Vénus-dobás
Minap kaptam egy hírlevelet, amely nem akart rámtukmálni semmit, hanem elgondolkodtatott. Olyannyira, hogy azonnal küldtem egy e-mailt a levél írójának, hogy megnyerjem lap számára. Nagy örömre szolgált, hogy Dr Radó Ákos szívélyesen fogadott és hozzájárult írása közléséhez.
Mivel úgy gondolom, hogy a hétköznapi kultúránk nagyon fontos része a pénzzel kapcsolatos viselkedésünk, rendkívül hasznos lehet mindannyiunk számára ennek a témának a felvetése. Méginkább, ha az írás nem csak elgondolkodtató, hanem szórakoztató is. (szerkesztő:ema)
Az életet csak utólag lehet megérteni, de előrefelé kell leélni (Soren Kierkegaard)
Vénus-dobás, és ami azóta történt
A görögök tudatában voltak annak, hogy a jövőben több dolog történhet, mint amennyi valóban történni fog, de a szerencsejátékot mai szemmel érthetetlen szabályok szerint játszották. Az asztragalosszal, e hosszúkás, két keskeny és két szélesebb felületű, a két végén domború, csontból készült játékkal – általában néggyel egyszerre – próbálták ki szerencséjüket, és bár nyilvánvaló, hogy nagyobb a valószínűsége, hogy a csontocska a szélesebb felére esik, mindegyiknek azonos értéket adtak. A legnagyobb értéke a Venus-dobásnak volt, amikor mind a négy csont különböző felére esett. Talán a földön történő dolgok szabályosságában nem hittek, ezt az istenek kiváltságának tartották.
A kockázat gyökerei a hindu-arab számrendszer elterjedésétől eredeztethetők, amely csak nyolcszáz éve ismert a mai nyugati világban, legnagyobb hatású bevezetője pedig Fibonacci volt, akinek a XIII. század elején született könyve, a Liber Abaci (Számsorozatok Könyve) az addig a számításoknál alkalmazott görög, héber, római betűk helyett számjegyeket használt. (Bizonyára sokan emlékeznek a Fibonacci-féle számsorozatra, aminek előképét, az aranymetszést már a görögök is ismerték. Ma például a bankkártyák két oldala is az aranymetszésnek megfelelő arányban van egymáshoz képest).
Egy ferences szerzetes, Luca Paccioli 1494-ben megjelent művében tette fel az első, valószínűség számítással megoldható kérdést. (Amúgy Paccioli nevéhez fűződik a már korábban is ismert kettős könyvelés elterjesztése).
Így a matematikusokra várt, hogy a megtörtént események gyakoriságát elméleti alapon tanulmányozzák és kifejlesszék a valószínűség elméletét, azaz a kockázatkezelés leghatalmasabb eszközét.
Sokan csak a szerencsejátékok elméletét akarták kifejleszteni, nem pedig a valószínűség elméletét. Az 1660-as években azután három francia: Pascal, Fermat és de Méré alkotta meg a valószínűség mérésének rendszertani és elméleti alapjait, és bár a gazdasági trendek, gazdasági veszteségek előrejelzésével nem foglalkoztak, az ő munkásságuk szolgált az elkövetkező századokban irányvonalként.
A jövő bizonytalansága sajnos mindig elkerülhetetlen, de e három kiváló elme munkája nyomán választásaink előrejelzésében már nem mágikus erők játszanak szerepet.
1738-ban Daniel Bernoulli, egy svájci matematikus vetette fel először egy Szentpéterváron megjelent művében az emberi döntések szubjektív tulajdonságait: a lehetséges kimeneteleket ugyan könnyű kiszámítani, de a döntés megszületésekor a kimenetelek következményeit is figyelembe kell venni.
A tények ugyan mindenki számára ugyanazok, de a kockázat minden ember számára más és más. Ha mindenki mindenfajta kockázatot egyformán értékelne, sok kockázatos lehetőséget szalasztanánk el. A merészek nagy tétet tesznek kis valószínűséggel bekövetkező, de igen nagy nyereséget ígérő akciókra, míg mások a nagy valószínűséggel megszerezhető kis nyereségeket részesítik előnyben, mert az ő legfőbb céljuk, hogy tőkéjüket megőrizzék. Mindenkinek más a kockázati éhsége, vállalkozó szellemű emberek nélkül lassabban menne előre a világ, és nem nélkülözhetjük azokat, akik kezdő vállalkozásokba fektetnek be.
A szerencsejátékokban egy dobás kimenetele nem befolyásolja a következő dobást, a valóság azonban egymással lazán vagy szorosan, de összefüggő események sorozata és igen fontos, hogyan látjuk a múltat, meg tudjuk-e magyarázni, hogy mi történt, vagy csak a szerencsének tulajdonítjuk azt, ami bekövetkezett (azaz valójában nem tudjuk megmagyarázni). A Bernoulli család hat matematikus zsenije közül Jacob volt az, aki a valószínűség és az információ minősége közötti viszonyt kutatta. A jó döntéshez elengedhetetlen a jó információ, ám nyilvánvaló, hogy soha nincs a kezünkben minden szükséges információ, így a tőzsdézők, bár adatok ezreit, tízezreit halmozzák fel, hogy megítéljék egy-egy vállalat várható nyereségességét, a múltbeli adatokon alapuló becslés soha nem mentes a kétségektől és a bizonytalanságtól. Így mindig korlátozott mennyiségű információ alapján kell döntenünk. Ilyenkor azt kell feltételeznünk, hogy a múltban megfigyelt feltételek mellett történt eseményhez hasonló lesz az, amelyik a jövőben fog történni.
Vajon képesek vagyunk-e megkülönböztetni a normálist az abnormálistól? Ha az elemzők szerint egy részvény alul van értékelve, ez azt jelenti, hogy megvételükkel nyerhetünk, amikor értékük visszatér a normális sávba. Valójában eddig senki sem fedezte fel a „normális” fogalmát, legfeljebb a normális eloszlást, ezzel segítve különbséget tenni a kiszámítható kockázat és a bizonytalanság között.
Ma a realisták és a merész befektetők vásárolnak – miközben a többiek rohannak, hogy megszabaduljanak részvényeiktől, s eladnak, amikor a többiek sietnek vásárolni. Hogy mást ne is említsünk közülük, mint Warren Buffet.
Nagyon egyszerű a kockázatkezelést gyakorlati művészetként felfogni, következményei azonban mélyrehatóak: senki sem gondolt világunk megteremtésekor arra, hogy részévé tegye a bizonyosságot. Biztosak soha semmiben sem lehetünk, a birtokunkban lévő információmennyiség vagy nem helyes, vagy nem teljes.
És, hogy mi a következtetés? Mindannyiunknak aszimmetrikus a tudása, mindenki a maga szakterületén tud többet másoknál.
Az én váram_7
Lépcsők a lakásban
Tudom, sokakat megdöbbentett az, hogy ebben a kis lakásban, a nagy helyiség központi elemévé tettem a lépcsőt.
Nem kár a területért?
Bár az első skiccben is kitérek valamennyire a kérdésre, úgy gondolom, hogy érdemes részletezni a belső lépcsőkkel kapcsolatos véleményemet, amely alapján ez a lépcső is született.
Annál is inkább, mert most már fotókkal tudom érzékeltetni az eredményt.
Nincs arról szó, hogy egy belső lépcsőnek ilyennek kell lenni – itt, ezen a helyen, ebben a lakásban, az én igényeimnek megfelelően azonban, ilyenné kellettek legyenek.
Hogy miért jutottam erre a meggyőződésre, azt szépen, sorjában, elmondom.
1. Kezdettől meggyőződésem volt, hogy nem akarok egy lépcsősorral feljutni a galériára.
Lakáson belül egy „emeletnyit” le-föl mászkálni kényelmetlen, előbb-utóbb úgy szervezi az ember az életét, hogy ritkán tegye meg ezt a „hosszú utat”. A lakáson belüli funkciók íly módon durván elkülönülnek.
A kényelmes élethez pedig, véleményem szerint, a jól szervezettség elemi követelmény, tehát nem célszerű eleve megosztani a teret lentre és fentre, amely nagyrészt külön-külön funkcionál.
2. Egy alig 4 x 5 méteres teret amennyire csak lehet, átláthatónak kell hagyni, hogy az embernek ne legyen klausztrofóbiája. Ha ennek a térnek valamelyik falára „rákenem” a lépcsősort, akkor annyival kisebb lesz a térérzet.
Speciális esetünkben, amikor megpróbáltam valahová „besúvasztani” a lépcsőt, kiderült, hogy minden falon van valami zavaró momentum, ami miatt nem oda való az egész.
3. A fény iránti vágyam azonnal kijelölte a dolgozó-sarkom helyét. Nem volt kétséges előttem, hogy a 120 x 80-as falmélyedés, ahol a legjobbak a fényviszonyok az egész lakásban, az egyetlen hely, ahol nyugodtan tudok dolgozni.
De ahhoz, hogy ezt ki tudjam használni, 5 lépcsővel fel kell emelnem a dolgozó szintjét. Ezzel eldöntetett, hogy hol lesz az 5 lépcsőből álló része a felmenetelnek, majd innen, további 7 lépcsővel jutok a galéria-szintre, miközben optimális méretű dolgozósarkot szerettem volna kialakítani, hiszen naponta sok órát töltök itt.
4. Elvileg, az első 5 lépcső után derékszögben elforgatva is nekiveselkedhettem volna a feljáratnak, de akkor a 2. pontban részletezett problémába ütköztem volna, nem mellékesen, tönkre téve a legszebb nyerstégla-falat, amiről a bontás során derült ki, hogy milyen nagy nyílásokat rejt.
A fény szempontjából is ez a legértékesebb része a lakásnak, semmiképp nem akartam eltorlaszolni egy lépcsősorral.
5. Miután a funkcionális sémában már a konyha, az étkező és a fürdő helye is célszerűnek mutatkozott, nem maradt más hátra, mint a dolgozó-szintet összekötni a galéria szintjével, a lehető legegyenesebb formában.
6. Ahhoz, hogy kényelmes lépcsőfokokat alakítsak ki, és amennyire csak lehet toljam el az egészet a fény útjából, a falhoz közeli oldalon alakítottam ki egy „pihenőt”, aminek a szintje egy lépcsőfokkal (18 cm) magasabb, mint a dolgozósarok padlószintje.
7. Ezáltal a dolgozó-sarok tágasabbnak tűnik, mint a tényleges padló-területe, igaz, egyhuzamban felrohanni, vagy lezúdulni a lépcsőn egy lépéssel hosszabb út, mint a „tisztességes” lépcsőfordulónál szokás.
8. Ahogy A kislakás dicsőítése című részben már megírtam, a lépcsők alatti teret is kihasználtam, de legalább annyira fontos volt az a momentum, hogy a hét lépcső ugyan elválasztja a dolgozót az étkezőtől, de megőrzi az átlátás lehetőségét.
9. Valójában, a dolgozó-részből fel-látok a galérián lévő ágyamra is, és le-látok a bejárati szinten lévő étkezőre is, nem utolsó sorban a fiamról készült képre, az étkezőasztal felett…
10. Igaz, ennek is ára van: az, hogy nincs korlát a lépcső mellett.
11. A biztonságérzetet erősítendő két darab 2×2-es profilt hegesztettünk a galéria szerkezete és a téglafal, illetve a dongaboltozat közé. Ez az aszimetrikus fogodzó lehetővé teszi, hogy akár teljes sötétben is felmenjek, vagy lejöjjek a galériáról.
