomást, a megállót, amely vélhetőleg a leginkább megközelíti a szállásomat, jegyet vettem, és felszálltam a vonatra.
A Róma Trastevere állomásról gyalog mentem a Viale di Trasteverén, „érzésre” kanyarodtam be az apró utcákba, hogy minden kerülő nélkül rátaláljak a szállodára.
Aztán, „sikeremen” felbuzdulva mentem hát tovább, mintha nem is turista lennék. Egyenesen az Isola Tiberinára (szigetre) vezető hídra értem. A Tevere mélyen alattam, az „alsó rakparton” kutyások sétáltak, távolabb egy tréninges nő futott, egyébként senki nem zavarta a meglepően gyors sodrású folyó nyugalmát. A „felső rakparton” hömpölygő autóáradatot mindkét parton jótékonyan eltakarja a fasor.
Az Isola túlsó részén lévő hídról az első tábla amit megpillantottam az a Piazza Gerusalemme. Mögötte az a kicsinyke templom (San Gregorio della Divina Pieta), amelynek bejárata fölött ma is látható a héber-latin felirat, ahol a zsidóknak utasításra részt kellett venniük a keresztény szertartásokon, mégis, többnyire megmaradtak zsidóknak.
Rómában már akkor is éltek zsidók, amikor még állt a szentély, és még Titusz sem fűzre rabláncra a fellázadt Juda királyság megmaradt katonáit.
Az időszámítás előtti második századtól, a Tevere túlsó partján éltek békességben. Aztán, főként a kereskedők költöztek az Isolára és a későbbi Ghetto területére.
IV. Pál pápa 1555-ben kiadott rendeletében azonban a teljes római zsidóságot erre a mintegy 1.3 hektárnyi területre zsúfolta be, hogy ezzel is megtérésre kényszerítse őket. A XVII. században hatezer ember mögött záródott be a gettó kapuja, minden este.
Hivatalosan csak 1883-ban szüntették meg a Ghetto-t, amikor az öt zsinagóga terétől, a Piazza delle Cinque Scolétól a folyóig lebontották a házakat – most itt áll egy mintegy száz éve épített zsinagóga.
Alagsori múzeumában gazdag kiállítás a római zsidóság történetéről a kezdetektől napjainkig. Kint, a kertben kőtöredékekkel, bent gyönyörű tárgyakkal, a zsidó élet jellegzetességeit bemutató életképekkel, dokumentumokkal és egy történelmi filmmel segítenek megérteni azt a kultúrát, amit eltörölni, minden igyekezet ellenére sem tudtak. Pénteken dél körül egy olasz, középiskolai osztály nyomában jártam végig a kiállítást, és a zsinagóga impozáns felső terét.
A római zsidóság szolidáris Izraellel – a zsinagóga kerítésén ott a két, ismeretlen helyen fogvatartott izraeli katona képe.
Miután a Ghetto már nem kényszerű lakóhely, hanem olyan terület, amely magán viseli a több mint két évezredes, folyamatos, zsidó jelenlétet, az utóbbi évtizedben újra felvirágzott itt az élet.
A Via del Portico d’Ottavián a zsidó iskolán kívül egymást érik a kóser és kevésbé előírásos, de hagyományos, római zsidó ételeket kínáló vendéglők, kávéházak, pékségek. Miután szellemileg feltöltődtem a zsinagógai múzeumban, megkérdeztem egy jesiva-növendéket, hogy szerinte melyik a legjobb az éttermek közül: a Ba”Ghetto – válaszolta gondolkodás nélkül, így elsétáltam oda.
Mielőtt még megismertem volna a kosztot, lenyűgözött az egyszerű, esztétikai igényesség, amely a belső tér minden részletéből sugárzott. Olaszul, angolul és héberül beszélő pincérek, aprócska asztalok dupla terítővel és damaszt-szalvétával, soktányéros, sokpoharas terítékkel várták a vendégeket. A közeli asztaloknál olaszul beszéltek.
Mivel egy, végső soron szerencsés félreértés miatt majd két órát töltöttem az étteremben, láthattam, hogy nagyon sok a törzsvendég, akiket ismerősként üdvözölt a pincércsapat. Mivel a római konyhát még nem ismertem, amúgy pedig elég éhes is voltam, egy olyan menüt rendeltem, amelyben a híres római, egészben sűlt articsóka is szerepelt. A közelgő sabat tiszteletére egy kis, 3 és fél decis, helyi vörösbort is kértem. Azzal viszont nem számoltam, hogy a klasszikus olasz menü négyfogásos: antpasti, valamilyen tészta (esetemben, húsos, zöldséges fettuccini) után következik a főfogás, amelyben a köret volt a sült articsóka, mellette egy halom, papírvékonyra szelt párolt marhahús rukkolával. Csak ezek után jött a desszert, ami kóser étterem lévén nélkülözött bármely tejterméket, de valami zseniális volt így is. Lassan és megfontoltan ettem-ittam, idejét nem tudom, hogy mikor okozott egy ebéd ekkora, bár kissé fárasztó élvezetet.
Másnap, szombat lévén, a kóser éttermek zárva voltak, de az articsóka-imádók így sem maradtak éhen.
Az ókori Rómával töltött napom ( a következő cikkben arról lesz szó) fáradtságát egy ilyen étteremben pihentem ki, ahol nem csak az étel volt fenomenális, hanem egy énekes is beperdült az asztalok közé, és gitárkísérettel régi olasz dalokat adott elő.
Ebben az ókori romokból és mai technikai elemekből, izgalmas, szobák láncolatából álló étteremben, fantasztikus élmény volt mindez együtt.
A következő két napot Róma más vidékein töltöttem, de a búcsúestén visszatértem egy könnyű vacsorára – természetesen sült articsókát ettem, egy üveg izraeli sörrel.
Majd lassan elindultam a Tevere másik oldala felé. Az esti fényben azonban megláttam egy könyvesboltot, amit addig észre sem vettem. Most viszont húzott oda valami, tehát beléptem.
A sok, ismerős héber könyv között egy olasz, címlapján egy kisfiúval. Belelapoztam: a könyvet Anna Mária Háberman írta Tamás nevű féltestvéréről, aki 15 évesen eltűnt, miután Csátaljáról deportálták 1944-ben.
Anna Mária édesapja második házasságából született 1943-ban, Olaszországban, szerető családban nevelkedett, de néhány éve úgy érezte, hogy ki kell kutassa családjának azt a részét, amelyet nem ismerhetett meg.
Nekem, ezzel a könyvvel zárult a zsidó Rómával való rövid ismerkedésem – abban a könyvesboltban már vissza is tértem Magyarországra.
