Ezen  a napon  lementem a térképről – kicsit eltévedtem. Városban ez sosem történik meg velem, de Rómában, a Janiculum-dombon, nagy gyönyörűségemben eltévedtem.

Legközelebb viszek iránytűt, mert miközben azt hittem, hogy szépen haladok a Vatikán felé, egyre távolabb kerültem a Teverétől, a Doria Pamphili villáját körülvevő hatalmas parkban.

Szombaton éjjel sok eső esett, de vasárnap reggelre belefáradt – az utcakő még fénylett, amikor elindultam a Trastevere csendes utcáin felfelé, a Janiculumra.

– Buon giorno Signora – köszönt rám egy kapun kilépő úr, bizonyára nem feltételezte, hogy turista kószál erre a korai órán.

– Buon giorno – válaszoltam mosolyogva, és két nap után,  már egészen rómainak éreztem magam.

A Trastevere (jelentése: Teverén túl)  a Rómába települő idegenek első lakhelye volt, már az ókorban is.

Sokféle apró boltocska, kézműves-műhely, bár és étterem van itt, meglehetős összevisszaságban, mégsem  zavaró módon.

Itt nincsenek szuper-elegáns üzletek, az utcakő faltól-falig egy szintben, sokszor elképesztően keskeny utcák  oldalain a házak mintha ősrégi alapjaikra úgy nőttek volna rá, mint a fák – szabálytalanságukban is  esztétikusan.

Az utóbbi évtizedekben főként azon külföldi és olasz értelmiségiek kedvelt lakóhelye, akik éppen ezt az egymásra rétegződött városi szövetet tartják értékesnek. Igy a lepukkadt házakat felújítják, anélkül, hogy a városrész eredeti jellege megváltozna.

Ahogy kapaszkodtam felfelé, hol lépcsőkön, hol a kanyargós utakon, egyre ritkult a beépítés és egyre szebb kilátás nyílt a városra.

Az ég még felhős volt, olyan, hogy az ember azt érzi, bármely pillanatban újra esni kezd, de tiszta a levegő és egy nagyvárostól idegen csend uralta a környéket.

A Januculum-domb jelentősége a XIX. századi olasz egységmozgalmakban nőtt meg, így nem véletlen, hogy a Garibaldi emlékművek is itt kaptak helyet.

Egyre inkább magával ragadott a hely szelleme. Mintha magam is egy vasárnapján sétálgató római matróna lennék, az utikönyvemre és a térképre oda sem figyelve, csak nagy ritkán fényképezve élveztem a jó levegőt és a párán keresztül időnként fel-felbukkanó napsugarakat.

Kicsit olyan érzés volt, mintha a budai hegyekben járnék, de a mediterrán növényzeten kívül, a lépten nyomon felbukkanó kövek, szobortöredékek jelezték, hogy más ez a vidék.

Nagy ritkán találkoztam emberekkel –  azok vagy kutyát sétáltattak, vagy futva edzettek.

Megszomjaztam, de csakhamar találtam egy ivókutat.

A  Doria Pamphili villa környéke ebben a november végi párafelhőben  olyan volt, mint egy elvarázsolt kastély – eredetileg az olasz arisztokrácia nyári lakhelye volt a “villa”, a “városi palotán” kívül.  A Palazzo Doria Pamphili  a Piazza Venezia  Via del Corso felöli oldalán van, gazdag műtárgy-gyűjteményét meg lehet tekinteni. Az ingyenes audiokalauzon maga a herceg beszél.

A kiszáradt szökőkútnál egy kövérkés úr tajcsizott.

Ahogy megkerültem a villa bezárt titkos kertjét, a túlsó oldali nagy tisztáson csoportosan rúgták a labdát, kapuk és partvonal nélkül, láthatóan csak saját örömükre.

Mentem tovább – a gyalogutakon egyre több emberrel találkoztam, de jómagam egyre kevésbé tudtam, hogy merre haladok.

Még élvezettel néztem a napba – mint utóbb kiderült, ez volt az utolsó napsugár az eső előtt, de már egyre nagyobb aggodalommal nyitogattam a térképem, kerestem valami támpontot arra nézve, hogy hol is vagyok.

Még akkor sem találtam meg, amikor megláttam az első épületeket. Az utcaneveket sem tudtam beazonosítani  a térképen. Aztán, egy autóbuszmegállóban végre rájöttem, hogy teljesen másutt jöttem ki a parkból, mint azt  elterveztem, és öt órányi gyaloglással sikeresen “lejöttem a térképről”. Még fél órát meneteltem, míg  elértem a számomra már ismerős villamos-vonalat.

A végállomásig mentem a villamossal, onnan pedig a legrövidebb úton  a Piazza Venezián utasokra váró turistabuszok egyikére szálltam fel boldogan. Akkor már elég rendesen szakadt az eső és a lábaim is megérdemeltek egy órányi pihenőt.

A szakszerű utikalauzból és autóbuszozásból ennyi elég is volt – mivel  még mindig esett, megfogadtam budapesti Róma-mániás ismerősöm tanácsát: a Pantheonba mentem.  Nem én voltam az egyetlen, így a műélvezetet nagyban csökkentette a tömeg és az a tény, hogy a tér közepe kordonnal le volt kerítve. A kupola nyitott tetején bejövő esőt ugyan tökéletesen elvezették a rafinált kis csatornák a padlóban, de a nedves márvány elég csúszós – jobb megelőzni a bajt.

A Piazza della Rotonda még esőben is zsúfolt volt, így átballagtam a Piazza Navonara. A világ egyik legszebb terének mondott helyet is karácsonyi vásár csúfította. Viszont arra jó volt, hogy egy remek rukkolás marhanyak-szendvicset egyek és forró csokoládét kanalazva nézegessem egy fedett terasz-asztalnál ülve az esőben is zavartalanul működő szökőkutakat. Ide visszajövök, holnap – gondoltam, és meg is tettem másnap, amikor Róma belvárosát, vagy ahogy itt mondják, a Campo Marziot jártam be keresztül-kasul.

Comments Closed