12. Másrészt, a felső hét lépcső 85 cm széles, hogy biztonságosnak érezzem – nem billenek ki.
13. Ugyanakkor, az első 5 lépcső csak 70 cm széles, kétoldalán „lépcsővel”, vagyis az egyik oldalon a háztartási helyiség feletti rakodó-felület „lépcsőzik”, míg a másik oldalon a galériára vezető lépcső.
A galéria-padlóval majdnem szabályos bejáratot alkot, de azt nem mondhatni, hogy különösebben hívogató. Itt éppen ez volt a cél!
Amíg a bejárati szint abszolút nyitott a látogató számára, a dolgozóra felvezető lépcső másodlagos feladata az, hogy megállítsa az avatatlanokat. Be lehet látni, de „belépni” már nem annyira biztos, hogy szabad.
A lépcsők oldalfalai egyrészt gipszkarton falak, másrészt szekrényajtók. Éppen ezért, a lépcsőfokok homloklapjai rétegelt lemezből készültek, amelyeket arra a lilás-kékre festettem, mint a falak és a beépített bútorok egy részét.
A járófelület az IKEA konyhapultok egyik fajtája, amiből három db. 246×62-es tábla fogyott el, igaz, ebből készült a dolgozósarok két munkalapja is. Olyannyira ki volt számítva minden, miliméterre, hogy a két megérkezési szintre már nem jutott teljes lépcsőmélységben. Ettől ugyan használható, de az én szememet kicsit bántja. Ha nagyon akarnám, meg tudnám ideologizálni, hogy a keskenyebb belépési mélység azt jelzi, hogy megérkeztem az adott szintre, de az igazság, hogy nem volt több anyag.
Végül, mi lehet az általános tanulsága ennek a lépcső-szerkesztésnek?
A lépcsők kialakítása, szerintem, egy lakáson belül, nagyon fontos funkcionális és esztétikai elem. Nem szabad félvállról venni, ugyanakkor belefér néha, egy kis rugalmasság, ha az egyébként indokolt.
Az alapképlet, miszerint kétszer a magasság + a mélység = 63, az én tapasztalatom szerint már túlhaladott. Az átlagember ma már magasabb, mint a múlt században. Én nem vagyok igazán magas, de nekem is kényelmesebb a 2H+M=66, vagyis 2×18 + 30 = 66 ebben az esetben. Ha a belépés mélysége kevesebb, mint 30 cm – nem kényelmes a lejövetel. Nem ezzel kell takarékoskodni, amikor a helyet optimálisan akarjuk kihasználni. A lépcsők alatti teret is hasznosíthatjuk, ha háromdimenzióban tervezünk, és nem csupán az üres falakat, hanem a helyiségben lévő összes tárgyat figyelembe vesszük. Ez utóbbiról lesz szó a következő részben.
A következő rész címe: A bútor – tág fogalom
A sorozat kezdete: ITT
Az én váram_6
Egy építész másként csinálná
Hát, igen, elkövettem a gyalázatot – műanyag ablakokat és ajtót rendeltem, és szívtelenül kihajítottam a totálisan elkorhadt régi, fa tokokat…
Utáltam az ajtót, ami túl nagy volt, mégsem engedett be maximális fényt.
Utáltam a felette lévő befelé nyíló ablakokat, amelyek nyitogatása külön cirkusz volt.
Utáltam, hogy nyitott ablaknál belátnak a torkomig, zárt ablaknál megfulladok nyáron és fagyoskodom télen, mert azon a „jó régi” ablakon át besüvített a szél.
Lelketlenül megváltoztattam a nyitási szisztémát és az anyagot, de még az üveget is – mert nem akarom minduntalan függönyözni a lakásom.
Egy építész az egységes udvari homlokzatot jobban tisztelte volna, mint a lakáshasználat praktikumát.
A szememben viszont az udvari homlokzat egyformasága nem érték, ha egyébként csak az egyformán ronda és elavult használatot jelenti.
Szerintem, nem attól szép egy belső homlokzat, hogy a mocskos-szürke falon jellegtelen színű (a libafos-sárga és barna közti árnyalatokban) nyílászárók sorakoznak, a mögötte lakók egyéniségének minimális jele nélkül.
Az ilyen gangos házak egyformasága nyomasztó, amibe direkt jól jönne, ha mindenki a maga izlésére módosítaná a lakása bejáratát.
A „rendetlenség”, az egyediség szépsége mellett voksolok ebben a poroszos egyformaságban!
A nyílászárók szerepe rendkívül fontos egy lakás szellőztetése szempontjából.
Igaz, a csöppnyi lakásomnak van egy „titkos” ablaka a légudvarra, ami jó átszellőzést biztosít, ha egyébként az udvari homlokzaton lévő ablakokat ki tudom nyitni.
Az egyetlen, bár nagy méretű ablak kétharmada nyithatatlan volt számomra az előbb említett „beláthatóság” miatt is, de biztonsági okokból sem éppen célszerű.
Rácsok mögött pedig nem vagyok hajlandó élni!
A felső ablakokat ugyan, némi akrobatikával ki lehetett nyitni, de akkor is elvesztettem a lakáson belüli intimitást.
Mivel aludni, még télen is csak nyitott ablak mellett tudok, mind a bejárati ajtó felett, mind az ablak felső harmadába befelé bukó ablakokat terveztem, a külső síkon szúnyoghálóval.
Az ablak magasságát elosztottam három egyenlő részre, a középső ablak bukó-nyíló változatban lehetővé teszi az alkalmankénti teljes nyitást, aminek elsősorban tisztítási funkciója van – az ablakommal szembeni látvány, egyelőre, nem éppen vonzó.
Az ablak alsó harmada fix üveg. Természetesen, minden ablak-ajtó biztonsági, dupla, savmart üveg. Az ajtó nyíló szárnyát 90 cm-re csökkentettem és a mellette lévő helyen fix üveg van. Ugyanez a profilszélesség jelenik meg az ajtószárny felett is.
Annak érdekében, hogy a korábbi, vastag tokra emlékeztessek, szükségét éreztem, hogy a külső falsíkon egy 40×80-as zártszelvénnyel keretezzem a nyílászárókat. (megjegyzés 2014: a fém keret hibás ötlet volt. Nem esztétikailag, hanem mert hőhidat hozott létre, minek következtében a nagy hidegben a belső oldalon egy vékony csíkban lecsapódik a pára. Első körben vettem egy párátlanítót és persze hypo-s szivaccsal letöröltem a páralecsapódás nyomait, hogy ne alakuljon ki penészesedés, de a következő lépés a zárszelvények hőszigetelő anyaggal való tömítése, ami még mindig nem oldja meg a problémát teljesen. A következő lakásnál már fával kereteztem az ablakokat, az ajtót, ott nincs is hőhíd.)
Persze, lehetett volna az ablakot fából is megcsináltatni, ami kb. háromszorosába került volna.
Sem a belső, sem a külső tér, de még a használati érték szempontjából sem éreztem ezt ennyire fontosnak.
Kétségtelen, a lakás bejárata, ma durván eltér a többi, köztük számos, rémesen elhanyagolt ajtótól, ablaktól. Az udvari homlokzatot, a lakásom környezetében teljesen felújítottam, és a maradék használt téglából egy kis belépőt is készítettem, saját kezűleg.
Amikor az udvar betonja alatt lévő külső csatornabekötést ki kellett váltani, egy 30×120 cm-es szakaszt kértem szabadon hagyni, és oda növényeket ültettem.
Ez a kis előkert idővel egyre szebb lesz – dúsul a növényzet. A közvetlen közelben lévő pincelejárót is növényekkel igyekszem kellemesebbé tenni.
A fal tövébe borostyánt ültettem, ami lassan fel fog kapaszkodni a falra.
Az egyik szomszédom azt mondta, hogy amikor bejön az udvarba, mindig jólesően néz az ajtóm felé – optimizmust sugároz.
A következő rész címe: Lépcsők a lakásban
A sorozat kezdete: ITT
Az én váram_5
A kislakás dicsőítése
Egy magára adó nő ruhatárában mindig van egy „kis fekete” – egy rafináltan egyszerű fekete ruha, amit többféle alkalomra is sikeresen bevethetünk. A kis fekete nem egy ruha – ez a praktikusan elegáns szinonímája az öltözködésben.
A kislakás sem egyszerűen egy kis méretű lakás, hanem olyan térkapcsolat, amely használója igényeire szabottan kiemeli a környezet adta lehetőségeket.
Bár a „szabása” nagyonis különböző lehet, abban mindegyik példamutató kislakás megegyezik, hogy belépve úgy érezzük – ez így jó, ahogy van.
Coco Chanel szerint az elegáns ruha is kényelmes kell legyen.
A kislakásban úgy érhetjük el a kényelmességet, hogy igyekszünk mindennek megtervezni a helyét. Egy nagy lakás jobban elviseli a rendetlenséget, mint egy kislakás, amelynek terét egy pillantással átláthatjuk… és, számomra, valahol itt a lényeg: egy kislakásban is lehet „térélménye” az embernek, ha átlátjuk a teret.
Az első izraeli lakásom, amit átalakítottam, mindössze 22 négyzetméter volt. Belépve, ezt még építészek sem tudták jól megsaccolni. Rendszeresen többnek gondolták.
Ott egy apró fürdőszoba volt az ajtóval elzárt tér, a szekrény helyett egy 80 cm mély falfülkébe kerültek a ruhák, a „konyhapult” mélyedése is az átlátható teret növelte.
A „nagy poén” azonban az a terasz volt, amit az előző lakók is szerettek volna beépíteni, de nem értették, hogy az így megszerezhető területnél fontosabb a fény, ami onnan jön.
Ezért 45%-os szögben, áttetsző poligálnak nevezett anyaggal fedtem le, és alá került a rajzasztalom, annak ugyanis nem kellett „fejmagasság” – így az építési szabályzatot betartva, mégis bekebeleztem a teraszt, és soha olyan jó munkaasztalom nem volt, mint ott.
A magasságokkal való játékhoz tartozott az is, hogy a 80/200 méteres ágyakat feketére festettem és levágtam a lábait, és egy ugyanolyan magas ágyneműtartó-ládával kiegészítve (szintén feketére festve) nappalra ülősarkot hoztam létre, ami éjjel fekhelyként funkcionált.
A könyveimnek pedig az ajtó feletti, 2,10 méteres magasságban, körben készült egy polcsor, mint egy belső párkány. Ezáltal a falfelület teljesen szabad maradt. A térbe állított 80/200 méteres asztal körülötte négy székkel, nem zavarta az átláthatóságot.
Ezek roppant egyszerű eszközök, amelyek lényege, hogy a tér mindhárom dimenziójának ugyanolyan fontosságot tulajdonítunk. Ha egyen-belmagasság helyett a terv minden egyes pontján analizáljuk a szükséges magasságot is, akkor roppant érdekes megoldásokhoz juthatunk.
Ha ehhez hozzávesszük a használat gyakoriságát, vagyis az időtényezőt, akkor még inkább megközelítjük azt az elvárást, hogy kényelmes, „magát rendben tartó” lakásunk legyen.
Igaz, ilyen megoldásokhoz a szokásosnál több szellemi befektetésre van szükség, de egy-egy építkezés költségéhez viszonyítva a tervezési díj olyan minimális, hogy sosem értettem, miért pont ezen akarnak az emberek spórolni.
Ahogy az első részben írtam, ennek a lakásnak szinte az egyetlen pozitív vonása a magassága.
A dongaboltozat, amely legmagasabb pontja 4,5 méter. Vagyis, ezt a térélményt kell minél inkább megőrizni.
Persze, ezt a teret, magyarországi viszonyokhoz mérten, ki is kell fűteni – de nem a teret zsugorítjuk a fűtéshez, hanem olyan fűtési módot keresünk, ami egy pont ilyen térre alkalmas: esetünkben a padlófűtés.
Később kitérek a különböző döntések gazdaságossági megfontolásaira, így az elektromos padlófűtésre is, amire az emberek zöme azonnal felkapja a fejét – hú, az drága!
Ugyanezen emberek sokszor gázkonvekottal fűtik az utcát, és fagyoskodnak a saját lakásuk konvektortól távoli sarkán.
Számomra az olcsó vagy drága önmagában semmit nem érő fogalmak, ha építkezésről van szó. A befektetés és az üzemeltetés hatékony vagy sem? – csak ez a releváns kérdés.
Visszatérve az átlátható tér kérdéséhez, amely a kislakás központi, megoldandó problémája – tapasztalatom szerint, a jó megoldások mindig akkor születnek, amikor egy dolog több igényt is kielégít, sőt, esetleg olyasmit is nyújt, amire kezdetben nem is gondoltunk – ez afféle visszaigazolása annak, hogy a megoldás valóban jó.
Az „én váram” 29 négyzetméteres alapterületét, galériával nem akartam mértéken felül megnövelni. Legfőképpen azért, hogy megőrizzem az átláthatóságot, de az sem volt célom, hogy „haszontalan” négyzetméterekkel növeljem a beruházást.
Ugyanakkor, azzal, hogy például a háztartási helyiség (mosógép, szennyesruhatároló, szárítórúd, vasalódeszka, vasaló) falai az optimális használathoz elegendő magasságban véget érnek, ennek a helyiségnek a teteje is hasznosítható. Esetünkben a dolgozó-rész rakodó felületeként szolgál.
Hasonlóképpen, azzal, hogy a dolgozó-sarkot felemeltem a nyolcvan centi vastag fal ablak-parapetének szintjére (a padlószinttől 90 cm magasságra), miközben az új ablak a külső falsíkra került, egy rendkívül értékes, jól megvilágított munkafelületet kaptam, és alatta egy raktárat.
De nem csupán erről volt szó, amikor a lépcsőket megosztottam – az 5 lépcsővel megközelíthető közbenső szint összekapcsolja a lentet és a fentet.
Látványban és használatban is.
Minden nap rengeteget lépcsőzök, de ritkán kell egyszerre „teljes szintet” megtennem. A munkaasztalomtól a konyhába leszaladni és vissza, mert felforrt a víz a teához, máskor felszaladni a CD-t kicserélni az ágyam melletti szerkentyűben, nem tűnik leküzdhetetlen akadálynak.
A lépcsők kényelmes volta alapkövetelmény, szerintem. A térbe állított lépcső őrült pazarlásnak tűnik első pillanatban. Csakhogy a lépcsősor második 7 foka szinte kitér a fény útjából, így funkcionálisan ugyan elválasztja a dolgozó-részt az étkezőtől, de a teret továbbra is átláthatónak hagyja meg.
Mellesleg, de cseppet sem véletlenül, a lépcső alatti teret is kihasználtam – a magasabb részen vannak a kabátok (három lépcső alatt, különböző magasságokban, összesen 90 cm kabátszekrényt nyertem íly módon), az alacsonyabb belterű részen a porszívó, pótszékek, stb.) A másik oldalról nyílóan rejtőzködik a hűtőszekrény, felette a mikrosütő, száraz élelmiszer-tároló. Az első öt lépcső alatti fiókokban vannak a cipőim.
A kislakásban tehát mindennek alaposan megtervezett helye kell legyen ahhoz, hogy rend legyen. A kislakás ezért lehet idő- és pénz-spóroló. Kevesebb négyzetméteren ésszerűen elrendezett holmik között nem kell keresgélni, hiszen tudom, hol a helye. A tárgyak mindig ott vannak a szolgálatunkra, így az élet fontosabb dolgaira koncentrálhatunk.
A következő rész címe: Egy építész másként csinálná
Az én váram_4
Menet közben…
Megvettem az IKEA-ban a komplett konyhát (sokáig bedobozolva várta, hogy összeszereljék), a burkolatokat, a kádat, stb. amelyek pontos színe-formája befolyásolja a részleteket.
Egy régi épületben lévő lakás felújítása ugyanis rengeteg meglepetéssel jár, amelyekhez olykor alkalmazkodni kell, de ebben az esetben is kellenek fix „megalkuvásmentes” pontok.
A bontás többnyire néhány napos munka, de ennél a lakásnál a technológiai sor átrendeződött.
A válaszfalakat azonnal elbontottuk, de egy darabig még meghagytuk a régi galériát, mert a bontás legfőbb eleme a dongaboltozatról „levakarni” a vakolatot.
Az első napokban többféle vakolatradírozási technikát kipróbáltunk, a gépi csiszolás különböző fajtáitól a hagyományos, kézi levésésig.
Az az „őrült” ötletem, hogy ha már dongaboltozat, akkor látni akarom a téglát – rengeteg munkával járt.
Viszont, azon kívül, hogy szerintem, gyönyörű a nyers téglás dongaboltozat, a vakolatleverés miatt felfedeztünk egy falfülkét.
Eredetileg egy átjáró volt, amit később megszüntettek és nem töltötték ki a teljes 60 cm vastag falat az áthidaló alatt, hanem csak a túloldalon a fal külső síkján.
Az én lakásom oldalán keletkezett falfülkét élére állított téglákkal elfedték, amelyek a vakolatvéséskor bedőltek.
(megjegyzés 2014: az elmúlt évek során a falfülkében lévő polcok megteltek – volna – könyvekkel… a legalsó polc tele van valóban, de az IKEA konzolos polcai nem bírják a terhelést. Ezek a polcok szépek lennének, ha nem lennének alapvetően problémásak konstrukciós szempontból. Mindenkit lebeszélek arról, hogy ilyet vegyenek! Mivel mostanában elég sokat dolgozom lakatosokkal, erre a két „lekonyuló” polcra is kitaláltam egy megoldást, idővel meg is csináltatom, mert engem nagyon idegesít.)
A korábbi fürdőszobába nyíló ajtó felett is egy szélesebb és magasabb áthidalót találtunk, amit szépen, akkurátusan kibontva a belső és a külső tér a korábbinál sokkal szorosabb kapcsolatba kerül.
Az eredeti téglafal javítása azonban eszelős munka.
Miután levakarták a vakolatot, ki kellett javítani a korábbi horonyvéséseket, kikaparni a téglák közti vakolat felszíni részét és „újrafugázni” a falfelületet.
Később, amikor már por-mentesíthető a tér, lenolajjal le kell dörzsölni a téglára tapadt fölösleges cementréteget, hogy az anyag a maga természetességében látsszon. (megjegyzés: a lenolajozás a legmegfelelőbb módszer, de kemény munka, mert az olajat bele kell dörzsölni a téglába, miközben potyog le az olajos malter-felesleg, vagyis a már kész padlóra is nagyon kell vigyázni…)
Csak a központi térben, a padlótól 90 cm magasság felett van ez a nyers tégla-felület. A belső helyiség, amely korábban fürdőszoba volt, marad vakolt, levendula-színűre festve (ez a végén, kicsit megváltozott), mint ahogy az összes festett felület, vagyis a gipszkarton-válaszfalak, a háztartási helyiséget és a dobogó alatti teret lezáró ajtók.
Minimalisztikus teret képzelek el, amelyben kevés különböző szín és anyag jelenik meg.
Utóbb, ezt az elképzelésemet némiképp módosítottam, mert úgy éreztem, hogy az a tér, amely a volt fürdőszoba „bekapcsolásával” jött létre akkor lesz igazán vonzó, ha egy új dimenziót kap.
Ennek érdekében a régi galéria faszerkezetéből csináltattam egy 90 cm magas dobogót, valamint a felső világító ablakhoz vezető „Jákob lajtorját” is.
Nagy kérdés volt, hogy körbe-gletteltessem 26 ezerért, vagy csak magam javítsam az egyes falhibákat és hagyjam „rusztikusra” a felületet. Miután a lakásfelújítás abban a stádiumban már beszippantott négymillió forintot, egyre nehezebben adtam ki a pénzt, úgyhogy meggyőztem magam – ebből csak faljavítgatás lesz, nem pedig profi glettelés.
Ideológiát is gyártottam a smucigságomhoz, mégpedig azt, hogy ennek a helynek úgyis az a szerepe, hogy körben könyvespolcok legyenek, tehát a tükör-síma fal teljesen fölösleges, arról nem is beszélve, hogy az egész térszerkezet girbe-guba.
Az is megfordult a fejemben, hogy a levendula-lila mellé a növény zöld részének árnyalatát is beledolgozom a nagy felületekbe…
Eredendően arra a falra, ami az átjáróval szemben magasodik, szerettem volna egy igazi nagy festményt rakni – Zvi Hecker egyik nagyméretű vásznát, amelyet abban az időben festett, amikor a nyolcvanas évek közepén nála dolgoztam.
A Spirál-házat építette, és nekem abban a rendkívüli szerencsében volt részem, hogy láttam az alkotás folyamatát. Mármint a ház tervezését és épülését, a róla készült rajzokat, majd az épület eszmeiségéhez is kapcsolódó nagy méretű olajfestmények létrejöttét is.
Zvi úgy festett azokra a kétszer három méter nagyságú vásznakra, mintha durva lepedőre festené álmait – később sem keretezte be, sőt, még egy belső keretre sem feszítette őket.
Úgy kellett felszögelni a falra – mindez együtt annyira jellemző volt rá, annyira szeretetre és tiszteletre méltó.
A sok nagyképű építész között a legzseniálísabb és a legtermészetesebb ember, akit valaha ismertem.
A másik lehetőség egy Fehér László festmény… hiszen ő a nyolcvanas évek első felének ahhoz a pesti baráti köréhez tartozott, amelyben én is megleltem önmagam…
Harmadik lehetőségként az a fotó kerülhetett szóba, amit kedves barátom Villányi András készített 1984-ben a kisfiamról…
Az élet azonban felülírta a korábbi elképzeléseimet.
Egyrészt, mert a Villányi-fotónak az étkező asztal fölött megtaláltam az ideális helyet, másrészt, mert a sors úgy hozta, hogy összefutottam Zsilivel.
(megjegyzés 2014: az elmúlt években sokan megcsodálták a kuckót, aminek a lényegévé vált Zsili freskója. Kevesebb könyvet tudtam elhelyezni a könyvtárnak tervezett helyre, mert Zsili nem egy falat festett csupán, hanem olyan felületeket is, amelyekre később nem volt szívem polcokat szerelni. De itt is igazolódott az a héber mondás, hogy „hakol letová” vagyis mindenből kisülhet jó dolog. Zsili freskója adja az igazán egyedi ízét ennek a lakásnak. Ahányszor ránézek, magamban köszönetet mondok érte az alkotónak!)
A következő rész címe: A kislakás dicsőítése
A sorozat kezdete: ITT
Az én váram_3
Az első skicc
Miután tisztáztam a magam számára a programot, azokat a hely adottságaihoz igazítva kezdtem tervezni.
Elsődleges szempont volt, hogy a fény útját minél kevésbé torlaszoljam el.
Ezért az ajtótól jobbra lévő „sarokba” húzódik be a WC-zuhanyzó egység, az üveges ajtó és az ablak közti falhoz közel pedig egy szekrény, amely a mosáshoz kapcsolódó funkciókat rejti.
Ez a tömb megosztott belmagasságú – a dolgozósarok felőli oldalon csak az asztal magasságáig ér (+0.75), a közbenső szinttől (+0.90), vagyis a bejárati padlószinttől +1,65 cm.
A skiccen sötétbarnával jelölt részen viszont a galéria aljáig ér (+2.05), így ebben a kis háztartási helyiségben elfér a mosógép.
Szárítógép nem lesz, viszont a mosógépből kijövő ruhát vállfákra akasztom ebben a légtérben, a fedlap perforált, hogy felfelé a pára kijöhessen.
(megjegyzés: 2014-ből: hiba volt részemről nem bekalkulálni a szárítógépet – jó az bizony! viszont ha valaki szárítógépet tervez, akkor a helyiség szellőzését is fontos megoldani, mert hiába csepeg a nedvesség nagy része a tartályba, bizony a helyiségben is marad bőven pára, ezért kell korrekten megoldani a szellőzést is.)
A galéria csak két méter szélesen, kicsit kevesebb, mint a légtér felét foglalja el. A mosáskabin mellett megyek fel a közbenső szintre, ahol az ablakmélyedésben van az asztalom, de mindkét kezem felöl, az asztallappal azonos magasságban vannak további rakodófelületek. Balra, a fal mentén az irattár. (Ez a későbbiekben némiképp módosult, a bontás során feltárt falmélyedés miatt)
Erről a közbenső szintről mehetek tovább a galériára, az intim-szférába, amely azonban ugyanarra a légtérre nyilik, amelyben a dolgozó, az étkező és a konyha van, némi átvezetéssel a keleti sarokba, amit hagyományosan nappalinak, vagy könyvtárnak is becézhetünk.
Három oldalon könyvespolcok, az egyre szaporodó könyveimnek és DVD-knek. Imitt-amott családi képek is a falra kerülnek. Mert a központi térben alig valamit tennék a nagy szabad falfelületre, mert azt és a dongaboltozatot (a nagy mértékben látszó felületeit) tégláig letakaritanám a vakolattól. Ha már ilyen terem van a lakásban, akkor élvezni szeretném minél csupaszabb szépségében.
A galérián legbelül van az ágy, ami szintén elég keletiesen alacsony, (35 cm) középen a ruhásszekrény, baloldalon, ahol az ajtó miatt jobban megnyílik a dongaboltozat – a fürdőkád.
A galéria alatt húzódik meg a tisztálkodóhelyiség (WC-mosdó-zuhanyozó), a folytatásban a konyha. Természetesen, erős gépi szellőzéssel a homlokzat felé.
A jelenlegi fürdőszobának van egy érdekes felső ablaka, ami a keleti sarokká alakuló térnek igen kellemes szellőzést ad, bár ez a rajzon nem érzékelhető.
A központi térben van a nagy hatszemélyes asztal, a falhoz támasztva.
A konyha egy 2,46 cm hosszú pult, minden kihúzható, fiókos, még a mosogató alatti szelektiv szemétgyűjtő is. Ez volt az első dolog amit megvettem, és ahhoz képest, hogy nem túl nagy, elég sokba került. De a jó konyha alapfeltétele egy kényelmes lakásnak.
Nem lesz drága csempe a fürdőben, a központi tér padlója 1200 forintos négyzetméterárú gresslap (alatta elektromos padlófűtés), magyar termék a fürdőkád, a WC, a mosdó. Az elegáns fürdőszobafelszerelés-szaküzletben „döbbenten” hallották, hogy 180 ezer forintot nem adok egy mosdóért, mégha praktikus is lenne az apró fürdőszobámba.
De a konyha a legkorszerűbb.
A lépcső alatt lesz a már most meglévő hűtőszekrényem, ami nem túl nagy, de egy belvárosi kislakásban lakónak bőven elég. Alá teszek egy harminc centi magas , szellőztetett fiókos szekrényt a zöldségeknek (krumpli, hagyma, stb), a hűtő tetejére egy grillezésre is alkalmas mikrohullámú sütőt. Az egész lépcsőalját a zuhanyozó-felöli oldalon egy ugyanolyan szekrényajtó zárja le, mint amilyen a mosókabinon lesz.
Az étkező felöl a közbenső szint alatti terület is megnyitható – ez a rész lesz a raktáram is egyben – itt tárolom majd az építéssel kapcsolatos szerszámokat, anyagokat, egyfelöl, másrészt a bőröndöket, a magasabb részeken (a lépcső felsőbb fokai alatt) a kabátok helye.
Felmerült, hogy a lépcsők esetleg zavarják a természetes fény útját.
A jelenlegi lépcső ott van, ahol a jövőbeli dolgozósarok ferde fala – szépen rákenve a falra a galérára vezető egykarú lépcső. Rettenetesen utálom a jelenlegi lépcsőt. Egyrészt, mert kényelmetlen, másrészt, mert a helyiség leginkább megvilágított falára terpeszkedik.
Megvallom őszintén, a lépcső helyét kerestem a legtovább – alapvető szempont volt az, hogy kényelmes legyen, vagyis 30 cm mély belépéssel, hogy lefelé is a hasraesés réme nélkül mehessek. A keskeny belépésű lépcsőkön lejönni pokol, különösen magassarkú cipőben. A jelenlegi lépcsőt annyira utálom, hogy a galériára napjában egyszer megyek fel – este aludni. Teljesen feleslegesen van begalériázva a légtér négyötöde, ha csak alvásra használom. Lent pedig klausztrofóbiásan szenvedek az alacsony belmagasságtól. (Ezeket a sorokat az építés megkezdésekor jegyeztem fel az én váram blogban)
Az általam tervezett légtér ezt igyekszik megszüntetni – azzal, hogy egyfelöl csak minimális területet galériázok, más részt a lépcsők kényelmesek (a magasságot is bemértem a magam lábaihoz, és ebből az derült ki, hogy 18 cm magas lépcsőket nem kell kettessével vennem felfelé, mint az ennél alacsonyabbakat – a 63-as lépcsőképlet ideje lejárt szerintem, többször kipróbáltam a 66 sokkal kényelmesebb!), és azzal, hogy nem két szint van, hanem a teret három különböző szintre osztom (a dolgozósarok 90 cm-vel magasabb a bejárati padlószintnél), sokkal kellemesebb átmenet képződik az alsó és felső szint között.
Visszatérve a természetes fény útjára – a lakás keleti fekvésű, a „legbenapozottabb” fal a dolgozósarok bal oldali, ferde fala, amit, reményeim szerint megpucolunk a vakolattól. A dolgozóasztallal szemközti ablakon bejövő fény útjában a galériára vezető lépcsősor alsó fokai vannak, legfeljebb. Ma, amikor a jövendő WC helyén van a főzőfülke, bár fala nincs, az a legsötétebb zug. Ezért választottam ezt a sarkot a tisztasági helyiségnek, bár a vizes csatlakozás is itt van, de ez másodrendű szempont volt.
Tudom, hogy a konyha nem kap természetes fényt – ennek megfelelően terveztem meg a mesterséges megvilágítását. A konyha a szomszédos lakással közös válaszfalon, kap egy 10 cm-es szerelőfalat.A felső szekrény alatt intenzív fény világítja meg majd a munkapultot. Egyébként pedig, sokféle, alternatív fényforrás adná a különböző fokozatú fényt, például, szeretnék hátulról megvilágított sótéglákat. A lépcső alatt a zuhanyozóval szembeni nyitással lenne a hűtőszekrény, ennek az oldalában jelenne meg a sótégla, a világítás pedig egyben egy belső világítás is, ami a sótéglán keresztül kifelé is áramlik.
A következő rész címe: Menet közben
A sorozat kezdete: ITT
Az én váram_2
Mit várok el a lakásomtól?
Miután megállapítottam, hogy mit utálok, most arról lesz szó, hogy mit várok el a lakásomtól?
Más szóval a program:
Szó nincs itt az „álmaim otthonáról” – annál tapasztaltabb ember vagyok, mintsem a levegőben álmodozzam. Tudom, hogy nem a lakásomban rejlik a magam boldogsága.
A kényelmes lakás fontos kellék – nem több, de nem is kevesebb. A kényelmes lakás nem feltétlenül nagy – a lakást takaritani is kell, a fenntartással kapcsolatos számlákat fizetni kell, és semmi kedvem azért dolgozni keményen, hogy fölösleges négyzetméterekre keressek. A kényelmes lakás éppen akkora, amekkora az én speciális igényeimet kielégiti.
Nézzük hát, mik is azok a speciális igények:
1. Egyedül lakom, és ezen nem kivánok változtatni. Ez nem kényszerű egyedüllét, keserves magábazárkózottság, hanem tudatosan választott életforma. A szerelemnek ehhez semmi köze. Elég változatos életem volt ahhoz, hogy 58 évesen meglehetős magabiztossággal mondhassam : ebben a lakásban senkivel nem akarok együtt lakni.
2. Van egy másik lakásom is, Tel-Avivban, amihez ragaszkodom. Az sem nagy, bár ennek a lakásnak a duplája alapterületű, körben azzal a kerttel, amit tíz éven át a saját kezemmel épitettem – terveim szerint a teleket ott fogom tölteni egy pár év múlva, amikor a fő megélhetési forrásom már az írás lesz. Ráadásul, a gyermekeim és unokáim a világ különböző pontjain élnek (Kanada, Ausztrália), tehát figyelembe kell vennem azt is, hogy jövedelmem nagy részét az elkövetkezendő évtizedekben repülőjegyekre fogom költeni.
3. Amikor viszont itt vagyok, akkor a lakásomban dolgozom is, tehát a dolgozósarok minősége elsőrangú kell legyen. A legjobb megoldás ha a laptopból felpillantva kinézhetek az ablakon. Tel-Avivban az iróasztalomnál ülve az év nagy részében a nyitott ablakon át a kertet láttam – a legjobb gondolatokat ez a látvány adta. Igaz, ha nagyon megakadtam, akkor ki is mehettem a kertbe… ez itt is megteremthető, idővel. Másik fontos szempont, hogy a munka közben ne legyen szükség mesterséges fényre. Nemcsak az árammal való takarékosság okán, hanem mert egy idő után nagyon idegesitő lámpafénynél dolgozni, megfájdul a fejem.
4. Szeretek főzni, vendégeimnek enni adni. De ettől függetlenül is, a konyha az élet központja számomra, ezért „normális konyhára” van szükségem. A munkapult minimális mérete 2,46 cm hosszú – ezt neveztem el az idők során minimális „főzési egység”-nek. Mindegy, hogy a lakás mennyire kicsi, a paprikás krumplit minden lakásban ugyanúgy kell elkészíteni. A főzőegységet egy méretes étkezőasztal is ki kell egészítse, hiszen oda ülnek le a vendégek, és egyébként is, imádom a nagy asztalokat.
(megjegyzés: utólag beillesztettem néhány képet az átalakítás utáni állapotokról, hogy könnyebb legyen elképzelni…)
5. Ezzel szemben a fürdőszoba legyen kompakt. WC, kézmosó, zuhanyozó. Ez a tisztálkodás intimszférája. Egyszemélyes helyiség. Ha valaki bent van, senki oda be ne menjen.
6. Fürdőkád is kell, de nem tisztálkodni, hanem örömködni. Este, a jól végzett munka örömével lazítani, egy pohár borral, gyertyafényben… Kell a galéria, de jóval kisebb területtel, mint a mai – oda kerül a fürdőkád, pontosan a WC-mosdó-zuhanyozó-blokk fölé. Nem minden nap „áztatom a lelkemet” a kádba, amely 170 liter űrtartalmú, hivatalosan, levonva habtestemet, durván 100 liter vizet fürdőzöm egy alkalommal.
7. A galérián lesz az ágyam : szeretem a kényelmes, nagy ágyakat – nem, erről még nem szoktam le… Az ágyneműt gyakran váltom, szeretem a szép ágyneműt. Miután kiugrottam az ágyból szeretem kiszellőztetni az ágyneműt, majd lazán ráteriteni az ágyra a paplant. Fontos, hogy néha ebéd után is pihenjek egy fél órát.
8. A galéria harmadik eleme a ruhásszekrény – nagyon alapos belső, rendezési terv alapján készülő egyedi darab. Nincs sok ruhám, nem szeretem a sok rongyot, de az, ami van, egy mozdulattal megtalálható és kivehető legyen, akár az éjszakai sötétben is. A tárgyak logikusan eltervezett helye rendkívül fontos ahhoz, hogy az ember a leghatékonyabban tudja a háztartási munkákat elvégezni, és sose pazarolja idejét a keresgélésre.
9. Kanapé, vendégfogadó ülősarok az én lakásomban szükségtelen. A vendégek az étkezőasztal körül ülnek legszívesebben, hiszen amellett kényelmes enni, inni és beszélgetni. TV-t csak az interneten nézek, filmeket a laptomon. Mindig zavart, ha egy helyiségben a tv uralkodó pozicióban van. Viszont kell egy „keleti sarok” – ahol félig ülve, heverészve, lehet beszélgetni, könyvet, vagy laptopot-olvasni (egyre többet olvasok laptopról, amit én igenis „ágyba viszek” oldalt döntve is remekül tudok olvasni, akár regényeket is), és el kell helyeznem a növekvő méretű könyv és DVD-táramat.
11. Átalakitási mániámnak köszönhetően kell egy raktár is, ahol a szerszámokat, bizonyos profilokat, néhány gipszkarton-darabot, festéket és hasonlókat tárolhatok.
12. Kimaradt a mosás… kell egy olyan apró helyiség, ahol helye van a mosógépnek, a szennyes-ruhának és egyben szárítani is tudom a ruhát. Az szóba sem jöhet, hogy a mosógép és a száradó ruhák a fürdőszobában legyenek!
13. A lakásom közvetlen környéke, ahogy kilépek, vagy belépek – nem kevésbé fontos. Ha minimálisan is, de ezt a társasházi közös területet is, valamennyire a magam képére kell formáljam, hogy itthon érezzem magam.
A következő rész címe: Az első skicc
A sorozat kezdete: ITT
Az én váram_1
Az elmúlt harminc évben rengeteg lakást alakítottam át. Magaméit és másokét. Huszonvalahány éven át ebből is éltem, bár nem vagyok építész. Még csak három hónapja voltam Izraelben, amikor az első lakásátalakitásra kaptam megbízást. Ezt egy véletlennek és egy apró félreértésnek köszönhettem, de éltem a lehetőséggel: jól megoldottam a feladatot, ezért újabb és újabb munkákat kaptam.
Lakásokat nemcsak főiskolai tanulmányaim során terveztem, hanem az első épitész-férjemmel nagyon sok pályázaton vettünk részt a hetvenes évek elején, és két lakásunkat is közösen alakitottuk át. Később, még egy projektet vezényeltem le egyedül, amikor a második férjemtől elváltam, és a két kisgyerekemmel a VII. kerületben egy két szoba, félkomfortos lakást kellett otthonunká változtatnom.
Izraelben mind a bérelt, mind a később, magamnak vásárolt lakásokat átalakitottam – lassan életvitelemmé vált, hogy ha „beteszem a lábam” egy lakásba, akkor ott a falak leomolnak… Megélhetésemként nemcsak terveztem az átalakitásokat, hanem magam is vezényeltem le az épitkezéseket – húszonkét év alatt 345 ilyen projektem volt.
2004-ben, amikor a budapesti, régi zsidónegyed miatt elkezdtem egy intenziv, internetes kampányt, még nem terveztem visszajönni. Három éven át ingáztam, és csak 2007-ben határoztam el magam arra, hogy lakást béreljek. Nagyon egyszerű, alig 30 négyzetméteres lakást, a nyóckerben. Aztán megint eltelt majdnem két év, amig kerestem a megfelelő lakást, de hiába néztem meg többszázat – igazán megfelelőt nem találtam. Egyre értelmetlenebbé vált az, hogy egy csomó pénzt fizetek azért, hogy béreljek egy lakást, amit nem igazán szeretek, de közben benne lakom… úgy döntöttem, hogy megveszem és átalakítom.
Az első kérdés az volt, hogy mit utálok ebben a lakásban?
Egyszóval: mindent, de részletezem…
A lakás udvari és földszinti, ráadásul keleti fekvésű – mindezekből adódóan kevés a természetes fény. Azt a keveset is lefogja a „főzőfülke” fala, illetve az a galéria, amely a szoba területének 70%-át befedi.
A fürdőszoba aránytalnul nagy, a „főzőfülke” egy vicc… bár, én tudok tábori körülmények között is főzni, de ez annak is szűkös.
A lakásba egy viszonylag zöld udvarból lehet belépni, de a kert messze nem az, mint ami a tér adottságai alapján elvárható lenne.
Tehát voltak azért pozitiv vonásai is ennek a lakásnak, csak azok nem jutottak érvényre az adott körülmények között. A belső (zöld) udvaron kívül a lakás belmagassága is kedvező – a dongaboltozat legmagasabb pontján 4,5 méter. A galéria ezt magasságban kettészelte, ezáltal rémesen ellenszenves, nyomott tereket hozott létre.
Az alapító okirat-beli alaprajz globális méretei ugyan pontosak, de az ajtók, ablakok helyei már kevésbé, igy az első dolgom az volt, hogy alaposan felmérjem a lakást, minden részletét tekintve.
A történetet, mint lakásátalakítás, a napokban ér véget – már ha ilyesmit egyáltalán ki lehet jelenteni – és a folyamatot, az elkövetkezendő hetekben, minden csütörtökön egy cikkben mesélem el. Számomra, nyilvánvalóan, a végeredmény sem mellékes, de az olvasónak, úgy gondolom, hogy maga a folyamat lehet tanulságos – az, ami a tervezés és a kivitelezés során felmerült, mint igény, aztán, mint megoldás.
A következő rész címe: Mit várok el a lakásomtól?
Üvegtiszta jövő
Húsz nappal ezelőtt feltettek egy reklámfilmet a You Tube-ra, amit azóta 3.835.419-an néztek meg. A film egy rövid napot mutat be abból a világból, amelynek elemeit már most is érzékelhetjük, itt-ott, de így együtt igazán reményteli jövőt vizionálnak. Mellesleg az „intelliges üveg” sokoldalúságát érzékelteti. A reklámfilm megrendelője a Corning Incorporated, amely 160 éves történetének soha nem látott csúcsára törekszik.
Klasszikusan szép történet a vállalkozókedvről, az okos döntések és szerencsés megérzések együttes hatását előrelátással és a környezet, a társadalom iránti érzélkenységgel gazdagított sikerről. Amerikai történet, a fogalom legjobb értelmében.
Amory Houghton Sr. 1812-ben született, kitanulta az ácsmesterséget, és már 20 évesen saját vállalkozásába fogott. A véletlen hozta, hogy 1851-ben meglátta a születendő jövőt az üvegben. Persze az első üvegpohár-cég, a maihoz képest igen szerény ambiciókkal építette önmagát. 1868-ban az olcsóbb telekárak miatt költöztette a gyárat a New-York állambeli Corningba, amely még a városi rangot is csak 1890-ben nyerte el – ebben nem kis része volt az ott terebélyesedő üveggyárnak. Hounhtonék otthonra találtak itt, és ezt elsőként azzal akarták kifejezni, hogy a gyárukat a településről nevezték el. Később, megalapították az Üvegmúzeumot, amit a cég fenállásának 100-dik évfordulóján nyitottak meg, és egészen fantasztikus gyűjteményt tudhat magának. De előbb még meg kellett keresni azt a pénzt, amiből, többek között, ezt a múzeumot is létrehozhatták.
A Corning azzal tűnt ki az üveggyártás piacán, hogy viszonylag korán, már a huszadik század elején, komoly energiát fektettek a kutatásba. Dr. Eugene Sullivan volt ennek a munkának a lelke. Az 1960-ban megalakított kutatóintézetet az ő tiszteletére nevezték Sullivan Parknak. Vagyis a Corning időközben sem kényelmesedett el, hanem a szakmai innováció húzó tényezőjévé vált, és erre a poziciójára mind a mai napig féltékenyen vigyáz.
Sikerük titkát a jól megalapozott jövőképben, az őszinte és tartós emberi kapcsolatokban, amelyeket nem csak a munkatársakkal, és a környezetükkel, hanem az üzletfelekkel is tudatosan alakítanak. Na és természetesen, a minőség, a verhetetlen minőség, ami a piac vezetőjévé emeli őket.
A reklámfilmjükben egyébként, nagyon gondosan válogattak össze minden részletet, szereplőt, szituációt. A filmben ugyan minden az üveg tisztaságáról és az informatikában betöltő elképesztő lehetőségeiről szól, de a hálószobában ott van Ayala Serfaty gyönyörű lámpája.
Míg a nő már fogmosás közben is „dolgozik”, és csupán egy almát kap fel, mielőtt elhajt a hivatalba, a férj komplett reggelit csinál a lányoknak. A férj egyébként enyhe ázsiai beütésű szépség (persze egy reklámfilmben mindenki szép, még a nagymama is…), a buszmegállóban fekete férfi veszi fel a kapcsolatot a design-stúdióval, és a feliratok között kínai írásjelek is feltünnek.
Azon felül, hogy élvezetes látvány, amit ez a reklámfilm bemutat, bennem a magyar honpolgár keserűségét is felhozta. Hiszen, amikor a Houghtonék éppen Corninba költöztették a gyárukat, Pécsett, Zsolnay Vilmos is átvette bátyja agyagedény-gyárát, és 1878-ban már a párizsi világkiállításon elnyerte a nagydíjat! Itt is volt vállalkozókedv, tehetség, szervezettség, még családias emberi kapcsolat is a munkatársak között, egészen addig, amíg a társadalmi környezet az egészet el nem lehetetlenítette. Elveszetgettünk 70 évet, háborúra, kommunizmusra, vadkapitalista köpönyegbe bújtatott újfeudalizmusra – éppen ideje lenne észhez térni! Megszüntetni a kontraszelekciót, a pártszimpátiák mentén osztott poziciókat a tettrekészség helyett! Az irányt, hogy merre fejlődjünk, az üvegtiszta jövő, vagy a korrupciótól rothadó, vérgőzős közel-kelet felé – mi szabjuk meg. Senkire nem foghatjuk, ha választás hijján sodródunk az utóbbi felé.
Herzl-Lilienblum bankmúzeum
Tel-Aviv első főutcája, a Herzl rehabilitációja folyamatában egy konkrét példán keresztül szeretném bemutatni azt a modellt, amely az egyéni és közösségi érdeket egyszerre szolgálja.
Adva volt egy igencsak lepusztult, történeti jelentőséggel bíró, erec izraeli eklektikus stílusú épület. A környékén pedig az egyik nagy múltú bank szerette volna központi tevékenységét összevonni egyetlen épületbe.
Ebből született a Bankmúzeum a Herzl és a Lilienblum utca sarkán, és mellette egy toronyház. A bank teljesen felújította a Shif-házat, kialakított egy városrész-, és bank-történeti részt a földszinten, egy a mai bank-működésről szóló interaktív kiállítást, az első emeleten, amely különösen az iskolás látogatók tájékoztatására szolgál, a második emeleten pedig a jövő bankszolgáltatásáról egy izgalmas, játékos előrejelzést. A múzeumot, teljes egészében, a várostörténeti anyagot is beleértve, a bank, saját költségén hozta létre és működteti. A belépés ingyenes, vezetőt is biztosítanak, ha előre egyeztetik az időpontot.
Bár a bank régóta „végez társadalmi munkát”, honlapján az alapinformációk sorában hirdeti a közösségért végzett munkája minden részletét, ebben az esetben mégsem „szívességet tett” a városnak. A közösség „alku-poziciója” sokkal jobb ennél – az ok: a srófadó.
Tel-Avivban a városháza tervezi, illetve rendeli meg a városrendezési terveket. Nem ötletszerűen változtatnak a beépítésen, egy-egy telek-tulajdonos, vagy befektető kénye kedve szerint, hanem a tervezésnek megvan a maga , társadalmilag ellenörzött folyamata.
Az új stratégiai terv elkészítése, a megfelelő állapotfelmérő és egyeztető munkával majdnem egy évzitizedig tartott. Ennek során elemezték a kialakult helyzetet, a tendenciákat, amelyeket támogatni vagy elsorvasztani célszerű a közösség szempontjából. Itt sem volt egyszerű eldönteni, hogy hol épüljenek magas házak, egyáltalán, milyenné alakuljon a korábban 2-3, majd 4-5 szintes belváros horizontja.
A stratégiai tervezés részleteire egy másik cikkben térek majd ki, a konkrét példa szempontjából annyit kell tudni, hogy amikor a városrendezési tervekben a beépítés lehetősége megnő, akkor ezt a többletet keményen megadóztatják.
Kiindulási pont az értéknövekmény 50%-a. Ha tehát egy kétszintes épület helyén egy nyolcvan emeletes toronyház épül, akkor az új érték majdnem fele a városi kasszát illeti. Ez azért nem pontosan van így, mert ahhoz, hogy egy toronyházat építhessenek, nem egy darab kétszintest bontanak le, hanem „megtisztítják” a környéket, és ennek során az építészetileg vagy várostörténetileg értékes épületeket fel kell újítani. De mindenképp, a közösségi érdeket képviselő városvezetés elég jó alku-pozicióban van ahhoz, hogy a beruházóval szemben különféle követelményekkel álljon elő. Másrészt, egy bankközpont, vagy más funkciójú, üzleti érdekeken alapuló ház tulajdonosának is fontos lehet, hogy a környezete hozzá méltó legyen.
A városvezetés szempontjából nem az a legfontosabb, hogy minél több pénzt söpörjön be a kasszába, hanem az, hogy a területén felmerülő problémák hosszú távon, megnyugtató megoldást nyerjenek. A Shif-ház kiürítése, a felújítás megszervezése, majd a múzeum fenntartása nem csupán pénz, hanem foglalkoztatás kérdése is, amit nem szívesen vesz a nyakába a város. Sokkal egyszerűbb szigorú követelményeket állítani a beruházóval szemben. Kialakultak tehát a közös érdek-szférák. Kétségtelen, a bank saját tevékenységének reklámjára is felhasználja a múzeumot, de ez, legfeljebb a versenytársait zavarhatja, mert az a tájékoztatás, amit a felső két szinten nyújt, a nagyközönség szempontjából igen hasznos. Még a legegyszerűbb háztartást sem lehet jól működtetni alapvető banki ismeretek hiányában, nem beszélve a vállalkozásokról. Egy izraeli nem „állást” keres, hanem valami, jó kis magánvállalkozást szeretne nyitni, amit aztán egyre nagyobbá tud fejleszteni. Ehhez hitel kell, vagy ahogy itt mondják, „banki kiséret”, éppen ezért már a középiskolás gyerekeket célszerű megtanítani a bankok működésére.
Kávéházi kultúra TVL
Miután a lakásomban már más lakik a Chaim Nachman Bialikról elnevezett fasorban, amit a tel-aviviak rövidítve Sderot Chen-nek hívnak, és jelentése, találóan: szép fasor – két hete úgy érzem magam mint egy hitelkártyás hajléktalan.
Persze, van hol aludnom, szerető emberek vesznek körül, de ez mégsem olyan, mintha az ember a saját lakásába menne haza.
A lábaim továbbra is arra felé visznek esténként, bár egész másutt lakom most, így teendőim végeztével a „szomszéd” kávéházban próbálom a lelkemet helyrebillenteni. The Streets – nem valami héberes nevű, de nem a nevéért szerettem bele.
A helyet évek óta ismerem – kedvenc kenyérboltom volt itt. A jófajta süteményekhez már akkor is lehetett kávét vagy teát inni a helyszínen, de vélhetőleg a „hely szelleme” többet kívánt.
.
Ma az egyik legnépszerűbb 24 órán át nyitvatartó kávéház, ahol persze, izraeli szokás szerint könnyű ételeket is kap az ember. Nem túl bonyolult ételeket, de minden friss, ízben és a tálalás esztétikájában minőségi.
Az árak szolidak. A közönség nem a puccos újgazdagokból áll. A héber mellett mindig beszűrődik valami más nyelv is, a kellemes háttérzene mellett.
Ahogy ma bejöttem a bárpultnál Haim Bouzaglo filmrendező ült, akinek a napokban mutatták be legújabb filmjét Session címmel, a most leghíresebb izraeli fotomodell, Bar Refaeli főszereplésével. Aki egyébként már hat éve Leonardo DiCaprio kedvese.
Vannak újságok, ám az emeleti rész, ahol én délutánonként tanyát verek – a nyitott laptopok törzshelye.
Harmadik alkalommal már ismerősökkel találkoztam, akik a legtermészetesebb módon kérdezték : hogy vagyok.
Amikor megkértem a galérián ülőket, hogy lefényképezhessem a teret, cseppet sem ellenségesen érdeklődtek mi célból fotózok, aztán sok sikert kívántak a podo-hoz.
A családias csevely után mindenki lebukott a maga laptopjára és folytatta a munkáját.
A binjamin-fikuszok közé ékelt sarokház körül már a járdán kezdődik a zsufi – itt vannak a motorosok törzsasztalai.
.
Aki átverekedte magát ezen a részen, bejuthat a földszinti térbe, ahonnan egy télidőben zárt, nyáron nyitott teraszra menekülhet a füsttől – mert ide szorultak a dohányosok.
A hely nagyobb része nem dohányzó.
A bárpult körül a kávézók, a röpke randevúzók, üzleti megbeszélésre befutók.
A régi falépcsőn kanyarogva, a galérián egy külön világ vár: többségben egyszemélyes asztalok, alattuk mindig talál az ember a falon egy dugaljat a számítógépének és szabad a jó minőségű internet.
A tér közepén van csak alacsony, amolyan nappali-beli dohányzóasztal, körülötte kanapé és kárpitozott ülőkék. Most éppen politilógus egyetemisták tanulnak – fél füllel tanulhatok én is az Al Kaidáról egy keveset.
A bútorzat, amolyan „észrevétlenül” kellemes.
Már az utcán is van felső rögzítésű fonott hintaszék. Egy másikra, ami fából készült akár hárman is leülhetnek.
Fekete bárszékek és egyszerű, fehér, kávéházi székek mellett szürke kárpitozott karosszékek azoknak, akik több órán át merednek a képernyőre…
Az egész hely azt sugározza – érezd jó Magad!
És akkor a WC-ről még nem is beszéltem, pedig az aztán a telitalálat! Olyan, mintha a legbarátságosabb otthoni hely lenne – könyvespolcokkal, könyvekkel, illatosítóval és töméntelen tekercs wc-papírral.
Bár ez a hely lett tel-avivi tartózkodásom alatt a törzskávéházam, egyszer mégis megcsaltam, mert olyan ragyogóan sütött a nap, hogy nem lehetett kihagyni a tengert. Először kiültem a napra, és egy alkoholmentes barnasör mellett süttettem az arcom ebben a januári ragyogásban, aztán rászántam magam a munkára és betértem a még csaknem üres belső térbe, úgy, hogy azért továbbra is tengert lássam. Internet, természetesen volt, dugalj is, meg béke és nyugalom.
Apró pécsi csodák
Miközben újabb botrányok borzolják a kedélyeket az Európa Kultúrális Fővárosa projektjei kapcsán, Pécsett, ha lassan is, szaporodnak az apró csodák.
A szétdúlt, riasztó színűvé homlokzatpingált Nádor szálloda valamikori sörözőjében nyilt egy üzlet. Még tábla sincs kinn, talán a nevét sem döntötte el a tulajdonos, de amit látni lehet belőle az szívmelengető! Külföld-szaga van, a lehető legjobb értelemben: a Terra Ungheria kft gyönyörű kerámiái állnak a középpontban, de a „körítés” legalább olyan ötletes-esztétikus, mint maguk a pécsváradi üzem tárgyai. Az élő növények, a vágott virágok, a gyertyák és az egyedi megrendelésre készülő, de mintaként látható, tapintható, gyönyörű, fa bútorok vonzó belső teret alkotnak.
Ilyen helyre jó bemenni. Jó ott lenni. Sokszor nézelődni, időnként vásárolni is. Sokhelyütt a világban az ilyen home-design üzletekben van egy kis bárpult is, ahol a térkialakításhoz leginkább illő harapnivaló és innivaló is kapható. Ide például roppantul illenének a minőségi sajtok nyáron szőlővel, borral, télen akár különleges pálinkákkal is, amikor a hangsúly nem azon van, hogy együnk-igyunk, hanem azon, hogy töltsünk el ott egy kis időt. Üljünk le, gyönyörködjünk a virágok és kerámiák harmóniájában, a gyertya fényében, a virágüzletek jellegzetes illatát magunkba szívva, miközben az ablakon túl ott a Széchenyi tér, olyan amilyen, de mégiscsak köztér, körben jellegzetes, kisvárosi épületekkel.
Egy okos városvezetés testületileg kivonulna és megköszönné az üzlet tulajdonosának, hogy ilyen jót cselekedett a várossal. Egy fejlődni akaró városban azt kérdeznék az új üzlet tulajdonosától, hogy miben segíthet a város, hogy az üzlet tartósan ott maradjon, sikeres legyen, jó példát mutasson másoknak is, hasonlóan egyedi és izléses boltok nyitására. Egy olyan városban, ahol nincs másba kapaszkodni, mint a kultúrális értékekben, a városvezetők, akik komolyan veszik, hogy feladatuk a közösség szolgálata, kezüket-lábukat törnék, hogy ilyen üzletek nyíljanak… nem közpénzből, ugye tudjuk?!
Pécsett az Európa Kultúrális Fővárosa projekt eddig arról szólt, hogy miként lehet rengeteg pénzt elbaltázni! Ideje lenne, hogy lassan a lényegre terelődjön a szó – miként lehet tehetséges embereket arra ösztönözni, hogy maradjanak a városban, vagy jöjjenek ide, és tegyék azt, amit a legjobban tudnak! Nem kell pénzzel kibélelni őket, csak nem szabad elgáncsolni a tevékeny akaratukat. Ez lenne a jövő évi lecke Pécsett… persze, másutt is.
A film, mint politikai üzenet
Mozi-, és dokumentumfilm-rajongó vagyok. Hiszem, hogy a filmeken keresztül, ha jók, rengeteg olyan információra tehetünk szert, amit ésszel nehezen foghatunk fel, de a film műfaji sajátosságai miatt, az érzelmeinken keresztül megérthetünk. Erre kítűnő példa volt a december 23-án este, a Duna televizióban bemutatott London River című film, a fantasztikus Brenda Blethyn főszereplésével.
Ugyanakkor, a film arra is alkalmas, hogy kellő szuggesztivitással hazugságokat hintsen. Erre is ugyanaznap volt példa, a Filmmúzeum csatornán bemutatott olasz filmben: A betlehemi gyermek.
Kedvenceim mégis, a jól megkomponált dokumentumfilmek. Azok, amelyek a tényekről készült felvételekkel képesek elmondani egy történetet. Erre is volt példa azon a csütörtökön: Híd a völgy felett (wadi ugyanis héberül völgyet jelent). A három, így együtt, egy este, kitűnő alkalom az összehasonlításra.
A London River az Al Kaida 2005-ös londoni merénylete utáni pánik, értetlenség és gyász bonyolult folyamatát éri tetten egy személyes történeten keresztül. Nem tudom, hogy mennyire fikció és mennyire dokumentum az alap-story, de ebben az esetben ez nem is fontos, mert a történet apró részletei jelképesen a valóságot vetítik elénk.
Az anya, aki keresi eltűnt lányát, fokozatosan ébred rá, hogy az „otthonába” egy számára ismeretlen világ költözött. A vidéki, a maga szigetén élő brit számára elképesztő felfedezés, hogy Londonban muszlimok által lakott negyedek vannak, ahol már nem megtűrt idegenként, hanem „tulajdonosként” lépnek fel. (A brit lány egy muszlim hentestől bérli a lakást.) A lány nem véletlenül lakik ebben a negyedben, hiszen a párja is muszlim. Az anya, a keresés során szembesül lánya kultúraváltásának állomásaival.
Az Egyesült Királyságban 3-4% körül van a hivatalosan magukat muszlimoknak vallók aránya, de a népesség mintegy harmadát kitevő „felekezet nélküliek” jelentik a radikálisan térítő vallás „puffernépességét”. Az európai országok kultúraváltásától rettegők többnyire a bevándorlókkal és azok magasabb születési statisztikáival vannak elfoglalva, holott a nagy váltáshoz legalább annyira hozzájárulhat a más vallási közösségekhez nem tartozók csatlakozása az iszlámhoz. A film, miközben lebegteti annak lehetőségét, hogy az iszlám közösség milyen szerepet játszhat a nyugati civilizáció elleni terrorban, szép csendben kifejti a békés átmenet alternatíváját. Egyetlen példát mutat be, amely a demokratikus gondolkodású európaiban nem szabad, hogy ellenérzést váltson ki – a multikulti illem a befogadásra ösztönöz. Megmutatja a másik kultúra emberi arcát, amelyben ott vannak a közös gondolkodásra utaló jegyek, mint például a természethez való egészséges viszony.
De akárhogy leplezi is, kibuggyan a félelem: és nagyon szemléletesen, nem az idegen szemében csupán – a muszlim apa is fél attól, hogy fia a terroristák között volt. Mert a pakliban az is benne van, sajnos.
A film finoman árnyalja azt a tényt, hogy a muszlim vallás és a terror közé nem szabad egyenlőségjelet tenni, de a muszlim vallásban, mint minden térítő szándékú ideológiában, ott van az agresszió lehetősége – a kereszténység sötét középkorára emlékezve talán jobban megértjük egyes muszlim körök motivációját. Ami persze nem jelenti azt, hogy el is kellene fogadnunk, de a tudatosodás lényeges eleme a védekezésnek. Természetesen, csak akkor, ha meg akarjuk őrizni a saját kultúránkat és nem akarunk beolvadni az iszlámba.
A második film egy hazugságra alapul, és ez a hazugság nem az „apróság”, hogy a 2002-ben terroristák által elfoglalt Születés templomában senki nem született. A hazugság az izraeli és a palesztin magatartás párhuzamba állítása, a kereszténység béke-teremtő szerepével fűszerezve. Betlehemnek a zsidóság történetében is fontos kultikus szerepe van (Rachel sírja, Dávid király szülőhelye), de ezzel együtt a város, mint keresztény szent hely azonosítható (Jézus születésének helyén épült Születés temploma). Ennek megfelelően a városban mindig jelentős keresztény vallású népesség élt. A Palesztin Autonómia fennállása óta azonban drasztikusan csökken ez a népesség, ma már csak mintegy 40%–os kisebbség a muszlim többség mellett. A „békétlenséget” tehát nem a zsidók, hanem a muszlim radikálisok vitték a városba. Nem véletlen tehát, hogy az öngyilkos merényletek ellen fellépő izraeli hadsereg Betlehemben is üldözőbe vette a terroristákat. (A többhetes tárgyalások után száműzöttek között 13 bizonyított gyilkos, és a többi sem ártatlan palesztin volt). Az terrorista politizálás cinikusságára jellemző lépés volt, hogy nemzetközi (sajtómunkásokat is tartalmazó) túsz-csoporttal vette be magát a keresztény, szent helyre.
A Vatikán, ahogy a betlehemi, keresztény lakosság védelmében, az elmúlt másfél évtizedben nem tett semmit, úgy a terroristákkal való alkudozás során sem a saját kultúrája védelmében hirdette a békét, hanem minden nyilatkozatát áthatotta a terroristák nemzetközi hálózatától való rettegés. A terjeszkedni kívánó radikális iszlamistákat pedig éppen ez a magatartás erősíti.
A Pápa idei, karácsonyi nyilatkozatában is békéről beszél, de valójában nem tesz semmit az európai, zsidó-keresztény kultúra megmaradása érdekében, sem a Közel-Keleten, sem Európában. A könnyebbik utat választja ő is – a zsidókat noszogatja engedményekre, mert csak a saját kultúrkörében ismeri a tárgyalási módszereket. Elmulasztja megismerni az ellenfél gondolkodási mechanizmusát és cselekedeteinek motivumait, éppen ezért marad sikertelen minden próbálkozása!
Amig a nyugati világ nem érti meg, hogy a béke akadálya nem az izraeli álláspont, hanem az a palesztin szemlélet, miszerint hiába vesztettek el minden háborút, mindent nekik kell visszakapniuk, és a zsidóknak az élethet sincs joga ősei földjén. Béke akkor lesz, ha a palesztinok megértik és elfogadják, hogy a Földnek ez a darabja megosztható a két nép között, hogy kompromisszummal lehet csak megegyezéshez, a békés egymás mellett éléshez jutni. A palesztinok álláspontja azonban 1848 óta jottányit sem változott – ha háborúval nem sikerült, akkor tárgyalásokkal majd kikényszerítik, de ha az sem megy, akkor jön a terror – a zsidóknak itt nincs helye! Ez persze nem minden palesztin véleménye, de ez a vezetőik mindmáig változatlan doktrinája. Ezért nincs béke, és nem azért, mert a zsidók nem hajlandók békét kötni! Igaz, a zsidók nem hajlandók legyilkoltatni magukat holmi békeszeretetből…
A probléma teljes mélységében a harmadik filmben ismerhető meg, mégpedig egy nagyon szép, idealista kezdeményezést dokumentálva: közös muszlim-zsidó iskola körüli személyes véleményeken keresztül. Az ott tanuló gyerekek, szüleik és a tanárok mindennapjait bemutató filmben látottak optimizmussal tölthetnék el az embert, ha már a megértést tükröző képsorokba is nem költözne a kétkedés felhangja. Nagyon szép a gyerekek és a szülők közti beszélgetés, ahogy a 6-7 éves kislányok önfeledten örülnek az élet apró örömeinek, ám a muszlim kislány papája kertelés nélkül kijelenti, hogy a lányának semmilyen joga nincs az önálló döntésre a saját életének alakulását tekintve – ha nem azt teszi amit ő elvár tőle, akkor saját kezével öli meg! (XXI. század)
De ugyanígy, a másik nép szempontjait semmibe vevő önsajnálat, ahogy a muszlim család nem hajlandó tudomásul venni, hogy a palesztin terror miatt nincs szabad közlekedés a különböző területek között – az önrobbantó merényletek előtt senki nem akadályozta meg őket a szabad mozgásban! Csak azzal vannak elfoglalva, hogy ők most nem tudják meglátogatni a rokonaikat, de nem izgatja őket, hogy a terror, ami a városi lakosságot tizedelte, rájuk ugyanannyira veszélyes: az autóbuszon az ő gyerekük is ülhet, ha egy terrorista felrobbantja Tel-Avivban.
Az arab tanárnő, minden őt illető szimpátia mellett is, nem tud kilépni abból a gondolatkörből, hogy a Nakba oka a zsidók maguk, nem pedig a palesztin vezetők hibás döntéseinek sora. Ez a gondolkodás viszont nem enged más megoldást, mint a zsidók elüzetését – ezért nem segít a probléma megoldásában. Bár a film vége-feliratában megjelenik, hogy az iskola népszerűsége a helyi lakosság körében nőtt, vagyis azt remélhetjük, hogy az alulról jövő béke-kezdeményezés eredményes, valójában a Függetlenség Napja kontra Nakba konfliktusban tettenérhető az a szemléletbeli különbség, amelynek feloldása a jelen körülmények közt megoldhatatlan.
Banksy
A graffitivel kapcsolatban, többnyire az ellenérzés hangján szólunk. Abban az értelemben mindenképp, ha egy új, vagy éppen felújított épületet maszatolnak össze esetlen falfirkákkal. De ebben is lehet minőség. A kérdés : ki, mit, hogyan, és hová fest, ragaszt, vagy vés.
A szociálpszichológusok az urbánus kirekesztettség érzésének kifejezésést látják abban, hogy bizonyos emberek, csoportok elnyomhatatlan vágyat éreznek a közterületről látható falfelületek dekorálására.
A múlt század hatvanas éveiben az USA-ban kibontakozó mozgalom közvetlen oka, de lehet, hogy inkább csak ürügy, az ingerszegény, vagy amúgy is lepusztult környezet. Ürügy, mert a motiváció, minden bizonnyal egy belső kényszer, ami valamilyen cselekvésre késztet.
A graffiti esetében ez a belső kényszer nem feltétlenül művészi hajlam. A műfajhoz tartozik az éjszakai, titkos alkotás misztériuma, a törvény őrei elöli állandó menekülés – nem Magyarországról van szó – az időnként akrobatikus mutatványokat igénylő hozzáférés : a veszély!
Az Exit Through the Gift Shop a graffitizők világát, belülről tárja elénk, olyan szemszögből, amelyet aligha ismer az éjszakánként alváshoz szokott közönség.
A címben éppen úgy benne van a többféle értelmezhetőség, mint magában a graffitizésben – átgázolni a társadalmi közmegyezés, a törvény korlátain, jelet hagyni maguk után, rombolni, de lehet, hogy hozzá is adni valamit a városi léthez.
A filmet az N6N7 fesztivál keretén belül láthattuk – remélhetőleg, az idén készült film a konvencionális mozikba is mihamarabb bekerül, mert igen tanulságos darab.
Banksy dokumentum-elemekből összerakott filmje hatásosan mond el egy történetet, amellyel csaknem meggyőz arról, hogy a graffitizés nagyszerű dolog – nem üldözni, hanem kifezetetten szeretnünk kéne… de akkor, észrevétlen, jön a kanyar, a művészeti-kritika kritikája, a sznobizmus és a hozzá nem értés üzekedéséből született „művészetfogyasztás”, amelyben az egyetlen „művészet” ahogy valaki eladni képes.
A sikeres kereskedőből filmfelvevővé, majd graffitizővé vált figura „szalonképessé teszi” a tömeggyártott semmi-gondolatot.
Miután a Graffitiből megszületett a Street Art – mert kétségtelen, van ahol tettenérhető a művészi érték, óhatatlanul megjelent ezek elfajzott változata a giccsart – míg az első kettő, bár minőségileg nagy különbségekkel, de alapvetően egy belső szükségletből létrejövő alkotás, az ezek nyomán született giccsart azért van, mert veszik.
A giccs mindig is a tudatlanságból élt meg, teljesen mindegy, hogy vászonra festett olajképként, porcelánfiguraként, most pedig photoshopolt nyomatok festékspriccel változataként, vagy Budapesten, államilag támogatott faldekorációként jelenik meg.
A vásárló műveletlenségéből fakad a léte, és minél nagyobb egy társadalomban a fizetőképes bunkók tömege, annál jobban virágzik.
És most, szerte a világon virágzik.
Városvédő télünnep
Most a vallásosok ne figyeljenek ide… itt vannak a téli ünnepek- Hanuka, Mikulás, Karácsony, aztán Szilveszter – amelyek tulajdonképpen mind ugyanarról szólnak: sötét és hideg van, gyújtsunk gyertyát, csináljunk sok fényt, jöjjünk össze, szeressük egymást! Az, hogy milyen történetet kerítünk e köré, majdnem mindegy.
Szerethetjük a kultúránk által ránkhagyományozottat, de teremthetünk újakat is, mint ahogy a Negyed6-Negyed7 fesztivál szervezői tették. Valójában, ők egy városvédő télünnepet csinálnak a Hanuka idején, a pesti Zsidónegyedben.
Nem csupán az épületek megóvásáról, hanem a belvárosi élet minőségéről indítanak a maguk módján diskurzust. Nemrég, itt, a podo-pro.hu-n kezdtem egy sorozatot a városi kultúráról – többen, az itt bemutatottak közül, aktív részvevői az N6N7 fesztiválnak.
Összebeszélésről nincs szó, csak hasonlóan éreztük, hogy mitől lehet jó egy város. A cikksorozatban igyekszem rámutatni ezekre a pontokra, a fesztivál pedig egy csokorba gyűjtötte azokat, amelyek a zsidónegyedben, és körülötte léteznek. Idén ugyanis, csatlakozott a programhoz a KINO, és a nyolcadik kerületi zsidó jellegzetességeket bemutató túra is. Csupa olyan, öntevékeny ember vállalkozásáról van szó, akik az elmúlt években rengeteg munkával, komoly küzdelmek árán jutottak unikális értékükig. Mindegyikük a maga kis gyertyája fényét élesztgette, kemény ellenszélben – ezért is örvendetes az összefogásuk.
A fesztivál publicitása idén már igen jelentős, és most talán az is „átjön”, hogy itt nem csupán egy zsidó buliról van szó – ez több lehet ennél, ha sokan úgy érezzük, hogy a mi életünk megéri az összefogást ! Nem kell és nem is szabad addig várni, amíg mások megoldják majd a problémákat, hanem mindannyiunknak kell tenni egy-egy lépést, amire éppen ő maga képes, és ez a sok-sok apró lépés majd előreviszi azokat is, akik még nem tanultak meg járni a demokratikus tempóban.
A fesztivál nyitóprogramja éppen ezt az egyszerű célt tűzi ki: fény a sötétségben, a városnak egy olyan pontján, amely megérdemli, hogy több fényt kapjon, mert attól lassan, mindannyiunk élete is fényesebb lehet – a 2005-2006-os podo-programban írtam, hogy ezt a várost alaposan ki kellene takarítani a fizikai és a mentális mocsoktól, a sötét sarkokat meg kellene világítani.
A maromos fiatalok ezt teszik most, és én ősz fejjel csatlakozom hozzájuk. A programokról naponta tudósítok – előzetesen is, és a helyszínről is. Fényre fel Budapest!
Pénz-prés
Anyám kezembe adott egy hírdetést, hogy nézzek utána: Pécs Lexikon – Így, az év végi Hanuka-Karácsony ajándékozási kampányba jól illene egy díszes kiadvány mindkét, a világ távoli pontjain élő unokájának. Egyetértettünk. Miután megláttam, hogy eozin-betétes bőrkötésben is meg lehet rendelni, volt egy olyan érzésem, hogy ezt csak a Kézművészek csinálhatják. Ebben nem is csalódtam, de a könyvet nem az Alexandra adja ki – kaptam az információt.
Valóban. A lexikont a Pécs Lexikon Konzorcium gondozza, és a következő feltételekkel rendelhető meg:
Szimpla kötéssel: 16 % kedvezménnyel 20 990 Ft-ért.
Bőrkötésben eozinnal: 12 % kedvezménnyel, 65 200 Ft-ért.
Amikor megláttam az árakat, nem szóltam a nyugdíjas mamámnak, hanem küldtem egy e-mailt a kiadónak. Simon Attila ügyvezető igazgató válaszolt az árral kapcsolatos kérdéseimre:
„A Pécs Lexikon munkái három éve indultak, nem központi forrásból, hanem a honlapunkon feltüntetett cégek támogatásaiból tudtuk a kezdeti lépéseket megtenni, finanszirozni.
A Pécs Lexikon műfajt teremt hazánkban, nehéz szakmai műhely munkában alakult ki szerkezete, tartalmi és formai koncepciója.
2008 óta folyamatosan szélesedett az alkotói kör, amely a szócikkírók tekintetében elérte a 130 főt. A 11 tagú szerkesztőbizottság, és hét fős tanácsadó testület munkája volt sikerének záloga. A lexikon így vált valóban tudományos, de egyben közérthető művé. A város lakossága több mint 400 címszó javaslatot tett, rengeteg archív anyagot, fényképet bocsátott rendelkezésünkre. Ugyanígy a köszönet hangján beszélhetünk a helyi és országos archívumok és könyvtárak segítőkészségéről is. A nagyszámú kép gyűjtése, elkészítése, jogdíjak megszerzése azonban így is sok pénzbe került.
A közel három éves munka során már elkészült az 1050 oldalas Pécs Lexikon 4700 szócikke és a 2700 képből álló illusztrációs anyaga és soha nem látott archív filmeket is tartalmazó DVD melléklet segítségével, két kötetben mutatja be városunkat – még a pécsi tükék számára is számtalan újdonságot tartogatva..
A lexikon várhatóan decemberben kerül az üzletekbe egy ünnepélyes könyvbemutatón tárjuk a nagyközönség elé és ekkor kerül a Megrendelők kezébe is az előrendelt, névre szóló kétkötetes mű.”
Telefonbeszélgetésünk alkalmával elmondta, hogy az elmúlt években rendszeresen pályáztak támogatásért az Európa Kultúrális Fővárosa sűrűn változó projektmenedzsmentjéhez – eredménytelenül. Csak a legutolsó fázisban, hirdetésfelületekben kaptak segítséget, de még a könyvbemutatóra is bérleti díjat kell majd fizessenek a pécsi Tudásközpontban.
Az eddig leírtakat elküldtem az EKF menedzsmenthez és Gerner András sajtófőnöktől kaptam írásos választ:
„A Pécs Lexikon a Pécs2010 EKF programtámogatási keretből valóban nem részesült finanszírozásban, azonban médiafelület támogatásban igen, ez 3 000 000 forint anyagi támogatást jelent. Mindezért cserébe a szerződés értelmében a kötet borítóján szerepel az EKF-logója, illetve az EKF-program a támogatók közé került. Az elmúlt másfél évben a Pécs Lexikon előkészítésének folyamatáról több alkalommal sajtótájékoztatót rendeztünk Pécsen, illetve Budapesten, a sajtót közlemények formájában tájékoztattuk, előre lekötött médiafelületeinken és honlapunkon hirdettük, tehát szóban vállalt kötelezettségeinknek eleget tettük. Az így elért és megszerzett médiafelületek szintén több százezer forintot érnek. Kétségtelenül igaz, hogy a Pécs Lexikon Konzorcium is mindent teljesített vállalt kötelezettségeiből, pl. szórólapjain, felületein feltüntette az EKF-logót.”
Természetesen, ezzel nem elégedhettem meg, hiszen a lexikon a jelenlegi árakon aligha lesz eladható, és ezzel, lényegében mindaz a munka, amit belefektettek, ha értelmét nem is veszti, de célját semmiképp nem éri el. Ezért újabb levelet írtam:
„Köszönöm a válaszát, de a kérdésem az, hogy miért nem többel támogatták a lexikon elkészültét, hiszen, valljuk be, 3 millió forint nem túl nagy összeg az EKF programhoz képest, és akkor, talán nem kerülne 25 ezer forintba a kiadvány…
Annál is inkább, mert ha eleve nagyobb példányszámot vettek volna figyelembe, akkor a kezdeti támogatás később megtérült volna az eladásokból.
Ráadásul, ezügyben még most sem késő, hiszen az EKF megtehetné, hogy felvásárolja azt a 3000 példányt, amit december 5-én lesz kész, azzal a feltétellel, hogy még további 6000 példányt nyomdai önköltségen vesz meg, és a Lexikont 10 ezer forintos áron dobják piacra. Az sem alapcsony ár, de már megmozgathatja a könyvbarát lokálpatriótákat. Esetleg, együttműködési szerződést köthetnének az Alexandrával… szóval, azt nem értem, hogy miért nem igyekeztek ezt egy, az eladhatóságot is figyelembe vevő üzleti terv alapján eljuttatni a közönséghez.”
Erre kaptam egy udvarias, de kitérő választ, amit meg is értek egy sajtófőnöktől, de továbbra sem értem, hogy az EKF menedzsment döntésthozói miért tartották előbbrevalónak a pénzt kétes értékű utcaburkolatokba fektetni, mintsem a város kultúrális arculatát bemutató kiadványhoz kezdeti segítséget nyújtani, amit egyébként, egy jó üzleti terv alapján, az utolsó forintig visszakaphattak volna. Továbbra sem értem, hogy miért nem született együttműködés az ország egyik legjobban szervezett, pécsi központú kiadójával, amelynek hatékonyan működő terjesztő-hálózata lévén, egyáltalán, professzionális működésének tapasztalataival, nagy valószínűséggel elérhette volna, hogy elfogadható áron, és nagyobb példányszámban jelenjen meg a lexikon.